Space Center Houston

[Houston, Texas]

Houston, Texas

to; Serena Fawley
I'm flying to the
moon again


2003. 07. 20.
outfit

Alig vártam ezt a napot, és teljesen bepörögtem tőle. Akkor is, hogy ha voltam már itt. Mindig mutatott valami érdekeset a Space Center, mert a tudomány olyan vehemenciával fejlődött, hogy lassan én se bírtam rendesen követni, pedig szerettem képben lenni, a mugli világom tudományos áttöréseivel. Egy kicsit jót is tesz a lelkemnek, hogy itt vagyok, a barátosnémmal, Serenával, akinek végre sikerült megjegyeznem a nevét is. Minden bizonnyal ennek ő is örül.
Zsupsz kulccsal érkeztünk meg egy kis félreeső varázslókocsma mellé, és máris érezni lehetett a levegőben, hogy ez bizony Amerika. A nap forrón sütött, én pedig ehhez mérten bekenegettem magam 60+-os naptejjel, mert nem akartam grillcsirke lenni, amikor majd beköltözöm a Roxfortba. Rémesen ciki lett volna, főleg, hogy ha én leégek, akkor tényleg gusztustalanul rózsaszín leszek, mint egy malac, és ráadásul ha hámlani kezdek... mint egy hüllő, aki éppen vedlési szezonban volt. Szóval, nem, nem kértem ezekből a napsugarakból. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy tetőtől-talpig be legyek vonva naptejjel, Serena kigyönyörködhette magát a városban is. Nem nagyon tudtam róla, hogy it lenne valami mágikus csillagmefigyelő izé, itt a mugli tudomány uarlta a terepet. A látóhatárban fel is bukkant a Space Center ismerős, iugazán csalogató alakja is.
- Nos, Serena, készülj fel életed legvadabb élményére! - rikkantottam, mintha csak valami kegyetlenül szétcsapós buliba mentünk volna, nem pedig megnézni az emberiség űrhajózásának történetét, amit én nagyon-nagyon imádtam. Szerettem azt elképzelni, hogy apa is járt itt, hogy itt képezték pilótává. Ez egy nagyon romantikus gondolat volt.
- Tényleg sosem gondolkodtak el a varázslók, hogy amúgy ki is lehet menni az űrbe? - kérdeztem még út közben, majd elővéve a legyezőmet lebegtetni kezdtem az arcom előtt, miközben a hatalmas épülethez nem értünk. Igazából nem is kellett nagyon rohanni, a visszaindulásig még egy csomó időnk volt.

[Űr-séta]

