Halovány szemöldökfelvonással konstatáltam a gyors választ: ennyi idő alatt még a szám cimét sem igazán lehetett elolvasni. Újabb furcsaság. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszakérdezek, de végül elvetetettem: ha csak egy kicsit is olyan, amilyennek megismertem, akkor amire először igent mondott, arra másodszor is azt fog, fölöslegesen pedig nem szeretem tépni a számat. Az aprópénz csilingelve landolt a gép aljában, majd a szám kijelölése után elsötétült a képernyő. Habár a szivemhez közelebb álltak a zúzósabb zenék, ennek ellenére egyike volt a kedvenceimnek, szinte kivülről tudtam a szövegét is, a ritmusát is. Örültem, hogy végül erre esett a választás s nem csak azért, mert Nirvana-fan voltam, de azért is, mert nem ismertem a lány stilusát, nem tudom ő mit tett volna be; viszont azt igen, hogy elég furcsán nézett volna ránk az ivóban tartózkodó többi ember, ha bepróbálkozunk valami county muzsikával.

Visszafelé lépkedvén ismét udvariasan magam elé engedtem a lányt, de a gesztus csak félig-meddig játszotta a főszerepet. Amint előttem lépkedett, magamat meg nem hazudtolva alaposan szemügyre vettem hátulról és a látvány hatására még egy apró, önkéntelen biccentés is átcsúszott az önkontrollomon; csak remélni mertem, hogy nem vette észre. Volt olyan helyes hátulról is, mint elölről, azt meg kell hagyni… de elhessegettem a gondolatokat. Nem akartam egy második Ricová válni a szemében, márpedig ha most megpróbálnék rámászni, azzal mást úgysem érnék el. Tovább lehetne gondolni, hogy majd egyszer a jövőben… de mivel vidéki s nekem is hamarosan vissza kell térnem a bolondokházába, igy még az is esélytelennek tűnik, hogy találkozunk valamikor a jövőben. Kár, mert szimpatikus alkat, én pedig válogatós vagyok lányok terén… általában. Meg vannak alkalmak, amikor teljesen mindegy, de ezek csak ritkán.

Hamarosan visszaértünk az asztalhoz és ismét letelepedtünk egymással szemben. Ekkor csendültek fel a szám első akkordjai, majd pár pillanatra rá elhangzott a kérdése, ami szintén furcsa hatást gyakorolt rám. Máskor könnyedén fel tudtak hergelni az ilyen és ehhez hasonló értelmetlen, értetlenkedő kérdések, most viszont gyakorlatilag pont ellenkező hatást gyakorolt rám: elmosolyodtam.
- Értelemszerűen igen. – feleltem neki, még mindig mosolyogva. – Mondjuk nem volt ez mindig igy. Világéletemben jobban vonzottak a zúzósabb zenék, például AC/DC vagy a Hammerfall, aztán pár éve apám kitalálta, hogy menjünk ki egy Nirvana-koncertre. Nem volt sok kedvem hozzá, de addig-addig erőltette, míg végül rábólintottam a dologra… azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk. – hogy kiváncsi volt-e a történetre vagy sem, azt majd ő eldönti; én mindenesetre előadtam, ráadásul magamhoz képest meglehetősen szószátyár formát öntött a dolog. De ott egye fene, ez az este már úgyis elég szokatlanra sikeredett.
Látván, hogy teljesen belefeledkezett a zenébe (legalábbis látszólag), én is igy tettem: fejemet hátrahajtottam, nekidöntve a pad háttámlájának, szemeimet pedig félig lehunytam, onnan vetettem lopott pillantásokat felé. Percről percre jobban tetszett, de ezt talán még magamnak sem akartam vagy mertem bevallani. Habár régen volt már, azért még fájón égett a seb, amit Amanda ütött odabent; nem hiszem, hogy készen lettem volna újra megpróbálni egy hasonló kaliberű dolgot. Majd egyszer, talán, valamikor. De nem most. Még nem.

