Madame Puddifoot kávézója

[viselet]

1999. február 13.

Nem válaszoltam a kérdésre. Persze, hogy „csak így” vissza akartam adni, hiszen semmi hasznom belőle. Még csak használni sem tudom azt a pálcát és semmi kedvem rá vevőt találni.
– Majdnem annyira jól állt magán, mint ahogy a bátyám képzeli el magán.
Az asztal mellé érve felé fordultam, de még mielőtt kihúztam volna neki a széket, elmosoylodtam. Nem gúnyosan, csupán magabiztosan. Alaposan végig mértem megint a kecses alakját, egy pillanatra hagytam, hogy magával ragadjon a szépsége. Ennyit én is megérdemlek, ha már egyszer Esmé utazgathatott Damiennel, akkor egy kis „bámészkodás” nekem is belefér.
– Nekem jobban áll, mint a bátyjának – válaszoltam és a kezemet a szék támlájára tettem. – Szóval, ha szeretné, szíven megtartom.
Lassan húztam ki az ülőalkalmatosságot. Mivel egy kézzel nehéz volt megemelni, kicsit hangosra is sikeredett, de nem érdekel… akármilyen nyomorék vagyok, attól még igyekszem úriemberként bánni a csinos lányokkal és nőkkel. Az persze jó kérdés volt, hogy a kettő közül Blaire Montregot hová sorolnám be. Még látszott rajta a minden kislányosság, ugyanakkor volt benne valami elképesztően nőies és vonzó.
– Üljön csak le – mondtam kicsit lágyabb hangon.
Végig néztem, ahogy elfoglalja a korábbi helyét. Finoman betoltam alá a széket és közben gyönyörködtem a kecses mozdulatsorba. Csodás pillanat volt, mégis arcon csapott a felismerés. Az én ízlésemnek talán Blaire még túl finom is volt… annak ellenére, hogy korábban pofonvágott. Esmében van valami plusz, ami belőle hiányzik.
Kissé ügyetlenül ugyan, de én is helyet foglaltam. Ezúttal nem támasztottam neki a botomat az asztalnak, hanem továbbra és nem is helyezkedtem el annyira kényelmesnek. Nem szerettem volna feleslegesen feltartani, ha már egyszer programja volt.
A táskámért nyúltam és egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle a sokat emlegetett pálcát. Sértetlen volt, nem sokszor nyúltam hozzá, mióta nálam volt, nagyrészt a dohányzóasztalon porosodott, hacsak Esmé vagy Zeusz nem piszkálták, valóban érintetlen volt.
– Már megkaptam, amit akartam – mondtam és kiraktam az asztalra.
Láthatóan Miss Montrego még mindig nem értette meg. Engem nem a tárgyi dolgok, nem a pénz és nem is feltétlenül az a puszi érdekelt. Csupán látni akartam mennyit ér a pálca. Nem vagyok én sem ellene, sem a bátyja ellen és nem akarok a családjukból hasznot húzni. Az, hogy véletlenül belebotlottam a nagydarab testvérébe, aki elvette azt, amiért én dolgoztam meg és mellé meg is lopott – igen, itt Esmé láncára gondolok –, akkor nem lett volna semmi attrocitás közöttünk. Igaz Montrego most már érdekel annyira, hogy megtudja, mi történt vele – gondolkodtam el közben. Tudtam, hogy a kíváncsiságom félreérthető a legtöbb ember számára… de én ilyen vagyok. Ha valami foglalkoztat, akkor annak utánajárok. Ez szórakoztat.
– De, ha szeretne még valami meglepetést okozni, ne fogja vissza magát! – mondtam és megint elmosolyodtam. – Tudja nem mindennap puszilgatnak roxfortos diáklányok.
Szándékosan cukkoltam kicsit a történtekkel. Nyilván tetszett volna a dolog, ha Esmé nem lenne képbe… de még úgyis bűntudatom volt kicsit a történtek miatt, hogy nem én kezdeményeztem a dolgot.
– Tudja mit… kigondoltam valamit – mondtam és közelebb hajoltam hozzá az asztal közepén álló díszt kicsit félre is toltam, hogy a szemébe nézzek. – Menjünk el valahová kettesben. Mindent maga találna ki, hova menjünk, mikor és mit csináljunk. Ezt kérem cserébe.
Talán ez neki úgy hangzott, mint egy randi… nekem viszont úgy, mint egy jó szórakozás. Kevés emberrel volt dolgom az elmúlt években és kíváncsi voltam, hogy a mai fiatalság mit szeret csinálni. Nyilván én sem vagyok öreg, de éppenséggel húsz év alatti sem. Hátha mutat valami olyat, amivel meg tudom majd lepni Esmét.

zene: CD- What I Meant to Say

- dress -


And I just thought that you should know
That I've been holding on while you've been letting go
Well, it's not too late to say it right this time
'Cause I know I said I'm sorry but that's not what I meant to say'



~~ ❈ ~~

A magabiztos szinte fellengzős rákontrázásra megjelenik egy széles vigyor az arcomon. Ó igen, már nagyon is értem, miért találták meg egymást ennyire baromi jól Mathias-szal. Mind a kettő elviselhetetlen, pökkhendi, egoista. Tudom, nem szép dolog ilyesmit mondani az ember-lányának a rokonáról, különösen ha az illető az nem más, mint a bátyja, de sajnos a tény az tény. Bármennyire is imádom azt a nagy tunya fejét, azért nem kell a szomszédba mennie hogy egy kis magabiztosságot keressen. És még csak mélyre sem kell leásnia magában. Ahogy a jelek szerint Lee is ugyanezt a cipőt tapossa. Vicces a hasonlat, s kuncogok is. Persze ő azt hiheti, hogy az általa mondottakra reagálok. Nem világosítom fel a tévedéséről.
- Nos, örülök hogy ezt akkor megbeszéltük...! -
És ezzel én lezártnak tekintem a dolgot. És már nyúlnék a székemért, de a férfi megelőz. Felvonom újra a szemöldököm. Egyre több meglepetést okoz. Kissé el is pirulok, mert most már tényleg illetlennek tartom a teás esetet. A fene...
- Köszönöm. - motyogom, miközben helyet foglalok, és ő is megkerüli az asztalt szembe velem. Szinte szó nélkül nyúl be a táskába és veszi elő a pálcát. Halkan koppanva ér az az asztal lapján vízszintesbe. A szívem kihagy egy fél ütemnyit a látványára. Ó....!
– Már megkaptam, amit akartam – 
Ez meglep. A nagy, kerek szemeim a pálcáról, mely láthatólag teljesen sértetlen, most Elliot-ra vándorolnak. Gondolkodóba ejt. Az alsó ajkamba harapok, miközben eltűnődöm.
- Valóban? -
Mégis mit kapott meg? Nem adtam semmit, mindössze teát a képébe, meg egy puszit. Mert ez egy puszi volt csak. Jelentéktelen és ostoba. Ostoba, főleg a részemről. Messzemenőkig nem tudom ezt csókként tekinteni, hisz ő állt mint egy darab fa. Mint én, akkor, mikor Eric letámadott a maga sajátosan vonzó módján. De az az ellenállás is mindössze egy percig se tartott mert képes volt kikényszeríteni belőlem hogy... mit is? Hát igen, hogy visszacsókoljam és hogy mellé nőiesen tökön is rúgjam. Habár lehet csak a térdébe sikerült megtörölnöm a lábam úgy lendületből. Szóval összehasonlítva Mr. Lee tulajdonképp semmit nem kapott az égvilágon. És épp ezért kicsit úgy érzem, kilóg a mandragóragyökér a cserépből...
– De, ha szeretne még valami meglepetést okozni, ne fogja vissza magát! -
Aha, na persze!
- Még jó, hogy nincs nálam még egy adag tea… -
Kuncogok vidáman. De a szavaira elhűlök.
- Tudja nem mindennap puszilgatnak roxfortos diáklányok. -
Ó. Hát akkor tényleg ez volt az ára? Jó tudni.
- Remélem kiélvezte. Mert többet nem fogja. Legalábbis én biztosan nem. -
Szusszantok dühösen. Hangom kissé megremeg, pedig annyira szerettem volna ezt magabiztosan mondani! Micsoda vérlázító alak ez! Bahhh.... az a hülye egó! És a vele járó mocsok pasik! Idegesen pillantok félre, és csavarok meg egy tincset közben az ujjaim körül. Zavarba hozni mindig mindegyik szakértően tud. És Lestrange ennek a mestere.
– Tudja mit… kigondoltam valamit –
És ez az a mondat, vagy mondatkezdemény, ami tudom hogy nem fog tetszeni. Bármi legyen is a vége, nem fog tetszeni. Leginkább talán azért, mert a kezdet sem tetszik. Baromira nem!!!
Ráadásul a mozdulata mindezt még tetézi is. Ahogy közelebb hajol valami botor dolognál fogva kissé kiráz a hideg. A szemeibe nézve pedig.... miért ver félre a szívem? Jesszuska!
- Menjünk el valahová kettesben. Mindent maga találna ki, hova menjünk, mikor és mit csináljunk. Ezt kérem cserébe. -
Az odébb tolt díszt kezdem el bámulni. Agyam lázasan zakatol és félek ha így pörög lehet agyérgörcsöt kapok a végére. Mi a francot tegyek? Mit mondjak? Nem utasíthatom el. Az... eszméletlen bunkóság volna. És nem is fer. Igaz, elviekben neki ez a puszi doszt elég volt. Akkor meg miért érzem még mindig adósának magam?
Baszd meg Mathias!
Elhúzom a szám. Elhatároztam hogy megmentem a bátyám seggét, és nem vagyok  hajlandó megmásítani ezt a döntést. Szóval legyen....
- Miért is épp kettesben? Talán csak nem fél hogy a mennyasszonya nem díjazná a helyzetet? -
Na igen. Legjobb védekezés a támadás. Hát támadjunk, amíg lehet. És ott ami a legfájóbb pont. Hisz minden embernek a szívén át vezet az út. Vagy az félelmein át...

