Minerva E. Balmoral

Minerva Elizabeth Balmoral

Konstansok és variánsok

Alapok

jelszó || "Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk."
így ejtsd a nevemet || Minerva (Elizabett) Balmorál
nem || Nő
születési hely, idő || Aberdeen, 1981.12.13
horoszkóp || Nyilas
kor || 16
vér || Félvér
évfolyam || 6.

- Anya, hol van apa? - kérdezem dideregve. Szakad az eső, mi pedig már óráknak tűnő percek óta állunk egy kúria előtt. Talán máskor rettenetesen félnék a mennydörgés miatt - olyankor apa mindig magához szorított, azt ígérve, mindentől megvéd majd - de most egyszerűen túlságosan kimerült vagyok. Napok óta megyünk... valahová. Újabb strigula a meg nem értett dolgok végtelen táblájára.
- Anya! - kiabálok most már a köpenyét rángatva, mire rideg arca felém fordul. Pont úgy fest, mint az ijesztő mesekönyvek boszorkányai, alakja örökre belefagyott a saját sötét sorsa faragta keretbe... ezt persze gyerek önmagam nem láthatta be ott, 'szeretett' nagyanyám háza előtt kuncsorogva a figyelemért mint egy kis házimanó. Anyám pedig megcsillantotta mindig zseniális képességét arra, hogy megnyugtassa az embert.
- Fogd be a szád Elizabeth! Én is épp annyira fázom és éhes vagyok, mint te, és remélem tisztában vagy vele, hogy nélküled egyikre sem kényszerülnék! Most pedig vedd elő a jobbik arcodat, ez az utolsó esélyünk!
A kúria ajtajához viharzott, sovány ujjai meglepő erővel kopogtattak az öreg fán. Némán rettegve követtem, nem is sejtve hogy felsétálok ezzel a képzeletbeli sakktáblára, ahol soha senkit nem érdekel majd belőlem semmi a származásomat és őseimet kivéve. Tudom mit mondana erre a most csak dühöngő nő: "A nyavalygás a sárvérűek szórakozása!", de az ő ezüsttel ajkai között született sorsa annyira eltért az enyémtől... mintha valóban sárvérű lennék.
- Az úrnő nem fogad ma senkit! - szólt ki egy barátságtalan és vékony hang az érkezésünkre.
- Azonnal engedj be Perry, mert megkeserülöd! - csattant a hasonló stílusú replika, mire a kis lény sietve kikandikált a fa mögül. Óriási szemeiben nosztalgikus könnyek ültek, de anyám arckifejezését látva eszébe sem jutott ennek hangot adni. Sietve átvezetett minket hatalmasnak tetsző helységeken, amelyek a tapasztalatlan szemnek pazarul díszítettek... olyan termek ezek, amelyek egy hat éves gyermek szemében palotának tűnhetnek. A levegő ugyan vészterhesen párás volt, a figyelmemet hamarosan mégis az először bemutatott nagyanyám töltötte be, aki akkor sem emelkedett fel magas támlájú székéről, mikor megálltunk előtte. Anyám szakasztott mása lehetett a fiatal kiadásának, ezt nem nehéz megállapítani dacos kiállásukból. Ez a képesség azok közé sorolódott a későbbiekben, amelyekkel én kevesebbnek bizonyultam az elvártnál.
- Mit keresel itt, Cerys? Azt hittem, örökre távoztál az otthonomból. - mosolygott fölényesen a hosszú, mélykék szövetet viselő asszony - És látom, elhoztad magaddal a gyönyörű új életed gyümölcsét is. Minek köszönhetem mégis a megtiszteltetést, ami ért?!
- A gúnyolódás nem segít rajtam, Anyám! - sziszegte megalázkodni sosem tudó rokonom - Ami volt, elmúlt!
- Milyen kényelmes megoldás is ez! Mindig annak csapni az arcába az ajtót, aki épp nem szolgálja az érdekeinket! Túlságosan ismerlek már ahhoz, hogy úgy ugráljak, ahogy kedved tartja. Hány éve is... Éppen hat, bizony. Hat magányos, keserű év telt el azóta hogy elárultál engem, a családot és az örökséget, amelyet a mágia jelent. Mikor megkérdeztem, megéri e majd mindez a pillanatnyi boldogságért, te csak nevettél... istenem, senki nem tudott úgy nevetni, ahogy te. De valami azt súgja, egy ideje képtelen vagy rá, és most a portámon vagy újra, hogy előröl kezd a komédiát. Hány életet tettél tönkre a saját boldogságodért, Cerys? Nem untad még meg?
- Nem a kioktatásodért jöttem! - lépett felé fenyegetően anyám - A keserűségedért pedig csak te vagy a felelős! Akkor úgy döntöttem, most pedig így! Felnőtt nő vagyok, nincs hatalmad fölöttem!
- Jól van. Az évek mégsem törtek meg annyira, mint ahogy látszik: még mindig ugyanaz az ostoba gyerek vagy aki azt hiszi, a nap is csak érte kel fel. De remélem tudod, hogy az elvakult hübriszed most már nem csak téged vihet pusztulásba, de őt is.
Csontos keze felém nyúlt, arcán biztató kíváncsiság ült. Érzékeltem, hogy a beletörődő haragja nem nekem szól, így kissé feszélyezve bár, de megragadtam a tenyerét. Anyám még drámázott tovább, de ez csak olyan volt, mint az évszakok váltakozása: télen a fagy miatt üvöltözött a szerencsétlennel, aki az útjába állt, tavasszal a zöldellő világ zavarta, nyáron a természet megújult lélegzetvétele, míg ősszel az elmúlás ígérete - mint a megtestesült állandóság emberi testbe öntve, eltartott egy évtizedig is. Én azonban tudtam, nem következhet rám olyan probléma, melyhez nagyanyám erős keze nem nyújt majd hátországot.

