A kéreg mostanra páncéllá fagyott a fák törzsén. A Tiltott Rengeteg csatarendbe sorakozott seregre emlékeztetett, de a csupasz csontujjak mégis együtt hajlottak a széllel, amikor átsüvített köztük. Amaz pedig különös szagokat hozott magával az erdőből; bűzös előérzetet és keserű aggályt. A vadőr kunyhójától nem messze, a karámok takarásában azonban szélvédett kis zugra lelt a holló, amelyik délután óta a tökök maradékában kaparászott. Fittyet hányt az erdőre, a hidegre, de még a szikár madárijesztőre is, ami akár még félelmetesnek is hatott a mozdulatlan éjjeleken. Csak a fiút várta. És amikor az megérkezett, izgatott károgásba kezdett.
   A birtok ezen az éjjelen teljesen néptelen volt, ezért a madár különös viselkedése Boethiuson kívül másnak fel sem tűnhetett. Mintha szót akarna érteni vele az állat; körülugrálta az egyik érintetlen tökcsonkot, amit látszólag nem zsugorított még dió méretűre a februári fagy, és a tollait borzolva billegtette a fejét. Kisvártatva a tököt halvány derengés ölelte körbe, pontban akkor, amikor a kastély toronyórája este nyolcat ütött. Nem valószínű, hogy mindez a véletlen műve lett volna, sokkal inkább a nyugtalan hollóhoz volt köze. Egyértelművé vált a célzás, a tök egy zsupszkulcs, amely nyolckor aktivizálódott. Milyen kár, hogy az ilyen bűvös holmikhoz soha nem jár tájékoztatás, hogy vajon hova repíti az embert. Boethius ismét arra kényszerült hát, hogy vakon bízzon olyasvalakiben, aki a nyilvánosság előtt még a személyazonosságát is titkolja. A holló utoljára megrázta magát, aztán az egyik lábát finoman rátette az elszáradt tökre. Nem hagyott más választást a fiúnak, követnie kell őt az ismeretlenbe.

   Két férfi alakja vált ki az utca végében. Az egyikük valami aszott gyökeret szorongatott, szórakozottan megpörgette a kezében, aztán elhajította a bokrok közé. Hosszasan kinyújtózott, mintha csak most kelt volna ki az ágyból, végigropogtatta a csontjait, és mélyet szippantott a városka friss, tengeri levegőjéből. Ide nem ért el a háború szele. Minden olyan békés volt és csendes, az utakon is alig-alig lézengett néhány ember. Egy úr szemközt barátságosan kalapot emelt, egy borzas szőrű kutya pedig kíváncsian szaglászta a fiatalabbik utazó cipőjét. Mindazonáltal a városban vibrált valami erő, olyasmi, amit az ember nem az öt ismert érzékszervével fog fel. Olyan, mint a tömény mágia jelenléte. Pedig minden a lehető leghétköznapibb volt errefelé.
   - Csinos talár – jegyezte meg az Idegen Boethiusra pillantva, miután végre abbahagyta rongyos ruháinak igazgatását. Nem kifejezetten a februári viszonyokhoz öltözött, ezt többször is bizonyította, ahogy fázósan összébb húzta magán szöszös szövetkabátját.
   - Igyekezzünk, várnak már ránk – azzal nekilódult az előttük magasodó domboldalnak, és vagy tíz percen át kaptattak fölfele. Valaha lépcsők vezettek fel a dombtetőre, de az évszázadok során a sok millió láb elkoptatta már őket. Az elmúlt napokban lehullt vastag hótakaró se könnyítette meg a haladást, s mire a romos kastélyhoz értek, mindketten alaposan kifáradtak.
   - Íme Ecclesgreig, St Cyrus lakóinak büszkesége. Már akik tudják, hogy miféle célt szolgál valójában a kastély. A többség azt hiszi, hogy elhagyatott műemlék csak, annak is az unalmasabb fajtából, de ez nem így van. Gyere, megmutatom.
