It's a dangerous game we're playing



   


2001. Szeptember 28.

Félénken elengedem Seant, sőt el is hátrálok a közeléből, és lendületből nekidőlök a szemerkélő esőtől iszamos korlátnak. Hátunk mögött a sziklás, meredek part és végtelen, tenger hullámzik sötéten, előttünk homokos föveny terül el. Mögötte forgalmas, épp itt kanyarodó gyorsforgalmi úton robognak a mindenféle mugli autók, jövet fehér fénnyel vakítanak, távoztuk vörös fénnyel dereng. Az út mellett, nem messze tőlünk ezen a homokos kiszögellésen egy lebetonozott parkoló van, ahol pihenhetnek az utazók. Még egy kis, szakadt éjjel-nappali büfé is áll rajta, az ingyen mosdó mellett. Ki van elé dobálva néhány koszos, törött műanyag szék, asztalnak egy nagy, rozsdás olajoshordó, meg abba tűzve egy csicsás, rikító napernyő, ami valamennyire az esőt is fölfogja. Ettem itt egyszer. Olcsó és vacak, de meleg étel. Most is nyitva állt, égett olaj és halszag, meg sápadt lámpafény áradt belőle ki az éjjeli sötétbe. 

- Bocsánat. Nem tudom, miért ide hoztam magunkat. Kicsit halszagod van, lehet azért. Vagy nekem van - habogok esetlenül fintorogva, és felnézek az arcába nagy szemekkel, vajon mérges-e. Furcsa, mert épp a éjjel feketesége és az autók villogó fényei miatt most nem látom az arcát kirívóan sötétnek vagy gaztevőnek. Csak egy srác, aki segített nekem.

- Köszönöm, hogy nem köptél be. És hogy leszedted rólam a konténert... Meghívhatlak valamire? - kérdezem, fejemmel a büfé felé intve. Volt még a zsebemben egy kevés pénz, és a gyomrom korgása megint eszembe juttatta, hogy én se ettem már elég rég. Fölnézek rá, és fázósan keresztbe fonom magam előtt a karjaim. Rajta sincs sok felesleg, ami melegítené. És most hogy így elnézem, beugrik, honnan ismerős.

- Te nem a Roxfortba jártál?  - bukik ki belőlem a felismerés halvány szikrája, és egyre biztosabb leszek a válaszban. Amíg beszélgetünk, sorra száguldanak el mellettünk az autók, mígnem egy hangos fékvisítás vonja magára figyelmemet. Tátva marad a szám, mikor a turistabusz tehetetlenül kipördül a kanyarban, átforog a homokos mezsgyén, egyenesen a víz felé. A szám elé kapom a kezem, aztán Seanra pillantok, hogy ő is látja-e ezt, vagy a megviselt idegeim szórakoznak velem.

It's a dangerous game we're playing



   


2001. Szeptember 28.

Let there be light

Ez a mai nap ékes bizonyítéka rá, hogy ha sokat üldözöd a bajt, az előbb-utóbb követni kezd, és maga is rád talál. Vajon Sean , vagy vagy valami más képében? Ezt még nem tudom akkor, mikor a tengerpartra érünk. Inkább csak érzem az illatát keveredni a sós-nedves fövenyével, az autók füstjével és a halsütő olajos, nehéz gőzével. 

A hajába túr, én meg próbálok nem összerezzenni, mikor felemeli a kezét. Inkább csak megfeszülök, nem mozdulok, de felkészülök mindenre. Megsérteni sem akarom, de jobb is, ha nem veszi észre. A barna haja feketének tűnik a szemerkélő esőtől a szinte fehér ujjak ekeként szántanak végig rajta, s mit ültetnek el vajon a barázdákba. Inkább visszavonulok egy kicsit, a korlát hűvös vasa jólesik, ahogy megtart.

- Vagy mind a kettőnknek, volt néhány elpocsékolt tonhalkonzerv a sikátorban szanaszét... micsoda pazarlás - mondja. Kicsit félrefordítom a fejem, úgy nézem. Viccel talán? Ha már ingyen hal, ott a Temze, csak ki kell belőle bűvölni... Próbálom kiolvasni a zöldes íriszekből, milyen gondolatok rejtőznek a csillogó tükrök mögött, próbálok nyugalmat erőltetni magamra belőle. És sikerül is, győz a jólneveltség, amit nem is tudom, le kellene-e vetkőznöm. De belemegy a meghívásomba, sőt, megint úgy válaszol, mintha próbálna humorizálni.

