+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Tristram de Crasso (új)
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tristram de Crasso (új)  (Megtekintve 1363 alkalommal)

Tristram de Crasso
Eltávozott karakter
*****


[HALÁLfaló]

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 11. 13. - 15:23:25 »
+2


 

teljes név || Tristram Jekyll de Crasso
becenév || Trist, Jake
nem || férfi
születési hely, idő || London, Szt. Mungó, 1978. január 18.
kor || 20 év
vér || fél
iskola || Durmstrang Mágusakadémia
foglalkozás || tanár


  

Anglia kies, hideg alföldjén születtem, egy olyan házaspár gyermekeként, akikről mindenki azt gondolta, fantasztikus szülők lesznek, mint ahogyan fantasztikus emberek és fantasztikus pár is voltak. Az esküvőjük maga volt az eleven csoda, a koktélokat megbűvölt flamingóbábuk szolgálták fel, a jeges üdítőket pedig pingvinek: az eget arany- és gyöngyházszínűre színezték. Onnan tudom, mert rengeteg fényképet kellett végignézegetnem, dédnagyanyánknak ez volt a mániája: „Ne feledjétek a szüleiteket! Csodás emberek voltak!”... Hát persze!
365 nappal az én születésem után megérkezett a családunkba a húgom. Az életünk Gwennie születése után rémálom lett. Én imádtam, és kötődöm hozzá a mai napig - valahol jó mélyen. Állítólag mikor sírt, mindig vittem neki csokit, vagy a képébe nyomkodtam a hülye kis játékmackóját vagy a cumiját. Margarétás volt. Emlékszem...
Talán egymásnál kerestük a vigasztalást. Igen, biztos azért voltunk olyan jó testvérek, mert körülöttünk minden más tele volt viszállyal és veszekedéssel. A családban ugyanis kibékíthetetlen ellentétet szült Gwennie puszta léte. A De Crassoknál szigorú hagyománya volt az egykézésnek. Egy gyermek, aki örökli az üzletet, a vagyont, a birtokokat és a nevet, legyen az akár fiú vagy leány. Generációk óta ez az egyetlen utód valami ördögi szerencse folytán csakis és kizárólag fiú volt (bár ezt már régóta kétlem - szerintem egyszerűen csak fogták a lánycsecsemőket, és megölték őket). Anyám azonban - Celia szerint - nem volt hajlandó elhajtani a magzatát, mikor megtudta, hogy ismét teherbe esett. Ez volt az első csepp a pohárban Jekyll nagyapám szemében (illetve talán a második, hisz anyám származása hagyott kivetnivalót maga után, de a Sentillan család népes, tisztességes és befolyásos volt a varázsvilágban, így ez nem volt akkora érvágás). Szóval Gwennie megszületett, és már nem én voltam az egyedüli kedvenc. A Sentillanokban hirtelen feltámadt a feminizmus, és azt hangoztatva, hogy Gwennie sokkal tehetségesebb boszorkány, mint amilyen varázsló én valaha is leszek, követelték, hogy a húgomat tegyék meg a vagyon örökösévé. A család összes boszorkánya ezt az ötletet pártolta, de szerencsére a férfiak is az eszüknél voltak: nem engedtek. Ez az apró és jelentéktelen részletkérdés aztán megkeserítette az egész gyerekkorunkat Gwennie-vel. A rokonok próbáltak minket is egymás ellen fordítani, és ez persze nem ment nekik, de attól még nem egyszer sírtuk magunkat álomba a szobám egy eldugott zugában.
Gwennie...
Mindegy, a dolognak nem ez az érdekes része. Anyám meg apám meghalt egy szép napon. Végre elhatározták, hogy mi álljon a végrendeletben, és útra keltek. Mindenkinek azt mondták, hogy azért, hogy tanácsot kérjenek a család legidősebb tagjától, Celia dédnagyanyánktól, de a nagyapámnak sikerült kicsikarnia a fiából, hová mennek és miért. Innen tudom, hogy igazából már csak véglegesíteni akarták az iratot. Régi varázsló szokás, hogy a család legöregebb tagja töltse be az ítélethozói és végrehajtói posztot egy személyben. Őt bízták meg hát azzal, hogy majd ha esetleg meghalnának, Celia teljesítse a végakaratukban leírtakat. Erre hogy mit ad az ég? Meghalnak. Micsoda különös véletlen! Mindezt a születésnapunkon. Mert nyilván halaszthatatlan és mindennél fontosabb volt anyáméknak, hogy a két gyerekük születésnapján elutazzanak.
Ennél már csak az a megdöbbentőbb, hogy a végrendelet szerint a gyámságot nem másra, mint a mi jó Celia dédnagyanyánkra bízták. Hát nem fura a sors? És mit gondoltok, ki rendelkezhetett a vagyonnal, míg nagykorúak nem lettünk? Hát ő. Hát persze, hogy ő.
Hogy lehettem olyan vak, hogy nem láttam ekkor az összefüggéseket! Bár mentségemre legyen szólva, még csak nyolcéves voltam, és túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy egyáltalán arra rájöjjek, mi történik velem és a húgommal. Anyám és apám után mi is elutaztunk Celiához, a szüleink azonban nem voltak ott. Azt, hogy meghaltak, nagyon sokáig nem értük fel ésszel. A halál egy kisgyermek számára felfoghatatlan fogalom. Tudtuk viszont, hogy nincsenek velünk, és lassan az is tudatosult már bennünk, hogy nem is lesznek soha többé. Addig azonban boldog nyaralásnak fogtuk fel a dédnagyanyánknál való tartózkodásokat, játszottunk, örültünk egymásnak végre és annak, hogy nem állnak különböző rokonok felettünk, unokatestvérek és nagynénik, akik arra ügyeltek volna, hogy ne tölthessek soha túl sok időt a testvérem társaságában. Sülve-főve együtt voltunk, fogta a kezem, én cipeltem a hátamon, hemperegtünk a késő februári hóban, korcsolyáztunk a tavon, fésültem a haját ő meg folyton csak ölelgetett... Ezekből a napokból vannak gyermekkorom kizárólagos boldog emlékei, melyek azonban sovány vigaszt nyújtanak tizennyolc évnyi pokollal összemérve.
