Hihetetlen, hogy az utóbbi időben mindent elrontok. Észre sem veszem, hogy mindenkin áttaposok, megbántom azokat, akiket szeretek és még bocsánatot sem kérek tőlük a viselkedésemért, azért, hogy más lettem, vagy azért, hogy ezt akarom elhitetni velük. Nem mondom, hogy itt az ideje, hogy listát írjak és jóvátegyem a rossz tetteimet, mert van, amit nem bántam meg, de egy emberrel mindenféleképpen rendeznem kell a kapcsolatomat. Egyébként sem érdekelnek azok, akiket én sem, az érzéseik meg még kevésbé. Például nem sajnálom, hogy Drystan szakított velem, hisz hazudott és ő volt az, aki megölte nagyapát. Ha egy nap ismét találkoznánk, azt hiszem, én is azt tenném vele. Megátkoznám, és a pokolra küldeném. Tudom, hogy ezért a tettemért én is odakerülnék, de legalább úgy halnék meg, hogy az a szemét nagy árat fizetet azért, amit tett.
Egy ideje erőt gyűjtök és megpróbálom rávenni magam, hogy szervezzek meg egy találkozót Linával. A hoteles esemény óta nem igazán beszéltünk. Nem is tudom, hogy aznap este mit csinált, hol volt, hogy ért vissza az iskolába. Azóta szinte semmit nem tudok róla és bár igaz, hogy nem akarom, hogy túl közel legyen hozzám, mert attól félek, hogy magammal rántanám a problémáimba, félek, hogy ezúttal nagyon elrontottam a dolgot. A gondolatra, hogy talán örökre elveszítettem a testvéremet, olyan érzés fog el, mintha a sírógörcs egy magas épület lenne, én pedig egyedül, szeles időben a tetején, a peremén táncolnék. Tériszonyom van, félek, hogy bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhatok, oda, ahova senki nem érhet el. Nem akarom, nem akarok egyedül lenni. Félek a magánytól.
Tegnap számmisztikán írtam egy rövid levelet, amiben arra kértem, hogy találkozzunk az órák után. Majdnem el is küldtem a kis cetlit, de aztán a húgomra pillantottam. Talán csak elképzeltem, lehet, hogy a bűntudatom késztetett arra, hogy hallucináljak, de annyira meggyötörtnek, szomorúnak és fáradtnak látszott. Még a tanárra sem figyelt, ami elég meglepő volt számomra, hisz tudtommal ő is nagyon készül a RAVASZ-ra. Összegyűrtem a cetlit és a talárom zsebébe raktam el. Este épp a mosnivaló ruháimat gyűjtöttem össze, és a zsebembe nyúlva megtaláltam az üzenetet. Az ágyamba feküdtem és egy csomó ideig néztem a fehér lapocskát. Tisztában voltam azzal, hogy nem húzhatom sokáig, ha azt szeretném, hogy megbocsásson, és azzal is, hogy nekem kell megtennem az első lépést. Én vagyok az, aki mindent elrontott, nekem kell elnézést kérnem.

Reggel arra gondoltam, hogy ebédnél küldhetnék neki valami sütit az üzenettel együtt, legalább ne legyen annyira keserű a gondolat, hogy velem kell találkoznia, hogy elutasítsa, de megfontoltam a dolgokat és arra jutottam, hogy ez nem annyira jó ötlet. Mi van, ha azt hiszi majd, hogy akár egy kis gyereket, sütivel akarom elcsalogatni a beszélgetésre és komolyan sem veszi a kérésemet? Nem, ezt nem engedhettem meg magamnak. Ennél komolyabb úton kellett elküldenem neki az üzenetemet, így hát fogtam egy újabb papírt és írtam egy rövid levelet, majd útnak indítottam a baglyot.  
Mivel csendes helyet kerestem, ezért úgy döntöttem, hogy a birtok lenne a legmegfelelőbb. Talán egy kicsit epikus, hogy pont a magányos tölgyet választottam helyszínileg, de biztosra akartam menni. Elég kellemetlen lenne, ha valaki megzavarna minket. Egyébként a hely nevében benne van, hogy magányos... Csak nem kapta volna ezt z elnevezést, ha nem lenne az.  

