a múlt kísértete

Irene
2001. június 29.

outfit

Hányinger és érzelmi hullámvasút. Ez a kettő tombolt bennem, egyik pillanatban úgy éreztem kutya bajom sem lesz, csak adjam ki magamból mindazt, amit a szalag elvesztése jelentett, nézzek szembe a gyengeségemmel, sőt engedjek neki. De aztán jött egy újabb sugallat, ami azt súgta nem mehet ez így, nem élek túl ekkora változást és ha magamtól nem is pusztulok bele az apám biztosan gondoskodik róla, miután eltettem pár embert lábalól a családjából. Szerettem volna Irene-ra figyelni, de abban a pillanatban nem ment… túlságosan lefoglalt az önsajnálat és a szenvedés, amik egyetlen gócként gyűltek bennem.
– Nincs vele semmi tervem. Leginkább azt szeretném, ha eltűnne az életemből, amikor ennek vége van – mondta és ez meglepett egy kicsit. Azt hittem, ha végez a nővel, vagy legalábbis meg tudja az indokait, akkor Rivers is ugyanolyan célpont lesz. Egy család elvesztéséére nincs gyógyír, a gyilkosság sem igazán segítene rajta, csak megadná a bosszút, ami után vágyakozik. Nekem is megadná azt az érzést, ha legyőzném apámat, a családjából nem maradna más csak emlék… de ettől még nem kapnám vissza az életet, amiért ezt megtenném. Nat sosem fog ugyanúgy szeretni, sosem lesz már olyan lelkes, ha rám néz. Biztonságban akartam ennek ellenére tudni, megóvni őt és a fiamat. Valahol még jól is esett volna Phillipet vádolni azért, mert tönkre ment a házasságom.
– Még az is lehet, hogy később megpróbál majd engem is megölni, nem tudhatom.
Megráztam a fejemet. A gesztus azonban nem Irene-nak szólt, hanem magamnak. Ő is a családom része volt, ő is ugyanúgy a védelmem alá került immáron, mint mindenki más is. Remegve húztam mosolyra az ajkaimat. Olyan szinte feszültség futott végig rajtam, amire egyszerűen nem tudtam másképp reagálni, mint nevetve… Ez a szánalom a te életed. Mindenkit meg akarsz óvni, még azokat is, akik bántottak. A hang gúnyos volt, de nem érdekelt. Igaza volt… de elfogytak a könnyek. Elfogytak ott a szalagnál, elfogytak Nat könyvbemutatója után, mikor azt mondtam bizonyítok. Elfogytak akkor, mikor aláírta a válási papírokat… s elfogytak akkor, mikor hagyott elmenni.
– Előbb ölöm meg én őt… – válaszoltam halkan, remegő hanggal. Aztán megköszörültem a torkomat és megpróbáltam kihúzni magamat. Nem engedhettem meg, hogy ilyen legyek. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen szánalmasan érjen véget minden, amiért valaha harcoltam. Nem engedhettem meg a szalagnak, sem Nathaniel Forestnek, hogy elvegye tőlem a boldogságot. Nem engedhettem meg, mert erősebb voltam mindkettejüknél, csak még nem tudták. Bizonyítanom kellett.
– Rivers most nem fontos, Elliot… az a fontos egyedül, hogy ne próbáljon meg átverni és elvezessen a megbízójához. – Folytatta Irene. Éreztem rajta, hogy sok volt ez a mai. Ezért felálltam és felé nyújtottam a karomat, hátha belém karol és hazakísérhetem. Ő volt Avery és Daniel után az egyetlen rokonom, aki megérdemelte, hogy gondoskodjak róla.
– Gyere, hazakísérlek… – mondtam halkan, majd szépen húzni kezdtem kifelé a mocskos Zsebpiszok közbe. Lehet, hogy nem a legjobb séta helyszín, de mindkettőnkre ráfért egy kis levegőzés. Nem érdekelt, hogy már átvérezte a Mereltől kapott kötést a csuklómon tátongó sebek sokaság. Az sem érdekelt, ha megbámulnak, de Irene-ra vigyázni kell.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!