Bazársor és kirakodóvásár

Roxmorts egyetlen fő utcáját elborítják a sátrak, a bódék és a pavilonok. Megtalálható itt minden, kacattól a kincsig, széptől a rútig, hasznostól a haszontalan gagyiig. Pszt! Azt mondják, az öreg Jafarnál lehet kapni repülő lábtörlőt!
A Mézesfalás előtti hatalmas pavilonban most különleges árengedménnyel kapható szinte az összes termék, sőt! Az egyik sarokban újdonságokat is kóstoltat az öreg mester, mint a csokoládébevonatos kukacropi, a hópehely formájú ropogós kristálynyalóka, és a hóemberfalatka, melynek elfogyasztása után jobb esetben csak hófehérré válik a bőröd egy pár percre, rosszabb esetben répa nő az orrod helyén.
A színes forgatagban mindenki talál magának való látnivalót, bár a tömeg talán kicsit zavaró lehet, de egyeseknek talán pont ez a tömeg jelenti a biztonságos álcát.

[Tristram]

Tristram

• • • •

Kezeim magam előtt tartva lökdösöm kegyetlen, mint játékszereket, az embereket utamból. Normál esetben nem bánok durván, vagy tolakodóan embertársaimmal. Aki nem ártott neked, annak ne árts te sem! Ez volt édesanyám kedvenc közhelye, de az még egy másik világ volt. Akkor még minden normális volt, nem úgy, mint ma. Ez viszont nem a normál eset kategóriába tartozik, így megengedhetem magamnak a tolakodó tolakodást.
Ideges vagyok.
Itt vagyok Roxmortsban. És tisztán látom a Roxfortot, rég voltam ilyen közel hozzá, istenem, de hiányzik! És rég láttam Brandont is. Ő  is hiányzik, de őt nem szívesen látnám viszont. Épp miatta vagyok ilyen ideges. Ha ő nem lenne...
Megcsóválom fejem, majd gyorsabbra veszem a tempót és út közben próbálok minél több nő, lány hajából kitépni pár szálat. Súlyos hiány van hajszálakból, a már megszokott alanyom elutazott, kollégista lett, így egy mugli csaj ugrott. Épp ezért tökéletes ez a karnevál alapanyag szerzésre. Ha már itt vagyok. És épp ez a bajom is. Bárki felismerhet, ugyanis most nem ittam szászfűlé főzetet. Emma Gray visszatért, hahó! Bármely Roxfortosnak feltűnhetek, bármely halálfaló kopónak, aki rám vadászik, bárkinek. Akár még Brandonnal is találkozhatok.
Hajam még reggel, a sátorban, egy sötét hajpánttal túrtam hátra.
Egy rózsaszín, buggyos szoknyát vettem fel, mely körülbelül térdig ér, harisnya nélkül. Egy másik, régi korban ez szemérmetlenségnek számított, ma már tetszik a pasiknak, ha elég fedetlen területet találnak rajtunk. Az egy dolog, hogy miközben erdőkben alszunk, nem adok annyira az öltözködésemre, hiszen két olyan emberrel vagyok, akik mindennap látnak smink nélkül, és egy szál bugyiban, melltartóban, így nekik nem kell kiöltöznöm, de azért egy karneválra illik.
Felülre egy fehér pólót, és rá egy szürke-pink kardigánt vettem. Azért mégis csak október vége van, és már nem azok a nyári melegek dúlnak, melyet annyira szeretek. És a cipőm... egyszerűen imádom. Olyan gyönyörűűűűű! Persze a magas sarkak merőben megnehezítik a tömegben való közlekedést, így csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudom elkerülni, hogy ne tapossam szét valami szerencsétlen lábát.
Egy mogorva kisfiú hajt el mellettem, fél testével szinte letarolva. Menet közben hátrafordulok, hogy utánanézzek. Nem kiáltok, azt úgysem hallja, ám mielőtt alaposabban szemügyre vehetném a kis bunkó parasztot, elölről ütés ér. Vagyis én érem őt. Szegénykém nem tehet róla, hogy nekimegyek.

[- Elnézést!]

MISS EMMA HAILEY WALLACE-GRAY

Különösen bunkók ma az emberek. Mintha a tömeg mindenki agyára menne ma, pedig még nincs is késő. De hogy minek jöttem le ide? Kifejezetten utálom a tömeget, az effajta mulatságoktól pedig irtózom. Mégis, úgy érzem, valami van a levegőben, vagy legalábbis lesz.
Majd az örömtűznél.
Másnál talán úgy van, hogy nincs kedve lejönni, de aztán a karneváli hangulat magával ragadja, és a végén elkölt egy rakat pénzt egy csomó értelmetlen dologra, miközben egy kicsit azért talán jól érzi magát, de én makacsul ellenállok a vidámságnak. Túl fáradt és túl gondterhelt vagyok ahhoz, hogy az ilyesmit élvezni tudjam, pedig igazán rám férne. Most is csak annyi jut el a tudatomig, hogy itt az édességesnél óriási a tülekedés, jobban tettem volna, ha kikerülöm, de egyszerűen képtelenség lett volna. Végre átevickélek, és ellenőrzöm, megvan-e még a pálcám meg a tárcám, vagy egy trükkös zsebes már megszabadított talán tőlük... de megnyugodhatok. Épp a belső zsebemben kotorászok, mikor egy kellemes illatfelhőben lebegő test ütközik belém. Mivel körülbelül kétszer akkora vagyok, mint a lány, utána kell kapnom, hogy ne essen el a lendülettől. Megfogom a csuklóját, hogy egyensúlyban maradjon.
- Elnézést! - morranok rá attól még nem túl barátságosan. Tekintetem végigsiklik rajta. Egy az egyben mugli göncökbe bújt, pont úgy néz ki, mint Gwen, mikor épp az agyamra akar menni a külsejével.
Viszont van benne valami nagyon ismerős. És nem, nem az, hogy a húgomra hasonlít.
- Várj - mondom határozottan, és nem engedem el a kezét. - Éppen téged kerestelek.
Remélem, alaposan összezavarom ezzel a mondattal.
Szeretem összezavarni az embereket.

