-Igazából csak néhány nap összesen, és nincsenek is olyan nagyon sokan, néhány tucat résztvevő szokott jönni egész országszerte. De előtte és utána is kivettem szabadnapokat, hogy bőven legyen időnk bármire, amit szeretnénk- mesélek Mirának kókadt dünnyögéssel, de mégis valahol lelkesen egybe, a varázsautós találkozóról. Talán hogy lekössem magamat is. A repülőgép valahogy nem lopta be magát a szívembe, hosszú várakozás és sorbaállás az állomásokon, ijesztően sok biztonsági dolog és macera, rámegy egy fél nap,..
A Mira vállára bóbiskolni része jó lenne, de nem volt épp pihentető, és az időeltolódás is rosszabb így. És csak az út kilenc óra a levegőbe, minden mással együtt meg pláne.
A zsupszkulcs sem túl kényelmes, de azzal egy perc alatt New Yorkba lettünk volna, onnan mégegy alatt teljesen otthon, és az egész nap ott lenne kényelmesen bóbiskolni egymás vállán. Vagy bármi, amihez kedvünk lenne. De a taxi már ismerős közeg legalább, és egy karfán sem kell áthajolni, hogy arra a csábos vállra hajtsam a fejem elgyötörten.
Legalább átszállnunk nem kellett másik repülőre Atlantánál, csak a taxit szerezni hazáig.
-Azt mondják, ha errefelé délen meghalsz, mindegy, hogy a lelked a mennybe vagy a pokolba tart, biztos lesz egy legalább két órás átszállása itt a repülőtéren...- Ezt sem tudom, honnan jött így spontán, de erős a gyanúm, hogy a fáradtsághoz lehet köze ennek is. Inkább, mint az eddigi témához, az lévén a találkozó. Még az idővel sem vagyok képbe, milyen napszak van egyáltalán.
Na majd otthon jól kialudjuk magunkat ...aztán kiderül, hogy hajnali egykor ébredünk teljesen kipihenten és energikusan, mer hát persze, a mi szerencsénkkel. Varázsutazással csak az öt óra különbséget kéne megszokni, mennyivel egyszerűbb.
-Bocsánat, hogy csak nyavajgok... Ha hazaértünk, te melyiket kérsz majd, igazi ágyat, vagy varázsolt matracot?- A kihúzható kanapét már eszembe sem jut említeni, fontosabb vendég ő annál, meg nem vagyunk olyan óriások, hogy túl kicsi legyen a szobám kettőnknek.
-Izé, egy igazán varázslatos matracot, ami természetesen létezik, csak el van rakva- jut eszembe, hogy bűbetlen taxiba ülünk, bár ez a legátlátszóbb mntésem lehet valaha. Bár talán többet is számít, hogy a sofőr csak nem arra figyel, miket dünnyög össze valami elnyűtt utasa. Én meg addig elábrándozok egy olyan halovány gondolaton, hogy mi lenne, ha még plusz matracot sem kéne varázsolni... Lehetnénk egymás párnája ülések nélkül is.

Nagyon hálás vagyok igazából Mira próbálkozásaiér, hogy felvidítv tartson a repülőút vége felé is, miközbe küzdök a saját fáradtságom és az ülés limitált kényelmessége között. A karfa ugyan ugyanúgy az oldalamba van, ahogy próbálom a vállára hajtani a fejem, de a gesztus melengeti a lelkemet legalább. Ahhoz nem is kell több, hogy az út nyűgeit bátran bírjam én is.
-Nézd, az meg egy szavanna- mutatom én is, ahogy a hazai partokat elérjük, hálám jeléül beszállva a játékba. Bár az említett éghajlatot sehol nem látni, van helyette Savannah nevű partmenti város, ami már Georga területét is jelenti. Hacsak nem összekeverem Charlestonnal, mer soha nem madártávlatból néztem eddig, hol járok. -Van egy hírhedt kviddiccsapatuk.
