Egész jól alakult a kapcsolatunk Doriannel. Párszor randizgattunk, elbeszélgettünk, csókolóztunk. Teljesen más volt az egész ritmusa, mint Cherubbal. Nem kellett igazán keresnünk a határokat, mert egyikünket sem érdekelték a határok. Csak jól akartuk érezni magunkat a bőrünkben, ki akartunk kapcsolni a suli és a munka után. És ez így volt jól, most ezért voltunk egymásnak.
Még az első találkozásunkkor ígért nekem egy meglepetés randit, viszont a következő találkozásunkkor Dorian bevallotta, hogy ez több szervezést igényt, mint hogy már a második találkozáskor el tudjon vinni oda, amit kitalált. Így kénytelen voltam várni, de amikor megkaptam előző nap a baglyot, rájöttem, hogy megérte: a Londoni Mágikus Néprajzi Múzeumba szervezte meg a randit, és nem is akármilyen időponra - már zárás utánra, amikor csak a miénk lehetett a múzeum.
Nem is gondolta volna, mennyire beletalált az ízlésembe. Ez egy igen különleges találkozónak ígérkezett, és rögtön feldobta az amúgy rettentően rossz kedvemet. Beleadtam apait-anyait az öltözködésembe, a készülődésembe, mert szerettem volna a lehető legjobban megjelenni Dorian előtt. Ha már ő is ennyit szervezkedett, ennyi igazán kijárt neki is. Az egyik kedvenc ruhámat vettem fel, a hajamat egy laza kontyba fogtam, kellemes illatú parfümöt fújtam magamra, és indultam Londonba.
Legutoljára kiskoromban voltam ebben a múzeumban, úgyhogy amikor beléptem, körülnéztem a fogadócsarnokban, majd a pillantásom azon a padon állt meg, ahol Dorian ült és várt. Széles mosollyal léptem oda, és üdvözlésként a férfi egy csókot nyomott az ajkamra. Örömmel viszonoztam, majd mélyen a szemébe néztem.
-Szia! Ez aztán a meglepetés! Nagyon tetszik ez a hely.
Hogy nyomatékosítsam, még egyszer körülnéztem, és azon gondolkodtam, vajon merre is fogunk menni. Nem tudtam nem kiszúrni a kosarat, amit Dorian hozott.
-Piknikezni fogunk? - kérdeztem incselkedve a kosárra mutatva. Rögtön elkezdett járni az agyam. Vajon a múzeum melyik részére mehetünk be? És vajon hova visz Dorian? Persze más, egyéb, pajzánabb gondolatok is eszembe jutottak, mit is csinálhatnánk még a múzeumban, de egyelőre azokat elhessegettem. De persze semmi elől nem akartam elzárkózni.
Amikor Dorian felkapta a kosarat, és kézen fogva elkezdett a múzeum mélye felé vezetni, csevegő hangnemre váltottam.
-Hogy telt az első heted? - kérdeztem, és közben a szobrokat és képeket nézegettem, amik mellett elhaladtunk. Igazán jól összeszedett kiállítás volt, tele érdekesebbnél-érdekesebb kiállított darabokkal. Viszont egyik mellett sem álltunk meg, nem ültünk le egy kihelyezett ülőalkalmatosságon sem, hanem mentünk tovább.
-Hova megyünk? - kérdeztem suttogva, inkább csak a megszokás miatt, hiszen a múzeumokban mindenki suttogva beszél.

Dorian nagyon rejtélyes volt, de ez tetszett. Egyértelműen meg akart lepni, és a kis kosárral, és a titkolt tartalmával sikerült is neki. Egy múzeumban voltunk, záráshoz közel, egy kosár valamivel, amiben reméltem, hogy nem(csak) múzeumi tárgyak vannak.
Jól esett, amikor megfogta a kezem, én biztatóan rászorítottam, hogy jelezzem, tökéletesen jól érzem magam most itt, vele. Éreztem, hogy kell neki a visszacsatolás, szüksége van egy kis bátorításra. Pedig igazán jó udvarló volt. Figyelmes hallgatóság volt, viszont ő is elmondta a maga véleményét. Dobott fel ő is témákat, és egészen jól el tudtunk beszélgetni. Jól éreztem magam a társaságában, és egyelőre nekem ez volt a legfontosabb.
