When old 'friends' meet in the new year

[When old 'friends' meet in the new year]

When old 'friends' meet in the new year

to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

2005... január 1. Egy újabb elbaszott dátum, ami azt jelképezi, hogy mások örülnek az újrakezdésnek... Milyen szánalmas naivitás is azt hinni, hogy egyetlen másodperc alatt majd minden megváltozik. Attól még, hogy az óra elüti az éjfélt, a világ nem változik meg, és az emberek sem. Ugyanazokkal a démonokkal fogunk küzdeni tovább, ahogy azt én is teszem ma, Volterra utcáin részegen kóborolva. Az illuminált állapot segít abban, hogy kevésbé zavarjanak a varázstalanok. Egy üveg hipogriff erős lángnyelv után már egész bájosak, ahogy önfeledten nevetnek kicsiny mivoltjuk romjain, miközben én Mitchet várom. Lassan egy órája itt kellene lennie, úgyhogy kezdek türelmetlen lenni, bár ha belegondolok, a pontosság sosem volt az erőssége, hiába a magasztos protektori praxis. Az biztos, hogy jócskán le lesz maradva tőlem, ha egyszer majd megérkezik... bár tőle kitelik, hogy két húzásra lenyom egy üveg whiskyt, úgyhogy gyorsan behoz majd. Már ha megérkezik egyáltalán, és nem ragad ott az aktuális szeretőjénél. Ha így alakulna, egészségére, nem aggódom érte különösebben. Egész jól leköt a részeg, szórakozó tömeg, akik mind sötét, rémisztőnek szánt jelmezt öltöttek a mai napon, meghosszabbítva a tegnapi szilveszteri tivornyát. Volterrát a misztikum iránt rajongó csőcselék a vámpírok egyik ősvárosának tartja már régóta, ha úgy tetszik, ez a város imidzse, így hosszú szemfogak, csuklyák, vörös és fekete palástok lepték el a mai napon ezt az egyébként meghitt várost. Közeledem a kedvenc helyem felé, semmi extra, csak egy szépen megmívelt pad, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a toszkán szőlővidékre. Szerencsére a pad üres, így senkit nem kell lelöknöm onnan, majd miután helyet foglalok, rágyújtok egy szivarra. Ellazultan pöfékelek egy pár percig, belefeledkezve a látványba, majd a közeli mellékutcára terelődik a figyelmem, ahol egy magányos hegedűs játszik. Vézna, idős férfi, ránézésre nincs benne semmi különös... mégis, ahogy játszik, valahol mélyen megérint és elszomorít a zene, amit a vonóval csal ki a hangszerből. Az érzelgősséget azonban váratlan kép szakítja meg, egy férfit pillantok meg, ahogy megáll a vonós előtt... és hirtelen bevillan a múlt egy régi darabja.... Ahogy Gray élvezettel kínozza ezt a sárvérűt. Az indíttatására már nem emlékszem, igaz, akkoriban nem kellett sok indok ahhoz, hogy a társaim elhurcoljanak és megkínozzanak bárkit. Bár a kínzás sosem tartozott a kedvenc hobbijaim közé, ha a Nagyúr utasított, természetesen szó nélkül engedelmeskedtem. Nagyon más világot éltünk, szabadon garázdálkodhattunk, tettük a dolgunkat. Most pedig sunnyognunk kell, hogy túléljünk. Míg az emlék gyorsan lefut lelki szemeim előtt, egyszer csak azon kapom a férfit, hogy mereven engem néz.
- Ez nagy hiba volt. Nagyon nagy hiba... - suttogom magam elé, ahogy szinte látom, hogyan kattognak a fogaskerekek a világos fejbőr mögött, összerakva, ki is vagyok én valójában. Körözött halálfalóként nem engedhetem meg, hogy ez a senki feljelentsen, és beszámoljon rejtekhelyemről az auroroknak. A bajt meg kell előznöm...
Egy szempillantás alatt dobom el a szivart és érek oda a megkövült férfi mellé, hogy szorosan belekaroljak, hosszú köpenyem alatt az oldalához szegezve tiszafa pálcámat.  
- Nocsak, kit látnak szemeim? Azt hiszem, ideje ünnepelnünk, öreg barátom... - sziszegem felé higgadtan, majd ha nem ellenkezik, úgy határozott mozdulattal megindulok vele, és egy közeli sikátor felé vezetem őt, hogy egy kicsit elbeszélgessünk múltról és jelenről...Ha bármivel próbálkozik, úgy abban biztos lehet, hogy nem hagyom magam egykönnyen lerázni.

