- to my sister

Oliver Carex
Eltávozott karakter

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető

- to my sister

« Dátum: 2010. 07. 08. - 10:32:53 »

Helyszín: hálószoba
Időpont: 1997. 06. 29.

Nem tudom igazán, miért aggódom ennyire, ez nem az én műfajom. Semmit nem változtat a dolgokon, ha tövig rágjuk a körmeinket, attól még ugyanúgy megtörténhet velünk a legrosszabb is. Ezen sem kéne ennyit görcsölnöm, aztán csak rám kell nézni: majdnem reszketek az idegtől. Nem igazán beszéltünk még erről, egyszer megemlítettem neki, ám akkor nem szólt semmit, de én tisztában vagyok vele, hogy felfogta, és elfogadta. Tudja, hogy beszélni akarok vele, és erős a meggyőződésem, hogy ő is velem. Egész nap itt bent gubbasztottam és gondolkoztam. Órák óta a plafonnak ugyanolyan a színe, és ez dühítő. Az ébresztő órámra pillantok: fél négy. Unottan kézbe veszem a rizslabdámat és – mint ahogy a nap folyamán, már sokadszorra tettem – megcélzom vele a mennyezetet. Újra, és újra.
   Pocsék lesz egyedül, és veszélyes. Nem baj, az én G.I. Joe testemmel és személyiségemmel lazán túlélem. Az első két napot körülbelül. Természetesen kicsit tovább tervezem a túlélést, de jobb félni, mint megijedni. Talán ez az a közmondás, amit akármennyire is támogatok, sose sikerül betartanom.
   Túl közel van a jövő, én pedig túl felkészületlen vagyok. Aggódok. Nem kéne! Végül is… ha belegondolunk mit is kell csinálnom? Feltűnéstelen lenni, hát ez Oliver Carexnek megy a legjobban a varázsvilágban! Na persze… Mindjárt a káposztás-bablevest is imádom, mi? Á! Szerintem meghaladják a húszezres teljes fordulatot az agyamban a gondolatok, és az is csak ma! Mit szerencsétlenkedek?! A fenébe is! – Idegesen felkapom a fejem alatt fekvő párnát és a szemközti falnak vágom, aminek szerencsés következtében az íróasztalomra hullik, leborítva a fél tartalmát. Az írószerek, könyvek, újságok nagy zsivajjal a földre hullnak. Pufogva ismét nekivetem a hátam az ágyamnak, és a labdát dobálgatom az ég felé. Még jó, hogy nem ezt hajítottam el, különben a csillár bánta volna.

   Kíváncsi lennék mit gondolnak most az szüleim. Legalábbis erről az egész varázsvilág-háborúról. Megszokhatták már a mágikus dolgokat, akkoriban Céliánál, és most velem is. Nem mondom azt, hogy a nővéremmel mindig őszinték voltunk a szüleinkkel, a varázslóvilág helyzetéről, illetve a Roxfort álláspontjáról. Példának mondom, még két évvel ezelőtt Cedric Diggory halálát, és a Trimágus Tusát. Anyáék tudnak Voldemortról, de nem igazán világosítottam fel arról, hogy Cedric miatta hunyt el a Tusán, hanem csak egy szerencsétlen balesetként könyvelték el. Természetesen Célia is mellettem állt, hiszen féltem, hogy nem engednek vissza Roxfortba. Ott vannak a barátaim, és Wendy is odakötött, egy ideig.

   Gondolataim zűrzavarosabb vizek felé eveznek, a háborúról Wendyre. Csak remélni tudom, hogy a kettő nem függ össze egymással,, illetve Wendy rejtélyes eltűnése. Na tessék, máris van egy célom, az elkövetkezendő pár hónapra - vagy évre...Fantasztikus, nem fogok unatkozni. Jut eszembe, lehet meg kéne tanulnom gördeszkázni... Elvegyülni a muglik között, az nem lesz nehéz. Kócos haj, egy sál a nyakamon - vajon a muglik is furcsállják nyáron a sál viselését? -, és ha minden jól megy egy gördeszka. Lazán elmegyek egy csövesnek, és ha belegondolunk úgy is fogok élni, mint egy hajléktalan. Semmi mágia, semmi kaja, és az összes cuccom belefér egy táskába. Mondjuk lesz táskám...Akkor egy gazdag csöves! Remek, és még büszke is vagyok rá... Gratulálok Oliver!


	Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Célia Carex
[Topiktulaj]

másodéves a Mandragórás

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #1 Dátum: 2010. 08. 08. - 14:14:49 »

A nyarakat még a mai napig itthon töltöttem, hisz eddig kollégista voltam, vagyis az utolsó hónapokban már lakást béreltem, de annak is lejárt a szerződése, mikor véget ért az iskola.
Azóta, hogy Oli megemlítette, hogy mit is tervez, nem tudok nyugodtan aludni. Hiába hogy akkor nem szóltam egy szót sem, felfogtam, amit mondott és tudtam, hogy komolyan is gondolja. Ő nem olyan mint én, nem tudná meghúzni magát és ezekben az időkben nincs más választásunk.
Napok teltek el azóta, napok, amikor csak halogattuk a beszélgetést, pedig ez az, amit meg kell ejtenünk.
Átgondoltam én is pár dolgot, hisz nem dughatom homokba a fejem. Veszélyben vagyunk és erről nem szabad megfeledkeznem, fogalmunk sem lehet, hogy mi vár ránk. Mr. Mirol rendelete szerint, mindenkinek kötelező visszatérnie az iskolába, akik még nem tették le a RAVASZ vizsgájukat, Olivernek még csak az RBF sincs meg.
Én pedig… Vajon milyen rendeletek vonatkoznak majd a felnőtt mugliszületésüekre? A Mandragórának vagyok a tanulója, ez számít valamit? Számít, hogy gyógyítani szeretnék?
Fogalmam sincs… Annyit tudok, hogy félek. S megint túlaggódom a dolgokat, de én már csak ilyen vagyok, s nem hiszem, hogy ez változni fog. Én mindig, mindenki helyett aggódom, és aztán teli töltöm őket is a már megfogalmazódott kételyeimmel. De az esetek nagy részében nem hallgatnak rám. Meg is értem őket. Cedric mindig azt mondta nekem, hogy kockázatok nélkül nincs élet, hát nem tudom, hogy ezt az állítását, most is tarja e…
Oliver egész nap ki sem mozdult a szobájából, s amióta említette mire készül, én sem sokat voltam itthon. El kellett intéznem pár dolgot, muszáj volt, hogy tudja, támogatom őt. Mindenben. Csak… helyette is félek.
Kopogok, és ha érkezik válasz, ha nem, belépek. Beszélnünk kell. Most. Most épp van bátorságom megejteni ezt a témát, mert fogalmam sincs holnap mi lesz. Lehet, hogy lebeszélni akarom majd, nem tudom, de most látom magam előtt a dolgokat és míg el nem romlanak ki kell használom.
Az ágyán fekszik.
- Szia – szólalok meg halkan – remélem nem zavarlak, csak… beszélnünk kéne…
S leülök mellé, de nem nézek rá. Zavarban vagyok és nehezen találom a szavakat. A combközépig érő pólóm alját gyűrögetem, mire végre belekezdek:
- Tudom, hogy múltkor nem éppen a legjobban fogadtam… amit mondtál… de… szóval már én is gondolkoztam ezen és… büszke vagyok, hogy ennyire bátor vagy de nem tudom hogy ez a legjobb megoldás e. Még gyerek vagy. Még csak a pálcád sem használhatod úgy, hogy ne találjanak rád. Hogy tervezed ezt… a szökést?
Igen, féltem őt. S mielőtt megmondanám neki, hogy támogatom, sőt nekem is vannak ötleteim, előbb tudnom kell, hogy mindent átgondolt e? Hogy egyáltalán még mindig így vélekedik e?


	Naplózva

Oliver Carex
Eltávozott karakter

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #2 Dátum: 2010. 08. 09. - 12:20:13 »

Helyszín: hálószoba
Időpont: 1997. 06. 29.

