~ 1996. májusa ~
Szemem lehunyva.
Gyertyám is tövig égett.
Látok: sötétet.

Eltelt néhány perc, de ők nem szóltak egymáshoz. A férfi az ablakon bámúlt kifelé. Megrögözött szokása volt ez. Gyermeki adottság, mely sosem múlik el. Elrendezni a gondolatokat, anélkül, hogy bárki zavarhatna. Lánya egy asztalnál ült, csendben. Nem zavarta a szoba némaságát. Várta azt, hogy szót kaphasson. Megszűnt az érzelmek vad tánca kettőjük között. Mind a ketten rájöttek, hogy egy találkozás, nem éleszt fel olyan emlékeket, melyek
 soha nem is léteztek.
- Nem találkozhatunk többé.
A férfi szeme sarkából a korhadtszín parketta padlót bámulta. Diszkrét volt. Itt már nem volt szó családról, réges-rég nem. Fája meghalt, gyökerei pedig túl messze, s túl szerteágazódtak egymástól. Mentette a menthetőt, a tiszta lelket aki ott ült mögötte, megmentette saját elkárhozott lelkétől.
- Nem akarsz mondani valamit?
Frusztráló óra kattogás.
Az ütemes hang belefúródott agyába, felkeltették a vastag falak között töltött éveket, hónapokat, napokat, a beletörődést a halálba, a magány, és a kín elfogadását, mely most megtört, felzaklatott mindent. Olybá tűnik a homokóra ismét a feje tetejére állt, s van lesz még egy hosszú forduló, amit le kell játszania az élettel.
Az életet, viszont már csak a halál győzheti le.
Megfordult, odalépett lánya elé. A fiatal hölgy magasabb volt nála, tartása erőteljesebb volt, mint az övé. Ahogyan őt az évek meggyötörték, lányát úgy tették egyre erősebbé. Sugárzott szemében az a temperamentumos tűz, mely egykor a tükörből nézett vissza rá, vonásain táncoltak a nyugalom jelképei. Mégis megbújt az orcán, egy édes mosoly, egy kedves báj, mely nem tőle származott, s ami képtelenné tette azt, hogy az ő sorsát kövesse.
Olyan volt akár ő, mintha csak önmagát látta volna, egy boldog és büszke időben, mely nem jön már vissza soha többé.
Bár valaki újra megforgatta a kereket, tudja már, ó bizony, tudja már, hogy a kerék egyszer ismét meg fog állni, és akkor végleg meg kell majd válnia kővé dermedt lelkétől. Egy lélektől, melyet úgy óv attól, nehogy földre essen, s darabokra törjön szét.
- Nincs.
- Nem is vagy kíváncsi az unokádra?
- De hogy nem. Persze kíváncsi vagyok – simította meg a kéz a vállat – De nem lehet.
Ujjai megszorították a váll gömbölyded formáját.
A lány szemeibe könnyek szöktek, szája legörbült.
- Sosem leszel elég tapasztal, és erős ahhoz, hogy elmond nekem az igazat ugye?
Állt egy darabig. Meredt a lányra. Nagyon is jól tudta a választ a kérdésre fejében, de megvárta, míg ugyanez a gondolat menet lejátszódik gyermekében is.
Várt, majd megszólalt.
- Nem.