[Tristram]

Tristram

• • • •

A kelleténél talán kicsit magasabb sarkaimon megremeg lábam, s félő, hogy zakózok egy hatalmasat hátra. Az alak, akinek ütköztem, körülbelül dupla akkora, mint én, és kellemes illatot áraszt magából. Mivel elég közel kerültem hozzá, így elsőre, ezt volt alkalmam tapasztalni. Meg hát alapból felismerem a jó, finom férfiillatot.
Erősen ragadja meg csuklóm, s tart állóhelyzetben. Szerencsére, mert nekem önerőből nem sikerült volna. Lábaimat felváltva felemelem, és egymás mellé teszem, majd mikor már biztos, hogy így is maradok, felnézek rá.
Istenem, de helyes!
Nem sok időm van gondolkodni, mert éppen leesett állam keresem valahol a tömeg talpa alatt. Nem hiszem el, hogy ilyen mázlista vagyok! Először megyek neki valakinek és az is ilyen jó pasi!
- Oh, nem. Én bo-bocsi. – dadogok szánalmasan, majd kihúzom magam, s próbálom összeszedni - igencsak körülötte cikázó- gondolataimat. – Meg köszi. – nézek rá kedvesen mosolyogva. Vagyis inkább csábítóan, semmint kedvesen. Ahogy elnézem, nem lehet sokkal idősebb nálam, talán Roxfortos, bár arckifejezése nem erről árulkodik. Akkor?
Kezére nézek, majd ismét arcára, hátha veszi az adást, hogy most már minden rendben és elengedhet. Épp szóvá is akarom tenni, mikor megszólal. Ismét, s szívem vadabb ritmusba kezd. Arcom elfehéredik, s ajkaim összeszorítom, majd lassan átfut rajtam a remegés.
Egyből tudom miféle alakkal állok szemben.
Halálfaló.
Pont mint a bátyám. Brandon. Biztosan ő küldte. Én nem tudom ki ez, de látszólag ő ismer. Ennyit a szórakozásról. Gratulálok Emma! Ügyes vagy!
Próbálom kihúzni karom, szorításából, de én ehhez túl gyenge vagyok. Félősen nézek szemébe, s halkan csak ennyit rebegek:
- Engedj el, kérlek. – érzem, hogy szemem sarkából kibukik egy könnycsepp, s lassan megteszi útját, le arcomon. Bárcsak meglátna valaki minket, bárcsak valaki hirtelen felmérné a helyzetet és rájönne mi folyik itt.
Bárcsak valaki segítene!

[- Nyugodj meg, nincs mitől félned]

BE STRONG, BE STRONG NOW
YOU'RE SO LOST INSIDE

Lehet, nem épp a legjobb taktikát választottam arra, hogy magammal édesgessem a lányt, bár talán túl hamar átlátott volna a szitán, bármivel is próbálkozom. Ha a kezdettől tiszta lapokkal játszom, elnyerhetem a bizalmát, bár nem lesz könnyű, hisz a rémület tisztán látszik a szemében, ahogy megszólalok. Pedig igazán nem akartam ijesztő lenni.
- Nyugodj meg, nincs mitől félned - csitítom, és másik kezem ráteszem a csuklójára, amit olyan vehemensen feszeget a markomban. - Legalább öten kutatnak még csak ezen a soron a hozzád hasonlók után. Ha csendben maradsz és velem jössz, nem keltesz feltűnést.
Sajnos most nem blöffölök. Ha követi jelzés értékű pillantásom, észre vehet egy a szomszédos sátornál ácsorgó sebhelyes arcú férfit, aki épp valamiféle tortát tol az arcába, ám a sütemény fölött gyanakodva fürkészi a tömeget. És ő csak az egyik.
Kicsit közelebb vonom magamhoz a lányt, már ha nem kezd kiabálni és hisztériázni. Remélem, ennél okosabb. Ha hagyja magát, kezem könnyedén teszem a hátára, aprót simítva rajta. A csuklóját ugyanúgy nem engedem el, ujjaim bilincsként szorulnak a keskeny kézre.
- Gyere velem. Valaki látni szeretne.

[Tristram]

