- Ahham ... ahham ... nanáhogy ... tartom a pofám, mint ... állat ... hallgatok, mint a sör ... sír ... izé ... esküszöm - bólogatok némileg szaggatott lélegzettel, miközben szófogadó kutyus módjára követem álmaim nőjét - lépcső - lépcső - lépcső - kanyar - egyre extrémebb díszletek között arra a nagyon vad és nagyon titkos álomrandira, amit most, már majdnem több mint félórás ismerkedés - részemről rekord - után készülünk megejteni. Mondjuk most, hogy fogja a kezem, igazából felőlem aztán betonozni is mehetnénk, vagy kószálhatnánk ezeken a vadregényes csigalépcsőkön, míg az égbolt keleti felét magáévá nem teszi a nap vérvörös hajnali sminkjében. A mezítlábam mondjuk kevésbé érzi magát jól, mert amennyi szúrós biszbasz volt eldobálva a Roxfort folyosóin, azt már mind összeszedtem.
- Te Yo, messze van még az a naaagyontitkos hely? - kockáztatom meg végül az érdeklődést, tökéletesen időzítve, mert kábé másodpercekkel később azt állítja, megérkeztünk. Ehm ... hova is? Itt, a fal tövében fogunk csövezni? Nem mintha kedvem ellenére volna bármi, amiben benne van az, hogy Yo.. sőt. Bár ez a helyszínválasztás most kicsit mellbe vágott. Még egyszer végignézek az egészen: ajtó sehol, öö.. semmi sehol, leszámítva azt a vázát ott, meg ott az a faliszőnyeg is vagy mi, de Yo határozottan a meztelen falra fókuszál. - Itt? - kérdezem meg a biztonság kedvéért. Hű, micsoda őrült csaj, ez aztán tényleg nem semmi randi lesz, itt a semmi közepén.. totál zizzent, megveszek érte! - Oké, babám, várok én rád a világ végéig is, nem szaladok el - rántom meg a vállam még mindig fülig érő vigyorral. Levakarhatatlannak érződik. Ígéretemhez híven le is cövekelek ott mellette, nekitámaszkodok a falnak, és a lehető legjobb időtöltésként Yot bámulom, amint - arckifejezéséből ítélve - utazást tesz a szellemvilágban. Nem mondom, senkit se láttam még, aki ennél szexibben töprengett volna egy üres fal előtt. És ez az elszánt pofi, tiszta szuperhőslány. Mit is mondott, Jean Grey? Helyes, támogatom a Phoenix-szerelést; a szeme színéhez mondjuk annyira nem menne, de a testhez simulós fazon mindent kárpótol. És már megint vetkőztetek, Merlinre, én határozottan menthetetlen vagyok. Épp kezdeném elszégyellni a fejemet, amikor észlelem, hogy Yo nekem integet. Oké, jövök én, nem kell kétszer mondani ... Hé, stop, ez az ajtó mikor és honnan került ide?
- Hűha, béjbé, te aztán értesz az univerzum szövedékének formálásához - adózom hódolatomnak, miközben nagyra nyílt szemekkel pislogok rá, mint egy kanos ponty. Már csak tátognom kéne a meglepetéstől. De különösebben sokat inkább nem játszom a döbbentet, egyrészt, mert érdekel az is, hogy mi van az ajtó másik felén, másrészt meg, mert mintha gyanús hangokat hallanék, úgyhogy engedek az imádott erőszaknak, és hagyom beterelgetni magam az ajtón.
