"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

- Rendben, hölgyem. Azért remélem, hogy nem jönnek utánunk egyhamar - mosolyogtam kétértelműen a boszorkányra. Valóban nem lett volna jó, ha megzavarnak bennünket, mert az azt jelentette volna, hogy nagy eséllyel átkutatják a házat, ezt pedig a legkevésbé sem szerettem volna. Ahogy elhagytuk az irodát, egyszerűen lenyűgözött Melanie Hopkirk magabiztossága. Az a magától értetődő természetesség, ahogy végigvonult a folyosón, majd leliftezett a kandallókig, s közben semmi jelét nem adta annak, hogy izgulna azon, hogy bárki rákérdezhet, mégis hova-hova, kedves Mrs. Nott ezzel az idegen arccal?
A nő érinthetetlennek tűnt. Még szerencse, hogy csak eszmei szempontból, fizikailag ugyanis hamar közelebb került hozzám, miután merítettem a porból, és a kandallóba léptünk. Ahogy belém karolt a kandallóban, óhatatlan volt, hogy mélyen beszívjam különleges illatát, ami valami erőteljesebb virágillat, talán jázmin és méz keverékére emlékeztetett. Nagyon illett hozzá, olyan mély és erőteljes volt a karaktere, amilyen Melanie személyisége is - már amennyire ezt ennyi idő alatt meg tudtam állapítani.
- Kapaszkodjon csak belém, nehogy véletlen még elsodorja a hopp-hálózat - viccelődtem kissé, mielőtt szétszórtam volna körülöttünk a zöld port, és bemondtam volna az úticélt:
- Hamox rezidencia, Hertfordshire.
Ahogy kiejtettem a desztinációt, forogni kezdett velünk a világ, de nem tartott túl soká, elvégre Hertfordshire nem a világ végén volt. Bár én a Roxfort óta nem laktam otthon állandó jelleggel, azért a nyári szüneteket mindig otthon töltöttem, és most is gyakran beugrottam apához, ha épp nem a kastély falai között tartózkodott.
Mikor visszanyertük az egyensúlyunkat, kiléptem a kandallóból, majd felé nyújtottam a kezem és kisegítettem őt is. Amennyiben nem volt kifogása, úgy egy klasszikus brit varázslóstílusban berendezett tágas nappaliba lépett. Hatalmas könyvespolc, kényelmet fotelek, egy nagy kanapé, és antik dohányzóasztal kapott helyet a szobában, amibe jól esően besütött a fény, lévén, valóban ebédidőben voltunk. Ahogy megérkeztünk, nem sokkal később, Tess, édesapám bejárónője jelent meg az ajtóban. Apám elvből elítélte a házimanó tartást, így mióta anyám meghalt, nálunk mindig boszorkányok vagy varázslók biztosították a kényelmes környezetet és ellátást, lévén, apám és én sem voltunk túl háziasak.
- Áhh, Dalton úrfi... nem számítottam Önre. Mondja csak, minden rendben Mr. Hamox-szal? Olyan sietősen távoztak a minap.
- Jónapot Tess! Igen, ne aggódjon, semmi gond... Apámnak csak egy kis pihenésre van szüksége... elutazott pár napra... - fogalmaztam kissé ködösen, de most nem volt időm beavatni a részletekbe Tesst, és egyébként sem akartam megrémiszteni azzal, hogy a ház ura a pszichiátrián fekszik.
- Tudna hozni nekünk egy kis harapnivalót? Szendvics, sütemény és tea megteszi... -mosolyogtam a középkorú boszorkányra.
- Természetesen, de ha óhajtják, egy kis oldalast is tudok hozni párolt borsóval, vagy húsos pitét is süthetek? Seperc alatt készen van... - iparkodott nyomban, amint a szeme sarkából felmérte, milyen elegáns kísérőt hoztam magammal. Melanie felé fordultam.
- Nos, kedves Miss Hopkirk, mit enne szívesebben? - bíztam rá a döntést, majd ha kiadtuk az ukázt, Tess rögtön el is tűnt a konyha irányában.
- Kérem foglaljon helyet, amíg megyek és megkeresem az emléket. Nem tart soká, megígérem, de addig is érezze otthon magát, olvasgasson kedvére... - mutattam a széles választékot biztosító könyves szekrényre, amiben a teljes varázslótörténelem mellett a legfontosabb varázslói szépirodalom jeles képviselőinek művei is fellelhetők voltak. Ha Melanienak nem volt kifogása, úgy megindultam apám dolgozószobája felé... oda szándékosan nem invitáltam magammal, elvégre a jelenlétében nem maradt volna titkos a családom birtokában lévő hatalmas emlékgyűjtemény. Ez pedig - bármi történjen is rögtönzött ebédünk során - feltett szándékom volt.
