- Van az az imperio, amivel megtévesztjük őket...
Utálkozva nézek Beckettre. Talán helyes lenne, talán bele is szerethetnék könnyedén ha nem ismerném a múltját és nem látnám a jelenét. Azt a megkeseredett, mindenkin átgázoló saját önös céljai megvalósításáért mindenre képes gazembert, aki valójában. És amit nem is akar előttem leplezni sem. Talán a hosszú évek nyomják rá a bélyeget, és hiba elítélni emiatt, mégis könnyedén megteszem. Legalább annyi haszna van az egésznek, hogy újra eltűnik a körém hurkolódó bűbáj, reményeim szerint végleg mára.
Nyelvem hegyén van hogy csak ezzel az egy pálcájával tud zsonglőrködni, de inkább nem adok táptalajt az amúgy is kényes kettősünknek. Inkább csak fészkelődök kicsit a székben hogy kényelmesebb legyen ha már kénytelen vagyok az amúgy kényelmetlen társaságát élvezni.
- Pardon... Akkor fogalmazzak inkább úgy, hogy az exszeretődről?
Bólintottam. Végtére is, ez megfelelt a valóságnak. És legalább Leonard is tisztában volt vele hogy ha hozzám mer nyúlni akár egyetlen ujjal is, hát Erik garantáltam az egész kezét de még a férfiasabbik részét is meg fogja etetni vele.
- Ennyire félsz talán tőlem? Vagy csak azzal a kezedben érzed magad férfinak?
Pillantok a kezében lévő varázspálca felé, majd sóhajtva hajtom hátra a fejem és bámulom a plafont egy pillanatig. Annyira szánalmas hogy a megalomániás hataloméhég mellett egyedüli fegyverük a két pálcájuk és slussz…
- Mindegy, hogy nevezzük... Az időd így is-úgy is gyorsan pereg... Tik... Tak..
Kuncogok kicsit és újra rá pillantok. Magabiztosság ül ki megint arcomra.
- Nos, ez rólad is elmondható. Ha imperiot hajtasz végre rajtam szerinted az, akitől oly sokat tanultál nem jön rá? Azt hiszed nem ismer kellően behatóan engem… mindenhol?
Végül Leonard maga adja a fegyvert a kezembe. A birtoklási vágy minden férfi sajátja. Érezze csak hogy erről is, mint oly sok minden másról lemaradt Lestrange mögött biztosan. A féltékenység zöld szemű szörnye szépen felfalja, és elköveti azt a pár végzetes hibát, ami nekem a szabadulás kulcsát adja. Vagy hát… bízom benne így lesz.
- A bátyám pedig a legfőbb bizalmasom. Ha itt valakinek fogy az ideje az te vagy Beckett. Engem maximum visszavisznek Londonba, megfednek, amiért elszöktem és nem üzentem, de téged azzal hogy elraboltál… hát nem lennék a helyedben pálca ide vagy oda.
Unottan vonok vállat és iszok a borból majd a pohár széle felett nézek fel rá.
- Azzal hogy elküldted azt a két baglyot nem a szabadságod esélyét vásároltad meg hanem a halálos ítéleted írtad alá. De annyira ostoba vagy hogy még ezt sem tudod felfogni. Nem is csoda hogy a sorsodra hagyott mindenki…
Nem célravezető a káröröm, de próbálkozzon csak az erejét fitogtatni, fixen rá fog fázni ha nem is rögvest. És valahol azért annyira nem ostoba hogy ezt ne tudja ő maga is.

- Szeretnéd megtapasztalni, hogy milyen helyzetben érzem magam igazán férfinak?