[viselet]

1999. február 13.

A mosoly nem tűnt el az arcomról, sőt még közelebb hajolok Miss Montregohoz. Az én magabiztosságomat ugyan nem töri meg pár egyszerű szóval, ha nem akarta volna azt a puszit, biztosan nem támad le csak úgy a semmiből. Mennyire gyerek még – gondoltam és egyenesen a szürkéskék szemeibe néztem, amik most még talán ezüstösen is csillogtak. Eddig nem néztem meg ennyire magamnak.
– Ne aggódjon, minden másodpercét kiélveztem – mondtam és egy kacsintást is megengedtem magamnak.
Alapvetően nem sokat flörtölök, nem az én terepem és kényelmetlenül érzem magamat közben. Ezúttal azonban egy egészen más helyzetbe cseppentem: nem én akartam megszerezni magamnak egy nőt, hanem egy kislány ácsingózott utánam… vagy legalábbis a bátyja pálcának a kedvéért eljátssza. Nekem mindkét helyzet tökéletesen megfelel és egy jó mókát sosem hagynék ki.
– Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő – mondtam és inkább letöröltem a képemről a mosolyt.
Valójában látni akartam, hogy mit tenne meg a bátyjáért és ezt meg is kaptam. Azonban a következő kérdés kicsit helyre zökkentett. Vajon mit szólna Esmé, ha egy nála is fiatalabb lánnyal mennék el valahová? Nem igazán hittem volna, hogy nagyon mérges lenne… ráadásul nyilván előre szóltam volna neki a dologról. Nem volt értelme hazudni egyszerűen. Végül is nem készültem megcsalni, egyszerűen csak szórakozni akartam és ennyi nekem is járt.
– Nem tudom, majd megkérdezem tőle – rántottam meg a vállamat. – Ahogy végig nézek magán, nem sok oka van a féltékenykedésre...
Kíváncsi voltam mit lép egy ilyen mondatra. Eljátszottam a gondolattal, hogy kicsi szórakozom vele. Nyilván nem én szeretnék az lenni, aki Montrego kishúgából kiöli a maradék ártatlanságot – amiből nem sok szorult belé a bénasággal ellentétben.
Közelebb löktem hozzá a pálcát. Azt akartam, hogy vegye el, higgye csak azt: most aztán meg van, ami kell és az égvilágon semmivel sem tartozik. Fogalma sem lehetett arról, hogy ott van a kezemben a kártya, amivel aztán – kettőnk közül – tényleg én fogok igazán jól szórakozni.
A kávézóba közben újabb diákok érkeztek. Ez egy kicsit megzavarta az eddigi nyugalmat és a helyiséget megtöltötte a susmorgás, a bögrék és csészék csörömpölése. Az édes illat persze ismét felerősödött és mintha megduplázódtak volna a buborékszívecskék is. Egyre több párocska ücsörgött az asztaloknál összebújva, szinte csak mi lógtunk ki a sorból.
– Tudja… van nálam valami, ami a bátyjának sokkal fontosabb, mint a pálcája – folytattam aztán vigyorogva.
Most aztán tényleg jó, hogy nincs nála tea – gondoltam. Igaz nem bántam volna, ha szerencsétlenkedés helyett nyakon önt egy jó adag forró vízzel. Szerettem volna kihozni belőle azt a Blaire Montregot, aki pofon vágott, de úgy tűnt egyre nehezebb.
Természetesen a kulcsra célozgattam. Nem tudtam, hogy a lány mennyit tud róla vagy egyáltalán a bátyja elmondta-e neki, mit vettem el tőle, de reméltem: semmit. Talán akkor könnyebb lesz kicsit eljátszanom Miss Montregoval, habár a pálcáért is eléggé sokkal tartozik.

zene: CD- What I Meant to Say

- dress -


And I just thought that you should know
That I've been holding on while you've been letting go
Well, it's not too late to say it right this time
'Cause I know I said I'm sorry but that's not what I meant to say'



~~ ❈ ~~

Az, ahogyan közelebb hajol csak még jobban fokozza a zavarom. Hirtelen nem tudok mit kezdeni a szituációval. És emiatt elfog egyetlen percre a pánik, ami a tekintetembe villan meg nyilvánvalóan. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne pattanja fel, mintha bolha csípett volna meg. Azzal nyugtatom magam, hogy ő az előétel. Utána jön Lestrange, aki a fő falat.
– Ne aggódjon, minden másodpercét kiélveztem –
Ó de nem tetszik ez a kacsintás!
És a szép vonásaim most valószínűleg kevésbé szépek. Arcomra viharfelhőként borul a paprikás méreg, de csak magamban puffogok. Kiélvezte mi? Hát remek, nagyon örülök!
– Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő –
Mit hogy a jövő? Elárulom. A nagy büdös semmit!
Igazán kedvem lenne ezt persze a képébe ordítani, de nem teszem. Mi értelme lenne? Semmi. Összefonom a kezem magam előtt, és távolságtartóan dőlök hátra a székben. Miért ilyen kényelmetlen ez?
– Nem tudom, majd megkérdezem tőle. Ahogy végig nézek magán, nem sok oka van a féltékenykedésre... -
Ahogy megrántja a vállát a kérdésemre, már az átokingerlő, de a mondata második fele már biztosan. Viszont nincs kedvem a körülöttünk enyelgő párocskákat megzavarni. Mr. Earl Grey nem érdemel ekkora műsort. Szóval mindössze elegánsan de hatalmas erővel rúgom sípcsonton.
- Ne legyen bunkó! - sziszegem. Tekintetem pedig villámokat szór felé. Nem élvezem ki a fájdalmát, mert ez is túl kegyes volt neki. Üvölteném torkom szakadtából, hogy mekkora egy féreg, hisz mégis csak egy aranyvérűt sérteget, aztán persze mégiscsak eszembe jut hogy ő félvér létére is a korrektebb fajta. Hisz a bátyám pálcája itt fekszik köztünk. Vagyis, most már hozzám közelebb, ahogy idelöki felém. Már épp nyúlnék érte, mikor a szavai megakasztanak. A mozdulat félbe marad, kezem a levegőben áll meg, dermedten, centikre a tárgytól.
– Tudja… van nálam valami, ami a bátyjának sokkal fontosabb, mint a pálcája –
- Fontosabb? Ugyan mégis mi? -
Agyam lázasan izzani kezd végigpörgetve a beszélgetéseket, és információkat. De nem ugrik be semmi. Csak emiatt a nyüves pálca miatt sírt nekem, meg a csokornyakkendők miatt persze. Mit mondott még? Mit...? Szemöldökeim közt megjelenik két kis ránc, ahogy koncentrálni próbálok, de teljesen hasztalan. Mást is lenyúlt volna Lee? Mondjuk meg sem kellene ezen lepődnöm. De ha így van, akkor most miért köti ezt az orromra? Érzem, hogy szórakozik és ez bosszant. Nagyon is, mert látom rajta mekkora kedvét leli benne. Ez azért már undorító.
- Semmi nem annyira fontos, mint a pálca... - motyogom végül, de ez inkább saját magam meggyőzésére szól. Hisz apánk pálcájától félek tényleg teljesen elveszti a maradék önbizalmát is. Az pedig rohadtul nem segítene nekem, ha visszaesne a nyári lelki állapotába. Sem Dean sem én nem vagyok képes még egyszer onnan kirángatni őt. Igazából ketten is alig ment és Pierce-nek is be kellett segítenie. De most jönnek a vizsgák, a RAVASZ és az összes többi marhaság! Szóval, akármit is blöfföl nekem itt Elliot, tudom hogy a pálca a legfontosabb. Szóval mielőtt megáll0thatna vagy én lennék túlzottan bizonytalan ujjaim ráfonódnak a tölgyre és magamhoz húzom. Fura érzés megfognom. Emlékszem hogy kislányként sokszor elcsentem, mikor már Mathiasnak megvolt. Igaz sosem varázsoltam vele, csak úgy tettem mintha. Valamiért féltem tőle. Most mégis meglepő elégedettséget és melegséget érzek. Mintha a pálca megismerne, és üdvözölne. Meglehet a vérrokonság teszi... Vagy mert unta már a porosodást.
Hosszan nézem a pálcát, mely szépen kimunkált remek darab. Igen, tényleg vitathatatlan, hogy Ollivander a legjobb pálcakészítő. Meg merem kockáztatni, hogy minden idők legjobb pálcakészítő mestere.
- Mr. Lee... - töprengésenből felpillantva nézek a férfi szemébe. Kissé meghatottan. - Mondja meg őszintén miért vette el tőle? -
Jjajjj, Blaire, ne légy ennyire szentimentális...! Korholom magam, de csak nem tudom megállni. Csak kibukik belőlem a kérdés második fele is.
- És miért adja most vissza....épp nekem? -
Jogos kérdés. És égetően szeretnék rá választ kapni. Így hirtelen újra a pálcára nézek és végighúzom rajta az ujjbegyem. Közben beleharapok az ajkamba, majd felpillantok és kissé elpirulva várom a választ.

