Három falevél

Egy őszi nap volt, még mindig élesen él a fejemben az emlék. A levelek hangtalanul hullottak a fákról és én nem rég érkeztem meg hopponálva a kúriánkba. Pontosabban már a szüleim kúriájába, engem kiköltöztetett az apám, az a féreg. Egy elég kellemetlen ügyben érkeztem… pénzért. Jól van, na, néha én is kifogyhatok és kell a pénz az adóságokra és a lakásom részleteire, pedig még csak nem is jó az a lakás az Abszol Út egyik üzlete fölött van és egek amilyen zsivaj van ott reggelente… meg lehet örülni komolyan, mondom. És drága is, nem is kicsit. Tehát ebben az ügyben érkeztem a szüleim kúriájába, Walesbe. Igazság szerint tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolognak, de azérterre még én sem számítottam.
A kapu elé hopponáltam. Már gyerekkoromban is furcsa érzéssel töltött el, amikor végig néztem ezen a, hogy is hívjákon. Volt vagy kettő méter magas, bronzból kovácsolták azt hiszem kobold munka volt, egyszerre töltött el büszkeséggel és merev félelemmel ez a kapu, ahogy ránéztem. Tipikusan apám ízlése volt, még is anyám pénzéből származott, mint körülbelül az egész kúria. Nagyot sóhajtottam és elindultam befelé. Nem viseltem talárt, egy fekete boszorkány ruhában voltam, olyan szép középkoriasban, de még is divatosban, fekete hálódísszel a hajamban és egy pink buggyos kardigánt vettem a boszi ruha fölé. Megálltam a vörösfenyő ajtó előtt és azon a randa oroszlános kopogtatóval kettőt koppantottam. És az ajtó már nyílt is. Édesanyám beengedett gyermekkorom házába és én céltudatosan elindultam, hogy apámmal beszélhessek.

-Mennyi?! 300galleon?! Meghibbantál te lány?- kezdte is apám a lereagálást. Egymással szemben ültünk az emeleti nappaliban. Ő a szokásos ódivatú fekete bőr foteljében ült én meg a garnitúrához tartozó kanapéban. Ő maga a szokásos otthoni, vöröses talárját viselte, barna haját már elkezdte fehérre festeni az idő. Dühös arccal nézett rám és tudtam, hogy okítás következik. –Hónapokra eltűnsz, nem is hallunk rólad semmit! Egyszer csak a semmiből előtűnsz, és hogy miért? 300 galleonért! Normális vagy te lányom?!- vágott is bele ingerülten. Én nagyot sóhajtottam és próbáltam nyugodt maradni. Összeszedtem a gondolataimat és higgadtan válaszoltam neki. –Én akartam baglyot küldeni! Csak… csak túl sok dolgom volt. A pénz meg a lakás részleteire kell! Nem kéne pénzt adnotok, ha nem költözettek volna ki!-. Na, jó, lehet kicsit indulatosabban mondtam a kelleténél. –Ha itt maradtál volna is a mi pénzünket szívnád! Miért nem keresel valami, állást? Amíg nincs munkád egy árva knutot sem kapsz tőlünk. – akarta lezárni a vitát, és hogy drámai hangulatot keltsen felállt és az asztalra csapott. Most már felment bennem is a pumpa és megütöttem egy magasabb hangnemet a válaszommal. –Majd lesz munkám, csak idő kell! Arról, hogy ki szívja kinek a pénzét vagy életét meg vitatkozhatnánk! Könnyű volt mi, elvenni egy külföldi, gazdag család lányát?!- Hupszika. Most már apuban is felment a pumpa teljesen: -Még is mit képzelsz te ostoba szajha?! Azt hiszed, olyan vagyok mint az iskolás kis barátaid meg a halálfaló szüleik?!-. –Nem! Még ők is jobbak nálad!-. Csatt. Hirtelen megrázkódtam és elvesztettem az egyensúlyomat. Arcom sajgott a fájdalomtól. Erre nem számítottam… apám életében először és utoljára megütött.
Akkora dühöt még nem éreztem, testem minden porcikáját átjárta a gyűlölet és a megvetés. Pálcát rántottam.
–Levicorpus!- rikkantottam el magam, de apám kitért előle. Naná hogy, az auor minden elöl, kitér, mi? Már az ő kezében is pálca volt. Ott álltunk a nappaliban pálcát szegezve egymásra és ekkor berohant az anyám. Az enyémhez hasonló fekete ruhát viselt, de az övé inkább volt középkoribb, mint az enyém. - 'Agyjátok ábbá, 'ost azonhal!- kiabálta el magát és szőke haja a lendülettől, amivel beszaladt még mindig lobogott. –Hagyd csak drágám, éppen itt az ideje!- mondta neki az apám és közben anyám gyűlölködő pillantással nézett rá. –Persze itt az ideje, már kislánykorom óta készül rá, amióta csak szakítottam a családi hagyománnyal! Ugye milyen rossz volt mamáéknak mondani, hogy az egyetlen unokájuk Mardekáros lett?!- fűztem hozzá már inkább ördögi, mint ideges hangon. –Táhra! Ne ’ond ilyéneket!- -Csendet drágám, mondja csak most legalább olyan amilyennek mindig is mondtam… ugyanolyan mint a halálfalók!-. - Hricshár'!- -Flagenllii!- –Stupor!- kiáltottuk el háromra egyszerre el magunkat és csak pár tized másodperc múlva már anyám pálcájából is varázs jött: -Protego!-. Anyám bűbájának köszönhetően az átkaink visszapattantak, de mint kettőnk elkerülte a visszatérő átkokat. Egy láthatatlan fal húzódott közöttünk, én és anyám az egyik oldalon, apám pedig a másikon. –Szüntesd meg!- parancsoltam rá anyámra, ő csak a fejét rázta és a szemembe se nézett. –Azt mondtam, hogy szüntesd meg!- parancsoltam még indulatosabban. –Nem!-. –Te átkozott r***nc, azt mondtam old fel!-. –Nem!!- ebben az utolsó nemben már inkább félelem volt, mint határozottság. –Rohadj meg! Crucio! – és dühöm átkot öltve anyámra szabadult, aki a földre rogyva és rángatózva keserves sikításokba kezdett. Átjárt a gyilkos élvezett, mindenem bizsergett már tudtam, hogy akkor aznap gyilkolni fogok.