Nagyjából tíz perccel korábban érkezem. Nem, bizony nem azért, hogy ennyivel többet várjak, ha Lina nem jönne el, hanem azért, mert semmiféleképpen nem akartam elkésni. Nem hinném, hogy Lina azt gondolná rólam, hogy nem veszem komolyan a találkozót, hisz nagyon jól tudja, hogy mindenhonnan elkések… még az apánk esküvőjére is késve érkeztem meg, plusz nem teljesen józanon. De azt hiszem, ez érthető reakció volt…
Összehúzom a sálam, hisz a tél még tart és az idő még mindig pocsék. Bár a hideg, friss levegő általában ki tudja szellőztetni a fejemet, most valamiért gondolatok kavalkádja kering a benne, az érzéseim pedig legalább annyira kuszák, mint a kóválygó elmém. De ez még mindig jobb, mintha teljesen üres lennék. Így legalább megvan, hogy mit szeretnék mondani. Bár úgysem az lesz, hisz mindig ez szokott lenni, nem?
Az órámra pillantok, még öt perc van hátra. Megforgatom a másik csuklómon a karkötőt, amit Linatól kaptam, majd aggódva az alsó ajkamba harapok. „Eljön, eljön, el kell jönnie…”

A talárom zsebébe dugom az enyhén átfagyott kezeimet. „Remek ötlet volt kijönni ide, a tél kellős közepén, a mínusz valahány fokban, Elena Pierce!” Melegebb helyet nem is találhattam volna… Nem elég, hogy a testvéremnek szenvednie kell az össze hülyeségem és a mogorva viselkedésem miatt, most meg fázzon is meg azért, mert bocsánatot szeretnék kérni tőle. Egyre jobb! Még a jó szándékaim is ártó hatással vannak az emberekre…
Oldalra pillantok és látom, hogy közeledik. A gyomrom összeszorul a látványán. Izgulok és egyben örülök is, hogy nem rázott le és eljött. Ahogy közeledik, egyre csak azon gondolkozom, hogy mit mondjak neki. Az nem kérdéses, hogy köszönöm kell, hisz ez a minimum azok után, hogy közel másfél hónap kellett, hogy bátorságot gyűjtsek, elszánjam magam és megszerveznem ezt a találkát. Viszont kigondolni és megtartani egy ilyet sokkal könnyebb, mint elmenni, őszintén beszélni és bocsánatot kérni a helytelen tettekért. Az pedig pár fokkal jobban megnehezíti a dolgot, ha a személy, akiről épp szó van a szeretet ikertestvéred.
Ahogy közelebb lép hozzám, jobban szemügyre veszem. Még mindig olyan, mint számmisztikán, talán egy kicsit megviseltebb is. A szeme alatt helyezkedő csíkok aggódással töltenek el, de természetesen rejteni próbálom. Nem szeretném, ha kiíródna az arcomra, hogy attól tartok, talán lebetegedett. Persze ezeket nem csak egy nyavalya okozhatja, hanem más különböző dolgok is. Példának vehetjük a tanulás. Na de… Kit is akarok most becsapni? Nem valószínű, hogy Lina ilyenkor csak a tanulásnak szenteli az idejét. Nem olyannak ismerem, aki könnyen el tudja rakni a problémáit egy-két órára, hogy addigra mással foglalkozhasson. Ez alól talán csak a szerelem és egy fiú kivétel. Jól tudom, hogy milyen romantikus alkat a húgom, de ezt és a suliban keringő pletykákat később hozom fel. Nem zúdíthatok rá mindent egyszerre és ahhoz sincs jogom, hogy kérdezősködjek, mielőtt megbocsát. Végül is… A pletykák nem annyira fontosak számomra, mint az, hogy rendbe hozzam a kapcsolatomat vele. Rólam is beszéltek már olyat, ami teljesen hamis volt. De végül is ez a mendemondák lényege, nem? Hogy olyasmivel befeketítsenek valakit a többiek előtt, aminek nincs igaz alapja.
A tekintetem Lina alakjára téved. Még így is, hogy ruha van rajta, úgy tűnik, mintha le lenne fogyva. Talán rajtam kívül más bajai is vannak? Hát persze, hogy vannak… Hogy ne lennének? Egyébként sem én vagyok a világa közepe, de akkor is… Annyira sajnálom, hogy múltkor úgy viselkedtem vele és most nem mer hozzám fordulni. Illetve, ha jobban meggondolom, fogalmam sincs, hogy mikor kért utoljára segítséget tőlem. A gondolatra, hogy ez kellett vele történnie, hogy rájöjjek, a dolgok komolyabbak, mint a látszat mutatja, újabb gombóc szorul a torkomba, a gyomrom pedig dióméretűvé válik. Vajon tényleg ennyire megváltoztam? Azt hittem, hogy figyelek rá, közben pedig sehol nem voltam…

A hangja hallatára öröm költözik a testembe. Annak ellenére, hogy nem mosolyog, és egy kicsi mégt közömbösnek is tűnik, legszívesebben magamhoz rángatnám és szorosan átölelném. Fogalma sincs, hogy mennyire hiányzik, és hogy milyen nehezemre esik beismerni, hogy ismét mindent elszúrtam, ahogy arról, hogy milyen keserű és gyötrelmes a fájdalom, ami abból születik, hogy másoknak köszönhetően néha vele is úgy bánok, mintha egy lenne a sok ellenségem között. Olyan, mintha csak belém programozták volna, hogy alázzam meg azt, aki egy kis esélyt is ad rá, attól függetlenül, hogy az illető közel áll e hozzám vagy sem, szeretem e vagy utálom.