Emellett kitartó is volt, mert a folyamatosan kérdezősködésem ellenére sem árulta el, hogy hova megyünk. Egy hatalmas faajtót tárt ki előttem, és terelgetett előre. Én kíváncsian léptem be, és ámulva pillantottam körbe az esőerdőben, ahova kerültünk. Rögtön érdekelődve próbáltam kitalálni, hogy most tényleg egy esőerdőbe kerültünk-e egy furcsa hop-varázslattal vagy a múzeum egy terme lett varázslatosan megnagyítva, hogy beleférjen egy esőerdő egy szelete.
-Csodálatos. - suttogtam, egyrészt azért, mert egy múzeumban voltunk, másrészt azért, mert nem akartam megzavarni azt az élővilágot, amibe belecseppentünk. Amíg Dorian leterítette a pokrócot, felkészülve a piknikre, én körbejárattam a tekintetemet a hatalmas fákon, egy pillanatra becsuktam a szemem, hogy hallhassam a lassan nyugovóra térő természet hangjait. Közben azért figyeltem a varázslóra is, aki elmagyarázta, hol is vagyunk:
-Itt őrzünk egy kihaló félben lévő, érintetlen törzset. A muglik megzavarták őket sokszor, ezért hogy ne érje őket komolyabb behatás és a maguk módján élhessenek, ide kerületek. Minket nem látnak. - mondta, én pedig a tekintetemmel rögtön a törzs tagjai után kezdtem el kutatni, de hamar rájöttem, hogy ők valószínűleg beljebb élnek.
-Hihetetlen, mire képes már a varázslótársadalom. Mit kutattok pontosan ezzel a törzzsel kapcsolatosan? - kérdetem. Dorian valószínűleg az ismeretlen varázslataikat. De a mágiatörténészek biztosan a régi életmódjukat vizsgálták. Kíváncsi lettem volna, hogy ők mennyire használják a csillagokat az életükben. - Tehát, itt minden pontosan olyan, mint... Hol is? Brazília talán? - próbáltam kitalálni, honnan hozhatták ide a törzset.
-Hm, vörösbor és sajt. Tökéletes. - mosolyogtam Dorianre, mellé huppantam, és bekaptam egy sajtot. Ez egy jó randinak ígérkezik. Talán a legjobbnak az eddigiek közül.
Miután Dorian az akadémiáról kérdezett, minden figyelmemet a férfira összepontosítottam.
-Egyelőre mindenből még csak a bevezető óra volt. Semmi különös nem volt. Igyekszem felvenni a fonalat, elkényelmesedtem a nyár alatt.
Közben Dorian öntött mindkettőnknek egy pohár bort, én elvettem tőle az egyik poharat, és koccintásra emeltem.
-Akkor igyunk erre a csodálatos helyre, és ránk. - mosolyogtam a férfira, koccintottunk, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. - Örülök, hogy elhoztál ide.

Egyszerűen nem tudtam teljesen felfogni, hogy Dorian hova is hozott. Egyrészt nagyon extrém randihelyszín volt egy múzeum, ráadásul zárás után. Emellett pedig itt volt ez az ősi törzs, kezdetleges varázslatokkal, technikákkal, és bármikor előbukkanhattak. Úgy, hogy ők nem is láthattak minket.
Engem viszont most jobban érdekelt Dorian, mint bármelyik törzstag. Őt figyeltem, hallgattam ahogy először elkezdett a törzsről beszélni. Ausztráliára egy kicsit elhúztam a számat, nem az a hely volt a szívem csücske.
-Ausztrália furcsa hely. Örülök, hogy idehozták őket. - Inkább nem meséltem el, milyen volt, amikor az óriáspókok megtámadtak az Uluru tetején. Majd egyszer... máskor. Nem akartam elterelni a figyelmünket holmi bugyuta történetekkel. Most számomra az itteni fejlemények sokkal fontosabbak voltak.