Tristram

• • • •

A félelem úgy tör rám, mint valami idegesítő házaló az emberre, mikor az nem nyit ajtót, mert a fürdőkádban ül, a WC-n fejti a rejtvényt, vagy éppen a férjét csalja meg az emeleti szobában. Az első könnycseppet követi több is. Szép lassan, egyre több hagyja el szemem. Félek. Nagyon félek.
Elkaptak. Végem. Brandon újra megszerzett magának. Biztosan megint ki akarja törölni az emlékeimet, hogy minden a régi legyen. De nem lesz az. Soha, hiszen a szüleinket ölte meg! Nem bocsájtok meg neki soha a büdös életben!
Meg sem merek nyikkanni, úgy bólintok a fiú, férfi, szavaira. Minél enyhébben, gyengédebben kezel, nekem annál jobb. Csak ússzam meg a bátyámmal való találkozást. Csak legyen vége ennek az átkozott helyzetnek! Most már sokkal szívesebben lennék a sátorban, vagy alatta, vagy bárhol máshol a Földön, csak ne kéne itt lennem, egy halálfaló kezében, akinek legfőbb célja, hogy a bátyám kezére juttasson.
Szabad kezemmel letörlöm arcom, majd szipogok párat és bólintok még egyet. Hogy minek, azt nem tudom. Jó ötletnek tűnik, egyébként meg teljesen ki vagyok bukva. Amúgy is, de most, hogy egy halálfaló éles karmai közé futottam, pláne.
Nagy levegővételekkel próbálom a higgadtság látszatát kelteni, hogy ne vonjam magamra a többi csatlós figyelmét. Igaza van ismeretlen fogvatartómnak. Épp elég, hogy ő kezelésbe vesz, nem kellenek húszan hozzám.
Hagyom magam közelebb húzni, majd akkor sem nyikkanok, mikor kezével végigsimít hátamon. Csak lehunyom szemem, s érzem, fogaim össze-összekoccannak, ahogyan remegek. Arcom fintorba torzul, mivel a mellettem állótól most már akarva, akaratlan is Brandon jut eszembe és egy olyan pasival, akiről a bátyám jut eszembe nem bonyolódnék szexuális, vagy egyébiránt túlságosan közeli kapcsolatba.
Eddig úgy gondoltam, nem félhetek jobban, de tévedtem. Ismét.
Mikor közli velem, hogy valaki látni szeretne, még jobban félni kezdek, sőt, a félelem már egy idilli állapot ahhoz képest, amit most érzek. Úgy érzem minden eddigi dolog hiábavaló volt. Minden eddigi munkámat, hogy távol tartsam magam a féreg bátyámtól, most egy csapásra lerombolták.
Ellenkezni kezdek, de csak szavakkal. Nem vagyok olyan hülye, hogy ne jegyezzem meg: mostantól el kell felejtenem a túlságosan heves kitöréseket.
- De én NEM akarom őt látni. Undorodom tőle. – súgom halkan neki, majd kicsit meglepődve magamon, megkérdezem tőle:  - Mi a neved? – hangom ijedten cseng, még mindig, de már egy fokkal nyugodtabban. Nem tudom, mennyiben segít ez rajtam. Mindenesetre jobb egy olyan ember fogságában lenni, akinek mondjuk valami kellemes neve van. William, vagy Barnabas, vagy Noah, vagy Maximilian. Igen, a Maximilian határozottan finoman cseng, ellentétben a Joe, Jack és hasonló, tömeggyártmányú angol nevekkel, melyektől a hideg ráz. Olyan sok filmben hívták Joe-nak vagy Jacknek a gyilkosokat. Persze, ő itt mellettem is gyilkos, hiszen halálfaló, de jobb szeretném, ha egy kellemes nevű gyilkos lenne.

[- Jól van. Okos lány]

WON'T YOU TAKE ME BY THE HAND
TAKE ME SOMEWHERE NEW

Úgy veszem észre, eltörött a mécses, a lány szipogni és sírni kezd. Te jó ég! Nem szoktam megríkatni a nőket a puszta jelenlétemmel. Hát ez rémes. Jelentősen lassítja a feladat precíz végrehajtását és csak magunkra vonja a figyelmet. Körbenézek, belőve, merre vannak tőlünk a fürkészek, de Gray húga csak nem fejezi be a sírdogálást, mindenesetre bólint. Jó, ezt beleegyezésnek veszem.
- Jól van. Okos lány - duruzsolom halkan, hátha megnyugszik tőle. Gwennek is addig mondogatom ezt, meg azt, hogy nincs semmi baj, meg efféle értelmetlen mondattöredékeket, míg el nem csitul: meg nem nyugszik vagy el nem alszik.  
Érzem, hogy reszket, mint a nyárfalevél, és azt hiszem, nem a hidegtől. Na, te jó ég, mióta izgat ez ennyire? Ez itt egy szökevény, én megtaláltam, és most elviszem ahhoz, aki látni akarja, hogy aztán ne csupán a Minisztérium által kiszabott vérdíjat, hanem Gray hálás ellenszolgáltatását is bezsebeljem, ami sokkal értékesebb egy marék galleonnál. Hisz bár jótett helyébe jót ne várj, de szívességért cserébe szívességgel fizetünk...
Örömmel nyugtázom, hogy megértette, jobb, ha nem kapálózik. Ehelyett inkább össszekönnyezi a bokáig érő bőrdzsekimet és ellenkezik szóban.
- Sokan vagyunk ezzel így - utalok a fivérére. Hát igen, nem feltétlenül egy kellemes ember.
Körülnézve azon kezdek gondolkodni, hogy merre induljak el a kis Emmával, mikor feltesz egy kérdést, ami annyira oda nem illő, hogy egy pillanatig teljesen megzavar.
- Tristram - válaszolom mindenféle mellékzönge nélkül. Nem egy szokványos név, az igaz, és talán már hallotta is. Bár, fogalmam sincs, ismerte-e Gwen-t, ahogy arról se, hogy ha ismerte volna, a húgom kiejtette-e a nevem valaha. Más kapcsolódási pontot el se tudok képzelni. Tehát ez csak egy név.
- Na gyere - engedem el a hátát. A kezem lejjebb csúszik, immár nem a csuklóját szorítom, hanem a kezét. - Csak kövess, és nem lesz semmi baj.
Valami kevésbé feltűnő helyre akarom vinni, ahol válthatok vele pár szót, bár azt hiszem, ez út közben fog megtörténni. Igazából fogalmam sincs, hol lehet kedvenc kollegám, azt tudom, hogy hol kell majd lennie estére, tűzgyújtáskor. Nem mintha olyan lázasan akarnék rohanni hozzá a zsákmánnyal, mint egy apportírozó kiskutya. Ráadásul nem egészen értem, miről is beszél a lány. Talán többet érnék el, ha megtudnám kettejük viszályának részleteit. Fegyvereket adna a kezembe.
- Mondd csak, miért szöktél el? - érdeklődöm csevegési stílusban, miközben nem nézek le rá. A fejvadászokat keresem a tömegben, bár tény hogy itt aztán úgyse figyel ránk senki, mindenki a bazárokkal van elfoglalva.