Valahogy muszáj lesz kibillentenem magamat a „depresszióból”. Az általános értelmezés szerint az állapotom messze áll még a lelki roncstól, de az én esetemben ez már világrengető változás. Saját magamon észreveszem, hogy jóval komorabb vagyok, és a legtöbb helyzetből nem a leghumorosabb oldalát hozom ki, hanem sodródok a szürke árral. Amit hoz a Sors, ezen az elven élek pár hete. Ez a fajta „életmódnak” is megvannak a maga előnyei, hátrányai. Nem idegeskedik az ember olyan sokat, mint máskor, és sokkal kiegyensúlyozottabb, viszont nem harmóniában, hanem inkább letargikus értelemben. Viszont nálam nem fekszik ez a beletörődöm- stílus, mert igenis küzdeni kell, mert ha nem tesszük, rengeteg lehetőséget veszthetünk el az életben. Filozofálhatnék én itt, akár a végtelenségig is, de nem óhajtok.
Hasra fekszem, és a párnába nyomom az arcomat, majd egy ordításszerű nyögést halatok, amit a párnával tompítok. A fenébe is az egésszel!

Kopogtatnak.
- Gyere! – lököm a fehér ajtónak, ami azonnal ki is nyílik.
Célia lép be a szobámba. Meglepődve felvonom szemöldökeimet. Nem számítottam, hogy ilyen hamar hazajön. Már ahogy belép, leolvasom az arcáról, hogy mi járatban van nálam, de persze ez anélkül is kétségtelennek bizonyul, mióta nagy vonalakban felvázoltam a jövőmet neki. Ez erős kifejezés, inkább megpendítettem a szálat.
- Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt.
Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze.
Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem.
- Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt.
Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt.
Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket. A labda után kutatok, de sehol sem találom, így hasra ereszkedem, és benézek az íróasztal alá, húha, rendet kéne raknom! Hol lehet az a fránya laszti?


	Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Célia Carex
[Topiktulaj]

másodéves a Mandragórás

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #3 Dátum: 2010. 08. 17. - 13:32:21 »

Az öcsém mindig is olyan fényforrásként szerepelt az életemben. Az első perctől a szívembe zárta magát, már akkor mikor még csak meg sem született. Aztán pedig mindig mosolyt csalt az arcomra és büszkén néztem, ahogy növekszik és sokkal bátrabb lesz nálam. Sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni, pedig szerettem volna, csak az öt év, mégis csak öt év, Oli és én pedig teljesen más világhoz tartozunk, ha a személyiségünket vesszük alapul, de azt tudom, hogy soha nem engedném, hogy bármi baja essen. Nekem kell rá vigyáznom, ha anyáék nem lehetnek mellettünk és már nem lehetnek...
Ahogy elmosolyodik az én arcomon is megjelenik egy halvány öröm ránc, még akkor is ha elég borús kedvem van, és a téma amiről beszélni szeretnék, amiről beszélnünk kell, koránt sem vidám. Ő mégis úgy tekint rám, mintha semmi probléma nem volna. Oh, bárcsak én is ennyire lazán tudnék venni mindent! Néha annyira irigyelem. Csak egy kicsivel kevesebb aggodalmasság és félelem szorult volna belém, akkor talán tudnék úgy viselkedni mint ő. De képtelen vagyok rá. Én még csak arra sem voltam soha képes, hogy takarodó után elhagyjam a hálókörletemet. Na jó, azért egyszer kétszer előfordult, de csak nagyon ritkán és akkor is úgy pumpált bennem az adrenalin, hogy azt hittem szívinfarktust kapott ott helyben.
Vigyorogva válaszol miután hagyott magának egy rövidke szünetet. Nem tudom mi lett volna gyanúsabb, ha azonnal rávágja, hogy eltervezett mindent vagy az ez apró csend. Kicsit kétkedve nézek rá, próbálnám kiolvasni a szemeiből az igazságot, de ő csak felugrik s már csak a hátát látom.
- Értem - szólalok meg halkan, tudom, hogy hazudik - akkor... talán elmesélhetnéd a terveidet - és kicsit erőteljesebb hangot próbálok magamnak varázsolni - Öcsi, aggódom érted! Tudnom kell, mit tervezel, hogy... el merjelek engedni - a lelkiismeretére akarok hatni, ahogy anyu is mindig csinálja, hisz sejtem, hogy magától nem beszélne, nem mondaná el, ha nincs terve, nem akarná, hogy aggódjak.
Hagyom, hogy egy kicsit rágódhasson magában. Hagyom, hogy elgondolkozhasson, hogy segíteni akarok. Tudom mi folyik a világban, még ha ezt nem is sejti.
- Ma letettem a foglalót egy lakásra - szólalok meg újra.
Nem nézek rá. Megint csak a ruhámat bámulom, meg ahogy az ujjaim már rongyosra gyűrik a vékonyka anyagot. Később akartam előhozakodni ezzel a témával, de... talán így könnyebb lesz. Talán könnyebb lesz, ha tudja, hogy nem kell ezt egyedül végig csinálnia, mert ott leszek mellette. Ott akarok lenni. Azt akarom, hogy tudja számíthat rám.
- Anyáék nem tudják. S nem is szeretném, ha megtudnák. Itt van Londonban. Nem a legjobb negyedben, és nem is túl nagy, de ha kell ketten is elférünk benne.


