Memoár

"Ha a gonoszság fészkelődik benned:
engedd, hogy megkísértsen a jó."

Pillanatokon múlik az életünk. Olyan megmásíthatatlan perceken, amik magukkal hozzák a változás szelét. Elmúlhatnak az érzéseink, a hangok tovább szállnak, azok a bizonyos hangok, azok a bizonyosak. Emlékszel még? Ott zúgtak a fülemben, a füledben. Elmúlik a csókod, az érintésed, a bőröd melege. Nincs fájdalmasabb a szívünk halálánál. A lelkünk gyilkosának öröménél. Boldogok lehetünk. Valamikor, egy másik világban. Ott, ahol nem dúl háború, ahol nem dúl kegyetlenség. Lehettél volna a védelmező angyalom, a csábító ördögöm. Lehettél volna a szárnyaló, velem tartó boldogságom. Az otthon melege. Az otthonom. Lehettél volna a földet érő, zúgó hullócsillag. A kívánságom. Lehettél volna.
Nem múlnak el az érzések. S most? Itt állok miattad, az ítéletszék előtt. A bíróm pedig az életem, a csalogató pokoli hazugságom. Az, amiben mindig hittem. A reményem. A reménytelenségem. A gonoszságom. Nem változok. Megkínoznak, megtörnek, megölnek. Alfredo is megmondta. Egyszer megértem, milyen csodálatos volna, a halkan, csendben jövő, tisztességes halál. Mint, ahogy a falevél hullik a földre. Azt válaszoltam, hogy legyek halhatatlan, legyek tüzes és a halálom is éppoly harcias és nagy lánggal égő. Tudod mikor jöttem rá, hogy hazugság? A karodban. Feléledt az, amit a szívemben rejtegettem. A dobbanás. A halk rezonálás, a néma áldás. Megáldott a csókod, elhozta nekem, amire évek óta szükségem volt, hogy a megváltás elérkezzék. A halálomat.
Nem láthatod őket, nem vagy mellettem. Nem hallhatod őket, nem vagy mellettem. Soha nem leszel már mellettem. Soha már. Talán egyszer, egy másik világban találkozunk. Egy helyen, tudod, azon a helyen. Ott leszek, veled. Ott leszel, velem. Megváltottál, Raphael. Örökre. Megesküszöm, hogy minden éjjel hallhatod az emlékeidben a szívem dobbanásait. A csókom pedig ott ég majd ajkaidon. Azokon a gyilkos, égető, puha ajkaidon.
Bár hallhatnád őket. A szavaikat. A vádló pillantásukat. A bűneimet. Ez a furcsa időt, ezt a hideget. Fázom. Vérzem. Sebeimből, némán szivárog a vérem. Bíbor folyamként csordogál. A padló, túl nyirkos és hideg. Testem reszket, mintha jégen hasalnék. Nagyon fázom. Bár a karodban lehetnék. Csendesen.
Védj meg! Kérlek! Légy a megmentőm.
Nincs tovább. Ez egy másik világ, egy olyan hely, ahol nincs maradásom. Ők is tudják. Azt kapom, amit már rég adni akartak nekem. A fájdalmas kínokkal teli halált.
Már közeledik. A zöld fénycsóva, tudom, elér. Érzem, ahogy végigzúg a karjaimon. Ahogy eltöri a szívem melegét. Ahogy megöl. Szemeimben pupilláim feketeségéből eltűnik az élet varázslatossága.
Halálsikolyom betölti a katakombák sötétségét.
Már nem fázom. Nem érzem a nyirkosságot. A pokol kapuja nyílik ki előttem. Tudtuk. Tudtam. Elér a tisztítótűz. Elér. Valahol ott, ahol örökre egyedül maradok. A bénító bilincseimmel, az emlékeimmel, a bűneimmel. Lehúznak a mélybe, marasztalnak. Borzasztóan marasztalnak. Nincs tovább.
Soha nem volt tovább. Csak a percet vártam, ezt a bizonyos percet. Az átkomat. A lidércfényt, ami elmulasztott mindent, ami lehetett volna. Már vártam. Elért.
Megbosszulsz? Kérlek bosszulj meg!
Miért?
Mert a gonoszságom, benned él tovább…
Szeretlek Raphael.

Köszönöm ezt a 6 évet, majdnem 7-et az életemből. Remélem, hogy ez az oldal pont olyan sok boldogságot fog hozni az elkövetkező generációk játékosainak, mint amilyen boldogságot hozott nekem, amikor 15 évesen az oldal első formációjával találkoztam.
Szeretlek titeket.

Kérem mindhárom karakterem törlését.
Monique Garside-ot megölték a halálfalók, miután kiderült féltve őrzött titka.
Lauren H. Garside-ot még aznap éjjel szinték megölték, elfogultságukban.
Demetrius Rhodenbarr pedig még mindig boldogan és önfeledten kergeti a lányokat és ez így is van jól.