Kérdése váratlanul ért, felkaptam a fejem, a nyakam pedig tiltakozón roppant meg a hirtelen mozdulat hatására.
- Öhm… - hangzott az első, hihetetlenül értelmes felelet. Pedig nem volt könnyű annak, aki megpróbáld kibillenteni az egyensúlyomból. Tekintetem körbejárt a helységen, de végül elégedett voltam az eredménnyel. – Igen, persze. Tessék. – beszéd közben előhúztam, most pedig felé nyújtottam a markolatnál fogva. – De csak óvatosan, nehogy megvágd magad…

A muzsika mondhatni andalítóan hatott rám: szinte fel sem fogtam az idő múlását, a pillanatok pergését és a körülöttem lévő környezetet… vagy legalábbis a beugrón kivülit, hiszen a velem szemben ülő lányt nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni akkor sem, hogyha akarom. Pillantásom akarva-akaratlan újra meg újra odatévedt s hosszú másodpercekig időzött bájos arcán, minden alkalommal már-már átlépve azt a bizonyos határt, amikor az ember megérzi, hogy figyelik, de az utolsó pillanatban elkapva róla a tekintetemet s ismét a plafonra szegezve. De láss csodát, mintha oda is felköltözött volna… egészen kitöltötte a gondolataimat. Igaz, hogy nem volt az a tipikus topmodell-alkat, aki az óriásplakátokról fog visszaköszönni egy napon, de én igenis szemevalónak találtam: arca ártatlan bájt, stilusa őszinteséget sugárzott, de a vörös haj megkoronázta az egész kisugárzását: egyfajta kitörni készülő vadságot, belső tüzet sugallt. Hogy igy volt-e vagy sem, azt nem tudhattam, amig jobban meg nem ismertem, de tekintve, hogy kifejezetten az esetemnek számitottak az övéhez hasonló kisugárzással biró leányzók, igenis vonzódtam hozzá. Sajnálatos, hogy nem lesz lehetőségem közelebb kerülni hozzá, de…

Kérdése teljesen kibillentett az egyensúlyomból, de végül engedtem a kérésnek. Egy belső hang folyaman sipitozta, hogy ne, nem teheted, meg fogod bánni… de végül nem mondtam nemet, hiszen gyakorlatilag alátámasztotta a róla kialakult képet. Egy egyszerű, szende lányka bőrébe bújva van bátorsága elkérni megmentőjének a kését… Igen, ez tetszett; és a kellemes látvány, ahogy előrehajolt, hogy elvegye a fegyvert, szintén segitett valamicskét a tiltakozó hangocska elnémitásában. Nem vagyok az a tipus, aki szemtől szemben megbámulja a gyengébbik nem bármely képviselőjét… de férfiból voltam, na; ezegyszer nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy legalább egy pillantást vessek az omionózus irányba.
 
Persze ezzel nem múlt el az aggodalmam, sőt: amint kikerült a penge a kezemből, egyszeribe a többszörösére nőtt. Egyfelől szinte csupasznak éreztem magam, még úgy is, hogy a bár ahhoz a környékhez tartozott, ahol szivesen látnak: bármikor beüthet egy kisebb-nagyobb gixer, amikor jól jön  ha az embernél van valami, amivel tekintélyt tud parancsolni, ha a személyisége nem elég hozzá. Másrészt volt bennem egy kis félsz, hogy megsérti magát a borotvaéles eszközzel: amint összezáródtak karcsú ujjai a markolaton, nyilvánvalóvá vált, hogy először tart ilyet a kezében ráadásul elég csálén, minden magabiztosság nélkül forgatta, miközben minden szegletét alaposan szemügyre vette. Elég, ha kicsúszik a kezéből, rossz szögben talál zuhanni és beleáll valamijébe: onnantól kezdve pedig a következő megálló nem lehet mást, mint a kórház. Nem dijaztam volna ezt a lehetőséget: egyfelől nem kivántam neki fájdalmat, másfelől nem kevés kellemetlenséget okozhat nekem egy ilyen eset.
Harmadrészt pedig nem lett volna túl jó, ha épp ezekben a pillanatokban toppan be pár fakabát a helységbe. Főleg emiatt volt az, hogy tekintetem a helységet járta, miközben a lányé a késre tapadt… s visszafordulván teljes meglepetésként ért elszánt tekintete s a felém szegeződő késhegy. Habár valószinűleg esélye sem lett volna, ha megtámad, a meglepetés ereje önkéntelen hátrahőkölésre késztetett. Érdeklődve, kérdő tekintettel néztem a szemébe, de pár pillanatot követően leengette a pengét s felém nyújtotta: nem kapkodtam érte, egy picit előre kellett dőlnie, igy ismét részem volt az korábbi, elragadó látványban. Végül elvettem tőle s futó pillantást vetve rá eltüntettem a kabát alatt, visszadugtam a tokjába. Ismét felnéztem rá, vissz az arcára s tudtam, hogy immáron nincs elég önuralmam ahhoz, hogy el tudjam tüntetni a szemembe kiülő érdeklődést s halovány elismerést.
Igazából meg sem próbáltam.
- Végülis… igen, az. Ezt is egy jelző a sok közül, ami igaz rá. – feleltem s felvillant egy újabb mosoly. Tudatosan figyeltem rá, hogy ne a jól megszokott félmosolyomat alkalmazzam: az gúnyos, lenéző, ellenszenves tud lenni; ellenben az, ami most ült az arcomon, inkább kedvesnek volt mondható.
- Miért érdekelt annyira…? – bukott ki belőlem a kérdés szinte önkéntelenül: nagyon furdalta az oldalamat a kiváncsiság, de talán mégsem keleltt volna ilyen egyenesen feltenni; ismét, immár sokadjára, úgy éreztem magyarázkodnom kell. – Mármint hát… szokatlan, ha egy hozzád hasonló korú lány a késekről érdeklődik. Tapasztalataim szerint legtöbbjüket csak a sminkelés meg a körömfestés meg az ilyen marhaságok érdeklik.