	Naplózva

Oliver Carex
Eltávozott karakter

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #4 Dátum: 2010. 08. 17. - 18:24:59 »

Helyszín: hálószoba
Időpont: 1997. 06. 29.

- Micsoda por van itt! A szoba lakója igazán takaríthatna! - mondom csóválva a fejemet, ahogy az aprócska, szürke porbucnikat nézegettem a focilabda és a kiszakadt cipős doboz között, majd megpróbálkoztam az életveszélyes kísérlettel, hogy végighúztam a mutató ujjamat a parkettán leülepedett porrétegen. - Nem semmi!
Kicsit kijjebb csúsztam - hogy ne fejeljem le az asztallapot-, és törökülésbe vágtam magam. Benyúltam a cipős dobozért és kihúztam a sok kacat körül. Könnyedén lefújtam a koszt a kartontetőről, és felnyitottam a kis kincsesládámat, közben félig Céliára figyeltem.
Persze, hogy aggódik, ez érthető. Én is aggódom. Érte. A szüleimért. Magamért. Agyam azonnal a jövőn kezd kattogni, de egy aprócska fejrázással eloszlatom a kétségeket. És ha nem mer elengedni? Akkor nem is enged el? Nem érdekel, akkor is el fogok menni, még ha ezért párbajoznom is kell Liával, megteszem. Érte teszem. A szüleimért. Magamért. Nem azért szököm el, mert félek a Halálfalóktól, nem is így tartja a kedvem, hanem mindenféleképpen el akarom hárítani a családomra feszülő veszélyt. A szüleink muglik, különösebben nem foglalkoznak velük a sötét varázslók, de mivel Célia és én is mágusok vagyunk, mi magunk jelentünk veszélyt a szüleinkre. Mugli születésűekként célpontok vagyunk, fehér apró kísérleti nyulak. Lényegtelen, ám mégis fontos nyulacskák... Azzal, hogy itt hagyom egy rövid időre az otthonom, csak megvédem őket, mert ha nem vagyok itt, nincs semmilyen célpont, és akkor ők "csak" átlagos muglik. Ezért is örülök, hogy Célia lakást bérel, még ha Londonban is, de mégis messze a családi fészektől - gondolom én.
- Nem lenne külön szobám? Bolond vagy te? - nevetek egy cseppnyi zavarban a hangomban, majd beletúrok a nagy dobozba.

Emlékek vannak benne. Amolyan "Remember-box". Na nem valódiak, csak tárgyi emlékek. Egy vacak műanyag ékszerdoboz is van benne, abban pár tejfog. Jégkorcsolya-belépők, mozijegyek, karszalagok, fesztivál-szórólapok, amiken ott voltam, egy családi fénykép, egy fotó a csecsemő nővéremről, egy megbűvölt, színváltós üvegszív, az első barátnőmtől, Wendy egyik elhagyott fél fülbevalója, Amy áfonyás muffinjának a papírtartója, Céliától kapott csuklószorító, egy szalvéta rajta a Muse együttes bandatagjainak az aláírása - egy mugli zenekar-, és sok más értéktelen semmiség. De nekem felbecsülhetetlen.

