A dolgok nem haladnak a terv szerint.
Nem mintha ez különösebben aggasztaná, hiszen bármikor képes előállni egy újabbal, egyszerűen csak azon mereng, van-e még ideje erre, mielőtt tiszteletét kéne tennie a Lestrange-kastélyban. Előző éjjel, még mielőtt a társaság végleg feloszlott volna, Rodolphus odavetett egy parancsot a fájdalomtól a földön görnyedező Tristramnek, hogy legyen ott nála pontban ötkor. Mert egy kis feladata van számára...
Durva lenne egy ilyen jelenet közepén megnéznie az óráját, így hát nem teszi, már csak azért sem, mert Gwennie hirtelen megint elkapja a karját. Furcsállja is, hogy nincs több hebegés-habogás a lány részéről, de húga talán levetkőzte ezt a rossz gyerekkori szokását már az évek alatt. Azonban nem. Sokkal más oka van annak, hogy a lány nem tud beszélni, mégpedig az, hogy a sírás fojtogatja. Eég csak egy pillantást vetni rá, és máris látja, hogy valami nincs rendben. Először azt hiszi, húga rosszul van, elájult (vagy színleli hogy elájul, hogy így bírja maradásra), de ahogy utána kap, és felfogja Gwenniet a karjában, rájön, hogy a helyzet azért nem ilyen borzasztó.
A lány csupán már megint sír, igaz, nem olyan heves zokogással, mint az imént, de akkor is... Sír.
Elnéz Gwen feje mellett, a ház elfüggönyzött ablakait kezdi pásztázni, mintha onnan majd visszanézne az emlékeiből jól ismert ráncos arc, de rájön, hogy jóideje hiába vár már segítséget Celiától. Évek óta.
Megtartja a lányt, és miközben elszánja magát végül a cselekvésre, át is fut rajta megint valami furcsa büszkeséghullám, melyben elegyedik némi vágy is. A karjai közt
akarja tartani Gwent, át
akarja ölelni, érezni
akarja az illatát. Azt
akarja, hogy senki más, csak az ő duruzsolása segítsen Neki abban, hogy elmúljon a sírás. Csupa-csupa akarás. Nem szeretné, hogy tudatosuljon benne, mikor vert legutóbb ez az egyetlen szó ilyen hangos visszhangot a fejében, bár már kezdi sejteni.
Magához húzza a lány apró testét, és másik kezével is átkarolja, meleg ölelésbe vonva őt.
- Jól van - mondja békülékenyen, csendesen, miközben ajkai a szőkés hajtincseket érintik.
Teljesen más most ez az ölelés, mint az iménti. Nem tudja megmagyarázni, miért, de más. Nem annyira kényszeres, bár ezt bevallani magának nem hajlandó.
Kesztyűs keze lassan simít végig Gwen haján és a hátán, majd újra, újra, újra, és újra, míg el nem múlik a sírás. Régen is mindig ezt csinálta, ha meg akarta vigasztalni testvérét. Pontosan ugyanezt.
- Nem hagylak el Gwennie - mondja még csendesebben, a lány fülébe suttogva közvetlen közelről. Szája csaknem a fül finom bőrét érinti.
Egy szívdobbanásnyi ideig rámered az apró részletre, és átfut a fején, hogy túl közel van, és hogy Gwent is máris túl közel engedte magához, de már késő. A mozdulat elindult: szemeit lehunyva húga arcához simítja saját arcát, mint régen mindig. Akkor ez még csak ártatlan, gyermeki gesztusnak nyilvánult, annak kifejezője volt, hogy milyen jó testvérek; gyakran arcon is csókolták egymást. Most azonban ha ezt megtenné... Egészen máshogy venné ki magát. Mert egészen másmiatt tenné, bár egyelőre nem képes ezt megmagyarázni magának.
Kicsit távolabb húzódik hát, de annyira nem messze, hogy ne tudja ugyanolyan kényelmesen a lány fülébe suttogni szavait:
- Most már nincsen semmi baj. Itt vagyok, és minden rendben lesz, megígérem...
Közben pedig azon mereng, vajon még mindig azért mondja-e ezeket, hogy mint akarta: elnyerje újra Gwen bizalmát, vagy már csak azért, mert
akarja is ezt a bizalmat? Látszólag nincs különbség, hacsak nem annyi, hogy az előbbi esetben felhasználni, utóbbiban pedig élvezni akarja azt a bizalmat. De...
Ez csak nem bűn? Hisz a húga. Természetes, hogy törődik vele.
Lassan, megnyugtatóan simogatja a lány hátát, és az iménti kósza, túlfűtött gondolatképek is elillannak a fejéből. Gwennie a húga. Se több, se más.
Miért kell ezt bizonygatnia magának?
- Nem fázol? - kérdi aztán kicsit később, ha Gwen már nem sírdogál. - Be kéne menned.