Ladies’ Choice, ’97. dec. Vikitria Mirol.

           Megvan annak a mélyfilozófiája, hogy télen az ember könnyebben megy szobára. Kint is jó, de bent még jobb. A funky dzseki hónapokkal ezelőtt már hideggé vált, a kopott farmer szakadozik, de puha kandallómeleggel tömik a melengető bélésbűbájok. Tulajdonképpen nem is akar annyira dolgozni menni. A tánc jó, a tánc az kell, de nem a kopottra lakkcipőkopogtatott deszkákon, hanem egy ágyban. Bárkiében. Erre gondol, ahogy végigoldalog a Soho fényes, szűk utcáin. A jó öreg, biztonságos, éjszakai mugli London, ahol senkit sem izgat, hogy jár-e iskolába, vagy sem, vagy egyáltalán ki a fene ő.
           Talán túl sokat csaholt kutyabőrben az ősz folyamán, már a mozdulatai is olyan szabadok, hanyagok, mint egy kóbor ebé, akinek a világon semmi dolga nincs. Szegfűszegszagú füstöt nemz a világra bagóval az ujja közt, és arra gondol, hogy igen, ma bárki jó lenne. Kárminvörös szájú, ernyedt mellű feketék és tüzelő barna szemű, pettyes hátú vörösek, reszketegen csontsovány barnák, kiéhezett, suta szüzek, hétpróbás ötvenesek. Bárki. Csak legyen hová hazamennie.
           A cigit a szája szegletébe gyűri, és fázósan elsüllyeszti hosszú, fakuló kezeit a zsebében. Hogy elmúlt a bőréből a nyári karamellszín, mintha sose lett volna! Felnéz a sikátor felőli oldal piszkos művészbejárójára. Ezek az ajtók valahogy így néznek ki mindig, hiába előkelő és extravagáns a front felőli oldal. Hátulról minden sötét, és minden hitvány. Mennyire másként képzelte el a „szabad életet”, mikor tavaly még tanévzáró előtt meglépett a Roxfortból!
           Mert minden annyira másnak látszott. Más volt. Fázósan görbül neki a falnak, megsimítja a lefoszló hirdetéseket rajta, és győzködi magát, hogy tényleg más volt. Más volt, más, minden tele volt rózsaszínű ragaccsal, tündérfénnyel, lebegő pillecukorral, ezüstös hajszálak rebbenésével, tejfehér csókokkal… de egyszer véget ér minden nyár. És mikor a nyár tényleg visszavonhatatlanul véget ért, és elfogyott a maradék pénz, és a francia riviérán hűvössé váltak a legforróbb nyár végi esték, és ő nem jött vissza…
           Röhejes pöcs. Lezárt mese. Már igazán nem is fáj. Azóta végigkúrtad megint fél Londont. Minden olyan, mint rég volt.
           Mélyet szusszan, a zsebébe tömi a lenyesett ujjú kesztyűket, és odakacsint a biztonsági őrnek. Elkésett. El szokott. Megteheti. Ő megengedheti magának. Vagy legalábbis elhiszi, hogy így van, és minden mindegy. A klub zenéje már elnyomja a káromkodást és a sunasztorikat, amikor bezsúfolódik a többi fiúhoz az öltözőbe. Félrerúgja valaki sporttáskáját, és előszedi a nylon alól a zakót, fehér, keményített gallérú inget, falatnyi csokornyakkendőt.
- Te meg mit nyúlkálsz a cuccomhoz, öcskös?
           Felegyenesedik, és végignéz rajta. Ismerősen egyszerű arc, kidolgozott test. Óh, igen. Hasonszőrűek, riválisok, ellenségek mindenhol vannak. Barátok - sehol nincsenek.
- Ne rakd a szaraid a helyemre, és akkor nem lesz baj – mosolyodik el. Rávirítja azt a még roxfortilag tökéletesített, mocskosul tenyérbemászó mosolyát, és a vállára veti az inget, elfordul.
           De nincs vége.
- Látom, nagy az arcod. Hogy is hívnak?
           Nem fog eszébe jutni a neve. Gondosan ügyelt rá, hogy senkinek ne jusson. De mi a faszt akar tőle ez a bunkó, épp ezen az estén? Rohadjon meg!