Sok mindenre emlékszem a múltból, kellemes és fájdalmas emlékek lassú keringőt járnak a gondolataim mindennapi parkettjén. Vannak azonban a kirakósnak olyan darabjai, amelyeket csak utólag tudok megérteni, többek között anyám hisztérikus váltásait, amelyek végül az apámtól való távozásához vezettek. Hallottam őket veszekedni gyerekként rengeteget, de éles tónusú hangja nem csitult el később sem ha vitákról volt szó. Nem tudhatom, mikor döntött úgy hogy alárendel mindent a pillanatnyi igazának, de az összes ismert döntése a saját gyönyörén és akaratán dőlt el. Ezért dobta félre az örökségét és követett egy mugli férfit a számára ismeretlenbe.
- Minden miattad van, te kis fattyú! - üvöltött egy ízben a lépcső korlátjának dőlve, hangjára megremegtek a régi képek a falakon.
- Az anyám vagy! - válaszoltam a tőle eltanult hangsúlyozással - Én csak miattad vagyok, ha valami nem tetszik, magadat okold érte!
Erre dühösen hunyorogva kapta fel hosszú szoknyáját, és sértetten bevonult a szobájába. Nem lehetett észérvekkel kibékíteni, mindig másokat tett felelőssé a saját hibái miatt... ezt azonban meg lehet szokni. Hogy mennyire más szúrt szemet, bizonyítja, hogy a fájdalmas jelenet után nem beletörődve hagytam magára, hanem rátörtem az ajtót.
- Miért engem bánsz meg? - kérdeztem végigmérve a pusztítást, amit végzett az érkezése után. A régi tükör darabjai szanaszét hevertek mindenütt, ő maga pedig épp egy lámpát készült szétzúzni a szekrényen.
- Te együtt tudnál élni a bukásod teljesen nyilvánvaló bizonyítékával...? - tette fel válasz helyett, hangja ijesztően érzelemmentesnek tűnt. Lesújtott a porcelánnal, repült mindenfelé az antik múlt elmúló sóhaja. A kezében egy törött test maradt, őrjöngésben gyerekessé satnyult tekintete fordult felém tétován.
- Engem mindenki utál, Elizabeth, ugye te is? Ugye te is félsz tőlem, rettegsz és tisztelsz? Miért kezdődik mindig így, és miért nem maradhat meg ez? - aztán figyelme a darabolásra ugrott, ismét a régi bútorhoz csapta az egykori lámpát.
Idegesen néztem, de erre muszáj volt közbelépnem. Rövid vagdalkozás kezdődött köztünk, a megmaradt szilánkokkal kapkodott mindenfelé vakon. Rettenetes volt ennyire őszintén őrültnek látnom, hiába voltak korábban is instabil pillanatai. Egy pillanatig úgy tűnt, le tudom fogni, akkor azonban az arcomhoz nem a hideg porcelán, hanem a forró tenyere ért. A csattanás hangját fel sem fogtam elsőre, azt hittem valami képzelődést keverhetett észrevétlenül. Álltunk ott lefagyva, ő diadalmasan magasodott fölém, míg a kapkodó lélegzetemen próbáltam úrrá lenni.
- Most... most már félsz tőlem ugye?! Most már én vagyok az erősebb!
Ártatlannak tűnő nevetést hallatott, aztán kisietett a megtépázott szobából. Utána fordultam, még láthattam a távozó szoknyájának fodrait. Mint mondtam, a kirakós sokszor később hozható csak összefüggésbe saját magával: anyám pedig ekkor rakta össze a saját jövőjének darabjait. Ez az út azonban messzebb vezetett a sötétségbe, minthogy felmérhette volna.