Közben Dorián kipakolta, amit a kosár rejtett: bor és sajt, a legjobb párosítás. Akármennyire is mentegetőzött, ez egy roppant jól megtervezett randevú volt, én pedig nagyon jól éreztem magam. Bizonyára ez látszott is, de ha mégsem, hát tettem érte, hogy a párom is tudjon róla, megcsókoltam, ő pedig szenvedélyesen csókolt vissza.
-Tudom, hogy nem vagyok valami érzelmes és nem is tudok jól romantikus dolgokat szervezni… de én ezt azért találtam ki, hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom veled ezt az egészet. - mondta, én meg mosolyogva csendre intettem a bók után.
- Nagyon jól érzem magam. Tetszik a hely, tetszik, ahogy alakul köztünk ez a kapcsolat. Egyelőre minden jó, ahogy van, nem kell aggódnod.
- Azt is tudom, hogy kicsit nagy közöttünk a korkülönbség, de igyekszem ezzel nem foglalkozni. Általában nem is érzem meg… mert olyan könnyű veled beszélgetni. - tette még hozzá, én meg csak megvontam a vállam.
-A szüleim kezdik elfogadni, hogy én idősebb hapsikat szedek fel. - nevettem. - Igazából ez az egész valószínűleg azért van, mert kiskoromban és nyaranta nagyon sok időt töltöttem nálam jóval idősebbekkel. Az obszervatóriumban, ahol felnőttem csak én voltam gyerek. Körülöttem csak felnőttek voltak, hozzászoktam, hogyan kell viselkedni a körükben. Most meg úgy érzem, egy érettebb férfival sokkal jobban el tudok beszélgetni, mint az egyetemen a társaimmal. Ők még valahogy éretlenek.
Egy újabb korty után Dorian még folytatta:
– Senki mást nem hoztam volna el ide... Csak azt akarom mondani, hogy nem akarom ezt a lassú tempót folytatni, ha te is benne vagy.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy merre is akarja tovább folytatni, és pontosan mikor. Egyértelműen vágytam rá, hogy még közelebbről megismerjem ezt a férfit, hogy belemerülhessek az egész lényébe. Közelebb húzódtam, odabújtam hozzá, és belesuttogtam a fülébe:
-Köszönöm, hogy elhoztál. És én is szeretném, ha folytatnánk, amit elkezdtünk, akár gyorsabban is.
Leraktam a poharat, hogy ne legyen útba, és ott folytattuk, ahol elkezdtük az előbb. Egy hosszú csókban, és türelmetlenül vártam, hogy hogyan is fogjuk gyorsabban folytatni a kapcsolatunkat.

Ott ültünk a tökéletes randin, egy tökéletes helyszínen, és láttam, hogy Dorian még mindig szorong egy kicsit. Tényleg szerettem volna, ha elhiszi, hogy ez működhet, hogy jól csinálja, hogy nekem ez így jó.
– Azért szólj, ha valami nem jó. Szeretnék javítani. - mondta, én meg csak mosolyogva szájon pusziltam.
- Nyugodj meg, szólni fogok. De most maximum azért szólok, mert kiürült a poharam. - nevettem, és gyorsan felhajtottam azt a kis kortyot, ami még benne volt. Én is izgultam, de úgy tűnt, Dorian jobban, így próbáltam én oldani a feszültséget.
Dorian gyorsan töltött nekem, én meg közben a családomról, és a gyerekkoromról elmélkedtem. A férfi szerint csak túl okos vagyok a korombeliekhez képest. Én vállat vontam és azt mondtam:
- Talán szerencsés vagyok, mert nagyobb rálátásom van a világra. Megtehettem, hogy a Roxfort után egy évig utazzak a világban. Persze minden helyen, ahol voltam, dolgoznom kellett a helyi obszervatóriumban, de azért az mégsem olyan komoly munka volt.
De nem akartam mindig én beszélni, pedig sajnos ilyen voltam. Ha beindultam, nehéz volt lecsapni. Izgatottságomat pedig szóáradattal lepleztem. Előbb-utóbb aztán rátértünk a komolyabb témákra is:
– Akkor mostantól nevezhetlek a barátnőmnek? - kérdezte, miközben megsimította az arcomat. Aztán, mielőtt válaszolhattam volna végigcsókolgatott, én meg nevetve néztem rá.
