1997. június

Lányháló, Északi szárny

Ötödév. Szörnyű korszak egy olyan lázadó mardekárosnak, mint amilyen én vagyok, de még milyen szörnyű. Kys meg Jess már hetedikesek, biztosan együtt flangálnak  valahol a tónál, mint ahogyan azt mindig is szokták. Engem meg hátrahagynak, nem mintha akarnék velük menni, de akkor is illene engem is invitálniuk.
Mit várok én? Terrorban tartom őket.
Nincsenek testvérim.
Nincsenek barátaim.
Szövetségeseket akarok!
Hogy lássák, boldogulok nélkülük is ebben a zord és kemény világban, még ha ilyen gyáván meg is futamodtak előlem. Fogtam magam, belebújtam egy kényelemes ruhába, fésültem kettőt a hajamon, felhúztam a magassarkú cipellőm és a rúzs. Igen, ennek a rúzsnak története van. Kys nem tudom honnan szedi, talán ő maga állítja elő? Nem, ezt nem hiszem. A lényeg hogy gyönyörű vér színe van. Éppen ezért folyton ellopom tőle, ő meg nem ostoba, szerez másikat. Ha az enyém elfogy, ismét elcsenem,  Ez egy örök korforgás mióta világ a világ.
Ha megpillantja az ajkamon, én az egyik szobatársamra fogom,  és el hiszi. El kell hinnie, jobbat nem is tehet, mert nincs bizonyítéka. Ha tudná szerencsétlen. Úgyis megérdemli az az átkozott kis ember alakba bújt boszorka. Cöh.
Belenéztem a tükörbe, s mivel mindent rendben találtam, így kitártam magam előtt a nagy barna ajtót, és elindultam a folyosón jobbra.

Északi szárny, Folyosó

A tóhoz akartam lemenni, vagy a tiltott rengetegbe, bánom is én, csak ne kelljen egymagam ülni a falat bámulva.
Bumm.
Valami kemény tárgyba ütköztem. Mintha egy lassított felvétel lett volna az esés,  A fejem a kemény földön koppant, egy darabig nem tértem észhez.  Mikor kinyitottam pupilláim, egy barna tekintetbe ütköztem. Jake Baxton. Igen ő az a hatodikos háztársam, de nem tud figyelni Merlinre?
-Legközelebb azért az orrod elé nézhetnél!
Vetettem oda dacosan, majd éreztem, hogy lüktet a fejem. Hátranyúltam, megfogtam a  tarkóm, de szerencsére nem vérzett. Történhetett volna rosszabbul is, ennek örömére fel kéne már tápászkodni. Már épp álltam  volna fel  a jobb lábamra, amikor megpillantottam valamit. A cipőm sarka hiányzott. Na ne, ez volt a kedvenc fekete lakkcipőm, ez nem történhet meg.
-Nicolas Jacob Baxton!
Sipákoltam el magam már-már elcsukló hangon, és a szavak nem jöttek ki a torkomon.
-Ajánlom, hogy ismerj olyan varázslatot, amivel vissza tudod rakni a cipőm sarkát, különben...
Különben mi? Tettem fel magamban a kérdést. Megátkozom vagy fellököm? Így is úgy is nekem lesz a rosszabb, mert a cipőm sarka nem lesz a helyén.
-Mondd hogy ismersz...
Ebben a mondatban már nem volt benne az az utasítgatás, a dühös hangnem, inkább kérlelően ejtettem ki minden egyes szót. Elvégre egy évvel idősebb nálam, csak tud valamit. Hogy miért nem egy hollóhátasba ütköztem bele vagy magába Hermione Grangerbe?
Isten nem ver bottal.
Visszhangzott a fülemben Jessica sipákoló hangja, pontosan ezt mondta a legutóbbi összeszólalkozásunk alkalmával. Igaza lett volna? Remélem nem, egy hugrásnak soha de soha nincs igaza, a feltételezés is nevetséges.