Űr-séta

2003. 07. 20.
outfit

Annyira vártam már ezt a napot. Egész nyáron ez éltetett, hogy végre kimozdulhatok otthonról, Angliából, és elmehetek valahova máshova, ami nem a béna kis életem.
Mariával már hetek óta terveztünk ezt a kirándulást. Mert az élet több a csónaknál, amelyben evezünk. Több, mint az ember, aki vagyunk. Összetartozás. Saját magunk darabkái valaki másban. Mi pedig összetartoztunk. Mármint az asztrológia szeretetében, a rajongásban, és ez most egy nekünk való program volt.
Sose gondoltam volna, hogy így felpörget majd egy mugli csillagászati kiállítás. De annyira másképp álltak a csillagászathoz, mint mi, varázslók, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Utánanéztem, elmentem egy mugli könyvtárba, és olvastam az űrhajókról és az űrhajósokról szóló könyveket. Tele voltak képekkel, és egyszerű módon magyarázták el a dolgokat.
Mondjuk, akkor tűnt fel, hogy gyerekkönyveket nézegetek, amikor két kislány kinevetett, hogy miért ilyen "béna" könyvet nézek. Szerintem ők is szerettek a csillagászatot, másképp honnan tudták volna, hogy béna az a könyv. Kicsit reméltem, hogy majd egyszer, ha nagyok lesznek, asztronómusok lesznek - olyan aranyos mugli módon.
De ahogy belemélyedtem, rájöttem, hogy azért nem szarral gurigáznak ezek az űrhajósok. Nagyon durva feladatokat és elvárásokat kell teljesíteniük, hogy eljussanak a világűrbe. Kiképzés, edzés, tanulás. Maria édesapja kivételes férfi lehetett.
Maria szervezte az utazást, így nekem csak annyi feladatom volt, hogy találkozzak vele, és már zsupszoltunk is Texasba, Houstonba. A varázslónegyedbe érkeztünk, aminek már a hangulata is teljesen más volt, mint a londoni Abszol útnak. Vagy szimplán csak megcsapott a szabadság szele.
-Végre, itt vagyunk! - vettem egy mély levegőt az amerikai hangulatból.
- Nos, Serena, készülj fel életed legvadabb élményére! - kiáltott fel Maria, én meg vigyorogva néztem rá. Örültem, hogy ő is legalább annyira izgatott, mint én.
-Alig várom már. - vigyorogtam vissza, mint egy tízéves. Igaz, hogy a szüleim viszonylag neves csillagászok voltak, de valahogy eszükbe sem jutott, hogy mugli helyekre vigyenek. Szerintem itt még ők sem jártak soha. Szóval ez valami egészen különlegesnek ígérkezett.
- Tényleg sosem gondolkodtak el a varázslók, hogy amúgy ki is lehet menni az űrbe? - kérdezte Maria, amíg a központ felé sétáltunk. Én egy pillanatra elhallgattam egy rakéta tanulmányozása miatt, de végül visszatereltem a gondolataimat Mariához.
-Dehogynem. Volt néhány őrült, aki kihoppanált. Annak nem lett túl jó vége. Azt hiszem, az visszavetette egy kicsit a lelkesedést. De minek menjen ki az ember, ha közel is tudja hozni? A távcsöveink messze jobbak, mint a mugli eszközök, és a kivetítésük, a képek bemutatása is csak egy pálcaintés. Szóval nem érte meg az áldozatokat és a próbálkozásokat. - vontam meg a vállam. Valójában egyszer sem jutott eszembe, hogy ki kellene menni a világűrbe. Hiszen minden, amire szükségem volt, viszonylag könnyen elérhető volt.
Ahogy közeledtünk, egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűntek a rakéták, és az űrsiklók, amik az udvaron ki voltak állítva.
-Azta, nem gondoltam volna, hogy ezek ekkora nagyok. Mint azok az óriási felhőkarcolók Londonban. És ezek azok a siklók, ugye? - mutattam rá az egyikre. - Készültem. - kacsintottam vigyorogva Mariára.