[Tristram]

Tristram

• • • •

Höh, hát igen. A bátyám egy mocsok szemétláda, aki semmiféle tiszteletet, vagy figyelmet nem érdemel. Egyszerűen ezt vívta ki viselkedésével. Számomra nem több, egy egyszerű személynél, akiről nem tudok semmit. Vagyis nagyon azon vagyok, hogy ne legyen több.
A fiú megjegyzésére elmosolyodok, amit kicsit elront a szipogásom. Egy gondolat fut át elmémen. Vajon ha arra hivatkoznék, hogy ki kell fújnom az orrom, elengedne? Mármint orrot fújni nem lehet egy kézzel. Szóval ahhoz kéne a másik kezem is, vagyis el kéne engednie, és ha ezt megteszi, akkor szaladni kezdek, mint akit puskából lőttek ki. Meg sem állnék, amíg nem találok valami ismerős tanári arcot, vagy bárki mást, aki megvédhetne.
Talán érdemes lenne megpróbálni, de egyrészt nagyobb, erősebb, és valószínűleg gyorsabb is nálam. Könnyen utolérhetne, nem beszélve arról, hogy nem fogja sajnálni a főben járó átkokat rám, jaaa és tele van a társaival a falu. Ezeket figyelmen kívül hagyva egész jó esélyem lenne, de hogy a fenébe hagyhatnék figyelembe egy csapat halálfalót, meg fogvatartóm, átokra kész pálcáját. És ha utolér, akkor utána nem lesz ilyen óvatos velem. Lehet, hogy megkötöz, meg teletömi a szám. Így még fogolyhoz képest arany életem van.
Sóhajtok egyet, majd eldöntöm, hogy inkább hagyom ezt a szökési tervet.
Tristram.
Egész jó, vagyis rosszabbra számítottam, de ez tetszik. Ritka név, még nem igazán hallottam, és azt hiszem illik is hozzá. Mármint ránézek, és ő olyan... Tristram. Mármint, most, hogy már tudom a nevét. Ismételten bólintok, majd szólásra nyitom a szám, ám eszembe jut, hogy felesleges lenne bemutatkoznom, mert egész biztosan tudja, hogy hívnak. Felesleges lenne a Hailey álnévvel előállni. Így be is csukom szám, és inkább csendben maradok, igyekszem lenyugodni teljesen.
Sétára invitál, én pedig – eléggé vonakodva, de – megteszem az első lépést, és követem. Kezével már ténylegesen kezem fogja, s már nem is szorít annyira, így tényleg elég kellemes dolgom van. Egyelőre.
Vajon hova akar vinni? Vajon hol van Brandon? Vajon tényleg hozzá visz, vagy valami mást tervez?
Kissé furcsán nézek rá, mikor kérdezősködni kezd rólam. Azt hittem, csak annyi a dolga, hogy elszállítson annak az idiótának. Vagy azt gondoltam, hogy Brandon eldicsekedett tettével, de úgy veszem észre nem. Még a társai sem tudják miket csinál. Ez tetszik. Akár még be is márthatom, vagy valami, bár kétlem, hogy Tudjukkit érdekelné plusz két fő halála.
- Megölte a szüleinket, aztán miután rájöttem, kitörölte az emlékeimet. – suttogom, majd veszek egy levegőt és folytatom – De én naplót vezetek. – mint minden valamire való csajszi – És miután visszaolvastam, hogy miket csinált... írtam neki egy levelet. Aztán... elszöktem. – vállat vonok, mintha ez olyan egyértelmű és egyszerű dolog lenne. – Ennyi. – fejezem be, roppant rövidre szabott mesém. Tudnék én neki órákat beszélni a kapcsolatunkról, de erősen kétlem, hogy érdekelné. Meg, hogy lenne rá ideje, elvégre erőteljesen tartunk valahova...  és tuti nem a vattacukros-stand a cél.

[- Az emlékeidet csak a te érdekedben törölte. Én is ugyanezt tettem volna]

I THINK I REMEMBER
THOSE EYES, EYES, EYES

Meglepő, hogy ilyen készséges, de nem bízom el magam, Mirol is mindig azt csinálja, hogy miközben elaltatja az éberségemet, kieszel egy különösen fájdalmas tkn rúgást... És akinek van elég vér a pucájában ahhoz, hogy megszökjön és inkább bujkáljon ahelyett, hogy a kényelmes kastélykollégiumban tengesse mindennapjait, hát, abból bármit kinézek. Még azt is, hogy hazudik.
Nem vagyok ma túlságosan összeszedett, azt hiszem. Semmi kedvem az éjszakai parádéhoz, már csak azért sem, mert ezek csak civilek. Ha a sörsátor és a nézőtér rebellis és áskálódó Rend-tagokkal lenne tele, nem lenne semmi bajom azzal, hogy rájuk gyújtsuk a falut, de túl sok itt a gyerek. Persze, ha ezt valamelyik drága kollegám hallaná, röhögőgörcsöt kapna, miközben ropogósra süti az agyamat egy maratoni krúciózással.
A kislány közben elcsacsogja, miről is van szó. Olyan kísértetiesen ismerős a történet, hogy egy pillanatra meg is torpanok.
Nem, nem, az nem lehet, hogy Gwen is naplót ír. Biztos, hogy nem, nem az a fajta. Bár gyerekkorában mintha... Hát, ennek utána kell néznem. Sürgősen.
- Az emlékeidet csak a te érdekedben törölte. Én is ugyanezt tettem volna - elegyedek beszélgetésbe vele. - De ettől még nem kellett volna elszöknöd, buta lány. A kastélyban nagyobb biztonságban lettél volna, mint bárhol. Mégis merre kószáltál idáig? Hogy élted túl?
Miközben lassan botorkálunk a standok közt, elhaladva a mindenízű vattacukrot kínáló bódé mellett, kismillió embert és furábbnál furább háziállatokat kerülgetünk. Hogy aztán végül beviszem-e a kis Emmát oda, ahol Gray-t remélhetőleg megtalálom, még kérdéses.

