Bájitaltan szertár

[title:Tudsz sziszegni?]

title:
Tudsz sziszegni?

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Sosem lehetett normális állatom, otthon anyánál nem. Fuhurt az orosz cicámat is apa családjánál kellett elszállásolnom, és csak élvezhettem az együtt töltött időnket a suli alatt. Mármint azokat az időket, amikor nem karmolt meg, vagy nem fújt rám nagy büszkén. Határozottan macskás macska volt, minden értelemben. Beképzelt, önző és öntörvényű, na meg barátságtalan. Végül is anya válaszotta amikor elsőéves voltam. Meg sem lepődöm. Nem mintha ez mind megakadályozott volna abban, hjogy a közelébe férkőzzek. Igazából mivel csendes magányomban inkább nem gondoltam sem Fridáékra, inkább vagy fantáziáltam és történeteket találtam ki, félhangosan motyogva a macskának, vagy annaka ki éppen arra járt, vagy egyszerűen csak a közelábe akartam férkőzni. Ez pedig egy lehetetlen küldetéssel ért fel, de én nem akartam feladni.
– Mi oka lenne bántani téged?  Simogasd meg most! - hangzik el a költői kérdés én meg elgondolkodva belepislogok a srác különleges szürke szemeibe, amik valahogy olyan szomorúen csillognak, hogy kedvem lenne felvidítani valamivel. De hát én nem vagyok az a nagyon mókamester, maximum önnön magam nevetségessé tevésében vagyok szinte verhetetlen.
- Nem is tudom... talán rájön, hogy ő egy kígyó és meg akar enni, mert kíváncsi milyen íze van egy hugrabugos fiúnak, aki szemüveget hord? Vagy esetleg úgy dönt áttér az egzotikumokra és emberbizniszbe kezd? Mondjuk nem is tudom, kicsit nehéz lenne  akezeden hordozni őt, miután egészben bekap engem. Jason alakja lenne szegénynek, és csak feküdne a szertárban. Vajon az nem fáj nekik, hogy egy állat nyomja őket belülről? 
magyarázok hadarva, miközben elgondolkodva simogatom meg a kígyót, aki olyan aranyosan pislog meg mozgolódik közben, hogy meg tudnám ölelni. Ha mondjuk plüssből lenne biztosan.
-  Nos, egyelőre nem áldozlak fel rituálisan azt hiszem… majd talán később. – mondja, mire én megkönnyebbülve sóhajtok, majd a szertár csukott ajtaja felé nézek. Mintha valami kattanást hallottam volna a túloldalról, de lehet csak képzelődtem.
- Ez nagyon kedves tőled - bólogatok, miközben a szemüvegem lecsúszik a földre a nagy bólogatás közben. Presze nem mintha feltűnne. - Majd előtte szólj azért, hogy megírjam a végrendeletemet. A féltestvérem nagyon meg szeretné szerezni magának a marvell képregény gyűjteményemet. Pedig igazbából csak négy éves, de tetszenek benne neki a rajzok. Veled is előfordult már, hogy szuperhős akartál lenni? - kérdezem, miközben igyekszem úgy állni, hogy ne nagyon verjek le mégtöbb üvegcsét meg fiolát.
– Tudtad, hogy mások smárolni járnak a szertárba?
- Tényleg? Tachibana tanárnő szerinted hány diákra nyitott így rá? Egyébként nem túl szűkös ez a hely ehhez? - kérdezem, miközben zavarbaejtően közel érzem magamhoz a fiút, miközben megint valami motozást hallok a szertár ajtaja felől.
- Szerinted beragadt? - kérdezem suttogva.

l o l,
g o  t o  h e l l
 


2002. február 14.
to; Jason

– Nem is tudom... talán rájön, hogy ő egy kígyó és meg akar enni, mert kíváncsi milyen íze van egy hugrabugos fiúnak, aki szemüveget hord? Vagy esetleg úgy dönt áttér az egzotikumokra és emberbizniszbe kezd? Mondjuk nem is tudom, kicsit nehéz lenne  akezeden hordozni őt, miután egészben bekap engem. Jason alakja lenne szegénynek, és csak feküdne a szertárban. Vajon az nem fáj nekik, hogy egy állat nyomja őket belülről?
Egész aranyos volt, ahogy magyarázott… szóval nem bántam. Csak az érdekelt, hogy érintse meg Szelénét, mert én azt akartam, így hát még közelebb tartottam a kezemet hozzá. Vajon nekem is bevállnak a parancsolgatások? Sethnek mindig működött… és bennem is bőven csörgedezett a Morrow vér. Mégis elmosolyodtam, ahogy a fiú ujjai finoman megérintették Szeléné sikamlós, ficergő testét. Hát ő is befogadta Jasont.
– Szerintem nem akar Jason-alakú lenni. – állapítottam meg, ahogy elhúzódva az állat végig siklott a csuklómon. Egészen olyan volt, mintha örömtáncot járna az új barátnak hála. Igen, nekem is kezdett szimpatikus lenni… de valahogy jobban szerettem volna rajta gyakorolgatni az erőt, ami éppen csak ébredezni kezdett bennem. Láttam, ahogy az ajtó felé pillant, de még nem akartam, hogy kimenjen. Hiába piszkálta valaki odakintről a kilincset, az amúgy is láthatóan beragadt. Nyilván a Szeszély miatt, vagy ránk zárta az a három hegyi troll, akiket korábban elüldözött Szeléné.
– Ez nagyon kedves tőled – bólogatott, mikor közöltem vele, talán később feláldozom majd rituálisan a házi kedvencemnek. –  Majd előtte szólj azért, hogy megírjam a végrendeletemet. A féltestvérem nagyon meg szeretné szerezni magának a marvell képregény gyűjteményemet. Pedig igazbából csak négy éves, de tetszenek benne neki a rajzok. Veled is előfordult már, hogy szuperhős akartál lenni?
Hümmögve pislogtam rá, aztán egész egyszerűen értelmesebb témára váltottam. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarban van-e és azért beszél ennyit, vagy ez nála valamiféle alapbeállítottság volt. Mindenesetre nekem egyetlen célom volt, hogy kizökkentsem ebből és minden Louis-erőmmel ezen dolgoztam… így hát felhoztam a csókolózós dolgot a szertárban. Valószínűleg ekkor esett le neki, milyen közel állok hozzá. 
–  Tényleg? Tachibana tanárnő szerinted hány diákra nyitott így rá? Egyébként nem túl szűkös ez a hely ehhez? – kérdezte, ahogy odakint megint valaki megpiszkálta az ajtót. Erre Jason suttogóra véve a hangját folytatta a kérdés tömeget: – Szerinted beragadt?
Hümmögve pillantottam a kilincsre, majd vissza rá. A szemüveg ujjlenyomatos felületén keresztül kutattam a barna szemeket. Vajon csókolózott már? Vajon milyen érzés lenne, ha éppen akkor nyílna ki az ajtó, mikor odahajolok hozzá? Elmémben ezer meg ezer apró fogaskerék próbálta kikalkulálni, hogyan lehetne számomra a legszórakoztatóbb ez a jelenet.
– Nem érdekel, hogy beragadt-e. – közöltem végül aztán, majd közelebb léptem úgy, hogy kicsit súroljuk egymás testét, Szeléné pedig a csuklómról átmászott az ő karjára, végig siklott fölfelé, a vállai irányába a ruha anyagán keresztül. – Szerintem pont elég ez a hely a smároláshoz… – Tettem hozzá aztán, majd lehunytam a szememet és odahajoltam. Szerencsétlen voltam, ügyetlen, mégis ahogy az ajkaim az övéire simultak, szinte ösztönösen tudtam, mit és hogyan kell tennem. Finom volt, rövid, szimplán kísérleti.
– Látod… simán elférünk… – motyogtam a szájába a szavakat. 