to; Serena Fawley
I'm flying to the
moon again


2003. 07. 20.
outfit

A múltamból és a jelenemből is egy kicsit hiányoztak anyáék. Annyira szerettem volna hallgatni, ahogy mesél anyu is a munkájáról, de csak apa szavai maradtak meg bennem arról, hogy mit is csináltak. Kevesen jutnak el odáig, ahová ők jutottak el, és mégis az élet olyan aljas módon vágta el mind a kettejük életét. És apám otthon maradt velem nyomorultul, egy tolószékhez kötve. Azon gondolkodom, hogy mi lett volna, hogy ha a Mungóban látják el? Nos, akkor talán nem is űrhajós lett volna, hanem olyan kutató, mint Serena. Azt hiszem az élet furcsán egyenlíti ki a számláit. Nem beszélve arról, hogy miket tett Tina, és mit tettem én, hogy visszavegyek mindent, amit elvett. Aötét évek voltak azok, de azt hiszem most már bele tudok nyugodni. A hiányba is. Abba meg főleg, hogy Tina szerencsére csak néha írt nekem őrült és tébolyodott leveleket. Sage mellett boldog vagyok, nem kell, hogy fájjon a múlt és inkább csak az élet játékos izgalmas oldalát nézem.
Serenával már sok ideje terveztük ezt az utat és vééégre itt vagyunk. Úgy érzem magam, mint egy túlpörgött gyerek, aki túl sok édességet evett, de én modnjuk mindig is úgy voltam, khm. De Serena is pont olyan lelkesen ácsorog mellettem. Viccesen festhetünk, két érett felnőtt, akik a második gyerekkorukat élik.
- Alig várom már. - magyarázza lelkesen, miközben én is szélesen vigyorogva ácsorgok a texaszi varázslónegyedben, szinte teljesen más, mindenhol ott az amerikai zászló, meg az amerikai öntudat és, te jó ég, alig várom, hogy benyomuljunk a múzeumbaaaa.
- Húú én is, majd lehet venni űrhajós kaját is! - adagolom neki lelkesen az információkat. - Külön szakácsok és tudósok fejlesztik ki, hogy milyen ételeket vihessenek az űrbe, hogy minden fontos táplálékot megkaphassanak. El tudsz képzelni ennél menőbb melót? - hadarom lelkesen a séta közben.  persze még mindig sok furcsa dolgot nem tudok a varázsvilág űrkutatásairól, az óráimon is inkább a muglis dolgokat igyekszem közelebb hozni a diákokhoz, mert hát az az igzaán újdonság. És a tudomány meglehetősen durván rohan előre. Lehet húsz év múlva már azt is tudni foglyuk mi van a fekete lyukak belsejében. Ki tudja?
-Dehogynem. Volt néhány őrült, aki kihoppanált. Annak nem lett túl jó vége. Azt hiszem, az visszavetette egy kicsit a lelkesedést. De minek menjen ki az ember, ha közel is tudja hozni? A távcsöveink messze jobbak, mint a mugli eszközök, és a kivetítésük, a képek bemutatása is csak egy pálcaintés. Szóval nem érte meg az áldozatokat és a próbálkozásokat
Erre elfintorodok. Valahogy nem jutott ezsükbe vajon megnézni, hogy a muglik hogyan csinálják? Mondjuk egészen messzire eláttak a mégikus távcsövek, olyan messzire, ahová még a Hubble sem tudott eljutni, és valahogy a két világ dolgait összehozva igzaán nagyszerű dolgokat lehetett volna létrehozni. Bár azt hiszem nem is baj, hogy men mosódtak össze. Az emberi kíváncsiság mohó és szörnyen kapzsi.
- Ehhh. Hát igen az űrhajósok rémálma ha elszakadnak a bázistól, és kisodródnak az űrbe. És csak fogy és fogy a levegő... Szörnyű halál lehet, főleg hogy védőfelszerelés nélkül... Ahh, fúj. - fintorogtam. KÖzben már közelebb is értünk az állomáshoz, és a hatalmas siklók és a többi dolog csak egyre nagyobb lett, mi pedig egyre kisebbek.
-Azta, nem gondoltam volna, hogy ezek ekkora nagyok. Mint azok az óriási felhőkarcolók Londonban. És ezek azok a siklók, ugye? Készültem.
- Háhááá, tudtam, hogy nem hagysz cserben, drága Serena - viygordtam el, és bólogattam, miközben beálltama  sorba, hogy kifizessem a jegyünket. - Az elején állatokat küldtek az űrbe. Kész verseny volt ez Kína Oroszország és az USA között. És a legnagyobb rémületükre, az Oroszok küldték fel az első embert az űrbe. Körberepülte a földet. És akkor ezek a cuccok sem voltak még akkor olyan modernek.

[Űr-séta]

