Elízium

Az impozáns, belülről modern díszítésű épület az elit társasági élet központja. Ha arra van szükség, bálteremmé alakítható, ha arra, akkor modern mágikus képzőművészeti alkotások kiállítótermévé.

 

Tudja, hogy hívják. Tudja, hol lakik. Tudja, hogy özvegy, és tudja, hogy roppantul vagyonos. Tudja, hogy nemcsak a Czikornyai&Patzában van tulajdonrésze, hanem a Reggeli Prófétában is, sőt, hogy jelentős összegekkel támogatja a varázsművészetet. Tudja, hogy hol lesz ma este, és azt is, hogy a partin ő is képviselteti magát.
Igaz, nem keveset kellett Blackhorn körül sündörögnie ahhoz, hogy megkapja végül az Aurorezredesnek és egy kísérőjének szóló meghívót, de végül sikerült, igaz, szükség volt végül pár csepp akaratgyengítő párlatra, amit Tristram a főnöke kávéjába tett, mielőtt beküldte volna valamelyik titkárnővel. Igaz, hogy ez a közvetlen asszisztens feladata lenne, de nehogy már egy férfi szaladgáljon kis fehér csészével a kezében, mikor sokkal fontosabb tennivalói is akadnak?
Most már egyedül csak azzal van kínban, hogy nyakkendőt kell kötnie. Gyűlöli a nyakkendőt. Szívesebben biggyesztene a torka alá egy éhes patkányt, mint egy ilyenféle csicsás selyemszalagot, de mit lehet tenni?
Nem járt még az Elíziumban, és fogalma sincs, milyen hely lehet. Igaz, az alaprajznak és a menekülési útvonalaknak utána tudott nézni, de ez vajmi keveset segít rajta, ha esetleg kínos szituációba kerülne. Ami nyilván nem fog megtörténni ? mindez csupán a kellő felkészültséggel járó spekuláció része.
Mielőtt elhagyja a lakását, utoljára rávillant egy vicsort a tükörképére, majd távozik.
A Mágus térre hoppanál. Lehet, hogy az érkezésnek nem ez a legelegánsabb módja, de jelenleg ez teljesen hidegen hagyja. Megszokásból sandán körül néz, mielőtt odalépne a nőhöz, aki elkéri a meghívóját, majd megkérdi a nevét, s beljebb tessékeli. ?Szakmai ártalom?, hogy a helyiségbe lépve rögtön a biztonsági berendezéseket kezdi keresni, persze csak lopva. Vizsgálódása közben észre vesz bizonyos fekete-fehér pacákat is a falon, ám az, hogy azok tulajdonképp a kiállított műalkotások, csak később jut el a tudatáig; ahogy rájuk fókuszál.
Persze mindent elolvasott róluk, amit csak lehetett. Tudja, hogy valamiért különlegesek, csak épp azt nem árulta el egyik promóciós katalógus, hogy miért. Az tény, hogy harmincszor akkorák, mint egy normális fénykép, ráadásul fekete-fehérek.
Levesz egy ki tudja milyen italt a mellette ellebegő tálcáról (az aromájából ítélve valami tömény és száraz méregdrága sznobság lehet), és belekortyol, miközben fél kezét hanyagul zsebre vágja. Figyel. Keres.
Vár.

Talán jól is érezhetné magát, s az a halovány mosoly, mely egyébként is igen csak ritka kincs tőle, nem lenne égbekiáltóan erőltetett.. talán! Ám még sincs így, hiszen egy újabb olyan rendezvényen kellett megjelennie, amelyhez egyáltalán semmi kedve nem volt. Szinte mindig ugyan azok az arcok, s ugyan azok az állszent emberek, kik talán a baráti körét testesítették volna meg. Akiknek élete olyan sivár, és semmit mondó volt, hogy egy főbenjáró átok egyenesen ajándék lett volna! Utálta ezt a társaságot, bármennyire is a tagja volt, s szinte beleivódott. Milyen ellentmondásos? akárcsak az egész élete. Megvetette a többieket, amire ennyire képmutatóak, s egytől egyig mind köpönyegforgató féreg! Mintha Ő nem lenne pont ilyen.. de igen is hitte azt, hogy Ő egészen más. Nem hasonlít hozzájuk, hiszen nem arany cumival a szájában született. Görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy nem a tűzre vetendő bűnös. Megáll a idősödő művésznő mellett, természetesen egy pár kép erejéig, s olyan mosolyt varázsol arcára, melytől még a legkeményebb férfi emberek térde is megremeg egy pillanatra! S mind ez csak addig tart, amíg valóban elkészülnek a képek, szerencsére nem vesz sok időt igénybe, s könnyedén léphet tovább. Az apró, vérvörös retikült a hóna alá kapva emelte le az egyik csinos kis martinis poharat, melyben nem volt más, mint színtiszta ásványvíz, citromkarikával.

