Végre úgy tűnt sikerült rendeznem a dolgaimat Londonban. Találtam egy olcsó szállást az Abszol úton - nem akartam Mikhail terhére lenni -, kaptam munkát az Operaházban, sőt már az első fizetségemet is megkaptam a plakátért. Így itt volt az ideje, hogy biztosítsam magam arról, hogy a bennem növekvő picivel is minden rendben volt. Évek óta nem látott medimágus - csak a bátyám, Petar, aki csak akkor nézett rám, ha beteg voltam. A nőgyógyászati dolgaimról nem akartam vele beszélni, és valószínűleg ő sem akart róla tudni.
Így igazából a korábbi terhességeimről nem tudott más, csak a szüleim, a férjem és én. Na meg most már Mikhail, akinek mindent elmondtam.
Mivel nem igazán ismertem senkit Londonban, ezért találomra választottam egy medimágust. Fogalmam nem volt egy ilyen vizsgálat menetéről, valójában még soha nem voltam medimágusnál az iskolán kívül, így rettenetesen izgultam. Emellett az is zavart, hogy habár a nyelvtudásom az utóbbi hetekben rohamos fejlődésnek indult, még mindig nem volt tökéletes.
A rendelőbe érve egy kedves férfi fogadott, Cleo - ahogy a névtáblájáról megtudtam -, aki felvette az adataimat. Szerencsére csak a legalapabb dolgokat kérdezte, nevem, születési helyem és hogy mikor születtem, illetve, hogy miért jöttem. Majd kérte, hogy foglaljak helyet a váróban.
Ott mindenféle újság volt kirakva: Szombati Boszorkány, Hírverő, Reggeli Próféta. Csupa olyan név, amiről semmit nem tudtam. Nem is volt kedvem olvasgatni, inkább vártam, hogy behívjanak. Végül nem kellett sokat várnom, hamarosan be is mehettem a doktornőhöz. Meglepetésemre egy nagyjából velem egykorú nő ült az asztalnál, aki rögtön felállt, és nyújtotta a kezét. Én kezet fogtam vele, köszöntem és leültem. Csak a süket nem hallotta ki az akcentusomat, de Dr. Osborne nem adta ennek jelét.
-Köszönöm szépen. - kezdtem bele. - Azért jöttem, mert kisbabát várok. - Habár semmilyen vizsgálatot nem csináltam eddig, ebben teljesen biztos voltam, hiszen már jópár alkalommal jártam a folyamat elején. Eddig viszont még egyszer sem sikerült eltitkolnom. A hasamon én már kicsit láttam a gömbölyödést, pedig nagyjából a harmadik hónapban járhattam, de elég vékony voltam ahhoz, hogy minden kis változás meglátszódjon. Ezért is kellett minél hamarabb elmondanom az igazat Mikhailnak és Mr. Sokolovnak.
- Szeretném megtudni, hogy minden rendben van-e vele. - tettem még hozzá.
Rettenetesen izgultam. Egyrészt azért, mert itt voltam, másrészt azért, hogy a kisbabámmal legyen minden rendben. Nem tudom, hogyan éltem volna meg, ha ellenkező híreket közölnek velem. Pedig könnyen meglehet, hogy a kevés étkezés, és a folyamatos stressz nem tett jót a kisbabának. Tudtam, hogy nem a legideálisabb körülményeket biztosítottam neki, de azért jöttem el Bulgáriából, hogy neki jobb élete legyen.
Féltem attól is, hogy a doktornő rákérdez a korábbi dolgaimra. Vajon hogy kellene elmondanom neki, mi történt velem? Meg fogja érteni vagy szánalmas, akaratgyenge embernek fog tartani, mint ahogy én magamat. Féltem a vallomástól, pedig tudtam, hogy előbb-utóbb meg kellett tennem.

- Gratulálok a nagyszerű hírhez! - mosolygott rám a doktornő, én pedig halványan, izgatottan visszamosolyogtam. Örültem ennek a csöppségnek, annak pedig még jobban, hogy itt lehetek, és végre átélhetem a várandósság és az anyaság minden örömét és izgalmát.
-Azt hiszem nagyjából három-négy hónapja foganhatott. - mondtam bizonytalanul. Annyira gyorsan peregtek az események, hogy hirtelen nem is tudtam visszaszámolni. De nyáron fogant, az szinte biztos. Egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, hogy későn jöttem, hogy már régen túl kellett volna esnem ezen. De előbb el kellett szabadulnom Monimoból, csak utána tudtam a kisbabával foglalkozni.
-Természetes úton? - kérdeztem vissza értetlenül, hiszen hogyan máshogy lehetett volna? Kínosan éreztem magam, hogy nem értettem a kérdést, és nem tudtam eldönteni, hogy a nyelvi akadályok miatt nem értem, vagy egész egyszerűen tudatlan vagyok.