- Á, megvan! - kiáltok fel és a labdáért nyúlok, ami hátra gurult egészen a fal tövéhez. Visszazárom a dobozt, és visszahelyezem a rejtekébe.
Tudom, tudom nem tisztességes, hogy így kicseszek Liával... Húzom az idegeit, ő pedig mindjárt letépi magáról a ruháját. De nem direkt csinálom! Egy normális helyzetben nem táncolnék az idegszálain, vagy ha igen, akkor azt is testvériségből csinálnám, de most nem szándékos.
Nem vagyok nyúl. Nem vagyok gyáva. Mindig elé állok a dolgoknak, és jól pofán nevetem őket, de most kifordultam, mint a ruha a mosógépben... Nem bírom. Csendesen, némán vártam ezt a beszélgetést. Tisztában voltam vele, hogy eljön ez a pillanat, és jogosan is. De, ahogy most el kéne mesélnem, hogy mit is terveztem a közeljövőről, behúzom fülem-farkam, és pislogok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig nagyon nem. Nem készülök ki, de kerülöm a forró kását. De akármennyire sem szeretném megenném, muszáj lesz legyűrnöm a torkomon.
Felülök a forgó székemre, és idiótán mozogni kezdek, balra, majd jobbra. Egy kicsit balra, egy kicsit jobbra. Bal, jobb. Bal. Jobb.


	Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Célia Carex
[Topiktulaj]

másodéves a Mandragórás

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #5 Dátum: 2011. 01. 17. - 18:40:11 »

Terel. Tereli a témát. Miért? Azt hittem ezt ő is meg akarja beszélni. Vagy ennyire nem lenne terve és ezt nem szeretné az orromra kötni, hogy ne aggódjak örökösen érte? Hát nem tudja, hogy akármilyen terve is van, nem lesz perc mikor nem ő fog a fejemben járni, és ahogy mi van vele? Hogy azért szeretnék vele beszélni, mert öt évnyi előnyöm van a varázsló világban, és talán tudnék neki hasznos tanácsokat adni? De csak terel.
- Oliver, kérlek – és nézem a hátát, miközben még mindig a ruhám szegélyével játszadoznak az ujjaim, de mintha meg sem hallott volna…
Persze tudom, hogy ez nem így van. Hogy minden egyes szavamat jól hallja és érti, csak válaszolni nem akar még rá. De muszáj! Mikor lesz rá megint alkalmunk? Melyik lesz az a reggel, mikor üresen találom az ágyát? Félek. Nagyon félek, attól, hogy mit hozhat a holnap és a legszívesebben struccpolitikát alkalmaznék, és homokba dugnám a fejem, de nem tehetem meg. Most nem. Olinak szüksége van, akárcsak nekem rá, még ha el is kell, hogy váljanak az útjaink.
- Őőő… hát… van benne egy kicsi kis helység mely szerintem tökéletes lenne a te szobádnak. Kicsi, de világos.
Az én hangomban vele ellentétben nem csak motoszkál egy kisebb zavar, hanem erőteljesen ott is van. Mert zavarban is vagyok. Félek, hogy visszautasítja, pedig úgy kerestem, hogy kettőnknek is jó legyen a lakás. Persze a spórolt pénzem nem engedetett nagyobb költségekbe verni, de egy barátságos és kedves zugot lehet kialakítani belőle.
Ha most egy másik szituációban lennénk, biztosan visszavágtam volna, hogy ki mondta, hogy velem fogsz lakni? Akkor játszadoztam volna, és még haját is jól széttúrtam volna, csakhogy aztán nevetne, a földön kössünk ki. De ez a helyzet most nem olyan volt. Sokkal komolyabb. S nem értem, ezt Oliver miért nem akarja belátni.
S felkiált. Én pedig majdnem leesem az ágyról ijedtemben.
- Oliver! – dörrenek enyhén rá.
Nem mondok többet. Remélem tisztában van vele, hogy ez nekem már sok. Nem tetszik, hogy egy átkozott labdával játszadozgat, miközben itt ülök és várom, hogy végre meg tudjam mit is akar pontosan tenni. Segíteni akarok neki. És sok mindenben tudok is, de beszéljünk már végre!