[Tristram]

Tristram

• • • •

Egy mosolygós pár nagyban kikerül minket, majd mi egy öregembert, aki botjára támaszkodva, fogvillantós vigyorral lesi a túloldalon álló, csinos nőt, ki a vattacukrot szolgáltatja az éhes társaságnak. Mekkora a tömeg, jézusom! Alig kapok levegőt. Azt hiszem rossz ötlet volt ide jönni, mármint nem csak Tristram miatt, hanem tudhattam volna, hogy mennyien lesznek, és azt is jól tudom, hogy nem bírom az ilyen mértékű, hatalmas emberáradatot. Azt hiszem ezt illene megjegyeznem fogvatartómnak is, ám előtt hangot kell adnom mélységes felháborodásomnak.
Hogy mondhat ilyet?
Látszik, hogy egy társaságból jöttek, a bátyám, meg ő. Gusztustalanok, egytől egyig.
- Hát köszi! És még én csodálkozok, hogy a bátyámból ilyen rohadék alak lett. Nem is csodálom, úgy látom, ti mind ilyenek vagytok! – csattanok fel dühösen, majd kicsit halkabbra veszem. – Persze, jöttem volna vissza a kastélyba, mi? Megölte a számomra legfontosabb embereket és még ezek után maradjak a közelében? Még ezek után kedvezzek neki? Ha elvette tőlem, akiket szerettem, akkor én is ugyanezt teszem vele. Ha én nem lehetek boldog, hát ő se legyen! Amúgy, meg ezek után, honnan tudhattam volna, mikor végez velem? Nem. Nem maradhattam a közelében.– fejtem ki álláspontom, kicsit bővebben, majd komolyan szemébe nézek, aztán feladva a próbálkozást, megcsóválom fejem, s keserű, bosszús arcot vágok, mint egy nyuszi, aki épp most törődik bele, hogy nem szabadulhat a csapdából, melynek áldozatául esett.
- Ahhoz pedig semmi közöd, hogy mit csináltam. Túléltem, itt vagyok és kész. Ennyi. – zárom le a témát, jelezve, hogy neki ennél többet tudnia sem kell a dolgokról. Nem áll szándékomban elárulni Barbit, meg Calebet, pláne, hogy a lány még James miatt is fontos lehet, pláne, hogy most is itt van Roxmortsban… valahol.
- Hová viszel? – teszem fel a kérdést, melyet már hamarabb fel kellett volna tennem. Ha már beletörődtem abba, hogy meghalok, legalább előre tudjam, hogy hol. Talán a végén még meg is úszhatom a dolgot. Ki tudja.

[Kikérem magamnak, én nem holmi hiba vagyok]

Brayden kolléga
(valamint az ismeretlen járókelők)

Előzmények itt


Ne is törődj a nyavalyás kölykökkel –próbálom meggyőzni magamat, nehogy teljesen elveszítsem az önkontrollt. Talán egy pohárka violalikőr segítene…
Lépteimet Brayden tempójához igazítom, miközben tovább lesem a tömeget. A java Roxfortos diák, jó pár alkalmi vendéggel tarkítva. Soraik mozgalmasan hömpölyögnek, akár Wagner mesterdalnokainak nyitánya. Vidám, gondtalan muzsika, amelyben észrevétlenül ott várakozik pár félrefogott hang, hamis akkord. Hisz nincs tökéletesség hiba nélkül.
Erre én vagyok a legjobb példa –mosolyodom el fanyarul.
Kikérem magamnak, én nem holmi hiba vagyok -hallom a jól ismert, felháborodott hangot- sokkal jobban szeretem a lehetőség kifejezést. Vagy a csiszolatlan gyémántot.
Legalább most lehet vele tárgyalni.
Nem megmondtam, hogy tűnj el? –kezdett elegem lenni belőle, hogy a fél napomat magammal vitatkozva töltöm.
Ugyan már, nem tarthatsz bezárva egész nap, előbb-utóbb úgyis kitörök innen…- a magabiztos vigyor ott rezgett a hangjában. Sajnos túl jól ismer ahhoz, hogy ne adjak neki igazat.
…csak rajtad múlik, hogy hogyan alakulnak a dolgok… engedj ki most, és ígérem, jó kislány leszek.
Körülbelül annyi ártatlanság sugárzott belőle, mint egy véres szájú Magyar Mennydörgőből.
Na persze –a gúnyos horkantást nem tudtam megállni- te és a jó magaviselet három különböző dolog. Minimum.
Rendben, ahogy akarod… én figyelmeztettelek –egy rebbenő vörös köpeny illúziója, és eltűnik. Persze nem megy messze, a felszín alatt várja a megfelelő pillanatot, hogy előtörjön és porig alázza a maradék józan eszemet is.
Oldalra pillantok, pont bele a két sötét kútba, ami kissé talán tűnődően fúr bele szemnek álcázott méregcseppjeimbe.
A börtön se fogott rajta –állapítom meg- talán csak még kiszámíthatatlanabb lett tőle. Külsőre mit sem változott: ugyanaz a magas, jóképűen rejtélyes idegen volt, akinek a Roxfortban megismertem. Csak az azóta történtek véstek pár új szarkalábat a szeme sarkába.
Burkolt célzásának hegyes fullánkját elegánsan hárítom, amíg még megtehetem. El is felejtettem, mennyire jó szópárbajhős Őkelme.
A tekintete hirtelen megakadt egy szembejövő párocskán. Ösztönösen követem a tekintetét, és egy fürkésző szempárral találtam szemben magamat.
Szőke fürtök, rozsdaszín talár, hanyag tartás: lám, lám, a vér nem válik vízzé. Vagy a sár.
A nőnek csak nagy jóindulattal nevezhető selejt kísérője már érdekesebb volt: kellemesen kék szemek, sötétebb haj és borosta. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Ha emberibb ruhákat választ, akár aranyvérűnek is nézhettem volna.
Messze ők voltak a leggyanúsabbak a forgatagból. Eddig. Jó lesz rajtuk tartani a szemünket.
A páros lassan távolodott, a szél felénk sodorta a sárvérű csilingelő hangját. Kirázott a hideg.
- Vagy éppen hárommal is –hallom a kellemesen érces tónust. Jó tudni, hogy nem csak én figyelek. A Nagyúr ismét jól választott.
A javaslatra kurtán bólintok, és az üres utca felé veszem az irányt. Lopva hátrapillantok, majd követem a morbid ötletek tárházát magam előtt. Ahol kettő van, akad több is.
Hallgatom az információt, majd nem tudom megállni, hogy egy maró gúnytól csöpögő tőrt ne mártsak az elnök úr bordái közé:
- Főleg egy ilyen pszichopata Azkaban-szökevénynek, mint te. Violalikőrt? –kérdezem bájos ártatlansággal, ahogy az egyik pult elé lépek. El kell ismerni, azért legalább egy közös van bennünk a Démonnal.