Fura dolgot kezdtem tapasztalni ekkortájt. Minden egyes boldogan eltöltött napot követően Gwennie egyszerűen ragyogni kezdett. Nem tudok rá jobb szót, mint a ragyogás. Szőke haja tele lett aranyló szálakkal, barna szemei csillagokként fénylettek, és mintha minden új erőre kapott volna körülötte - mindenki, csak egyedül én voltam az, akire csupán a fényjáték árnya vetült. Mindenki folyton dicsérte a húgomat. Milyen ügyes boszorkány! Milyen szép kislány! Én is ott voltam. De engem senki nem vett észre. Ő pedig még rá is tett egy-egy lapáttal. Miközben édesen az arcomba nevetett, és a kezem után kapkodott, amint elfordultam, produkálta magát a rokonok és a dédnagyanyám öreg, szottyos barátnői előtt. Mindenkinek csakis és kizárólag vele volt szabad foglalkoznia, csakis ő állhatott a figyelem középpontjában! Még amikor hozzám fordultak is nagy ritkán, hogy megkérdezzék, és az én varázserőmmel mi van, akkor is rögtön felpattant, és elterelte a témát. Nem esett soha nehezére. Az addigi gyengéd szeretetem és a távoli csodálat irigységgé fakult, az irigység lassan aljas undoksággá keseredett. Képtelen voltam elfogadni az igazságtalan tényt, hogy neki több varázserő jutott örökségül, mint nekem. Értetlenül álltam a dolog előtt, szívesen megkérdeztem volna apámat és anyámat, hogy miért, miért így intézték el, de már nem tudtam.
Lassan eltelt egy pár év, és miközben dédnagyanyánk szemérmetlenül tömködött minket a cukormázas nyalánkságaival (így próbálva megnyerni a szeretetünket), én egyre durvább és durvább lettem a húgommal. Eleinte csupán apró tréfákat űztem vele, ezek azonban ekkorra már egészen elfajultak. Kísértethistóriákkal ijesztgettem, elhitettem vele, hogy az ágya alatt mumus lakik, meggyújtottam a rajzait, kigáncsoltam a nappaliban, fürdés közben belopóztam hozzá és lenyomtam a fejét a víz alá, hogy alig múlt pár pillanaton, hogy megfulladjon. Mondjuk ekkor... először ekkor használta ellenem a varázserejét. Olyan volt, mintha egy óriás mellbelökött volna: nekicsapódtam a falnak, de úgy, hogy a csempe mozaikjai leperegtek a hátam mögött a falról. Ez azonban nem ijesztet meg, sokkal inkább csak felingerelt. A dédnagyanyánk persze folyton kérlelt, hogy hagyjam végre békén Gwent és ne komiszkodjam vele, de ettől csak élvezetesebb volt a dolog. A csótányos vicc, mikor bogarakat raktam a hajába míg aludt (majdnem száz csótányt!) csak egy kezdeti, reggeli szemétségnek indult, de ez volt az utolsó csepp a vén szatyor poharában. Sajnos nem arzénból.
Igazából örömmel mentem el abból a házból. Igen, örültem neki, hogy végre nem kell hallgatnom az örökös sírás-picsogást, nyafogást, na meg pláne az öreglány hisztériáit arról, hogy nem viselkedhetek így. Az élet ilyen! Az talán igazságos, hogy a testvérem tárgyakat mozgat a puszta akaratával, én viszont egy árva véletlen varázslaton kívül semmi egyebet nem tudtam produkálni?! NEM!
Szóval másnap eljött értem Jekyll nagypapa, és én örökre búcsút mondtam a húgomnak és a nyanyának egyaránt. Illetve ha jól emlékszem... Nem. Nem búcsúztam el tőlük. Köszönés nélkül mentem el.
Jekyll nagyapám, akiről egyébként második nevemet kaptam, mogorva férfi volt, magának való, de legalább nem traktált folyton a hülyeségeivel: azzal, hogy a szeretet mennyire fontos, vagy hogy nem szabad így meg úgy bánni az emberekkel. Ő nagyonis durván bánt mindenkivel. Ez mondjuk nem mindig tetszett, de nem mertem neki megjegyzéseket tenni. Egyik pillanatról a másikra egy teljesen más közegbe kerültem. Rend és fegyelem vett körül, és szigorúság és követelés. Tízéves voltam, egy nyomorult évem volt hátra, hogy, mint nagyapám mondta: felmutassak némi varázserőt, különben fújhatom a Roxfortot. Megkaptam apám pálcáját, és tanítani kezdett. Viszont kegyetlen és türelmetlen tanítónak bizonyult. Rettegtem tőle, komolyan mondom, néha még most is meglegyint a félelem szele, mikor rám néz azokkal a vizenyős, korholó szemeivel. De már nem az a gyenge, pufók és elkényeztetett fiú vagyok, mint régen. Nem lehet rám ijeszteni egykönnyen. Nagyapám kitartó és megalkuvást nem ismerő nevelésének hála végre előjöttek mágikus képességeim. Megtanultam az alapvető bűbájokat, azonban volt más tanulnivalóm is ezen kívül. Egy májusi napon egy vékony, sasorrú, ánizs- és halszagú férfi jött a házba, és oroszul kezdett tanítani. Unalmasabb volt mindennél, amit valaha is el tudtam