	Naplózva

Oliver Carex
Eltávozott karakter

Kócos vakegér •• Szökevény •• V.

Nem elérhető

Re: - to my sister

« Válasz #6 Dátum: 2011. 02. 20. - 14:53:53 »

Helyszín: hálószoba
Időpont: 1997. 06. 29.

Ahogy forgolódok, és Liát nézem, eszembe jutnak a régi emlékek, amikor kicsi voltam, és állandóan az ő szobájába settenkedtem be, és akár órákat is képes voltam várni, hogy bejöjjön a szobájába, és a frászt hozzam rá. Vagy egyszerűen bent rostokoltam, és semmi pénzért nem voltam hajlandó elhagyni a lányszobát. Hú, hány és hány veszekedés alakult ki már ebből, na meg olyanokból is, minthogy kié legyen az utolsó csokis puding a hűtőszekrényből, de ez mind régen volt... Nagyon régen. Úgy érzem magam, mintha csak egy öreg bácsika lennék, aki visszaemlékszik régi életére, és emlékeit felelevenítve elszorul a torka. Sajnos a háború ezt teszi a gyerekekkel. Felnőtt gondolkozásra kényszeríti őket, hol még messze állnak attól. Pedig én mennyire szerettem kisgyerek lenni! Sokan mondták, hogy mennyire baró, hogy már ennyi, és ennyi évesek, és hogy már alig várják, hogy elmúljanak 17 és így tovább. Én ilyenkor nem szólaltam meg. Igenis szerettem gyerek lenni, és mit sem törődni az élet nagy ügyes-bajos gondjaival. A problémákat nem volt muszáj felfognom, és meg kell hogy mondjam, sokszor kibújtam egy-két balhé alól úgy, hogy szép nagy szemekkel néztem fel a felnőttekre: "Én nem akartam!". A gondolatra elmosolyodtam, de úgy, hogy Célia ne vegye észre. Kicsit groteszk-módon venné ki magát, ha mosolyogva nézem nővérem tépelődését.
Bár nem tudta, megértettem őt. Jól tudtam, miért ideges, és azt is tudtam, hogy jogosan. Megértettem, hogy aggódik, megértettem, hogy miért akarja biztosítani nekem a lehető legbiztonságosabb búvóhelyet. És én hálás voltam neki, de én nem vagyok képes kalitkában élni.

A mosoly nem fagy le arcomról, csupán halványodik. A széles, gyermeteg mosolyt leváltja a komoly, szeretetteljes mosoly. Hányszor cikiztem Liát, amikor így nézett rám, de most már értem. Bocsánatot akarok tőle kérni, de végül hanyagolom. Nincs szükség rá.
- Célia... - szólalok meg komolyan, majd felállok székemről, és az ágy szélére ülök, majd a térdeimre könyökölök, és hagyom, hogy hanyagul lelógjanak karjaim. Fejemet lehorgasztom, és próbálom összeszedni a gondolataimat. - Hálás vagyok neked. De tényleg. Talán nem is kívánhatnék jobb nővért, mint amilyen te vagy. - halványan elmosolyodok, és felnézek rá. - Ilyet se hallasz, minden nap, mi? - majd visszanézek a földre, és arcomról is letörlődik a mosoly. Nem tudom, hol kezdjem, folytassam. - Nem akarok neked hazudni, bár lehet az volna a legjobb... Tudom, hogy bármikor betoppanhatok hozzád, és akármi is lesz, te mindig tárt karokkal fogsz várni. De. Nem vagyok képes úgy élni, mint egy bagoly, akit bezártak a kalitkájába. Megőrülnék, érted? - próbálok rávilágítani, hogy miért teszem azt, amit, de nem tudom mennyire sikerül tudtára adnom. Szerettem volna, ha minél könnyebben megérti. - Tudom, hogy aggódsz, de... Figyelj, nem leszek biztonságban. - nyögöm ki, és végre leég erőt veszek, hogy felnézzek rá, és lábaimat felhúzva, szembe leülök vele. - De vállalom a kockázatot. - magam sem tudtam igazán, hogy miért, nehéz lenne megfogalmazni.


	Naplózva

"Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben."

Oldalak: [1]

« előző következő »