Űr-séta

2003. 07. 20.
outfit

Ahogy sétáltunk a központ felé, ámulva figyeltem a sikókat, rakétákat, meg úgy az egész környezetet. Igaz, hogy nem volt benne semmi varázslat, mégis olyannak hatott a hely. Mert hát mégis hogy állították meg varázslat nélkül ezeket a rakétákat. És hogy rakták össze? És mégis hogy működött a mugli világ varázslat nélkül?
De működött, és teljesen lenyűgözött.
-Kezdem sajnálni, hogy nem vettem fel a Mugliismeretet a Roxfortban. Mondjuk leginkább csak a mugli csillagászat érdekelt volna, szóval lehet, hogy mégsem baj. De azt hiszem, mindenképpen utána kell néznem mélyebben ennek az egésznek.
Aztán amikor Maria megemlítette az űr-kaját, teljesen beindultam, és egy pillanatra még meg is torpantam:
-Neeee, tényleg lehet űrhajós ételeket kipróbálni? Ugye veszünk? Ki szeretném próbálni! - majdnem még ugráltam is hozzá, mint egy ötéves. Nagyjából annyinak is éreztem magam. Mint amikor először láttam sárkányt, vagy először vittek el - még bőven a sulis évek előtt - Roxmortsba. Izgatott voltam, be akartam szívni magamba a muglik minden tudását - is.
Aztán rátértünk az űrhajós halálokra.
-Uh, megfagyni és megfulladni az űrben. Tényleg elég gáz. Elég kínos lehet, ha valaki így hal meg. Ah, ne is beszéljünk róla.
Maria tart még egy kis magyarázatot az űrversenyről, de közben megérkezünk a jegypénztárhoz. Hagyom, hogy a barátnőm rendezze a dolgot, mégis jobban kiismeri magát a muglik között. Gyorsan jegyhez jutunk és már indulhatunk is a múzeumba. Az elején az űrkutatás első időszakáról volt szó. Olvasgatom a leírásokat, és egyszer csak megakad a szemem egy néven: Pitagorasz.
-Nézd, Maria, itt még varázslókról is írnak. - mutatok a nevére, amire páran, akik körülöttünk állnak felkuncognak. Először nem értem, miért nevetnek, aztán rájövök, hogy leginkább azon, hogy varázslónak hívom... aki tényleg varázsló volt.
-Upsz. - fogom suttogóra. - A muglik olyan furcsák... - forgatom a szemem.
Aztán megérkezünk egy terembe, ahol olyan mozgó képek vannak, mint a mi képeink és újságjainkban. Teljesen lenyűgöz, hogy a muglik mennyire le tudtak utánozni minket, és kis képsorokat nézhetünk az első fellövésekről. Aztán feltűnik valami.
-Maria! Miért nem látszódik a rakéta a következő képen? - mutatok az egyikre, ami éppen elindult az űr felé. Hiszen meg kellene jelennie felette. A következő képen. Mert hát hova máshova ment volna? Nem értettem.

to; Serena Fawley
I'm flying to the
moon again


2003. 07. 20.
outfit

Furcsa, hogy mennyire más a két világ, amely megfér egymás mellett, és működik a maga módján, egymás létezésének kellemes tudata nélkül. Szeretem azt az álmos, kissé sok nehzséggel járó mugli világomat, ahol az emberek életét mosogató és takarítóbűbájok helyett gépek vagy a saját erejük töltik meg. És az eszük, az éhes mohó tudásvágyuk, hogy ha nincs is elvileg mágia, valamilyen módon tudjanak varázsolni. És ez volt a tudomány lényegében. Egy képletekből álló csodálatos varázslat. Ahogy engem nyűgöznek le a mágikus dolgok, úgy veszik le a lábáról Serenát a másik életem egyszerű dolgai.
-Kezdem sajnálni, hogy nem vettem fel a Mugliismeretet a Roxfortban. Mondjuk leginkább csak a mugli csillagászat érdekelt volna, szóval lehet, hogy mégsem baj. De azt hiszem, mindenképpen utána kell néznem mélyebben ennek az egésznek.
Elvigyorodok, ahogy ezt mondja. Serena teljesen és hamisíthatatlanul is aranyvérű boszorkány volt.
- Pedig a muglik is képesek varázsolni - húzom széles vigyorra a számat, hogy megtesszük az utat a célunk felé, és én egyre jobban érzem magamban az izgatottságot. Az űrhajós kajáért meg teljesen odavan, és én is, mint két kamaszlány, de hát én végül is még most is annak érzem magam, hiába tanítok, egyszerűen csak túl játékos természetem van. - Bizony, menő, nem? Még a végén ki is jutunk mi is az űrbe - kacsintok rá, miközben még lelkes kiselőadást is tartok, ahogy beérünk a sorba és rendezem a jegyeket a kasszánál. Hoztam magammal bőven mugli pénzt, jó sok dollárt, de egyébként biztos vagyok benne, hogy nem csak mi vagyunk itt az egyedüli lelkes boszorkányok a sok mugli között. És ja. Meghalni ciki és gáz, meg szörnyű, az űrben meg még annál is inkább. Bruh.
Odabent meg Serena még jobban lelkes lesz. Nekem sok újdonságot nem ad, inkább csak lekesen nézelődöm, olvasgatok, frissítem a tudásomat a következő évre a Roxfortba, és hallom, ahogy a barátnőm lelkesen kiabál.
- Ó, és képzeld, mennyi ilyennel fogsz még találkozni - bólogatok nagy komoly fejjel, mintha tisztában lennék az univerzum titkaival is. Alig várom, hogy megérkezzünk Stephen Hawkingról szóló részhez is. A Nagy Bumm, a mindenség elmélete. Rejtély hogy lehet valaki ilyen okos.
Ahogy az űrkilövésről szóló részhez érünk, ahol képernyőkön vetítik ki a történet sorait, már várom mikor fog Serena megdöbbenni. Éééés meg is döbben. Nem csoda, ha valaki még visít is és nem tudja hova tenni a kis embereket a dobozokban.
-Maria! Miért nem látszódik a rakéta a következő képen? - kérdezi én meg kuncogva magyarázni kezdek.
- Nos, mert ez nem festmény, a képeknek nincs önáló tudatuk, mert nos... amit itt látsz a múltban történt meg. Szóval ott igazi emberek vannak, mint a fényképeken, csak nem mennek sehová. Ezt hívják dokumentumfilmnek. És sok féle filmnek - magyarázom, bár fogalmam sincsen, hogyan lehet ezt érthetően elmondani. - Akárhányszor nézed ugyan ezt fogják csinálni, mert így vannak megörökítve  - magyarázom kissé sután.