képzelni életemben. Viszont minden nap eljött és minden nap 4-5 órát ott is volt. Én pedig úgy szenvedtem, hogy azt kívántam, bár halnék meg, hogy pihenhessek egy kicsit, de nem volt megállás. Ekkor kezdett el hiányozni az a mézeskalácsház, ahol Celia dédnagyanyámmal és a húgommal éltem. Ekkor írtam az első, jórészt panaszos hangú levelet nekik, de a nagyapám elkapott, mielőtt el tudtam volna azt küldeni a baglyával. Elolvasta, és rettentő dühös lett. Hetekig azt hallgattam utána, hogy egy semmirekellő vagyok, aki folyton csak panaszkodik, és egyébként sem veszi hasznomat. A szidalmaiból kiderült, hogy a család anyám felőli ágát, amelyikhez Celia és a rengeteg nénikém, bácsikám és unokatestvérem tartozott, nemigen tartotta sokra. Nevetséges csürhének nevezte őket, ostoba bohócoknak, és nagyon meggyőzően elő is adta az érveit, hogy melyiket miért veti meg. Én persze elhittem. Erre az is nagyban rásegített, hogy totálisan mellőzve voltam általuk, komolyan még a nevemet sem tudják talán. Az agymosás megtörtént. Soha többé nem is próbáltam felvenni a kapcsolatot a családnak azzal az ágával. Sem Gwendolynnal. Szép lassan elhittem, hogy nekem nincs családom a nagyapámon kívül. Végül is könnyebb volt így, mintha folyton azzal a tudattal kellett volna szembesülnöm, hogy igazából ők tagadtak meg engem, nem pedig, ahogy végül is tettem, én őket.
Karácsonyra kaptam két csomagot abban az évben. A nagyapám elkobozta őket, én azonban feltörtem a kamra zárját zsebkéssel, amit éppen tőle kaptam, és kirámoltam az ajándékaimat. Az egyik Celiától jött, a másik Gwendolyntól. Egyiket sem bontottam ki. Mindkettő a kandalló lángjai közt végezte. Zavartságomban egyértelmű nyomokat hagytam magam után: nyitva felejtettem a kamra ajtaját is és a kandalló hamuja közt is ott voltak az ajándékok martalékai, mégsem kaptam szidást. Nagyapám viszont egész hétvégén önelégülten mosolygott...
Januárban, mikor tizenegy lettem, izgatottan figyeltem a horizontot. Napokig. Tudtam, hogy a Roxfort felvételi értesítője minden gyermek 11. születésnapjakor érkezik meg, én azonban nem kaptam semmiféle levelet. Nagyapám egyszercsak közölte, hogy ne is várjam azt a baglyot, mert ő már gondoskodott a továbbtanulásomról. A Durmstrangba küldött, ezzel annak távoli reményét is elvéve, hogy valaha is újra láthatom majd a húgomat. Nem vallottam be magamnak, de hiányzott. Ha az ember tíz évet leél a másik társaságában úgy, hogy senkije sincs, csak az a bizonyos másik, mégis hiányzik, ha nincs mellette. Ezt az érzést azonban minden erőmmel elfojtottam, mert nem akartam arra gondolni, hogy a lány, aki megkeserítette az életemet és aki minden problémám okozója volt, fontos a számomra.
Eleinte csupán kívülálló voltam a többi fiú között az új iskolámban. Nem ismertem a nyelvet még olyan jól, és legszívesebben meg se szólaltam, azon kívül mindennél erősebb honvágyat éreztem. Többször is megfogant bennem, hogy levelet kellene írnom Gwendolynnak, de sose tettem meg végül. Férfiatlan magatartásnak ítéltem, én pedig minden akartam lenni, csak gyenge nem. A tanulásra összpontosítottam hát, amire szükségem is volt, mivel nemcsak a nyelvvel adódtak problémáim, hanem a tananyaggal is. Bármit is tanultunk, nekem jobbára kétszer annyi munkába került elsajátítanom mindent, mint a társaimnak. Én azonban kitartó voltam. Mivel gyakran jártam könyvtárba és minden adandó alkalmat megragadtam, hogy ne maradjak egyedül a diáktársaimmal, többnyire tanáraim kegyeit kerestem, és meg is kaptam, igen hamar. Valahogy mindenkinek megesett a szíve a tömzsi, ügyetlen angol fiún. Egyik-másik még arra is hajlandó volt, hogy tanítson nekem egy-egy olyan varázslatot, rituálét vagy bájitalreceptet, melyek nincsenek benne a törzsanyagban. Ezáltal noha előnyre nem tettem szert, legalább felzárkóztam társaim mellé. Faltam a könyveket, mindent tudni akartam. Elsősorban azért, hogy a nagyapám büszke legyen rám, és végre ne azt kelljen hallgatnom, hogy ostoba vagyok és hogy annyi varázserőm sincs, mint egy hintalónak, de később rájöttem: sokkal inkább magamnak akartam bizonyítani. És ez sikerült is. Ötödéves koromra már bizonyos elismerést vívtam ki magamnak társaim körében. Lassan befogadott a társaság, én pedig határtalan büszkeséggel rajzolgattam a könyveim belső borítójára Grindelwald, a kor legnagyobb feketemágusának a jelét, mely az összetartozásunkat jelképezte társaimmal. Afféle titkos önképző kört működtettünk éjszakai kóborlásokkal egy közeli szikla barlangjába. Különféle dolgokkal mulattattuk magunkat, vodkázásokon túl gyakran voltak a tájon őshonos vélák a vendégeink, ezen túl néha, különösen sötét éjszakákon egészen kegyetlen és bizarr dolgokat is műveltünk. Egy éjjel például találomra összeszedett muglikon teszteltük a legújabb sötét varázslatainkat, és hallgattuk, ahogy üvöltenek és könyörögnek, egy másikon pedig mugli könyvekből összevadászott idézéseket és áldozatokat próbáltunk ki. Feszegettük az élet és a hatalmunk határait, és úsztunk a mámorban a tudattól, hogy semmi nem állhat az utunkba.