[|Lilianne kollegina|]

|Lilianne kollegina|

A domborzati viszontagságok tömör változása felkeltette érdeklődését, a leginkább halálhoz hasonlító férfi figyelmét. Füle alját súroló, felállított fekete szövetgallérja óvatosan lengett néhányat a nehéz menetszelek parancsára. Pajkos, könnyed szellők? Ugyan, nem tavasz van, de még csak szeptember sem. A világ legszebb, és legimádnivalóbb időjárása kopogtat az ajtókon. Tömör felhők dicsekednek először  hadseregük hírével, és megannyi zsákmányaikkal. Koponyákat nem hoznak, ahogy egyes barbár hordák, van nekik tekintélyük elég anélkül is. A vonulás lényege nem az öldöklés, a háborúskodás. Hanem a félelem, a düh, az indulat. Sátrakat döntenek majd, és házak omlanak szét. Talán egy sárkány  is visszatalál ősei ösztöneihez... Talán semmi nem történik, talán a köd, a nyák, az eső, a  sár, a latyak és minden apró folt a nadrágok aljáról, a cipők talpáról eltűnik. Napsütés lesz, madarak, meleg és nyár. Kirázta volna a hideg, ha érzékelő receptorai nem a Kárpátok bércein edződtek volna vadállatok között. Emberek? Olyanok nem voltak, csak beszédre képesek.
Kellemesen mosolyodik el egy néma pillanatra, amikor oldalra fordulva nézelődik. Kellemes az emlék, kellemes a jövendő változás. Fejlődés inkább, hisz a reformok már dolgoznak. Új korszak születik, új értékrend, új álmok, új emberek. Az igazi élet forradalma ez. Persze a pórnép nem értheti. Nem is kell, nem is szabad, hisz ellenük küzd ez a szent háború. A tisztaságért, szentségért, fejlődésért. Megtarthatná ezeket a  gondolatokat. Vigyázhatna rájuk, felidézhetné. De nincsen rá szüksége. Fölösleges, holt teher. A hideg von kemény kitin páncélt arcára, hogy visszafordultakor Lilianne ugyanazt az érzelmek nélküli férfire pillantson. Szándékos védekezés, elővigyázatosság? Reflexnek nevezném.

A zsibongó, neveletlen és minden tekintetben csürhe tömegben majd egy fejjel magasabb volt mindenkinél, néhány hasonló biológiai adottságokkal rendezőt leszámítva. Tetszett neki. Így még tekintélyt parancsolóbb volt sötét körvonala. A diákok (a gerincét ez adta a hangoskodóknak) igyekeztek nem belebotlani, ami azt eredményezte, hogy egy nagyobb aurányi hely volt körülötte, aminek tisztaságát csak a fekete hajú nő zavarta. Aki persze kérdezés nélkül tért be egy minőségen aluli melegedőbe, ahol feltételezhetően az ital is hasonló. Pont az ilyen esetek, és esetleges mérgezések elkerülése végett hord magánál egy laposüveget, amit mindig saját kezűleg tisztítja, és tölti bele a legkiválóbb, Ogden-féle whiskyt pontosan indulás előtt, hogy esély se maradjon kártékony anyagot belecsempésznie nesztelen kezeknek.
- Látom, sikerült igazán választékos szókincsre szert tenned. - neutrális hangszínében nem kukucskál ki a gúny, a megvetés, de mégis szúr, vág, támad. - Mennyire csillog még az a bizonyos arany? Kopni látszik a címerről az olcsó aranyozás. - ami kimaradt az előzőből az ebbe tökéletesen beleilleszkedett. A vitriolba mártott szavak céltudatosan kezdtek neki az idegek fölfalásának, és hogy mennyire fognak majd jól lakni, az csak a hölgytől függ, habár ez teljesen hidegen hagyja, a torz mesefigurának is beillő Brayedent. Sikerét jelezve tenyerébe kúszott a formakövető hideg fém, hogy kellemesen égető folyadék kússzon végig nyelőcsövén.