Ő ugyan nem menekül, még is könnyedén kerüli ki a riportereket, kik most elvannak foglalva, hogy másokat faggassanak ki. Szemeit körbehordozva a termen szúrja ki a két beosztottját, kik szorgalmasan jegyzetelnek, s szerzik be a kellő információkat. Legalább ilyen csip-csup dolgokkal nem kell foglalkoznia. Csak dísznek kell itt lennie, s ne gondolja senki, hogy egyáltalán nem érdeklődik a művészetek iránt, sőt! Ám ahogy az már nem okoz meglepetést, jobban szeretné a kiállítást egyedül élvezni, minden felhajtás és egyéb zajhatások nélkül. A sötét hajfürtöket egy könnyed mozdulattal dobja hátra, ahogy szlalomozik az emberek között, s még milyen ügyesen! Hiszen ha a ruhájára nézünk, legkevésbé sem gondolná senki sem, hogy abban könnyű mozogni, hiszen ez a csinos darab szűkebbnek tűnik, mint bármelyik gyilkos fűző! Egyáltalán lehet benne levegőt venni? A hihetetlenül magas, s igen csak merész választású cipőről nem is beszélve. Gólyalábakon járna? Korántsem. Teljesen biztos léptekről van szó, ahogy azt már megszokhattuk. Üres poharát szemlélve, szúrja ki a lebegő tálcát, melyről épp az imént vett le valaki egy pohár italt, aki neki háttal van. Nem törődik vele, hiszen miért érdekelni minden boldog-boldogtalan kiléte ezen a rendezvényen? Elhaladva a tálca mellett, helyezi rá az üres poharat, ám másikat nem vesz el. A terem másik vége felé halad, lassú, ráérős léptekkel, s a hozzátartozó ringó csípőkkel. A hátul lévő képek egyikénél áll meg, s fonja össze vékony karjait. Nem véletlenül állapodott meg ott, hiszen sokkal kevesebb ember lézeng, mint az előtérben.

Az idő előrehaladtával egyre többen érkeznek a kiállítóterembe, s az lassan zsúfolttá válik. Bár szerencsére a szervezők gondoskodtak a kellő szellőzésről, és a frissítők is újra és újratöltik magukat, így oka nem lehet panaszra.
Csak ezt a rühes selyemcsomót rángathatná le a nyakából, máris sokkal jobban érezné magát. Mintha az ádámcsutkáját szorongatnák, de nem lazíthatja meg. A benyomásnak tökéletesnek kell lennie.
A háta mögött összecsendül két pohár, de fel se figyel rá. Kiszemeltjét a terem másik végében keresgéli tekintete, mikor végre eljut a tudatáig, mi kísérte az előbbi finom csilingelést, és az is, honnan volt ismerős az illat. Parfüm. Francia.
Úgy perdül meg a sarkán, mintha rántanák. Ez Ő. Tekintetét a kecses párducként tovaringó alakon pihenteti egy kicsikét, a látvány ugyanis kihagyhatatlan ma este. Legutóbb is az volt. Akaratlanul is elmosolyodik, mint valami bamba ficsúr, és kiissza az italát, mielőtt a nő után indulna. Elérkezett az ő ideje.
Kiürült talpaspoharát, az alján az egy szem zöld olivával ráteszi ugyanarra a tálcára, melyre az imént Ms. Cyrille helyezte saját poharát. Tekintetét nem veszi le róla, legalábbis nem szeretné, csakhogy a tömeg miatt mégis rákényszerül erre. Ugyanis valami okból kifolyólag mindenki összegyűlt a külső teremben, a következő pillanatban pedig fel is csendül a taps, és egy nő mágikusan felerősített hangja köszöntőket kezd mondani a szponzorainak, az Elíziumnak, a műértőknek, a mentorainak, a?
Tristram azonban lassan kioldalaz az emberek között az előcsarnokból, és a majdnem kihalt hátsó helyiségbe ér. Pillantását ekkor azonban már nem a neki háttal álló nőnek szegezi, hanem a képre, mely előtt a nő áll.
Nagy, négyzet alakú fotó, csakúgy mint a kintiek. Az egészet igazából a megvilágítás teszi hatásossá, bár ez csak az ifjú magánvéleménye.
Lassú, nyugodt és halk léptekkel közelít, és szándékosan nem néz oldalra. Megáll a gigantikussá nagyított fénykép előtt, épp Georgina mellett, zsebre vágott két kézzel.
A nő tényleg sír?
- Magának mi tetszik benne?
Lehet, hogy unalmas mindig ugyanaz a kérdés, de erre mintha nem kapott volna választ a múltkor se. Hülye kis játék, de élvezi.