Hogy másodjára is jól, száz százalékig őszintén is hitelesen meglepődjek. Oké, láttam én már tanterem-erdőt jóslástanon, de.. de.. Tökéletes. Túl tökéletes ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben. Persze azért nem vagyok én homokos, hogy hátast dobjak egy elvarázsolt erdőtől az aranyos kis szentjánosbogárkáival meg a cukkermukker mályvacukkerrel - de Yotól szeretnék hátast dobni. Nem elég, hogy gyönyörű, kedves, imádnivaló, satöbbi, satöbbi, de erdei tisztásokat rángat ki a farzsebéből csettintésre. Hé, és leszakadt a vállamról a romantikus megoldások keresztje. Mondom, álmaim nője. A kedvéért még arra is képes vagyok, hogy Kurt Cobain fíling ellenére ne hántsam le magamról ezt az idegen, aggasztóan mosószert párologtató pulóvert, most, hogy végre nem fenyeget közvetlenül a fagyhalál. De nem, mert ha ő sztriptíz nélkül akar romantikázni, hát ezegyszer én se halok bele. Egyszer élünk, mindent ki kell próbálni. :Đ
- Hú.. hát tudod, mennyire?
Nézem, ahogy beljebb vonul, és nem tudom, mi vadít meg, a mesebeli tisztás látványa, ahonnan már csak Bambi hiányzik, meg a fehér nyúl, vagy az égről a pajzánul hunyorgó csillagok, de az is lehet, hogy amióta megölelt melengetés ürügyén, azt várom, hogy hozzáérhessek megint. Most meg úgy ugrok neki, hogy megszorongassam, hogy tulajdonképpen az se zavar, ha egyből a pázsiton kötünk ki, csak meg ne üsse magát - nem, nem eshet baja, még akaratlanul se, a legkevesebb se, mert beledöglenék azok után, hogy ilyen könnyedén rám bízta magát, mintha legalább egy kicsit ismerne. Szomorú sorsú dílereknek segít a megélhetésben, és ilyen alakokkal mászkál éjnek idején egyedül, mint én, akinek a szeme se áll jól - gondolom -, nem, ezt a bolond nőszemélyt üvegbura alá kéne tenni. Még most is szinte világít a bőre, és milyen selymes, és basszus, milyen törékeny ez a lány, kívül-belül, vigyázni kéne rá, nagyon, minden szál hajára abból az őrjítő édes illatú, ezüstös szénaboglyából. Nézem a száját, azt a kedves vonalú, mosolygós száját, biztos van olyan puha, mint amilyennek látszik. Béna mozdulattal simítok ki egy tincset az arcából. Fura, nyomasztó érzés szorongatja a mellkasomat, és az aggály hülye molylepkék képében elárasztja a gyomromat. Kinyögök valami sutaságot.
- Essszméletlenül. Istennő vagy, megmondtam, nem?

- Ha ez legalizálja az ölelgetést, akkor akár még az is leheeeee –
A válaszomat félbeszakítja az esés. Ünk. Mert nem csak őt döntöm a földre, hanem én is elveszítem az egyensúlyomat a túlzott lendülettel. És Yolandával a nyakamban nem is tudom újra megtalálni, így aztán az is esélytelen, hogy őt mentsem.
Igazából, ahogy a teste az enyémnek simul, és a tarkómra fonódik a keze, és óvatlanul belélegzem a haja illatát, már másodjára élem át, hogy az agyam felé tartó idegpályák tökéletesen lebénulnak, és a világ hirtelen egy nagyon kellemes, nagyon cseppfolyós, nagyon veszedelmes hellyé válik.
Aztán már dőlünk is, mint két szomorú mammutfenyő, és az egyetlen, amit tehetek, hogy egy nullanullahetes vetődéssel megakadályozom, hogy a teljes súlyommal rázuhanjak. Még így is látom az arcán, hogy ez a húzásom szárnyas lónak a kifutó. Szart se ér.
- Ööö.. ahham, köszi.. mármint BOCS! Izé, remélem, nem ez az egyetlen módja annak, hogy levegyelek a lábadról.. – nyögöm ki halálosan égve, mint egy szalamandrával keresztezett százas izzó, aztán óvatosan megérintem a vállát. – Nagyon fáj? Wáhh, lúzer vagyok, tudom, falábam van három, csak az egyiket már amputálták, mert szuvas volt, és befűtöttünk vele ’84 nagyon hideg telén.. sajnálom, nem akartalak összetörni, csak leteperni, de azt se most, hanem majd három randi múlva, kurva sok vörös rózsával a kezemben, óapicsába!