[Ismerős idegen a múltból]

Ismerős idegen a múltból

Leonard Beckett
2005. január 1.

A friss levegő gyógyírként hatott a másnapos rosszullétemre, akárcsak a kezemben tartott, gőzölgő kávé, amit apró időközönként újból és újból a számhoz emeltem abból a szándékból, hogy magamba szippantsam azt az éltető, barna löttyöt. Hiába, jól sikerült az előző este. Talán túl jól is.
Három nappal korábban érkeztem Olaszországba. A zsupszkulcsot, ami Londonból Firenzébe repített, egy törzsvendégem szerezte nekem. Bár nem kérdeztem, de az érte kicsengetett galleonok számából, illetve a fickó kapkodó és titkolózó viselkedéséből ítélve úgy sejtettem, hogy az eszköz nem igazán volt bejegyezve a minisztériumnál. Mivel én sem tettem fel kérdéseket ez ügyben, így ő sem firtatta a témát, hogy mégis mi dolgom van nekem Toszkánában
Ez utóbbiért igen hálás voltam, elvégre nem igazán szerettem volna nagy dobra verni a témát, már csak azért sem - bár ez ismét csupán sejtés volt részemről -, hogy utazásom oka sem volt épp törvényesnek mondható.
Bő egy hónappal korábban felkeresett egy férfi, aki Cartwright néven mutatkozott be nekem, és egy olyan munkát ajánlott nekem, ami merőben eltért a Csikóhalban megszokott sörcsapolás-kiszolgálás-mosogatás triumvirátustól. A feladat, amit a titokzatos idegen rám akart bízni, múltam egy lezártnak hitt fejezetét nyitotta volna újra, és elveszettnek hitt kincseket, megoldatlan rejtélyek, és arany galleonok sokaságát vetítette előre. Főként a rejtélyek mozgatták a fantáziámat, de nem emiatt vállaltam el végül a megbízást. A valódi okot egy régi szerelem jelentette, és a vágy, hogy valami őrültséget, valami nyaktörő ostobaságot műveljek.
Egy hónapnyi készülődés és tervezgetés előzte meg az utazást, amely során a Csikóhal nappali műszakjait éjszakába nyúló rúnafordításokkal és régi térképek böngészésével töltöttem. A karácsony azért kivételt jelentett, de az sem épp az ünnepi mivolta miatt, ám erről majd később. Egy szó mint száz, végül megérkeztem Firenzébe, ahol a nyomok Volterra irányába mutattak, így Szilveszter éjszakáját már itt töltöttem, és nem tagadom, kicsit jobban sikerült elengednem magam, mint terveztem. Mindez az olasz bor és egy roppantul csinos pincérlány számlájára volt írható. A gondolattól fáradt mosoly jelent meg arcomon.
Hűs szellő kapott bele a ruhámba és ha lehet, még jobban összeborzolta az amúgy is rakoncátlan tincseket a koponyámon, miközben egy néptelen mellékutca macskaköveit koptattam. Egy pillanatra megálltam, felszegtem a fejem és behunyt szemmel élveztem az arcomat simogató szélfuvallatot.