Miközben egyre mélyebben mártóztam meg a fekete mágia sötét bugyraiban, jegyeim a többi tárgyról egyre romlani látszottak. Egy ideig úgy volt, hogy tagja leszek a delegációnak, akiket az iskolánk a Roxfortba küldött volna a Trimágus Tusa miatt - rengeteget kellett udvarolnom egyáltalán a lehetőségért az évfolyamfelelős tanáromnak. Csakhogy aztán hoztak egy ostoba szabályt... Melynek értelmében a Tusára csakis és kizárólag azok jelentkezhetnek, akik már nagykorúak lesznek akkor. Én nem ebbe a kategóriába estem, és ezért nem kerültem be a delegációba. Csakhogy mivel nagyapámnak már elújságoltam, hogy megyek a Roxfortba egy évre, hihetetlenül nagyot csalódott bennem, még akkor is, ha nem én tehettem erről. Mikor nyári szünetben hazamentem hozzá, tüntetőleg két hétig úgy tett, mintha ott se lennék. A maradék időben azonban ismét tanítani kezdett. Én pedig szomjaztam a tudást: úgy ittam magamba a szavait, mintha maga az élet lett volna. Közben pedig igyekeztem nem arra gondolni, hogy azzal, hogy elszúrtam a Tusára való jelentkezésem lehetőségét, arról is lemaradtam, hogy esetleg viszontlássam a húgomat. Semmi hírem nem volt felőle, azt viszont biztosra vettem, hogy felvették a Roxfortba. A kis Gwennie képe azonban már csak igen ritkán, akkor is csupán egy kósza emlékkép vágyaként jelent meg előttem.
Túl mocskos voltam én már ekkor ahhoz, hogy eltűrhessem magam mellett a ragyogását.
Utolsó évemben a Durmstrangsba visszatérve hirtelen a figyelem középpontjába kerültem. Én, mint angol varázsló, nem tudok valamit arról, hogy tényleg visszatért-e Grindelwald utódja, a Sötét Nagyúr? És ami azt illeti, én tudtam. Nagyapám egész nyáron erről beszélt, az osztálytársaimat azonban nem elégítették ki a pletykák és az öregem véleménye. Folyton azt kérdezgették, láttam-e, hogy találkoztam-e már vele. Úgy tettem, mintha bennfentes volnék, mintha tudnám miről beszélek. Hihetetlenül népszerű voltam abban az évben. Rengeteg barátommal együtt tervezgettük a jövőnket. Sokan Angliába akartak jönni velem, hogy beálljanak a Nagyúr seregébe, ám mint kiderült, mindnek csak a szája járt. Mikor az idő eljött, mind halogatták a kérdést és az utazást. Hosszútávú terveket emlegettek és családalapítást, mindezekről én azonban hallani se akartam. Én mindenekelőtt lenni akartam valaki, hisz mindig is erre vágytam! Korábban Grindelwald csodálója voltam, most már azonban Lord Voldemorté. Őt tekintettem a hatalom egyetlen és igaz forrásának, aki által végre az lehetek, aki mindig is lenni akartam.
Tanulmányaim végeztével hazaköltöztem nagyapám házába, aki valamiért egyáltalán nem látott szívesen. Nem tudom, hogy a fejembe látott-e, vagy egyszerűen csak félt tőlem (utóbbi valószínűbb, hiszen ekkor már rég képes voltam lezárni az elmém), de ragaszkodott hozzá, hogy amint találok munkát, költözzek el. Fizetni is hajlandó volt érte. Én pedig nem haboztam...
Annak, hogy külföldön jártam iskolába, volt egy nagy hátránya: nem ismertem senkit, akihez állásért fordulhattam volna. A sors aztán Rodolphus Lestrange útjába sodort, engem, tehetséges ifjút. Szórhatott volna rám Imperius átkot is, de ami azt illeti, egyszerűen csak rá is vehetett volna arra hogy tegyek meg neki egy szívességet, minden magyarázat nélkül. Ő azonban rám nézett és közölte, hogy értelmes férfinak látszom, ezért elárul nekem valamit. Megmutatta a Jegyét. Talán fenyegetni akart vele, én azonban már abban a percben tudtam, hogy bármit is akar tőlem, megteszem neki. Így leltem rá a pártfogómra, akinek életem legutóbbi szakaszának sikereit köszönhetem. Kapcsolatai révén bejuttatott az Aurorkapitányságra, valami olcsó munkára, hová precíz embereket kerestek. Ő is jól jár velem, és én is a munkával. Az irodában jól teljesíthettem, vagy legalábbis nem volt velem sok gond, és hamar elő is léptettek - a biztonság kedvéért a magamfajták mindig kicsit inkább túlteljesítenek. Rendszeresen beszámoltam aztán Mr. Lestrangenak az információkról: a körözöttek listájáról, a nyomozások állásáról - minden papírhoz hozzá tudtam férni. Alkalomadtán egy-egy kósza hivatalnokra még Imperiót is szórtam, egy-egy bizalmas levelet megvizsgáltam kézbesítés előtt, egyszóval lassan nélkülözhetetlenné váltam. Az irodának és Lestrangenak egyaránt.
A kitartó munka mindig meghozza a gyümölcsét. Nem elég tehetségesnek születni, a sikereket akarni is kell. És én akartam. Mindennél jobban. A bal alkarom a kendőző bűbáj alatt még most is heges és véres a Sötét Jegy friss billogjától. Viszont remekül kiegészíti egymást a két tetoválás a jobbomon található halálszimbólummal. A kor két legnagyobb fekete mágusa: Grindelwald és Voldemort jele...