Voltak természetesen józanabb pillanatai is, főként ezután, hiszen talált valamit, amibe kapaszkodhatott. Ezentúl kizárólag hosszú ujjú ruhákban járt, titkolózott, de szenvedélyes kitörései is ritkultak. Hónapokat kellett várnunk, hogy megértsük, mi teszi ennyire szilárddá folyékony kedélyét, mikor fekete ruhás alakokkal érkezett egy vacsorára. Nevezzünk ostobának, minden okunk megvan rá: egy tizenhárom évesnek a 'sötét oldal' minden ízében megfoghatatlan.
- Az urak itt töltik az estét! - jelentette ki vidáman anyám, rögtön asztalhoz is ülve. Nagyanyám ugyan nem hagyta jóvá, a társaság könnyen otthon érezte magát. Engem nem ért meglepetés azzal kapcsolatban, hogy nem törődtek velem. Ebben a házban élve mindig kísértet voltam a látogatók számára.
- Ki az a csinos falat ott? - kérdezte nagy sokára mégis az egyikük rám mutatva. Lehajtottam a fejem, de a hangját nem zárhattam ki. - Nem is mondtad, Cerys, hogy van egy húgod is! Hozd el legközelebb őt is, jó lesz, ha mihamarabb megtanulja, hová álljon!
- Az ott a lányom. Csak egy rossz emlék, ne törődj vele Greyback! - viszonozta anyám a kedvességét egyből.
- A lányod? Nem is említetted, hogy férjnél vagy! Ez azért felettébb érdekes... ki a kedves édesapja?
- Mi közöd neked ahhoz, Greyback?! - csapott az asztalra anyám, most már nyilvánvalóan dühösen - Talán te nem követtél el hibákat a múltban!? Nem így vagyunk e mindannyian?! A lány felmegy az emeletre és visszatérhetünk az értelmes társalgáshoz!
Nem kellett kétszer kérnie rá, önként is megtettem volna. Nem találtam szimpatikusnak a hozzáállásukat, amelybe belefért, hogy tárgyként tekintsenek rám. Lefekvés előtt még a kilétükön méláztam, mikor nagyanyám nyitott be hozzám, nem kevésbé feldúlva.
- Tudod, azt hittem, engem már nem érhet meglepetés, aztán az egyetlen lányom merő ostobaságból megszökik egy muglival. Kijelentettem hát másodjára is, mire ismét megjelent, oldalán egy félvér unokával. Elkövettem ezt a hibát harmadszor is, de attól tartok, ez lesz az utolsó ballépésem. Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló mintája a balszerencsének, remélem, neked több eszed van a felismeréshez, mint annak a kötöznivaló bolondnak odalent, aki halálfalókat hozott a házamba.
- Halálfalók?! - kérdeztem ijedten, nem is igazán felfogva a részleteket. Bőven elég volt a csekély történelmi ismeretem, illetve a szavaiból áradó jeges kétségbeesés.
- Ironikus egy olyan őrülttől, aki évekkel ezelőtt még a pedigréjét dobta sutba egy szerelemért. Belefáradtam ebbe, édesem. Én már öreg vagyok, talán nem kell megérnem a döntése következményeit... neked azonban nem javaslom, hogy követni próbáld. A másik feled legyen az ő gondja, ahogy az eredete is.
- Korábban azt mondtad, ragaszkodjak az aranyvérűséghez, most mégis erre hivatkozol, mint elkerülendő dolog! Nagymama, egyikről sem tehetek, egyiket sem kértem. Egyszer állást kell foglalnom majd!
- Nem kell. Lehet, de nem kell. Főleg azért, mert lehetetlen. Ezt jelenti a fél: valami, ami nem teljes egész. Egyetlen dolgot kell csak.
- Mit?! - fordultam távozó alakja felé még egy fuldokló hevületével. Elfújta a gyertyát a kezében tartott edényben, de mielőtt teljes sötét lett, láttam rajta a feladást.
- Meghalni, édesem. Csak a halál kötelező.