Egy vállamnak ütköző másik test térített magamhoz, majd kinyitva szememet egy csuklyás alakot pillantottam meg, ráadásul ma már nem az elsőt. Úgy sejtettem, hogy a jelmezeseknek köze lehet ahhoz a vámpíros mítoszhoz, amiről azokban a régi tekercsekben is olvashattam, amelyeket a Fájdalom tőre utáni kutakodásom alkalmával szereztem meg. Fáradt fejcsóválással jeleztem, hogy mekkora ostobaságnak is tartom ezt a beöltözősdit, majd tovább haladtam a kirakatok között.
Már jócskán elmúlt dél, sőt lassan sötétedni kezdett. Vesztettem hát egy teljes napot az előző éjszaka miatt, ám nem túlzottan zavart a dolog, ellentétben a fel-feltörő refluxos gyomorégéssel, amit a tetemes mennyiségű bor elfogyasztása váltott ki belőlem. Az erős kávé, amit utána küldtem, nem feltétlenül javított a helyzetemen, de legalább a fejfájásomat elmulasztotta, és egy fokkal energikusabbnak is éreztem tőle magam.
Apropó, fejfájás.
Mégis mi ez az istenverte nyikorgás? - tettem fel magamban a kérdést.
Továbbhaladva a mellékutcán, a hang végül egyre erősebbé és tisztábbá vált, majd kezdett komplett dallamokká összeállni. Végül, kiérve az utcából egy tágas téren találtam magam, ahol egyből megpillantottam a zene forrását is: egy idős hegedűművészt. Egy rövid ideig még hallgattam a muzsikát, amit más esetben talán még élvezetesnek is ítéltem volna, de nem így, másnapos fejjel, hogy minden egyes éles hangot késszúrásként éljek meg. Már épp készültem volna továbbhaladni az öregtől, amikor is az a jól ismert csiklandozó érzés futott végig a tarkómon, mint amikor valaki nézi az embert. Megfordultam, és egy magányos fickót pillantottam meg nem messze magamtól, ahogy egy padon ülve, szivarfüstöt eregetve bámul felém.
Összevontam a szemöldökömet, és talán még egy picit balra is biccentettem a fejem, ahogy a férfit figyeltem. Nem tudom miért, de szinte biztos voltam benne, hogy ő is varázsló. Hirtelen megszólalt a fejemben a vészcsengő.
Mi van, ha ő is a tőrt keresi?
Tétova lépést tettem hátra, majd hátat fordítottam neki és már épp visszaindultam volna a mellékutca irányába, de ekkor ismét beleütköztem egy átkozott csuklyásba, akikből éppen ekkor egy nagyobb tömeg érkezett a térre. Az ismeretlen fickó ezt a pár másodpercet használta ki, és én már éreztem is bélelt farmerdzsekimen keresztül is a bordáim közé fúródó pálcát.
- Nocsak, kit látnak szemeim? Azt hiszem, ideje ünnepelnünk, öreg barátom…
- Mi a… Hé! Mi a jó francot művel, ember!? - nyögtem, miközben erős kéz szorítását éreztem a felkaromon, amely egy közeli sikátor felé taszított.
- Szerintem összekever valakivel, haver.
Ügyetlen léptekkel ugyan, de engedelmeskedve az idegen akaratának, a sikátor felé indultam. Nagyon nem akartam bemenni oda ezzel az eszelőssel, de egyelőre fogalmam sem volt, hogyan dumáljam ki magam ebből a szorult helyzetből.