Aljas, rosszindulatú, cinikus, találékony és idegesítő. Az okostojás fajta, aki mindig mindent jobban tud, de csak azért fitogtatja lexikális tudását, mert a gyakorlatban nem olyan erős, muszáj hát valamivel kitűnnie a tömegből. Az egész élete a versengésről, a másoknak és magának való teljesítésről szólt, ez hát a lételemévé vált: nem érzi jól magát az olyan szituációkban, melyekben nincs kihívás. Ennek köszönhetően jut egyre előrébb, egyre feljebb, dacára viszonylag suta varázserejének. Roppant intelligens, gyors az észjárása. Bosszantóan pedáns és kínosan ügyel a részletekre, akármiről is legyen szó. Saját erkölcsi kódexe szerint éli életét, maga által felállított szabályaihoz azonban a végletekig hű. Kicsit kapzsi, emellett irigy és féltékeny típus. Hiú, büszke és bosszúálló, ha egyszer megsértik, azt nem felejti el egykönnyen. Mégis, még a leggyűlöltebb ellenségével is képes a végletekig barátságos lenni mindaddig, míg alkalma nincs kést döfni a hátába. Remekül meg tudja játszani magát, szinte még élvezi is, hogy mindenkinek a képébe hazudhat.
Néha rátör a lustaság, ilyenkor van, hogy ki se dugja az orrát a lakásából. Ez az időnként fel-feltörő kedvetlenség mondjuk annak köszönhető, hogy jelenlegi élethelyzete nem mindig nyújt számára kellő kielégülést. Pillanatnyilag úgy érzi, megrekedt egy szinten, és ugyan egy hónapja tette meg a legutóbbi lépcsőt (ti. hogy beállt a Nagyúr seregébe), a következőt azóta is keresi.