[Űr-séta]

Űr-séta

2003. 07. 20.
outfit

Egyszerűen még mindig ámulok és bámulok a mugli technológiákon. És közben azon gondolkozom, hogy ha lehetőségem adódna, kimennék-e az űrbe. Persze, így, hogy nincs lehetőségem rá, azonnal rávágnám, hogy igen. De látva ezt a sok óvintézkedést, meg előkészületet, és technikát, amit a mugliknak alkalmazniuk kell, már közel sem tűnik olyan jó bulinak.
Kiskoromban persze sokat ábrándoztam arról, hogy kirepülök az űrben egy seprűvel. De az idő nem ismer sem kíméletet, sem tapintatot: tesz egy lépést, és már meg is öregedtél, ahogy a hegyek meg a fű is. Most pedig már tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ahogy pedig itt sétálgattam, rájöhettem, hogy még annál is bonyolultabb, mint ahogy azt a boszorkány képzeli.
A videós szoba teljesen ledöbbent. A mugliknak vannak képeik, amik nem mozognak. Amik meg mozognak, azok sem mennek át egymáshoz. Hihetetlen, de mégis igaz. Hiszen itt látom, a saját szememmel. Ide el kell hozni a szüleimet is.
Ahogy megyünk tovább, elérünk egy nagy terembe, ahol mindenféle űrsiklók, és holdkompok belsejébe lehet bemászni. Olyan, mint egy egy játszóház felnőtteknek.
-Apukád is egy ilyenben utazott? - kérdezem Mariától, mellettem meg egy kisfiú meghallja, amit mondok, és megáll mellettünk.
-Apukád űrhajós volt? - kérdezi ámulva.
Bocsánatkérő mosollyal néztem Mariára. Nem tudtam, mennyire kavarja ez fel, hiszen az elvesztett szülei emléke bizonyára mindig meghatja.
Megvárom, amíg kicsevegi magát a kissráccal, aki meglepő lelkesedést mutat az űrhajósok iránt, és azzal távozik:
-Én is űrhajós szeretnék lenni! - Így fut az apukájához, aki éppen egy másik űrbéli járműből lép ki.
Mosolyogva figyeltem a jelenetet, és bátorítóan nézek barátnőmre:
-Jól bánsz a gyerekekkel. Nem gondoltál még rá, hogy legyen egy sajátod? - vigyorgok, de tényleg érdekel a kérdés. Tudom, hogy fiatalok vagyunk még, de simán itt is lehetne már az ideje.
Közben tovább sétálunk, vannak itt rakéták, egy teljes szoba a földönkívüli élet lehetőségéről, még jópár a csillagászatról, és még ezer lehetőség, amire még egy hét sem lenne elég. Követem Mariát, úgy látom, ő nagyjából tudja, merre érdemes haladni, és mindenen elámulok.
Kívülről rettenetes lehetek, mint egy kisgyerek. Halványan mosollyal fordulok Mariához:
-Ne haragudj, totálisan leégetlek itt, de annyira lelkes vagyok. Most vagyok először mugli múzeumban és minden annyira új. Köszönöm, hogy elhoztál.
És végül csak eljutunk az űrkonyhába, és már alig várom, mit fogunk kipróbálni.