Nagyanyám nem szeretett a levegőbe ígérgetni. A következő iskolai évem végére már nem ült a magas támlájú székében, hiába kerestem volna a kúriában. Perry vigasztalhatatlanul zokogott, akárhányszor szóba került, anyám pedig... a maga módján nyilván gyászolt. Elcsent napló bejegyzéseiből és leveiből kiderül, mennyire tisztelte és félte a szüleit, de ez persze sosem volt elég ahhoz, hogy ne törölje fel az önbecsülésükkel a padlót, ha úgy tartja kedve. Anyám nem tudott vigyázni semmi törékenyre.
- Az apád levelet írt neked. - fogadott azon a nyáron egy különösen fülledt délután, mikor a közeli faluból sétáltam haza. Nem kommentálta a továbbiakban, elvonult a saját társaságába, amely már ekkor állandósult körülötte. Imádott fürdeni az irigy tekintetekben, a felbukkanásomra viszont mindig rémülettel reagált azóta a vacsora óta.
Az üzenetben apám magához hívott, töltsem ott a következő két hónapot. Ekkor sétáltam ki először és a legboldogabban a régi kúria elsötétült helyiségeiből, amelyek nem voltak egy palota részei többé... valami olyasmi költözött beléjük, amelyet akkor nem tudtam volna megnevezni.
- Apa! APA! - borultam sokat hiányolt apám erős karjaiba, és a találkozásunkat rengeteg másik követte, amelyek végül arra vezettek, hogy hozzá költöztem. Időközben ő új családot alapított, de ez nem zavart meg semmiben: annyira különbözött az eddig ismertektől az itt uralkodó boldog és békés környezet, hogy élvezettel merültem alá a kissé furcsa, de nyugalmas mugli élet szépségeibe. 1995 nyara tehát az én életemben viszonylagos békét teremtett, áldásos hatásait csak a Roxfortot hatalmába kerítő, egyre sötétebb események felhőzték el.
A szünetekben Londonban éltem tehát, anyámat, az egyre misztikusabb boszorkányt ritkán láttam, főleg mert fent maradt északon. Olykor megjelent, főleg hogy az iskolai éveimről tovább gondoskodjon, ilyenkor napokat töltöttünk a varázsvilághoz tartozó fogadókban, ahol ideges tekintete remegve figyelte a képességeim szóbeli fejlődését. Eleinte a házamban betöltött szerepemre és barátaimra is megpróbált kitérni, ezt azonban elhárítottam: ismertem a döntései kifutásait, hiszen egy voltam én is közülük.
Anyám szeretett sakkozni, de partnere ritkán akadt, olyan pedig főleg akit méltónak tartott arra, hogy saját bevallása alapján 'elverjen.'Az ő szórakozása mögé bújtatott versenyszellemét láttam viszont a nagyanyám vonásain. Ugyanaz a tűz lángolt kettőjükben, az a hevület, amelyet a leendő vértanúknak tulajdonítanak a történelmünkben.
Azt hiszem, nyilvánvaló hogy anyám sosem gondolkodott nyíltan szélsőségekben, így a figurákat simogató ujjaimra is egy könyv csattanó fedelével válaszolt. Még ennyi év távlatából is belátom, az lenne a helyes ha negatívan éreznék ezzel kapcsolatban, de képtelen vagyok rá. Leültem a vele szemközti székbe, ő pedig felsorolta nekem azoknak a férfiaknak a nevét, akik előttem helyet foglaltak itt és mindannyian érdemesebbek voltak nálam erre a kiváltságra.
Anyám szórakoztatónak tartotta a sakkot, és habár teljesen alkalmatlannak tartott egy leányt arra, hogy a partnere legyen, az eleve vesztesnek adott tisztelet nevében lépett egyet. Megengedő kézmozdulata más megvilágításban térdre kényszerítő és megalázó, én azonban nem látok problémát a nézőpontok közötti váltásban.
' - Sakk és matt, anyám. - vettem le a királyát a tábláról.
- A kezdők szerencséje mindennél erősebb, úgy tűnik. Remélem, nem várod, hogy elismerjem a nem is létező képességeidet, Elizabeth.
- Nem, anyám. Ismerem a szabályokat. Konstansok és variációk.'

Apám sok darabbal szolgált a kirakóshoz: elmesélte többek között, hogy szerzett tudomást anyám boszorkányságáról, a világról, amely nélküle létezett... ezek kellemes emlékek voltak, nyári délutánok velejárói mikor a kocsit mostuk, ő pedig rám irányította a slagot és én sikoltozva menekültem, de közben boldog voltam a tudatban, hogy egyszer mindaz neki is új és idegen volt, amelyben az év többi részében élek. De voltak szomorú emlékek téli hideg estéken is, mikor a kandalló ropogó tüze, és a meleg pulcsikba bújtatott féltestvéreim futkosása sem oszlathatta el a melankóliát.
- Nem tudom, hogy működik ez pontosan... - kezdte, letéve a kezében sárgálló bögrét - De kérdezni szeretnék valamit, azt hiszem, az emlékek törléséről.
- Az exmemorianra gondolsz? - sóhajtottam rosszkedvűen, mert semmi kedvem nem volt egy általam is csak sejtett témát pedzegetni - Nem tanultunk még róla. Elég durva mágia.
- Igen, ezt tudom, talán jobban is, mint kellene. Édesanyád beszélt róla néhányszor... és azt hiszem, végre is hajtotta.
- Kin? - kérdeztem a saját kakaómat szürcsölgetve. Anyám sötét tetteinek se szeri se száma, ha meg akarnám őket számolni, megírhatnám a következő 'Mágia Története' lexikont, nem lepett meg egy újabb strigula a végtelen táblán.
- Mindkettőnkön. A távozása után sokszor kaptam azon magam, hogy kiesnek dolgok, persze először nem gyanakodtam erre, nem volt rá oka. De az együtt töltött időnkben feltűnt, Minnie, hogy neked is vannak vakfoltjaid, pedig nem voltál már olyan kicsi, mikor magával vitt.
Ez elgondolkoztatott, de a pillanatot megszakította a nevelőanyám vacsorára hívó meleg hangja. Miért törődtem volna egy elveszett gyerekkor vissza nem hozható darabjaival a most békés szépsége helyett? És miért nem tettem meg mégis, ha egyszer az életem csak egy óriási kirakós utáni keresgélésből állt....?