   Az Idegen rutinos mozdulattal lökte be Ecclesgreig rozsdamarta kapuit, amelyek – kinézetük ellenére – olajozottan tárultak ki előtte. Pont úgy, mintha már várták volna a jöttét. Beljebb a park teljesen elhanyagolt volt, a bokrok ágai lompos boglyává olvadtak össze, és a vadszőlő kusza indahálózata pókhálóként terült szét a kastély egészén. A főbejáratnál félő volt, hogy a toronytető menten összeroskad a hó súlya alatt, és magával rántja a régi falakat, de a két férfi gond nélkül lépett be a meleg fogadószobába, ahol egy telt, piros arcú nővér fogadta őket.
   - Jó estét, uraim – nagyon erős skót akcentus érződött ki a hangjából, de a mosolya őszintének tűnt. – Épp időben érkeztek, ahogy ígérték. Mr Hywel már nagyon várja önöket. - Az Idegen Boethiusra pillantott, és nem tudott elnyomni egy sanda mosolyt.
   - Akkor semmiképp se várassuk tovább az igazgató urat.
   A kerek nővér után eredt, de többet nem nézett hátra, hogy vajon a fiú is követi-e őket. Az igazgató irodája az első emeleti kerengőből nyílt. Az oda vezető kétszárnyas ajtó sötét volt és nehéz, ahogy minden más a kastélyban, egyedül egy tenyérnyi méretű színes üvegmozaik oldotta fel némileg a komorságát. Mielőtt a nővér becsukta volna utánuk az ajtót, gyertyafény lebbent a huzatban a folyosó túlsó végén, és meztelen talpak tompa robaja árulkodott arról, hogy a szóbeszéddel ellentétben Ecclesgreig talán mégsem olyan elhagyatott.
   Az irodába lépve mintha egy másik világba csöppentek volna. Odabent nem volt egy sötét sarok, vagy pókhálós csillár, se málladozó tapéta és régi, kitaposott szőnyeg; minden új volt és láthatóan drága. A tulajdonos nem tagadta meg magától a kényelmet. A falak mélybarna faburkolatot kaptak, és az összes bútor illett a stílusához. Minőségi faragványok, intarziás dohányzóasztal, üveges szekreter, fekete bőrkanapé, márványkazettás kandalló és pompás kereteikben szunyókáló portréalakok… Igencsak impozáns összhatásában. A lehetetlenül magas támlájú forgószékben pedig maga az igazgató úr trónolt, de ahogy megpillantotta vendégeit, azonnal talpra szökkent, és elébük sietett. Mohón megragadta Boethius kezét, és feltűnő megkönnyebbülés terült szét az arcán, mikor megrázta azt.
   - Végre, végre, üdvözlöm szerény kis árvaházunkban, Mr Hywel. Nahát, Zachary, nem számítottam rá, hogy ilyen fiatal az úr… de hát egye troll, hiszen már nagykorú! Kérem, érezze otthon magát, hehe, otthon! Csak nyugalom, lesz még ideje berendezkedni. Ma koccintunk, aztán holnaptól vár a munka. De persze nem rám, Merlinnek, és ennek a fondorlatos Zacharynek hála!

   - Hova-hova, kedves fiam? – Fergus Hywel jót nevetett saját elmés szófordulatán, de csillogó malacszemeiből nem lehetett kiolvasni, hogy vajon szándékosan provokálta-e Boethiust, vagy valóban ennyire érzéketlen az emberek hirtelen hangulatváltozásaira. Maga nem az apám. Zack tudta, hogy ez a húzása biztosan feldühíti majd a fiút, számított rá, de nem akart előre szólni Fergusról. Persze, hogy nem az apja. Fergus egyedül ahhoz értett, hogyan kell a privát kényelméről gondoskodni, no meg hogy ezen kívül minden mást pusztulásba döntsön maga körül. Egy nő teherbe ejtése valószínűleg messze meghaladta volna a képességeit, bár Boethius tönkretett gyermekkora illett volna a férfi profiljába.