Amikor Miss Osborne jelezte, hogy feltenne nekem néhány kérdést, csak bólintottam, így mutatva neki, hogy készen állok.
- Mi a szakmája? Mivel foglalkozik? - kérdezte.
- Eddig a háztartást vezettem, de most, hogy Londonba költöztem, sikerült munkát találnom. A Londoni Orosz Operaházban plakátokat készítek az előadásokhoz.
- A fogantatás idején milyen életmód és étrend volt jellemző önre? Alkoholt fogyasztott, vagy dohányzott akkoriban? Esetleg szedett vitaminokat, vagy a baba egészséges fejlődését elősegítő bájitalt? - jött a következő kérdés. A sok dolog hallatán elpirultam. Tényleg ennyi mindent kellett volna tennem a kisbabám egészségéért? Ennyi mindenre oda kellett volna figyelni? Étrend? Legtöbbször örültünk, ha egy teljes ebéd vagy vacsora az asztalunkra került. Vitaminok? Talán a gyógynövényes teák valamennyit segíthettek.
A szememet lesütve válaszolok, őszintén. Ezt most a kisbabáért kell megtennem, el kell felejtenem, mit gondolhatnak rólam:
- Én eddig Bulgáriában éltem egy kis faluban. Ott nem nagyon figyel senki az egészséges táplálkozásra. - Zavartan piszkáltam a ruhám szegélyét. - Amink volt, magunknak termeltük meg. Sosem dohányoztam... A férjem... Ő elég sokat ivott alkoholt, ez befolyásolhat valamit? - kérdeztem halkan. Kínosan éreztem magam Grigori miatt is. Miért kellett annyit innia? Vajon számított, hogy a kisbaba nagy valószínűséggel egy alkohol mámoros pillanatában fogant?
Az hittem, nem lehet már kínosabb a helyzet, de végül sikerült érzékeny témára tapintania a doktornőnek:
- Remélem nem baj, hogy megkérdezem: ez az első alkalom, hogy babát vár?
Vettem egy mély levegőt, megpróbáltam összeszedni magam, és úgy válaszoltam.
- Nem. Ez már a negyedik alkalom, de az első, amikor ilyen sokáig eljutottam a terhességben.
Nem mertem a nőre nézni, csak továbbra is zavartan nézegettem a térdem. Vajon úgy gondolja, hogy az én hibám? Tulajdonképpen részben az enyém is. El kellett volna jönnöm hamarabb. Mikhailnak igaza volt, gyáva voltam hozzá. És naiv, és buta.
De most itt voltam, most jóvá tehettem minden balfékségemet. Ezért jöttem most ide, túl kellett lépnem a múltamon, és lehetőséget adnom a kisbabámnak.

A mesterséges megtermékenyítésen valahogy túl tettem magam, de furcsa volt belegondolni, hogy másoknak ilyen módszerekhez kell folyamodniuk, amikor nekem meg folyamatosan megadatott a lehetőség, mégsem tudtam élni vele. Elfogott a bűntudat. Már az első gyermekemnél ki kellett volna állnom magamért és érte, mégsem tudtam megtenni. Mert akkor azt hittem helyesen cselekszem.
Nem. - bizonygattam magamnak. Az első és a második alkalommal nem volt esélyem. Ki tudna visszaverni egy Imperiot? Talán azok, akik nagyon erősek. De én sosem voltam igazán erős boszorkány. Csak egy átlagos. Még akkor is, ha a tanáraim állították, hogy tehetséges vagyok.
A nő kedves dicsérete halvány mosolyt csalt az arcomra.
-Csak szeretek rajzolni. Eddig főleg gyógynövényeket rajzoltam. - tettem hozzá, magam sem tudom miért. A hölgy annyira megnyerő volt, és barátságos, rögtön megkedveltem. Láttam rajta, hogy ő jót akar nekünk.
-Az apa életmódján innentől kezdve nem múlik semmi. A magáén viszont annál inkább - válaszolt a kérdésemre. Én azonnal figyeltem, hogy mit tehetnék még a kisbabámért. Nem érdekelt már Grigori, sem más, most az egyszer önző akartam lenni, és magamra koncentrálni. Talán itt, Londonban sikerülni fog.
- Kérem, ne haragudjon, hogy megkérdezem, de spontán veszítette el a magzatokat, vagy ön döntött a terhességmegszakítás mellett?  Hány hetes terhes volt körül-belül a vetéléseknél? A kezelés szempontjából lenne fontos tudnom - kérdezte végül, én pedig egy pár másodpercig hallgatásba burkolóztam. Végig kellett gondolnom, hogyan és mit akarok ezzel kapcsolatban mondani. Ki kellett hámoznom azokat az információkat, amik fontosak lehetnek a doktornő szempontjából.