1997. június

Folyosó

Éjszaka,Sötét.
Telihold.düh.
Még hogy büntető munka? Mintha nem éltem volna már át eleget annak a zsíros összetapadt hajú varjúnak a sötét vermében, még egy ide vagy oda?
-Tudod, ha én megyek büntetőre te is jössz velem!
Tapintottam rá arra pontra, ami miatt előbb úgy lehordott, biztos neki nem lenne ínyére a dolog, amit meg is lehet érteni, igazából nekem sincs kedvem azt a kevéske szabadidőmet elpazarolni.
-Mivel miattad a cipő volt és nincs, ezért kötelességed elkísérni a szobámig ,hogy kihozzak egy másikat! Nem hagyom, hogy én miattad lebukjak, te meg szabadon csavarogj az éjszakában.
Csattantam fel, azért halkan, mert úgy érzem, teljes mértékben igazam van a dolgot illetően.
Gúnyosan végig mértem a szemem sarkából a kisportolt testű fiút, értem már miért fáj úgy mindenem.
Ami meg a cipőt illeti? Oh hogy miért nem egy hollósba vagy magába Hermione Grangerbe ütköztem bele?
Isten nem ver bottal.
Visszhangzott a fülemben Jessica sipákolós hangja, a múltkori vitánk után mondta ezt. Igaza lenne? Nem! Egy ilyen félvér kis senkinek igaza nem lehet.
-Ha ma nem mehetek ki sétálni...
Sóhajtottam fel halkan, mert mióta a Roxfortba járok egy olyan péntek este sem volt, hogy ne tettem volna egy kis kerülőt. Hogy miért ilyenkor járok ki?
A válasz egyszerű.
Mert ilyenkor nem ütközöl minden sarkon egy hugrás sipákoló csajba, egy padon tanuló hollósba vagy egy téged gúnyosan végigmérő griffendélesbe.
Nem, ilyenkor szinte minden kihalt, na jó egykét hozzám hasonló ember szokott kint botorkálni, de előfordulnak idióták is a holdfényben, akiket jobb ha elkerülsz.
-És most halkan el a szobámig!
Súgtam, majd választ meg sem várva karon ragadtam a mardis srácot, és vonszoltam a szobáig.
-Mezítláb nem mehetek sétálni, ennyi a minimum amit megtehetsz.
Adtam magyarázatot a viselkedésemre, majd halkan belopóztam a szobába.

Lányháló

Óvatosan lépkedtem magam előtt, mikor egyszer csak, bumm. Ismét a földön voltam, és már éreztem a lebukást. De semmi nesz. Ekkor rájöttem :
Mary beteg nincs a szobában, és Lily meg Cindy is valahol kint csavaroghattak, így nem volt kit felvernem. Gyorsan belebújtam egy új cipőbe, aminek a sarka LAPOS volt, majd felkaptam egy kabátot is, elvégre meggondolatlanság volt, hogy anélkül indultam ebben a hajnali hűvösben "kirándulásra". Két perc alatt kész voltam, és már nyitottam is ki a tölgyfa ajtót, majd óvatosan kiléptem, és szétnéztem, vajon a srác megvárt-e.

Klubhelység

Nem kellett sokáig nézelődnöm , a srác ott ült és várt. Csak azt tudnám miért olyan laza, mikor már rég a szobájában kéne aludnia, erre meg a látványosság középpontjában ücsörög.
-Te megvesztél? Bárki megláthat itt!Suttogtam dühösen, ha valaki miatt ma nem sétálok az biztosan ő lesz. Felrángattam a fotelról, és már húztam is magam után, ki a szabadba. 2 perc alatt ki is értünk, akkor már elengedtem a kezét, talán kicsit erősebben szorítottam a kelleténél.
-Bocsi...
Néztem rá a piros kéznyomatra az alkarján, amibe hatalmas valószínűséggel pontosan beillik majd az én kezem nyoma.
-Majd azt mondod valakinek nagyon kelettél.
Nevettem fel, majd a számra tapasztottam a kezem, nehogy túl hangosra sikerüljön az attrakció. Lépteket hallottam, és szörnyen megijedtem.
-Te jó ég ez tuti valami tanár, biztos pöfékelnek.Újra akaratlanul mosolyra húzódott az ajkam, majd nekitoltam a srácot egy fának,  s annak a takarásában vártam meg, míg a zajok elcsendesülnek. Mikor végre már semmit sem hallottam, kiléptem a nagy tölgyfa mögül, és  az egyre távolodó hang irányába leskelődtem.
-Óh, hát ez csak Candy volt, egy mardis csaj, a barátjával szokott kilógni este.
Nyugtattam magam, miközben észrevettem, ma nagyon durva vagyok. Húzok, vonszolok, lökök.
Ez az Nad, szörnyen megnyerő a természeted.
Az este harmadjára nevettem ki magam, önkéntelenül, ez nem sokszor szokott velem előfordulni. Talán mert eddig mindig egymagam jöttem ki ide, és nem volt kin/kivel nevetnem. Legalább nem ráncosodom.
-Na, asszem sétálhatunk is Jake. A tóhoz megyünk, ne kérdezd miért, csak mert azt mondtam.
Parancsolgattam vigyorogva, majd lassan lépkedni kezdtem a  célirány felé. A hold gyönyörűen világított, néma csend vette uralma alá az egész birtokot. Néha egy-egy bagoly szárnyának csapkodására lettem figyelmes, de nem zavart, sokkal inkább kellemes érzéssel töltött el. Az állatok megbízhatóbbak, mint az emberek. Nem hátulról támadnak, nem alattomos módon, hanem szemből.
Ekkor hátranéztem, és láttam, hogy a fiú tétovázik.
-Szedd a lábad, egy kettő.
Fordultam hátra, s a mondatomhoz még tapsoltam is kettőt, majd vigyorogva ismét előrefordultam, és újra elkezdtem lépkedni.

