Elérkezett a nagy nap: mára beszéltük meg Greggel a találkozást és azt, hogy lelépünk itthonról. Ami azt illeti, éppen idejében: egyre inkább lehetett hallani olyan pletykákról, miszerint nincs minden rendben a varázsvilágban… de erre igazából számitani lehetett már Dumbledore halálkor is. Voldemort csak arra várt, hogy a vén igazgató eltűnjön a képből és amint ez megtörtént, bele is kezdett a hadjáratba. Azt rebesgették, hogy nincs már élő varázsló, aki felér az ő hatalmával meg hogy mostmár legyőzhetetlenné vált és hasonlókat… gyenge emberek sirámai, akik megrettentek annak a lehetőségétől, hogy hamarosan veszélybe kerülhet a drága életük. Nem tartottam magam túl nagy varázslónak és nem hittem benne, hogy ha egyszer Voldemort igazán meg akar ölni, akkor bármit tudnék tenni a dolog ellen, de abban egészen biztos voltam, hogy ameddig nem vadászik konkrétan rám, addig életben tudok maradni. Ez nekem elég is volt.
Lassan összepakolásztam a holmijaimat. Úgy döntöttem, ezúttal a láda ittmarad: nem akartam felesleges dolgokat cipelni, sem túl nagy feltűnést kelteni, ezért jobb választásnak tűnt egy egyszerű sporttáska. Ennek aljába kerültek a korábban beszerzett fegyverek, rájuk a ruhák, majd a pálca meg ami még kell, egyszóval nem sok mindent. Ha jól emlékeztem, a King’ s Crosson nem volt fémdetektor, tehát nem lehet probléma belőle… ha pedig tévedek, akkor is meg fogom tudni oldani valahogy a dolgot, ebben nem kételkedtem. A pakolással végezvén szétnéztem, majd miután megállapitottam, hogy semmi lényeges nem maradt itt, lementem a konyhába, ami természetesen üres volt. Leültem az asztal mellé egy darab papirral meg tollal a kezemben, majd rövid üzenetet firkantottam rá, miszerint egyik haveromnál töltöm a szünidő hátralevő részét, majd karácsonyra jövök csak haza. Egy cikornyás aláirás után a cetlit nekitámasztottam a kenyérpiritónak majd mindenféle különösebb rituálé nélkül kimentem az ajtón, kulcsra zártam magam mögött és elindultam az utcán. A sarokról még visszanéztem a házra, megfordult a fejemben, hogy talán soha többé nem látom… de ahogy jött a melankólia, úgy lépett tova s igy folytattam én is utamat.
Bimbizó paranoiám okán tekintetem folyton jobbra-balra járt, gyanús alakokat keresett… és ebből ugyan voltak bőven, de soha nem láttam kétszer ugyanazt az arcot, ez pedig azt jelentette, hogy vagy senki nem követ, vagy nagyon ügyesen csinálja. Rövid morfondirozás után úgy döntöttem, hogy metróval fogok menni. Igaz, hogy busszal kényelmesebb és gyorsabb lett volna, de ha van mugli találmány, amivel varázslók hajlamosak szivni, akkor az a jegykezelő-automata, szóval ott mindenképp fel fog tűnni, ha valami zavart alak jár a nyomomban. Szerencsére nem volt senki, igy nyugodt szivvel ültem fel a földalattira, majd szálltam le a King’s Crossnál. Senki nem szállt le azok közül, akik velem együtt ültek fel a vonatra, tehát a gyanúm végleg eloszlott. Besétáltam a pályaudvarra, utamat egyenesen a tizes vágány felé vettem: habár egyel arrébb beszéltük meg a találkozót, nem kizárt, hogy valaki figyeli a pályaudvart és ebben az esetben feltűnő lenne pont ott megállni. Nekidőltem a falnak s tekintetem ide-oda járt a tömegben, Greget keresve.