Tristramot gyermekkorában rengeteg sérelem érte, ezek közül csupán egy volt (bár talán a legnagyobb) szülei elvesztése. A mellőzöttség, és annak érzése, hogy nem elég jó, beleivódott jellemének legmélyebb gyökereibe. Rosszindulata irigységéből táplálkozik, melynek forrása nem más, mint maga Gwendolyn. Az idő előre haladtával eljutott arra a szintre, hogy életének minden sérelméért és minden rossz döntéséért a halott szüleit, Celiát, a húgát, a nagyapját vagy összességében mindazon körülményeket tette felelőssé, melyek rajta kívül állóak, csak azért, hogy ne neki magának kelljen szembenéznie a felelősséggel, mely elől menekül. Mindemellett azonban az évek során haragja, melyet családja nőági rokonai iránt táplált, megszelídült, néma, sértett és konok távolságtartássá alakult át. Annak az oka, hogy nem kereste húgát soha, nem más, mint saját gyávasága, félelme az érzelmektől és a kötöttségektől, de ezt soha nem vallaná be önmagának.

Jelenlegi élethelyzetébe bizonyítási kényszere és nagyravágyása űzte. Vonzotta a hatalom és az erő látszata, a hozzá hasonlóak mindig is a náluk erősebbek szövetségét keresték. Emellett nem elhanyagolható tény Tristram hajlama a kegyetlenkedésre, sem az, hogy szeret másokat a befolyása alatt tartani, megmondani nekik, mit tegyenek. Nem vezéregyéniség, inkább csak alamuszi manipulátor, aki az adott helyzetet mindig igyekszik úgy beállítani, ahogy az neki megfelel és a legkényelmesebb. Akár erővel szerezte, akár csellel, neki mindegy, csak hatalma legyen. Jelenleg lojális és már-már fanatikus hívő, de csak mert egyelőre nem látja a rendszer buktatóit, és elvakultsága nem is engedi még láttatni vele jó sokáig.
Bátornak és rettenthetetlennek hiszi magát, akinek nincs vesztenivalója, mert nincs semmije, ez azonban élete két legnagyobb tévedése.