Talán jobb is lesz már fenn maradni leszállásig, úgyhogy inkább mesélek Mirának a találkozóról, ami egybe a "hivatalos oka" is ennek az útnak. Vagy talán csak jó ürügy, hogy egy jó hosszút nyaralhassak otthon a barátnőmmel együtt, mielőtt mégegy évet bennlakásos iskolába fog tölteni, miközbe én már nem? Ki tudja, ki tudja...
-Jaaaj, ne is mondd... Mármint persze, mindenképp, csak előre is bocsánat, ha kész káosz leszek.
Még lelkesednék is a gondolatér, hogy vezetni taníthassam, csak hát... Hoztam magammal minden passzív tudásomat itthonról, arra rá - ha már felvettek a Minisztérium kocsijaihoz szakértőnek - Angliába tanultam és vizsgáztam jogosítványt ...nagynehezen, és akkor most meginn itthon, itthoni autókkal tanítanám vezetni Mirát? Mármint, ha magunkat meg a kocsit össze nem törjük, biztos jót szórakozunk majd, de olyan káosz lesz belőle, hogy ihaj. Mér kell mindennek másik oldalon lennie odaát?..
A taxi hátsó ülésére legalább mindegy, melyik ajtó felől szállunk be. A reptértől már próbálok ébren maradni hazáig, de lehet, néha kiesik pár perc, túl jó helyem van itt. Elnyűtten mosolygok a homlokpuszira, és tisztázatlan okokból - a fáradtságra gyanakszok - morbid humorral traktálom szegény Mirát.
-Dehogy, tök kézenfekvő. A takarító nem akar partvissal tologatni ki onnan.- Szegény taxisöfőr, hogy a hülyeségeket kell itt hallgatnia. De talán legalább a varázslatos elszólásokat nem veszi észre közte?
-Neeem nem nem... Az nem járja ám, hogy a vendéget a kanapéra rakjuk ki- ellenkezek, a repülés ötletéér pedig hogy is tudnák haragudni? Tény, nem vált a kedvenc utazási módommá, de ha a jó oldalát nézzük, Mira vállán nyűglődhettem kilenc órát, meg segít jobban értékelni a zsupszkulcsozást, ami rövidebb ideig kellemetlen,..
És végülis, valljuk be, Lu, mikor nem az volt Mira egyik nagy csábereje, hogy próbára tevő kalandokba rángat bele? Talán nem minden pillanat a kedvencem, de utólag soha nem cserélném el az egész élményt bármi másra.
-Tudodmit? Ha ezt a jó kis párnát megtarthatom magamnak, minden vád alól fel vagy mentve- böködöm meg a vállát a fejem alatt ördögi ártatlan mosollyal.

Hirtelen, de annál közelebbi, rövid dudaszóra riadok fel, hamar realizálva, hogy a taxi áll, a sofőr meg kicsit türelmetlenül néz a tükörből. Eskü, hogy nem bóbiskoltam el olyan sokáig, de talán egy fél percet már állhatunk itt.
-Igen, igen, bocsánat!..- szedem össze magam kapkodva, és szállok ki, kifizetni a taxist, meg kipakolni a csomagjainkat
-Nos,.. üdv itthon- mutatom be a házunkat, meg a szomszédba a műhely épületét széles mozdulattal, aztán egy pillanatra megakadok a garázsunk előtt parkoló kocsin, a felemás hátsó lámpáival.
-Jé...- Mirára pislogok, aki aztán pláne nem értheti, hogy mi a meglepetés tárgya. -Izé, ez Anya kocsija. Vagyis azóta Auntie-é, ő vette át, amikor Angliába költöztünk. Lehet, hogy átjött?
Kicsit még fejvakarok - bár végülis, tudhatta, hogy ma érkezünk, lehet csak beugrott üdvözölni - de aztán segítek felnyalábolni a csomagjainkat, és beljebbinvitálom Mirát.

Boldogan hümmögök egyet a jó kis párnámon, ahogy puszit ad a kobakomra, és a dudaszóból ítélve, amiből aztán felriadok, ahogy megállunk - illetve ahogy már megálltunk egy ideje addigra - a házunk előtt, legalább abba biztosak lehetünk, valóba mennyire jó helyet is találtam magamnak, kényelmetlen vállon nem búbiskoltam volna el így.