Tizenhat éves vagyok, a háború őrjöngő lovasai átvágtattak a világunkon, be nem hegedt sebek tengerét hagyva maguk után. Tizenhat évet éltem le furcsa, ellentmondásos körforgásban, hol itt, hol ott. Nagyanyám jóslata beteljesült, Anyám új döntése is bukáshoz vezetett. Kettőnk apró játékában ő bizonyult az örök konstansnak, de ahhoz hogy én változó lehessek, válaszokra van szükségem. Darabokra az életből, melynek szilánkjait valaki lesöpörte az asztalról, darabokra az élethez, amelyet újra akarok építeni.
- Igazad volt, meg nem is. - mosolyogtam magamban nagyanyám sírjánál ülve - Meghalni tényleg muszáj. De nem emlékezni és nem érteni is csak a halál egy formája. Szép dolog is ez... végtelen konstansok és variánsok.

Gyerekkor

Hat éves voltam, mikor tulajdonképpen megismerkedhettem a varázslók világával. Ez előtt óvodába jártam, bár Anyám kedélyei miatt elég sok hiányzással. Apám kedvtelve nézegette az ott készült ákombákom rajzaimat, szeretett értem jőve a parkban játszani is, de erre ugye nem sok időnk jutott. Azt hiszem, nagyjából normális gyerek voltam, bár sok problémát önkéntelen mágiával oldottam meg: töredelmesen be kell vallanom, rengeteg idő telt el, mire megtanultam bekötni a cipőfűzőimet enélkül a trükk nélkül is. Ebből a korszakból barátok neveire már nem emlékszem, pár gyerek arca megmaradt mégis. A környéken élők néha átjöttek délutánonként, de az egész egy nagy és boldog masszává folyik össze előttem.
Nagyanyám megpróbálta enyhíteni a hirtelen beállt hiányt, de ő maga nem tudott lépést tartani velem, így Perryt küldte társnak. Egy darabig valóban jól szórakoztunk, de őt többször kötötte a folytonos kötelesség, na meg az Anyám szidó tekintetétől rettegés, így csak ritkán bizonyult barátnak. Nagyanyám a lánya sokszoros pálfordulása után már mugli iskolába is hajlandó lett volna elengedni, ez utóbbi azonban megmakacsolta magát, így ez kimaradt az életemből. A Roxfortból érkező levél azonban levette mindannyiunk válláról a szellemi épségemért aggódás terhét.
Hálátlanság lenne azonban nem szólni a későbbi évek társaságáról: a Roxfortban nehéz magányosnak lenni. Míg nagyanyám házában viszonylag ritkán akadt korombeli gyerek, a helyből utáló, áthurcolt aranyvérű csemetéken kívül persze, a kastélyba érkezve könnyen megtaláltam a közös hangot. Nem volt nehéz elszakadnom 'otthonról', jobban viseltem az örök változást, mint a többiek, így könnyen nyújthattam nekik egy vállat, amin mindig lehet sírni. Hamar találtam barátokat, azt hiszem, nevezhetjük ezt valahol népszerűségnek is... amit nagyon megkönnyített, hogy már nem éltem egyedül két világ szabályai között.

Roxfortos évek

Az első napok számomra is ugyanolyan ámulatban teltek, mint egy mugli világból érkezőnek lehetett: imádtam a beköszöntött viszonylagos szabadságot, a kortársaim közelségét, a tanulás lehetőségét. Nem mondom persze, hogy mintadiák lennék, sokszor használtam ki az utolsó perceket a kötelességem teljesítésére szemben szorgalmas társaimmal. Rendben, legyünk őszinték, hamar észrevettem a külsőm jelentette lehetőségeket is: itt nem voltam senki 'kellemetlen múltbeli emléke'. Alapvetően tehát elmondható, hogy pont úgy viselkedtem, mint egy lánygyermek, aki ráébred az ebből adódó előnyökre.
Későbbi éveimben lett fontos a szociális háló kialakítása mellett a jövőm tervezése - igyekeztem lenyűgözni a tanáraimat, főleg mert ekkorra alakult ki bennem a teljesítésért való küzdelem. Pont elég idő telt el Anyám társaságában, amelyben többször aláhúzta, hogy mennyivel többet kell harcolnom a megbecsülésért ilyen hátrányos helyzetből. Persze fogalma sem volt arról, hogy az ő elefántcsont tornyán kívül az élet nem olyan, mint elképzeli, így pont jókor érkezett apám jótékony hatása: egészséges egyensúlyba került bennem a becsvágy és az önismeret. Mostanra sikerült elsajátítanom a két világ előnyeit annyira, hogy semmi eleve elrendelést ne tekintsek sorsnak - ez pedig közelebb hozott a társaimhoz és a pályaválasztásom döntéséhez.
Mindig inkább vézna gyerek voltam, ez szintén a lakhelyem változásával fordult meg: apám elhivatott hobbi sportoló volt, mellette lehetetlen nyugodtan megülni. A Roxfort kviddics meccseit nézve korábban sosem gondoltam magamra úgy, mint akinek a legkisebb esélye is lehet sikeresnek lenni ebben a sportban, de itt az ideje, hogy ezen is változtassak, főleg az elkövetkezőek fényében.