Alaposan összeszégyellem magam, ahogy már évek óta nem. Ó, én aztán megvédem ezt a törékeny virágszálat, mellettem biztonságban érezheti magát, mi? Persze, mindentől – csak tőlem nem.
Ezek után örülök, hogy eltereli a témát. Hálásan az égboltra nézek, hogy lássam azt a hullócsillagot.
- Hol?
Azt kívánom, hogy Yo ne nézzen hülyének! Lehet persze, hogy ehhez egy hullócsillag szakértelme kevés..
Annyira meglep a támadása, hogy mire magamhoz térek, már rég a földhöz szegezve fekszem, és bámulok fel kistányér szemekkel az arcába. Már kezd derengeni, hogy a hullócsillag kamu volt, de azért fülig ér a szám – csak nem fogok akadékoskodni –, és kajánul nevetek fel rá.
- Ha így akarsz megbüntetni, amiért fellöktelek, azt hiszem, nem fogok tudni ellenállni a kísértésnek, hogy újra megtegyem.. vagy ez az isteni megbocsátás? Óóóh, Yolanda, istennőm, tiéd vagyok szőröstül-bőröstül, örömmel lennék aaaööö.. – Már kezdenék belemelegedni az ömlengésbe, amikor rájövök, hogy voltaképpen mit is mondott. És összevonom a szemöldökömet. – Hé, mi az, hogy az egyik? És kik a többiek?
Persze, nekem lennének ötleteim, hogy mije legyek ennek az imádnivaló bálványnak, de..
Ahogy a szemét az enyémbe fúrja, én nyelek egy hatalmasat, és szépen becsukom a szólásra nyílt számat. Igazából nehéz szemkontaktust tartanom. Mert a karjával a vállamra nehezedik, miközben előrehajol, és így egy egészen új szögből csodálhatom a felsőtestét. És.. hát, ehhez kevés minden szövegelési készségem, hogy méltó módon fejezzem ki azt a vizuális gyönyört, ami csak a kulcscsontja felé pillantva ér, pedig ez a póló nem a legerotikusabb ruhadarab, amit valaha nőn láttam. Az, hogy minden eddigi szexszimbólum elbújhat, meg hogy aki a milói Vénuszt kaparta, nem tudott semmit a női szépségről, talán elég lenne egy nagyon-nagyon-nagyon szép nő leírásához. De Yo.. a Yolanda testétől a legmegátalkodottabb ateisták is buzgón hinni kezdenének – mert azt még csak el lehet hinni, hogy egy egész világegyetem tokkal-vonóval lett csak úgy, felfoghatatlan fizikai, kémiai, biológiai folyamatok által. De ez? Ez a test? Ez az arc? Az lehetetlen.
Ezt majd egyszer megmondom neki. Talán. Ha kitaláltam a szalonképes verziót.
Ha képes leszek újra beszélni. Gondolkodni.
Mert ahogy közelít az arca az enyémhez, ezek a nagyon költői gondolatok meglehetősen egyszerű, lényegretörő képsorrá redukálják magukat elállatiasodott elmémben. De nagyon helyénvalónak is tűnnek ebben a helyzetben. Mostmár határozottan nem arra gondolok, hogy csak abba bele lehetne tébolyodni, hogy az ember az írisze cirmait nézi, meg a többi faszság. Hanem arra. Amire bárki gondolna Yo alatt fekve. Ha lennének szeplői, most meg tudnám számolni őket, olyan közel van az arca. De az ő bőre hibátlan fehér. Biztos mindenhol ilyen fehér. Nem tudom, mihez hasonlít. Soha nem láttam még ennyire fehér bőrt. Talán még világítana most, ebben a hamis erdei éjszakában, ha meztelenül feküdne a füvön. De az én bőrömön is világítana. Fehéren, mint a szemhéj alatt a kéj.