mindig || vodka, hatalom, fekete mágia, a Sötét Nagyúr, Grindelwald, kijátszani az ostobákat, klasszikus zene, mogyoró, kések, igazából szeret tanítani, Gwennie
soha || a tehetségtelen és hasznavehetetlen emberek akikkel körül van véve, kalap, nyakkendő, macskák, melegek, ponyvaregények, nyálas nők, felsülni a Nagyúr vagy Rodolphus vagy a nagyapja előtt, kimutatni az érzelmeit, Gwennie
dementorok || volt már része pár Cruciatusban, ezek emlékei ötlenek fel előtte a szorongás és a mélabú mellett
mumus || fehér gumiszoba, rajta kényszerzubbony
titkok || egyik titkos találkozójukon a durmstrangsos társaival felakasztottak egy mugli kislányt; gyermekkorában sokszor elgondolkozott rajta, hogy szerelmes-e a húgába; öhm a szexuális szokásait inkább hagyjuk, de azok felérnek egy harmadik titokkal
rossz szokás || sokat és gyakran káromkodik oroszul, folyton piszkálja a körmét, állandóan mogyorót hajigál a szájába, folyton matatnia kell valamivel, általában az épp nála levő bicskát vagy kést veszi elő és azzal játszik, dobálja vagy csak feszegeti




apa || William de Crasso, halott (arany)
anya || Florrie Sentillan de Crasso, halott (fél)
gyám || egy ideig Madame Celia Sentillan volt, de tízéves korában magához vette apai nagyapja, Jekyll de Crasso, 74 (arany)
testvérek || Gwennie de Crasso, 17 (fél)
családi állapot || egyedülálló
állatok || Gwennie udvarlói




magasság || 185 cm
tömeg || 78 kg
rassz || kevert: európai és latino
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || jobb alkarjára Grindelwald jele van tetoválva
kinézet || Amint meglátod, az első benyomásod: sunyi alak. Haját bár mindig gondosan fésüli és nyíratja, hátul kicsit mindig rálóg a tarkójára, neki így tetszik. Széles arcához hegyes áll társul, szemöldökei sűrűek, vastagok, arckifejezése semmi jót nem ígér. Mindez az arcberendezésének köszönhető, mely még akkor is aljasnak tűnik, mikor mosolyog. Fogai picik és hegyesek. Vállai szélesek, felsőteste izmos ugyan, de nem tagbaszakadt. Viszonylag magas, csípője keskeny. Általában bokáig érő, sötét kabátban/talárban jár (nyáron csupán ingben és mellényben), a napszemüveg és a kesztyű szinte mindig elengedhetetlen kelléke ruhatárának.
egészségi állapot || hajlamos az agresszióra, egyébként elég apatikus (már ha ez mentális problémának számít), csontjai számos alkalommal eltörtek már különböző helyeken de a gyógyítók mindig nyom nélkül helyrerakták a sérüléseket




varázslói ismeretek || 7 év anyaga a Durmstrangsban. Abban az iskolában nagy hangsúlyt fektetnek a fekete mágia oktatására. Ezen kívül kiválóan párbajozik és ért a legilimenciához éppúgy, mint az okklumenciához. Mondhatni ez a két legnagyobb erőssége: a tökéletes kontroll és a gyors reflexek. Ért az áldozati rituálékhoz is, és meg tudja becsülni, mennyi varázsereje van egy-egy mágikus tárgynak. Ismeri a nekromancia, azaz az inferuskészítés elméletét, varázsereje azonban kevés egy holttest mozgatásához.
patrónus || nem tud idézni (ahhoz boldog emlékek kellenek)
animágus alak || nem képes rá (ehhez, be kellett látnia, nincs elég varázsereje)
pálca típusa || gesztenyefa és főnixtoll, 16 hüvelyk, masszív