   - Máris meggondoltad volna magad? Ne félj, nem olyan rémes ez a poszt, mint aminek elsőre tűnik. Nézz csak körül – Fergus körbemutatott a szobán, akár egy tüzes ingatlanügynök, mikor Boethius kinyitotta az ajtót, hogy távozzon. – Hallom, még a Roxfortba jársz. Ott biztos nincs saját szobád. Vagy Törökországból rendelt szőnyeged. Nézd csak, mahagóni. Ilyen sincs az iskolában – szavait nyomatékosítandó, megkopogtatta az asztal lapját, mintha annak puszta hangja eloszlatna minden kételyt: az asztal valóban mahagóni. – Vagy amolyan. – Szerény arckifejezéssel a bárszekrény felé intett.
   - A fiú nem gondolja meg magát, e felől kezeskedem – vágott közbe Zack, aki igencsak megelégelte a férfi gyenge műsorát. Sosem kedvelte ezt az alakot, de ami a birtokában volt, az nagyon is kellett neki. – Hol vannak a papírok?
   - Máris, azonnal – Mr. Hywel szemtelen vidámsággal csicsergett, és előhúzott a fiókból vagy egy tucat papírt, majd legyezőként szétterítette az asztalon. – Parancsoljanak az urak. Kedves Boethius, kérlek, írd alá ezeket, és már meg is volnánk. A többi az ügyvédek munkája lesz. – Azzal átnyújtott Boethiusnak egy tollat, olyan finoman tartva, mintha üvegből lenne.
   Borzasztóan vágyik arra az aláírásra, gondolta Zachary, és egy biccentéssel jóvá is hagyta az eseményeket. Végtére is ezért jöttek, bár a részletekről nem beszélt a fiúnak. Nem akart neki annyi időt hagyni, hogy kétszer is átgondolja a dolgot, nehogy még visszatáncoljon a feladat elől. Ahhoz már túl késő lett volna.
   - Én vagyok Boethius ügyvédje – jelentette ki olyan hangon, mintha csak megállapította volna, hogy odakint már sötét van. A papírmunkával valóban ráér majd később bajlódni.
   - Remek. Nos, nem maradt más hátra, mint a búcsú – elködösülő tekintetéből ítélve ezt sokkal inkább a bútoroknak, mintsem a vendégeinek szánta. Nehézkes, mély levegőt vett, kezet rázott Boethiusszal és Zackkel, a fejébe nyomta keménykalapját, és utazótáskástul (amely egy kifejezetten alulméretezett kézitáska volt) kioldalazott az ajtón, amit pár perccel korábban az ifjabb Hywel nyitott ki. Amikor még nem volt a tulajdonában az Ecclesgreig árvaház. – Igazgató úr, én átadtam a kulcsokat. Agatha nővér majd körbevezeti Önt. Hamar belejön a kormányzásba. Jó estét! – mondta hivatalos hangján, majd a volt kapitány elhagyta a süllyedő hajót. Ketten maradtak a szobában.
   - Végre eltűnt. Már azon gondolkodtam, egyszerűbb lett volna átvágni a torkát, hadd vérezzen el lassan. De nem tehettem meg ezt az új török szőnyegeddel. – Szólt a rongyos ügyvéd, miközben egy dossziéba rendezte a tulajdoni papírokat. Nem tudni, hogy komolyan beszélt-e, vagy viccelt, mert az arcán ugyanaz a szigorúan kifejezéstelen ábrázat ült, mint amikor beléptek az irodába. De valószínűleg a kése ott lapult valahol a pálcája mellett.

   - Te lettél ennek a helynek az igazgatója. Remélem, érzed a dolog súlyát. Az a vadbarom elődöd nem vette komolyan, és most gyakorlatilag menekül. Itt hagyott neked egy nagy adag adósságot, de elintéztem, hogy annak már csak egy töredéke nyomja a válladat. Attól még persze adósság marad, amit törleszteni kell. De ez a legkevesebb. Van egy kastélyod. – Könnyedén beszélt, miközben a kihűlt vacsorát hátrahagyták a fiú irodájában. Természetesen fontosabb teendőjük is akad a berendezkedésnél. – És itt leszek veled én is. Segítek neked, de ne hidd, hogy megúszod szabályok nélkül.
   A gyéren megvilágított főlépcső tövében állt meg, keményen Boethius szemébe fúrta ravasz tekintetét, mintha megint emlékek után nyúlna le a tudatába. Hallotta, hogy megremeg a födém.