[viselet]

1999. február 13.

Az a kis rúgás a sípcsontomon meg sem kottyant a combon nem rég összeforrt lyukhoz képest. Egy kicsit el is mosolyodtam, hiszen Miss Montrego végre mutatott valami érdekeset és nem csak a száját jártatta vagy bénázott ismét.
– Ne legyen bunkó! – tette hozzá.
Ezek szerint mégis érdekelt, hogy tetszik-e nekem vagy sem… igaz ezt a csókból is tudhattam, de ahogy mondani szokták: jobb duplán bebiztosítani magamat minden helyzetben. Ezúttal is örültem ennek az enyhén agresszív jellegű kitörésnek. Ez az oldala sokkal nőiesebb volt és hirtelen, mintha háttérbe húzódott volna az a kislány, aki a nyakamba öntötte a kávét – habár az is igencsak vonzó volt.
Csak néztem, ahogy a pálca közelebb kerül hozzá. A tekintete érdekelt, amivel nyugtázza: a bátyja „kicsi kincse” érintetlen. Mondjuk, ha azt hitték, kárt teszek benne, akkor jóval kevesebbet néznek ki belőlem mindketten, mint amilyen vagyok. Ez nem lepne meg, már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, milyen magasan hordják az orrukat.
Már majdnem utána nyúlt, a keze azonban megállt a levegőben. A szavaim hatására, mintha megfagyasztották volna, pedig nem mondtam semmi olyat, ami ne lenne igaz. Ezek szerint a bátyja nem említette meg, hogy egy másik fontos holmit is elvettem tőle. Ez valahol megnyugtatott és el is mosolyodtam magamban a dolgon.
– Fontosabb? Ugyan mégis mi?
Nem válaszoltam, csak vállat rántottam és egyenesen a szemébe néztem. Vajon erre mit reagál? Valahol nagyon is szimpatikus volt a lány… nem akartam bántani, de olyan jól esett vele szórakozni. Már nem is az ő reakciója vagy válaszai érdekeltek, hanem az, hogy Montrego mit szólna a történtekhez. A kishúga végül is fényes nappali puszilgatott egy roxmortsi kávézóban és nem ő volt ott éppen az egyetlen diák. Ha ez az információ egyszer bekerül a Roxfortba, akkor biztosan a fülébe jut.
– Semmi nem annyira fontos, mint a pálca...
– Biztos ez? – kérdeztem és még mindig sejtelmesen mosolyogtam.
Nem az volt a megfelelő időpont rá, hogy kinyögjem: „Nálam van a drága bátyó kulcsa.” Igazából abban sem voltam biztos, hogy ennek az egésznek ugyanolyan jelentősége van Blaire számára.
Nem cukkoltam tovább. Hagytam, hogy hosszan nézegesse magának a pálcát. Ha ez okoz neki megnyugvást, hát tegye csak. Engem nem különösebben izgatott fel a kettőnk között heverő fadarab, annál jobban érdekelt a sajátom – még ha ezt rendszerint nem is mutattam ki. Nem voltam soha különösebben pálca centrikus, sőt kifejezetten megvoltam minden más természetadta lehetősséggel is és nem feltétlenül kellett varázsolnom a húzósabb helyzetekben… az utóbbi napokban azonban kifejezetten éreztem a hiányát.
– Azért vettem el, mert zavart a viselkedése – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem szeretem, ha egy kölyök próbál fölém kerekedni. Azóta sem bántam meg a dolgot… habár elismerem, nem utálom annyira bátyját, mint az első pillanatban. Vissza akartam adni.
Most miért is ne mondtam volna el? Nincs ebben semmi titok. Az lehet, hogy én túlzottan magabiztos vagyok… de akkor Montrego micsoda? Elég nehéz lenne rá a megfelelő szót találni. Eleinte valóban idegesített, aztán átváltott valami furcsa, szórakoztató mutatvánnyá és szinte kísérletezni kezdtem, hogy mivel tudom jobban bosszantani. Aztán kiderült ez az amnézia és kifejezetten megsajnáltam. Azóta inkább valami különös együttérzést éreztem iránta… de azért továbbra is mulatságos volt bosszantani.
– Meg kimondta azt a szó, hogy „kérem” – válaszoltam ugyanolyan egyszerűen, mint korábban. – Ha jól emlékszem a bátyja egyszer sem mondta ki.
Közelebb csúsztattam a kezemet hozzá az asztalon, mintha hozzá akarnék érni. Az arcát figyeltem közben, majd hirtelen megálltam a mozdulatban. Csak csendesen méregettem és közben azon gondolkodtam hogyan lehet annak a nagydarabnak ilyen csinos húga. Ha valóban felnőne egy kicsit és Esmé előtt megismerem, biztosan elszórakoztam volna vele kicsit komolyabban, ennél mélyebben azonban nem fogott meg.
– Ráadásul egy csinos lánynak nagyon nehezen állok ellen magam is – kacsintottam rá. – Mégha nem is olyan szép, mint a menyasszonyom persze… – tettem hozzá csak a magam megnyugtatásaként.
Nyilván semmit sem tennék a kapcsolatunk miatt. Nekem Esmé az első, akármilyen csinos kis boszorkány is tipeg be elém és próbál elcsábítani, nem fog sikerülni neki. Habár Miss Montregonak minden lehetőséget megadtam erre, csakhogy visszaszerezz a bátyja értékeit.
– Egyébként még nálam van egy kulcs is – jegyeztem meg, mintha éppen csak azt mondanám, de szépen esik odakint a hó.
– Azt hiszem, a nyakában hordta sokszor – folytattam. – Biztosan nagyon szégyelli, hogy elvesztette.
Meddig tudom még húzni az agyát? – gondolkodtam el és az arcát fürkésztem. Ha szerencsém van, Montrego nem mondott neki semmit arról, amiben megállapodtunk és akkor még viccesebb ez az egész helyzet.

zene: CD- Learn my Lessons

- dress -


You'd think that I'd learn my lesson by now
You'd think that I'd somehow figure out
That if you strike the match
You're bound to feel the flame'



~~ ❈ ~~

A visszakérdésre felpillantok. Mi van? Miért csinálja ezt? Miért ébreszt bennem kételyt? És ami a legérdekesebb, miért élvezi ezt? Engem meg miért zavar? Millió kérdés visszhangzik bennem megválaszolatlanul. Valahol bosszant a másik viselkedése. Valahol iszonyatosan kíváncsivá tesz. Valahol belül kicsit félek a válaszoktól. És ugyanakkor valahol ugyanott csak a másik oldalon eszméletlen sóvárgok utánuk. Valamiért nem érzem biztonságban magam Elliot mellett és mégis... valamiért halálos nyugalommal ülök. Meglep ez a kettősség, amit okoz. Túl rejtélyes, érzem. Mind ő, mind a körülötte lévő légkör. És ezzel nem tudok mit kezdeni.
– Azért vettem el, mert zavart a viselkedése. Nem szeretem, ha egy kölyök próbál fölém kerekedni. Azóta sem bántam meg a dolgot… habár elismerem, nem utálom annyira bátyját, mint az első pillanatban. Vissza akartam adni. -
Hát ez sértő. Felforr a vérem, érzem ahogy zugyborogva megindul. Még a hideg is kiráz. Beleremegek a szavakba pedig nem szeretnék. Ajkaim összepréselem és morcosan pillantok a másikra. Mi az hogy nagy darab kölyök? Jó, tény, sajnos vitathatatlan tény hogy Mathias igenis tud úgy viselkedni mint egy ötéves dedós hülye gyerek. Na de ki nem? Plusz, ez talán nálunk genetikai adottság. Véleményem szerint sose fog felnőni. És csak sűrűn imádkozhatom Merlinnek hogy talál valami aranyvérű libát, aki elviseli. Különben egész életemben én pesztrálhatom. A lelkem mélyén azért imádom azt a hisztis fejét, de ezt persze nem mutatom ki. Ahogy kimondani sem szoktam. Lee-re sandítok miközben válaszolok.
- Ezért veszi el a másik pálcáját? Mert zavarja a viselkedése? Ez szánalmas... -
Az utolsó szót csak suttogom és sajnos belevegyül nem kevés méreg is. Gyalázatos a viselkedése és ettől csak az a rosszabb hogy be is vallja ezt. Ráadásul büszkén! Meglepően csökken a szemembe a nagysága, pedig fél perce még sokkal többre tartottam. És ezen eltöprengek. Hogy lehet az, hogy egy ember egyszerre elveszteni és újra kivívni az elismerésem? Megint ugyanaz... nem tudok kiigazodni rajta. A franc egye meg!
– Meg kimondta azt a szó, hogy „kérem”  Ha jól emlékszem a bátyja egyszer sem mondta ki. Ráadásul egy csinos lánynak nagyon nehezen állok ellen magam is. Mégha nem is olyan szép, mint a menyasszonyom persze… -
- Nos, ezen meg sem lepődöm. -
Seprek el könnyedén egy tincset a vállamról miközben kihúzom magam és előre hajolok felé. Enyhe torokköszörülést követően folytatom.
- Elárulok még valamit. - szemeim összeszűkülnek csöppet. - Soha nem is fogja hallani ezt a szót tőle... !  -
Na bumm, remélem meglepődött, habár kötve hiszem. Mit vár egy aranyvérű fiútól? Hozzáteszem, egy olyantól, aki már férfinak képzeli magát csak azért mert az iskola majd’összes lányát megdöntötte. Jó, plusz ő a gyámom. Habár néha inkább én érzem magam annak. Bahh, mindegy.
A kacsintásra elmosolyodom, kissé igaz fanyarul.
- Hát perszem hogyne...! -
Azért a szemforgatás sem marad el a részemről. Mert hát mit vár? Hasra esek ettől az aranybeköpésétől? Pfff, na nem. Kedvem lenne kissé gúnyolódni is rajta, meg a szánalmasnak tartott vicceskedésén, de persze erre nem kerül sor. A szavai ugyanis leforráznak.
– Egyébként még nálam van egy kulcs is –
Agyam lázasan kezd el dolgozni. Kulcs? Kulcs? Milyen kulcs?
– Azt hiszem, a nyakában hordta sokszor –
Basszus, hogy az a kulcs!!!
Kedvem lenne magam homlokon csapni úgy jó erősen. De nem teszem. Mindössze arcomra kiül a sápadság. Szinte érzem ahogy kifut belőlem a vér. Ajkaim szétnyílnak és egy kis ’o’ betűt formálnak. A levegő pedig bennem reked.
Lélegezz Blaire....! Lélegezz...!
De szánalmas bíztatása önmagamnak kudarcba fúl. Nem tudok gondolkodni. Lázasan ég a fejem. Ajkaim megremegnek és érzem hogy lassan rosszul leszek. Komolyan el tudta lopni a nyakából? Jézus mariska, mit nem csórt el még tőlünk?
- Ezt.. hogy... miért...? -
A dadogásom szánalmas. Lesütöm meredt tekintetem és a mellénk félretolt ocsmány asztaldíszt kezdem el szemlélni. Vagyis maradjunk annyiban hogy próbálom, mert valójában csak foltokban látok. Az érzelmek vegyes egyvelege önt el. Csapongok ide és oda.
- Minek kellett ezt tennie? -
Hangom suttogás mindössze, de kegyetlen bántó lehet neki. Mert minden csalódottságom, ami szívemet nyomja belepréselődik ebbe az egyetlen kérdésbe. És mikor feltekintem rá, vádlón és kérdőn hiába igyekszem, megállni de... elfutja a tekintetem a könny. Igaz, még épp nem csordul le egyetlen könnycsepp sem.