- Én emlékszem rád – vonja össze a szemöldökét, de a mosoly mit se változik. – Te vagy a „széles delta, rövid agy” helyi leányvállalata, nem? Bud? Philly? Hogy hívják mostanság a taplókat?
- Ha én ilyen vézna punci lennék, csak nem pofáznék be a nagyfiúknak.
           A tapló láthatóan nagyon büszke volt magára, hogy hogy kivágta magát az intellektuális helyzetből. De ezzel messzire ment. Még hogy vézna! Oké, nem nehézsúlyban játszik, de hogy vézna lenne… micsoda paraszt. Megfeszülnek az inak a kezén, ahogy nadrágot húz. Rossz passzban van, minek baszogatják ilyenkor? A pálcája ott van valahol a farmerében. Elővehetné. Agyon átkozhatná ezt a kis izomdisznót. De nem szabad. Nagyon nem. Inkább nem mond semmit, de annyira dühösen öltözik tovább, hogy előbb vesz nyakkendőt, mint inget, és észre se veszi.
           De a tapló csak üti tovább a vasat!
- Kicsit gyúrnod kéne. Akkor talán nem kéne ráfanyalodnod a vén picsákra. Te vagy az a srác, nem? Aki folyton a vastag banyákkal mászkál el.
           És még az életstílusát is kritizálja! Balhé lesz. Hogy nem érzed a veszélyt, te hülye fasz? Mindjárt meztelen csigákat fogsz okádni!
- Neked pedig egy kis ész kéne, hogy el tudd adni, amid van – szisszen fegyelmezetten, és beköti a lakkcipő zsinegét. – Akkor talán nem lenne ilyen savanyú a szőlő. Mondták már, hogy gáz az Adidos csukád? Bemutassalak néhány vastag banyának?
- Mi a faszt rinyálsz?
- Hé, srácok, nem kéne – kapja fel a fejét valaki a sűrűsödő feszültségre.
- Süket is vagy, tahókám? Neked volt már egyáltalán csajod, vagy buzi vagy, és ennyire tetszem? – mereszti villogó szemeit a taplóra. – Csak mondj egy árat, és akkor megduglak téged is szívesen, ha zacskót húzol a fejedre, és megmosakszol, nem kell irigykedni –
           Zúg az adrenalin az ereiben, és érdekes módon arra gondol, hogy ő talán sose volt varázsló igazán, belül mindig mugli maradt. A pofon annyival természetesebben jön, mint bármilyen rontás. Azokban mindig pocsék volt. De a jobbegyenesre méltón válaszolni, az már megy. A tahó lassú és béna. És úgy tűnik, nem tudja, hogy ökölharcban nem szokás a fair play. Tessék, csúnyán bele is verte a fejét az egyik szekrénybe. Vér a padlón, vér az ingeken, vér az erektől duzzadó halántékon. Csak egy pillantást vet rá, miközben magára kapja a zakót, és felmarkolja a levetett ruhákat. Nem súlyos. Megmarad. Tahók nélkül úgy is unalmas lenne a világ.
           Most viszont gyorsan el kell tűnnie. Hamis személyazonossággal mugli rendőrörsön kikötni nem túl jó, innen meg már úgyis kidobják. Pedig nem is volt olyan rossz hely…
- Hova fudsz, de… modzskos kizs… faz?! – hördül a tapló. – Deb úszod beg!
           Na igen, sietni kell. A biztonságis is meglendül felé, jobb híján a színpad felé indul futólépésben, gyorsan leugrik a deszkákról, és kaméleonmód beolvad a klub félhomályos narancsfényeibe, unatkozó menedzserasszonyok, ünneplő menyasszonykák-barátnők és kiéhezett öreglányok azonos ösztrogénkoncentrációjától homogénné olvadt tömegébe.
           De milyen kurva sokan vannak ma este, nem is tud rendesen utat törni magának… franc… a kurva élet. Fellök néhány csajt, és buzgón nézeget a háta mögé. Valahogy a haladási sebességet tovább csökkenteni látszik, hogy lebegő zakószárnyai alatt csurdé mellkashoz párosul a nyakkendő. Csak jusson ki, akkor hoppanálhat vagy kutyabőrbe bújhat, és a nyomát se látják többé, arra mérget vehetnek. Grrrr!