Oké, az egész mögöttünk lévő úttal elbóbiskoltam volna, csak kényelmetlenül.
De végül kiszállunk, a mogorva taxis továbbmehet, én meg legfeljebb bénázok egy költőinek indult kérdéssel. Tök egyértelmű, így meg pláne, hogy Mira is rámutat.
-Apával barkácsoltuk össze, sok különböző év Cadillac modelljeiből- mesélem a kocsiról, továbbterelni a figyelmünket a butára fáradt bénázásomról az előbb. -Mint a Johnny Cash dalba. Igazából pont az volt az ötlet.
Meg is nézheti jobban a nagyon "tarkán" összeválogatott formáit az autónak, a felemás ajtókkal, a "cápauszonnyal" csak az egyik hátsó lámpa fölött, az egyik oldalt egy, másikon dupla féynszóróval, elhaladunk végig mellette a bejárati ajtó felé.
Ahogy az egyik bőröndömet átveszi, mentegetőznék, hogy elbírtam volna én is, de végül összeszedem inkább magam, és csak megköszönöm egy hálás mosolyal a gesztust.
És végülis, így legalább felszabadul egy kezem az ajtóhoz.
-Izé,.. hát szóltam, hogy ketten jövünk, meg természetesen tudják, hogy együtt jártunk a Roxfortba. De úgy a legigazibb, ha ők is magadnak ismernek meg ...nem?- próbálok nem bizonytalannak tűnni, az is egy része a dolognak, hogy nem tudtam, Mira hogy szeretné vagy nem szeretné, mit írjak róla, de így végülis a legőszintebb. Bátorítóan megsimogatom a bőröndömet fogó kezét, mielőtt továbbemelem a sajátomat kopogni.
-És én is így szeretlek, ahogy te vagy.
Aztán kopogok egyet az ajtón - biztos nyitva van, inkább csak előre jelezni, hogy ideértünk, mielőtt beengedem magunkat. Előreengedem Mirát, hogy bemanőverezhessen a kis előszobánkon, ha már ilyen segítőkészen hozza a bőröndömet.
-Megjöttünk!
Igazából mire becsukom az ajtót, és bejelentem magunkat, már át is érünk az alig valamekkora előszobán a nappaliba. Üvegcsörgés hallatszik a konyha felől, és a konyhát és nappalit kvázi-elválasztó pult-asztal tetején lezseren ülő Auntie nagynénim épp visszatűzi a varázspálcáját, onnan int egy hanyag szalutálásfélét.
Apa meg - mert hát persze, Apa... - addigra rég előttünk tornyosul.
-Látom, újabban lányokat hozol haza, amikor erre jársz?- A kérdést felém intézi, de közbe Mirát méri végigazzal az... igazából leginkább csak kérdő pillantásával, talán a hozzá járó testbeszéde sugallhatja azt az ominózus érzést, hogy most azt várja, bizonyísd magad - én legalábbis mindig ilyennek éreztem.
Csak egy túl hosszú pillanatig, aztán elvigyorodik, és határozott mozdulattal kezet nyújt Mirának. -Robert Wyne.
-Ember... nincsenek rád felkészülve ilyen hosszú út után- hallatszik a háttérből Auntie, és kerülget a gyanú, hogy Mira is egyet fog vele érteni.
-Ja, igen. Apa, Auntie, ő itt Mira. Mirabella, egész pontosan- mutatom be a lányt kapkodva, talán a bizonytalanságomat is leplezni, hogy hogyan is kéne egy ilyen bemutatkozósdinak alakulnia. Apa sem épp könnyíti a helyzetet, meg abba sem vagyok biztos, ez meginn csak a piszkálódós stílusa, vagy esetleg sejt vagy tud is valamit, és arra kommentál, és ha igen, akkor mit gondol a dologról... én meg nem tudnám mondani, ezek közül mi rejtőzik épp az úgynevezett humora mögött...