- Rég volt hogy kukázásra meghívtak volna - mondja, és elvigyorodik, én válaszul halványan, félénken elmosolyodom. 

- Hát, az előbbi konténerből ihletet merítettem - magyaráztam, és gondolatban hozzátettem, hogy mellé meg konkrétan egy nagy csomó szemetet is. Aztán a nyomába eredek a múltat célzó kérdésemmel. A kukáról is bevillannak emlékek, míg beszél. 

- Deeee, naná. Elvileg oda. Mert ismernünk kéne egymást?

- Hát… Egy kicsit - helyeslek halkan, szégyenlősen, mert hát végülis nagy az az iskola, és megsérteni se akarom, én nem pont az az arc vagy személyiség vagyok, aki emlékezetes szokott maradni egy-két futólag látás alapján. Nem is csoda,ha nem emlékszik rám. 

- Azt hiszem, három évvel alattunk jártál. Csak egyszer beszéltünk… Izé, amikor kaptad azt a büntetőmunkát. De nem tőlem! - tettem hozzá gyosran. Persze, láthatóan nem emlékezett már, régen is volt, és jó sok víz lefolyt a Temzén azóta, de mégis ki tudja? Ha egy gyerekkori sérelemért bosszút lehet állni, azt van, aki nem szalasztja el. De tényleg nem én voltam, hanem a prefektustársam, aki megszivatta őket, és amúgy nem ok nélkül.

- Tudod, a húgoddal együtt. Mikor csúnyán összebalhéztatok azokkal a mardekárosokkal. Kicsik voltatok, de alig tudtunk Titeket szétválasztani. Nekem beszóltál… Izé… Valami illetlent - pirultam el, mert ahogy beszélgettünk róla, az incidens egyre élénkebb lett. Hát konkrétan fogyasztásra ajánlotta bizonyos részét, ami egyáltalán nem arra való, na nem mintha ez nagy dolog lenne, azóta már hallottam cifrábbat is.

- A barátnőmnek meg a  fejére borítottál egy teli kukát, ami ott volt kéznél, azért büntetett meg végül is. Én nem akartam volna. Azt hiszem, te csak a húgodat védted. De egy hónapig varázslat nélkülkellett takarítanotok az iskola összes szemetesét - tettem hozzá kicsit bocsánatkérően, kicsit pedig sajnálkozva.

- Amúgy jó srácnak tűntél - akartam vigasztalni, de ahogy kiszaladt a számon, rájöttem, mekkora ordasnagy hiba is volt ilyet mondani, mikor ebben benne hangzott az is, hogy jelen állapotában mégsem látszik annak. Kikerekedett a szemem, és próbáltam kimagyarázni:

- Úgy értem, nem mintha… Szóval most is annak tűnsz… - habogtam, az utolsó meg már olyan átlátszó hazugság volt, hogy kínomban azt gondoltam, inkább visszamegyek a korláthoz, és a tengerbe ugrok elsüllyedni. - ...Csak meglepett mindenkit, hogy eltűntetek. Aztán pedig jövő évben mondták, hogy meghaltatok. Szóval sajnálom, bármi is történt - tettem hozzá próbálva együttérzőnek lenni, meg magyarázkodni a nyilvánvalót, de minek is, hiszen vele történt, biztos jobban tudja.

Nem tudom, hogy az utasok sikoltanak, vagy a kontrollvesztett jármű fékjei, de már csak a pördülést látom. Jó, hogy befogom a saját szám, hogy én ne sikítsak velük duettet. Vagy kórust. A sok rémült hang összefacsarja a szívem. Egy évig jártam a világot direkt az ilyen helyzeteket keresve, és már előtte is volt közöm veszélyekhez. Mégsem sikerült se megszokni, se megunni. 

