töredékek

Édes átverés
2 0 0 2 - f e b r u á r 1 3 - 1 4

so it seems
our end is always self-made

Mert mindig van egy pont, amikor a másik alábecsülése elér egy bizonyos szintet.
Mert mindig van egy pont, ahonnan nincs más út, mint a hazugság - mert az az egyetlen kulcs a túléléshez.
Mert mindenki túl akar élni.
Milyen kár, hogy Aiden Fraser mégsem a jó embert találta meg, igaz?
Figyelem a távolodó mozdulatokat, ujjaim pedig a csuklómból kiemelkedő kis heget érintik. Karácsony. Ciara és egy adag kibaszott forró tepsi. Nem Seth morrow. Neki pedig még csak halvány gyanúja sincs.
Mi történt veled, Fraser? Ezt akarom kérdezni, mert az emlékeim közt élő fiú nem ilyen. Nem a sötétséget kérdőjelezem meg... még csak nem is azt, hogy egyszerűen csak... elhitte. Minden szavamat.
De mióta védsz griffendéleseket, Fraser, mikor évekkel ezelőtt még a sajátodat is darabokban hagytad ott az egyik folyosón?
Azt hiszed, nem emlékszek, ugye?
Morrow kis talpnyalója...
Megfigyel, raktároz, elemez. És milyen jól jönnék ezek az emlékek olykor, ugye?
Egyik kígyó sem hagyja magát megfulladni.
Lecsúsznak ujjaim a csuklómról. Torkom még mindig ég egy kicsit a ponton, ahol túl erősen bökött meg a pálcával, de egyszerűen csak ignorálom a tényt. Odébb lépek, és olyan könnyedén veszek bele a sötétségbe, hogy ahogy visszanéz, már nem vagyok sehol. Vajon sejti már? Vajon érzi, mibe lépett bele?
Nem. Valószínűleg nem. Megértem - Aiden Frasernek is lehet rossz napja. Persze ebbe a pillanatban arról még nem tud, holnap este milyen rossz lesz. De ezt tartogassuk csak... akkorra. Nem vagyok az típus, aki szereti elsietni a dolgokat.
Hiszen időnk, mint a tenger a bosszúra, hm, Fraser?

f e b r u á r 1 4 - R o x f o r t, G ó l e m

Ráérősen szelem át a folyosót, a mozdulataim lazák, könnyedek, megfontoltak. Fél füllel hallgatom a mögöttem vonuló kettő hangjait, és erre próbálok rákoncentrálni. A mozdulataink együttese majd elvonja a figyelmemet az idegességemről, aminek íze furcsa és kellemetlen módon terjed szét nyelvemen.
Nem félek Frasertől. Nem. Csupán... nem ismerem. Az emlékeim nem elég alaposak. Amely oldalait láttam, az... ide nem elég. A vadkanban nem engedte ki az erejét. Ezt tudom. Vajon milyen, amikor dühös?
Valahol izgat a dolog, de ezt aztán a többi érzéssel együtt, könnyedén mélyre temetem. Az alakja egyre élesebben kirajzolódik a folyosó végén, a szobor környékén, a mellkasomban pedig szétterjed valamiféle... veszélyes nyugalom.
Gyerünk, Morrow. Szedd darabokra.
A terv hibátlan. Nincs mitől tartanom. Fraser pedig csak Fraser, aki még annyire sem volt hajlandó, hogy legalább a saját színébe bújjon vissza, ha már újra belép az iskola falai közé. Mit várt hát? Szeretetteljes fogadtatást a régi havertól?
Látom, ahogy ránkvillan a tekintete. Néhány méterrel mögöttem sétál Gray és Morrison, a folyosószakasz pedig hiába van késő, már elintéztem, hogy auror ma ne tévedjen ide. Ez az egész túl fontos ahhoz, hogy ők is belekeveredjenek.
Ahogy elég közel érek hozzá, lassan megállok. Egyenesen, kihúzva magam, kezeim a talárom zsebében pihennek, ujjaim ráfonódnak a cédrusra, a gyűrű hideg fémje tenyerem apró, körmöm okozta hegeihez ér. Ma nem öltözött griffendélesnek. A sötét szerelés, amit visel, szinte beleolvad a folyosószakaszba. A hold fénye éppen csak megcsillan mögötte a szobor élettelen arcán.
- Adwell - szólal meg végül, én azonban nem reagálok. Csak végigsimítom tekintetemmel az arcát, azt a fakó pillantást, amivel a jobbja fogad. Ez nem rémlik a múltból. Hol szerezted, Fraser? - Nem egyedül vártalak.
