Hiányzik anya és apa. Na meg a kicsi Daly... De jó neki, még semmi olyan súlyos dologgal nem kell foglalkoznia, mint a háború, a tömegvész, a kegyetlenség, és az igazságtalanság. Jó lenne, ha most otthon lehetnék. Szeretem a Roxfortot, és a barátaim is hiányoznának, de ez már nem az a Roxfort, amit régen megismertem. Már nincsenek nevető emberek a folyosón, puszilkodó párok a rejtett zugokban, ha valamit itt tenni akarsz, azt titokban kell tenned, és a titkot manapság nem tűrik meg. Kemény megtorlások várnak azokra, akik az iskola falain belül titkokat tartanak, mindenki veszélyes és megbízhatatlan, nem tudni, kire lehet számítani. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy három testvérem is szintén az iskolába jár. Mivel most Sol fellázadt az iskolai rendszer ellen, és végérvényesen beköltözött a Szükség Szobájába, Oz maradt lelki támaszomnak, de gondolhatjátok, hogy egy tizenhat éves fiútestvér mennyire érzelmes. Akárhányszor az agyamba fúrja magát a háború gondolata, úgy érzem magam, mintha dementorok vennének körül.
Nem is csoda, hogy a lehető legtöbbet érintkezek az otthoniakkal. Mióta a leveleket átvizsgálják, lassabb a levelezés, főleg, hogy anyuék is dolgoznak, és nem tudnak azonnal visszaírni. Tűkön ülve várom a következő levelüket, vagy csomagjaikat.
A bagolyház felé sietek, próbálok minél gyorsabban lépkedni, bár nem esett hó az elmúlt két hétben, a talaj nagyon hideg, az én vékony talpú cipőmnek. A(z átlagos) cipőknél csak egy dolgot rühellek jobban: a csizmákat. Erősen zárják körbe a lábamat, és rendszerint szőrrel bélelt belsejük mindig csikizik a lábamat. Egyenruhai topánkámba lépkedek a kavicsos úton, ami egyenesen a bagolyházhoz vezet. Értem én, hogy a baglyok könnyen észreveszik a magas helyeket, de akkor is, miért kellett ilyen messze felépíteni a kastélytól? Örök rejtély a diákság számára.
Vastag, szürke pulóver van rajtam, aminek a kapucnija véd meg az erős széltől, ami itt kint tombol. Kezeimet zsebre dugva melegítem, pedig még kesztyű is van rajta. A zsebem mélyén egy apró kristály pihen, azt markolom ujjaimmal. Mostanában rászoktam arra, hogy akárhol legyek, az egyik szerencseamulettem mindig nálam legyen, sőt, mindig érintkezzen velem. A biztonság kedvéért.
A deres lépcsőkön topogok felfelé, sarkam minden fokon koppan egyet. Szemeim végig a talajt szemlélik, így majdnem nekiütközök egy embernek, de cipőit elég hamar felismertem, így még volt időm megállni, és felnézni, hogy mégis ki állja el az utat.
Egy zord külsejű, valószínűleg hetedikes fiú néz le rám csúnyán. Szemem azonnal kiszúrja a zöld-ezüst sálat. Szúrós tekintete félelmet vált ki belőlem, így oldalra sütöm a szememet, mintha valami rosszat tettem volna, pedig erről szó sincs.
Pár másodpercig némán állok, és érzem magamon a tekintetét. Aztán egy nyelvcsettintést hallok.
- Ki vagy? - kérdezi mindenféle köszönés nélkül.
Végre fel merek nézni a szemébe, de a hideg szürke szemeivel még mindig nagyon ijesztően néz. De kibírom a pillantását.
Nem kötelességem válaszolni, de mégis úgy érzem, hogy muszáj.
- Mona Harington, Hollóhát, negyedév. - motyogom a már reflexszerű mondatot. Látom a fiú arcán, hogy alig hallja, amit mondok, de egyszerűen nem vagyok képes hangosabban beszélni.
- Mit akarsz? - következő kérdés.
Kicsit kizökkent gondolataimból. Furcsán pislogok.