De –
Nem csókolt meg.
Erőtlenül eresztem ki a tüdőmbe rekedt levegőt. A combja még mindig az oldalamnak simul, és valamikor, észre se vettem, átöleltem a derekát, és lehetne annyira erotikus ez az egész, hogy ordítva könyörögjek neki, hogy ne szórakozzon már itt puszikákkal, mert elszabadul bennem a vadállat – de nem az. És nem is direkt kínoz meg. A mosolya szelíd, mint egy fehér ruhás ápolónőé, aki annyira romlatlan, hogy nem veszi észre, hogy ahelyett, hogy osztja kedvesen a fájdalomcsillapítót, inkább halálba kéne segítenie szegény pácienst. Halálos betegnek érzem magam.
Tényleg nem érzett semmit abból, amit én?
Egy szívdobbanásnyival tovább tartom a csípején a kezemet, mint kéne. Nem akarom elengedni, persze, hogy nem, maradjon csak itt, hátha átterjed érintéssel ez a kibaszott, lángoló őrület, de most mit erőlködjek? Nem sértődöm meg. Ó, a kurva életbe, nem sértődöm meg. Nem fáj, bassza meg, nem. Vajon ha megszólalok, képes leszek trágárságok nélkül kimondani egy mondatot?
Széles, rutinos villanykörte-mosollyal nézem, ahogy odébb mozdul. Vicc az egész életem, én, meg a szavaim. Szar vicc.
- Tudod, most annyira sajnálom, hogy nem vagy vámpír.

Én csak egyszerűen nem hiszem el, hogy megismerkedésünk után zsinórban többször is beégettem magam, majd ennek koronájaként fogtam, letepertem, csini lila zúzódásokat pakolva a csini fenekére, és most arról áradozik, hogy mit csinálunk együtt a nyáron. Merlin gatyájára, én állati jó lehetek.
- Hátt, nem merek ellenkezni, az tényleg fless, ha te, gyönyörűm, részegen táncolsz az asztalon – nyögöm ki, miután legyűrtem az első meghökkenést, és a pofámon szétterpeszkedett a törvényvédett, szemtelen, vetkőztetős és ellenállhatatlan Wilde-vigyor. – És akkor majd megmutathatom, hogy úriember vagyok. Lecsapom rólad az összes érdeklődőt, beszerzek pár szexi harci sérülést, aztán gyengéden fogom a hajad, amíg hánysz. Aztán, ha végeztél, és már mindenki mérgezésig itta magát a ringó csípőd látványával, bevágódunk egy taxiba, és a másnapot egy hotelszobában töltjük, sok kávéval meg undorító, romantikus filmekkel. Az év bulija – bólogatok egyetértően. Próbálom leplezni, hogy egy csettintésébe kerül, és már hozom is a ruháimat, és végigjátsszuk az egészet. Huhh. Add, hogy pónit ne akarjon, ne akarjon pónit..!
- Persze, egy ilyen lehengerlő istennőnek vannak követői, akikre gondolsz, de nem kell ám őket kiemelni, jönnek maguktól, hogy csodálhassanak.. De persze kit ne szeretnék én, akit madame a kegyeibe kíván emelni..? – Hát, például ezt a Beni gyereket. Még hogy portréfestő, naná! Pofám leszakad. Stop.. ugye nem Bishopról van szó? Az agyamban felvillan a lehetőség, hogy éppen ez a grafitos ujjú gyík halássza el előlem Yot.. de nem. Könyörgöm, csak rá kell nézni Yora, én még beleférek, mert bár nem vagyok tökéletes, ijesztően közel vagyok hozzá, de..