- Én eddig is a barátomnak neveztelek. - húztam oda és megcsókoltam. Boldog voltam, hogy most már hivatalosan Serena és Dorian egy párt allkottak. Jól éreztem magam ezzel a fickóval, örültem, hogy ő is elköteleződne mellettem.
– Tudod, ha így lenne, az anyám biztosan meg akarna ismerni… - tette hozzá, én meg meglepetten húzódtam el.
- Komolyan? - kérdeztem. - Ugye tudod, hogy akkor az én szüleim is azonnal látni akarnak? - vigyorogtam.
Nem féltem Dorian anyjától, hiszen aki ilyen rendes férfit nevel a fiából, csak jó édesanya lehet. És Doriant sem féltettem a szüleimtől, a tanársága, a Merlin-díja, és a kiállása bőven elég lesz ahhoz, hogy lenyűgözze őket.
Furcsa volt belegondolni, de alig vártam már ezt a családi találkozást. Az előző kapcsolatom esetében ez nem ment ennyire könnyen. Cherubot nehezen akarták elfogadni, sok okból kifolyólag. Dorianben viszont bíztam, tetszeni fog nekik is.
De vajon én elég leszek-e az anyjának? Hiszen az ő szemében én csak egy kis fruska lehetek? El fogja hinni, hogy én komoly szándékkal közeledek Dorian felé? Mit fog gondolni?
-Mesélj édesanyádról! - kértem hirtelen, hiszen a családjáról alig tudtam valamit. - Nem sokat beszéltél még a családodról... - tettem hozzá óvatosan. Bezzeg, én annál többet dumáltam. Mert szerettem őket... nagyon... anyát, apát, Teddyt és James bácsit. Ők álltak hozzám a legközelebb, és bármikor szívesen beszéltem róluk bárkinek.

Rettenetesen gyorsan pörögtek az események ezen a délutánon-estén, de rendkívüli módon élveztem. Végre nem a sulin, vagy a Rendes, vagy a múlton járt az eszem, hanem valami máson, valami ezerszer jobb dolgon. A múzeumi piknik remekül zajlott, azt hiszem mindkettőnk várakozásait felülmúlta ez a randi.
Csókolóztunk, ismerkedtünk a másikkal, sokat beszélgettünk. Kellett ennél több? Azt hiszem, nem.
Meglepődtem, amikor Dorian azt kérte, találkozzak az édesanyjával. De természetesen belementem, hiszen nekik ez fontos volt. Ahogy az én szüleimnek is.
-Vajon tetszenék nekik? - kérdezte egy kicsit bizonytalanul.
-Viccelsz? Imádni fognak. Okos vagy, a Roxfortban tanítasz, menő kutató vagy, és még ahhoz is van bátorságod, hogy velem járj. - böktem meg viccesen. - De komolyan, bírni fognak téged. A kor nem gond nekik, nem mi vagyunk az első varázsló-boszorkány páros, akik között nagy a korkülönbség. De nekem ez tetszik.
Hallgattam Doriant a családjáról, és elgondolkodtam:
-Bájital-főző, gyógyító... Hogy nem lett belőled medimágus? - kérdeztem hitetlenkedve. - Nem titok, az egyetemen nagyjából mindenki a farkasölőfű-főzet tökéletesítésére pályázik.
Azt egyelőre nem mertem elmondani, hogy néha én is hasonló ábrándokat kergetek. Mindenesetre én megelégedtem volna annyival is, hogy közismertté teszem a bájitalok és a csillagászat kapcsolatát. Vagy Henricksennel megtaláljuk a mágia eredetét... Végül is majdnem ugyanaz a kaliber a kettő... - ironizáltam magamban.
Azért azon meglepődtem, amikor kiderült, hogy Dorian édesanyja már unokákat szeretne. Perse érthető volt, neki nem huszonéves volt már a fia, mégis egy kicsit elbizonytalanodtam. Én még biztosan nem szerettem volna kisbabát. De hogy a szüleim mit szerettek volna... Fogalmam nem volt róla.