Sean mozdul és ez térít  magamhoz a kezdeti megrökönyödésből. Meg is lepődök egy kicsit  - biztos ő az a bűnöző az össze taposott plakátról? Mert úgy tűnik, az én megmentésemen túl most egy második jótettet készül végre hajtani, nem törődve a kockázattal. Pedig a busz félig vízben van, félig meg lángol. Ő pedig olyan gyorsan mozdul, hogy én addig még a kezemben lévő pálcára se gondolok. De aztán igen, és hagyom, hogy a másik lendülete magával sodorjon. 

Valami osztálykirándulás lehet, ami itt vakvágányra futott. Iskolás gyerekek és néhány kísérő tanár ragadt a buszban. Az előbbi pördülések  alatt hasznos volt, hogy az itteni buszokon minden üléshez van biztonsági öv is, most, mikor lángolva lubickol a jármű, már kevésbé praktikus. A kaszni tropa,az ajtók beragadtak,az ablakok viszont szilánkos fogakkal tátonganak a borús éjszakába, a tűz fénye megvilágítja az üvegcserép-utat , amit a busz hagyott a homokon. Némely felnőtt már tuszkolja ki az ütött-kopott, kicsit véres  gyerekeket, ahol tudja. De a lángok egyre magasabbra törnek,  és benzinszag keveredik az iszapéhoz.

- Robbanni fog! - kiáltom Seannak rémülten, de ő már nagyon belevetette magát a mentő akcióba, és  közel jár a sikítozó kislányhoz, aki a busz hátuljában ragadt, beakadt biztonsági övvel, lángoktól  körülvéve. Próbálok nekik időt nyerni.

- Aqua eructo! - harsogom futtában, és igyekszem az egyre nagyobb vízsugárral legalább addig féken tartani a lángokat, míg Sean meg a kölyök a tengerbe kerülnek.

Az egész busz nagyja víz alatt van már, a legtöbben az utasok közül a parton dideregnek biztonságban, csak néhányan küzdenek még a szabadulásért. A busz alja -ami most felül fordul, minden igyekezetem ellenére berobban, s a tűz elharapódzva nyal végig a kilógó kaszni részeken,  meg a víz  hullámos tükrén.  Csobbanást hallok, remélem Sean  és a lány volt, aztán kivont pálcával én is rohanni kezdek,  hogy kiszedjem a víz alól, aki még a buszban ragadt.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.
Let there be light