Közben Tess megérkezett a fekete teával, amihez citromot, mézet és tejet is mellékelt. A finoman művelt ezüst tálcát letette a dohányzóasztalra, majd ment is vissza a konyhába serénykedni.

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Ahogy eltűntem a dolgozószobában, varázslattal becsuktam magam mögött az ajtót, nehogy Melanie esetleg meglepjen keresés közben. Majd az emlékeket rejtő szekrényhez léptem, és akaratlanul is elfogott az izgalom. Vajon tényleg megtalálom majd? Feltárul a szekrény? Életemben mindössze egyszer láttam, hogy hol van, és hogyan lehet kinyitni. Mély levegőt vettem, majd lassan, megfontoltan szabadultam meg az életet adó esszenciától.
Az apámtól tanult bonyolult pálcamozdulatok mellett erősen koncentráltam arra, hogy feltáruljon a szekrény a fal mögött. Hasonló volt a technika, mint a Szükség szobájánál, de kicsit mégis összetettebb, hisz itt konkrét dolgot kellett elképzelni: a fiolákat rejtő, hatalmas polcos szekrényt, éppen úgy, ahogy a valóságban nézett ki. Elsőre sikerült. Szinte csalódott voltam, hogy ilyen könnyen ment, de ennek az okát nem tudtam megmagyarázni. - Aurelius Flame - adtam ki a szekrénynek az utasítást, majd a keresett fiola halványkéken derengeni kezdett, így könnyű volt kiszúrni a többszáz közül. Egy élet... a rengeteg értékes közül, amelyet apám valamilyen formában, azok valamely pillanatában megörökített, avagy megőrzött. Büszkeség fogott el, ahogy végigpillantottam a gyűjteményen. És szorongás. Ezek az emberek itt mind valami rendkívülit vittek véghez. Olyat, ami értékes a varázslótársadalom számára... amely a történelem részévé vált. ÉS most itt álltam én, 22 évesen, a végzős évemen a Godrikon... kétségekkel azzal kapcsolatban, hogy mihez is fogok kezdeni az életemmel. Azt már eldöntöttem, hogy szakítok felmenőim hagyományával, és nem leszek tanár, sem a Godrikon, sem pedig a Roxfortban... azt viszont még nem tudtam, hogy az írásnak szentelem az életemet, avagy az aurorparancsnokságnak. Bárhogy is lesz, én rendkívüli akartam lenni. Ide akartam kerülni, ezek közé az emberek közé, méghozzá a saját érdemeim által, nem pedig az őseim eredményein feltornászva magam.
Újabb mély, szorongó sóhaj hagyta el ajkaim, ahogy a fiola után nyúltam, majd egy határozott mozdulattal becsuktam a szekrényajtót. A többi, rejtélyesen derengő emléket magam mögött hagyva, ezt az egyetlenegyet pedig az ingzsebembe dugva tértem vissza Melanie Hopkirkhoz, aki közben valami rettenetes dolgot művelt...Valahogy a könyvespolcban megtalálta azt a családi fotóalbumot, ami tele volt a családom emlékeit megőrző mágikus fotókkal... és a gyerekkori fényképeimmel.
- Neee! -rohantam felé döbbent arccal, és mint az aggódó kisgyerek a féltve őrzött játékát - úgy kaptam ki a kezéből az albumot.
- Na de kérem! Ezek privát fényképek....Mégis hogy találta meg őket? - kérdeztem szemrehányó arccal az üresen tátongó, immár nyitott titkos rekeszre pillantva, miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban becsukni az albumot, ami, ha jól láttam, épp a meztelenül pancsoló négy éves Daltonnál volt nyitva...
A picsába. Ezt az albumot sosem szabadott volna létrehozni, nemhogy megőrizni.
- Öhm... Inkább koncentráljunk a lényegre, ha lehet! Örömmel jelentem, hogy sikerült megtalálnom az emléket. Kívánja megtekinteni, vagy majd a kollégáira bízza a dolgot? - kérdeztem még mindig zaklatottan, majd nyugalmat erőltetve magamra, a nő felé nyújtottam a fiolát. - Apám dolgozójában van egy merengő.