-Hát, nevet mi nem adtunk neki, de haa Cash-nek hiszünk, akkor egész pontosan egy '49-'70es Psychobilly Cadillac. Szerintem nem olyan gyors, mint újabb autók, mer tényleg régi modell...ek, viszont varázslattal megy- mesélek kicsit a kocsiról, ha már így rálelkesedtünk. A modell évszámához mondjuk nem sorolom föl mindet, ahogy a legpontosabb lenne, mer az az említett dalba is kitesz egy mondhatni-versszakot.
Átsuhan rajtam egy kis bizonytalanság, ahogy Mirát meglepődni látom a vallomásomtól, de gyorsan elhessegetem. Kit is akarnánk átverni, hogyan érzünk egymás iránt, de az igaz, ki is mondani lámpalázasabb dolog, és szigorúan véve én is most kicsit közvetettebben fogalmaztam. Szóval érthető. Ilyen kijelentések akkorra valók, ha kettesbe vagyunk, csak ott egymásnak, nem így kutyafuttába az ajtó felé elejtve. De találhatunk még olyanra is alkalmat, sokáig itt leszünk és miénk az egész ország hozzá.
...Ha túléljük a bemutatkozást.
Apa egyetlen mozdulattal ráz egy határozottat Mira kezén, és észreveszem azt az apró biccentését, amivel elismeri, hogy egy próbát legalábbis kiálltál már - Mira esetébe a tekintetét. A válasz-viccelődésre csak félvigyorog egyet, szerintem csak a szókiforgatós kontrázásra, de én inkább a háttérbe veszem észre Auntie somolygását, mint aki tud valamit, aki ezt gyorsan le is fagyasztja az arcáról, és látványosan "ártatlanul nézelődni" kezd, ahogy elkapja a tekintetemet.
-Áh, igen! Már kezdett ráférni egy kis rutinszervíz, és hallottam hogy jön haza az új kis szakemberünk, gondoltam áthozom- fűzi az autó-témához Auntie az évtizedek után is kitartóan brit akcentusával - még Anyáé is amerikaibbá vált, pedig ő később költözött ki ide.
Apára rá sem merek nézni, anélkül is tudom, mit olvasnák le az ábrázatáról, "tudod, hogy nem fogok vele besegíteni, hagyom nagylelkűen, hogy megmutasd, milyen szerelőt vett föl a Minisztérium". Csak gondolni erre is bőven elég lámpaláz.
-Rakd csak le. Fönnre mennek?- kérdezi Apa a bőröndöket illetően, és ahogy biccentek, egy pálcaintésére a poggyász el is indul a szobám felé.
-Aha. A... matracot majd megoldom- teszem is hozzá, mer nincs kedvem meginn a garázsból vinni föl pótmatracot. Nincs ott sem elrakott tartalék fekvőhely, legutóbb is úgy varázsoltuk, azt meg tudok fönn varázsolni a cipekedés és zavarbaejtő keresztkérdések lehetőségee nélkül is.
És hátha nem kell a pluszmatrac..? Ábrándozni lehet, na.

-Biztos csak rutin olajcsere meg ilyesmi lesz,.. de természetesen, azokat megmutathatom- szerénykedek - vagy ez annak számít? A kocsi nevébe esetleg? Nem úgy nézett ki, mint ha Auntie összetörte volna.
Érdekes, ahogyan a lámpalázas remény, hogy nem valami mély vízbe lettem dobva ezzel a szervízzel, megütközik egy kis büszkeséggel, hogy én is szivesen bemutatnám Mirának a varázsautó-témát.
Mondjuk tényleg arra számítok, hogy nagyobb része lesz, hogy elmagyarázok csak dolgokat lelkesen, és reménykedve, hogy nem untatom vele igazából, mintsem tényleges javítás.
De egyelőre én is csak integetek még félszegen, mielőtt követjük a bőröndöket az emeletre.
A szobám ajtaja résnyire nyitva, amin át látom is az egyik poggyász egy kis szeletét, mint ha valahogy bevitték volna magukat a szobába, de rendesen csukni már nem tudták, hogy kell az ajtót, csak úgy-ahogy behajtották maguk után..? Mindenesetre előreindulok, hogy mint jó házigazda, én engedjem be Mirát - meg toszogassam félre a bőröndömet, hogy ne bukjunk föl benne - de Mira közbe már elkezd mögöttem pár lábra találgatni, hogy mi lehet benn, úgyhogy somolyogva behajtom magunk előtt az ajtót még.