Kicsit megrezzen a szemödököm. Gray és Morrison nem mozdulnak mögöttünk. Valószínűleg tökéletes árnyként olvadnak bele a sötétbe.
- Nem vagyok egyedül - jön a válasz. A hangom halk és kiélezett. - Az ma te vagy.
Valami végigsuhan az arcán, azonban... nem tudom leolvasni, hogy mi. Talán csak a sötét tehet róla, talán más... egyik opció sem tetszik vagy felel meg, de végül csak elnyomom az ingert, hogy közelebb lépjek. Maradok a helyemen, ujjaim pedig teljesen ráfonódnak a pálcámra.
Fő a biztonság.
- Hol van Morrow? - löki felénk Fraser, tekintete köztem és a mögöttem állókon cikázik. Jár az agya. Ez egyértelmű. Nem lep meg. Talán épp most realizálja, milyen szarba is keverte magát... nagyon jól teszi. Éppen csak elkésett vele. Innen már nincs visszaforduló... pláne, ameddig Seth a saját kis ügyeit intézi.
- Sajnos elfoglalt. Tudod, milyen ez a Roxfort... valami folyton közbejön...
Elővillan a pálcám, ahogy megcéloz a sajátjával, és a hátam mögött is hallom az erre utaló finom suhogást.
- Ugyan már, Fraser... Három az egy ellen, tényleg ezt akarod? - Tény, ez a vadkanban sem állította meg. - Csak tedd le a pálcát.
A hangom ártatlan, nyugodt és komoly, az ő tekintete viszont veszélyesen csillan. Tudom, tudom, a bizalomkártyák kijátszva, ráadásul meglehetősen szemtelen módon... De ez már csak ilyen, hm?
- Meg akarsz halni, mi, Adwell? - morran felém, és nem... mégsem átkoz még. Tegnap sem tette. Tulajdonképpen... rejtély, miért. Ha megteszi, ma valószínűleg nem állok itt, dehát... Fraser sem olyan kibaszott kegyetlen és veszélyes már, mint amilyennek próbálja lefesteni magát, hm? MI lágyíthatja meg ennyire valaki lelkét vajon?
Talán olvas a gondolataimban. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a válaszom nem érkezik neki kényelmes időkorláton belül, egy átok csattan felém. A pulzusom egyből jelzésértékkel ugrik meg, ahogy kivédem, és belülről a szám húsába harapok. Nem okos, Fraser, nem okos...
- Capitulatus! - Nem találom el a pálcáját, a sötét ma nem segít, csak Fraser végzi hátrébb pár méterrel a földön. Azelőtt lépek közelebb, hogy felpattanhatna újra támadni. - Komolyan elhitted, Fraser... Hogy csak úgy a te oldaladra állok, miután... összeszövetkeztél egy griffendélessel? - Ahogy feljebb tápászkodik, a homloka éppen a pálcámmal találkozik. Olyan hirtelen kerülök közelebb, hogy nincs is ideje megfelelően felfogni a tényt. - Naiv gondolat volt.
Látom a szemében csillogó vadságot. Mégis... a szavaim talán gondolatot ébresztenek benne, mert nem szól, és nem is támad. Csak lassan tápászkodik fel, én pedig követem a pálcámmal... őt mintha nem is érdekelné. Nem néz rám, a padlót figyeli. Akármelyik pillanatban ráátkozhatnék... és még csak észre sem venné...
Nem tudom, Morrow hol járhat Nightingale-lel. Talán már végzett is... talán gyors menet volt, talán még húzza egy kicsit a szenvedést.
- Jut eszembe... Rámvillan az a felemás tekintet. - Morrow üdvözletét küldi. - A szemében csillanó fényt elmossa a hold sápadt fehérsége, ami bevág az ablakon. - Crucio.
Abban a pillanatban, hogy az átok készségesen kivillan a pálcámból, Fraser már oldalra pördül. Olyan gyors a mozdulata, hogy a kínzás a falba csattan Heléna szobra mellett, én viszont benyelek oldalról valamit. Ahogy az erő magával visz és oldalra, a földre ránt, csak a fejem felett csendülő átkokat hallgatom egy tompa pillanaton át.
- Nem, nem, Adwell... Liathegens! - A varázslat engem elkerül. A földön fekve látom, ahogy Grayék irányába siklanak a golyók. - Sajnos cseppet sem vagyok kíváncsi Morrow üdvözletére.