           De hát miféle este volna az olyan, ahol Ethan Wilde nem keveredik szarba?

~ Lady Mirol

          Be nem gombolt, szálldosó zakójában, alatta fedetlen mellkassal afféle egzotikus hímringyó-forgószélként szeli át az embertömeget, időnként feláldoz egy-egy hoppát meg bocs, hölgyemet az indokolatlanul és ezúttal valóban véletlenül összetaperolt mellek és fenekek oltárán. Most, hogy először merészkedik le a színpadról anélkül, hogy tele lenne az alsója bankókkal, most gondol csak bele igazán, hogy ugyan mi a fenét élvez a bigetömeg itt a riszáló, borotvált férfiseggek jótékonysági estéjén? Jó, egyszer egy életben, kíváncsiságból belefér, de MINDEN ESTE? Mire jó nézni azt, amit csinálni is lehet? Most komolyan… direkt csak az ő életét akarják megkeseríteni.
          Aztán végül is nem enged túl sok teret az ilyen tőle szokatlanul mélyenszántó, filozofikus gondolatoknak. És már nincs is messze a villogó üvegű kijárat, még lenne ideje benyúlni abba a falatnyi táskába, hátha megkínálják cigivel, mert ő alighanem elhagyta már az övét ebben a nyálcsorgató bolondok házában…
          De aztán amibe belenyúl, az valami egészen más. És ami zavarba ejtőbb, hogy egy fickóé.
- Hoppácska – szabadkozik már szinte terjengősen, és már lépne is odébb, mielőtt betalálná valami homofób vérengzés, de a fickó útját állja, és kénytelen derékmagasságról feljebb is nézni. Fekete öltöny, kőarc, nagyszerű, mi sem lehetne jobb. Ráadásul még csak nem is helyi arc, az itteni szekjuritiseket névről-szagról megismeri, de ez valami külsős tenyészet.
          Ennek pedig csak addig tud örülni, míg oda nem szivárog mellé a két hasonszőrű cimborája ugyanabból az eresztésből. És basszus, még körbe is veszik, mint valami köztörvényest!
- Na! – kezd most már kijönni a sodrából. Minek kell ekkora ügyet csinálni egy kis langyiskodásból? – Véletlen volt, előfordul! – teszi hozzá türelmetlenül, idegesen a háta mögé pillantva, de a háta mögött álló faszitól nem lát semmit, hogy akkor most jönnek-e utána vasvillával. És mi van, ha nem is valami mátrixos egyenruhát hordó homofób egyesület, hanem a nemzetbiztonság? Jajj, te jó ég, ezek a hitelkártya-csalások lesznek…
          De attól, amit hall, akármilyen gazdag a fantáziája, hirtelen köpni-nyelni se tud.
- Ethan… W-wilde? – Egész elfullad a hangja, nem is baj, minél kevesebben hallják, annál jobb. – Sose hallottam ezt a nevet! Ez csak valami félreértés lehet – Egész dermedten bámulja újra végig az öltönyösöket, a zakó redői alatt pálca után kutatva. Az idegesség, ami már elaludt benne oly sok szabadlábon, roxfortmentesen töltött hónap után, egyszerre feltámad teljes szörnyűségében.
          A Minisztérium? Neee… Mária, Jézus, József, Merlin, NE!
- Hát jó, legyen – egyezik bele a kíséretbe jobb híján, csak mert olyan kedves ember, és mellesleg mert van egy olyan érzése, hogy a Mátrix-fiúk nagyon csalódottak lennének, ha megpróbálná lekoptatni őket. Vagy azért, mert jobb kint, mint bent, ahol amúgy is legalább eggyel több az ő vesztére lihegők halmaza.
          Kifelé menet kétségbeesetten próbálja kiszámítani, mennyibe időbe telne megkeresni és előrántani a pálcáját, mennyire valószínű, hogy addig leszedik, vagy esetleg futással kéne próbálkozni, és utána kísérelje csak meg a hoppanálást…
          Mennyire esélyes, hogy csak a képzelete rémei játszadoznak vele, és valójában messziről se fenyegeti, hogy elkapják, és pórázra verve visszaviszik abba a tetves neonáciképzőbe, vagy neadjisten lesittelik, helyben kivégzik? A Lady nem úgy hangzik, mintha ez egy hivatalos találka lenne, de melyik Lady tart a fehérneműi között ilyen lakályokat?