- Hát... Izé... Megnézem, hogy anyáék válaszoltak-e már a levelemre... - amint kiejtem megbánom, amit mondtam, hiszen olyan gyerekesen hangzik. Bagolyháznál mégis mit csinálnék? Furcsa kérdés.
- Mi van a táskádban? - bök a kötött tatyómra.
Válaszolnék hirtelen, de inkább máshogy fejezem ki magam.
- Amu... Nyakláncok. - gyanús tekintettel méreget egy kicsit.
- Mutasd meg! - parancsol rám, én meg védtelenül kinyitom a táskát, és felé mutatom a nyakát. Belekukkant, és bólint, majd félreáll, és kinyitja az ajtót.
Furcsállva pislogok rá, ő meg hirtelen dühös arcot vág, így gyorsan besiettem a házba, aztán csukódott mögöttem az ajtó.

Körülnézek a koszos toronyban, majd visszanézek az ajtóra. Furcsállom, hogy őrt állítottak ide. Mégis mi lett volna nálam, persze a pálcámon kívül? Lehet, hogy majd kifele is megnézi, mi van nálam? Valamit őriznek itt?
A sok kérdést gyorsan elhessegetem, és céltudatosan nekiindulok a csigalépcsőnek, a legfelső emeletig, ahol az én tokom is van.
Szeretem a csigalépcsőket, és a magasságot, így kissé feldobottabban érek fel. Azonnal megcélzom a szokásos helyet, és teljesen felvillanyozódom, amikor meglátom, hogy egy csomag is, és egy levél is vár rám. Nocsak, ki a másik feladó vajon?
Izgatottan kiveszem először a levelet, amit egyértelműen anyáék küldtek. Nem bontom ki azonnal, elteszem a táskámba, hogy majd az ágyamban olvassam el este, és válaszoljak rá azonnal!
Izgatottan kihúzom a csomagot is. Lássuk csak, ki küldött ajándékot!

Miközben próbálom lehámozni kezeimről a kesztyűket, fejemben neveket futtatok végig, vajon ki küldött volna nekem csomagot? Lehet anyu, lehet egy otthoni barátom! Nagyon ritkán kapok csomagot. Lehet, hogy valami nyaklánc? Fényképek, vagy valami ruha?
Kötött kesztyűmet táskámba vágom, és megforgatom kezemben a csomagot, míg egy fehér címkére nem bukkanok.
Hirtelen minden vidámságom elszáll, sőt még a vég is kifut az arcomból, és nem a hideg idő miatt. Felfogva, hogy mit is fogok, ijedten elejtem a csomagot, ami egy tompa puffanással landol a földön. Pár pillanatig bámulom a koszos földön fekvő csomagot. Lehetetlen, hogy ez az én tokomba kerüljön. Mégis miért hozták ide, miért rakták hozzám?
Biztos félreolvastam, biztosan csak káprázott a szemem. Teljesen elment az eszem ebben az idióta háborúban.
Óvatosan felveszem a csomagot, és alig merek odanézni, amikor megfordítom, reménykedek benne, hogy az előbb csak vaksi voltam. Ismét megtalálom a fehér kis címkét, és rajta a címzett nevét: Brandon Everald Gray.
Nem ejtem le újból, de ujjaim szorosabban kezdik fogni. El sem hiszem, hogy Brandon Gray csomagját fogom fagyott kezeim között. Az inspektorét. Azé az emberét, akiről az terjeng, hogy Halálfaló, hogy egy romlott ember, aki idén karácsonykor megölte a kishúgát diákok és tanárok szeme láttára a Roxfort falain belül. Nagyon megijedek, hogy milyen értékű tárgy van a markomban. Talán, ha felvinném a Szükség Szobájába Soléknak, és... nem. Ez őrültség. A fiú, aki kint áll, biztosan ellenőrizni akarja majd, hogy kinek a leveleit, csomagjait viszem ki magammal, és ha észreveszi, akkor nekem végem. Visz az inspektorhoz, ahol... ahol nem merek belegondolni, mit csinál velem. Sok diákot láttam már szörnyű állapotban, akik csak suttogva merik elmondani az igazságot, hogy pár tanárnak titulált Halálfaló tette ezt vele, amiért olyat tett, ami nekik nem tetszett. Bele se merek gondolni, hogy Gray csomagja a kezemben van, és ha ez kiderül, hogy nálam van... akkor... brrr! Vajon miért a bagolyházba kérte? Ha fontos lenne biztos a szobájába kérette volna... Vagy épp ezért kérte ide? De mit keres az én pakkomban?