[viselet]

1999. február 13.

Még hogy én szánalmas! Valahol ez volt az a megnyilvánulás, ami kicsit sem lepett meg egy Montregotól. Feltettem volna a kérdést, hogy ugyan mi rossz van abban, ha szeretem a normális viselkedést és a ha nem úgy szólnak hozzám, mintha egy mocsok lennék, ami éppen a cipő talpára ragadt. Nyilván Miss Montrego azt hiszi, hogy az a normális, amikor valaki hajbókol előtte, de közben semmit nem vár cserébe.
Felbosszantott és ezt már nem is terveztem titkolni. Hagytam, hogy „kiszaladjon” a számon mit vettem el a testvérétől. Érdekelt, mit gondol és mit tenne meg a kulcsért. A bátyjával ugyan megállapodtam már, de miért is ne tehetnék így vele is?
– Most forra az a kis aranyvére igaz? - érdeklődtem, nem válaszolva az ostoba dadogására. – Milyen érzés, mikor valaki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárná?
Ezek szerint mégsem én vagyok a szánalmas... – mosolyodtam el, de a dühöt már képtelen voltam elrejteni. Van az a helyzet, amikor mindegy honnan jön az ember, ugyanaz jut neki, mint a többieknek. Hiszen születhetünk szerető családba, vagy éppen aranykanállal a szánkban... a vége mindig ugyanaz az élet  játéknak. Valószínűleg erre a Montrego testvérek még nem jöttek rá. Nem minden a múlt, sőt az semmi... főleg az a múlt, amit a családtagok fektettek le. Az számít, ami a jeleben van és magunk formáljuk. Hát nekik persze nyilván nem, könnyebb egy név és a vagyon mögé bújni, mint letenni valamit az asztalra. Nyilván nem én vagyok persze a jó példa, én is elcsesztem...
– Azért vettem el, mert tudni akartam, mit nyit – vallottam be őszintén. – A kíváncsiságom az első, általában... ezért jöttem el ide. Magára is kíváncsi voltam, Miss Montrego... és arra mennyire fontos a bátyja.
Lassan felkeltem az asztaltól.
Egy percig sem akartam maradni, éppen elég volt már ebből a nőszemélyből. Végül is megkapta, amit akart. Begomboltam a kabátomat és a vállamra dobtam a táskámat, de közben megállás nélkül őt néztem. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű és ennyire ellenszenves egyszerre a szememben? Az apámmal kapcsolatos érzésekre emlékeztetett ez a helyzet. Phillip Rowle félelemet váltott ki belőlem, ugyanakkor ott volt a kíváncsiság, amivel minél jobban meg akartam ismerni.
– Engedje meg, hogy úriebmer legyek és kifizessem a teát, amit volt szíves a nyakamba önteni – mondtam.
Néhány érmét tettem az asztalra és egy kis pluszt, kompezálásként – hiszen takarítani kellett utánunk. Általában gyűlölöm a feltűnést, a felesleges jeleneteket és ma bőven kijutott belőlük.
A botomra nehezedtem é odahajoltam hozzá. Nem akartam megcsókolni, vagy puszit lehelni az arcára. Az nem illett volna hozzám, ráadásul meg szerettem volna adni minden lehetőséget, hogy esetleg meggondolja magát a találkozóval kapcsolatban.
– Nos, kisasszony, örülök a talállkozásnak, igazán élménydús volt – mondtam halkan.
Ezúttal nem vigyorogtam gúnyosan. A szavakat lágyan formáztam meg, szinte suttogásszerűen. Valahol megnyugtatott a tény, hogy sokkal rosszabbnak tart, mint amilyen vagyok... akárcsak a bátyja. Egyikük sem érti a viccet és azt, milyen mulatságosak kívülről nézve.
– Gondolja meg az ajánlatomat – tettem hozzá.
Felegyenesedtem és még egyet igazitottam a kabátomon. Ezen is túl vagyunk – gondoltam, miközben abban reménykedtem, nem tart vissza.

zene: CD- Learn my Lessons

- dress -


You'd think that I'd learn my lesson by now
You'd think that I'd somehow figure out
That if you strike the match
You're bound to feel the flame'



~~ ❈ ~~

– Most forra az a kis aranyvére igaz? Milyen érzés, mikor valaki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárná? -
A sérettség elemi erővel tör rám. Ahogy a szégyen is. Valóban ilyen lennék, mint amilyennek lát? Jó, sokan azt hiszik hogy az aranyvérem különbnek képzelem magam, ami részben igaz is. De ugyanakkor én is csak ember vagyok. Érzésekkel teli, igaz kissé jobb életkörülményekkel. Apám mindig azt tanította, hogy ezek az emberek irigyek. Kevesebbek. Unalmasak. Szánalmasak. Lassan realizáltam magamtól hogy ők is ugyanolyanok mint én. Mindössze ha meghallják a nevem és rájönnek hogy arany a családunk rögvest vagy távolságtartóak vagy ellenségesek lesznek. Vagy épp a kettő együtt. Fura hogy mintha még félelem is társulna a dologhoz alkalmanként. Pedig... ez sztereotípia. Én nem vagyok sem túl félelmetes sem ellenséges. Habár az tény, néha harsány vagyok vagy épp kérkedő, de... ebben éltem le az életem egész tavalyig. Mit vár bárki is, milyen vagyok? Szóval igenis baromira forr a kis aranyvérem. De inkább a csalódottság vesz erőt rajtam. Nem gondoltam ugyanis hogy Mr. Lee az, aki ezt felhozza. Valahogy belőle többet néztem ki. És elég keserves tény belátni mekkora fatális hiba volt ez. A kérdésére pedig inkább nem is válaszolok. Helyette ezüstös lélektükreim újra az ocsmány asztaldíszre tévednek. Ujjaimmal a fehér rezgőkéhez érek. Finoman kezdek el vele játszani ügyet sem vetve arra, hogy a másik feláll az asztaltól.
– Azért vettem el, mert tudni akartam, mit. A kíváncsiságom az első, általában... ezért jöttem el ide. Magára is kíváncsi voltam, Miss Montrego... és arra mennyire fontos a bátyja. -
- A bátyám a legfontosabb az életemben. Csak ő maradt már nekem -
Az utolsó szavakat szinte suttogom. És nem tudom miért de elfog a sírhatnék. Így elszakítom könnyben úszó pillantásom róla. Magatehetetlenül nyelek egyet, de érzem hogy a tokromba a gombóc is növekszik.
– Engedje meg, hogy úriebmer legyek és kifizessem a teát, amit volt szíves a nyakamba önteni –
Megütközve pislogok fel. A könnyfelhőtől alig látok, ám mégis érdekel miért teszi ezt. Homályos tekintetemen át is Elliot arcát fürkészem, de a vonásai szenvtelenek.
Miért? Miért teszi ezt? Miért lesz az egyik percben igazi úriember a következőben pedig egy kegyetlen tahó? Miért szórakozik itt velem?
Kissé megrémiszt mikor finoman felém hajol egész közel az arcomhoz. Ám nem tesz semmit.
– Nos, kisasszony, örülök a talállkozásnak, igazán élménydús volt –   
Élménydús? Hát én ennek nem nevezném éppenségel - sokkal inkább Earl Grey-esnek főleg a számára mint a számomra-, de mindegy.
– Gondolja meg az ajánlatomat –
Egy percig szótlanul ülök és meredek magam elé. Figyelem ahogy felegyenesedik és már fordul el. Magamban hánytorgatom a dolgokat. Hogy van-e értelme kötélnek állnom avagy nincs. Végül úgy döntök, hogy mindenkinek jár egy második vagy esetében talán már harmadik esély. Plusz, így lehetőségem nyílik a kulcs ügyében is intézni valamit. Végtére is a pálca nekem köszönhetően van újra családi birtokban.
- Legyen! -
Hangom kissé erőteljesebben csattan. Megvárom amíg visszafordul és egy percig komoly arccal pillantok rá, majd felállok. A pálcát a kezembe forgatom meg, majd a végén széles mosolyt villantok, ahogy eszembe jut a remek ötlet.
- Mához egy hónapra, pontosan egykor várom Londonban a Mágus-téren. Ne késsen! -
Mutatóujjam figyelmeztetőn emelem fel és intek vele, mint ahogy egy agya fedi meg dorgáló gyerekét. S ezzel felkapom a kabátom és a táskám.
- Köszönöm a teát... meg azt is hogy a nyakába önthettem. -
Közlöm picit oldalra billentett fejjel majd szélesen elmosolyodom. Aztán elindulok az ajtó irányába, de menet közben megtorpanok. Épp előtte. Nem tudom megállni, hogy ne fricskázzak még egyet oda. Közel hajolok, a füléhez és úgy suttogom bele a szavakat.
- Az Earl Grey illata sokkal jobban passzol magához, mint bármi más.. -
Halkan kuncogva húzódok hátra és egy kacér kacsintás kíséretében tényleg otthagyom a pukkanó szívecskés kávézóban, ahova abszolút nem illik bele.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!
~~ ❈ ~~