[title:Tudsz sziszegni?]

title:
Tudsz sziszegni?

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Kezdett ez a szertár túlságosan is zavarbaejtően kicsinek tűnni. Úgy értem, ahogy rápillantottam a srácra, valamiért kissé zavarba jöttem. Mert hát mindig zavarba szoktam jönnim, de ez a fajta zavar olyan zavarodottan zavart volt. Azt hiszem... Mármint ilyet eddig általában csak a lányok közelében éreztem, de most pedig Louisval is, ami furcsa és különös, mégsem akad közben a torkomon a szó. Helyette inkább mégjobban dőlt belőlem. Össze vagyok zavardova, mint amikor nem tudom eldönteni mit válaszoljak a testvéreim azon kérdésére, hogy melyiküket szeretem jobban. Megköszörülöm a torkomat, és igyekszem csak a fiú kezén tekergő kígyóra figyelni, ami olyan szép és gyönyörű volt. Szerettem az állatokat, akár csak a meséket.
Aztán pesrze minden igyekezetem ellenére a smárolásnál kötöttünk ki, én pedig csak a talárom ujjának a lelógó végét piszkálgattam, és próbáltam arra gondolni, hogy minden normálisabb diák ilyeneken agyl, nem pedig azokon, hogy mondjuk milyen sárkány bújik meg éjszaka az ágy alatt, vagy hogy mit csinálnak titokban a festmények, ha senki sem figyeli őket. Igazából meg vagyok róla győződve, hogy titkos fogadásokat kötnek arra, melyik diák fog legközelebb leesni a mozgólépcsőkről.
– Nem érdekel, hogy beragadt-e. – szólal meg Louise, majd mire észbe kapnék közelebb lép, én meg kikerekedett szemekkel nézek rá, hogy mi történik, lehet tényleg megetet a kígyóval és tényleg Jason alakja lesz, de ehelyett, hogy bekapott volna egészben, bekúszott a talárom alá, és felmászott a vállamig, mire én megborzongtam egy kicsit.
- Hümm, nahát én lettem az új gazdatest? Még midnig jobb, mintha belebújt volna a számba, és átvette volna az irányítást felettem - hablatyoltam megint zavartan, mire megáéreuztem, hogy a mardekéros fiú a kelleténél közelebb került hozzám, én pedig  akelleténél jobban kellemesnek találtam ezt  aközelséget, de továbbra is csak szerencsétlenül bámultam rá, mintha csak a gyűrűk ura első kiadásával szemeznék és félnék bármit is csinálni.
– Szerintem pont elég ez a hely a smároláshoz…  - dünnyögi, mire bármit is akarnék kinyögni, lakatot tesznek a számra egy másik szájjal. ELőször még azt is elfelejtem, hogy be kéne csuki a szememet, csak pislogok, mint hal a szatyorban, ahogy az ajkaink óvatosan egymáshoz érnek, és mivel ez életem legelső csókja, talán egy picit oda is koccannak a fogaim az övéhez, mire még inkább zavarba jövök, bhogy szerencsétlen vagyok.
– Látod… simán elférünk… – motyogta, mire én kiböktem egy remegő kis ahhahamaham-ot, miközben picit hátrébb akartam lépni. A kzememmel beletúrtam a hajamba, de a könyökomet bevertem az egyik kisebb polcba, így a fejünkre borult valami bájital, mert megint szerencsétlenkedtem.
- Hmm, nagyon fess vagy ebben az ezüstös csillámizében - dünnyögöm. - Mintha csillagporos lennél... egész jól mutat - böktem ki, majd óvatosan, kissé bizonytalnul visszacsókoltam, miközben afülembe szisszentett a kígyó is, de aztán kattant a zár, és belépett rajta valaki, egy meglepett Ó-t hallatva.