A háború

Nem sokon múlott, hogy a 'sötét oldal' nem nyert nagyobb teret az életemben, ennek közelsége mindig fenyegetést jelentett, amely most sem múlt el. Mikor Anyám nem rémülten, hanem diadalittasan fogadott a Trimágus Tusa után, sejtettem, hogy mennyire veszélyes játékot űz mindhármunk jövőjével... de tartogatott még néhány nagyon kellemetlen meglepetést. Még azon a nyáron megkínzott egy közeli falubeli lányt, mert az állítólag tiszteletlen volt vele. Nagyanyám ereje egyre csökkent, nem ütközött tehát akadályba egyre agresszívabb magatartása. A negyedik évemben nyilvánvaló volt már a felek helyzete: mi a 'rosszhoz' tartoztunk, habár rólam senkinek nem jutott eszébe az eszmerendszer, amit eddigre sok hozzám hasonló gyerek magáévá tett. Rettegtem a közelgő háborútól, és sajnos a félelmem megvalósult - az egyetlen kiutat ebből a mugli világba való költözés jelentette. Összerezzentem minden vállamon kopogó kézre még a Roxfortban is, várva a pillanatot mikor Anyám belém ereszti a befolyásos karmait és fel akar használni a saját boldogsága érdekében. Azt hiszem, kizárólag annak köszönhetem, hogy nem jutott erre ideje, hogy szégyellte a származásom a halálfalók között.
Mégis, a nagy sorsdöntő pillanat váratott magára: Dumbledore teste fölött állva értettem meg hogy mit jelent egy eszme áldozatának lenni. Mélységes gyászt éreztem, az utolsó védőbástya leomlása volt ez a szememben, ettől kezdve már tudatosan kerültem a helyzeteket ahol Anyám befolyással bírhat rám. A szeretett Roxfort ostroma, a tengernyi ártatlan áldozat, akik mások elveiért halt meg, abban az illúzióban, hogy volt választása... mikor eloszlott a köd és a szétszaggatott családok keresni kezdték egymást, tudtam, hogy Anyám nem adja fel ilyen könnyen, számára nem ért véget a 'játék'.
Menekülj csak, Anyám, menekülj, ahogy mindig tetted, oldaladon a vezérüket vesztett halálfalókkal, de a vadászat elkezdődött. Konstansok és variációk... gondoltad volna, hogy egyszer előlem is szaladsz majd?

A jellem

Azt hiszem, a személyisége megértéshez segítségül kell hívnom a rómaiak találékonyságát. Janus, a kétarcú istenség rám mosolyog a múltból, a kezét nyújtja felém és nevének ismerete jól illusztrálja, mennyivel több rejlik egy csinos arc mögött, mint a felületes megfigyelő tippelné.

Az emberek Minervaként, Minnieként ismerik általában, helyzete válogatja persze a becenevet. Nyitott, extrovertált karaktere mindenhez pozitívan áll, ez persze nem akadályozza meg abban, hogy cinikus megjegyzéseket tegyen, de leginkább a saját hibáira kivetítve. Könnyen megtalálja a közös hangot, de meglehetősen óvatos: az elutasításra gyanakvó mosolygással reagál. Gyakran visszhangos a folyosó jókedvű viccelődésétől, de látszólag sok barátja és ismerőse kevés mély őszinte gondolatát ismeri - ebből könnyen leszűrhető hogy remek társasági csevegő. Ellentétben az ezzel gyakran járó tettetett igazsággal, Minnie ritkán hazudik a véleményével kapcsolatban, jellemzőbb hogy nem mindent mond ki. Szeret versengeni, vitatkozni, amíg az megoldható tisztességes körülmények között. Rajongással beszél mindenről, amit élvez, szereti megosztani az élményeit a hozzá közel állókkal.
'
Elizabeth' a sötét emlékekre született válasz. Szó sincs azonban kettős személyiségről, egyszerűen könnyebbnek találta így hivatkozni kétpólusú származására, hiszen ezen a néven inkább az Anyja szólította. Kevés dolog foglalkoztatja annyira, mint a rengeteg kérdésére választ találni, elsősorban szökésben lévő Anyjától és mindenkitől, aki kapcsolatban lehetett vele. A felszín alatt tehát Minnie sokkal erőteljesebben céltudatos és törekvő, egyelőre ez élteti a jövőbeli pályáját is.
Félreértés azonban ne essék: Minerva nem bosszúálló típus. Első sorban az igazság mozgatja, így a végletekig udvarias és jóra törekvő személyisége sokszor inkább megkímélné a környezetét az összes rossz körülménytől, amelyet az Anyja döntései hoztak rá, akár radikális eszközök bevetésével is.