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

Előzmény

outfit

- Te naponta fekszel le diáklányokkal vagy mi a Merlin szakálla? – Kérdezem felröhögve az ajánlaton, amin amúgy annyira nem lepődök meg. Lényegében kierőszakoltam belőle egy találkozót, hát fordított esetben én is ugyanezzel pislognék rá. – Jobb lehetsz, mint gondoltam… - Piszkálódom kicsit, bár amúgy nem szokásom kinézet alapján megítélni ezt a fajta teljesítményt. Puding próbája az evés. Mondja a határozottan jó kis mugli szólás vagy közmondás. Az ég tudja, hogy melyik-melyik, rég voltak már azok a kisiskolás hétköznapok. Azóta senki se foglalkozik a nyelvi művelésünkkel, csak virágokat növesztünk a földből, meg állatokat változtatunk kisbögrévé. Végül is sokkal hasznosabb tudás. Hát boszorkányként mindenképp… - Kösz, de nem kívánok beállni a sorodba. – Beszél belőlem az amúgy nem létező büszkeségem. Felőlem aztán az ezredik is lehetnék neki, nem zavarna. Ez nem. De ezek szerint lényegében sportot űz a diáklánykákból. Ahhoz meg valahogy nem fűlik most a fogam, hogy egye fene alapon fussunk egy kört a közeli erdőben. Azért az nekem is a kedvemre való, ha valaki tényleg kíván és vonzónak tart, még így fura nőiességem ellenére is. Mondjuk, sosincs okom panaszra…

Közben kiérünk a roxforti tömeggel túlzsúfolt főutcára. Persze az alsóbb évesek még hihetetlen lelkesedéssel vetik bele magukat a mindent összevásárlásba. Míg a felsőbb évesek már inkább csak a rutin beszerzést, vagy az eldugott randevúkat részesítik előnyben. Fura is a sok megszokott arc közt egy totál idegennel sétálgatni. Zavarni nem zavar, csak így is kívülállónak érzem magam, hát most, hogy még egy ténylegesen kívülállóval is lófrálok, azt hiszem ténylegesen azzá is váltam erre az időre. És ez kellemes, ami rosszul esik. De tény, hogy én már tényleg másra sem vágyom, csak arra, hogy kiszabadulhassak végre a Griffendél kőtornyából a napsütéses Sequoia Menedékbe.

- Tudod, én nem vagyok angol. Vagyis származásilag csak félig, lélekben viszont semennyire. – Lököm be egyszerűen a Puddiborzalmas hely ajtaját, miközben szánakozó arccal nézek végig a bent csücsükélő párocskákon. – Pár pillanat múlva, mi is ilyen szarul fogunk festeni… - Jelentem ki, totál nem izgatva magamat azon, hogy az előbb más témánál jártam. – Az életem iskolán kívüli része utazással telik. Itt viszont borzalmasan bezárva érzem magam. Úgy, mint, aki nem él. – Huppanok le az első szabad helyre, amit kiszúrok. És már intek is a kerítőnőnek, khm… akarom mondani pincérnőnek, hogy rendelnénk. – Te viszont látszólag nagyon is élsz… - Mosolyodom el, majd egyszerűen kibököm a sok sütiből és kávékból álló rendelésünket. Bár az extra adag szerelmi bűbájt úgy mellékesen elfelejtettem megemlíteni…

Tekintetem azért gyorsan körbefuttatom a helyen. Szerintem lerí rólam, hogy még sose jártam itt. Csak bekukucskáltam egyszer az ablakon… Akkor is Jadát és Ephramot lestem, hogy rendben vannak-e, vagy szükség van az átkaim beszórására. Esküvőt tervezgetnek. Nem volt rá szükség. Az meg, hogy engem mikor üt agyon a szerelem, mellékes probléma és kérdés. Lehet, hogy nem is akarom. Valahogy esztelenül hülyévé és logikátlanná teszi az embereket. Meg nyálassá. Kinek van arra szüksége, hogy csöpögjön, mint egy puncsfagyi Los Angelesben? Ugyan. Majd kerítek egy szép indiánlegényt egy olyan törzsből, ahol a korombeliek nem tartanak a húguknak. Szülök szép indiángyerekeket, hogy sokasodjon a falu népe, azt kész. Romantika letudva.

Amikor kihozzák a sok mindent, amit rendeltem, csak úgy találomra ráböködve a kínálatra, akkor a kaja felé mutatok. Jelzem, hogy szabad a rablás, azt vesz, amit akar. Én majd eszem a maradékot. Ha agy… Vagy azt, ami nem tetszik neki…
- Itt a kaja. Ígéret betartva. Jöhet a mese rólad és a karkötődről.

[DAKOTA BOURGH]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

Ha valamit nagyon szerettem volna, akkor átélni a szokásos roxmortsi tömeget, ami rendszerint hétvégente hömpölyög végig a Főutcán. Ha tehettem én is a csendes hétköznapokon jöttem ide, ezúttal azonban nem volt különösebben választási lehetőségem, de egyébként bele sem gondoltam a ténybe, hogy bizony turbékoló párocskák és édességes zsákkal ellátott diákok között kell eltöltenem ezt a napot.
Ennél már csak az az ostoba kávézó volt borzalmasabb. Minden sarokban összebújva ücsörögtek az emberek és az a borzasztól félhomály, amiben buborékszívecskék repkedtek az ember fejének, majd durrantak ki, legalább olyan bosszantó volt, mint maga a Főutca. Mindenesetre követtem a lányt és emésztgettem az ajtón való bejutás közben elhangzott szöveget – nem mintha különösebben izgatott volna az élettörténete, elvégre én sem terveztem levezetni a családfámat neki.
– Pár pillanat múlva, mi is ilyen szarul fogunk festeni… – jegyezte meg.
A tekintetem egy összebújva beszélgető párocskára tévedt. Amikor legutóbb jártam itt Blaire Montregoval voltam és egy béna csókon kívül nem sokat csikartam belőle ki, igaz a londoni kiruccanás jól forróban telt és az kárpótolt minden korábbiért.
– Na és? Örülj neki, hogy velem festhetsz ennyire szarul. – Rántottam meg a vállamat.
Az első üres asztalhoz érve lekaptam a kabátomat és letettem a székre támjáráa. Nem bajlódtam azzal, hogy úriember legyek és kihúzzam neki a széket. Szívesebben ültem volna le, hogy végre előttem legyen a kávém és a kajám, amit a korgó gyomrom folyamatosan követelt. Ahogy szembe kerültem vele, intette a pincérnőnek.
– Az életem iskolán kívüli része utazással telik. Itt viszont borzalmasan bezárva érzem magam. Úgy, mint, aki nem él. Te viszont látszólag nagyon is élsz…
Hosszasan fújtam ki levegőt, mintha ideges lennék.
Ez az élet? – gondolkodtam el, majd csak úgy magamnak megráztam a fejemet. Éppenséggel zombinak tituláltam volna magamat, aki reggelente csak azért kel fel az ágyból, mert muszáj… és nagy magányában még ellátni sem képes magát. Sem inni, sem enni nem vesz rá semmi, csupán, ha Daniel és Dean társaságában tehetem azt. Otthon még egy kávéra sincs erőm, csak fekszem és bámulok magam elé, mint aki nem érti meg: valaminek vége van, új dologba kéne vágni végre.
Csak hallgattam, ahogy leadja a rendelést, én inkább nem fűzök hozzá semmit. Értem én mi kell neki, még akkor is, ha korábban letagadta. Valami biztosan van a Roxfortban, amitől az összes diáklány rám tapad, mint egy elcseszett pióca. Mindegy, legalább ma végre történik valami… – gondoltam érdektelenül.
– Hát te egy hülye vagy. – Böktem ki, mikor végre távozott a pincérnő és közelebb hajoltam a lányhoz a szív alakú gyertya felett, ami az asztal közepén ontott magából valami rózsabűzt.
– Inkább lennék a Roxfortban bezárva, mint idekint ebben a valóságnak nevezett rémálomban. – Legyintettem. – Ugye tudod, hogy itt mindenbe tesznek szerelmi bájitalt?
Nem tudtam igazából mit mondjak ezen kívül, egyszerűen fecsegni próbáltam, amitől zavarba jöttem azonnal. Így hát elkezdtem a csuklómon díszelgő karkötőt piszkálni az ujjaimmal. Még mindig nagyon tetszett és ott volt benne valami különös erő, ami szinte lüktetett az egész testemben, mióta csak feltettem a karomra.
– Itt a kaja. Ígéret betartva. Jöhet a mese rólad és a karkötődről.
Éppen nagyon elcsodáltam a karkötőmet, mikor megérkezett a kávé és a sütemények. Egyiket sem köszöntem meg, csak magam elé húztam és máris betömtem egy szelet torta felét. Csámcsogva és nyitott szájjal ettem, ezúttal direkt. Érdekelt a reakciója, habár nem tűnt valami válogatósnak.
– Mit akarsz tudni rólam? – értetlenkedtem, de aztán a következő falat után folytattam: – Megérzem a varázstárgyak vibrálását a levegőben… és ez garantáltan az. Ezért akartam megszerezni.
Egy újabb vállrándítással jeleztem, hogy nem különösebben szeretném kifejteni a témát. Viszont a süteményben határozottan éreztem valami szert, hiszen pillanatok alatt kellemes melegség töltött el. Igaz, inkább a kellemesen formás pincérnőt bámultam meg, semmint az előttem ücsörgő diáklányt.
– Nem kóstolod meg? – kérdeztem és a villámon a lány felé tartottam egy apró darab tortát. – Nyugi, dupla adag helyett csak tripla van benne…
Vigyorogtam rá.