-Ez... családi döntés volt - Talán ez áll legközelebb az igazsághoz. Nekem mondjuk nem sok választásom volt, de a családom többi tagja döntött helyettem. - Nadragulya-főzetet ittam, nagyjából négy-öt hetes terhesként. - mondtam, de a végére elhalkultam. Egyszerűen még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni a kisbabáim elvesztését. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, ha ez szóba kerül, mégis könny szökött a szemembe. Gyorsan megtöröltem a szemem és folytattam: - Mindhárom alkalommal ez történt, de ezt a kisbabát már mindenképpen szerettem volna megtartani. Ezért jöttem el otthonról... A férjem másképp gondolkodik... - mondtam határozottabban, amikor összeszedtem magam.
Felkészültem rá, hogy lesújtó pillantást kapok, és szégyenkezve kulloghatok haza, de a doktornő továbbra is kedves maradt. Pedig biztosan tudta, hogy a nadragulya-főzet az egyik legerősebb terhességmegszakító főzet. Na igen, a szüleim és Grigori nem bíztak semmit a véletlenre.
Tettem, amit Miss Osborne mondott, levetkőztem, beültem a székbe, és vártam, mi fog következni. Nem mertem ránézni, féltem, hogy elkapom a pillantását, és látni fogom, hogy mennyire megvet, és mennyire mérges rám, aki nem akarta megtartani a kisbabákat. Pedig én meg akartam, csak a családom nem...

Meglepődve tapasztaltam, hogy a doktornő nem ítél el azért, amit a korábbi kisbabáimmal tettem. Bizonyára sok hasonló esettel találkozott már, nem én lehetek az első. Mégis, valahogy furcsa belegondolni, hogy vannak nők, akik önszántukból, saját akaratukból választják ezt az utat. Hiszen egy kisbaba megfoganása gyönyörű dolog, és úgy tűnik, valami rejtélyes oknál fogva, hogy az én testem könnyen teszi ezt meg.
Itt volt az én erős kisbabám, aki világra akart jönni, ezért olyan dologra sarkallt, amit csak érte voltam hajlandó megtenni. Elegem volt abból, hogy más mondja meg, mit tegyek. Most végre a saját lábamra állhattam, azzal foglalkozhattam, amit szerettem, én a kihívást is megtaláltam benne.
Ms. Osborne megnyugtatott azzal, hogy legalább a legmegfelelőbb főzetet választotta anyám a terhességek megszakításához. Talán tényleg jó gyógynövény termesztő, ért az ilyen női dolgokhoz. Vajon ő is alkalmazta ezt a főzetet korábban? - merült fel bennem a kérdés. Látva, hogy hányan éltünk együtt eléggé nehéz volt elképzelni, de ha belegondolok abba, hogy még néhány kisebb testvérrel is megajándékozott volna a sors, összeszorult a gyomrom.
- Szerintem jól tette, hogy eljött és egyedül kezd új életet, még akkor is, ha ez nem lehet könnyű - tette hozzá bíztatóan, én pedig halványan rámosolyogtam.
- Szerencsére nem teljesen vagyok egyedül. A bátyám a operaházban táncos, és nem felhőtlen a viszonyunk, de azért ha kell, tud segíteni. - Vagyis inkább reménykedtem benne, hogy tud segíteni. Egyelőre még nem kellett tőle kérnem semmit, de előbb-utóbb el fog jönni az ideje, legkésőbb akkor, amikor a kisbaba megszületik.
Ezután jött a vizsgálat. Eléggé izgultam, korábban nem voltam ilyen ellenőrzésen. Mominoban ez nem volt divat. A bátyám párszor rám nézett, ha kellett írt fel gyógyszert, de általában magunk rendeztük a gondjainkat.
Itt Londonban viszont már a medimágia is modern keretek között zajlott, így nekem is követnem kellett ezt a irányt. A Szent Mungónak nevezett ispotályban ajánlották a doktornőt, ezért jöttem hozzá. Kissé elveszve éreztem magam a városban, ebben az új világban, és csak remélni tudtam, hogy senki nem ártó szándékkal közeledik felém.
-A magzat most 16 hetes, és teljesen egészséges! - mondta a hölgy, én pedig megkönnyebbülten szálltam le a vizsgálószékről, és kezdtem felöltözni. A sok szenvedés után végre egyenesbe jöhet az életem. Rögtön jobb hangulatom lett, és örültem, hogy a korábbi események nem voltak hatással a kisbabámra.
- Szeretné megtudni a baba nemét? Egy egyszerű módszerrel az is kideríthető. - mondta még, amikor visszaültem a nővel szemben a székbe. Egyszerre akartam is tudni a baba nemét, de még nem is. Annyira hihetetlen volt, hogy ott ülök, pocakomban egy kis jövevénnyel, és ha megtudom a nemét, akkor már igazán közel érezhettem volna magamhoz őt.