l o l,
g o  t o  h e l l
 


2002. február 14.
to; Jason

Már nem válaszoltam a szavaira. Csak közelebb léptem, úgy hogy a testünk egy egészen kicsit összeérjen. Nem olyan volt, mint Seth, nem volt benne ridegségem, sem nagyképűség. A tekintetem először a szemüveg mögött rejtőző barna szemeket néztem meg magamnak, aztán a "smárolás" szót kiejtve az ajkaira pillantottam. Puhának tűntek... meg akartam kóstolni őket. Talán csak azért, hogy kipróbáljam mások mit esznek az ilyen helyzeteken. Én is élvezni akartam a Roxfortos éveim minden pillanatát, hiszen nem sok választásom volt, ha eljött a nyári szünet. Ki voltam téve anyámnak, a kínzásoknak, hogy újabb sebhelyet hagyjon rajtam.
Az ajkaim finoman feküdtek az övére. Nem voltunk olyan ügyesek, mint ahogy a regényekben vagy mondjuk mások a folyosón. Lehunytam a szememet mégis, hogy átadjam magam az érzésnek. Nem zavar, hogy összekoccannak a fogaink, mert éreztem, hogy pillanatról pillanatra könnyebben megy. Finoman faltam hát az ajkait. Így motyogtam felé, lágyain az ajkai közé lehelve a szavakat.
Csak akkor láttam mennyire zavarba jött, mikor elhúzódott tőlem... vagy legalábbis megpróbált a szűkös helyen. Nem sikerült, talán épp egy centi keletkezett közöttünk. Ahogy beletúrt a hajába, valami csilingelve tört össze és ömlött ránk a tartalma. Ezüstös, fehéres csillám volt, mint Szeléné pikkelyei. Végig folyt a sötétbarna tincseimen, az arcomon, a nyakamon a talárom anyagára.
- Hmm, nagyon fess vagy ebben az ezüstös csillámizében - mondta. Ekkora esett le, hogy Szeléné átsiklott a talárja alá, s most ott volt a nyakánál, lágyan sziszegve, hogy milyen aranyos ez a fiú. Tényleg aranyos, őrült, de aranyos... - Mintha csillagporos lennél... egész jól mutat - Az ajkai megint az enyémekre találtam. A nyelvem átsiklott az övére, finoman, ösztönösen simítva rajta. Finom tánc volt, sokkal lágyabb és kellemesebb, mint a korábbi próbálkozásunk.
- Jason... holnap tal... - motyogtam, az ajkaim még mindig az övét cirógatták. A csók folytatódott, ám az ajtó felől mintha megitn motoszkálás jött volna. Hallottam, ahogy kattan a kilincs nyelve és kintről betévedt a huzat, végig simítva a nyakamon. Szeléné egy pillanat alatt siklott át a vállamra, majd tűnt el, lefelé haladva a talárom zsebében.
- Mit kerestek itt, Merlinre?! - Frics volt az. Éreztem, ahogy a takarítószeres bűz megtölti a kis helyiséget. - Diákoknak ide belépni, tilos! Erről tudni fognak a tanárok! - Magyarázta és kegyetlenül elvigyorodott. - Irány a klubhelyiség, mindkettő! - Magyarázta, majd megragadta a karom és kihúzott a folyosóra. Nem is láttam, hogy Jason követ-e, de nem volt más választásom, mint megindulni a klubhelyiség felé. Épp csak egy pillanatra fordultam hátra.
- Holnap együtt reggelizünk? - kérdeztem, de nem vártam választ, csak tényleg megindultam a klubhelyiség irányába. Boldogan ugráltam végig a folyosón, mintha valami kiváló dolog történt volna velem... végül is csak egy csók volt... de még órákig éreztem az ízét a nyelvem hegyén.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

Smith professzor csak nem rég ért vissza az iskolába, ugyan is a hátvégén megzsületett a közös gyereke Aurora Blackkel. A hírre egészen össze volt zavarodva, és talán még most sem ocsúdott fel abból, amin átesett azon a napon, amikor először nyomták a kezébe a csecsemőt. Bár külön folytatták az életüket, Aurorával megbeszélték, hogy közösen nevelik fel a gyereküket. Amúgy sem akartak még egyet, éppen elég volt nekik egyszer egymással lefeküdniük. Aurora nem volt sosem az ő esete, és a lány is inkább tekintette őt valami társfélének, de sosem élete párjának. Aurora megígérte, hogy kevesebbet fog férfiakkal hálni ezen időszak alatt, bár ebben Smith professzor erősen kételkedett. A szülei nem jelentek meg a neves eseményen, a Black családból is inkább a kellemesebb társaság érdeklődött a gyermek felől, na meg Serenáék családja is küldött egy bájos képeslapot.
Dúló érzelmekkel ácsorgott hát a bájital szertár előtt, hogy a szokásos ellenőrzést végezze el. A kezéét hátrakulcsolva mustrálta a polcokat, mellette pedig egy penna és egy pergamen lebegett, szorgalmasan jegyezve a hiányt, vagy éppen a még meglévő hozzávalókat. Mindig elvégezte ezt a műveletet, hiszen fel kellett töltenie a készleteket, és bár Lancaster professzoral kiemelkedő csapatdinamikája volt, a ritkább alapanyagokat nehezebben szerezte be. Így fel is írt párat, ami fogyóban volt. Szigorú arccal bámulta hát a sorokat, amik között még csak por sem mert letapadni. Óh, nem nem volt ez már az a koszos, pókhálós szertár, minden patyolat tiszta volt, dekadens és rendszerezett. Sosem volt még ilyen tiszta ez a hely, jegyezte meg már néhányszor még maga McGalagony is, a professzor mellkasát pedig büszkén ki is düllesztette hozzá. Igényes férfiember volt, és bár ezt a leltározást elvégezte a mai nap, most kissé szeszélyes bódulat miatt ismét nekiállt.
Volt egy fia.
Még ahogy ezt a szót ízlelgette magában, megannyi érzelem súlytotta, és fogalma sem volt arról, hogy ehhez Florian mit fog szólni. Még nem mondta neki, hiszen csak nem rég jött vissza, napközben. Esélyük sem volt rendesen beszélgetni, és a legutóbbi vitájuk után még egy kissé nehezményezte a fiú bukását, de egyes tanárok sajnos nem voltak olyan jószívűek, mint a kedves Maris.
Ennek okaként, hogy még nem bezséltek üzent neki, hogy a szertárban találkozzanak, így amíg a fiúra várt, ő körülményeskedve nézegette polcokat.
- Kifogyóban van a sellőpikkely, a zsálya és a csalán - dörmögte a pennának, aki gyor mozdulatokkal jegyezte fel a szavait. - Thesztrál sörény és sárkányvér - mormogta tovább, aztán amikor neszezést hallott abbahagyta a diktálást és a belépő Florian fellé fordult.
- Bizonyára sejti, hogy miért utaztam el pár napra, de etikusnak tartom közölni a már nyilvánvalóvá vált tényt: megszületett a fiam - mondta és a fiú arcát fürkészte. Nem várt tőle kirobbanó örömöt az igaz, de meg akarta vele osztani ezt.
A fiam. Még mindig olyan furcsa volt ez a szó, eddig még ki se mondta igazán, maximum levelekben írta, mint Macmillan barátjának.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith


outfit

Lassan sétáltam végig a folyosón. Egy kicsit féltem Smith-szel találkozni. A gyomorgörcsöm kellemetlenül nyomta a hasamat, arra késztetve, hogy minden lépésnél kicsit előre hajoljak. A tenyeremben persze ott lapult az a néhány málna szem, amit az egyik manótól kaptam a konyhán, de nem tudtam nekilátni sem. Féltem, hogy Smith majd megint elővesz, mert mondjuk rosszjegyet kaptam vagy nem voltam elég aktív, míg dolga volt.
Elértem a szertárhoz, ahova hívott. Nyitott tenyérrel, a málnákkal léptem be hozzá. Azonnal elkaptam a szigorú tekintetet, a jegyzetelő pennát a levegőben. Nem volt jó kedve... már megint mi a fenével bosszantottam fel.
- Jó napot... - kaptam be egy szem málnát. Reméltem, hogyha a vércukorszintemet kicsit felnyomja a gyümölcs, nem leszek olyan veszett sápadt. Láthatta rajtam, hogyan érzem magam.
- Kifogyóban van a sellőpikkely, a zsálya és a csalán - dörmögte. Nem is nekem, hanem a mellett dolgozó pennának. - Thesztrál sörény és sárkányvér - fordult végül felém. Az íróeszköz megállt a levegőben, kicsit úgy éreztem, az is engem figyel. Egészen úgy tűnt, mintha egy vallatás közepébe keveredtem volna.
- Bizonyára sejti, hogy miért utaztam el pár napra, de etikusnak tartom közölni a már nyilvánvalóvá vált tényt: megszületett a fiam - mondta. Erre még jobban elsápadtam és már nem is volt gusztusom tényleg a málnákhoz. Letettem őket az egyik szekrény szélére.
- Ő... hát nem volt annyira nyilvánvaló... - túrtam át a hajamat és kicsit félrenéztem. Nem volt komfortos a szúrós tekintetbe merülni éppen most. Nyilván féltékenynek kellett volna lennem és kissé zavart is, hogy mással lett gyereke... de tőlem ezt úgysem kaphatja meg.
- És mi a neve? - dünnyögtem elég zavartan. Gratulálni képtelen lettem volna, ezért megpróbáltam csevegni vele. Végül is lefeküdt azzal az Aurorával, amikor velem volt... még akkor is, hogyha a velem lét számított megcsalásnak. De az én szempontomból pont fordítva. Kicsit még fájt a dolog, mégsem gondoltam rá tüskeként. Végül is engem választott.
- Biztosan gyönyörű gyerek... - nyeltem egyet. Nem akartam bőgni vagy túl érzékeny lenni. Tudtam, hogy neki ez fontos.

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

Nem hallotta meg a fiú köszönését, a gondolatai messzi vidékre sodorták, és még a saját dünnyögését is olyan távolinak hallotta. Nem minden nap lesz az emberből apa, és valahogy ez a dolog nem várt furcsaságként telepedett rá. Pedig tisztában volt a tényekkel, gyermeket nemzettek Aurorával, holott egyikük sem kívánta egymást. MÉg bájitalt is készített Smith a lánynak, hogy többször ne kelljen próbálkozniuk. Kölcsönösen és szinte barátian megállapították, hogy nem táplálnak egymás iránt semmit, de a gyereket a válás után is ketten akarták nevelni. Smith nem akarta, hogy a fia bármilyen módon is sérüljön, vagy hogy egyik szülőjének a hiánya mellett nőjön fel. Habár a nagyszülők kelletlenül álltak ehhez a dologhoz, kénytelenek voltak beletörődni.
Azonban, hogy a fia megszületett, és tényleg felelős volt egy életért, mely tőle, belőle kakadt rendkívül megrendítette és sokkos állapotban volt még szinte. Apa lett. Hogy ezt eméssze magában monoton hangon sorolgatta a pompázatos, makulátlan tiszta, katonás sorrendbe rendezett üvegcsék és fiolák előtt a hiányzó darabokat.
Eszébe jutott a sajnálatos eset is Jack Glynnel. Minő pazarlása ez egy tehetséges életnek. Smith professzor most is mély csalódottságot érzett ahogy erre gondolt. Ő volt az évfolyam legtehetségesebb diákja a tárgyából, és megkockáztatta, hogy majdnem anynit tudott, mint egy hetedéves. Sőt lehetséges, hogy többet is. Kellemetlen, de nem lehetett ezt szó nélkül hagyni. Bármennyire is sajnálta a dolgot, és bármennyire is kergette az őrületbe Miss Wheeland azzal, hogy miért nem jöhet vissza.
Ahogy Floriant végül érzékelte, a sercegő pennával és a pergamennel felé fordult, mintha csak valami jegyzőkönyvet készült volna felvenni. Csendes délután volt, szinte csak a penna sercegése és a kettejük lélegzete hallatszódott a szertárban. Bevallotta hát, távollétének okát, férfias zavarba burkolódzva. Florian sápadtnak tűnt, a tompa fényben is, ami meglehetősen aggasztotta őt. Figyelte, ahogy a kissé málnától maszatos arccal bámult vissza rá. Pedig még csak veszekedni sem akart vele, csak tisztességesen közölni a tényeket: hogy apa lett. Bármily furcsán is hangzott.
- Ő... hát nem volt annyira nyilvánvaló... . - motyogta zavartan Florian, és SMith meg is lepődött, hogy ilyen furcsán fogadta a bejelentést. Drasztikusabb reakcióra számított. Meg is köszörülte  atorkát, hirtelen nem is tudott mit mondani, de a csöndet megint le Fay törte meg.
- És mi a neve? - kérdezte, mire Smith hirtelen nem is tudta, hogy nevezték el. Sok lehetőség felmerült, Aaron, Mark, de végül mind a ketten egységesen döntöttek.
- Stephen Smith - válaszolta, és megköszörülte a torkát. Aurora dallamosnak találta, hogy alliterál a két név, és Smith meg azért, mert egy kellemetlen rokonét se hívták így, így nem tudtak rá egyből negatívan asszociálni rá az emberek. Tiszta lapot óhajtott a fiának, egy jobb élethez, jobbhoz, mint ami neki volt.
- Biztosan gyönyörű gyerek... - motoygta, mire Smith bólogatott.
- Bizonyosan - válaszolta kimérten. Nem értett a gyönyörű gyerekekhez, szerinte ugyan olyan mogorván nézet, mint ő. Még a homlok ráncai is ugyan azok voltak, csak a haja volt egy kicsit sötétebb.
- Jól van? Sápadtnak néz ki. Csinálhatok egy gyógyfőzetet - lépett közel Florianhoz.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith


outfit

A puszta gondolattól is rosszul voltam, hogy Smith szemébe nézzek megint, miközben leteremt azért, mert nem tanultam. Most mit rontottam el vajon? Elmentem minden órára, csak éppen rosszul teljesítettem. Ez nem az én hibám volt... vagyis nem csak az enyém. Smith-nél amúgy is nehéz volt megugrani az elvárásokat. Gyakorlatilag akármit csinálhattam, rossz jegyet adott vagy büntetőfeladatot, de ha már itt tartunk, Lancaster sem volt éppen jobb.
A téma azonban a tanulásomnál is mellbe vágóbb volt. Nem hittem volna, hogy fájni fog, ha azt mondja, megszületett a fia. Egy kicsit azonban mégis ott motoszkált bennem. Persze, hogy fájt. Persze, hogy majd megőrültem a kíntól, amiért képtelen voltam elfogadni, hogy más valakivel lett gyereke. Neki erre szüksége volt, mert aranyvérű volt, így pedig most már örököse is volt. Nem volt ott a nyomás, hogy ezt a problémát előbb-utóbb meg kell oldani, mégis gyűlöltem ezt az érzést. Talán jobban el is sápadtam, mint korábban. Most egy más fajta rettegés uralkodott el rajtam.
- Stephen Smith - felelte. Stevie. Milyen bájos... biztosra vettem, hogy máris olyan viccesen ráncolja a homlokát, mint Smith. Ettől pedig csak még jobban elszorult a szívem. Én ezt sosem adhattam volna meg neki. Vajon ettől most majd vonzódni fog Aurorához? Az a nő annyi gyereket adhatna neki, amennyit csak akar.
Úgy éreztem, még a levegőm is elfogy, ahogy megpróbáltam valami dicsérőt mondani. A mellkasomban őrülten kalapált a szívem. Nem akartam féltékeny lenni és azt érezni, hogy ettől most köztünk minden megváltozik és nyáron majd akkor kapok észbe, mikor már elvett megint valakit. Vagy esetleg megint Aurorát.
- Jól van? Sápadtnak néz ki. Csinálhatok egy gyógyfőzetet - lépett közelebb. Természetesen így máris megéreztem az illatát, amitől ellágyult a szívem.
- Én... azt hiszem jól vagyok... - sóhajtottam fel és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Nem kellene rosszul lennem, mégis mitől vagyok rosszul? Smith boldog. Nekem is boldognak kéne lennem... vagy legalábbis támogatóbbnak lennem. Ehhez képest nem kaptam levegőt, a szívem fájdalmasan zakatolt. - Lehet, hogy mégsem... - mondtam és úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Meg kellett kapaszkodnom Smith-ben, hogy megtartsam magam. Aztán megpróbáltam levegőhöz jutni és végre sikerült úgy, hogy a mellkasához nyomtam a fejem.
- Bocsánat... csak elfáradtam vagy allergiás vagyok a málnára.

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

Smith professzor furcsa, kába hangulatán la Fay furcsa vibrálása sem segített. Nehezen talált vissza a jelenbe kusza gondolatai közül. Az apaság úgy hullott az ölébe, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a volt felesége kipottyantott volna egy gyereket, aki az ő arcát örökölte. Felkészült már erre, de mégis nem tudta hova tenni. Egyszerre volt kétségbeesett és bujkált benne valami megmagyarázhatatlan öröm. Talán azért is volt ilyen furcsa az egész, mert a válás óta nem sokat találkoztak Aurorával. Ő is a maga útját akarta járni, felbátorodva Smith tettén, bár a gyermeket közösen akarták felnevelni, hogy rendes anyaképe és apaképe is legye. Bár Aurora sem volt mintaanya és Smith professzor sem mintaapa.
Közölte hát a tényt Floriannal, aki meglehetősen döbbent arcot vágott hozzá. Tudta jól, hogy nem fog ennek a hírnek örülni, igazából saját magán se érezte azt a mámoros boldogságot, amit állítólag kellett volna. Remélte, hogy a fia azért gazdagabb érzelmi világgal fog rendelkezni. Igazából már amikor Aurora teherbe esett, mind a ketten megkönnyebbültek, hogy többször nem kell együtt csinálniuk. Kellemetlen volt mind a kettejük számára az egész, melyet a szülői elvárások róttak rájuk, és tökéletesen egyetértettek abban, hogy többször bizony nem csinálják. Aurora úgyis talált magának mindig valami férfit, akit éppen szédíthetett, vagy aki őt szédíthette. Neki meg itt volt Florian. Aki eléggé sápadt volt.
Közelebb is lépett a gyümölcsmaszatos fiúhoz, miközben a pergamen és a penna kellemes szusszanással tette le magát az egyik polcra.
- Én... azt hiszem jól vagyok... - szólalt meg kisvártatva a fiú, erre meg SMith kétkedően vonta össze a szemöldökét, a szokásos módon, miközben egyre sápadtabbá vált Florian.
- Lehet, hogy mégsem... - nyögte, és SMith időben kapta a karjai közzé a nekitámaszkodó fiút. Csak sóhajtott egyet, mintha egy medvebrummogás lett volna. Talán nem kellett volna közölnie így vele a tényeket, de sosem lett volna rá tökéletes alkalom. Tudta, hogy Florian utálta azt a szerencsétlen Aurorát, és biztos volt benne, hogy utálni fogja a fiát is. Ami mondjuk felettébb rosszul esett neki.
- Maga varázsló, la Fay, nem lehet allergiás a málnára. Jöjjön inkább innen ki velem, mert úgy tűnik ez a zárt levegő nem tesz jót magának - magyarázta és támogatóan kifelé kezdte el terelni a szertárból, a Bájitaltanterembe. Ott most senki se vehette észre őket, és feltűnést sem keltettek volna, ha végigterelgeti a gyengélkedő helyett a szobájáig.
- Üljön le - utasította, és kivételesen a kényelmes tanári székébe ültette, amin mondjuk ritkán ücsörgött, mert mindig egyenes háttal állt az órák alatt, amit a királynő palotaőrei is megirigyelhettek volna. -  Vegyen mély levegőt - mondta neki, és a háta mögé lépve kedvesen megmasszírozta a vállát.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith


outfit

Úgy omlottam Smith karjaiba, mintha tényleg beteg lennék. Valójában csak minden a küszöbön állt ahhoz, hogy elveszítsem őt: mástól lett gyereke, csalódott bennem, mert képtelen voltam letenni a RAVASZ vizsgákat. Sosem fogok megfelelni neki, mert minden, amire szüksége van, az nem én vagyok. Legalábbis most már kezdtem így hinni. Mégis a karjaiba bújtam... mert mindig hiányzott az illata és az érintése.
Nem tudtam, hogyan kéne ezt kezelnem... mármint nyilván nem utálhatom Smith fiát, de nekem a kisgyerekek olyan furcsák. Mindegyik bőg és büdös is. Na meg egy másik embertől van. Azért lett, mert Smith nem akart engem választani... kicsit ez a hír is arra az időszakra emlékeztetett.
- Maga varázsló, la Fay, nem lehet allergiás a málnára. Jöjjön inkább innen ki velem, mert úgy tűnik ez a zárt levegő nem tesz jót magának. - Duruzsolta, miközben a karjaiban tartott.
Csak bólintottam. Hagytam, hogy a szertárból átvezessen a tanterembe.
- Sajnálom prof... - Suttogtam kicsit szomorkásan. Nem akartam, hogy miattam legyen megint rosszkedve. Abban bőségesen volt részem ostanában. - A fiának persze örülök. Mégis csak magáé... szóval kizárt, hogy ne legyen gyönyörű.
A terembe lépve kicsit elszorult a szívem. Lényegében a folyamatos hibáim miatt még egy évig gyerek leszek. Ha jogilag már nem is, Smith szemében akkor is. Ugyanezekben a padokban foguk ülni az egyenruhámban, míg ő csalódottan magyaráz.
- Üljön le - terelt a széke felé. Szófogadóan leültem, kicsit az ő szemszögéből látva a világot. Furcsa volt, sosem ültem még tanári székben. - Vegyen mély levegőt - folytatta. Mögém lépett, az ujjai a vállamra simultak. Miközben a mély levegőre koncentráltam, ő óvatosan masszírozott, mintha attól félne, eltörök.
- Komolyan mondtam, hogy örülök... csak tudja... furcsa érzés... - Nyeltem egyet. Kicsit könnyesek lettek a szemeim, mert ezt a vallomást nem igazán akartam megtenni. Mármint miért kockáztatnám a kapcsolatunkat... már így is a szakadék szélén állok. Smith pedig bármikor lelökhetett.
- Több dolog kapcsolat Aurorához, mint hozzám.