Elliot O'Mara

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit

- A Roxfort sok mindent elvett tőlem, amit szeretek. – Hajtom le a fejem, amikor lényegében dorgálást kapok. Valahol úgy érzem, hogy igaza van. Ez egy védett hely. Legalábbis annak kellett volna lennie… - Tavaly éheznem és menekülnöm kellett a falai közt. Láttam, ahogy a társaim meghalnak és átélem milyen, amikor az embert puszta szórakozásból megkínozzák. – Keserűen beszélek. Egyszerűen csak kitörnek belőlem a szavak, mert igen, lehet, hogy igaza van és az élet szívás. De megtalált minket az élet bőségesen idebent is. Hát úgy érzem, hogy készen állok szembenézni a világgal. Önkéntelenül is a csuklóimra pillantok. Jól láthatóak a hegek. És varázslattal nem eltüntethetőek. Egy életre viselem majd annak a napnak a nyomát. Nem mintha igazán bánnám… A hegeket nem. Valahol emlékeztetnek mindenkire, akit szerettem és meghalt. És emlékeztet arra is, hogy én viszont életben maradtam.

Fájdalmas grimasszal az arcomon rántom meg a vállam, mikor inkább témát vált és csevegni próbál. Nekem kell még egy fél pillanat, hogy visszarázódjak az úgymond laza hangulatomba. Erre pedig éppen elég csak nézni, ahogy egymás után tömi be a falatokat, csámcsog és még beszél is egyszerre. Mintha hetek óta nem kapott volna kaját, úgy viselkedik. Bár tényleg, felőlem aztán megehet itt minden bájital áztatta vackot, kifizetem. És az étkezési stílusát se fogom pontozni… De tény, hogy vele se sokszor járhatnak nyilvános helyekre enni. És remélem, hogy ha egyszer randizni megy, akkor a hölgyeményt majd nem étterembe akarja vinni. Veszett ügy. Hacsak nem olyan bolond az is, mint valahol azt hiszem én, hogy inkább viccesnek és így csábítónak találom még ezt is. Pedig épp csak belekortyoltam a szinte érezhetően rózsaszín és csicsaillatú löttyömbe…

Pislogtam rá, amikor a szám felé tolta a villáját, rajta a sütivel. Önkéntelenül hajoltam felé, hogy megkóstoljam. Puddifoot vackai tényleg hatásosak voltak. De akkor már legalább finomak is… Nyammogtam kicsit a falaton és már furcsamód azon méláztam, hogy vajon én miért nem vagyok legalább annyira csinos, mint az a pincérnő. Lényegében szebbnek nem szebb ő sem, arcra. Csak formásabb. Mondjuk hozzám képest a fagerenda is formás, szóval azt eleve nem túl nehéz, de akkor is. Főleg mivel engem amúgy is lenyűgöz ez a pasi. Bájitalok nélkül is vonzó volt, de így meg aztán pláne. Holott nincs rajta semmi különös, egész egyszerűen csak nem egy diák. Hanem egy ember, valahonnan, bárhonnan…

Szégyenkezve sütném le a szemem. Ha az épp szokásom volna, pironkodni meg satöbbi. De nem az.
- Tudod. Sose lesz olyan fenekem, vagy mellem, mint annak a nőnek. – Mutatok a pult mögött álló elvileges szépségre. – De azt garantálom, hogy messze jobb, érdekesebb és izgalmasabb vagyok, mint ő. – Dőlök előre a székemen, hogy arcom kicsit közelítsem a férfiéhoz. – Vagy, mint a többi kis iskolás lány. – Mondom határozottan, de akkor direkt visszadőlök a háttámlámhoz. Úgysincs semmi báj, amit mutogathatnék, vagy szexis pillantás, amit bevethetnék. Csak én, úgy, ahogy vagyok. – Nem fizetségnek kell. – Rántom meg a vállam.  – De, ha már ilyen eszeveszettül gyakorlott vagy diáklányok megrontásában, akkor visszavonom a kint elhangzottakat. Vigyél el minden sütit, vagy engem. De lehet mindkettő is. Nem érdekel. Ez csak szórakozás. Neked pont úgy, mint nekem.

[DAKOTA BOURGH]

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

[viselet]

DAKOTA BOURGH
1999. március

 

Nem vagyok egy társasági lény, amit az étkezési szokásaim legalább annyira tükröznek, mint a bűbájos stílusom. Pontosan tudom, milyen vagyok, nem kell bemutatkoznom önmagamnak. Lényegében azon már túlestem az elmúlt tizenöt évben. Igazából tudtam, hogy számító, bunkó, tiszteletlen, egoista vagyok. Lényegében nem volt bennem semmiféle megfelelési kényszer a környezetem iránt… Esmé óta még annyi sem, mint korábban. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy képtelen voltam hosszabb ideig megjátszani magamat akár egy családi üggyel kapcsolatos tárgyalás, akár a patikába látogató vásárlók miatt. Nem ok nélkül dugtak be az Apotéka hátsó részeibe, ahol egyedül lehetek az alapanyagokkal és a bájitalokkal.
Figyelte, ahogy a lány lenyeli a süteményt, majd a mellettünk elsétáló pincérnő formás alakjára vetődött a tekintetem. Biztosan direkt rázza a csípőjét, amikor melletted cikázik el, O’Mara – gúnyolódott velem a saját belső hangom. Tudtam jól, hogy ez csak annak a bájitalnak a hatása, amit éppen az imént tömtem magamba süti formájában… de nem érdekelt. Jól esett nézelődni és hát inkább ezt bámultam, mint a velem szemben ülő kóccsomót.
Egy ideig még csorgattam a nyálamat, aztán a nőcske visszatért a pulthoz, én meg a sütimhez. Rosszabb már úgy sem lehet elven folytattam az evést.
–  Tudod. Sose lesz olyan fenekem, vagy mellem, mint annak a nőnek. – Szólalt meg ismét a lány és a pult felé mutatott. Ezúttal nem követtem a tekintetemmel, hogy hová, de tudtam, hogy a pincérnőről van szó. Most inkább a kóccsomó és a mondadója érdekelt, ami éppenséggel egyáltalán nem fog meglepetésként érni – ugyanis pontosan tudtam mit akar.
– Hát olyan tuti nem… – horkantottam fel gúnyosan, ahogy végig mértem.
– De azt garantálom, hogy messze jobb, érdekesebb és izgalmasabb vagyok, mint ő. – Közelebb hajolt hozzám. –  Vagy, mint a többi kis iskolás lány.
Valóban? A kérdés csak úgy felmerült bennem, inkább nem mondtam ki. Egyenesen a szemébe néztem, közben egy szívecskés, rózsaszín szalvétával megtöröltem a számat. Konstatáltam, hogy ez legalább annyira undorítóan édes illatot áraszt magából, mint itt minden.
Hümmögve néztem rá, ahogy hátradőlt a székében. Azt vártam, hogy legalább megpróbál csábító lenni, de nem láttam rajta ilyesmit. Tehát vagy elbénázta vagy meg sem próbálkozott vele és ez utóbbi jobban zavart.
– Tehát még sem volt ingyen a kaja meg a karkötő. – A megállapítás csak úgy kiszalad belőlem.
Már megszokhattam volna, hogy mindig valami valamiért történik. A világ ilyen, én magam tudhattam a legjobban, aki sosem tett indokolatlanul dolgokat. Számíthattam volna rá, hogy más is pontosan így gondolkodik, most még is kicsit meglepettnek éreztem magamat a korábbi viselkedése után.
– Nem fizetségnek kell. – Rántotta meg a vállát. – De, ha már ilyen eszeveszettül gyakorlott vagy diáklányok megrontásában, akkor visszavonom a kint elhangzottakat. Vigyél el minden sütit, vagy engem. De lehet mindkettő is. Nem érdekel. Ez csak szórakozás. Neked pont úgy, mint nekem.
Elvigyorodtam a felvetésen. Szórakozás… szerettem ezt a szót, ez éltetett. A szexre is így gondoltam, ezzel a jelzővel, egészen addig, míg meg nem ismertem Esmét. Akkor már nem csak játék volt, hanem valami sokkal személyesebb, valami olyan kifejező eszköz, aminek azelőtt sosem használtam a testiséget. Talán a szakítás volt az a pofon, ami emlékeztetett rá: nem érdemlem én meg azt az intimitást.
Eltoltam magam elől a tányért, mint egy választ adva a kérdésére.
– Kimegyek a mosdóba – álltam fel, megigazítottam a ruhámat, aztán közelebb léptem hozzá. – Nem akarod megnézni velem, milyen?
Felé nyújtottam a kezemet.
Persze, nem lett volna nagy meglepetés, hogyha esetleg ott is buborékszívecskék röpködnek és illatos vécépapírt rejtettek volna el a fülkékbe. Ez azonban nem érdekelt, mire odáig értünk, mert a sok szerelmi bájitallal átitatott piskóta és kávé megtette a hatását.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'