A várakozás mindig idegörlő volt, de most különösen: nemcsak a helyzet volt merőben más, nagyságrendekkel veszélyesebb, mint általában; most még egy furcsa, szokatlan, ritkán jelentkező érzéssel is meg kellett küzdenem: a bűntudat. Az ismeretlenbe sőt, jó eséllyel a halálba gyalogoltam… s igaz, hogy mindkét dolog közelsége benne volt a pakliban folyamatosan az életem során, ezúttal mégis más volt, hiszen az esélyek nagyban változtak. Ezúttal nem attól kellett tartanom, hogy összeakadok egy nagyobb hallal, aki ügyeseb a késsel vagy jobban verekszik; ezúttal egy szinte felfoghatatlan hatalommal állok szemben, aminek csak két szavába kerül és pukk! nem voltam többé. Szokatlan érzés volt, talán kicsit aggasztó is… de a bűntudat pillanatnyilag mindkettőnél erősebb volt.
Tisztában voltam ezekkel a dolgokkal már akkor, mikor elindultam, sőt, már a készülődés pillanataiban is. Tudtam, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor simán a föld alatt vagy egy darab átváltoztatott valamiként végzem valahol a semmiben; tudtam, hogy ha a varázsvilág elesik, kicsi az esélyem a túlélésre. S mindezen tudattal úgy jöttem el otthonról, mint korábban mindig: egy rövid, semmitmondó üzenet, mely csupán a tényeket közölte; semmi olyat, ami arra utalhat, hogy ez a búcsú akár lehet a végső is. Igazából még búcsú sem volt, csak néhány szó, melyben tudattam átmeneti hollétemet – ami mellesleg nem is volt igaz, de ilyen azért elég gyakran előfordult. Az viszont egy egészen új dolog volt, hogy a talán sosem láthatom őket viszont: ez keltette bennem a bűntudatot, hiszen annyival azért tartoztam volna nekik az elmúlt évekért, hogy egyenesen közlöm az igazságot. Persze, áltathattam magam azzal, hogy semmi nem biztos; hogy nem akartam őket fölöslegesen idegesiteni… de tudtam, hogy ez nem igaz. Furcsa, eleddig ismeretlen érzés volt ez.

De nem ez volt a megfelelő idő a morfondirozásra: bárki bármikor lecsaphat rám, ha csak bambán ácsorgok, legyen az mugliivadék-vadász, vagy csak egyszerű zsebes rosszarcú. Bár utóbbinak még örülnék is.
De még ha ki is szemelt valamelyik, nem volt ideje véghezvinnie tervét, ugyanis megpillantottam Greget a tömegben, ahogy ő is engem. Reméltem, hogy nem indul el felém, hogy itt a pályaudvar közepén üdvözöljük egymást… de szerencsére a körülmények a kezünkre játszottak: pár megjelenő, gyanús figura keresztülhúzta ezirányú terveit, ha voltak egyáltalán. Csak intett a fejével, hogy kövessem, amit én meg is tettem. Ügyeltem rá, hogy ha valaki esetleg figyelne, annak ne tűnjön fel, hogy célirányosan haladok: egy kis kitérő erre, egy kicsi arra, itt egy kis bámészkodás…  de közben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől Greget. Volt gyakorlatom az ilyesmiben. Végül Greg befordult egy mellékutcába, én pedig futólag utánapillantottam, ahogy nyíl egyenesen elmentem előtte. Nem volt zsákutca. Továbbmenvén a következő utcán fordultam le, majd ismét: bele abba az utcába, ahová Greg fordult be. Amint befordultam a sarkon, egyből beléptem az egyik kapualjba s onnan figyeltem néhány hosszú másodpercig. Minden tiszta, hál’ istennek. Kiléptem rejtekemből s folytattam utamat, majd hamarosan el is értem Greget, aki vigyorogva köszöntött, mire megráztam a kezét.

- Csao – viszonoztam az üdvözlést és a kézfogást is, majd legyintettem. – Ha te nem tetted volna, akkor én. Igy volt ezt rendben.  – ezt követően elindult előre, én pedig követtem. Nem igazán értettem, hogy hova tartunk, de egyenlőre semmi nem utalt arra, hogy Greg talán nem Greg. Mindenesetre jobbomat a zsebembe csúsztattam, a késem markolatára.
- Persze. Miért ne lenne? – kérdeztem vissza. – Még egyben vagyunk, és ez már eredmény.