-Nem,.. neem,.. neem,.. az seeem,.. azok sem,..- közbe a somolyom szélesedik minden tippre. -Najó, van, amire a gyűjteményt ráfoghatjuk, de a kártya sem.
Az a kártya dolog nem valami brit találmány amúgy? Mármint biztos van nálunk is bármennyiféle gyűjthetős kártya, de ezzel a csokibéka és varázshíresség dologgal nem emlékszek, hogy találkoztam volna a Roxfort előtt, itthon. Rémlik valami híres Quodpot-játékosokkal, amit a fiúk cserélgettek sokat a régi osztályomba, de az viszont biztos csak itthoni dolog, máshol nem népszerű.
Végül színpadiasan kitárom magunk előtt az ajtót, meg aztán bénán odébbnoszogatom az útból a bőröndöt, és kicsit talán büszke vigyorral mutatom a szobát Mirának.
Egyszerű fehér és letisztult, talán kicsit túl rend is van, ami felidéz némi nosztalgiát azokról a napokról, amikor az Ilvermornyból érkeztem haza. Akkor várt így mindig. Az enyhe levendulaszín ágytakaró színesíti leginkább, meg egy magas kosár vegyes plüssállatokkal még kisebb koromból, néhány cuki régi gyerekrajzom, amit pár évvel ezelőtt Anyával megbűvöltünk mozgóképre, és bekeretezve kiraktuk, miután valahonnan előkerültek. Most veszem észre, mennyire a jackalope-ok lehettek a kedvenceim tényleg... több plüss és némelyik rajz is azt ábrázol. Mondjuk ahhoz lehetett köze, hogy Wyne Papáék mindig tartanak, úgyhogy azokat élőből is ismertem.
-Kérsz valamit nyomorgatni?- fordulok Mira felé egy jackalope-al, meg a nagyon hosszú occamy innenső felével - a túlvége még így kiemelve is a kosárba ér, lehet az egész vagy hat-hét láb hosszú. -Ennek olyan cuki buta feje van.
Ide-oda vigyorgok Mira és szegény hosszú madárféleség között, talán nem a legprofibb varrók készíthették szegényt, bár ez mégis kölcsönzött neki egy sajátos bájt.
-Ó, az asztalra nyugodtan, ott jó kis helyük lesz!- Visszatekerészem az occamy-plüsst a kupac tetejére, és én is odaguggolok az íróasztalomhoz, ahogy Mira kiépítkezi rá az ő cukiságait, Mezzi és Darci párosát istállóstul.
-Sziasztoook- integetek csak óvatosan, félsuttogva a háttérből, miközbe Mira gondoskodik róluk. Nem akarom megijeszteni szegényeket, fura lehet így is nekik, hogy most százszorakkorák vagyunk, mint ők. Aztán csöndbe elnézem még a jelenetet, olyan aranyos, a minilovak is, de legalább annyira Mira is, egyszerűen olyan szívmelengető, ahogy szereti őket.
Aztán a kérdésére gondosan becsukom a szoba amúgy csukva lévő ajtaját, és félsuttogva, de azér "ártatlan" vigyorral kérdezek vissza.
-Szóval,.. le akarsz beszélni arról, hogy varázsoljak, annak ellenére, az nekem mindig milyen jól szokott menni?
Aztán ledőlök én is mellé az ágyra. Nem óriási ugyan, de nem olyan kicsi, ha nem szétterpeszkedni próbálunk rajta, teljesen jól el tudunk férni ketten is.
-Ha te nem ragaszkodsz matrachoz,.. végülis én azt mondtam, hogy megoldom- boldogan bújok a karjaiba, helyezkedek egy kicsit. -...szerintem meg van oldva.