Csak bámulom a nevet, és próbálok ésszerűen gondolkozni, hogy mit tegyek vele.
- Szia Mona! -
Ijedtemben összerezzenek, és hirtelen a hang irányába fordulok, de úgy, hogy a csomag a hátam mögött legyen, és a látogatóm ne vegye észre.
Szívem vadul kezd verni az izgalomtól, szinte azonnal leizzadok, még az arcom is kivörösödik.
- Sz-szia! - köszönök vissza zavartan.
Arianna az, aki felettem jár egy évvel. Látásból, illetve névből ismerem, de nem igazán beszéltünk még. Ő valószínűleg Solon keresztül, vagy a pletykákból ismer engem. Hiába nem a lent őrködő fiú jött fel, vagy valaki még rosszabb, még mindig az ájulás kerülget. Ki tudja, hogy Arianna mit szólna, tenne, ha észrevenné a csomagot! De nem kell pánikba esni, Mona! Mégis miért venné ki a kezedből, és nézné meg a címzettet? Ki tenne ilyet, minden ok nélkül?
Megzavarodott arccal bólintok neki, de csak automatikusan védekező reakcióként, de amint fel is fogom, mit kérdezett hirtelen kitisztulnak ködös szemeim, és megrázom a fejemet.
- Őőő nem, szerintem sem! - mondok valami kézenfekvőt.
Alig fogom fel, hogy a lenti srácról beszél, hiszen teljes erőmmel azon vagyok, hogy minél természetesebben viselkedjek, és semmi furcsát ne mondjak, vagy tegyek. Próbálok hangtalanul mély lélegzeteket venni, ami fogalmam sincs, hogy sikerül, de Arianna ha észreveszi, ha nem, talán megnyugtat.
- Biztos azért van itt, hogy ne lopjuk el más levelét. - mondom, mintha találgatnék, pedig magamban azonnal az inspektor arca jelenik meg, ahogy elborul a dühtől, amikor megtudja, hogy egy negyedikes lánynál van egy fontos csomagja. Effajta gondolatok száguldoznak bennem, a lélegzetemet pedig próbálom normalizálni kisebb-nagyobb sikerrel.
Nem ismerem Ariannát, és sokan, köztük Sol és Oz is óva intett, hogy nem szabad mindenkiben megbízni, mostantól azokban sem, aki egy szimpatizált házába tartoznak. Már nem lehet tudni, ki rossz és ki jó.
Körmeimet a csomagolásba vájom idegességemben, aztán észbe kapok, hogy nem szabad látszódnia, hogy valahogy is érintette valaki.

Látszólag nem díjazza a viselkedésemet, szinte leolvasom az arcáról, hogy "viselkedhetnél normálisabban". De mégis, hogy viselkedjek normálisan? Lassan az őrületbe kergetem magamat! Hirtelen nagy felelősség zúdult rám, és nem tudom, mit tegyek. Mit kezdjek egy olyan csomaggal, ami az egyik legveszélyesebb professzoré? Folyton azon kattog az agyam, hogy fel kellene vinnem talán a Szükség Szobájába. Nem járok fel gyakran, így is nagy a kockázat, nem szeretném, ha elkapnának, vagy akár rátaláljanak a szobára ismét. De talán ez fontos... és ha nem? Végül is egy csomag csak, lehet a szülei küldték neki, vagy valamiféle üzletfele, nem mintha lenne üzlete, vagyis nem tudom, hogy van-e. Jaj, kezdek szédülni... Az is furcsa, hogy miért ide kérette, hiszen a legtöbb professzornak a szobájába érkezik minden személyes dolga. Pont az inspektorét küldenék ide? Az, hogy a tokomba került biztosan véletlen volt, de az, hogy ide kérette a bagolyházba, talán nem... Ajj, felesleges ilyeneken rágódni, hiszen nincs jelentősége. Annak van jelentősége, hogy a kezemben tartom, és Ariannán egyre erősebben látom a gyanút. Lehet el akarja venni...? Biztosan feltűnt neki, hogy valamit nagyon szorongatok. Mona, neked még veritaszérum sem kell ahhoz, hogy mindent elárulj szavak nélkül!