- Ah, igy már mindent értek. – feleltem újfent elvigyorodva. Egy pillanatra megfordult bennem a kérdés: nem vigyorgok ma este szokatlanul sokat? Elvégre általában nem ez a legjellemzőbb arckifejezésem, sőt: voltak időszakok, amikor egészen ritkaságszámba ment a dolog. Egy képzeletbeli legyintéssel elhessegettem a gondolatot: egyfelől nem volt most rá időm, másfelől a belőle fakadó kérdésre is egyértelmű volt a válasz: egy ilyen tüneményes teremtés mellett bárkit elkapott volna a jókedv! Igazából egy kicsit furcsálltam a dolgot, mert az sem volt jellemző rám, hogy pillanatok alatt levegyenek a lábamról… de úgy fest a mai a szokatlan dolgok éjszakája.
- Néha hasznos, ha van az embernél valami hasonló. Ha nem is feltétlenül ilyen, de valami, amivel meg tudja védeni magát. De van azért a dolognak hátulütője is: ha elég impozáns jelenség vagy a társaságában, akkor általában elég csak megvillantani, de ellenkező esetben nem árt érteni is hozzá valamennyire. – majdnem felajánlottam neki, hogy ha gondolja, megtanítom bánni a késsel, de még időben rájöttem, hogy elég abszurd ajánlat lett volna. Szia, megtanítsalak késelni? Komolyan, legközelebb már csajozni is ehhez hasonlóval kéne menni, lehet hogy nagyobb sikerem lenne, mint amilyen mostanság. Még jó, hogy kivételesen gyorsabban vágott az eszem, mint a nyelvem: abból a szituból nem jöttem volna ki túl könnyen, ami ebből kerekedhetett volna.

Rossz az, aki rosszra gondol: tartja a mondás. Ha igaz, akkor ez alapján én velejéig romlott alak vagyok: a sétára irányuló kérdésében az első, amit felfedeztem, az a kétértelműség volt s abban a pillanatban, ahogy meghallottam szavait, elkezdtem gondolkodni hogy vajon mit is akar elérni ezzel… de aztán elmagyarázta, s rögtön megvilágosultam, sőt, egy kicsit el is szégyelltem magam. Talán bocsánatos bűn az enyém, tekintve hogy az itthoni társaságom azon tagjai, akik a gyengébbik nemet képviselték… nos, nem voltak éppen tisztes szándékúak, szóval egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ebben a környezetben egy tisztes, mindenféle hátsó szándéktól mentes ajánlatot halljak. De a bocsánatos bűn is bűn s ez azon ritka pillanatok egyike volt, melyekben sikerült elöntenie a bűntudat áldatlan érzésének, hiszen amint elmagyarázta, mire gondol, azonnal megértettem.
- Persze, szivesen. – feleltem, s talán egy-egy pici piros folt is megjelent orcáimon a kellemetlen érzés nyomán. – Nincs semmi dolgom. – villantottam fel egy újabb mosolyt, majd feltápászkodtam. A pincérnő, mintha csak lesben állt volna, szinte azonnal ott termett a számlával, de egy intéssel elhessegettem. – Mondd meg Bobnak, hogy irja az egészet a számlámhoz, majd valamelyik nap beugrom vele. –a csaj csalódott arckifejezéssel fordult meg s oldalgott el: nyilván némi borravaló reményében iparkodott annyira, de ezúttal hoppon maradt. Amint ő is készen állt az indulásra, egy kézmozdulattal jeleztem neki, hogy hölgyeké az elsőbbség, majd hátrapillantva még egy biccentéssel elbúcsúztam a kocsmárostól, a következő pillanatban pedig már kint voltunk az utcán.