Most én adok egy puszit még a vörös fürtök közé, és kicsit a hátamra helyezkedek, Mirát félig-meddig magamra húzva. Igaz, a taxiba én licitáltam még az ő válláér, de mégboldogabb vagyok azzal, ha ő bóbiskolhat - minden erősködése ellenére, viszont annál édesebben - a legkényelmesebben. És na, ha nekem már úgyisilyen ...jól párnázott alkat jutott, inkább pozitívak legyünk, és használjuk ki az előnyeit. Fontolgatok ilyen nagy fenkölt terveket, hogy Mira olyan édesen szundít, én majd addig kedvesen cirógatva őrzöm az álmát, de a kegyetlen igazság az ehelyett, hogy amilyen boldogan kényelmes helyem nekem is van itt, hamar elnyom engem is az álom, és egymás karjaiba szuszogjuk ki a hosszú utazás fáradalmait.


Szóval... lehet, hogy reggelig aludtunk. Ez mondjuk nem lenne semmi különös, ha nem kora délután dőltünk volna le. Persze nem panaszkodhatok, soha nem aludtam még ennél boldogabban, csak egy jó reggeli kávé előtt meg nem tudtam volna mondani, vajon még délután voltunk elég összeszedettek átöltözni-megágyazni, vagy valamikor estetájt keltünk föl csak normálisan lefeküdni.
Persze az ágyból nehéz lenne megnézni a kocsit, úgyhogy csak kénytelenek voltunk felkelni.
Mira és Auntie már kinn várnak, én még beszaladtam átvenni az új, minisztériumzöld kezeslábasomat, ha már fő attrakció, hogy ez az új állásom, meg megkeresni a garázsba a szalamandraolajat, a legvalószínűbb, hogy azt kell majd feltölteni. Eloldalazok Apa kocsija mellett, és felhúzom a garázsajtót ott menni ki, nem akarok a házon át kerülni.
-...és Tracy. Bocs, biztos az akcentus- kapok el egy fél mondatot Auntie-tól, gondolom Mirával beszélgettek valamit, amég a garázsba bénáztam.
Tényleg, Auntie is itt volt már reggel... ilyen korán átjött ma is, vagy csak itt maradt tegnap? Nagyon megzavart ez az idő ide-oda tolódás, de gondolom akkor jó ötlet lehetett hallani sem akarni arról, hogy Mira esetleg csak a kinyitós kanapéra költözzön be aludni.
-Na, nézzük ezt a csodát- nyitom föl a motorháztetőt, első dologként az olajállást nézve, amit jól is sejtettem, elég alacsony.
-Alapból a motor meg van bűvölve, hogy csak varázslat ég benne, nem is nagyon érdemes tankolni bele benzint. Azzal együtt kicsit... túlreagál. Viszont a motornak így szalamandraolaj kell, hogy rendesen működjön, bűbetlen motorolajjal nem megy túl megbízhatóan. Azt még nem értem pontosan, ez mér így van, de kitapasztaltuk már- magyarázom Mirának, miközbe az olajtartályt újratöltöm.

Meg kell valljam, idillibb lett volna Mira karjaiba ébredni is, ahogy elaludtunk, de végülis, nem mondhatom, hogy hűlt helyét találtam csak - igazából pont a még nem hűltet. Talán pont, hogy túl korán ébredtem, csak a fürdőszobába ment ki, azzal tervezve, hogy mindjár visszaér úgyis, esetleg valami meglepetés-ébresztést forralva készül valamire?
Ezt a részt gondolom így már elbénáztuk, viszont a fürdőszobával igaza lehet, ha oda ment, a tegnapi elkapkodott takarodó után jól esne frissen kezdeni a napot. Miután a fürdőszoba felé sem találkozunk össze, kezeslábast húzok, legkésőbb a kocsinál utólérjük egymást.
És tessék, itt vannak kinn, Auntie-val találkoztak össze, és gondolom, megálltak pár szóra. Ahogy elnézem, Auntie egy reggeli futásból érhetett épp vissza - remélem azér nem a tetőkön ugrálósból már, mint ami régen volt a hobbija - és ahogy látom, épp az "egyértelműen nem szabad hinni nekem" fejével vigyorog. Jahj, csak nem..? Anyával szokták mindig ezt csinálni, mondatról mondatra más keresztnevet használni, úgy tenni, mint ha semmi szokatlan nem történne, és jól szórakozni mindenkin, akit ezzel összezavarnak. Valami Tharce belsős poén lehet ...bár Anya nem variálta soha ugyanígy a Florence-t, szóval lehet, csak Auntie sajátja, amibe Anya is cinkos. Helyettük is bocsánat, Mira, ha épp ezt a hülyítést tervezgeti ...hacsak nem már elkezdte.