[When old 'friends' meet in the new year]

When old 'friends' meet in the new year

to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Ahogy meglátom az ürességgel vegyes félelmet a szemében, rájövök, hogy valószínűleg elbasztam. Talán mégsem ismert fel... A picsába. Most már viszont késő visszakozni, előbb-utóbb akkor is leesik neki, ki vagyok, ha most még hirtelen nem vágta le.
- Azt nem hinném. Na gyere... nem fog fájni. Annyira - nevetek a gyenge viccen csak úgy merő szórakozásból. Mert megtehetem. Ha belegondolok, az is lehet, hogy azért rángatom el magammal, mert hiányzik az érzés, hogy rettegnek tőlem... Ahogy merev lépteit és döbbent arcát szemlelem, elönt az adrenalin. Igazából bármit művelhetnék ezzel a sárvérűvel, akár meg is ölhetném. Valószínűleg magasról leszarná mindenki. Különben miért kóvályogna itt egyedül, láthatóan másnaposan Volterra utcáin január elsején. Persze ha egészen őszinte vagyok, ezzel a gondolattal öngólt is lőttem. Én is pont ugyanebben a helyzetben voltam, mint ő. Senkit nem érdekeltem, senki nem tudott még csak a létezésemről sem, Mitchet, és az exmenyasszonyomat és exnejemet leszámítva persze. Deliah azzal a szerencsétlen roxforti tanárral hetyeg valahol, míg Lorien egyelőre képtelen volt elfeledtetni velem a hatalmas hazugságot, amivel a tudtomon kívül romba döntötte Del iránti odaadásomat.
Na de életem nőit most inkább hagyjuk is... Mitch hol a francban van, amikor szükségem lenne rá? Amikor meg kéne állítania? Hiába, ez már egy elcseszett nap lesz... és talán egy elcseszett év ismét... de a jövő sosem érdekelt különösebben, ha már itt vagyok, ideje kiélveznem egy kicsit a pillanatot. Túl régóta vagyok már száműzetésben... Ugyan Toszkána borai és női egy időre elvonták a figyelmemet a londoni történésekről, a Rend feltűnését azért észleltem én is. Egyelőre nem vettem fel velük a kapcsolatot, megakartam fontolni, érdemes lehet e csatlakozni hozzájuk. Az utóbbi időben sajnos egészen csendesek maradtak, így félő volt, hogy a bujdosásom tovább tolódik, mint azt terveztem. Már várható volt, hogy előbb-utóbb elpattan a húr és a keserédes tétlenséget nem bírom tovább elviselni. Nem vártam, hogy épp ma sokallok be, de mint tudjuk, Fortuna útjai kifürkészhetetlenek. Ahogy beérünk a sikátorba, hirtelen megállok, szembe fordulok vele és szabad kezemmel nekidöntöm őt a jéghideg kőfalnak. A pálcám immár a gyomrára irányul. Ideje felvilágosítanom, milyen szörnyeteggel is áll szemben.
- Hát, nem irigyellek, ha olyan haverjaid vannak, mint én... Tényleg nem rémlik, hogy magad alá hugyoztál, mikor Brandon Gray szanaszét kínzott? Ha jól emlékszem, akkor is valami hasonló helyen ébredtél másnap reggel, és épphogy csak éltél - vetem a szeme közé hidegen, mélyen magamba szívva a reakciót, amit szavaim kiváltanak belőle. Ha már a sors különös fintora ismét összehozott minket, hát jól elszórakozok vele.
- Mondjuk most sem vagy sokkal jobb színben, és még nem is értem hozzád... - mérem végig szarkasztikus mosollyal. Azt még nem döntöttem el, hogy végzek is e vele... Kivárok. Kíváncsian oldalra hajtva hallgatom a szavait. Hátha fel tud ajánlani valamit az életéért cserébe, amiért érdemes kihagynom a mámort, amit az avada kevada bizsergető érzése ad a tenyeremben.

[Ismerős idegen a múltból]

Ismerős idegen a múltból

Leonard Beckett
2005. január 1.