   - Ne kelljen minden ígéretért letenni az Esküt. Az nem játék, és mint tapasztalhattad, nem is túl egyszerű. De a szavadat kell adnod rá, hogy minderről – körbemutatott a sötét aulában – egy szót sem szólsz senkinek. A birtokon kívül Ecclesgreig nem létezik. A Roxfortban nem igazgató vagy, csak egy diák. Agnes Meadows a barátnőd, de nem a szövetségesed. Főként nem a mestered. Ha továbbra is együttműködsz, én az lehetek. Fontold meg alaposan. És tanuld ki az animágiát – dörzsölt kis mosoly rándított egyet a száján, és távolabb húzódott a fiútól. A fölöttük dübörgő hang egy pillanatra elhalt, majd nem sokra rá egy másik, súlyosabban döngő csatlakozott hozzá. – Ó, igen, tudom, hogy elkezdted tanulni. Okos döntés volt.
   - Alfie, azonnal gyere ide, ne kelljen még egyszer mondanom! Láttam, hogy kiszöktél az ágyadból, de istenemre mondom…
   - Madge nővér.
   - Oh, Mr. Gainsborough! Elnézést kérek – a Madge-nek nevezett, terebélyes nővér, aki korábban ajtót nyitott nekik, rémülten kapott a szájához, majd lassan a két férfihez kocogott. – Uraim. Nagyon sajnálom, Livingstone-ba ma este belebújt a kisördög. Már a vacsoránál is, ah…
   - Ne szabadkozzon, nővér, olykor túlcsordul a gyerekekben az energia. Alfonse, igaz?
   - Igen, Livingstone-ból. Zabolátlan fiúcska.
   - Alfie, látom, hogy ott lapulsz a szobor mögött. Ha már úgyis ébred vagy, megtennéd, hogy idefáradsz, és bemutatkozol az igazgató úrnak?
   Egy sovány, kilenc év körüli kisfiú lépett elő Szent Mungó mellszobra mögül, és látszott rajta, hogy Madge nővér ugratását jó mókának tartotta, de Zachary Gainsboroughval már nem akart játszadozni. Amikor közelebb ért a felnőttekhez, a lámpafényben még fiatalabbnak tűnt; barna haja csapzottan lógott a szemébe, az állán és a térdén friss forradás árulkodott arról, hogy tényleg elég izgága gyerek lehet, s hogy folyton menekül az üldözői elől. Nagyot nyelt, de nem nézett fel Zackre. Azonban Boethius még ismeretlen volt számára, őt alaposan átvizsgálta nagy, fekete szemeivel.
   - Ne légy neveletlen, köszönj szépen.
   - Jó estét, igazgató úr.
   Zack bujkáló mosollyal sandított Boethiusra. Nem számított rá, hogy ilyen hamar bemutatkozhatnak majd a gyerekeknek, de úgy tűnt, ma minden izgalom egyszerre rohanta meg a fiút.
   - Most már kérdezhetsz. Mit akarsz tudni az új feladatodról?

   A szeszélyes komondor rátalált a hangjára. Zacharyt nem billentette ki magabiztosságából egy durva pálcamozdulat vagy némi fenyegető hanglejtés. Tudta jól, hogy a fiú tőle függ, s ami még ennél is derűsebb hangulatba hozta, az Boethius lelkesedése volt. Van olyan titok, aminek a megfejtéséhez nem kell a másik fejében turkálni, egyszerűen a levegőben lebeg, kimondatlanul is. Boethius testtel és lélekkel részesévé vált a tervnek, méghozzá – a kezdeti inspirációs zsarolás után – saját akaratából. Tehát Zack nem vette zokon a jelenetet a lépcsőfordulóban, de nagyvonalúan meghagyta a fiúnak a pillanatnyi fölény dicsőségét. Mindazonáltal a mondandóját mégis megfontolta. Nem követelhet bizalmat ingyen. Az ára a kölcsönösség. Mr Gainsboroughnak is van még mit tanulnia.