-Igazából szerintem a szüleim egyelőre még el vannak Teddy pátyolgatásával. Meg lennének lepődve, ha azzal állítanék be, hogy kisbabát várok. - mondtam kevésbé széles mosollyal. Őszinte akartam lenni Doriannel, úgyhogy ki is mondtam, amire gondoltam:
-Én viszont még nem hiszem, hogy készen állnék erre. Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy lépésről lépésre. Először egy komoly kapcsolat, aztán házasság, és majd csak utána gyerek. És ott van a suli is, azt mindenképpen be szeretnék fejezni, ha már egyszer belekezdtem...
Miért hangzott úgy az egész, mintha mentegetőzés lenne? Nem akartam ezzel elrontani az estét, hiszen annyira jól alakult eddig minden. Mérges voltam magamra, hogy nem tudtam ezt a baba dolgot valami viccel elütni. De most már késő volt. Izgatottan figyeltem, hogyan vélekedik erről Dorian.
-Végül is neked most éppen egy rakás gyereked van, nem? - próbáltam elviccelni a dolgot, de nagyon bénára sikerült. Gyorsan lehúztam az egész pohár bort, és kínos pillantással néztem a férfira. Reméltem, hogy kapok tőle egy bíztató pillantást, vagy szót, vagy akármit, amivel visszacsatolna, hogy rendben vagyunk.
Azt hiszem, túl gyorsan került elő ez a gyerek téma. Vajon ez minden nagy korkülönbségű kapcsolatnak az átka? Az, hogy valamelyik fél még nem áll készen a gyerekvállalásra? De tényleg baj az, hogy előbb meg akarom teremteni neki a megfelelő egzisztenciát?
Valószínűleg látszott rajtam, mennyire zavarba jöttem. Ettől pedig - biztos voltam benne -, Dorian kedve is el fog menni az estéről. De nem érhetett így véget az egész. Annyira jó lett volna megmenteni valahogy az estét, de semmi értelmes gondolat nem jutott eszembe.
Leblokkoltam, és vártam, hogy Dorian valamit mondjon, tegyen, hogy visszahozhassuk a pár perccel ezelőtti hangulatot.

Ez a gyerek téma eléggé megölte az estét. Talán túl hamar tértünk rá, de talán pont most, az elején kellett letisztáznunk a játékszabályokat. Megnyugtató volt a tudat, hogy Dorian sem akar még gyereket. Az egy dolog, hogy az anyja akart volna már, de nem neki kellett megcsinálnia azt a babát, mi pedig figyeltünk arra, hogy ez még ne történjen meg.
-Serena, nem sietek sehova. - mondta nekem megnyugtatásul, és a lágy érintése, és a tekintete mindent elárult. Bíztam benne, tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond. Őt a korkülönbség zavarta, engem pedig az, hogy esetleg a kívülállóknak elvárásaik lettek volna velünk szemben.
-Szerintem most az a lényeg, hogy mi ketten jól érezzük magunkat. - bólintottam. - Azt hiszem, ideje visszatérnünk erre a csodálatos piknikre. - mutattam a kosárra, mert mintha muffint láttam volna előbukkanni a kosár mélyéről. Gyorsan kivettem egyet, és lassan lehámoztam a papírt róla.
-Hű, ez Mindenízű drazsés? A Roxfort óta nem ettem Bagoly Berti-féle mindenízű drazsét.
Kikaptam egy darabot a süteményből, bekaptam, és összehúztam az arcomat, majd, miután az arcizmaim elengedtek, nevetve Dorianra néztem.
-Citromos volt. De tudod, az az igazi citrom. Ilyen lehet, amikor citromba harap az ember.
Majd Dorian felé nyújtottam egy gyanúsan barna színű darabot, habár néha a legrondábbak voltak a legfinomabbak.
Reméltem, hogy ezzel a kis játékkal el tudtam terelni a figyelmét a gyerek-témáról. Most igazán nem ezért voltunk itt.