foglalkozás || Mr. Lestrange beprotezsálta az Aurorkapitányságra aktatologatónak
státusz || mivel még alig pár hete annak, hogy megkapta a Nagyúr kegyét, egyelőre senki nem tudja, hogy kihez hű, viszont nagyon jól alakítja a pártatlan hivatalnokot
szolgálati idő || nagyjából egy éve elintéz kisebb-nagyobb megbízatásokat Rodolphus Lestrange-nak, de a Nagyúr tényleges szolgálatába alig egy hónapja állt
Hogyan lenne a karaktered a Nagyúr hasznára? || sokat tud a fekete mágiáról, emellett a Kapitányságon betöltött állása révén információkat is tud szolgáltatni neki ? a hosszútávú tervekben, melyben a Minisztériumi puccs is terítékre kerül, komoly szerepet kap majd, addig is jobb híján Lestrange csicskása és jobb keze




Sötét éjszaka van, te gyanútlanul sétálgatsz a kihalt utcán és egyszer csak az egyik mellékutcából felbukkan egy auror, aki a nyakadnak szegezi a pálcáját.

Senki nincs az utcákon ezen a hideg, kihalt, csillagtalan éjszakán. Az áprilisi fagy előszele groteszkül fut fel a macskaköves utacskán, a rajta elhaladó lépteket idegenül kopogtatva. Keze újra és újra ugyanazt a mozdulatot teszi: megrándul, megrándul, megrándul. A rándulásokkal összhangban a kézben tartott tárgy minden második rándulásra ugyanazt a hangot adja. Nyisszan, kattan, nyisszan, kattan. A lámpák fénykörében haladó férfi szórakozottan játszik zsebkésével, a legújabbal. Arca előtt lágy párafüggöny kavarog, újabb és újabb pamacsokat hagyva hátra elhaladtában.
Karórája alig érezhetően rándul egyet, jelezve, elütötte az éjfélt. Nincs már messze otthonától, csak a következő sarkon kell befordulnia, hogy elérje a régi vágású, gangos téglaház kapualját. Gondolatban már a kulcsát keresi és már látja lelki szemei előtt, ahogyan befűt az ódivatú kályhába, miután levette bőrkesztyűjét és hosszú, fekete kabátját a fogasra akasztotta. Normális esetben egy minisztériumi hivatalnok nem éjfélkor jár haza, neki azonban ma este látogatást kellett tennie Chamberpotban, aztán még vissza kellett ugrania a Minisztériumba egy kis...túlórára.
Elég volt mindössze pár másodpercre elkalandoznia - végül is ki hitte volna, hogy épp az éjszaka közepén, és épp a lakása ajtaja előtt támadnak majd rá?
Amint pálca szegeződik a nyakához (lehetne valami mugli fegyver is, de biztos, hogy pálca: a magafajta érzi ilyenkor a vesztét), valaki durván meg is ragadja a karját, hogy hátrafeszítse azt.
- Ha megmozdulsz véged, te féreg - sziszegi egy meglett férfihang a fülébe. Alacsonyabb nála. Idősebb is. És a pokolba is, olyan erős a marka, mint valami gólemnek!
Próbál hátrafelé pislogni a válla felett, hogy legalább ki tudja venni, ki ugrott rá az éjszaka közepén. Ijedt, hidegvérű párafelhő veszi körül mind az ő, mind az idegen arcát.
- Megtenné, hogy nem döfi a pálcáját az artériámba? - szólal meg, nyugalmat próbálva magára erőltetni, de hangja ebből a kicsavart testhelyzetből nem tűnik minden aggodalomtól mentesnek.
A háta mögül mintha hallana egy meglepett dörmögést, és egy pillanatig úgy tűnik, enyhül a szorítás, de csak azért, hogy aztán karját kétszer olyan erővel csavarják vissza a háta közepére. Felszisszen a fájdalomtól. Ezt sose tűrte túl jól.
- Crasso? Te vagy az?
- Jobtvájúmááty, eresszen már! - hangzik az ingerült felelet a fiatalabb férfi szájából. - Halálfalónak néz, vagy mi a fene van magával, ember?!
- Mit kaptál a főnöködtől először, mikor beléptél az irodájába? - hangzik az erőszakos kérdés a támadó szájából.
Tristram nagyon jól tudja, hogy mit akar a másik ezzel a kérdéssel, hisz épp ő volt az, aki megfogalmazta az új biztonsági kiáltvány szövegét. ?Mindig bizonyosodjon meg róla, hogy az önnel szemben álló nem százfűlé-főzetet használ!? Ebben a percben a szemeit forgatja az általa leírt ostoba tanácsokért, melyeket ezek szerint mindenki hasznosnak ítélt, csak ő tartotta mindet baromságnak, egytől egyig. De legalább az kiderült, hogy ki a támadója. Nyilván nem más, mint az egyetlen személy, aki rajta kívül tudja a választ erre a kérdésre.
A válasz késik, az idegen pedig csak erősebben megcsavarja a karját.
- Mit tudom én?! - szisszen föl, majd mivel erre újra megrántják a karját, melynek következtében válla kellemetlenül roppan egyet, és a pálca is mélyebben fúródik a húsába, hirtelen megvilágosodik. - Tejport, tejport! - mondja ki kicsit hangosabban a szükségesnél. - Megkérdezte, szoktam-e kávézni, és megkínált azzal a mugli vacakkal...! - hadarja idegesen.
Végre eleresztik a karját: a markos szorítás megszűnik a csuklóján, egy apróbb lökéstől pedig kis híján elveszti az egyensúlyát. Azonnal a másik felé fordul, de annyira nem ostoba, hogy rögvest pálcát is szegezzen a felettesére.
- Miféle vacak? A tejpor igenis fantasztikus találmány! - méltatlankodik az öreg, szikár varázsló. Tristram igyekszik palástolni sértettségét és megalázottságát, de ennek sikertelenségénél sokkal bosszantóbb a tény, hogy zsibbad a válla, és minden apró mozdulatra éles fájdalom nyilall bele.
- Maga megbolondult, Mr. Blackhorn?! - fakad ki. - Muglik között vagyunk! Ráadásul épp engem szúr ki magának?! - dühöng tovább. Egész jó viszonyban van a főnökével, szinte már cimborák, de azért ennél messzebb nem megy a vádaskodásban. Azért az állása sokba kerül neki.
- Bocsáss meg, fiam, csak ebben a szerelésben úgy nézel ki, mintha te is... Olyan lennél, tudod - dörmögi az öreg a bajsza alatt, miközben módszeresen megtörölgeti a pálcáját, és visszadugja azt az övére erősített tokba. Minden aurornak ilyenje van mostanság. - De ha már itt tartunk, áruld el, mégis mit kerestél éjszaka a Minisztériumban?!
- Honnan tudja, hogy ott voltam? - kérdi Tristram óvakodva, összehúzott szemmel.
- Követtelek - dülleszti ki mellkasát büszkén a másik varázsló. - Én voltam ma ügyeletben. Láttam, hogy negyed tizenkettő körül bementél, negyven perccel később pedig kijöttél. Mit műveltél odabent? - vonja kérdőre az idősebb varázsló kedvenc, fiatal beosztottját. Hangjából nem érződik, hogy ténylegesen gyanúsítaná a fiút bármivel is, csak épp próbálja kiküszöbölni a csorbát, és okot adni a támadásra, melyet most már ő is túlzónak ítél.
Tristram azonban kész volt a válasszal.
- Bent hagytam a kulcsomat. A lakáskulcsot.
- Hm... De hát miért okoz ez neked problémát? Bármilyen ajtón be tudsz hatolni, varázsló vagy!
Ööö...
- Ez különleges kulcs. Az én ajtómat csakis ezzel lehet kinyitni. - És már kotor is a zsebébe, hogy felmutassa, igen, a kétvillás, cikornyás ezüstkulcs valóban nem hétköznapi szerkezet.
- Vagy úgy! Látom, komolyan veszed a biztonsági óvintézkedéseket.
- Én ne venném, Mr. Blackhorn? ? kérdez vissza az ifjú, és még egy barátságos mosolyt is sikerül megeresztenie.
- Derék, fiam, derék - ereszt meg az idősebb Mr. Blackhorn egy barátságos vállon veregetést. - Nos hát, minden jót. Holnap találkozunk a Minisztériumban.
Tristram mosolya eszelős, dühös vicsorrá torzul, amint a másik férfi sarkon fordul, és dehoppanál. Körülnéz, vajon volt-e tanúja a nem kissé groteszk jelenetnek, majd kilép az utcára, hogy végre elérje a kapualjat.
- Igyi nahuj, Blackhorn, amint lehet, téged döflek keresztül először egy villámnyalábbal... - dörmögi alig hallhatóan az orra alatt, miközben felkocog a társasház első emeletére. Egy egyszerű, elsuttogott Alohomorával kinyitja lakása ajtaját, majd az ajtót olyan dühösen vágja be a háta mögött, hogy a gang csak úgy visszhangzik. Amint módszeresen levetette bőrkesztyűit, kabátja zsebéből a cifra kulcsot, mely egy perccel ezelőtt még golyóstoll volt, egyetlen laza mozdulattal hajítja ki a szemetesbe.





Az öröksége ráeső részét felvette a Gringottsból, amint nagykorú lett. Jelenlegi lakását ebből vásárolta Londonban.
Naplózva


Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 11. 13. - 16:00:57 »
0

Üdv a játékban, kedves idegen!

Nem szívesen futnék össze veled ami azt illeti, azt hiszem jobb a két lépés távolság, még csak azt kéne, hogy megint sóbálvánnyá változzak vagy ilyesmi... Gazdi tisztára kiakadna. A virágos mindenségit!
Szóval azt mondom, hogy elfogadom, és remélem nem krúciózol meg vagy hasonló, én jó cica voltam, és izé...

Na, olyan sokat nyávogok, még szerencse, hogy senki nem érti Men?

Elfogadva! Welcome to the Dark Side!

Ja... Mrs Norris a.k.a. Hermione Granger
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 10. - 17:29:55
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.