[Engem meg se kínálsz? Felettébb modortalan dolog…]

Brayden kolléga

A pult mögött jellegtelen csapos ácsorgott. Egy mosoly, és már ugrik is teljesíteni a kívánságom. Amíg a pult mögött matatott, újra körülnéztem: olyasmit kerestem, ami más, egyedi, unikális…egy tortát majszoló, sebhelyes arcú férfi; egy vajsört kortyoló nő a szomszédos pult mellett; végül egy férfi, aki a kelleténél közelebb áll egy rémült arcú gyereklányhoz.
A földijeim. Az Új Rend katonái, a reformok végrehajtói, a Nagyobb Jó szolgálói. Halálfalók. Számtalan néven nevezhetjük őket, a lényeg ugyanaz marad. Ezek a férfiak és nők felesküdtek, az életüket tették fel a Változás megvalósítására, a vérvonalak megtisztítására, egy olyan jövő megteremtésére, ahol nem báránybőrbe bújt farkasok leszünk, hanem leplezetlen járó, könyörtelen ragadozók, akik nem bujkálnak többé, mert övék az Erő, a Hatalom.
A pultos közben megtalálta az üveget, és rögtön le is tesz  elém egy pohár szikrázó, áttetszően lila italt. A kabátom zsebébe nyúlok, és kifizetem a frissítőt, miközben a Démon gyanakodva méregeti a kupicát. Ábrándos képpel a pohárkáért nyúlok, majd némán köszöntésre emelem -a Nagyúrra és a változásra!- és torz, másvilági vigyorra húzott ajkaim közé döntöm az italt.
Az erős szesz végigmarja a nyelőcsövem, majd tompán égő érzéssel ül meg a gyomromban, melege szétárad a tagjaimban, mintha tüzet nyeltem volna. Majdnem olyan jó, mint a Lángnyelv- Whisky.

Engem meg se kínálsz? Felettébb modortalan dolog…- a Démon színlelt felháborodással ciccegett.

- Még egy pohárral! –villantom legszebb mosolyom a kocsmárosra. Olyan volt, mint egy villanykörte: üres, de szemkápráztató. A biztonság kedvéért egy kacér pillantással is megtoldom, miközben egy sarlót nyújtok felé.
- A ház ajándéka, kisasszony! – a szerencsétlen nyomorult teljesen a hatásom alá került.

Hiába, nem mindennap találkozik ilyen szépséggel! –dorombolta elégedetten a parazita.
El kell ismernem, kivételesen egyetértünk.

Már a kezemben volt a pohárka, mikor meghallottam a boncmestert magam mögött.
Ujjaim megszorultak a hűvös üvegen, úgyhogy inkább gyorsan elengedtem, nehogy összeroppantsam, mint egy gyerek koponyáját egy óriás.
Hallom, ahogy kinyitja a laposüvegét és nagyot kortyol.
Arcátlan, rátarti tacskó! Mit merészel?! Pont egy ILYEN, egy sárkányszagú, barbár nemzetség utolsó hírmondója meri ócsárolni nemes és nagymúltú családomat! Az őseim már családok tucatjainak parancsoltak, mikor az övéi még a földet túrták!
 
Villanás.
A pohár nagyot koppan a pult fáján.
 Megfordulok, és egyenesen a görény szívének szegezem a pálcáimat. Halk suttogás –erővel lefojtott üvöltés?- majd a pálcák lassan behatolnak a mellkasába, és ő üvöltve rogyik össze. A vére végigcsurog a kezeimen, és én örömmel ízlelem meg, miközben egyre mélyebbre tolom a vesszőket, és mikor már csak pár hüvelyknyire vannak a szívétől, a füléhez hajolok, és csendesen, mintha egy gyerekhez szólnék, ezt suttogom:
Jó éjt, királyfi! Ördögsereg kísérjen a Pokolba Téged!
Crucio!

A pohár nagyot koppan a pulton.
Megfordulok, és olyan közel lépek hozzá, mintha meg akarnám csókolni. Mély levegőt veszek; a mellkasunk szinte összeér. Mélyen az arcába foglalt obszidiánokba tekintek, és hagyom, hogy a gyűlölet eltöltsön, átszivárogjon a lelke mélyébe, hogy tudja: ezúttal túl messzire ment. Egyre mélyebbre süllyedek, a Bestia pedig előbukkan a felszín alól, hogy a rágalmazó szemébe köphessen. Egész testemben remegek, annyira meg akarom ütni, bántani akarom, hogy okuljon a hibájából.

Vajon látja a villódzást a szememben, ahogy a másik átveszi az uralmat a testem fölött? Látja, ahogy egyre küzdök ellene, de a végén győz a düh, a bosszúvágy, a gyilkos indulat? Ahogy segítségért kiáltanék, de a másik befogja a szám?

Lassan szólalok meg, minden egyes szót megnyomva a mondatban:
- Uram, Ön lovagiatlan, és csak egy félember.
Szemem magába issza a minden rezdülését bár tudom, sosem tudnám megfélemlíteni semmivel, az öccsét kivéve.
Megragadom a kabátja szegélyét, és megvetően végigmérem. Lassan még közelebb hajolok, az ajkaim súrolják az övéit, majd elfordítom a fejemet, és a füléhez hajolok. Forró leheletem az arcát csiklandozza. Gyűlölettől fröcsögve sziszegem a fülébe:

- És mi van veled, Brayden? NÁLATOK mennyire csillog az a bizonyos? Megvan még a kutyabőrötök, vagy apád azt is eladta egy üveg szeszért? Vagy az öcséd adta be valami mugli régiségkereskedésbe? Tudod, a miénken legalább IGAZI az arany… - fogaimat lassan összezárom a fülcimpáján, és addig szorítom, míg ki nem csikarok valami reakciót belőle. Aztán  a pohárért nyúlok, majd egy szuszra felhajtom a maró nedűt.
A pohár nagyot koppan a pult tetején.