Furcsa volt, ahogy egyből védekezőre fogta a figurát, nem vallott rá. Kezdtem erősen gyanakodni, hogy az előttem haladó alak tulajdonképpen nem is az, akinek kinéz és hogy a két szép kezemmel kell kiverjem belőle az igazi Greg tartózkodási helyét, utána meg minimum az összes fogát, de pár kék folttal is szivesen megjutalmaztam volna a közreműködéséért. De nem akartam elkapkodni a dolgot: egyrészt nem akartam okot adni neki a menekülésre, ha a gyanúm valós; másrészt még mindig fennálhatott az a lehetőség, hogy téveszméket kergetek és ismételten a paranoiám tréfált meg. Akárhogy is, egyenlőre folytattam a játékot, adtam a figurát, aki elhiszi amit lát és egy cseppnyi gyanú sincs benne… aztán majd alakulnak a dolgok a maguk módján. Elindultam utána, még mindig nem értvén, hogy hová tartunk; ez csak tovább erősitette a gyanúmat. Aztán felém fordult s elejtette egy mondatot, minek hatására ujjaim meglazultak a kés markolatán. Még nem engedtem el, de már majdnem biztos voltam benne, hogy Greg az Greg: a töklé nagyon privát poénunk volt és nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt ki tudják szedni belőle: hiszen az utolsó levele óta alig telt el néhány nap, márpedig egy nyomorult voldemortkutyája fel sem tudta volna fogni azokat, nem hogy hasonló stilusban válaszolni.

- Az, persze – feleltem vigyorogva. – Ez nem tökleves party lesz, inkább valami keményebb után kéne nézni. Kéne pár petárda meg egy ügyes csipa és biztosan mi lennék a sztárok. – vittem tovább a gondolatmenetet. Örültem, hogy Greg Greg volt. Nem csak azért, mert igy nem kellett megvernem egy utolsó nyomorult suttyót (hiszen ennek még örültem is volna), hanem azért, mert ha másként lenne, akkor megint kajtathatnám ezt az idiótát, hogy kihúzzam a trágyából, amibe keverte magát. Az pedig nem volna túl jó, lévén nem vagyok egy Hihetetlen Hulk, hogy bármit megoldjak, ami elém kerül a világban. Node sebaj, igy legalább le volt vajazva a dolog.
- Hová is tartunk tulajdonképpen? – tettem fel a kérdést, ami pillanatnyilag leginkább furdalta az oldalamat.

- Hagyjuk. – feleltem a gúnyolódásra; most valahogy nem voltam elememben, egyenlőre még az események alakulása túlzottan rányomta a bélyeget a hangulatomra. Általában nem vagyok aggódós tipus, nem nagyon szokott megzavarni az, hogy kiesek a napi ritmusból és valami újba kell vágnom; sőt, direkt szerettem az ilyen eseményeket, hiszen az élet egyenlő a változással: ha beszorulunk a szürke hétköznapok közé, már majdnem mindegy, ha élve eltemetjük magunkat vagy legalábbis a struccokhoz hasonló módón a homokba dugjuk a fejünket. De! Nem mindegy, hogy ez a változás milyen jellegű. A viszonylagos biztonságból, a fedél alól kikerülni az utcára, életveszélybe… ez nem a kellemes, régóta várt változások egyike. De haladni kell az eseményekkel, akarva-akaratlanul… és kitudja, talán egyszer engem is elér a boldogság, a nyugalom, a béke. Nem mintha az utóbbi kettő különösebben érdekelt volna, de a boldogság azért elfért volna a palettán. Bárhogy is változott, bármerre ment az életem, azért csak szürke maradt; kellett volna valaki, egy társ, aki osztozik minden jóban s rosszban, szakadatlan…
De ezek csak álmok, mik jó eséllyel sosem válnak valóra.