Aztán, amikor befejeztük a cukorkaevést, eldőltem a pokrócon, amit leterítettünk, és odahúztam magamhoz. Ekkor vettem észre, hogy a terem mennyezete hasonlít a Roxfortéra, itt is az égbolt jelent meg. Viszont itt az ausztrál csillagos égboltot láthattuk, hogy hűek maradjanak az ősi törzs élőhelyéhez.
-Ez gyönyörű. Mennyi különleges csillagkép! Ezeket itthon sose láthatjuk. - mondtam mosolyogva. Amikor végre el tudtam szakítani a tekintetem az égbolttól, Dorianre néztem:
-Köszönöm, hogy elhoztál ide. Ez volt eddig a legeslegjobb randink. Habár az előzőek is mind vetekednek ezért a címért. - nevettem, és megcsókoltam Doriant, és közelebb húzódtam, a kezem pedig végigsimított először az arcán, majd a mellkasán, és onnan pedig a fenekére csúszott tovább.
Még jó, hogy sötét volt már, mert teljesen belepirultam már a gondolatba is, hogy milyen dolgokat csinálhatnánk itt kettesben. Vagy ha nem itt, akkor valamelyikünk otthonában... Vagy akárhol, csak csinálhassuk már!
Újra megcsókoltam, jelezve, hogy készen állok, bármire, amit ő is szeretne tenni, remélve, hogy értette a jelzésemet.

A citromos drazsé után gyorsan ittam pár kortyot, aztán már Dorian édes csókját éreztem a számon. Boldog voltam, elfelejtettem minden gondomat-bajomat. Kell ennél több egy randin? Azt hiszem, nem, épp ezért éreztem annyira jól magam.
-Magában etted a citromot? - kirázott a hideg már a gondolatára is. - Csoda, hogy nem maradt így a szád. - És mutatom csücsörítva, ahogy én szoktam kinézni, ha citromot kóstolok.
Aztán eldőltünk, kicsit tanulmányztam az égboltot, de végül inkább Dorian tanulmányozása foglalt le jobban. Valahogy érdekesebbnek tűnt felfedezni a férfi minden testtáját. Végigsimítottam rajta, éreztem, hogy ez tetszik neki. Utána Dorian is bátrabban nyúlt hozzám, most az ő ideje jött el. Simogatott, kényeztetett, és végig odafigyelt rám. Éreztem, hogy fontos számára is, hogy minden jól sikerüljön, hogy ne ezzel szúrjuk el az estét.
Dicséretre méltó volt az odafigyelése, nem sok férfi mondhatta ezt el magáról. Örültem, hogy újfent egy ilyen fickóval hozott össze a sors.
Még ha nem is vallja be, a legtöbb nő erre vágyik: hogy szeressék, éreztessék vele, hogy különleges, hogy fontos, hogy odafigyeljenek rá. Dorian meg tudta nekem ezt adni, és még nagyon a kapcsolatunk elején jártunk, mégis éreztem, hogy ebből lehet több.
Épp ezért húztam közelebb magamhoz, és csókoltam hevesebben. Még a csókjai is lágyak, figyelmesek voltak. Mindig kivárt, hogy jelezhessem, hogy valami már túl sok lett volna. De semmi nem volt túl sok. Erre vágytunk mindketten egész este. Hogy egymáséi lehessünk...
Utána összebújtunk. Egy ideig nem szólaltunk meg, nem igazán volt szükségünk rá. Külön öröm volt számomra, hogy még a szex is jó Doriannel. Felettébb kielégítő volt mindkettőnk számára. Hozzábújtam, a mellkasát simogattam, és majdnem elaludtam a kellemes csendben, ami körülvett minket. De nem szabadott elaludnunk, mégis egy múzeumban voltunk. Nem találhattak ránk így másnap reggel.
Lassan összeszedtünk magunkat, összepakoltunk, összehajtottunk a takarót, és kézen fogva kisétáltunk a múzeumból. Az épület előtt Dorianre néztem.
-Köszönöm a mai estét. - mosolyogtam rá csillogó szemmel. - Nagyon jól éreztem magam. Alig várom a folytatást.
Közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam, és tényleg alig vártam, merre folytatódik tovább a történetünk.