Cseng a fülem a hatalmas bumm-tól, káprázik a szemem a fénytől. Bár nem is tudom, kihez igazán, mert nem vagyok gyakorlott hívő, magamban azért vadul fohászkodom, hogy nehogy benn maradjon valaki a buszban. Még csak gyerekek - visong a fejemben a gondolat, és rohanok, egyenesen a lángok felé, ellőve még néhány vízsugarat.
- Sokan voltak még benn? - harsogom főleg a felnőttek felé, akik a parton fetrengő, kupacokban dideregve pityergő, elázott gyerekek között rohangálnak, mobilt keresnek, törött karokat és lábakat rögzítenek megfelelő pozícióba.
- Csak Silvie - érkezik a sírós válasz egy szájra szorított tenyér mögül. A tanárnő még a busz felé néz. Kicsit belerohanok a vízbe, a lépteim alól felfröccsenő cseppeket vérvörösre festi a tűz. A buszhoz szerencsére nem kell közelebb mennem. Megtorpanok, és irányt váltok, mikor meglátom a két alakot; egy nagyot meg egy kicsit a nagy karjában, odébb kikecmeregni a part homokjára.
- Jól vagy, Suzie? Clara? - hallom meg a kérdést és a nevem, és már ott is vagyok mellettük, csak az utolsó pillanatban fékezek, pontosabban levetem melléjük magam a homokba.
- Itt vagyok - fújom, és kapkodva a kezembe veszem a kislány kezét.
- Nem Suzie, Silvie... Szia Silvie, segíteni szeretnénk. Biztos nagyon megijedtél, de most már biztonságban vagy. Megsérültél? Fáj valamid? - A lány a fejét rázza, a szeméből további cseppek potyognak, amik már nem a tengerből származnak. Ösztönösen bújik oda az őt megmentő srác széles mellkasához, nem érdekli se a vizes ruha, se az ismeretlenség. Ő csak a másik test melegéhez, az erős szív dobogásához húzódik, és nem gondolkodik. Talán ő tud valamit.
- Nyugodj meg, aztán gyertek oda a többiekhez, most én is odamegyek, megnézem, mit segíthetek még - mondom, és próbálok megnyugtatóan mosolyogni. Pedig hamis a gesztus, láttam egy-két durva sérülést, szükség lesz a pálcára, és nem csak a felejtésátkok miatt. Nem az a legsürgősebb. Már pattanok is fel, de azért sebtében vállon veregetem az ázott srácot, és finoman azt tátogom:
- Te jól vagy? Szép volt… Majd gyertek. - Biccentek is a tömeg felé, aztán elinalok csontot forrasztani, artériát foltozni, és sebtében emlékeket módosítani. Egész rutinos vagyok már abban, hogy csak a mágia tényét töröljem, és egy ilyen balesetnél egyébként magától is előfordulhat, hogy az emlékek ködösülnek, kuszálódnak. Sean nem tudom, csatlakozik-e, de a kislány jól ráakaszkodik, nem úgy tűnik, hogy egyhamar hajlandó lenne elengedni. Azért előbb-utóbb biztosan.
Nem végeztem még mindennel, de az egyre közeledő szirénák óva intenek, úgyhogy megkeresem Seant. Még utoljára a kislányra fogom a pálcám.
- Csak egy pillanat, ne félj - dünnyögöm, és egy néma exmemoriammal belepiszkálok a fejébe, csak nagyon óvatosan. A kislány megint Sean közelségét keresi, próbálja megragadni legalább a kezét, ruháját vagy valamit. És végül neki mondja suttogva, a sós víztől kissé rekedten:
- Köszönöm.
- Csak a pálcát és a varázsaltokat felejti majd el. Rád emlékezni fog - magyarázom Seannak suttogva félénken, de azért mosolyogva.
- Le kéne lépni, mielőtt a mugli bajelhárítók ideérnek - mondom, aztán szelíden útnak indítom a lánykát a társai felé. Egy felnőtt kísérő gondjaiba is veszi, végülis elterelődik rólunk a figyelem. Kutatva Seanra pillantok.
- A szikla mögül hoppanálhatunk - teszem hozzá, és a szóban forgó jó kis fedezékre mutatok. A vörös-kék villogók megszínezik a sötét homokot és megcsillogtatják a tenger hullámait is. A legtöbb tekintet most arra fordul. Tökéletes pillanat lelépni. Elsietek a sziklák mögé, a srác nem tudom, akar-e jönni, vagy mit tervez, de azért sután visszafordulok felé.
- A kislány… Nagyon hősies volt, amit csináltál. Hallottam, hogy Suzie-nak hívod… - Inkább csak puhatolózok, kérdezni nem merek. Nem is tudom, miért akadok meg egy pillanatra emiatt egyáltalán. Talán csak mert érdekes, hogy egy kőrözött bűnöző, akitől magam is tartok kissé, egy bajba jutott kislánnyal ilyen jót tegyen.
- Ugye ő a húgod volt? Azt hiszem, Silvie most sokat köszönhet neki - mondom szomorúan, de rájövök, talán jobb nem piszkálni ezt a sebet. Az aggodalmam visszatér, és nincs is miért maradnom - ésszel legalábbis nem értem, miért húzom még az időt, bámulva a másik ázott hajjal keretezett arcába. Mégis fogva tartja még egy kicsit a tekintetem, de aztán, a folyamatos szirénavijjogás, a tenger morajlása és a vizes ruhámon átmaró fagyos szél hatására ráeszmélek, hogy nem szép dolog valakit így megbámulni, és értelme sincs. Mennem kéne, vagy menekülni? Egykutya. Fázósan keresztbe fonom magam előtt kezeim, és lesütött szemmel hátrálok egy lépést.
- Minden jót, Sean Westerfield - biccentem, és még egyszer rápillantok, hogy egy halvány, feszengős félmosollyal köszönjek el. Kezemben van még mindig a pálca, csak aprót mozdítok rajta, majd halk pukkanással hoppanálok tova.

Köszi a játékot!