Erősség || Remekül épít kapcsolatot lényegében bárkivel, találékony, kreatív és kitartó.
Gyengeség || Igazán még saját magában sem bízik meg, titkolózó, ami sokszor hazugsággal párosul és még magának sem vallja be, hogy mennyire hiú.

Apróságok

mindig || Francai konyha, sportok, az évszakok váltakozása, sakk, fényképezés, a féltestvérei, dohányozni, kviddics és a nagyanyja portréja.
soha || Igazságtalanság, veszíteni, korán kelni, törött dolgok, antik lámpák és tengeri ételek.
hobbik || A barátaival tölti az időt és/vagy sportol. Emellett szívesen készít képeket.
merengő || A legjobb emléke az apjával való újra összeköltözés, ekkor újra szabadnak érezte magát.
A legrosszabb pedig mikor a nagyanyja meghalt - ezt a mai napig nem igazán dolgozta fel.
mumus || Hogy olyanná válik, mint az anyja - a számára megmutatkozó mumus elsőként egy óriás keretű portréként jelenik meg, mely az anyját ábrázolja. Közelebbről megvizsgálva a képet azonban lassan kivehetővé válik, hogy egy tükör az, amelyben eddig is csak saját magát nézte, mögötte pedig feltűnnek rokonai és barátai, amint némán és vádlóan távolodni kezdenek, míg végül a sötétben egyedül maradt arckép szélesen elmosolyodik.
Edevis tükre || Megtalálni élete hiányzó darabjait, miközben biztonságban tudhatja a szeretteit.
százfűlé-főzet|| Napszítta aranysárga, mely az idő múlásával fokozatosan sötétebb árnyalatot vesz fel, ennek megfelelően az illata kezdetben édes, csokoládéra emlékeztető, később inkább fémes jegyek tűnnek fel benne.
Amortentia || A csokoládé illata, férfiparfümmel és cigarettafüsttel.
titkok || Egy unalmas képböngészéssel töltött délután eredményeként rájött, hogy kifejezetten vonzónak találta a még ép és fiatal Tom Denemet, illetve a Black fivéreket.
azt beszélik, hogy... || 'Minerva az arcodba mosolyog, de csak azért, hogy közben elvonja a figyelmedet amíg hátba szúr!'

A család

apa || Zachary Forrester; 42; mugli- jelenlegi gondviselő, közeli boldog viszony.
anya || Cerys Balmoral; 36; aranyvérű - mindig kellemetlen, jelenleg egyfajta bosszúvágy hajtotta.
testvérek || Aubrey Celia (5) Gregory (15) - második kettő mugli, az első boszorkány - féltestvérek az apa oldaláról, a kapcsolatuk azonban meghitt és gördülékeny.
állatok || 'Maccavity', meglehetősen rossz természetű perzsa macska.