[érez]

A legkevésbé sem számított rá, hogy bárki is odalép hozzá, s pont azt a képet fogja alaposabban megvizsgálni, amelyet ő. Sőt, arra még inkább nem fogadott volna, hogy még meg is állnak mellette, s veszik a bátorságot, hogy megszólítják! Nem kapja oda a fejét, ahogy más tenné ebben az esetben, a másik felmérésének céljából, nem. Elég meghallani az ismerős hangszint, s a még ismerősebb kérdést, mely nem most először hangzott el az irányába. Óh, de senki ne gondoljon arra, hogy a nő az elmúlt napokban álmatlanul forgolódott volna, s mindig az ismeretlen ifjúra gondolt volna, szinte ácsingózva, holmi álomképekbe kapaszkodva, dehogy! Talán némileg felkeltette az érdeklődését, még ha ezt puszta büszkeségből, s igen csak sziklaszilárd elvek egyikéből kifolyólag ki se mondta volna, de ez nem egyenlő azzal, hogy a pimasz s még mindig ismeretlen fiú iránt bármiféle érzelmeket, vagy érzelemcsökevényeket táplálna. Szó sincs erről. Épp elég idős ahhoz, hogy egy helyes arc ne szédítse el, s ne indítson el benne semmit.. s ez most is így történt.

Talán nyomozhatott volna a másik után, hiszen a kapcsolatai révén öt percbe sem került volna megtudni, ki is az ifjú, akinek olvasmányt ajánlott Márqueztől. Még sem tette meg, pedig lehet érdekelte volna egy röpke pillanatig ez az információ, de ahogy minden más is, ez a találkozás, s az ott elhangzott szavak emlékét hamar elmosta a hétköznapok szürke tengere. Azt azért valljuk be, hogy a meglepődés egy apró érzelemhulláma végigfut a gerincén. Nagyjából 0% esélyét látta annak, hogy valaha még összefut vele, na de az, hogy pont itt, ezen az estén.. nem is lenne rá számadat, de nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy érzelmei kiüljenek az arcára.

Ezért csak továbbra is a képet vizslatja macska szemeivel, s kissé mintha félrebillentené a fejét, s a művészi módon megalkotott nagyhullámú fürtök megrezzennek.
- A lány tekintetének nyíltsága. ? Feleli könnyedén, s igen. A képen szereplő lányra, nem tudná azt mondani, hogy nő. Túl fiatal, túl kisimult vonások, a törés ellenére is van némi gyermeki a tekintetében. ? Hogy olyan, mint egy nyitott könyv. Látszik a csalódottság, és a szomorúság, a folyamat, ahogyan összeáll egy könnycsepp. Elbűvöl, s egyben megragad az, hogy ez a lány érez. -
Megadta a választ, s most nem kerülte meg a kérdést, hanem tényleg őszinte volt. Az már megint más kérdés, hogy kissé nyakatekertnek, vagy épp értelmetlennek hathat a mondandója. Még is mi a meglepő azon, ha valaki érez? Nos.. neki igen is az. Már jó ideje bezárta azokat a bizonyos kapukat, s majdhogy nem érzelemmentesen éli mindennapjait, akár egy robot. Mintha a szíve csak azért verne, hogy azt a nyamvadt vért pumpálja, s ezzel elősegítve a testének mozgását, a lélegzést, a látást, s ezt az egészet! Megrándul a dús ajkak széle, mintha csak saját magát akarná megmosolyogni gúnyos éllel, de ez hamar el is hal. ? Gondolom, Önnek ehhez is van valami hozzáfűznivalója. ?
Már csak a ?hallgatom? hiányozna. Nem, inkább ironizál, mint sem konkrétan megkérdezze a másikat, mi a véleménye. Mintha csak nem érdekelné, mit gondol, vagy épp mit indított el benne a kép látványa.

[Lilia? Igazán elbűvölő név.]