[tavaszi szellő]

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

Smith nem igazán értette mi történt most Florian lelkében. Már lemondott arról, hogy idén elvégezze a fiú az iskolát, ami meglehetősen frusztrálttá tette, de már kénytelen volt ezt magában tartani. Semmi kedve ne volt arra, hogy állandóan ezen vitázzon vele, ha már nagy nehezen végre sikerült kettesben lenniük. Az élet nem volt sütőtökös pite, ahogy tartja a bölcs mondás, ugyebár. A szertárban hűvös volt a levegő, nem érezni itt, hogy beköszöntött a tavasz, szépen lassan mindent megtöltve új élettel. Iagzából ő igen csak egyszerű dologra vágyott, kettejüket illetően: békés együttlétet, azon kívül, hogy nem telepszik rájuk a lebukás nyomása. Túl öregnek gondolta magát ehhez a stresszhez, főleg, hogy nagyon nagy felelőssége volt a diákok és az egész iskola iránt. Talán kissé túl komolyan is vette az iskola iránti elkötelezettségét.
Jól esett neki, hogy közel tarthatta magához a fiút, annak ellenére, hogy annak elme és idegállapota miatt egészen aggódott. Még azt us elfelejtette hirtelen, hogy éppen az apaság kapuját lépte át, és egy apró kis ártatlan életért lett felelős, egészen az élete végéig. Ez a tény nem riasztotta el, igazából a diákok iránt is így érzett. Túlságosan elkötelezetten szerette volna a diákokat felkészíteni a kinti világ nehézségeire. Amivel láthatóan ő is pontosan ugyan úgy küzdött.
Kiterelte magukat hát a szertárból, be az üres terembe. Szeretett volna ablakot niytni, de ez eléggé nehéz lett volna, hiszen a pincehelyiségben voltak. Pedig ő is nagyon vágyott rá, hogy egy kellemes tavaszi szellő körbeszaladjon itt, és jobban esett volna a sápadt fiúnak is. Úgy nézett ki mintha látta volna elő egyenesben Félig Fejnélküli Nick félig lefejezését. Szóval, mindent összevetve, jót tett volna, ha a kinti virágzás üdítő illata eljutott volna hozzájuk is.
- Sajnálom prof... A fiának persze örülök. Mégis csak magáé... szóval kizárt, hogy ne legyen gyönyörű - magyarázta Florian. Erre Smith megint kissé megilletődött, hiszen a fiú édes volt, bájos apró, olyan apró, hogy az ember el se hinné, hogy egyszer az apja magasságát fogja örökölni. Észbe kapott, és megköszörülte  atorkát, majd szolidan biccentett is egyet.
- Milyen kedves Florian - mondta illedelmesen megköszönve a bókot. Hiszen szerette ám még most is betartani a normákat. Bár azt már nem mondta, hogy nézze meg egyszer vele. Inkább egy romantikus sétára vágyott most vele, a birtokon lévő szép cseresznyefák alatt, ami persze kizárt volt. Nem igazán lehettek együtt fényes nappal. Smith professzor azonban minden szenvedést válalt annak érdekében, hogy jövőre - most már tényleg - elvégezze Florian az oskolát és végre felszabadultan együtt lehetnek.
Smith professzor igyekezett megnyugtatni Florian idegeit.
- Komolyan mondtam, hogy örülök... csak tudja... furcsa érzés... - szólalt meg Florian, és Smith szinte látta maga előtt, ahogy a fiú könnyei locsolják még az egyenruháját is.
- Több dolog kapcsolat Aurorához, mint hozzám - jelentette ki Florian, amit szinte majdhogynem sértette őt. Mégis miben? Egyszer elhálták a szánalmas és kellemetlen nászéjszakát, Aurora úgy lett terhes, hogy nem akart még gyereket, Smith pedig soha nem szeretett volna. Az egész borzalmasan kellemetlen volt, egy olyan kapcsolat, amit inkább a közös szenvedés kötött össze. Az egymás iránti empátia, hogy Smith nem szólt semmit Aurora gyermeki afférjairól. A lány pedig ennek értelmében mindig elecsetelte neki a kalandjait, mintha csak gyónt volna. Aurora is csak a félelem miatt buktatta le őket, ő volt a gyenge láncszem. Inkább gyermek volt a szemében a nő, mint feleség és anya.
- Na de la Fay - szólalt meg Smith, aztán csak megrázta a fejét és Florian elé sétálva rápillantott a fiúra. - Ez ostobaság - jelentette ki. Úgy érezte a fiú az életének ezen részét kellemetlenül túlkomplikálja. - Honnan veszi? Magával vagyok, maga a fontos a számomra - közölte, és ez iagzán mély vallomásnak számított a részéről.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith


outfit

Könnyebb volt úgy beszélni, hogy Smith a hátam mögött volt. Na meg tény, hogy is ne örültem volna a fiának. Gondolom az apaság boldoggá tette, hiszen éppen azért vette el Aurorát, hogy fenntartsa a családlja nevét. Stephen pedig bizonyára tökéletes lesz erre a feladatra. Jó nevelést fog kapni... engem meg bizonyára pont emiattam nem fog soha megismerni. Hát igen. Elhúztam a számat. Ha valamiben nem volt helyem, akkor Smith-nek abban az életében, ami a családjához köti. A szülei is miattam tagadták ki, Aurora meg bizonyára nem akarná, hogy az apja szeretőjéről is tudjon a fia.
- Milyen kedves Florian - jegyezte meg Smith torokköszörülve, ahogy gratuláltam neki és elmondta, hogy örülök neki. Őszinte voltam vele, de a félelmeimről nagyon nehezen nyíltam meg. Mármint önzőség volt ezt az egészet a saját képemre átformálni. Mégis kimondtam, mert tudnia kellett, hogy féltékeny vagyok arra a nőre. Mégis csak annyi minden kötötte már az én profomhoz.
- Na de la Fay - szólalt meg az őszinteségemre kisvártatva. Aztán elém sétált és lepillantott rám. Azt vártam, hogy most meg mondja, milyen szörnyű ember vagyok, amiért nem tudtok őszintén örülni tényleg egy ártatlan gyereknek. Hát ő tényleg nem tehetett erről a helyzetről. - Ez ostobaság - tette hozzá. Éreztem, hogy ennyire fogja komolyan venni mindazt, amit érzek.
- Honnan veszi? Magával vagyok, maga a fontos a számomra.
Jól esett, amit mondott, de én mégis lesütöttem a szememet és elnéztem oldalra, hogy ne lássa, máris könnyezem. Nem kellett volna gyengének mutatnom magam, de ezek a családi dolgok még mindig megviseltek. Ebbe már tényleg nem tudtam belehelyezni magamat... ahogy abba sem, mikor a felesége elkezdett fogdosni.
- De én ennek sosem leszek a része. A szülei bizonyára látni akarják az unokájukat is, idővel magát is, de engem nem. Ezért sosem lesz közös családunk. - Mondtam halkan, bár nem gondoltam, hogy Smith meghallaná, amit mondok neki. Szeretett nem foglalkozni problémákkal, csak mondott rá valamit, aztán reméltük, hogy megváltozik, de nem változott. Ahogy az sem, hogy én itt maradok az iskolába. A szüleim megmondták, hogy muszáj lesz, pedig én nem terveztem semmi hasonlót... inkább éltem volna a világomat a Szellős Házban.
- Sajnálom, hogy velem nem lehet a családja része. - csuklott el a hangom.

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

Smith érezte, hogy Florian nem fogadta kirobbanó örömmel a hírt, ami nem is volt csoda. Nehéznek ígérkezett az, hogy felneveljen úgy egy gyermeket, hogy rendes csaldi kör sem adatik meg neki. Smith nem volt kifejezetten oda a babálért, de a saját fiához m,ár most kötődni kezdett, mintha egy kis darabka lett volna belőle, ami esélyt kap egy szebb jövő építésére. ez igen csak megindító volt, a romantikus lelkének. Szeretett volna rendesebb apa lenni, mint amilyen az ő apja volt. De szeretett volna közös és hosszú életet Florian mellett. Na meg el is óhajtotta volna venni, szépen titokban, olyan kellemesen romantikusan, még a nyáron, ha nem bukott volna meg persze a fiú. Úgy érezte két világ között egyensúlyozva próbálja megtalálni a középutat, de ez egyre nehezebben ment neki.
Aurora bizonyára azt akarta, hogy legyen sokat a gyerekükkel, hogy minél kevesebbet sérüljön, de SMith professzort a szíve Florian felé is húzta. Az élet milyen nagyon fel tud forogni az ember körül.
Smith érezte, hogy Florian is nehezen iseli ezt az egészet, de ő váltig állítja, hogy képtlen lenne emiatt róla lemondani. A fia is fontos volt, de hogy Florianról lemondjon az lehetetlen lett volna a számára. Minden bizonnyal őt is megviselte volna, ha neki születik mondjuk egy nőtől gyermeke, akivel utána még el is válnak. Megértette az érzéseit, és szerette volna elvenni ezeket a fájdalmas tüskéket belőle. Komolyan vette ő azt, amit mondott, átérezte a fájdalmát is, és éppen ezért érezte azt, hogy teljesen tehetetlen. De nyilván ő volt a felnőtt, ha ő maga is elbizonytalanodik és kétségbe esik, azzal csak rontana az amúgy is keserves helyzetükön, muszáj volt legalább neki keménynek lennie.
- De én ennek sosem leszek a része. A szülei bizonyára látni akarják az unokájukat is, idővel magát is, de engem nem. Ezért sosem lesz közös családunk - mondta halkan Florian, ő meg sóhajtott egyet. Nem iagzán fütyült ő a bajokra, a diákok problémáit is meghallgatta, habár nem ő volt a legjobb választás arra, hogy emocionálisan támogasson bárkit is, ahhoz ő túl kemény volt.
Nem szülhettek egymásnak gyereket, az igaz, de mostanában népszerű lett az örökbefogadás is. Bár egyelőre Florian nem tűnt annak az igazán apa típusnak, Smith szemében még most egy kamasz volt, aki a felnőtté válás kapujában állt, és mindig is izgatottan várta azt, amikor a diákjaiból felnőttek lesznek. Milyen emberré válnak, mit visznek magukkal az iskolából.
- Maga tanított meg arra, hogy ne hagyjam, hogy a szüleim diktáljanak nekem. Ha akarják látni a gyerekemet, akkor el kell fogadniuk, hogy maga lesz a társam a követlező években, vagy pedig nem látják a fiamat - válaszolta határozottan. - Maga az életem részévé vált, és ezen senki sem fog tudni változtatni, és ha szeretne magával is alapítok családot. A világ változik, és a változásokat az e,berek okozzák benne - sóhajtotta majd ránézett az előtte ülő Florianra, és a tenyere közzé fogta az arcát, hogy letörölje a könnyeit.
- Sajnálom, hogy velem nem lehet a családja része. - mondta még elhaló hangon, ő pedig odahajolt hozzá és megcsókolta.
- A fiamnak is tudnia kell, hogy ki az életem egyik értelme. Maga már az életem része, és ezen nem változtat sem a szüleim, sem pedig Aurora véleménye, akit amúgy sem érdekelt ez soha sem - tette hozzá halkan, és nem akarta, hogy ennyire kívülállónak érezze magát, ő mindenben megadná neki a lehetőséget arra, hogy ez változzon.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith


outfit

Lehet ezt a helyén kezelni egyáltalán? Szeretem, de mástól van egy gyereke... ráadásul éppen attól a nőtől, aki mindig is a legveszélyesebb volt a kapcsolatunkra. Ő tényleg szét tudott volna választani minket. Mindene megvolt hozzá, hogy megtegye és csak Smith tudja, hogyan tudott engem választani helyett. Nem volt nevem, leszámítva, hogy a nagyapám mágiatörténész volt, de annak sem éppen a legjobb. A külsőm is veszettül átlagos volt, nem volt ízlésem, folyamatosan kócos voltam és akármennyit is fejlődtem Smith mellett, tökéletes sosem leszek.
Szerettem volna megfelelni és megadni neki mindent, amit csak lehetséges. Csakhogy önmagamat még én sem tudtam meghazudtolni.
- Maga tanított meg arra, hogy ne hagyjam, hogy a szüleim diktáljanak nekem. Ha akarják látni a gyerekemet, akkor el kell fogadniuk, hogy maga lesz a társam a követlező években, vagy pedig nem látják a fiamat - mondta. Furcsa volt ezt hallani. Smith minden körülmények között képes lett volna engem választani a szüleivel szemben. Talán megelégelte már, hogy ilyen idősen is ők hozták a döntéseket helyette és én csak egy plusz kör voltam neki. - Maga az életem részévé vált, és ezen senki sem fog tudni változtatni, és ha szeretne magával is alapítok családot. A világ változik, és a változásokat az e,berek okozzák benne.
Csak nagyokat pislogtam rá könnyes szemmel. Nekem? Család? Sosem gondoltam ilyesmire. Talán azért, mert túl fiatal voltam az ilyen gondolatokhoz, vagy mert egyszerűen sosem érdekelt a házasság, meg a gyerekek. Előbbi is csak Smith mellett lett fontos, mert neki fontos volt. Én pedig őt akartam.
Ahogy leguggolt elém és a tenyerei közé fogta az arcomat, belesimultam abba a kellemes, meleg érintésbe. Az apró csókok kicsit megnyugtattak, már nem éreztem magam olyan veszettül idiótának. Megértette a szavaimat.
- A fiamnak is tudnia kell, hogy ki az életem egyik értelme. Maga már az életem része, és ezen nem változtat sem a szüleim, sem pedig Aurora véleménye, akit amúgy sem érdekelt ez soha sem - folytatta halkan. Nem hittem volna, hogy győzködés helyett megértő lesz. Smith szerette irányítani a helyzeteket, most még is inkább kedves és vigasztaló volt. A tekintetét sem láttam olyan jegesnek, mint máskor.
- Prof... - dünnyögtem és lecsúsztam a székből, úgy hogy az ölébe kerüljek és átkarolva a nyakát, hosszabban csókoltam meg. Amolyan jutalom volt ez, amiért kivételesen ilyen aranyosan viselkedett. Smith ritkán volt ilyen. Még akkor is tekintélyt parancsoló volt, mikor kettesben voltunk a szellős házban.
- Köszönöm. Megígérem, hogy szeretni fogom a fiát, amennyire tőlem telik... - Suttogtam az ajkaira, bár nehezemre esett. Mindig ott lesz ez a kis tüske, hogy Aurora Black a kisfiú anyja. De nekem amúgy sem kéne gyerek. Én csak és kizárólag Smith-t akartam.
- Bár nem hiszem, hogy közösen lesz valaha családunk, de támogatni akarom... - leheltem felé a szavakat. Persze nagy volt az esély, hogy valaki ránk nyit itt vagy éppen egy szellem - neadj' Merlin Hóborc - belebeg. Nem érdekelt. Lágyan csókoltam meg az ajkait ismét. Az ujjaim már az inge gallérját piszkálták. Csak érezni akartam.

IGEN Ő A FIAM


la Fay
2004. 04. 09.

18+

Smith professzor határozottan meg volt róla győződve, hogy Aurora nem piszkálná sem őt sem Floriant. Általában vagy híres kviddics játékosok után rohant, vagy valami más híresség után, hajszolt valamit, talán hogy szerelembe essen, de egyelőre nem jutott tovább az alkalmi kapcsolatoknál. Most, hogy anya lett, nem is lesz ideje semmio mással foglakkozni, még főiskolára sem mehetett, mert rendes háztartásbeli nőt akartak belőle a szülei. Smith professzor eltökélte, hogy ráveszi valamilyen képzésre, a lány remek eredménnyel végezte el a Roxfortot. Itt is megmutatkozott az atyáskodó természete, és a lányra sem tekintett másképpen, mint egy terelgetésre szoruló, eltévedt bárányra. Floriant pedig szerette volna egyenesben tartani, nem bírta volna elviselni, hogy elveszti teljesen az irányítást az élete felett. Márpedig most határozottan úgy nézett ki, Smithnek pedig ezt rettenetes volt látni.
Őszintén beszélt Florianhoz, szerette volna, ha valahogyan a fiú is megérti az ő érzéseit. Smithnek volt egy olyan érzése, a fiú rettegett attól, hogy a gyermeke miatt félre fogja őt dobni, de erről szó sem volt. Miatta kicsit képes volt összeszedni magát, és változtatni az életén, ami igen csak az előnyére vállt. Sosem lenne képes elgayni Floriant, bármennyire is volt féltékeny, akaratos vagy éppen meglehetősen makacs, Smith igazán becsülte benne, hogy így is megélte az érzelmeit, ő erre sosem volt képes, keretek között mozgott érzelmileg.
Igazán szeretett volna most egy támogató férfi lenni, nem csak egy tanár, aki folyton parancsolgat és iorányítja a diákokat az ösvényen, hanem társ, aki képes megérteni Florian kusza érzéseit, análkül, hogy egyet legyintene, és azt mondaná, hogy nőjjön fel, mert ez olyan gyerekes. De mégis csak egy kamasz volt, aki talán még most is önmaga megismerésének útján járt.
Florian a következő pillanatban az ölébe vetette magát és hosszasan megcsókolta. Élvezte az ajkainak ízét a sajátján lehunyta rá a szemét, hogy még hosszabbra nyújtsa ezt a csókot. Szerette ahogyan összesimult a testük, és közben érezhette Florian kellemes illatát. A csók kissé savanyú és gyümölcsös ízű volt az előbbi erdeigyümölcsöktől, amiket Florian rágcsált míg meg nem érkezett a szertárba. Most cska ők voltak a csendes teremben, diákoktól kellemesen távol. Nem szívesen járkáltak ide amúgy sem, nem volt népszerű és forgalmas helyen a Bájitaltan terem. Ennek most kifejezetten örült.
- Köszönöm. Megígérem, hogy szeretni fogom a fiát, amennyire tőlem telik... - suttogta Florian, SMith pedig válaszolt volna, hogy nem kényszerítheti senkinek sem a szeretetére, de örült, hogy ezt megteszi érte Florian. Már-már megható volt ezt tőle hallani.
- Hálás vagyok ezért - dünnyögte vissza mély hangján a professzor.
- Bár nem hiszem, hogy közösen lesz valaha családunk, de támogatni akarom... - dünnyögtre még Florian, mire SMith már nem is válaszolt, csak beletúrt a fiú hajába, miközben ő a gallérjánál matatott. Szerette volna ő is érezni jobban is őt, ruhák akadálya nélkül, és még csak az sem zavarta, hogy ez egy tanterem volt. Kissé elvette az eszét Florian közelsége, hogy ha így elmerültek egymásban.
A kezével a fiú ruhája alá nyúlt, hogy végigsimítson a bőrén, majd a nadrágjából kezdte kibontani Floriant, hogy a keze a fiú forró bőrét simítsa odalent, miközben sóhajtott egyet a csókba.