Annyi mindent akarok neki elmondani, de nem tudom, hol kezdjem. Csupán azzal vagyok tisztában, hogy sürgősen csinálnom kell valamit, mielőtt a mély lyukba zuhannék, magamba roskadnék, és mint egy kis gyerek elsírnám magam. Nem szabad, még a beszélgetés elején vagyok, nem adhatom fel ilyen könnyen. Harcolni akarok, nem pedig könnyeket hullatni. Nincs szükségem arra, hogy csak azért bocsásson meg, mert látja, hogy sírok és bánt, amit elkövettem. Azt szeretném bebizonyítani neki, hogy tényleg fontos számomra, hogy fáj, amit teszek vele és azt is, hogy minden gonosz cselekedem ellenére, végetlenül nagyon szeretem.
Folytatja a mondanivalóját, én pedig nem szakítom félbe. A szavai kis tüskékként szúródnak belém, pedig semmi rosszat nem mondott. Jogosan van felháborodva, megérdemlem, amit mond. Vajon múltkor milyen lehetett neki hallani az egészen hosszú monológomat? Rosszul érzem magam és már nem csak a hideg ráz. Talán sokkal jobb lenne, ha ordítozna velem, kiadná a dühét, megmutatná, hogy mennyire gyűlöl, amiért ilyen szemét módon megaláztam és kellemetlen helyzetbe hoztam, vagy ha felpofozna, amiért képmutató voltam, de semmi. Egyelőre nem tesz semmit.  
-   Szia. – köszönök vissza, azonban az üdvözlés nem úgy jön ki a torkomon, ahogy akartam. Mivel sokáig csendben voltam a hidegben, egy kicsit megrekedt a hangom. Felköhögök párszor, hogy helyrehozzam a hangszálaimat, majd ugyanazon a csendes hangnemen folytatom. A tónusomban érezni a megbánást, annak ellenére, hogy rejteni próbálom. Nem tehet arról, hogy a bú sokkal nagyobb és erősebb nálam, de azt hiszem, ez érthető. Ha nem tettem volna semmi rosszat, akkor pillanatnyilag nem érezném magam ennyire pocsékul. Ez jót jelent, nem? Még képes vagyok ráébredni arra, hogy megbántottam valakit… milyen nagyszerű is ez a hír?!
Nyelek egy nagyot, majd ismét szóra nyitom a szám.
- Azért vagyok itt, mert négyszemközt akartam veled beszélni – nyögöm ki a következő mondatot a jól begyakorolt szövegből, ami pár napja megfogalmazódott a fejemben. – Én… - …sajnálom. Bárcsak ilyen könnyen kicsúszna a számon, de nem. Tekintetem a földre hull, halkan mély levegőt veszek, bent hagyom, és nem engedem a szervezetemnek, hogy rögtön kinyomja – fontos dolgot kell... -megint megállok és felsóhajtok - ...szeretnék mondani.
Ennyit arról, hogy a kis beszédem jól begyakorolt... Továbbra is csak kertelek, húzom az időt, hogy minél később kelljen a lényegre térnem. Fel akarom mérni a helyzetemet, hogy véletlenül se kövessek el megint hibát.  De tudom, hogy nem nyújthatom sokáig a beszélgetést, még a végén Lina azt fogja hinni, hogy csak azért hívtam ide, hogy lássam a megviselt külsejét és jól elszórakozzak rajta. Vajon képes lenne erre? Gondolna ilyet rólam?

Itt vagyok, mégsem tudok beszélni. Azért jöttem el, mert bocsánatot szeretnék kérni az egyetlen embertől, aki mellettem maradt. Apa és a fiúk most épp egy rejtekhelyen vannak, amiről én és Lina a biztonságunk kedvéért nem tudunk. illetve csak arról nincs fogalmunk, hogy hol helyezkedik, abban viszont biztosak vagyunk, hogy létezik.