to; Serena Fawley
I'm flying to the
moon again


2003. 07. 20.
outfit

Serenát látványosan lenyűgözik a nem mozgó képek, meg a többi mugli dolog, ami valahogy nekem olyan természetes, mint neki az, hogy az edények elmosogatják magukat és nem kell mosogatógépet használni. ENgem is ugyan úgy sokkkoltak a mozgó és vándorló képek, annak idején, meg még most is, hiszen hosszú ideig nem is mentem a varázsvilág közelébe, csak tavaly. Szóval igen újdonság érzését azt erősen átéreztem. Vigyorogva követtem hát, és azon csodálkoztam, hogy volt még az álla a helyén. A videós szoba, amiben inkább a bemondókon keresztül magyarázta a fickó az űrutazás történetét, a Holdraszállást, meg az első emberről, aki körbekerülte  a földet. Izgalmas és érdekes dolgok voltak ezek. És mennyi minden felfedezésre várt még! Hiszen csak 2003-at írtunk, az űr pedig végtelen volt és hatalmas. Ki tudja, lehet majd egyszer kiderül, hogy mik is igazából a szaturnusz gyűrűi. És alig vártam, hogy megtudjam.
Az űrsiklók termében nosztalgikus érzésem támadt, és az, hogy mennyire hiányoznak a szüleim. Próbáltam nem is gondolni arra, milyen volt apa holttestét megtalálni, és hogy mennyire hiányzott az életemből az anyám is, aki a születésemkor vesztettem el szinte. Szerencsére Sage mellett kevesebb időm volt a melankóliára. Csak cigiztünk és éltünk bele a nagyvilágba.
-Apukád is egy ilyenben utazott? - kérdezte Serena és én csak bólogatva mutattam az egyikre, ami nagyon hasonló volt ahhoz az űrsiklóhoz, amiben apa is utazott. De válaszolni nem tdutam, mert ezt meghallotta egy kisfiú is. Lehajoltam hozzá és lazán elmosolyodtam.
- Ó, bizony az volt. Egy nagyszerű űrhajós. Fent járt a csillagok között, azzal ütötte el az idejét, hogy a levegebőből szürcsölte az innivalót, gravitáció híjján és akár a végteleségig is pöröghetett volna, mert soha sem szédült el - mondtam sejtelmesen, mire a kisfiú lelkesen elszaladt, én meg csak Serenára kacsintottam. Szerettem a gyerekeket, laza voltam velük.
-Jól bánsz a gyerekekkel. Nem gondoltál még rá, hogy legyen egy sajátod? - kérdezte Serena, mire én egy kissé elpirultam. Oké, ebbe igazából még nem gondoltam bele, azt hiszem Sage sem. Meg hát neki ott volt a jegyese is, akivel majd össze fog házasodni, és mivel aranyvérű neki fog majd gyereket csinálni. Iagzából ez a dolog nem zavart, tudtam, hogy Sage is inkább volt rosszul a gondolatától, én meg emiatt, hogy féltékenykedtem nem akartam még szarabbá tenni a helyzetet. Csak támasza akartam lenni, hogy egy kicsit enyhítsek ezeken a dolgokon. Szerettem őt, elfogadtam volna akkor is, ha gyerekei lettek volna.
- Nos, azt hiszem ez nem csak rajtam múlik. Tudod, Sage aranyvérű - mosolyogtam rá. Én meg sárvérű a druva szóval élve tehát még semmilyen varázsló felmenőm sincsen. Helyette ott van Tina, az alkohol és droggfüggő nagynéném. Yey, Nem esett rosszul a kérdése amúgy. - Meg amúgy is én magam is egy nagy gyerek vagyok - viygorodtam el, miközben sétáltunk az űrkaják felé.
- És veled mi a helyzet pasik terén? Meg gyerekek terén?- kérdeztem.
Alig vártam, hogy beegyünk belőlük.
Odabent láthattuk egy ablakon keresztül, hogyan kísérleteznek a kajákkal, és hogyan csomagolják el mondjuk olyan kis csomagokba, amik elférnek egy űrállomáson is.  
- Ez a világ legizgalmasabb munkahelye - mondtam Serenának, miközben néztük a sok-sok ételről készült kiállítást is a vitrinekben, amik nem voltak igazi kaják, de jól bemutatták, hogy mik is vannak az emberrel odafönt. Odébb lehetett venni a kis múzeumi boltban olyan müzliszeletet, meg egyéb finomságot, amit ehettek az űrhalyósok, én meg vettem belőle mind a kettőnknek.
- Na erre vártunk - mondtam izgatottan és beleharaptam a müzlimbe lelkesen.