                                                      12+

100. hsz a tiéd *-**Tokaji bort bont, leül júzer a júzerrel inni egy kicsit.*

Vágy. Kéj.
Ezek azok az érzelmek, amiket mindenki szeret, de mégsem. A vágy az, amikor álmodsz valamiről, valami elérhetetlenről, ami talán bekövetkezhetne, de az erkölcs nem szab neki határt. Nehéz az ilyet levedleni, főleg, ha az elsőről van szó. A kéj egy vágyfokozó érzés, amit tested irányít, s nem te. Néhányan szégyellik az ilyet, valaki pedig még a tömegbe is beleordítja: Mindenki más.
Giles a vonatútja során csak az elsővel találkozott. Ő ugyan még nem érintkezett testileg senkivel, de el tudja képzelni milyen érzés is lehet. Szavakkal nem lehet azt kifejezni, amiket akkor, abban a pillanatban átélsz...De persze ő még használja a felemelő és csodálatos szavakat.
Öltönyében egyre kényelmetlenebbül érezte magát, főleg a lenti dudorodó akármi miatt, ami eléggé szembetűnő lehetett volna a többi embernek, ha még időben be nem szalad a mosdóba. Nem csinált semmit, csupán megvárta a "merevedés" végét, amire úgy segített rá, hogy gusztustalan helyzeteket képzelt el maga elé.
Nem sok időbe telt, mire Abbey bátyja keresni kezdte őt. Hangos ordibálásnak lett fültanúja, mikor a mosdó ajtaja kivágódott, de nem Jason jött be, épp ellenkezőleg: egy nő volt az, egy másik férfi társaságában, akik a forró csókok közepette alig találtak be az egyik kabinba.
Giles balszerencséjére egy lyukon át mindent látott, így hormonjai ismét munkálkodásba kezdtek.
Bent ragadt, nem tud kimenni. Most mit tegyen? Csapjon egy hangosat az ajtóra, hogy vegyék észre magukat...?
Meg is tette, s abban a pillanatban mindkettő kővé dermedt, mintha egy sóbálvány átok találta volna el őket.
~ Gyerünk Gil, szedd össze magad! ~
Biztatta önmagát, majd kinyitva a mosdó ajtaját odalépkedett a mosdókhoz, hogy lehűtse magát. Ekkorra szerszáma is nyugovóra tért, de jól tudta, hogy nemsoká ismét feszülni fog a nadrág, amin csak egy dolog segíthet: A szex.
Persze akadna egy másik megoldás is, de annak se eleje se vége: Mindig jönni fog az újabb adag.
Miután kellően letörölgette arcáról a vízcseppeket, egy utolsó pillantást vetve a két "párra" visszatért Emmához, aki ismét csacsogásba kezdett.
Nehéz az ilyen nőket megszokni, de ha egyszer ilyen szép...ennyi áldozatot megér - de jelenleg nem neki.
A pezsgővel, amelyet a pincér vitt nem az volt az elsődleges cél, hogy megigya, sokkal inkább, hogy leöntse az illetőt: Persze úgy tűnt, a sors sem szeretné elkárhoztatni a kicsi griffendélest.
Az a tekintet, amely szembetalálkozik vele megijeszti, de nem szimplán, inkább szenvedélyesen. Hogy lehet szenvedélyesen megijedni? Hogyha lázba hoz, miközben félsz tőle...Ő konkrétan nem a személytől félt, hanem az elkövetkezendő óráktól, mert már jól tudta, mi fog történni, vagy mit fog csinálni.
- Lilia? Igazán elbűvölő név. - Hízeleg neki észrevehetően, miközben a másik testét kezdi vizsgálni, majd nagyokat nyel, már szinte késztetést érez, hogy hozzáérjen, hogy a karjába tudhassa, hogy...
~ Állj már le! ~
Ordít odabent saját maga, de egy kisebb fejrázás kíséretében el is tűnt a hang a fejében. Nem tehet róla, hogy az ösztönei ezt diktálják, ez csak magától jön, nem ő irányítja...!
- Borzalmas? - Kérdezi hitetlenkedve. Egy ilyen helyen nem lehet borzalmas egy ital, a puccos gazdag emberek és a milliárdokért eladandó festmények... - Nem magának való ez a hely, ön többet érdemelne...Sokkal többet.
Azok a szemek, amelyek elkápráztatják a férfiút, az a száj, amelyet meg akar csókolni, a test, amit magának akar...Egyszerűen nem bírja tovább. Azonban mielőtt bármit is tehetne, elinvitálja őt valahová "inni valamit". Fürge bólintásokkal jelzi, hogy ő bizony nincs ellenére, s akár most is mehetnek.
Mint egy hűséges kutya, úgy kezdi el követni a szőke bombázót, s közben arra is vigyázott, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy elmegy. Jasonnak biztosan rossz hírt adna, ha még a rokona is lelép a saját kiállításáról.
A formás fenék, ami előtte mozgott, felrepítette őt a mennyekbe, s még tovább, ugyanúgy, ahogyan nadrágjában lévő szerszámát is, ami ismét növekedésbe kezdett.
Beérve a nőt átkarolta a derekát, de csak szelíden, ahogyan látta, eléggé vezéregyéniség: Még a végén lelépne - nélküle.