Szavai és gesztikulálásai alapján őt egyáltalán nem viselte meg a lent álló fiú gorombasága, úgy látszik csak én vagyok ilyen tutyimutyi.
Kínos csend áll meg köztünk, látszik, hogy nagyon próbál barátkozni, vagy legalább értelmesen lezárni a beszélgetést (már ha nevezhetjük annak), úgy, hogy az ne legyen kellemetlen. Persze, hogy ilyenkor baltázom el megint, hiszen Arianna kedves lánynak tűnt és most is annak tűnik, de én a kisebb pánikrohamommal foglalkozok, meg azon morfondírozok, hogy biztos mindjárt kikapja a kezemből, és feltartja a feje fölé, hogy ne tudjam elérni. Persze Mona, valószínű...
- Igen, én is sokat levelezek anyuékkal! - csapok le a válasszal, és roppant mód örülök, hogy végre ki tudtam nyögni egy mondatot dadogás nélkül.
Ismét kínos csönd áll be, hiszen két énem vívódik, hogy most marasztaljam vagy ne.
Amikor látom, hogy mozdulna, és indulna lefelé itt hagyva engem a kételyek tébolyában, kétségbeesek, és hadarva utánakiáltok.
- Arianna gyere vissza! - mondom rémülten, aztán elszégyellem magam. - Kérlek! - teszem hozzá. Alsó ajkamba harapok, remélve, hogy marad és segít nekem.
Ó, remélem nem követek el óriási hibát! Nyöszörögni kezdek, mondani akarok valamit, de aztán megint elhallgatok. Gondterhelt arccal, segélykérően pillantok a lányra, de egy szó se jön ki a számon. Elég ijesztően hathatok, ordít rólam, hogy mindjárt elájulok, szinte már fal fehér vagyok.
- Segítened kell. - nyögöm ki.
Ha szívesen ajánlja fel magát, akkor tudhatom, hogy bízhatok benne (legalábbis remélem).
Sóhajtok egyet, és várom a választ.

Bárhogy is erőlködnék, nem találnék okot arra, hogy most miért nyugodtam meg. Nem vagyok nyugodt, közel sem, de hirtelen sokkal szilárdabban éreztem a talajt. Visszafordult, ez jó jel, habár nem tűnik túl boldognak eleinte, nem küldött el melegebb éghajlatra. Ez is jó jel... Ideje van elkergetni a gyanú gondolatát, most, hogy már kinyitottam a számat. Ha segít, ha nem, már tudja, hogy nagy kulimászban vagyok.
Szorításom enyhül a csomagról, de még mindig nem merek előhozakodni vele. Egyik lábamról a másikra lépdelek, de végre minden vér a helyén van, ismét szín költözik az arcomra. Ajkaimat beszippantom, és visszafogott lélegzettel várom a reakciót.
Óriási szerencsém ismét újraindítja leállt szívemet, és azonnal naposabbnak látom a helyzetet, még úgy is, hogy nem az. Amikor közelebb jön eleresztem számat, és sóhajtok egyet. Tettem? Nem tettem semmit, a nyakamba zúdult ez az egész. Lehet, hogy csak én kerekítek ekkora feneket a dolognak? Lehet Arianna, amint meghallja aggodalmam okát, kinevet, lehülyéz, és elvonul, hogy mekkora paranoiás vagyok. De, de, de az nem lehet! A teremburáját, mégiscsak az inspektoré! Lehet őt is érdekelni fogja ez a "zsákmány".