Nem. A válasz egyértelműen nem. Talán más körülmények között el tudna bűvölni. Talán más körülmények között még vevő is lennék rá, aki oly hasonlatos Ericre. Talán elhitetném magammal hogy túlléptem rajta és hogy semmit nem jelentene ha vele vagy épp Beckettel feküdnék le. De igaz lenne ez? Nagyon, nagyon, nagyon jó kérdés…
Ezalatt ő dönt, és megkerülve az asztalt felém közeledik. Olyan mint egy megsebzett oroszlán, aki némán vizslatja prédáját. Zavar az átható pillantása de keményen állom. Nem rezdülök mikor kiszedi a zsebéből a fiolát és látványosan az orrom előtt küldi bele tartalmának három áttetsző cseppjét a boromba, amelyek megcsillannak a lemenő toszkánai nap utolsó sugarainak szikrázó fényében.
- Tudom, hogy nem az én dolgom lenne, és ezzel nagy valószínűséggel már el is késtem, de ha az apádtól, a bátyádtól, vagy Erictől nem sikerült, itt az ideje, hogy legalább tőlem tanulj egy kis tiszteletet...
Gunyorosan mosolyodom el, mert már csak a gondolat is abszurd hogy ő akar tiszteletet tanítani nekem. Az meg pláne hogy ő akarja a feltételeket szabni. Nyers erővel evidensen ő megy többre kettőnk közül, de már látom mi az ő legnagyobb gyenge pontja és kudarca is. A kurva magány.
- Igyál...
Felvonom a szemöldököm a parancsoló hangnemre. Más sose merne ilyet megütni, Lestrange is egyszer merte csak. Ujjaim azonban egy perc habozás után rásimulnak újra a pohár szárának karcsú ívére, de még nem emelik el onnan, mert Leonard a szavaival megzavar.
- Csakhogy ne áruljak zsákbamacskát, olyan szer van benne, amitől biztosan igazat fogsz mondani... Ha megpróbálsz ellenállni a bájitalnak, olyan fájdalmakat fogsz átélni, mintha Crucióval kínoznának...
- De kedves… - jegyzem meg mézesmázos cinizmussal, miközben felállok és vele szembe fordulok. Nincs nagy távolság közöttünk, egy két lépés talán…
- Igyál…. – parancsolgat újra, mint egy roxforti tanár aki papagáj módjára hajtogatja a magáét. Megemelem a poharat majd sóhajtva kettőnk közé tartom úgy hogy felé billenjen.
- Az ugyebár nem lenne tanácsos…a szófogadás sose volt nagy erényem az utóbbi pár évben, mint láthatod...
Angyalinak szánt mosolyomban van valami gonosz, valami számító. Tudom hogy felpaprikázom pláne hogy a billenéstől újra vörösborral pettyezet lesz az ingje mellett a nadrágja is de valamennyire az én ruhám sem ússza meg. A vöröslő tócsa pedig kettőnk alatt fut végig. Nem foglalkozom vele könnyeden lépek bele, épp Beckett elé.
- Ha talán megpróbálnál elbűvölni készségesebb lennék semmint hogy ennyire kisstílű cselekhez kelljen folyamodnod. Hát ezt sem tanította meg neked Eric? Nem hittem volna, hogy ennyire szar mentor volt...
Búgom bele az arcába, ujjaim pedig a felső gombra tévednek az ingen. Egyetlen laza kis mozdulat és teret nyitnak Leonard mellkasa felső részéhez.
- Ejjjj, ennek az ingnek nincs jó napja. Már másodjára… csúnya baleset.
Pislogok fel és nagy ártatlan arcot vágok, mint aki semmiről nem tehet. Pedig minden lavinát én magam indítok, többek között ezt is. Legalább ha itt ragadok még egy okot szolgáltatok Lestrangenek, amiért kinyírja régi cimboráját, már ha van elég tökös ahhoz hogy férfi legyen.

Milyen szerencse, hogy nem ütközök különösebb ellenállásba. Na igen, innen nézve könnyen el fog esni az a vár. Beckett bár mintha egy fél pillanatig hezitálna, szemeiben a gyanakvás szikrája élesen csillan meg, de hamar túllendül az aggályokon. Gondolom remek numera reményében minden elvet is feldob és magasból tesz rá. Kétes élű fegyver ez, nekem is. A siker esélyét csak latolgatni tudom, és végül is ha más nem legalább teljesen nyertesen kerülök ki akár így akár úgy.