A meglehetősen bonyolult családfa bal oldalán elhelyezkedő DeWitt família Minervában köszönthette első boszorkány tagját, legalábbis emberemlékezet óta elsőt - Zachary szülei elsőre annyira zavarba jöttek a lehetőségtől, hogy különös bűvészképességnek tartották a mágiát. Származásuk alapján a család rendelkezik amerikai, illetve francia gyökerekkel, de nevük sehol nem bukkan fel a Mágiaügyi Minisztérium nyilvántartásában.
A jobb oldalon szerephez jutó Balmoral klán azonban kikérné magának a feltételezést is, ha még mindig szilárd alapokon nyugodna. Nevüket a királyi palotától eredeztetik, forrásaik szerint első elismerten mágus ősük, a furcsa történeteiről híres Sir Lawrence Balmoral a 15. században itt élő Alexander Gordon közeli barátja volt. Balmoral az őrgróf távollétében egyfajta rendfenntartóként működött, amit a hazatérő tulajdonos a következő szavakkal honorált (a temérdek arany mellett) "Már szinte úgy tetszik, az otthonom, 's jobb kezem egy személy!" - Sir Lawrence későbbi érdemeiről szűkebben fogalmaz a krónika, tekintettel arra, hogy az őrgróf ezután kínos hirtelenséggel elhunyt vadászbalesetben. Ettől kezdve rengeteg generációnyi Balmoral kezdte a környéken található kúriájában az ősi családok nemes, kötelességekkel teli életét. Jelmondatuk, az "Ad Finem Fidelis" utal Balmoral mindenkori örököséhez való hűségükre, habár nem sok alkalommal okozott ez vitás kérdéseket.
A család tulajdonában lévő birtok és a rajta álló kúria változatlanul a vérvonal kezében maradt, habár nem egészen egy emberöltővel ezelőtt szörnyű tragédiák színterévé is vált: először a családfő, Abraham Balmoral önkezével vetett véget életének, majd fia ezt követően szó nélkül távozott. Marius Balmoral tartózkodása tehát nem ismert, de
húga ez után történt szökése vezetett a vérvonal végleges lecsúszásához: Cerys ugyan később visszatért, egyetlen gyermeke azonban már nem elég tiszta vérű, dacára az örökölt Balmoral névnek. A kúriát évekig a megözvegyült Elizabeth Balmoral (születési nevén Elizabeth Lutece) tartotta uralma alatt, a sorozatos csapások azonban meggyengítették egészségét, így pár évvel ezelőtt elhunyt.
A Balmoral család mindig kiváló volt a bizarr és udvarias jelzők közötti lavírozásban - őseik között tudhatják többet között azt a Szép Ceridwent, aki gyakran érezte szükségét a meztelenül imádkozásnak. Ha ebben a rítusában megzavarták, teljes természetességgel közölte, hogy legőszintébb formájában kíván Istennel kommunikálni. Emellett baljós eredet történetük megpecsételte a sorsukat: a közepesen befolyásos családok között helyezkedtek el a közelmúlt szomorú eseményei előtt. A legutóbbi pár generáció körében kezdte felütni fejét a liberális szemlélet, gyermekeiket már kevésbé szigorúan nevelték, a rossznyelvek szerint ennek meg is lett az eredménye. Ennek ellenére a történelem folyamán sosem álltak igazán egyetlen oldalra sem, bármilyen háborúról is volt szó: ragaszkodtak jelmondatukhoz, mely elsősorban az egyén saját magához való hűségét jelenti az olvasatukban.
Cerys azonban köztudottan a halálfalók oldalán harcolt a legutóbbi háborúban, ezzel végső bukást hozva a családja jövőjére. Bárkit kérdeznénk, még csak nem is ezt hoznák fel fő érvként a sötét jövőre, hiszen annyira nem ritka az aranyvérűek között ez az állásfoglalás: Cerys legrosszabbnak bizonyult döntése mégis félvér lánya, mondják a vér tisztaságát féltők.
Abban azonban mindenki teljesen egyetért, hogy mindhárom feltételezetten élő családtag okozhat még kínos meglepetéseket - hiszen a Balmoralok elsősorban magukhoz hűségesek.

Külsőségek

magasság || 1.78cm
testalkat || Nőiesen sportos.
szemszín || Szürkés zöld
hajszín || Szőkés barna.
kinézet || Minerva gyerekként rájött már, sok mindent elérhet a külső szépséggel - ehhez párosul az ajkain mindig integető mosoly. Magasságából és életmódjából adódóan csinos alkattal rendelkezik, és az eleinte nehezen kezelt magasság is inkább előny mostanra, mint hátrány. Ha valakit nem győzne meg ezen megnyerő tulajdonságok sokasága, meglehetősen rövid idő alatt bekerül Minerva pozitív és vibráló aurájába, elveszítve az utolsó esélyt is arra, hogy ne kedvelje.

A tudás

varázslói ismeretek || Mit csinál a gyermek egy versenyhelyzetben, ha előtte egész életében kénytelen volt hallgatni a saját inkompetenciájáról szóló demagóg monológokat? Minerva kezdetben sem hanyagolta el a kötelességeit, egyrészt mert szeret megfelelni, másrészt pedig kiemelkedni akarása sosem hagyja nyugodni. Tanárai elsősorban mindig mosolygó arcát láthatják padjaikban, aktivitása általában a kíváncsiságtól függ. Nem áll túl szorgalmas diák hírében, és ez tulajdonképpen nehezen cáfolható, ha rendszeresen látjuk társaival az utolsó pillanatban feladatokat megoldó szeleburdi alakját. Az éles megmérettetésekre azonban a belé nevelt kisebbségi komplexusnak köszönhetően mindig pontosan készült, rettegve a meg nem felelés rémétől. Mivel a kitűzött cél az aurori pálya, ez meglehetősen sok terhet ró rá, amelyet a kedvenc tárgyai, az átváltoztatástan és a bájitaltan enyhít. Ha valamiből a kényszer ellenére mégsem teljesít, általában a tanár személyének vagy az időközben vesztett érdeklődésnek köszönhető, bár legnagyobb eredményei között tartja számon hogy csak véges alkalommal aludt el mágiatörténeten, és sosem borította rá senkire a teafüvet jóslástanon.
felvett tantárgyak || Mugliismeret és rúnaismeret.
pálca típusa ||Tizenkét és fél hüvelyk, rózsafa, főnixtoll.
RBF || Átváltoztatástan- K
Bájitaltan- K
Bűbájtan- E
Sötét Varázslatok Kivédése- K
Mágiatörténet- E
Jóslástan- T
Rúnaismeret - E
Gyógynövénytan - V
Mugliismeret - K

Egyéb

avialany|| Behati Prinsloo.