Ekkor egy vörös fénycsóva suhant el a fülem mellett. Apám feltörte anyám bűbájét és rám támadt. Nem kellett volna… a düh, az ölni akarás és az őrület összegyűlt bennem. Nem voltam magamnál és pálcámat apámra szegeztem valamiért érezte, ha újabb átkot is küldene, esélye sem lenne védekezni. Teljes gyűlöletemből elüvöltöttem az igét és egy hatalmas zöld fénycsóva kicsapta az ablakon apámat és holteste még egy emeletet zuhant. Az őrületem már a tető fokán volt. Oda léptem a kicsapott ablakhoz és lenéztem apám hullájára. Kezemet kinyújtottam és elkezdtem integetni –Szia apuu!! Jó éjt!!-.

Visszafordultam anyámra, de meglepő látvány tárult elém. A nő, aki annyira hasonlít rám, a nő, aki a legjobban szeret engem, és aki tulajdon képen engem felnevelt most pálcát szegezett rám. Szeméből ugyanaz az őrület áradt, mint az előbb az enyémből. Sikongatva felvihogtam –Csak nem képzeled, hogy esélyed van túlélni?! Majd pont neked, aki engedte, hogy egy ilyen véráruló befolyásolhassa, mi? Te is ugyanúgy egy szánalmas féreg vagy!- -Flagenllii!-. Ekkor ért a legnagyobb megrázkódtatás, soha nem hittem volna anyámról, hogy képes lesz rajtam fekete mágiát alkalmazni, ráadásul ilyen ártalmasat. Lehet, hogy direkt csinálta? Tudta, hogy az átoknak megmarad a nyoma? Az átok ostorcsapásának nyoma még most is itt díszeleg a bal vállamon. Felvisítottam a fájdalomtól és ismét átfogott a pár perccel ezelőtti érzés, bizsergett mindenem és átjárt a gyűlölet és a düh. Anyámra néztem. Két gyűlöletbe mártott nő farkasszemet nézett egymással és tudták, hogy csak az egyikük maradhat életben. És akkor anyám megtorpant, úgy néz ki, benne nem volt elég erő a gyilkoláshoz. Egy halk, de örült kacajt eresztettem majd erőteljesen a szemébe néztem –Meghalsz szajha!-. És ekkor anyám elkezdett rohanni én meg finoman lépkedve és kacagva mentem utána. A lépcsőn szaladt fel felé, a második emeletre, minden egyes lépcsőfokkal egyre feljebb és feljebb jutott és én vidáman kacarászva mentem az nyomába. Persze tüzelte rám az átkait, de zaklatottsága miatt mindegyik célt tévesztett. Ahogy felért a másodikra a hálóba ment, és ott ki az erkélyre. Tehát addig menekült, amíg csak lehetett. Lassan közeledtem felé pálcámat végig fenntartva. –Látod? Még most is ugyanúgy akarsz meghalni, mint az a mocsadék. Hát, íme itt lennénk… itt ez a bűvös pillanat. Pedig téged nem akartalak… téged szerettelek! – tört ki végül belőlem a szó és a könny. - Je serai avec vous toujours et je soignerai vous, le miel-. „Mindig veled leszek és vigyázni fogok rád, kicsim.” –Velem ne próbálj maradni te büdös k***a! Avada Kedavra!- és a zöld fénycsóva őt is elérte és a mélybe zuhant.

Máig nem tudom mi ösztönzött vagy miért tettem, de mindkét holttestet felvittem a nappaliba, az ablakot és az anyám által szétrobbantott dolgokat helyre raktam és szüleimet befektettem hálójukba. Bevittem egy hintaszéket és letettem az ágyukkal szemben. Sírtam. Zokogtam. Teljesen megzavarodtam és vártam. Vártam, mert tudtam, hogy minisztérium emberei jönni fognak. És jöttek is. Fogalmam sincs mennyi idő volt, amíg oda értek lehet csak negyed óra, de nekem óráknak tűnt. Az állapotom miatt, ahogy rám találtak jobbnak látták az Azkaban helyett a Szent Mungóba zárni. A vallatásnál semmit nem tudtak velem kezdeni, mert én csak sírtam, sírtam és sírtam. Mire felépültem viszonylag sem tudtak kivallatni, mert a pszichológusok azt mondták, hogy nem szabad feltépni a sebeimet. Hát két évre egy gumiszobába zártak…