Rámarkolok a cédrusra, úgy pattanok fel a földről. A talárom meggyűrődött, de nem is törődök vele, a pálcám hegye máris betájolja Frasert, és még azelőtt szólom az utasítást, mielőtt újból földre vághatna.
- Flipendo! - Ha harc, hát legyen harc, Fraser. Ahogy a földre ér, újra közelebb lépek, a pálcám pedig ezúttal a mellkasára céloz. - Flagellii.
Fraser fájdalmas morranása egybeveszik a halk kis csattanással. A pálcám finoman vibrál az átkoktól, de nem veszem le a pillantásomat a földön fekvőről, még annyira sem, hogy Grayék felé lessek. Egyszerűen csak túl fontos a zsákmány ahhoz, hogy szem elől tévesszem.
- Miért, Fraser? - A hangom újra csak olyan csendesen hangzik fel, mintha semmi nem történt volna. - Miért érdekel ennyire?
Az alku. Erről akart tudni, és... egyszerűen csak nem értem, miért. Mi olyan kibaszott fontos van neki ebben? Mert ha Nightingale... akkor egyszerűen csak gyomorforgató az egész.
Nem ismertem kifejezetten. Épp csak annyira, amennyit Sethtel lógott, de az ő bandája inkább Gosdwell köreibe tartozott... Az alapvető dolgain kívül nem sok egyebet tudtam róla az agyamba vésni, pláne, hogy évekig egyszerűen csak... eszembe sem jutott. A háború után valahogy nem az volt a legégetőbb kérdés, hogy ugyan hova lett Aiden Fraser, hm?
- Miért, Adwell? - hörren a válasz. Megpróbál feltápászkodni, de a pálcámból csak egy újabb átok tör ki felé, kegyetlenül és gondolkodás nélkül, felemelve a vásznat, mintha annyira tudnám, mit csinálok. Valójában csak nem támad, és ez az egyetlen indok, ami miatt még nem vitt földre másodjára is. Az újabb csapás visszapréseli a földre, fájdalmas hang járja át a folyosót. A sötét árnyak közt vér csillan meg a padlón, de én csak kihasználom a pillanatot, hogy Gray és Morrison felé pillantsak. Egyikük mozdulatlanul hever a földön, a másik szédelegve próbál feltápászkodni. Hogyan? - Miért... miért nyalod még mindig a seggét, amikor téged is hátbatámad majd az első rossz lépésedért?
Visszanézek Fraserre, ahogy szeme felém villan a padlóról próbálva meg feltolni magát. Nem marad nyugton, nem áll meg, még úgy sem, hogy két átok is véres heget hagyott rajta. Olyan egyszerű volna rámondani egy cruciot... De miért tenném? A szavai miatt, amelyeket Seth felé intéz, amelyek nem tetszenek a fülemnek? Csak a tekintetét figyelem, ahogy egy pillanatra lehunyja a szemét egy rossz mozdulatra, keze pedig a mellkasa és a padló közé csúszik.
- Most azt hiszed, jó csapatban játszol... de kibaszottul rá fogsz jönni, hogy a barátokra csak addig lehet számítani, ameddig hízelegsz nekik... - morogja tovább. Tekintetem újra felcsusszan Grayre. Milyen nagy szavak, Fraser... Még a kín sem elég, hogy befogja a száját, még ha felállni nem is tud.
A következő mozdulat aztán olyan váratlanul ér, hogy nincs időm mozdulni.
- Sectumsempra! - Az átok olyan erővel csapódik be, hogy egészen a szoborig sodor. Annak a lábához csapódok be, a fejem és a kő még ütközik is, de ennek az ereje egyszerűen eltompul amellett a pokoli fájdalom mellett, amely több ponton is a testembe mar. Egy fájdalmas zihálás tör ki ajkaim közül, ujjaim pedig reflexszerűen indulnak el rászorítani a sebekre... de nincs elég kezem. A fájdalom pedig egyre csak növekszik... ott van mindenhol, a karomban, a mellkasomban, a hasamban, a pálcám félúton gurul valamerre, de a kín hirtelen túlságosan is kínzó.
Fraser alakja felém felém tornyosul, de csak késve pillantok fel. Visszafogom a hangokat, amelyek a torkomból törnének kifelé, a testem remeg, de csak szilárdan bámulom a galagonya hegyét.
- Utolsó esély, Adwell... - dörmögi, a pálca pedig torkomhoz szorul újra. Igyekszem úrrálenni a kellemetlen szívverésemen. - Mit tudsz az alkuról?
