Elég hamar félelmetes kalanddá vált a mi kis kikapcsoldásnak szánt városnézésünk… Hana szerencsére képben volt azzal kapcsolatban, hogy mi és miért űzheti velünk ezt a különös tréfát.
Nem telt bele pár pillanatba és lassan az is körvonalazódni látszott, hogy pontosan milyen lény csalt minket csapdába.
- Nos, ez kicsit komplikált... Nagyon sok mágikus lény hemzseg Japánban, szóval igen, elég gyakoriak, hogy furcsa dolgok történnek. Valószínűleg kiszemelhetett minket egy youkai...vagy oni... Vannak jó indulatú varázslények, akik ártalmatlanok, és vannak a kevésbé jóindulatúak, meg a nagyon rossz indulatúak... Azt hiszem az utóbbi kettőből valamelyikbe botlottunk bele... – hangzott el a magyarázat, majd idegenvezetőnk arra intett minket, hogy próbáljuk meg megkeresni a lényt… amiről egyelőre csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg nem hogy jót nem, de szinte biztosan rosszat akar nekünk. Miközben a lesben álló vad után kutattam a szememmel, megütötték a fülemet Esmé szavai…
- Öhm… itt lesz valami – állt meg hirtelen szerelmem, majd így folytatta:
- Ugye nem csak én látom. Mondjátok, hogy nem csak én látom.
Rögvest utána siettem és olyan nagyra meresztettem a szemem, amennyire csak tudtam, de akárhogy kémleltem, nem láttam azt a valamit, amiről ő beszélt.
- Mit látsz Életem? Én sajnos nem látom… - fordultam Hana felé is, miközben a fejemet csóváltam.
- Hana? – kérdeztem kissé félve, hiszen ha azt válaszolja, hogy ő is látja, akkor az Esmére nézve jót jelent, én viszont nem tudtam volna értelmezni, hogy miért maradt rejtve előttem ez a valami. De belül ennek ellenére mégis azt szerettem volna, ha Hana is látja. Egyrészt így nagyobb esélyünk lett volna felvenni ellene a harcot, mintha csak egyikünk látja, másrészt bíztam abban, hogy ha nincs egyedül a vélt vagy valós látomással, akkor Esmé sem pánikol be annyira. Nem mintha pánikolós alkat lett volna, de most itt voltunk egy idegen országban, egy olyan lény csapájában, amiről sosem hallottunk korábban, és őszintén szólva talán még az előbbi jóslatot sem hevertük ki teljesen… Érthető volt hát, ha felettébb idegesek kezdtünk lenni…
- Na és most, hogy megvan a lény, hogyan tovább? Elég ha kiütjük valami varázslattal, vagy ennél trükkösebb a megoldás? - szegeztem a kérdést továbbra is Hana felé olyan nyugodt hangszínen, amilyenen csak bírtam. Nem akartam megrémíteni Esmét, ezért próbáltam megőrizni a magabiztosságom látszatát, és persze azt sem akartam, hogy a lény megérezze a félelmet... Az ugyanis sosem jó stratégia, ha harcról van szó. Még a mugli világban sem. Emlékszem, mikor kislánykoromban megkergetett az utcán egy veszettnek tűnő kóborkutya, és apám felém rohant, hogy megmentsen.
- Jövök Poppy! - kiáltotta apám mély, megnyugtató hangján, majd hamar ott termett és egy bottal, félelmetesen morogva, elkergette a veszett kutyát. Nem volt egyszerű, de olyan vehemenciával mordult rá, hogy ott nem volt kérdés, ki kerülne ki győztesen a harcból. Valahol azt reméltem, hogy ez a bátorság most is megmenti a helyzetet, még ha egyelőre elég reménytelennek is tűnt a helyzetem, tekintve, hogy nem láttam, hol is van az ellenségünk. De egy dolog azért segített: nálam is volt egy "bot". És az sokkal többre volt képes.

          Nagyon különös helyzetbe kerülünk. Pedig azt hittem, hogy nyugis lesz ez a kirándulás, de már most annyi érdekes dolog történt, hogy nem tudom elképzelni mi lesz még itt a nyaralás végéig. Mégis valahogy megrémít az, hogy most el vagyunk veszve valamiféle időhurokban és még nem tudjuk megmondani, hogyan fogunk kijutni innen. Bárcsak hamar rájönnék vagy valamelyikünk, hogy mi ez az egész, és akkor teljesen váratlanul az egyik épületnél meglátok valami árnyat. Gyorsan szólok a többieknek, hogy vajon ők is látják-e.
          Nem nyugtat meg, mikor párom azt mondja, hogy ő semmit se lát. Akkor vajon velem van a baj? Tuti, hogy kezdek becsavarodni, megint kezdődik valami az életemben és ez a valami tönkre fogja tenni a párkapcsolatom szerelmemmel. A kezem az arcomba temetem, és már éppen elerednének a könnyeim, amikor Hana is odalép hozzánk.
          - Inu-san? – kérdem.
          Tehát akkor ő is látja azt, amit én. Most már viszont aggódva nézek szerelmemre. Vajon ő miért nem látja? Talán ez valami különleges állat és nem mutatja meg magát mindenkinek? De akkor nekem miért? Nem értem ezt az egészet, és egyre jobban kezd zavarni a helyzet. Ki akarok innen jutni és minél előbb. Ennek megfelelően megfogom párom kezét és hátrálni is kezdek.
          Nem tudom, hogyan, de egyik pillanatról a másikra újra a nyüzsgő városban találjuk magunkat. Ez az ország nagyon érdekes, és nagyon ijesztő egyszerre. Egy magamfajta, aki nem érti a helyi szokásokat és nem annyira jártas a mágiában, könnyen elveszhet örökre.
          Csak némán követem barátnőnket a város további megtekintésére. Valahogy nem köt le most annyira. A jóslat és az események hatása alatt vagyok, nem könnyű kikerülnöm belőlük. Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de mikor Hana felém fordul mégis elmosolyodom. Végül is, nem sérültünk meg, és tényleg ártalmatlan volt az egész, csak felfújom és túlaggódom.
          - Csodálatos ez a város, én biztos vissza akarok majd még jönni. Te mit gondolsz, Édesem? – nézek rá és próbálom egy csókkal befolyásolni.
           A hoppanálás után egy tradicionális háznál kötünk ki. Olyan, mint amiket már láttunk, de ez mégis más. Talán a hangulata, vagy a nyugalom, ami árad belőle. Ledobom a cipőmet a helyén, ahol Hana mutatja, majd meg is igazítom, hogy szépen álljon. Pillanatok alatt körbeszaladok, már amennyire lehet szaladni. Ki is nézem az egyik szobát, ami szerintem jó lesz nekünk estére szerelmemmel. Annyira csodálatos lesz az egész, a végén még el se akarok innen menni.
          - Köszönjük, hogy fogadsz minket a házadban – hajolok meg Hana előtt. – Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Ez a ház lenyűgöző, és ha tényleg nincsenek benne szellemek, akkor egy igazi főnyeremény – mosolygok cinkosan, majd leülök mellé az egyik fa alá. Remélem nem zavarok meg valamit, de annyira jól esik ez a béke. Remélem szerelmem is csatlakozik majd hozzánk, hogy egy jót beszélgethessünk még lefekvés előtt.