Annak ellenére, hogy az eső már elállt, nem volt túl jó idő: bár nekem nem volt okom a panaszra, azért a leányzó vékonykának tűnő kabátja nem tűnt olyannak, ami maradéktalanul ki tudja rekeszteni a zord időjárást és nem úgy tűnt, mintha el tudnák kerülni, hogy alkalomadtán megérintse az utcán futkosó szélroham. Úgy döntöttem, tartom magam korábbi gentleman-formámhoz: a mellényzsebemben lévő késért nyúltam, majd néhány mozdulattal, szigorúan a kabát alatt mozgatva az övemre erősitettem a tokjával együtt, majd ráhúztam a pulóvert. Ezt követően kibújtam a vastag kabátből és a vállára teritettem.
- Bújj bele, nehogy megfázz itt nekem – mosolyogtam rá. Habár a mozdulat, amivel a vállára teritettem a ruhadarabot, gyengéd volt, azért érezhető volt benne a határozottság, a makacság is: tényleg nem szerettem volna, ha pont velem szenved csorbát az egészsége. Igaz, a kabát egy picit nagy volt rá, de a külseje legyen az utolsó, ami miatt aggódik az ember ilyen hidegben.

- Igazából az a baj, hogy hiába vagyok londoni, azért annyira nem vagyok képben ilyen téren. – vallottam be, miközben elindultunk az utcán. – Ismerek néhány helyet, ahol tudnál szobát bérelni, de őszinte leszek hozzád: egyiket sem tudom ajánlani. Ez nem az a tipikusan biztonságos környék, ahol ott száll meg az ember, ahol akar: félő, hogy reggelre már szegényebb lennél néhány ingósággal. – tartottam egy kis szünetet, elgondolkozva, majd szinte félve ismételtem meg az ajánlatomat, majd rögtön utána magyarázkodni kezdtem - De ha gondolod, még mindig jöhetsz hozzánk. Tudom mire gondolsz most, de hidd el, én nem vagyok olyan, mint Ricco… még ha a tények ebben a dologban ellenem is szólnak. Egyszerűen nem szeretném, hogy bajod essen és mást nem nagyon tudok mondani… - tanácstalanul hallgattam el. Tényleg az igazat mondtam: nem volt a környéken olyan motel vagy hotel, ahova nyugodt szivvel beajánlottam volna. Persze, akadtak szállodák a maguk egynéhány csillagával, de azok olyan áron kinálták magukat, hogy jobb volt nem belegondolni.