- Te vagy a baleset... Végzetes, halálos baleset...
Felkuncogok, ami számára kéjesnek hathat holott nem feltétlen ez a szándékom. Sokkalta inkább őszinte reakció ez mint megjátszott, mert mintha Eric egyszer hasonlóképp vélekedett volna. Lám, azért a közös évek valamicske nyomot csak hagytam Leonardon. Legalábbis azt bizonyítja alátámasztani, ahogy a poharat kilöki a kezemből, hogy az millió szilánkos darabra töredezzen a fényesre csiszolt padlón. A csengésre csak a fejem szegem fel, míg ő lesöpri mögöttünk az asztal evéshez szükséges kellékeit, amik csak útban vannak most, engem pedig határozott lendülettel fordít szembe vele.
Szóval így? Hát nem bánom…
Villan át az agyamon, pláne mikor az elhagyott varázspálcáját szúrom ki egy karnyújtásnyira. A terv villámlásszerűen körvonalazódik a fejemben, s míg Beckett azzal van elfoglalva hogy ujjai a szoknyám alá csúszva letapogassanak én egyetlen villámgyors lendülettel szerzem meg a fegyvert. Számára ez talán fel se tűnik a nagy rendetlenségbe, meg hát leköti az hogy a fülembe suttogja mocskos kis vágyának be nem teljesült elképzeléseit. Mert igen, ezeknek a szavaknak a tartalma mélyebben szántó mint holmi ostoba kérdés, amit megválaszolásra vár. Ő önigazolást akar, csak az a baj, hogy rossz embertől.
Így mikor a fülembe búg elégedetten vigyorodom el és mire bármit tehetne a torkának szegezem a pálcát felé fordulva.
- Naná hogy nem! Petrificus totalus!
S ez az a pont mikor nem csak a teste egy bizonyos része merevedik meg miatta, de az egész akár csak egy kifilézett hal a konzervdobozban. Unottan nézem, ahogy eldől oldalra, mert szánalmas látványt nyújt.
- Ostoba vagy Beckett ha azt hiszed ennyire könnyen megkaphatsz…
Lépek felé miután elrendezem a ruhámat, ahova illetéktelen mocskos kezével piszkált. Más is megtette már mióta az országokat járom, így nem zaklat fel annyira a dolog, pláne a siker kéjes ízével a tudatomban.
- Sose packázz egy Montregoval….!
Csóválom meg a fejem és nem tudom megállni hogy ne utánozzam le Dracot, könnyeden Leonard szép arcába taposok, hogy az orra enyhe deformitást nyerjen el. Legalább hagyok neki egy kis emléket, talán nem támad kedve újra nőket elrabolni. Azzal könnyeden megfordulok és a romos asztalt meg a lefagyott mágust ott hagyva indulok el a kandallóhoz. Még előtte a pálcától meg kell szabadulnom, így hát azt a kis kerti tóba dobom csak hogy ne ússza meg Leo szárazon a dolgot.
- Az óra ketyeg, Leonard… és ellened dolgozik. Tik-tak. Én a helyedben ha kiold az átok futni kezdenék…. de persze csak gratulálni tudok, hogy magadra hívtad a halált, személyesen.
Nem tudom megállni hogy a felém tévedő kék íriszekbe ne rúgjak még egyet bele Ericre utalva, miközben a kandallóba beállva halkan mondom ki a szállodám címét. A zöld láng körülnyalábol és elrepít Beckett villájából. Épp csak annyi ideig maradok hogy gyorsan átöltözzek a kevéske cuccomat összepakoljam és még éjfél előtt elérem az utolsó mugli vonatot, amely Németország felé megy. Persze állnéven vett jeggyel a kezemben utazok immár saját varázspálcával a kezembe, remélve Beckettnek nem tartja kedvében utánam jönni. Elég lesz neki Mathias és Strange érkezésére felkészülni… vagy… még jobban jár ha futni kezd az életéért, ahogy tanácsoltam neki. Az óra ketyeg. Tik-tak.