Milyen különös is az emberi szervezet, ahogy életveszélyes helyzetben képes a kótyagos macskajajból egy pillanat töredéke alatt készenléti fokozatba kapcsolni. Márpedig a karomra satuként szoruló marokból és a bordáim közé ékelt varázspálcából egyből sejtettem, hogy ez korántsem tréfa, és mintha bomba robbant volna odabent, hirtelen szétterjedt bennem a páni félelem, kiszorítva belőlem a másnaposság minden tünetét.
Koncentrálj – ordította egy hang odabent.
Hirtelen a fejfájás és az enyhe émelygés a múlté lett, mintha csak egyszerűen nem lenne rá többé időm. Sokkal fontosabb dolgom akadt: kiutat keresni szorult helyzetemből.
- Na gyere... nem fog fájni. Annyira…
Kirázott a hideg a fickó nevetését hallva.
Ez egy eszelős! Bolond. Nem számít neki semmi. Meg fog ölni, ha nem teszel valamit…
Kétségbeesetten pillantottam körbe, de láthatóan senkit nem érdekelt, hogy egy férfit akarata ellenére elhurcolnak a nyílt utcán. Ahogy a tér lámpáin kívül eső, szűk utcarész felé közeledtünk, már szinte tombolt fülemben az adrenalin. Aztán hirtelen egy rántást éreztem magamon, majd háttal a hideg téglafalnak csapódtam. A karomba lüktetve tért vissza a vér, ahogy megszűnt a férfi szorítása, ám nem örülhettem sokáig, mert hamarosan egy alkar nehezedett a mellkasomra, kipréselve tüdőmből azt a kevés oxigént is, ami még volt benne.
- Tényleg nem rémlik, hogy magad alá hugyoztál, mikor Brandon Gray szanaszét kínzott? Ha jól emlékszem, akkor is valami hasonló helyen ébredtél másnap reggel, és épphogy csak éltél – sziszegte az arcomba az idegen, miközben a hasfalamba döfte a pálcát.
Elsápadtam a név hallatán.
- Gray? - nyögtem erőtlenül.
Szóval a fickó nem a tőrt keresi – állapítottam meg magamban, amely megállapítástól csak még inkább elhatalmasodott rajtam a rettegés. Az idegen abból a sötét múltból érkezett hát, amikor még üldözték és irtották a magamfajtát a puszta származása miatt. Bár az eszme - melyet zászlójukra tűztek e rémtettek elkövetése közben - réges-rég megbukott már, akadtak még bőven olyanok, akik azt vallották, hogy a tisztátalan vérnek nincs helye a társadalmunkban. Nem egy ilyennel találkoztam az elmúlt években, sőt alig pár nappal ezelőtt is sikerült összetűzésbe kerülnöm egy hasonló elveket valló férfival, ám ez a helyzet merőben más volt. Ha az idegen ismerte Grayt, sőt mi több, ott volt, amikor azokat a borzalmakat művelte velem, akkor ő sokkal veszélyesebb, mint egy egyszerű, kőagyú rasszista. Ez a fickó Halálfaló volt…
A kék szemeket figyeltem, és próbáltam visszaemlékezni, hátha láttam már korábban egy maszk mélyéről visszatekinteni rám azokat. És ekkor hirtelen újra ott voltam a temetőben. Ott feküdtem a mocsokban az átizzadt, átvérzett rongyaimban, amikre talán más is ragadt ezeken kívül. Ott állt fölöttem Gray és sorban mondta ki rám az átkokat. Én üvöltöttem és vergődtem, de ezúttal tisztán hallottam az óbégatásomon túl a kripta sötétjében felcsendülő, gúnyos nevetést is, a nézőközönségem kacajait.
A darab fináléját már kevesen láthatták. Az csak napokkal a kínzások után került bemutatásra, mikor már a tisztelt közönség ráunt az önismétlő, groteszk drámámra és ketten maradtunk Gray-jel. Pedig micsoda csattanó volt. Az addig hűséges Halálfaló pálfordulása, aki szabadjára engedte a túszát, akiből mindvégig egy árva szót sem tudott kihúzni. Mikor utoljára láttam őt, már fél karral kevesebb volt neki. Levágta magáról a Sötét Jegyet a saját húsával és csontjaival együtt. Ennyire gyűlölte azt, ami egykoron volt.
- Ha őt keresi, hát bakot lőtt. Nem láttam Grayt az ostrom óta.
Talán már nem is él – tettem hozzá magamban, de nem mertem kiteregetni minden lapomat. Ha a fickó ráharap, és a hihetetlen menekülésemről kezd el faggatni, talán időt tudok nyerni, míg kitalálom, hogyan szökjek meg előle. De ha nem...