   - Lassan a testtel – a hatás kedvéért maga elé emelte mindkét nyitott tenyerét, mintegy védekezőn, de ennél többet nem tett. Mondhatni, megbízott abban, hogy a kölyök csak ugat, de nem harap. – Igazad van. Társak vagyunk.
   Felemelt kezét békejobbként előrenyújtotta, mintha csak megígérné, hogy ezentúl jobban figyel majd arra, mit tesz, vagy éppen mit nem tesz. Elfogadta-e a fiú a kézfogást vagy sem, Zachary egy könnyed sóhajjal túl is tette magát a kis intermezzón, bár a viselkedéséből szinte meghatározhatatlan, hogy vajon komolyan is gondolta mindazt, amit mondott, vagy kifejezetten szórakoztatja a színház. Megint ez a furcsa kettősség a férfi jellemében, mintha osztozna a lelkén egy vásott ikertestvérrel.

   A nővér és az árva felbukkanása újabb színfoltot hagyott maga után a komor folyosón. A Vörös elnéző, szinte már atyai mosollyal figyelte csendben, ahogy tanítványa az első váratlan helyzetet kezelte. Kissé meg is lepte az a magabiztos határozottság, amit Boethius a kisfiúval szemben mutatott – kétség kívül jól állt neki az új pozíciója. Az Ecclesgreigben nem egy összezavarodott diák volt, de még csak nem is egy serdülő fiú. Kezdett beérni a gyümölcs.
   Amint Alfie, sarkában Magde nővérrel hallótávolságon kívül értek, Zack elismerőn végignézett Boethiuson, bár nem fűzött kommentárt az előbbiekhez.
   - Mit akarsz tudni az új feladatodról?
   - Mindent. Kezdve azzal, hogy mi folyik ebben az árvaházban.
   - Ez egy igen nehéz és összetett téma. Ahhoz, hogy valóban megérts mindent, előbb látnod kell a részleteket. Úgy értem, meg kell tanulnod meglátni őket. És neked is a részesévé kell válnod ennek a folyamatnak. Akkor tényleg érteni fogod. – Beszéd közben elindult a folyosó egyik sötétbe vesző ága felé, és pálcája végére fényt csiholt. Diszkréten derengő fénypászma vonta körbe őket, nem szemet bántó, de ahhoz épp elég, hogy ne essenek hasra a szőnyegek felkunkorodott szegélyében. Zack hagyott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna, de ahhoz nem eleget, hogy a fiú megint szóvá tegye a bizalom hiányát. – De ne félj, beavatlak. Idővel. Nem zúdíthatok rád egyszerre mindent, ezt el kell fogadnod. Nekem is hónapokba, sőt évekbe telt, mire eljutottam oda, ahol most vagyok. Ezen a ponton pedig szükségem van már a külső segítségre, egyedül képtelen vagyok folytatni a kutatásaimat. – Megállt, és színpadiasan körbemutatott egy kongó, sötét terem nyitott ajtajában. – Íme, ez itt a díszterem. Vagy előadó. A kastély eredeti tervrajza szerint színházi előadó lett volna, de az építkezések közben már nem jutott elég pénz arra, hogy befejezzék a termet. Bálokat azért még lehetne itt tartani, ez a kastély legnagyobb zárt helyisége.
   És ez nem volt túlzás. A falak abból a távolságból nézve egészen belevesztek az egyenletes szürkeségbe, de Zack pálcájának fényén kívül a hatalmas ikerablakokból és a mennyezeti üvegboltozatból beszűrődött annyi hóvilágította esti fény, hogy érzékelhetők legyenek a roppant arányok. A többi terem vagy szoba sokkal szerényebb volt ennél. De abban az összes hasonlított egymásra, hogy mind igencsak kopott volt és elhanyagolt, mintha nem egy árvaháznyi gyerek és személyzet lakná, hanem koldulórendi szerzetesek, akik meggyőződésből nem teszik kényelmesebbé az életüket, és otthonosabbá a lakhelyüket. A helyiségeket járva azt a benyomást keltette az épület, hogy életveszélyes, és nyomban összedől. Bár a lakószárnyak, és azok a területek, ahol a gyerekek a nap nagy részét töltötték, valamivel jobb állapotban voltak, még ránézésre is.