Ahogy az sejthető volt, első körben tiltakozott a kabát ellen, de végül beleegyezett, meglepetésemre minden különösebb erőlködés nélkül. Hogy a hideg csapta-e meg hirtelen vagy én meresztettem olyan bociszemeket, amiket még soha senkire – jó kérdés, de igazából nem számit különösebben. A lényeg az volt, hogy elfogadta a ruhadarabot… én pedig tudtam, hogy rövid időn belül meg fogom bánni a dolgot, ha sokat fogunk kóricálni az utcán. Még igy sem voltam alulöltözve, de tudtam, hogy a pulóverem rövid időn belül le fog hűlni, onnantól pedig lesz nemulass! De megfogadtam, hogy férfihoz méltóan viselem a nehézségeket, miközben egyik kedvenc mondásom visszhangzott a fejemben: te voltál a hülye, idd csak meg a levét. A sajnálatos csak az, hogy ez nem a szép hangzása miatt lett kedcenc; sokkal inkább azért, mert rengetegszer volt helyénvaló… de a másik hasonszőrű örökzöld mindig a helyére tudta billenteni önbecsülésem mérlegét: az ember a saját hibáiból tanul. Persze ez csak utólag működött: attól, hogy lenyugtatom háborgó gondolataimat, még nem hullik az ölembe egy meleg kabát. Ez a gondolatmenet már menet közbenn zajlott a fejemben: mondhatni puffogtam magamban… egészen addig, míg tekintetünk egy izben találkozni talált: azon nyomban elpárolgott belőlem mindenféle ellenérzés, mondthatni rögtön belemosolyogtam a viszontagságok képébe.
A tekintetéből sugárzó hála nyomán mintha felmelegedett volna a szivem.
Pedig tudtam, hogy ez nem afféle hála, amit mások éreznek irántam; nem az a sokat igérő pillantás volt, amit azok a csajok vettettek felém, akik átlagosan forogtak ezeken az utcákon, akik ismerték a nevemet, tiszteltek s tudták, hogy ha velem jóban vannak, egyszerre egy új világ nyilhat meg előttük. Ő valahogy ide nem illőnek tűnt, teljesen furcsának ebben a környezetben: semmi hátsó szándék, semmi érdekbarátság, semmi áltszentség: csak egyszerűség. Egy ártatlan kicsi lány, aki eltévedt a nagyváros sötét rejtelmei között egy olyan világban, amihez nem volt szerencséje korábban. S ha rajtam múlik, nem fogom hagyni, hogy behatóan tanulmányozzák egymást. Ez a hely csúnya dolgokat képes művelni az emberrel, főleg ha nem elég felkészülten áll hozzá: márpedig az nem volt vitatható tény, hogy ő nincs erre felkészülve. Én pedig meg fogom védeni a hely szellemétől, az hétszentség. Túl bájos, túl elbűvölő teremtés volt… túl jó erre a helyre.

Felajánlásom nyomán újra kitört belőle a menetrendszerű ellenkezés, de ezúttal már halovány beletörődéssel párosult: mintha szétnézvén ő is érzékelte volna, hogy valami nem oké errefelé. De azért tartotta magát: túl büszke, túl szilaj volt ahhoz, hogy azonnal, szó nélkül kötélnek álljon. Furcsa, de ez is tetszett benne: ki tudott állni véleménye oldalán addig, míg be nem bizonyosodik tévedése; egy kicsit magamra emlékeztetett. Emellett az is üditően hatott, hogy ellent tud és mer mondani nekem, még ha csak tessék-lássék is: ez sem volt túl gyakori az ilyen éjszakákon. Társaságom többségével ellentétben nem töltöttem túl gyakran az időmet az ellenkező nem tagjainak társaságában: tudtam, hogy kicsi az esélye egy komoly kapcsolatban ebben a társaságban, különösen úgy, hogy az évből olyan tíz hónapot nem töltök a környéken. Amikor ehhez hasonló szituációkba kerültem, az jobbára a másik fél érdeke volt: általam akart elérni valamit, amit másképp nem sikerült neki, én pedig már meguntam, hogy rajtam lóg… egy szó mint száz, kevésszer fordult elő ellentmondás ilyen alkalmakkor. Tetszett, kifejezetten.
- Rendben, legyen úgy – feleltem elmosolyodva, majd vállat vontam. – Semmi szükség nincs rá. Vedd ezt egy… baráti gesztusnak. Vagy gondold azt, hogy én vagyok a Máltai Szeretetszolgálat, az sem zavarna. – vigyorodtam el újfent, majd egy kicsit komolyabbra fordítottam a szót: azért legyen tisztában a dolgokkal, ha már erre vetette a balsors. – Figyelj, én tudom hogy mit tud művelni ez a környék egy emberrel akár egyetlen éjszaka alatt. Elég csak visszagondolni a Bobnál történtekre… pedig az még egy jobb hely. Nem akarok belemenni a részletekbe, jobb neked nélkülük. – habozva elhalgattam, egy pillanatra nem tudván hogyan fogalmazzam meg a következő mondatot, de végül a spontenitás mellett döntöttem. – Sokán látnának benned célpontot. Csak ettől akarlak megóvni. – egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, biztos akarván lenni abban, hogy felfogja a helyzet komolyságát. Nem voltam egy megszállottan komoly figura, általában szerettem viccet csinálni a komolyann dolgokból is, de ez most marhára nem az a kategória volt, amiből lehetett volna; habár szó szerint nem akartam ezt megfogalmazni, azért igyekeztem a tudtára adni, hogy akár még az élete is veszélyben lehet.