Édesanyám régen mindig azt mondogatta, hogy egy nap magunkra maradunk és kizárólag a másikra számíthatunk majd. És igaza is volt… Csak attól tartok, hogy ez a nap már rég megérkezett, én pedig nem vettem észre eddig. Csupán most, amikor a szó szoros értelmében magunkra maradtunk.
Emlékszem, hogy régen még a legkisebb nyavalya miatt is Linához fordultam. Mindössze akkor beszéltem apával, ha a testvérem nem volt a közelemben és csak olyan dolgokról, amiket nem találtam olyan komolyaknak. Például neki sosem mondtam el, hogy Eleonor egyszer elragadtatta magát és a hajamnál húzva vitt be a szobámba azért, mert a saját otthonom padlásán édesanyám megőrizett dolgai közt nosztalgiáztam, majd banyának neveztem a hülye libát, azért mert feljött hozzám és azt mondta, hogy apa régi feleségének a holmiját ki kell dobni, ugyanis túl sok helyet foglal.  
Most minden más… Eltávolodtam Linától és miattam ő sem áll már olyan közel hozzám. Ennek több oka is van, és mindegyiket nehéz elmagyarázni. Az egyik például lehet az, hogy szégyelltem, amiért minden egyes problémámmal hozzá fordultam, még olyan butaságokkal is, hogy sétálni akarok vagy hogy elestem és meghorzsoltam a térdem. Mintha ő lett volna minden gondomra a megoldás. És mivel sosem utasított vissza, és mindig is mellettem állt, észre sem vettem, hogy mit csinálok.
Amikor Drystan szakított velem, ő volt az első, aki megtudta, az ő vállán sírtam és ő vigasztalt meg. Azonban ő nem mondta el, hogy az ő kapcsolata is véget ért.
Nagyapa halála megrázó volt számomra, de amikor a tudomásomra jutott, hogy ki ölte meg… Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor éreztem először úgy, mintha valami elpattant volna bennem és legszívesebben ismét Linához rohantam volna, de hirtelenül eszembe jutott, hogy ő nem osztotta meg velem a szakítását és egyből arra gondoltam, hogy talán nem hagytam neki esélyt, hogy megszólaljon. Ettől bűntudatom lett, ami megakadályozta, hogy megosszam vele a fájdalmamat. Sokáig vártam, hogy jöjjön el és beszéljen nekem a történtekről, de egy idő után elvesztettem a reményem és elfogadtam, hogy a nagyapánk halálával kapcsolatos kis információt egyedül kell feldolgoznom. Talán itt kezdődött minden, itt ébredtem rá arra, hogy nem szabad terhelnem a saját problémámmal a húgomat, hanem egyedül kell megoldást keresnem rájuk. Semmi segítség nélkül.
Én megpróbáltam… És mi lett belőle? Teljesen ellöktem magamtól Linat. Csak azért, mert nem akartam, hogy magára vállalja a nyűgömet. Hiba volt, hogy nem mentem oda hozzá és nem kérdeztem a szakítás részleteiről. Mondhatom azt, hogy azért nem tettem meg, mert nem akartam, hogy még jobban beleássa magát a fájdalmak gödrébe, de ez csak egy hülye kifogás lenne. Hogy megvédjem, a kapcsolatunkat kezdtem el elásni és mindemellett akárhányszor megkérdezte, hogy mi a bajom, csupán egy semmivel és egy erőltetett mosollyal válaszoltam.  

Mindenki azt hiszi, hogy kettőnk között én vagyok az erősebb iker, a szívósabb, pedig a múlt egyáltalán nem ez mutatja. Nem Lina volt az, aki a legkisebb bajával futott a testvéréhez, hanem én. És amikor úgy döntöttem, hogy nem fair, amit vele teszek és megpróbáltam egyedül megoldani a problémáimat, tenni azért, hogy erősebb legyek, észre sem vettem, hogy a vastag falakon kívül hagytam azokat is, akik fontosak számomra. De kezdem úgy érezni, hogy az irányítás lassan kicsúszik a kezem közül, és az erőd, amit magam köré emeltem egyre magasabb, én pedig nem bírom, fulladozom, összeomlok a magányban és a fájdalomban. Egyre csak azt érzem, hogy túl késő és hogy minél tovább húzom, annál közelebb vagyok ahhoz, hogy valami nagy hülyeséget kövessek el, csakhogy ne kelljen egymagamban lennem az egeket karcoló, vastag falú bástyámban. Lina az utolsó reményem. Apánkra nem számíthatok, a fiúk meg sosem álltak olyan közel hozzám, hogy azt érezzem, bármikor számíthatok rájuk. Legbelül tudom, hogy így van, de ettől még nem érzem.