Zuhanok, egyre mélyebbre jutok és nincs kiút, nincs kapaszkodó… aztán hirtelen fogást találok. Küzdök, kapaszkodom, nem hagyom magam legyőzni… a felszín felé török, és mikor végre ott vagyok, fuldoklóként kapkodok levegő után.
Görcsösen markolom a hajtókáját, ahogy az egy pillanat erejéig kitisztult pillantásomat ráemelem.
- Elvesztem…

Ahogy ráesteledik a fiatalokra, a vásárlói kedv ugyan megcsappan (mivel az árusok portéki is fogyóban vannak - ki a fene számított ekkora érdeklődésre?), de a hangulat a tetőfokára hág. Mutatványosok bukkannak fel mindenhonnan, akik szórakoztatják a népet. A lampionfüzérek sejtelmesen, békésen lebegnek a bazársor fölött, és senki sem gondolná, hogy hamarosan óriási káosz fog eluralkodni a tömegen.
Olyan sokan vannak az örömtűz máglyája körül, hogy képtelenség közelebb menni. Van, aki megpróbálja, de feleslegesen. A beszédből persze semmit nem hallani, pedig a polgármester még a Sonorust is alkalmazta.
Mikor felröppennek az első szikrák, kitör az éljenzés és a taps. Az utcákon innen és onnan is felröppennek a szikrák a pálcákból, vagy a Weasley-fivérek boltjában beszerzett rakétákból. Hangos pukkanások hallatszanak és szinte fülsiketítő a visongás.

Az, hogy mindez a kialakuló tömegpánik jele, nagyon, nagyon lassan esik le az embereknek. Itt még nem tudják, hogy baj van, mikor már a tér közepén és a tűz mellett lévők már egymást taposva indulnak minél messzebb el innen. Az okosabbak dehoppanálnak, de nyilván senki nem akar eltűnni a családja és a szerettei nélkül, így igen nagy a felfordulás. Tudjukki és a Halálfalók neveit üvöltik, azt, hogy mind meghalunk, meg azt is, hogy átkozott karnevál.
A tűzkígyó innen is jól látszik, már ha az ember épp kilát a sátrak ponyvái alól. Az biztos, hogy nagyon meleg van. Nagyon, nagyon meleg. És mintha füst bűze terjengene.
Lehet, hogy a tűzkígyó következő célpontja a kirakodóvásár gyűlékony, A tűzveszélyességi osztályba sorolandó sátorrengetege volt?

[- Gondolod]

NÉMELY ALKONYON
KÜLÖNÖS DOLGOKRA RAGADTAT BENNÜNKET AZ ÉLET

Ahogy a válaszát hallgatom, és szavai összemosódnak a gondolataimmal, a vásáros díszlet, melyek közt elsuhanunk, ólmos pacává olvad és összetöpörödik. Kifakulnak a hangok, és nem érzékelem, csak azt, ahogy a fejemben zakatol a vér.
Én magam is borzalmas dolgokat tettem. Ha Gwen ezekről tudna, egész biztos nem lenne már mellettem. Egészen biztos.
Folyamatosan lassulnak a lépteim, és végül megtorpanok. Nem megy tovább. Talán belém ütközik, talán kihasználja ezt a tétova pillanatot arra, hogy megszökjön, talán elég erős benne az életösztön arra, hogy fontosabbnak tartsa saját menekülését annál, hogy befejezzen egy beszélgetést. Hiszen hónapokig mást se csinált, csak menekült. A vérébe ivódott a lopott vízzel, amit megivott.
- Gondolod - szólalok meg csendben, leszegett fejjel, és rá se nézek, csak a csuklóját szorítom kicsivel erősebben a szükségesnél -, hogy képes lenne kezet emelni rád? - teszem föl neki a teljesen egyértelmű kérdést.
Nem ismerem teljesen a testvérét, távolról sem. Tudom, milyen eszközökkel él, hogy elérje a célját, igen, keringenek róla mendemondák, de a húga által vázolt helyzet alapján... Nem lehet sokkal különb nálam. Se jobb... de rosszabb sem.
Tehát a válasz egyértelmű. Nem lenne képes.
- Csak meg akar találni. Vigyázni akar rád.
Miért mondom ezt el neki? A saját szívemet öntöm ki előtte, bízva abban, hogy megérti, legalább ő megérti, ez az idegen lány, akihez kisvártatva nem lesz semmi közöm, hogy miért mocskolom be a kezem minden éjjel. Azért, hogy a húgomnak ne kelljen. Azért, hogy őt megvédhessem midnentől. Fura, mert közben azt is remélem, hogy nem érti meg, hogy továbbra is azt hiszi majd, hogy Brandonról beszélek neki, hű barát módjára próbálom helyrehozni bátyus szénáját.
Hát ennél semmi sem áll távolabb tőlem.
- Valójában nagy szívességet tennék a bátyádnak, ha odavinnélek hozzá - emelem fel a fejem és fordulok felé. - De semmitől sem irtózom jobban, minthogy jót tegyek vele.
Vajon megérti?
Elengedem a kezét. Ebből egészen biztos, hogy ért.
- De ha rám hallgatsz, eltűnsz innen. Még egyszer ekkora szerencséd nem lesz... - Megkeresem a szemeit, beléjük nézek. - Emma.
Figyelmeztetném én arra is, ami ma éjjel készül, de ha jól hallom, már el is kezdődött. Erre nyilván felfigyel majd. Nem rántok pálcát, leeresztem a kezem, viszont akárhogy is dönt, tekintetemmel jóideig kísérem, amíg el nem tűnik szem elől.
Mintha kicsit megkönnyebbültem volna...