Közben továbbmentünk. Kis logikai buktatót véltem felfedezni abban, hogy elvileg azért hivott el, merthogy ismerem a környéket, s mégis ő ment elöl, ő vezetett… de nem tettem szóvá a dolgot, nekem igy is teljesen megfelelt és egy apró hangocska is megszólalt az agyam hátsó szegletében: talán nem csak ez volt az oka… de persze nem voltam annyira idióta, hogy ebből messzemenő következtetéseket levonjak: sejtettem, hogy sokkal inkább csak a vágyaim kivetülése, mint realitás. A másik ok, amiért örültem, hogy nem nekem kellett vezetni az az volt, hogy egyenlőre fogalmam sem volt, hogy mi a legjobb hely a környéken. Az utcán bandukolva hamarosan elértünk egy apró kocsmát, ahol lehetett szobát bérelni. Szegény teljesen fellelkesült a felirat láttán; rossz volt látni az arcára ülő kiábrándultságot, ahogy betekintett az ablakon és meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat. Ahogy ellépett az ablaktól, arca s testbeszéde is zavartságot sugallt.
- Szerintem is. – feleltem neki, elindulván az egyik irányba, ahogy beugrott egy apró szálló. – Ez azért elég legalja hely volt, de a túlnyomó többség ilyen.. és a legjobb sem sokkal jobb. Ott is inkább csak a környék korrektebb valamivel, nem maga a hely. – folytattam, ahogy befordultunk egy sikátorba. Amint kilyukadtunk a másik oldalon, szinte azonnal betértünk egy másikba: ez még kétszer megismétlődött, de az egész séta nem tartott tovább öt percnél. Végül megtorpantam: előttünk egy hatalmas, négy csillag körüli szálloda kapott helyet, vele szemben egy apró, szinte elenyésző kis hotelecske.
- Talán ez az egyik legkorrektebb hely a környéken. Nem biztonságosabb, mint a többi; de a legrosszabb alakok elkerülik, mert rájuk szokták hivni a zsarukat csendzavarásért. – intettem fejemmel a szálloda felé. – Ha mindenképpen ajánlanom kéne, ezt mondanám… de itt sem szivesen hagynálak egyedül. A szivemre venném, ha miattam esne valami bajod.

Nevetése megmelengette a szivemet, de ezt természetesen nem mutattam ki. Alapjában véve nem voltam az a tipikus Humor Harold, de valami rejtett elhatározás előhozta belőlem a szavakat s ezt az oldalamat: magamnak sem szivesen vallottam volna be, de szinte szomjaztam mosolyát s fürödtem jókedvében. Persze, ez igy nagyon költői, de azért nem kell rögtön arra gondolni, hogy az eltelt röpke idő alatt fülig beleestem a leányzóba: tény, hogy éreztem vonzalmat, sőt, talán már egy picit többet is, ha nagyon őszinte akartam lenni, de semmi több… legalábbis egyenlőre. Sajnos szentimentális tipus vagyok, hajlamos arra, hogy mély érzéseket szüljek és dédelgessek még akkor is, ha azok viszonzatlanok… elég csak Yvette-re gondolni, de akár Amandára is, bár utóbbi legalább ideig-óráig működött. Egy szó mint száz, a múltban volt szerencsém tisztába kerülni a hibáimmal, de ennek ellenére sem tudtam velük mit kezdeni: maximum óvatosabbá váltam, de sok esetben ez sem volt elég. Ha a dolgok úgy folytatódnak, miként most mennek, akkor most sem lesz az, az teljesen biztos. Varázslatos leányzó volt, azt meg kell hagyni, de mivel egyenlőre semmi jelét nem mutatta annak, hogy osztozna a vonzalmamban, próbáltam tartózkodón állni a dologhoz, bevetve minden önuralmamat. Egyszerre reméltem és rettegtem attól, hogy viszonozva érzem majd a vonzalmat… de ez még nem következett be és fölösleges lenne ennyire előrerohanni.