Igazából ha belegondolok, még én sem vagyok biztos benne, melyik az igazi keresztneve néhány gyakoribb közül...
-Reggelt- egészítem ki Mira üdvözletét vidám mosollyal, integetve, majd hozzáteszem - talán inkább Auntie felé, -tegnap kicsit elaludtunk.
Kicsit.
-Hát, mágikus az igen, meg ha rátankolsz benzint is, az... hát jó esetbe is rakétameghajtást csinál belőle,.. de ha rendbe van tartva, akkor biztonságos. Csak akadozik, ha az olaj túl kevés, vagy elfogy. Ó, köszi.
Próbálok a hangommal hálásan mosolyogni a segítségér, ahogy elveszi az olajos flakont, hogy könnyebb legyen közbe visszazárnom az olajtartályt, mer innen arccal is kinézni épp kicsit körülményes, motorháztető és hasonlók.
Hallom, hogy történik valami, de mire kikászálódok a motorházból, már csak a flakont, meg Mira blúzát látom a földön.
-Ó, jaj...- a flakont gyorsan fölállítom, ki ne menjen több az olajból, és némi lelkiismeretfúrdalással rálépkedek a ruhadarab parázsló részeire.
-Jól vagy?- sietek körbe az autó mellett, megtalálni Mirát ...kissé elpirultatóan öltözve, bár erre számíthattam volna, tekintve, hogy a fölsőjét az imént oltottam el. Nem mondom, hogy a látvány rossz lenne, de így spontán kicsit bújkálnék a hajam mögött zavaromba, amit meghiúsít, hogy azt összefontam a szereléshez, mer ugye nem jó ötlet belelógatni mindenféle mozgóalkatrészbe - még ha épp áll is.
-De mittudoook?- bénázom vissza, osztozva a kínos helyzetkomikumba. Azér nyújtok neki kezet felsegíteni, meg védelmezőn megölelni, a tűzriadalom ellen is, meg eltakarni, amennyire sikerül, amég így eloldalgunk a kocsi egy hátsó ajtajáig, hogy azt kiügyeskedjem. Nyitott tetejű ugyan, de ha Mira beül, addig is kicsit több takarás, miközbe összeszedem az ingét.
-Bocsánat, kicsit össze kellett lépkednem, hogy kialudjon.

-Jól..? Jól... vagy... nézel ki... izé...- dadogom megerősíteni, hogy nekem is úgy tűnik, nem esett baja. Több-kevesebb sikerrel próbálok nem leskelődni, miközbe arról is meggyőződni, hogy nem sérült meg - amik kicsit nehezítik egymást - de ha más nem, legalább abba reménykedek, hogy felismeri a jellegzetes béna nyomi zavarvigyoromat, és érti majd belőle, hogy csak jót van mit mondanom. Már csak mondani kéne megtanulni.
Ha már a blúzát nem tudtuk teljesen megmenteni. Ahogy próbálja varázslattal javítgatni, eszembe jut műhelyes tapasztalatból, Apa mit mond mindig, a reparo összerakni tud meglévő anyagot, de a hiányzót nem hozza elő a semmiből. Ha törésre jó, de a kopást vagy a rozsdakárt nem tudja javítani, gondolom a kiégett textillel is meggyűlik a baja valamennyire. De nem akarom megzavarni Mirát, meg úgyis csak okoskodás lenne, anélkül is jól boldogul.
Miközbe már öltözik, meg csak próbálok őrt meg takarást állni neki, és közbe nem nézni ki borzasztóan gyanúsnak.
-Az már csak természetes- vigyorgok büszkén az autóra irányult bókra, közbe a legártatlanabb fejjel próbálok Auntie-nak integetni, ahogy visszatér.
-Tud valaki vezetni?- érkezik a nagynénim keresztkérdése Miráéra.