Megrándul a szám sarka. Ujjaim remegve szorulnak meg a mellkasomon, a sebekből olvadó vér forrón tapad a kezemhez, és csak a felemás szempárt figyelem. A tekintetem töretlen. Tudom, mi a dolgom.
Akkor is hallgatni, ha ez itt vág keresztbe.
- Nem kérem többször... szépen legalábbis...
- Everten Static! - Hátulról, a sötétből rebben a hang, hogy Frasert telibe kapja. Felsóhajtok, amint odébb vágódik, a pálca pedig bár a hegyével felsérti a torkom bőrét, de eltűnik végre, és csak erősebben összeszorítom a fogaimat. Minden kis mozdulatomra fájdalmasan összerándulnak rajtam a vágások. - Húzz innen, Fraser.
Szemem sarkából Gray hangja felé pillantok, de megmozdulni túlságosan fáj. Csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy Fraser feltápászkodik, valószínűleg épp két pálca tapad rá, ha közben Morrison is magához tér.
A következő pillanat nem tart sokáig, mégis... óráknak tűnik. A saját, szabálytalan szívverésemet hallgatom, ahogy a vér suhan a fülemben és éri a kezemet, ahogy a padlón valószínűleg egyre nagyobb nyomot hagy. Nem mozdulok. Igazából... fel vagyok készülve a következő mozdulatra. Bár nem látom innen Fraser, de érzem... a pálcájából áradó kegyetlen energia megérint, akármilyen messze is legyen. Csak egy szó... Gyerünk, Fraser? Mire vársz? A titoktartásnak mindig ára van, dehát... kit érdekel, ha egyszer Morrow büszke lesz, hm? Ezzel a tudattal pedig valahogy egész békésen meg is halhatnék.
- Basszameg... - morran Fraser. A hangja mély, a tónusból viszont nem tudja eltüntetni a fájdalmat. - Szerencsétek, hogy nem ölök diákokat.
A léptei csengenek a fülemben. Kezdek szédülni, bár a plafont bámulva ez még csak gyengén tűnik fel. Fraser egyszerűen csak... elsétál. Talán vissza se néz, de maga mögött pár pillanatnyi néma csendet és tanácstalanságot hagy, Grayék részéről legalábbis. Én csak némán szenvedek a földön, a gondolataim pedig kavarognak közben.
Persze, hogy nem öl meg. Persze... nem merne szembenézi Morrow haragjával, ugye? Nem ostoba ő... tudja, hogy mit tenne vele, és ha tényleg... valamelyest kötődik hozzá... akkor egyszerűen csak óvatosan játszik.
Mert ez óvatos játék volt. Tudom én. Hogy elégedett vagyok-e? Végeredményben... az a pillanatnyi megingás a szemében, amelyet tegnap és ma kiéleztem... egészen jól esik. Ez viszont nem tart sokáig. Pár pillanaton belül mindent elönt a kínzó fájdalom újra, hogy egyszerűen csak hagyom, hogy Gray és Morrison felszedjenek a földről, mert magamtól egyszerűen nem menne.

- Francba... - dörmög Morrison, miközben a karom alá nyúl oldalról. - Ez a csávó egy állat... Még mindig nem értem, hogy nem halt meg...
Egy pillanatra lehunyom csak a szememet a szavaira. Vannak azok az emberek, akik egyszerűen csak képtelen felfogni alapvető információkat, akármennyi idő is teljen el.
- Morrow kibaszott pipa lesz... - kontráz rá Gray oldalról, miközben lépteink lassan kitöltik a folyosót. Megszorul az állkapcsom, hogy kizárjam a fájdalmat, de az még így is égetően kínzó.
- Ugyan már... - Egyszerre kapják felém a fejüket. Kell nyelnem egyet, mielőtt folytathatnám. - A munka elvégezve, nem? Csak fogjátok be és... menjünk gyorsabban.
Nem nézek vissza a valószínűleg magam mögött hagyott vércsíkra. Az elégedettség ott tekereg a fájdalom alatt. Hiszen ez volt a terv... Fraser megtörni, legalább annyira, hogy rájöjjön: a tervei nem mindig jönnek be olyan makulátlanul, mint szeretné. Persze nem mondom... volt benne valami furcsa. Valami különös zavarodottság, mintha csak... nem is ő lenne... De ez már nem az én hatásköröm.
Az sem lesz az, amikor az újdonsült kis legjobb barátja soha többet nem képes majd ránézni, mert csak az fog eszébe jutni, hogy Fraser újra megtette.
Olyan gyönyörű ez a terv, nem?
És igen. Morrow kibaszottul büszke lesz.