- Nem tettem semmi rosszat... - motyogom. - Még. -
Ismét felkavarodnak a gondolatok a fejemben, akár a sivatagban a homokszemek, és újra átröppennek a fejemben a lehetőségek, hogy mit csináljak vele, és mik lesznek a következmények.
Arra eszmélek, hogy talán fenyegetően hangozhatott a "még" szócska a végén, de talán eléggé látszik rajtam, hogy nem akarok világuralomra törni éppen.
Aggodalmam hamar elszáll, a mosollyal egybekötött ígéret bizakodást vált ki belőlem, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak vissza, pedig az ember akkor mosolyog, ha vidám.
Csend áll be egy pillanatra, nem kínos, inkább csak feszültségkeltő. Nem szándékosan hallgatok, nem is félek már Arianna nem létező hátsószándékáról, egyszerűen nem jön ki hang a számon. Körbenézek, hiába nincs fent senki, és először csak bólintok. Bár nem eldöntendő kérdés volt, értheti a jelzést.
- Arról van szó. - mondom ki végre. - De én nem fújtam meg! - emelem meg a hangomat mentegetőzve, aztán észbe kapok, és visszahalkítom magamat. - Sajnálom, hogy belerángatlak, de tanácstalan vagyok! Nem tudom, mit tegyek... - a sok köntörfalazás már idegesítő lehet, de mielőtt elmondanám mi van nálam, bocsánatot akartam kérni, hogy belerángatom. Ha már tud a csomagról, és arról, hogy kinél van, már bűnrészes...
Mélyen a szemébe nézek, szemeimből süt a gondterheltség. Magam elé vonom a csomagot, és két kézzel szorítva elé mutatom, jelzem, hogy nyugodtan fogja meg.
- Tudod kinek a csomagját fogod a kezeidben? - mondom, és ujjammal rábökök a kis cetlire, amin a név virított, hogy nézze meg. Idegesen eltűröm hajamat két fülem mögé, és várakozóan nézek rá.
- A pakkomban találtam, esküszöm nem loptam el! Azt hittem nekem küldték, majdnem ki is bontottam, csak akkor vettem észre, hogy kinek címezték. Szerinted mit tegyek vele? -
Bontsuk ki? Adjuk oda az inspektornak? Úgysem hinné el, hogy nem mi loptuk el. Vagy ami még mindig erősen elgondolkodtatott: hogy elviszem a szökevényeknek...

OKé, kicsit talán felbátorodtam, Ariannának kellemes kisugárzása van (így, hogy már nem kerülget az ájulás veszélye, sokkal szimpatikusabb a lány), És szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megbízhatok benne, főleg, amikor felajánlja, hogy vigyük a kastélyba. Egyértelműen a DS-ről beszél. Legalább is a kacsintását úgy fogom fel, illetve griffendéles létére nem is lenne meglepő, ha róla is kiderülne, hogy DS-tag, csak úgy mint én, kívülálló segítő. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy vajon hány ember segítheti a lázadók nem is szűkös csoportját. Ha nem lennék tinik, már kijönne egy komplett hadsereg belőlünk. Mélyen magamban abban reménykedem, hogy nem lesz szükség erre a szervezkedésre, hogy totál feleslegesen alakult meg a sereg, de a lelkem mélyén jól tudom, hogy ez egy hülye feltételezés, ugyanis még a vak is látja, mi lesz mindennek a vége. Csak én nem akarom belátni, mert félek attól, hogy elveszítem Ozt, Keyrát, Solt, Lunát, bárkit, aki közel áll hozzám. Már az a gondolat is megrémiszt, hogy emberek kínoznak, és ölnek meg, nemhogy még a szeretteimet. Sokáig haragudtam Solra, amiért beköltözött a Szobába, hiszen cserben hagyott, Ozon kívül ő az, aki meg tud védni. Nem tudom... talán még most is kicsit fújok rá, de csak magamban, neki nem mutatom... Így is elég baja van neki (nem mintha nem ő választotta volna magának ezt az utat és a bajt melléje!), de reménykedem benne, hogy jól döntött, amikor itt hagyta a folyosókat Soltalanul.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem Ariannát a Szobáról, vagy a DS-ről, de félős énem visszatart, és inkább a feladatra koncentrálok, ami... ami mi is?!