   - Nem mutattam meg az összes termet, lesz még mit felfedezned később. A személyzetet is meg kell ismerned, hiszen ők a te embereid mától, de amondó vagyok, csak ezért ne keltsük ki őket az ágyukból. Elég későre jár már, viszont van itt még valami, amit szeretném, ha látnál, mielőtt visszatérsz a Roxfortba.
   A földszint alá vezette le a fiút, meghökkentő mélységekbe. Ahol normál esetben a pince helyét sejthették volna, még mindig csak lépcsők kanyarogtak lefelé. Zachary alakjához már levakarhatatlanul hozzá tartoztak a földmélyi útvesztők, ahogy az egy valamirevaló csatornapatkánytól elvárható volt.
   - Rajtunk kívül csak két ember teheti be ide a lábát, a többiektől komisz kis bűbájok védik a helyet. Nem is meséltem még neked az átoktörőként szolgált éveimről. Boethius, egyszer igazán el kell beszélgetnünk egy csésze tejeskávé mellett. – A férfi felkuncogott a saját viccén, a szűk lejárót pedig betöltötte a hangja. Aztán a lépcsőakna beletorkollt egy kifejezetten tágas térbe, de ez csak akkor vált láthatóvá, mikor a falak mentén meggyulladtak a borostyánlámpások. A pince alatt voltak. – Na persze az engedélyem nélkül még az a két ember se merészkedik le ide, legalábbis az ő érdekükben merem remélni, hogy nem. Itt folytatom a kísérleteimet.
   Azzal egy sor bonyolult pálcakoppintás (akárcsak az Abszol úti téglafal esetében), és egy orr alatt elmormogott ige után feltárult a pince alatt húzódó verem kőajtaja. Bent a fojtogató sötét helyett világosság várta a látogatókat; azon nyomban felpislákoltak a már ismerős borostyánlámpák, és meleg fényükkel lassan, de biztosan kibélelték a hűvös barlangot. Mert hogy leginkább egy csákánnyal kifaragott barlangnak tűnt a férfi kísérleti laborja. Egymást érték a hosszú munkaasztalok, korábban sohasem látott szerkezetek ketyegtek mindenütt, és a falakat mintás tapétaként fedték a tervekkel, rajzokkal, értelmetlen szimbólumokkal és idegen nyelvű sorokkal telerótt lapok. Bármilyen témában is kutakodott a férfi, az elmondható volt, hogy alaposan beleásta magát.
   - Legközelebb öltözz melegen, ha jövünk, mert sok időt fogunk itt lent tölteni. Én legalábbis biztosan, neked lesz más elfoglaltságod is. Feltérképezhetetlenné tettem a labort, ezért itt hoppanálni sem lehet. Pár perc múlva tíz óra, és akkor aktivizálódik a zsupszkulcs, ami hazavisz. Addig találj ki valami hihető mesét, mert lesz mit kimagyaráznod a barátnőd előtt. Addig pedig nézz körül bátran. Ezeket a gépeket magam terveztem, de egyik sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet. – Szusszanásnyi szünetet tartott, és ezúttal szándékosan nem hagyta kérdezősködi a fiút. Túl sok lenne a kérdés, és túl kevés az idő a megválaszolásukra. – Egyfajta generátorok. Tudod, szeretném valahogy befogni és átalakítani velük az energiát. A mágikus energiát, méghozzá a nagyon erős mágikus energiát. Olyasmit, ami szinte kontrollálhatatlanul csap ki belőled, ha elég intenzív inger ér. Ha dühös vagy, vagy ha félsz. Szerinted miért van az, hogy a gyerekek egész kicsi korukban képesek pálca nélkül is varázsolni? És később miért vész el ez a tudás belőlünk? Gondolkozz el ezen egy kicsit a következő találkozóig. Most pedig indulj. Jó éjt, igazgató úr.

   A labor kőajtajának kilincse élénk, földöntúli kék ragyogással izzott fel – ezek szerint elütötte az óra a tizet, és valahol nagyon messze véget ért egy bál.