~~ ❈ ~~

Életem hibáit ha sorra venném, végeláthatatlan hosszú listát írhatnék. Nevetségesen hangzik a magam csekély tizenhat évével, de ha számot vet az ember (márpedig néhanapján sajnos muszáj), akkor bizony-bizony be kell látni hogy az apróbb-cseprőbb kis dolgoknak is jelentőségük lesz. Persze idővel amit gondnak véltél elodázódik, megváltozik és szimplán átértékelődik. Megeshet hogy tíz év múlva már közel sem fogom kardinális problémának érezni a felvételit vagy problémának azt, hogy a jövőképen kissé labilis. Megeshet az is hogy majd nevetek egyet rajta vagy mindössze vállat vonok szimpla nemtörődömséggel és egyszerűen csak élvezem az életet...
Azt az életet, amit jelenleg az izgalom határol be. A tökéletes megtestesül izgalom, mert hát Izland után nem tudok nem vigyorogni úgy, mint egy idióta ötéves. És ez baj. Tudom hogy baj, ráadásul abból is a rohadt nagy kategória. Nem kellene ennyire felszabadultnak éreznem magam, nem szabadna ennyire kiugranom a bőrömből, de hát elég Ericre gondolnom, vagy csak az azúrkék szemeire és érzem ahogy a bőröm viszketni kezd. Ugyanakkor persze kérdések sora mardos, és persze meglepően komornak igyekszem látszani, ha Mathias közelébe kerülök. De mindez nehéz... rohadt nehéz akkor, mikor szíved szerint világgá kürtölnéd hogy mennyire megváltozott minden. Mert megváltozott minden. A világom, a látásmódom, talán részben én magam is. És tudom hogy a hibáim élén egyenesen Eric Lestrange neve virít nagy vérvörös betűkkel, de mégsem érdekel.
Lépek egyet és a barna cipőm talpával az egyik nagy kőre lépek, aztán egy másikra hogy végül a fa kerítésre támaszkodjak. Megrántom a barna hátizsákom pántját, ami csúszni kezd lefelé a vállamon és körbenézek. Kisimítok egy tincset a hajamból. Hiába fogtam reggel össze, a másfél órás túrában kissé szétzilálódott. Nem mintha különösebben érdekelne, tekintve hogy nincs találkám senkivel. Vagyis... semmi betervezett. Eric nem ér rá, vagy legalábbis a legutóbbi levelében nem utalt arra hogy erre felé venné az irányt, Mathias meg elvan a maga világában. Most épp talán Clemet siratja, amit nem vagyok hajlandó újra végighallgatni. Egyszerűen unom a drámázását és véletlen sem szeretném magam elszólni a jelenlétében. Márpedig az a baj, hogy a rendszeresen el-elrévedő tekintetem és álmataguk vigyorgó fejem biztosan hamarjában elárulna. Így hát engedélyeztem magamnak egy szabad napot (vagyis inkább délutánt), amikor Avery szavaival élve... nyakamba veszem a világot. Igaz hogy ez csak a Roxmorts körül elterülő erdős Skót vidéket jelenti na de ez is több, mint a semmi.
Így hát mivel a nap is kegyesen meleget elég egy harisnya, egy szoknya egy bakancs, táska amiben pár kósza cucc lapul a nem létező végszükség esetére na meg én, az idióta ábrándjaim, a balga mosolyom, elkalandozó gondolataim és a kalandvágyam.
Ennyi elég ahhoz hogy Roxmorts határához visszatévedjek és végül úgy döntsek, talán a faluba is csapnom kellene egy kört. Nem mintha bármi hiányozna, de a kirakatok bámulása ingyen van, időm  meg mint a tenger. Esetleg a pennaszaküzletben veszek valamit az új kollekcióból, amit oly bőszen ajánlgattak legutóbb.
Lépteimet, mit eddig a madárcsicsergés kísért felváltja az emberek moraja. Nincsenek sokan, az idő azért még kissé hideg de egy két diákcsapat elszédeleg mellettem különböző irányokba. Rájuk pillatok és mosolygok. Fiatalok, gondtalanok. Tulajdonképp nekem is köztük lenne a helyem nem pedig Lestrange után sóvárogni, de sosem voltam a közélet mintapéldánya. Épp elég figyelem jut ki nekem az aranyvérű összejöveteleken (pláne ha én vagyok a házigazda, mert a bátyám aztán sose brillírozik, ha ebben a szerepben kellene tündökölnie), nem igénylem még külön az iskola falai közt is. Akkor már inkább választok egy jó könyvet a kandalló mellett...
Megtorpanok a nagy, széles  kirakat előtt, aminek üvegkockái között a kínálat köszön vissza rám. Tekintetem elréved a tintásüvegek felületén. Van ott kerek, gömbölyű, kissé ovális, hosszú nyakú. Mind dugós vagy kupakos, mellettük pedig a pennák díszen egyvelege. Van amelyik olyan hosszú, mint a karom maga, s akad kis csinos is, oly pici, ami akár egy csecsemő kezébe is beleillhetne.
Eltűnődöm vajon melyikkel is tudnék olyan levelet írni, ami kielégítené Ericet. Valószínű egyikkel sem, mert legyen bármilyen bűbáj, Lestrange és az önzősége határtalan... Ha tehetné már holnaptól eltörölné az iskolát hogy hazamehessek és voltaképp én magam is szeretném már ha véget érne... Nem feltétlen épp miatta, de tény hogy immár jelentős szerepet kap ő is... pedig hiba reménykednem. Olyan nagy hiba mint mikor Elliot esetében reménykedtem. Ostoba naivitás mindez, mert az ilyen típusú férfiak nem a türelmükről híresek. O'Mara egy kalandor, aki sosem áll meg hosszabb időre egy helyen, Eric meg... nos inkább mászik be minden nő bugyijába unaloműzés végett semmint bármi más értelmesebb dolgot csináljon. Szóval voltaképpen egy címeres ökör vagyok, de mégis botorul remélek. Mint mindig. Mint akkor mikor felkeltem és Elliot barnáiba akartam volna tekinteni, de ő már sehol nem volt.
Szívem kissé összeszorul, ha ezekre az elvétett ostobaságokra gondolok. Nem változtatnám meg, nem is alakítanám át. Mindössze csak... sejthettem volna előre.
Beleharapok az alsó ajkamba majd felpillantok a kirakat tükröződő felületére. A levegő bennem akad és ez szinte fülsértően hangos. Olyan érzésem van, mintha szellemet látnék, vagy legalábbis meglepően élének jelenne meg az emlékfoszlány. Az íves mandula alakú szemek. A szélfújta kissé kócos haj, a telt ajkak...
Elliot...
Nem tudom hangosan suttogva kimondom-e a nevét vagy csak gondolom...  azt sem tudom, hogy pislogok-e vagy mindössze meredten bámulom. Valóban ő az? Valóban itt van? Vagy csak a tévképzet az egész? Az agyam csap be? Ajkaim szétnyílnak, a szám pedig kiszárad. Kezem megemelkedik a kirakat üvege felé, mintha csak azon keresztül elérhetném, mint holmi kósza vágyálmot. Aztán rájövök hogy ha valóban ő az, és valóban itt van, akkor történetesen mögöttem kell lennie... Így hát meg kellene fordulnom, de egyszerűen képtelen vagyok. Félek, ha megteszem az ábránd tovatűnik és megint magam maradok. A hátizsákommal, a szélben meglebbenő szoknyámmal, a vágyaimmal...