[When old 'friends' meet in the new year]

When old 'friends' meet in the new year

to; Mr. Redway

2005.01.01.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

Most, hogy rettegő barna íriszeibe mélyedek saját jégkék zsarátnokaimmal, érzem, ahogy elveszítem a kontrollt, és ahogy előtör belőlem az állat. Ha valamit, azt mindig is kéjesen élveztem, hogy mások rettegnek tőlem. Ettől hatalmasnak, erősnek, megkerülhetetlennek éreztem magam. Olyasvalakinek, aki több másoknál. Az elmúlt hosszú években ezt az érzést már-már elfelejtettem, hiszen mélyen el kellett temetnem még csak az emlékét is, aki egykor voltam. A gazdag, kivételezett helyzetben lévő aranyifjú halálfalóét, akinek elég volt pislognia, hogy bárkit és bármit megkapjon. Ebben a pillanatban, ahogy a csapdába esett áldozatnak eszébe jutnak szörnyű kínjai, szinte a lelke legmélyét szívom ki tekintetemmel, s pont mikor kimondja Gray nevét, eszembe jut az övé is.
Amit mond, azt egyébként elhiszem neki, látom rajta, hogy igazat mond. Bár nem vagyok igazán képzett legilimentor, azért az alapok mennek, és erősen kétlem, hogy ilyen helyzetben bejátszana egy hazugságot, pláne, hogyha valóban őt keresném, az a hasznára lenne. Elvégre olyan információt tudna felajánlani, ami kell nekem. Ám lévén, hogy ezzel nem rendelkezik... így első blikkre, ideje a következő fokozatra kapcsolnom. Nevetve megcsóválom a fejem, miközben a válaszát ízlelgetem.
- Lehet csalódást okozok, de nem Grayt keresem. Magasról szarok arra az idiótára - teszek rövid célzást arra, hogy tisztában vagyok érthetetlen döntésével.
- Egyszerűen csak nem akarok magamnak kellemetlenséget amiatt, hogy összefutottunk...Tehát drágalátos Mr. Redway, azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy meginvitáljalak a birtokomra... hogy ott folytathassuk e magasröptű eszmecserénket - biccentem oldalra a fejem, ahogy továbbra is erősen nekiszegezem a pálcámat. Balommal megragadom a ruháját, majd egy pillanat alatt hoppanálok el vele a Bagni San Filippo fürdő mellett elterülő hatalmas villámba, amit természetesen avatatlan szemek nem láthatnak, s az általam eszközölt erős védővarázslatoknak köszönhetően belépést sem nyerhet ide senki Merlinfia az engedélyem nélkül.
Ahogy megérkezünk, egészen pontosan a tágas nappaliba, síri csend fogad bennünket. Nincs itt senki rajtunk kívül, csak a dekadens berendezés és a drámai hangulatfény, amihez mindig is jól értettem. Ez az első pillanat, hogy hagyom levegőhöz jutni kedves ismerősömet, mióta beléfutottam. A pálcámat elhúzom tőle, a grabancát elengedem, és szinte szívélyes mosollyal az arcomon teszem fel a kérdést.
- Nos, mit innál? Ahogy elnézem, jól jönne egy kis másnaposság elleni alkohol löket... de erősebbel is szolgálhatok akár... olyan fájdalomcsillapító szérumom van, amitől egy pillanat alatt elfelejted minden nyomorodat - nevetek fel kedélyesen, hogy aztán a nappaliban lévő klasszikus bárszekrényhez lépjek. Ha már Mitch felültetett, legalább kiélvezem, hogy új ivócimborám lett, elvégre csak thesztrál iszik magában. És különben is kell egy kis feszültségoldó, amíg kitalálom, mihez kezdek ezzel a szerencsétlennel. Persze az események felgyorsulhatnak, ha Redway nem veszi a tónus-váltást, és ellenkezni próbál... de az igen bosszantó fordulat lenne. Már egész megjött a kedvem egy kis nosztalgiázáshoz a régi szép időkről. Még ilyen alantas társaságban is.