Szorongva mozgolódtam a széken. Nem tudtam, hogyan szokás ez itt. Mondjuk azt sem igazán tudom, hogy otthon hogy volt szokás, tekintve, hogy én voltam a legkisebb.
-Nem is tudom... - válaszolom bizonytalanul. - Hogy szokták itt? - bukott ki belőlem a kérdés. Annyira gyerekes, és nevetséges kérdés volt, hogy inkább elrejtettem az arcomat a kezemben.
Végül döntöttem:
-Igen, szeretném tudni. Úgy szeretnék készülni rá, hogy tudom a nemét. - bólintottam végül, és izgatottan vártam a választ.

Amint beléptem a kis külön helyiségbe tudtam, hogy jól döntöttem. Sokkal könnyebb úgy készülni egy kisbabára, hogy tudjuk a nemét. Nem mindegy, milyen ruhákat kap, milyen játékokat, meg úgy általában egy anyának jobb érzés készülni arra, hogy kisfia vagy kislánya lesz. Elnevezheti, becézgetheti, jobban tud kötődni hozzá.
Próbáltam visszaemlékezni rá, pontosan mit is mondott Miss Osborne a vizsgálattal kapcsolatban. Az biztos, hogy pisilnem kellett - volna. De biztos, ami biztos alapon elmentem a vizsgálat előtt, úgyhogy most nem nagyon kellett.
Minden mindegy alapon azért levettem egy kis üvegcsét, és megpróbáltam elvégezni a dolgomat.
Szerencsére annyi azért jött, hogy tudjak belőle mintázgatni.
Amíg csepegtettem a pisimet, azon gondolkodtam, hogy vajon én is valami hasonló utat választottam volna, ha eljutok a medimágusi képzésig? Vagy inkább valami teljesen más irányba indultam volna el?
A szívem kicsit összeszorult a gondolatra, hogy hol is tartok helyette. Én is ülhetnék odakinn - otthon, Bulgáriában, várhatnám a betegeket. Lehet, hogy lenne egy tisztességes kapcsolatom, ahol nem erőltettek volna rám semmit, nem köteleztek volna szörnyűséges dolgok megtételére.
Kellett egy perc, hogy összeszedjem magam, felvettem a kis virágot, és kivittem a doktornőnek. Amíg kifelé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy vajon milyen varázslaton alapul a vizsgálat.
Amíg Miss Osborne felé nyújtottam a virágot, rákérdeztem:
-Ugye ebben tényleg szárított ibolyából készült tinktúra van? Egyszer olvastam erről a régi iskolámban, még az utolsó évemben... - pirultam el. Nem akartam azt mutatni, hogy többet tudok, mint amennyi látszik, de mégis be akartam bizonyítani a doktornőnek, hogy én nemcsak egy buta lány vagyok, akit felcsináltak.
Miután válaszolt, megcsinálta a varázslatot, és mosolyogva közölte velem a hírt: kislányom lesz. Mosolyogva simítottam meg a hasamat. Kislány. Egyszerre örültem, és voltam szomorú. Örültem, mert gyönyörű lesz, és okos, ugyanakkor tudtam, mennyire nehéz élete lesz nőként. Hogy őt mindig kevesebbnek fogják látni, mint amilyen valójában.
- A szüléssel kapcsolatban van már bármilyen elképzelése? Hogy otthon szülne, avagy ispotályban? Itt nálunk, a Mungóban akár? - kérdezte a nő, én meg zavartan néztem rá.
-Igazából még nem gondoltam végig. Annyira új ez az érzés, hogy nem volt még időm ezen rágódni. De... - néztem rá bizonytalanul - ... ha lehet, szeretném, ha Ön ott lenne. Nagyon kedves volt velem ma. Köszönöm, hogy nem ítélt el az előző babákkal kapcsolatban. Ígérem, hogy ezért a kislányért mindent megteszek majd, amit csak tudok.
Szimpatikus nő volt, kedves és figyelmes, és az is sokat elmondott a magas fokú empátiájáról, hogy nem ítélkezett, és nem kérdezett felesleges dolgokat. Csak velem foglalkozott és a kisbabámmal. Ez pedig mindennél fontosabb volt.
Miután megbeszéltük a részleteket, félve kérdeztem meg:
-Mennyivel tartozom? - Szűkös volt a keretem, de utána érdeklődtem, hogy nagyjából mennyibe kerülnek ezek a vizsgálatok. Volt annyi pénzem, hogy ezt most kifizessem, és a következő alkalomig pedig újra összegyűjtöm a pénzt. Most az volt a legfontosabb, hogy a kislányom egészséges legyen.