Tekintetem keresi az övét, de nem találja. Ez is megnehezíti a dolgomat, nem tagadhatom, de még mindig jobb, minthogyha itt hagyna. Ezt könnyebben viselem el, mint a hiányát vagy a visszautasítását. Legalább a közelében vagyok, és bár tudom, hogy egyikünk sincs jól, a jelenléte mégis megnyugtat. A tény, hogy most haragban vagyunk miattam, fojtogat, ezért többször kell nagy levegőt vennem. No meg, hogy el ne sírjam magam. Természetesen ezt csak diszkréten teszem, véletlenül sem hallhatja meg, hogy oxigénért kapkodok.
Annyira gyengének és súlytalannak érzem magam. Az épület peremén állok és a szél bármelyik pillanatban elfújhat. Szükségem van Linára, hogy ismét megfogja a kezemet, úgy, mint régen, hogy ne kellejen semmivel sem egyedül megküzdenem, de félek, hogy ő már nélkülem is boldogul. Lehet, hogy már túl késő megbánni az összes tettemet. Az elvesztegetett időt sosem fogjuk tudni bepótolni…

A szemem a nyakláncán akad meg. Nekem csak a párnám alatt van egy családi fényképem, amit minden reggel elrejtek, nehogy valamelyik piszkos kezű hozzányúljon, de ő mindig magánál hordja anya képét.  Ez pedig arra a bizonyíték, hogy ennyi idő után sem sikerült túltennie magát azon, hogy anya már nincs velünk. És én egyszer sem próbáltam meg beszélni vele erről. Ebből is látszik, hogy túlságosan is el voltam foglalva a saját érzéseimmel és problémáimmal ahhoz, hogy őrá is figyeljek.
Megszólal, a szívem pedig kihagyd pár dobbanást.
- Ne, várj! – szeppenek meg és a karja után kapok, hogy véletlenül se hagyhasson magamra. Talán még egy kicsit túl szorosra is sikerül a szorításom. Ujjaim lecsúsznak a kezéről, és visszavándorolnak a helyükre, a talárom zsebébe. Megértem, hogy mérges rám, én is az vagyok magamra, de muszáj meghallgatnia.
- Én… sajnálom – szökik ki belőlem a mondat. Lehet, hogy a magánytól való félelem késztetett arra, hogy kimondjam, nem tudom, a lényeg, hogy kicsúszott. Oldalra fordítom a fejem, hogy ne lássa a könnyet, ami kiszökött a szememből. Egyből letörlöm a talárom ujjával és mielőtt még megszólalhatna, folytatom.
- Sajnálom, hogy múltkor, a hotelben megbántottalak! Sajnálom, hogy gúnyt űztem belőled, hogy képmutató voltam és hogy megaláztalak! Sajnálom, hogy mindig te vigyáztál rám és nem fordítva, és azt is, hogy ellöktelek magamtól, meg hogy nem figyeltem rád eleget! Sajnálom, hogy ennyi időbe telt rájönni, hogy milyen hülye voltam és azt is, hogy én vagyok a testvéred. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam… Sajnálom! – ismétlem meg még egyszer a sokszor elhangzott szót. Annak ellenére, hogy rengetegszer kimondtam, még így is kevésnek és befejezetlennek érzem a bocsánatkérést.
Ahogy kinyögöm az utolsó mondatot, vigasztalhatatlan sírás tör rám. Nem így terveztem, de azt hiszem, túl sokáig tartottam vissza, és most jött el az a pillanat, amikor a lelki mérlegem kibillen egyensúlyából. Elfordulok, háttal Linanak állok. Nem akarom, hogy lássa azt, aki igazából vagyok. Szégyellem, hogy a maszk mögött ennyire gyenge vagyok, utálom, hogy ez az igazság!
A könnyektől a hideg szél még jobban csípi az arcomat. Abba akarom hagyni a könnyhullatást, de túlságosan is fáj. Nem megy, holott erősen próbálkozom visszatartani a sírást. Annyi minden kell még neki elmondanom...
Úgy érzem magam, mint egy kis gyerek - védtelennek. Ennek nem így kellett történnie! Imádom, hogy semmi sem sikerül úgy, ahogy kellene és azt is, hogy mindig mindent elszúrok. Ennyit a bocsánatkérésről, de nem! Ezúttal nem hagyom, hogy minden Elena Pierce-ről és a baklövéseiről szóljon…