[BLAIRE]

B O L O N D S Á G

[viselet]

BLAIRE
1999. április

Kellemes, tavaszias idő volt Roxmortsban, nem úgy, mint Polperroban, ahol bizony alaposan elmosott mindent az eső. Már megszoktam, hogy bentről figyelem, amint a cseppek az üvegen kopognak és háborog a tenger – rajta a csónakokkal a viharos szélben. Talán csak a lelkem tombolt ilyenkor, várva, hogy kivisznek a lábaim a szabadba. De már megszoktam, hogy nem áznak el a sötét tincsek, nem folynak végig az arcomon a hideg eső cseppjei. Minden más lett. Furcsa, rideg és idegen… még ha én választottam is ezt.
Csendesen sétáltam a macskaköves Főutcán. Most még nem volt túl nagy a tömeg, így elláttam egészen messzire, olyan üzletekig, amiket máskor a hajkoronák hordája egyszerűen elfedett volna állandóan kíváncsi tekintetem elől. Keserűséget éreztem, ahogy belenyúltam a zsebembe és nem találtam ott semmit. Az is üres volt, mint én… megváltozott. Régen, hányszor szorongattam meg valami különös ékszert, ami örömmel töltött el, amit én szereztem, amit lényegében a magamévá tettem. Egy nyafogó idióta vagy, O’Mara, akinek a legfontosabb az, hogy szépen nézzen Forestre – gúnyolódott a belső hang. Tudtam, hogy igaz minden szó és ez fájt. Hagytam, hogy a szalag lüktetni kezdjen a csuklómon és olyan gondolatokat súgjon a fülembe, amitől megutálhatnám Natot – de ezt a szívem sosem engedte volna.
A langyos szellő a hajamba kapott, hirtelen megtorpantam. Lehunytam a szememet és mélyet szippantottam a levegőből. A szabadság illatát éreztem és valami másét… valami nagyon is ismerősét… A szívem nagyot dobbant, a régi vonzalom emléke legalább annyira végig cirógatott minden érzékemen, mint a kellemes aroma.
Blaire… – rebegte sokkal lágyabban minden porcikám. A szemeim felpattantak, őt kutattam az utcán. Beleremegetem, ahogy megpillantottam a barna hajzuhatagot – szinte közvetlenül mellettem –, az ismerős alakot. Nyeltem egyet, mintha az érzéseket el lehetett volna nyomni, amik gombóccá nőttek a torkomban.
A kirakatot nézte, én pedig őt a kirakat visszatükröződésében. Még mindig finom, tökéletes vonásai volt, még mindig olyan gyönyörű volt, mint az emlékeimben és bár igen, váltottunk néhány levelet… ez az érzés nem érkezett ilyen letaglozón, ilyen erősen. Úgy éreztem a lábamról is le tudna dönteni a közös napunk emléke… mert volt egy napunk igen is… ami csak a mi titkunk. Hibát követtem el akkor, mert bár én kedveltem Blaire-t, sőt azt sem volna merész állítani, hogy a januári villásreggeli óta egy kicsivel többet éreztem puszta vonzalomnál… mintha ő egy kiút lett volna akkor az Esmé miatt állandóan rám törő féltékenységi rohamokból. Mégsem volt szabad azt tennem, amit tettem. Nem illettünk mi össze, neki egy herceg volt megírva a sor könyvében, nekem meg… ki tudja mi…
Észrevett.
Láttam, ahogy megemeli a kezét és megérinti az üveget. Talán a külsőm nem változott sokat, hacsak nem lettem a Reagan dolog óta soványabb és keserűbb, ami aztán úgy kiült az arcomra, ahogy kellett.
– Blaire… – mondtam ki hangosan a nevét. Mivel nem fordult felém, finoman a vállára csúsztattam jobb kezemet. Hüvelykujjammal megcirógattam. Melegséget éreztem, amitől azonnal zavarba jöttem. Elhúztam a kezemet, visszarejtettem zsebembe biztonságos sötétjébe.
A kirakat üvegében láttam, ahogy valami furcsa, szomorkás mosoly ül ki az arcomra. Nem miatta volt, csak még mindig rajtam volt annak a terhe, amin keresztül mentem lélekben… mert az nem Nat hibája volt, hanem az enyém. Nyeltem egyet.
Furcsa egy helyzet, nem, O’Mara? A szalag lüktetett a csuklómon. A kérdésre tudtam a választ: igen, furcsa. Hiszen egy Montregoval jöttem találkozni Roxmortsba, aki koránt sem Blaire volt, hanem az enyhén túlméretezett bátyja.
Kissé elméláztam, hosszú ideig nem szólalhattam meg.  
– Öh… – kezdtem kissé szerencsétlenül. – Meghívhatlak egy kávéra?
Ez az önző kérdés csúszott ki az ajkaimon. Szerettem volna egy kicsit elmélyedni a szürke szemekben. Talán emlékezni arra, hogy ki is vagyok én valójában… vagyis csak voltam. Már más vagyok, valaki aki megkapta, amire egész életében vágyott: szeretet és családot… erre ott álltam Roxmortsban, bánatba burkolózva, egy pillanatra sem élvezve ki azt, amim van.

zene: LA - Fools

dress

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'


~~ ❈ ~~

Mintha ezer meg egy évnek hatna hogy az üvegen tükröződő ismerős arc ajkai szétnyílnak. Szinte hallom, ahogy a nevem suttogja. Olyan szépen mint talán még soha senki... Megremegnek a pilláim, ahogy egy fél pillanatra elgyengülök. Egyszerűen nem tudok mást tenni. Tudom hogy dühösnek kellene lennem rá, magamra, meg hát úgy mindenre. Mégis köt hozzá valami, valami olyan megmagyarázhatatlan erő, ami nem engedi, hogy szívembe az ostoba vad kalapáláson kívül más beférkőzzön. Nem olyan ez, mint Eric esetében. Már nem. Mégis hatással van rám. Ó de mennyire. És már ostoba idiótának könyvelném el magam, aki egy ostoba kirakat felületében ostoba beszélgetést képes folytatni egy szellemmel, mikor megérzem a vállamon az érintését. Mintha csak áramütésként érne a súlya, lehunyom a pilláim. Érzem, ahogy a könnyfelhő elfutja a tekintetem, de nem olyan erősen hogy egy tökéletes csöpp legördüljön. Inkább csak sok kicsinyke gyűlik a hüvelykujjának szelíd cirógatására. Érzem hogy a karom egész a könyökömig libabőrös lesz....
Aztán oly hirtelen szakad vége mindennek, mintha nem is lett volna. Szemeim kinyílnak és újra befókuszálják Elliotot a kirakat üvegében.
Hát valóban itt van.
A megállapítás letaglóz és mégis gyermeteg, őszinte örömmel tölt el. Nem haragszom rá, sőt örülök, hogy látom. Örülök, hogy itt van és örülök hogy beszélhetek vele. Ostobaság legteteje!
Immár nem várakozom tovább, és nem rettegek attól, mi van ha eltűnik hirtelenjében. Könnyeden fordulok meg a sarkamon hogy immár szemtől szembe kerüljek vele. Alacsonyabb vagyok nála, de mindezt már megszoktam. Mindig fel kell néznem a pasikra, legyen az Eric, Elliot vagy épp a bátyám....
– Öh…
A nyögését nem tudom én okoztam-e, vagy a körülmények, esetleg az hogy valóban szemtől szembe pislogok az arcába. Nem közel, nem túl közel, de eléggé ahhoz hogy az egész jelenet mosolyt csaljon az arcomra. Abból is a meleg és őszinte fajtát.
- Meghívhatlak egy kávéra?
Kissé furcsállva csodálkozok rá. Semmi helló vagy szia. Semmi hogy vagy, vagy hasonlók. Rögtön kávé. Végül is... miért ne?
- Hát persze! - szélesedik ki arcomon a mosoly, mert ha ő nem fáradozik az illem részleteivel akkor én sem fogok. Nem töröm magam fölösleges plusz körökkel és amúgy is... talán mi azok a fajta 'párok' vagyunk akiknek nincs is szükségük ilyesmire. Egyszerűen tudom, hogy nincs...
- Merre szeretnél menni? A seprűben pocsék a kiszolgálás.
Megállapításom táptalaja mélyen gyökerezik. Jó párszor megfordultam már a csehóban, mindig különböző okoknál fogva és sosem voltam odáig érte a roxfortos diáktársaimmal ellentétben. Tény, ami tény, központi helyen van és a vajsör messze a legjobb, de a színvonal .. na az szánalmas. Röhej, hogy megengedhetik ezt maguknak, mert hát konkurencia, mint olyan, nincs. Hacsak Puddifoot-ot ide nem soroljuk. Eltöprengek egy pillanatig jó ötlet-e felvetni a helyszínt. Nem mintha különösebben gond lenne vele, hanem mert a régi emlékek kopottas valója oda is köt. Engem és őt. Hisz a rózsaszín szívtömegek közepette épp ott akadt rám. Épp ott kezdődött el minden úgy igazán....
Vajon akar-e ő emlékezni? Vajon így éli-e meg ezt az egészet egyáltalán?
A kérdések ott dobolnak bennem, de szívem lüktető ritmusa hamar elcsitul. Valami van Elliot barnás íriszeiben a zavaron kívül, amit nem tudok hova tenni. Ami nem tetszik. Ami aggodalmat kelt bennem. Mégsem érzem jogomnak kutakodni az életében vagy a dolgaiban, így csak félrebillentem a fejem.
- Mit szólnál a bevált rendszerhez? Ugyan nem lesz csókos kapdbekávé de Puddifoot még mindig a legjobb választás az édesszájúaknak, mint te!
Elvigyorodom őszintén és halkan kuncogok. Megvárom hogy döntsön. Igent vagy nemet, nekem mindegy. Addig pedig nincs jobb dolgom, mint az arcát fürkészni, ami mintha kissé beesettebb lenne. Talán beteg? Az biztos hogy valami gyötri... és ez leginkább a szemében látszik, ami most mintha miattam kissé élénkebben csillogna. Azonban tudom ez is csak balga mesebeszéd, ami a lelkemet hivatott simogatni.