Kicsit eltelepedek a kifejezésen, hogy "Kicsi Mona". Felettem jár a lány, de még így is idősebb vagyok nála pár hónappal... Nem hibáztatom, hiszen rám mindig olyan kis törékeny virágként néznek, akit könnyű eltiporni, vagy meg kell védeni... Talán igazuk is van, nem hiába nem gyarapítom a piros sálasak táborát. Sok mindentől félek, voltaképp úgy érzem olyan vagyok, mint egy nyolcéves, aki csak belecsöppent a nagyok világába, úgy tök véletlenül. Néha úgy érzem sosem fogok felnőni.

Sasfülemet szavak ütik meg, de nem érthetőek. Csak szavak... Tompák, de szavak. De ez nem Arianna szájából jött... Megijedek, szusszanok egy nagyot, de kezemet azonnal szám elé is kapom, mintha ezzel azonnal elárulhatnám magunkat. Nincs mese, most kell döntenem! Szinte teljesen egyértelmű, hogy mit kell válaszolnom, vagyis épeszű ember azonnal rávágná a választ, hogy "Persze, bevállalom!". Én meg talán úgy tűnök, mint aki még gondolkozik is rajta, pedig csak leblokkoltam.
- Te is hallottad? - suttogom, majdnem tátogok neki, kitágult szemekkel. Szívem vadul verni kezd, és csak reménykedek, hogy nem lépteket kezdek hallani... Gyerünk Mona, mozdulj! MOZDULJ!
- Persze, hogy bevállalom, de hogyan? - visszatartva a levegőmet nézek rá, csak bambulok. Szemeimből ömlik a kétségbeesés. Az ablakoknak szánt lyukakra nézek, és a kinti peremre gondolok, majd visszanézek szőke bajtársamra. - Ugye most nem az jön, hogy ki kell másznunk? - magamban térden állva könyörgöm, hogy ne így legyen. Ugyan nincs tériszonyom, de a pár centis madárkakis, jeges párkány, ami alatt több tíz méter húzódik nem igazán a legvonzóbb látvány egy remegő lábú lánynak...
- Meg kell csinálnunk! - mondom, ha ki kell másznunk, ha nem. Nincs visszaút, ha tetten érnek minket, az sem biztos, hogy túléljük (?).
Sol, remélem látsz valahonnan, és nagyon büszke vagy rám! Mert a húgod bedilizett...

Hátranézek az egyik nagyobb ablakrésre, és fintorodva elhúzom a számat. Semmi kedvem sincs nyolcvan métert zuhanni a bagolyházból, majd nyakamat törni. Sol biztos nem örülne, hogy a drága húgocskája kinyiffantotta magát, még ha nemes cél érdekében is. Egyre inkább azon morfondírozom, hogy vissza kellene tenni a csomagot, csak elehet már késő. Annyit szorongattam idegességemben, hogy az már meglátszik rajta. Mondjuk ezt a tényt az inspektor másnak is betudhatja, de mi van, ha egyből észreveszi rajtunk, hogy mi nyúltunk hozzá? Hiszen rajtakapott minket. Vagyis még nem, de több mint valószínű, hogy őt halljuk, ahogy a fiúval diskurál. De vajon meddig beszélget vele? Amint a fiú megejti, hogy már egy jó ideje fent vagyunk, biztos azonnal felrohan, és akkor végünk! A kérdés, hogy mennyi időnk van még. Két perc? Húsz másodperc?

- Repülünk. - ismétlem halkan. Csodálkozásomban a szó végén nyitva marad a szám, de hamar észreveszem, és összezárom őket. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy egy teljes életnagyságú seprűt húz elő a táskájából. Tértágító-bűbáj lenne? Ó te jó ég, de jó! Jaj, ezt most nem szabad csodálni, mert nincs idő, ketyeg az óra!
Pislogva nézek Ariannára, és hallgatom ötletét. Végül sikerül meggyőznie, nem is olyan nehezen, így megragadom a seprűt, és nyelek egy nagyot.