- Ah értem. Remélem azért vezetni is tudsz és nem találod be az első árkot, amint kifordulsz az országútra, mert az néminemű… kellemetlenséget tudna okozni, már ami az egészségünket illeti. – jegyeztem meg, s hangomból kicsengett a cinizmus, de még magam is gyengének éreztem a szavaimat, legalábbis ha figyelembe veszem, hogy Greg az, aki vissza fogja dobni a labdát. Furcsa egy helyzet volt ez: nem voltam különösebben ráhangolódva a szócsatákra pillanatnyilag, de a természetem valahogy mégsem hagyott nyugodni, szinte belső kényszert éreztem arra, hogy megjegyzéseket tegyek. – Na igen, a gyanú bennem is megfordult. Azért örülök, hogy nem egy szinésszel hozott össze a balsors. Volt azokból már elég – tettem egyértelmű utalást egy korábbi eseményre, amikor ugyancsak meggyűlt a bajunk egy ’’kedves’’ ismerőssel.
A sporttáskám egy halk koppanással landolt a csomagtartóban, majd egy másik jelezte annak lecsukódását. Pár pillanat múlva már mindketten a járgányban ültünk és komám egy mozdulattal lepasszolt pár kazettát – meglepő módón mind rock volt. Tudtam, hogy kedveli ezt a fajta zenét, de azt nem, hogy ennyire… ráadásul meglepően izléses válogatás volt, számos olyan darabbal, ami még az én gyűjteményemben is helyet kapott. Végül egy klasszikusra esett a választásom: ACDC: T.N.T. Be is toltam a rádióba, majd ahogy felcsendültek az első akkordok, jóleső érzéssel dőltem hátra – de azért a biztonsági övet bekapcsoltam előtte.

- Jól hangzik, aztán majd meglátjuk milyenek a körülmények. Egy kicsit már elegem van a városból, de azért túl messzire sem akarok menni… veszély ide vagy oda, nem nagyon akarnám itthagyni sem az ügyleteimet sem a családot fixre; legalábbis addig nem, ameddig nem feltétlenül muszáj. Pont ideálisnak tűnik a dolog. – feleltem, majd pár pillanatig morfondirozva bámultam ki az ablakon, majd feltettem azt a kérdést, ami már igencsak furdalta az oldalamat. – Van valami ötletet, hogy innen hogyan tovább? Úgy értem… meg kell húznunk magunkat, de annyira azért mégsem kéne meghúznunk magunkat. Érted mire gondolok; be lehetne füstölni a srácok alá néhány helyen, ha sikerül. Te jobban képben vagy a varázsvilágban, mint én… mit gondolsz, megoldható?

- Még mindig azon gondolkodom, nem-e lenne jobb hagyni a búsba az egészet. – feleltem Greg gondolatmenetére néhány hosszú pillanatnyi némaságot követően. – Úgy értem… ez nem a mi háborúnk, vagy hogy ne beszéljek a nevedben, én semmiképp sem érzem a magaménak. – újabb szünet, kerestem a megfelelő szavakat. Nem szoktam túl gyakran ilyen mélyenszántó beszédeket tartani, nem is voltam túl jó bennük. – Gyávaság lenne megfutamodni, ezzel egyet értek, de lehet, hogy nem kéne erőltetni ezt az egész történetet. Tudom, hogy Voldemort egy utolsó féreg, akit én is ezer örömmel megkopasztanék, de valljuk be derekasan: nem vagyunk felsőkategóriás bűvészek, nem a miénk a show. Igaz, kellenek a szürke menciások is, de azért csak nem nyugtat a tudat, hogy ők szoktak először elhullani. – újabb szünet: ezúttal fontolgatásra szántam az időt. Nem túl gyakran szoktam mutogatni ezt az oldalamat… s habár tudtam, hogy Hawk ilyennek is látott már, azért nem volt könnyű rávennem magam arra, hogy felfedjem az érzéseimet.
- Szerintem tudod jól, hogy nem vagyok egy beszari alak, nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól… de ez most más. Hiába próbáljuk egy nagy bulinak felfogni az egészet, azért mégis csak egy olyan szituáció, ahol életre-halálra pörögnek a kártyák és nem mi vagyunk a nagy zsugások, nem nekünk áll a bank. Én szeretem a balhékat, szeretek bajt keverni, borsot törni az aktuális önkény orra alá… de ez valahogy mégsem ugyanaz. Nem szeretek az esélytelenek nyugalmával beszállni valamibe, ahol a nyakam a tét. Nekem a varázsvilág nem otthonom, nagyon kevés dolog van, ami odaköt… viszont annál több a másik oldalon. Ott van egy életem, ami ugyan nem egy kifejezetett tökély és csillogás, de szeretem és ragaszkodok hozzá. – fejeztem be a monológot. Ez volt minden mondandóm pillanatnyilag: ez volt minden érzés, ami dolgozott bennem.
A mai nap teljesen más megvilágitásba helyezte az egész történetet. Egyrészt a búcsú a családtól, a bűntudat, amit éreztem… hiszen többé-kevésbé csak értük éltem. Már elég hamar letisztázódott, afféle kimondatlan megállapodásként, hogy őket nem nagyon érdeklik a szabadidős tevékenységeim, de az iskolát ne hanyagoljam el; s bár ők atomfizikusnak szántak és csak az élet másvéleménye nyomán úsztam meg azt a pályát, tartották magukat ahhoz, hogy végezzem el a tanulmányokat, mert anélkül nem lesz belőlem semmi. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem hagytam ott a Roxfortot nagyon-nagyon gyorsan… s lám, most csak igy szó nélkül el otthonról, mint akit kergetnek. Nem volt ez igy jó.
A másik dolog, ami átvarriálta az egész értelmezést, az az elmúlt húsz perc volt, mikoris egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy a velem szemben álló alak az, akinek tűnik. Ha Greg nem Greg, akkor most jó eséllyel valami ócska cellában ülnék és azt sem tudnám mi fán terem a napfény… de elvonatkoztatva ettől az esettől, akkor innentől kezdve mindig ez menjen? Mindig azon kell gondolkodnom, hogy aki szembejön az utcán, az vajon a saját arcát viseli?
Nagyon nem tetszett ez nekem.