A helyzet kezdett vicces lenni, mikor felismertem, tényleg össze-vissza taszigálom, húzom-vonom magam után, mint egy játékmackót.
-Bocsáss meg, de nagyon úgy néz ki, te hozod ezt ki belőlem!
Vetettem oda viccelődve, mikor újabb kérdéssel állt elém. Hogy hányad éves vagyok is? Utálom ezt a kérdést, ilyenkor mindig nagyon fiatalnak  érzem magamat, akár az ötödieksekhez, akár a hetedikesekhez képest.
-Negyedikes és éppen alattad vagyok.
Fűztem hozzá mosolyogva, mert igen, én bezzeg tudtam hogy ő mennyi idős. Jó az arc memóriám, sok háztársam nevét, korát ismerem, és néha még azt is , melyik szobában ki van.
Aztán gondoltam bele a mondatom második felébe.
" --- éppen alattad vagyok." Hát ez nevetéses, hogy lehetek ilyen ostoba, emiatt a benyögés miatt még szerintem bűnhődni fogok. Vagy egyszerűen neki fel se tűnt, és csak az én állandó megfelelési kényszerem mondatja ezt velem. Igen, biztosan így van.
Mikor megérkeztünk a tó partjához, fogtam egy követ, és belehajítottam a vízbe. Hallottam, ahogy érintkezik a víz felszínével, ez a csobogó hang mindig nyugalommal tölt el.
-És te hogy-hogy így egyedül?
Dobtam fel újabb témát, mikor már az a bizonyos kínos csend kezdett beállni. Az én meglátásom szerint két jó barát között néha a csend többet mond minden szónál.
Oh, de mi a nagyon jó barátságnál még nem jártunk, mardekárosok meg a nagyon jó barátaik- Vicces dolog, de mégis elkeserítő. Miért van az, hogy a  többi ház diákjai úgy imádják egymást, két perc beszélgetés után már kedves ismerősként tekintenek a másikra, két óra, az már barátság. Hogy ez pozitív dolog avagy sem, azt nem tudom megmondani, de mindenesetre becsülendő.
Lenne, ha én nem én lennék.
De én én vagyok, és most a szokásostól eltérően jól érzem magam más emberi lény társaságában. Egyedül Lucas az, akivel még jól eltudtam a közelmúltban beszélgetni, pedig ő maga a kiköpött ellentétem.
-Ugye tudod, hogy nem vagy hétköznapi srác? Kitöröd a sarkam aztán én mégis itt vagyok veled a tónál.
Mondtam halkan, kicsit nevetve, mert érdekes, mindig azokkal akarok összebarátkozni, akikkel nem kéne.

Tekintetemmel az eget pásztáztam: a hold fénye álmosan kúszott végig a tó felszínén, a  sok milliárd csillag apró fénye mégis barátságosabbnak tűnt. De vajon miért? Hisz azok a csillagok, melyeket mi földi halandók szabad szemmel látunk, talán már rég kihunytak. Csillagászat? Oh, talán valami még rám is ragadt azon kívül, hogy a Föld geoid alakú.
-Ne!
Csattantam fel hisztérikusan, mikor a távozását pedzegette a mardekáros srác, aki percek alatt egyre közelebb és közelebb került talán nem is létező szívemhez.
-Maradj, kérlek.
Mosolyogtam rá biztatóan, majd leültem a tópartra, és kezénél fogva vontam le őt is magam mellé.
-Igen, gyakran jövök én is ki. Még az idióta tücskök ciripelése is jóval izgalmasabb, mint a szobatársam horkolása. Tudod iszonyatos az a lány. Orrsövény ferdülése van, és az apja nem járul hozzá a műtéthez.
Színpadias nevetést hallattam, majd újabb követ dobtam  a tóba.
-Neked is biztosan nyomós okod van rá, hogy ilyen vagy.
Mélyen a szemeibe néztem, majd gyorsan elkaptam a  tekintetem. Nem sűrűn állom, ha áthatóan vizslatnak, és nem is sok ember szemébe szeretek mélyen belenézni. Az ember egy nyitott könyv, és a szem a könyv első oldala.
-Rémítően feketék a szemeid.
Jegyeztem meg egy déli mosollyal ajkamon, majd hátradőltem  a nyirkos fűben.
-Hiszel a Sorsban?
Tettem fel sokadik kérdésem a mai napon. Nem tehetek róla. Ha valaki egyszer felkelti az érdeklődésem, kérdések idióta millióival bombázom, ahogyan azt most is tettem.
-Kíváncsi lennék, mi van a szarkasztikus és cinikus srác álarca mögött. Vagy egy álarc ez, amit a külvilág felé mutatsz, Jake? Ne kérdezd honnan tudom a harmadik neved.
Oldalra fordultam a fűben, és a válaszra vártam.