- Azt hiszem ott van az Inspektor pakkja! - mutatok odébb pár méterre.
Nem is figyelem tovább Ariannát, inkább a kezemben álló seprűt bámulom, és egy röpke pillanatig lefagyok.

Sose voltam jó seprűlovagló. Solt mindig is úgy csodáltam, amiért a kviddicscsapatban benne volt, méghozzá fogóként! Oz is könnyűszerrel bekerülhetne, csak ő túl lusta, de ő is rendkívüli játékos, amikor otthon játszanak hárman apával én mindig csak ámulva nézem őket, és azt kívánom, hogy bárcsak nekem is juthatott volna a kividdicsvérből. Persze nem olyan megemészthetetlen dolog ez, könnyen túl tettem magamat rajta. Sose leszek kviddicslegenda, na és? Aha, de most majdnem tele van a gatyám! Régen ültem seprűn, mondhatni legutóbb az elsős repüléstanórán... Minimálisan meg tudom ülni a seprűt, de ilyen stresszes helyzetben, egy idegen seprűn, ilyen magasan, háát... Pedig minden jel szerint én fogok "vezetni".

(Szerk.: a következő bekezdések szinte pillanatok alatt mennek végbe)
- Menni fog ez, Mona... - suttogom magamnak.
Megkapaszkodok a rés két oldalában, és egy ugrással nagy nehezen felhúzom magamat a párkányra. Hirtelen elfog a félelem, nem merek se előre, se lefelé nézni, így a messze húzódó hegyeket nézem, míg átlendítem a lábamat a szárán, előrecsusszanok, hogy Arianna még mögém érhessen. Nincs sok hely a párkányon, szabad kezemmel erősen markolom a rés szélét, és csak remélni tudom, hogy Arianna fel tud mászni mellém anélkül, hogy kilökne engem.
- Jössz? - szólok hátra idegesen, de a fejemet sem merem megmozdítani.
Ekkor egy ismerős, öblös férfihangot hallok, amibe beleremegnek a térdeim, és kis híján összerogyok.
- Álljatok meg! MOST! - kiáltja.
A lépcsőtől hallatszik, bizonyára már csak pár lépésre van tőlünk. Hallom Ariannát mögöttem, de ekkor ismét megszólal a hang, immáron közelről.
- Flagellii! - ordítja, és egy hatalmas csattanás hallatszik, és egy ordítás. Ez Ariannáé volt?!
Ha igen, végre hátra merek nézni, és egészen a lépcső tetején álló Grayjel nézek szembe. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozik. Tekintetem leugrik az alattam összeeső lányra, akinek a ruha széthasadt a hátán. Gray megindul felénk. Leugrok, megragadom, ahol érem, a seprűt csak fél kezemben fogom, és mikor Gray már csak pár lépésre van, és felénk szegezi a pálcáját, kiugrom az ablakon Ariannával.

Zuhanunk.
Amint a lábam elhagyja a párkányt észveszejtően sikítozni kezdek.
- Fel, fel, FEL! FEL, FEL, FEL! - ez az egyetlen varázsszó, amire emlékszem.
Félig lógok a seprűn, Arianna is valószínűleg hasonlóképpen vagy belém, vagy a seprűbe kapaszkodik.
A seprű felbátorodik, és megtart minket, de mivel túl nehezek vagyunk ketten, csak lassít minket, továbbra is a föld felé kacskaringózunk. Erőszakosan próbálom irányítani a seprűt, inkább kevesebb sikerrel. Az inspektor hangját hallom messziről.
Laposan, de gyorsan haladunk a föld felé, míg végül elég messze landolunk a bagolyháztól. Viszonylag nagy erővel egy hatalmas bokorrengetegbe csapódunk bele.
Kábultan érzem, ahogy az ágak kiszakítják ruhámat, és a földhöz ütközök.
A fejemet beverem, pár kósza gondolat még átfut a fejemen, mielőtt elájulok.
Az inspektor látta, hova értünk földet?
Arianna, jól vagy?
Vajon most meghalok...?
És elsötétül minden.