Félszegen emelem már a kezem, nem magasra, csak hogy látszani látsszon, kicsit értetlenül annak okán, hogy korábban már pont azzal fogadott, hogy hallotta hírét az új állásomnak - oda meg csak nem mehetek jogosítvány nélkül, amit pedig csak nem szerezhettem tudatlanul. Bár igaz, hogy a vizsgát az interjúm után kezdtem csak, mer azér illik, ha már tényleg felvettek. És még mindig aggódok, menniyre fogom keverni a mindenféle oldalakat az angol autók miatt.
És ez után észreveszem azt a halvány cinkos somolygást Auntie szája sarkán.
-...Csak mert attól függ, hova menjünk ki.

-Hmm... hímezhetünk köréjük virágszirmokat, az olyan kreatívan cukit csinálna belőlük- gondolkodok el, ahogy Mira is a textilbe égett lyukakat vizsgálja. Bár végülis, így is egészen illik hozzá, azon az izgi-kalandos-veszélyes módján, amit mi tagadás, én is annyira szeretek. De a virághímzés talán jobban enyhít a tüzes emléken, és végsősoron az ő boldogsága a legfontosabb. Amibe segítek, ahogy tudok.
De nemsokára már vigyorog is, amit boldogan látok. Nem rázta meg olyan mélyen ez az apró incidens.
-...Hm?
Na várjunk, ez a jelentőségteljes vigyora, gondol valamire. Én itt csak büszkélkedtem, hogy Apával bűvöltük össze a kocsit, persze, hogy kifogástalan, de Mira további jelentést is próbál sugalmazni itt az ábrázatával. És miközbe próbálunk ártatlannak tűnni, ahogy Auntie is kiér, ami közbe éntúl ártatlan lehetek venni valami lapot, ezt mind ártatlanul vigyorogva ide-oda egymás közt, ezen a ponton a leggyanúsabbak lehetünk Auntie felé. Aki mindent mindig észrevesz, és cinkosan somolyogva hallgat róla, mer hát persze. Azt hamarabb tudta szerintem rólam, hogy a lányok tetszenek, mint én magam.
-Igen, hallottam hírét- borzolja meg a hajamat Auntie, visszazökkentve az épp folyó társalgásba. Egy elhaló "naa" kíséretébe visszaigazgatom, de közbe mosolygok büszkén, az emlegetett - bár brit, ami nem tudom, hogyan számít itthon - jogosítványom kapcsán.
-Egyelőre kiegyezhetünk a Walmart parkolójában.
Gyorsan visszapakolom a garázsba a kihozott szerszámokat meg szalamandraolajat, ahogy összekészülődünk az induláshoz. Mivel Auntie már be is foglalta a volnánt, mire visszaérek, hátulra nyitok ajtót Mirának, hogy legalább egymás mellé ülhessünk. Az izgalmasnak sugalmazottan kényelmes hátsó ülésre.
-A találkozó még odébb van. De kinn lesz valahol Brighthorn környékén, úgyhogy ott egész üres országutak is lesznek- somolygok Mirára. Oda lehet, hogy csak Apával megyünk majd, viszont biztos végtelen lehetőség lesz kocsikázni.
-Na kérem, öveket becsatolni, kezeket a járművön belül tartani, és megkérjük kedves utasainkat, hogy ne etessék a forgalmi rendőröket- jelenti be Auntie egész hasonlóan, mint ahogy a repülőgépen szólt tegnap tájékoztatás indulás előtt. Persze annál komolytalanabbul. Benyom egy jól álcázott gombot a műszerfalon, ami igazából nem a rádióhoz tartozik ott, és szemkáprázásszerűen körbefutja a kocsit a diszkrét kiábrándítóbűbáj, amitől a bűbetlenek nem figyelnek fel ránk.
...De hogyha csak kifurikázunk a parkolóig, az tök hétköznapi, mér kéne rá bűbáj?
...Óóó!
Lopok egy vigyori, izgatott pillantást Mirára, mielőtt kiadósan megtapasztalhatjuk, hogy a háttámlák is vannak olyan kényelmesek, mint az ülések.