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

A szeretet az egyetlen, ami téren és időn átível. Olyan erő, amit talán mi, varázslók képesek vagyunk felfogni, elvégre a legerősebb sötét mágust is képes volt megsemmisíteni. A varázstalan emberek azonban kevéssé tudják még hová tenni, mekkora erő birtokában van az, aki szeret. Talán majd egyszer, valaki, valahol... egy fizikus képes lesz leírni egy bonyolult képlettel, hogy mit is jelent szeretni, de az akkor sem fogja visszaadni ezt a rettenthetetlen csodát. Amikor apám elvesztette anyámat, a gyászba szó szerint majdnem belehalt. Anyám tisztában volt azzal, mekkora fájdalom elé néz apám, így megpróbálta őt a lehető legtöbb segítséggel ellátni ahhoz, hogy ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, kellő mentsvárral rendelkezzen majd apám a túléléshez. A betegség hosszú volt, és bőven volt ideje felkészülni a halálára. Mi, a családtagjai nem is tudtuk, mennyi energiát fektetett bele, hogy a tudtunk nélkül apró üzeneteket, személyes tárgyakat, emlékeket hagyjon hátra nekünk, amik majd a legnehezebb időkben váratlanul megtalálva, elviselhetővé tegyék a hiányát. Ez a fényképalbum is ilyen volt, anyám halálának első évfordulójára készítette anyám, a legszebb közös emlékeinket összegyűjtve. Még anyám rejtette el ebben a titkos rekeszben az albumot, hogy aztán apám azon a nehéz, októberi reggelen majd megtalálja, miután anyám legjobb barátnője, Rosemary kézbesítette az apám számára megírt levelet, benne az album lelőhelyét tartalmazó instrukciókkal. Anyám számos ilyen figyelmességgel vett körül bennünket a halála utáni pár év során... amíg aztán az utolsó üzenet is eljött, és apámnak végleg el kellett őt engednie. De ahogy a merengőben is egy pillanat alatt feléledtek a fiolákban rejtett életutak, úgy talált vissza apám anyámhoz ezeknek a kis keserédes meglepetéseknek köszönhetően. A rekesz és az album tehát ezért volt olyan fontos számunkra, talán külső szemlélő számára butaság volt egy egyszerű fényképalbumot ilyen rejtett helyen tartani, de nekünk magától értetődött.
Melanie pillantásában pontosan ezt az értetlenséget láttam tükröződni.
- Elnézést kérek...Túlreagáltam a dolgot. Az albumot anyám hagyta hátra a halála után...  Ezért tartjuk olyan nagy becsben - magyaráztam röviden, de jobban nem mentem bele, elvégre... ez az egész, röpke látogatás csak gyorsan lebonyolítandó bürokráciai ügy volt mindkettőnknek, semmi más. Üzleti tranzakció, ha úgy tetszik. Győzködtem magam szinte, hogy hagyjam a dolgokat ennyiben, ne terheljem tovább látogatómat a családi tragédiánkkal. Ami azt illeti, nagyon szívesen meginvitáltam volna egy teára, és kifaggattam volna szóban - és gondolatban - a számára értékes pillanatokról, hiszen kivételes nő volt, az a típus, aki ha belép valahová, rögtön megakad rajta az ember szeme. Titokzatos volt, erős, és mégis valami rendkívül bájt közvetített. Azonban mivel a szüleim fiaként a házasság számomra megingathatatlan értékkel bírt, nem akartam tovább közeledni Melanie felé. Elég volt az, hogy megmentette apámat a további kellemetlen nyomozástól, cserébe ő gyorsan és eredményesen zárhatta le ezt az ügyet... Ámbár egy pillanatra még ez is kérdésessé vált, amikor a fiola vészesen zuhanni kezdett a parketta felé. Ha nem lettek volna ilyen jók a hölgy reflexei, bizony az utolsó pillanatban kicsúszhatott volna az ujjaink közül a tranzakció. Előzékenyen nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem, s bizony az illendőnél később eresztettem el.
- Hoppá... Szép mentés! Csak nem fogóként repül kegyed szabadidejében? - mosolyogtam rá elismeréssel.
- Remek. Így még egyszerűbb - bólintottam a felvetésre, majd aláírtam a dokumentumot.
- Nagyon hálás vagyok a közbenjárásért Miss Hopkirk... A legjobbakat kívánom magának - nyújtottam ismét felé a kezem, hogy besegítsem a kandallóba. S ha mást nem is, annyit azért megengedtem magamnak, hogy búcsúzáskor lágy kézcsókot hintsek Melanie bársonyos kézfejére. Aztán egy szempillantás múlva nem maradt más utána, csak a méregzölden pattogó lángok tánca.