Egy biccentéssel nyugtáztam javaslatát, majd a kezembe nyomott kabátot a jobb vállamra akasztottam, tudván, hogy a panzió halljában nem lesz rá szükségem. Előzékenyen előreengedtem a lányt, de ezúttal nem csak az alapvető udvariasság volt a célom, sokkal inkább a praktikusság: óvón a háta mögé léptem s igy kisértem a recepciós pultjáig, miközben tekintetem körbejárt a helységen. Az ajtó melletti sarokban egy idősebb fickó üldögélt, tekintetét élvezettel legeltetve a lányon. Vetettem rá egy szúrós pillantást, majd szemeink találkoztak s hirtelen sokkal jobban érdekelte az előtte lévő pohárban tetszelgő átlátszó folyadék, mint mi. Hogy felismert és az váltotta ki belőle vagy egyszerűen úgy itélte meg, hogy nem éri meg a kockázatot a dolog, azt nem tudhattam, de tulajdonképpen nem is számitott. Biztam benne, hogy el tudok bánni vele, ha arra kerül sor, de azért jobban örültem, hogy elmaradt a konfliktus, hiszen az valószinűleg a panzióból való távozást vonta volna maga után… és úgy sejtettem, védencem ezt nem különösebben dijazta volna.

Rövid párbeszéd zajlott le a cseppet sem kétséges recepcióssal. Eleinte csak fél füllel hallgattam a dolgot és különösebben nem is keltette volna fel az érdeklődésemet a sablonbeszélgetés, ha le nem játszódott volna az az ominózus kérdezz-felelek, ami nyomán a titkon, öntudatlanul felépitett remények kaptak egy pofont. Nem feltétlenül azért, mert nem akart eltölteni egy éjszakát egy szobába összezárva velem, hiszen ez azért érthető; sokkal inkább a tiltakozás hevessége váltotta ki belőlem az ellenérzéseket. Habár nem lehetett biztosra kiolvasni abból az egy szóból és az utána következő mentegetőzés is ez ellen szólt, de bizalmatlanságot, ellenérzést véltem kihallani belőle, ami talán egy picit sértő is volt, hiszen nem éreztem úgy, hogy erre rászolgáltam volna; legalábbis nem azok után, amit ma tettem érte. Nem vagyok az a tipus, aki számon szokta kérni a szivességeket, amiket másoknak tesz, de azért az nem tudott hidegen hagyni, ha ilyen dolgok jöttek vissza cserébe. De elhatároztam, hogy nem teszem szóvá és nem hagyom, hogy a vélt vagy valós sérelem kiüljön az arcomra vagy a cselekedeteimre: igyekeztem ugyanolyan maradni, amilyen annak előtte. Főleg, hogy amint felém fordult, tanácsra várva, láttam arcán a pirt és ez elbizonytalanitotta csapongó, ellenséges eredetű gondolataimat.

- Neked kell tudnod. – feleltem, megvonva a vállamat. – Csak azt tudom mondani, amit már kint megtettem: ennél jobbat nem fogsz találni a környéken, de ez sem egy csúcsminőség. Ráadásul drága is, de szerintem ezt majd még átbeszéljük – vetettem egy kihivó pillantást a recepciósra, aki, legnagyobb meglepetésemre, szemrebbenés nélkül állta azt: valószinűleg nem tudta, hogy ki vagyok… de ezen majd segitünk. Már a nyelvemen volt, hogy újból felajánljam neki, jöjjön hozzám… de az előbbi közjáték nyomán ez a gondolat nem jutott túl a nyelvem hegyén. Túl bizonytalan voltam és nem akartam még inkább magam ellen hajtani a vizet.
- A helyedben azért megfontolnám a dolgot. – fejemmel a hátsó sarokban ülő fickó felé intettem, aki észrevétlenül ismét minket pásztázott: éreztem a tarkómon a számitó pillantást. – Valószinűleg nem ő az egyetlen hasonló a környéken. – Habár kimondani nem akartam (vagy nem mertem, bármily furcsa is a gondolat), azért még mindig sokkal jobban örültem volna, ha inkább velem tart, vagy legalább visszamegyünk Bobhoz, ahol biztos lehettem abban, hogy vigyáznak rá… de nem akartam ráerőltetni az akaratomat, mert az ilyen helyzetekből sosem jöttem ki jól. Lehet, hogy ez most egy olyan alkalom, amikor jobb lett volna a sarkamra állnom, de egyszerűen nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ezt megtegyem.