Észrevette. Nálam senki nem tudja jobban, mennyire természetes a reakcióm arra, hogy.. rá. Nem tudom elképzelni, hogy ebben a szituációban bárki képes legyen félretenni a belső állatot, és ne vágyjon legalább arra, hogy a fölötte térdelő isteni teremtmény megcsókolja. És most mindezek ellenére legszívesebben mégis elsüllyednék. Nem akarom, hogy azt higgye, én mindenféle pofátlan mocsokságot képzelek róla, hogy elvártam volna, hogy fél óra ismeretség után összefeküdjön velem a mesebeli tisztáson. Utálom, hogy látta ezt a szememben. Utálom, és mégse tehetek semmit. Megrázom a fejem, és remélem a legjobbakat: ugye, egy bizonyos mennyiségű.. élettapasztalat után az ember fia már képtelen elvörösödni?
- Hát, eredetileg nem erre gondoltam.. de ha bármikor kedved szottyanna beleharapni a nyakamba, ne fogd vissza magad – igazolok be egy erőtlen, túlexponált vigyor pajzsa mögé.
Még mindig a fűben fekszem, alatta, és onnan bámulok fel rá. Próbáltad már feltűnésmentesen lehúzni a kezed valaki derekáról, akit az előbb még úgy öleltél magadhoz, mintha egy leszakadt darab lenne a saját testedből? Megpróbáltam. Aztán inkább csak magam mellé fektetem a karom, és kifújom a levegőt a tüdőmből, amit egy ideje elfelejtettem foglalkoztatni. De még mindig bámulok fel rá, és ez rossz ötlet. Egy idő után arra eszmélek, hogy imádom a naiv, tanácstalan kifejezést az arcán, és.. NEM, ez így nem mehet tovább! Én nem akarok imádni senkit, én csak meg akarok fektetni még pár csajt, mielőtt belémpuffantanak egy zöldet. És.. igazából az az ijesztő, hogy az a drog, amit Yo illatából lélegzek be, nem elsősorban a belső állatot keltegeti. Nem leteperni akarom – nem csak –, hanem csókolgatni a lába nyomát. Ez nem normális. Nálam nem.
Ez az egész helyzet olyan emlékeket hoz fel bennem, amikre nem akarok emlékezni. Persze, eleve morbid, hogy Yo térdel felettem, és Kittyre gondolok, de én látom a párhuzamot, oké? Kitty. A józanság keserű cigarettafüst a torkomban. Egy ideig csak meredek Yo tündérszép arcára – ilyenje Kittynek sose volt, vagyis szép volt, de.. nem, nem gondolok Kittyre, és kész –, próbálom felfogni az elhangzott szavakat, hátha kitalálok valami választ, amitől nem érzem majd se nyomorultul, se másnaposan – aztán hirtelen szélesre szalad a vigyor a képemen, mintegy gombnyomásra.
- Tudom, szívem. Nem is rovom ezt fel neked. És noha attól tartok, nálam most már késő van fékezni, mert a múlhatatlan, életre szóló nagy eposzi szerelem lángjai felütötték a fejüket üszkös szívemben, abszolúte tiszteletben tartom a döntésedet, vélvén, hogy azt komoly mérlegelés előzte meg, ó, Hollóháti Hedvig bájos gyermeke, istennőm - lököm a rizsát, mint aki erre született, mert lehet, hogy tényleg, aztán elkapom a csuklóját, hatalmasat pusszantok a kézfejére, és odébb húzódom a fűben, vigyorogva, mint aki legalább annyira komolytalan, mint a szavai, mintha eddig is csak ugrattam volna mindennel. Én, a gentleman. Ha majd olyan kedvem lesz, komolyan elmerengek azon, hogy Kitty valamikor a régmúltban esetleg az asztrális síkon levágta és magával vitte a legbecsesebb részemet, és elég rágondolnom ahhoz, hogy sajogni kezdjen a helye.. Aucs. De ettől még nem kell elcsesznem az estét. Fülig érő szájjal sütkérezem az esthajnalcsillagom fényében.

Leszek jobb is, ígérem.. De nem, mégsem. Sajnálom. >.<