          Hát, ennek már a fele se répa.
- Nektek amúgy nem kéne most mutatnotok valami papírt? – próbálkozik. – Vágjátok, ilyen engedélyt, igazolványt… hogy nem a vesémet fogjátok kinyiszálni… nem? Jó, nyugi, csak úgy kérdeztem.
          Elhallgat, és már épp azon van, hogy mindegy, ha meg kell halni, hát akkor legalább harc közben essen el, vagy valami hasonló faszság, amihez nincs is igazán griffendéles vénája, szóval még jó, hogy megállnak annál az autónál. Autó. Fekete limó, sötétített üvegekkel. Hát bassza meg, még sose örült ennyire kocsinak, mint ennek. Akkora sóhaj szakad fel belőle, hogy csak.
          Ha a Minisztérium jön érte limóval, akkor megeszi a saját tökeit. Ennyire még nem baszódhatott el a varázsvilág se, hiába közeleg a világvége.
- Naaa! – tiltakozik, mikor a csávók megelégelik a merengését, és belökik a kocsiba.
          Aucs.
          Kukasötét.
          Megvárja, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz, és legalább a vele szemközt ülő alak sziluettjét ki tudja venni. Szóval a… Lady. Ki a fene játszik vele ilyen játékokat? Mindenesetre biztosra megy. Nem baj, egy köpeny is sokat elárul, ha az ember tud olvasni a titkaiban. Eléggé keskeny váll. Nő. Nagy baj már nem lehet. Puha, üres esés az anyagon. Filigrán. Hm. Azért annyira mégsem. A tartása pedig merev valahogy, de magabiztos, erőteljes ívű. Fiatal? Mennyire?
- Üdv – moccantja előre az állát. Elvégre egy Ladynek meghajlás is jár. Ez most az energiatakarékos verzió.
          A kocsi elindul... De kiugrani úgy sem fog, aztán meg majd csak megáll valahol az is.
          A nő pedig megszólal. És tényleg fiatal. De hallgatnivaló hangszíne van, mégis van benne valami, amitől rossz érzése támad. Hidegség. Olyan mélyen beleivódott hidegség, amit már alighanem észre se vesz, és ha akar, sem tud kiirtani. Valami valamikor nagyon összetört ebben a nőben. És van benne valami átkozottul ismerős. Igen, hallotta ezt a hangot. Valamikor. Régen… mikor? Hol? Te jó ég, annyi hangot hallott már sóhajtani, sikoltani, búgni, nevetni, suttogni, sírni... annyira értéktelen tömegkacat minden lenyomat, amit magában őriz. Talán nem is ismeri, csak az emlékezete játszik vele. Talán ismeri, és a világon semmi jelentősége nincs a nevének.
          Meg kell törni ezt a rohadt csendet. Fagyott akkordok maradtak az idegen nő ismerős hangja után. Különben is mindegy, mit mond... a másik azért rángatta ide, mert ő akar vezetni. Hát akkor úgy illendő, hogy kapja meg, amit akar.
          Jól van, játsszunk akkor, ha így kívánod… Lady.
- Áhh, most már mindent értek. Bocsánatért esedezem, hogy nem ismertem meg azonnal Ladységed – dorombol fel a hangja, és feltápászkodik lassú, szinte táncosan puha mozdulattal onnan, ahova bezuhant a kocsiba, és odébb kucorodik.
          Ebből a szögből a fény álarc kemény felületén törik meg. Álarc, köpeny? Talán egy közülük…? Egy mugli autóban? Ugyan. Mégis rossz érzése van. Nem csak kellemes ismerősei vannak, ez tény. De ehhez a hanghoz valami meghitt emlék kapcsolódik mégis valahol hátul az agya rendetlen zugaiban, nem lehet…
          Megköszörüli elszorult torkát.
- Nem igazán értem, miért volt szükség erre a sajátos meghívóra, de ha már így alakultak a dolgok, természetesen mindenben állok Ladységed… rendelkezésére – puhán ejti, szinte leheli az utolsó szót.
           Mondd, hogy csak egy sértett kis nő vagy a múltból, mindegy, én játszom veled. Legyen ez játék, jó vicc, és szép estéd lesz, ígérem. Nagyon szép estéd.