- Akkor legalább ebben egyetértünk – feleltem egy sóhajjal. – Bár valószinűleg ki tudnánk belőle maradni, ha nagyon akarnánk, de biztosan nem volna egyszerű. Az elhelyezkedés még a kisebbik gond, mert mindent meg lehet szerezni, csak eléggé akarni kell, de biztos rászállnának az ősökre, azt pedig mindenképp el akarom kerülni. Van elég bajuk enélkül a fogyatékos bagázs nélkül is, nem kell hogy betalálják őket. Lehet, hogy a suliba akarnak látni minket, sőt, ez lenne a legokosabb lépés: ezzel elfojtanák a lázadó sejtek kialakulásának de legalábbis csökkentenék az esélyét, lévén csak a szemük előtt lenne esélyük működni, az pedig sokkal veszélyesebb… de még ebben sem lehetünk biztosak.
Morfondírozva hallgattam el, miközben Greg újfent beszélni kezdett… és nem is volt hülyeség, amivel előállt. A kastélyból való kijutás nem lenne nagy cucc, hiszen nálam talán csak a Weasley-ikrek ismerik jobban a helyet… ezzel pedig elejét lehetne venni annak, hogy az otthoniakat zargassák a hollétünkkel kapcsolatban. Ha pedig már ottvagyunk, akkor akár egy kis borsot is törhetünk az orruk alá… feltéve, ha lesz változás, mert még ez sem bizonyos. Dumbledore ugyan eltűnt a süllyesztőben, de McGalagony, Flitwick és a többiek azért még képviseltek elég erőt ahhoz, hogy ellenálljanak Voldemort hiveinek. Legalábbis képviselhettek, ha harcba akartak velük bocsátkozni, de akkor az iskola állandó hadszintérré alakulhatna, ezt pedig biztosan nem akarnák: valószinűbb, hogy kiegyeznek. Azzal pedig a Minisztérium után a suli is a befolyásuk alá kerül, ilyen esetekre pedig nem árt, ha van egy zöld út, egy B terv, ami csak arra vár, hogy használatba vegyük. Más kérdés, hogy nem lesz egyszerű megoldani.
- Napoljuk el a témát. – feleltem fáradt, kissé beletörődő hangon. – Majd visszatérünk rá, de most nincs ehhez agyam, kedvem pedig még kevesebb. Ötletem sincs, hogy mit fog hozni a jövő, de annyira nincs is kedvem agyalni rajta: úgyse nagyon tudunk mit tenni a dologgal. Valljuk be őszintén, elég kis halak vagyunk egy rohadtnagy tengerben… de ah, hagyjuk is. Csak felhúzom az agyam. – ismét rövid szünet, hagytam időt neki hogy megeméssze a dolgokat, mialatt én is ugyanigy tettem, majd feltettem egy spontán, random kérdést csak azért, hogy életben maradjon a társalgás: egy néma autóút sem lett volna sokkal jobb, mint Trelawney-t játszani.
- Amúgy mi a helyzet feléd?