[Űr-séta]

Űr-séta

2003. 07. 20.
outfit

Maria nagyon kedvesen válaszol a kissrácnak, aki az apukája iránt érdeklődik. Valószínűleg jó döntés volt, hogy őt választották a csillagászat professzornak, még ha az elején annyira nem is tűnt megfelelő választásnak. Mondjuk a nevemet így egy év után már nagyjából sikerült megtanulnia, szóval még a gyerekeknél is lehet esélye. Örültem, hogy az öcsém egy normális csillagászat tanártól tanulja meg az alapokat, és reméltem, hogy a többi tanár is megfelelő szintű, hogy az öcsém megfelelő képzést kapjon. Az én időmben azért nem mindenki volt ennyire kompetens...
Bezzeg arra kérdésre, hogy ő szeretne-e gyereket Sage aranyvérével takarózik. Az már jobb érv, hogy ő is egy nagy gyerek.
-Általában a nagy gyerekeknek szokott a legjobb fej gyerekük születni. - bíztatom. - Az aranyvérrel kapcsolatban meg...
Ismertem a helyzetet. Kimondatlanul is, de az én szüleim is elvárták, hogy "megfelelő" pár vigyek haza. Varázsló legyen, és lehetőség szerint minél aranyvérűbb, hát ha még hugrabugos is, akkor lenne igazi nagy öröm. De azért ez nem volt olyan egyszerű, ha az ember nem a Roxfortban szedte össze a leendő férjét vagy feleségét. - Ne törődjetek vele. - vontam meg a vállam, kimondva azt, amit tényleg érzek. - Ez a ti döntésetek, és ha együtt akartok lenni, akkor abban senki nem állíthat meg titeket.
Amikor én kerültem szóba, kicsit elpirultam.
-Én most felejtő terápián vagyok itt. Dorian nem volt túl... - nem találtam a megfelelő szavakat. - Azt hiszem, nem illettünk egymáshoz. Vagyis ő úgy gondolta. Egyszerűen csak lelépett. - mondtam kicsit elszomordva. Újra elfogott az az érzés, hogy valahogy soha nem kellek hosszútávon senkinek. Kicsit féltem, hogy egyszer csak Maria is azt mondja, hogy elege van belőlem, és még a barátnőmet is elveszítem.
-De persze majd szeretnék gyereket, ha egyszer sor kerül rá. - mosolyogtam rá kényszeredetten.
Amíg beszélgetünk, odaérünk a kaja-részleghez. Egyfajta látványkonyha, ahol az űrételeket és űritalok csomagolják. Lenyűgöző látni, hogy mennyire alaposan és felkészülten dolgoztak, odafigyelve arra, hogy ne legyen a csomagoláson még csak egy pici lyuk sem.
A múzeum boltjában Maria vett nekünk müzlit, meg még pár kaját, és a kezembe nyomta az egyiket. Kibontottam, megkóstoltam, és meglepetten néztem rá.
-Tök ugyanolyan az íze. Hmmm, Maria, köszönöm, hogy elhoztál. Ez szuper élmény volt. Kicsit kiszabadulhattam az otthoni unalmas életemből. Cserébe mindenképpen kitalálok neked valamit.
Még nem tudtam, hogyan tudnám viszonozni ezt a szívességet, de biztos voltam benne, hogy hamarosan sort kerítek rá. Már alig vártam, hogy egy újabb élménnyel gazdagodjunk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!