Nappali

A ház nappalija legalább olyan látványos, mint a többi része. A natúr fa keveredik a fehér színek egyszerűségével. Otthonos hatású? Talán. A tulajdonosa mégsem élvezi annyira, mint az elvárható volna, ha az ember elvileg az álomotthonában él.

[Csúnyán rossz időzítés]

csakeggönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Nem hittem volna sosem, hogy valaha is hasznára leszek egy híres embernek. Én? Ugyan már. Azt gondoltam mindig is ilyen part menti egyén leszek, szép csendesen éldegélve meg ilyesmik. Viszont fogalmam sincsen, hogy mi is történt pontosan, hogy felém sodorta az élet pont őt. Bár a meglepetésein már meg sem kéne lepődni, viszont annak nagyon örültem, hogy nem raboltak ki Roxmortsban. Csak kicsit kiszellőztettem a fejem, és elgondolkodjak az élet fontos kérdésein. Például azon, miért ázik szét a pillecukor, mielőtt meginnám a forrócsokim? Vagy miért eszi Tarzan meg a ruháimat. Persze eszembe jutott anya levele is, amit nem vagyok még most sem hajlandó kinyitni. Taln igaz, hogy félek tőle, félek, ha ez a levél valami olyasmi ami utaolsó segélykérésként funkcionál. Vagy csak olyan baromság, anyám fura gondolataival. Nagyon remélem, hogy nem örököltem tőle semmi ilyen fura betegséget. Nem akarom, hogy a barátaim, hogy Mira szenvedjen a sok furcsaságom miatt, amik nek Sophie féle tipikus furcsaságok. Aznap, valami fura rikácsolást hallottam és szégyenemre mondva azt hittem nőt erőszakolnak. De nem. Akire rászálltak az nem volt más, mint Mikhail Belot. És nagyon rámászott valami diák. Sose értettem mire jó ez a hülyén elvakult rajongás. Persze, tudtam ki ő, nyilván, lány vagyok meg kíváncsi meg ilyenek, de sosem lennék képes rávetni magam egy híres emberre se. Sőt elmenekülök előlük, nehogy a porszemnyi létezésem bepiszkítsa a ragyogásukat.
Milyen drámai gondolatok. De igazából nem bírtam nézni, hogy annyira kivan attól a valakitól szóval valahogy csak kimenekítettem. És most úton vagyok Londonba, a lakására. Ez nagyon durva. Elég lett volna egy nem tudom valami izé, hogy megköszönje, sőt nem is lett volna muszáj az sem, de egyenesen meghívott magához.
Ebben a kábulatban utazok vissza a vonattal Londonig, miközben kicsit talán túl idegesen győrögetem egész úton a pulcsimat. Rástresszeltem oké? Azt se tudom mit kell egy híres emberrel csinálni. Ugyan olyan idétlen leszek, mint amilyen Miráéknél is voltam. Amúgy is nincs korán? Vagy késő van? Te jó ég, lehet hamar érek oda?
A gondoltaim kérdőjeles útvesztőibúl aztán kicibál a fékezés és az ismert vágány. Fura így megérkezni ide, és nem is hittem, hogy suli időben kiengednek, de egész szuper. Meg magányos. Amúgy biztos korán érkezem. Annyira fusztrált leszek, hogy teszek vagy két kör sétát a környékén, bár lehet a végén betörőnek leszek nézve. De abban is reménykedek, hogy lenyugodnak a gondolataim. Hát nem sikerülnek. Olyan fél 10 körül csak ébrem van nem? Na jó még öt percet várok. Meg még egyszer öt percet. Annyira ideges vagyok, hogy fel sem tűnik, hogy a hűvös szél csípi az arcomat, meg az sem, hogy megbámulnak a járókelők, hogy mégis mit keresek én ponte nnél a háznál... Aztán csak becsöngetek. Mert állnni is zavar már. Csak nem lesz baj ugye?
Alig hogy elveszem a kezem a csengőről, talán kicsit sok idő telik el. Túl sok. Ööö, mit is kell csinélni? Lehet rossz napon jöttem? Oooké, Sophie, most fordulj meg, tegyél úgy, mint aki eltévedt és sündörögj szépen el... Ekkor vágódik ki az ajtó egy magas pasi miatt aki elrobog mellettem. Lehet rosszkor jöttem? Nagyon rosszkor? Kétségbeesett fejjel kukucskálok be a nyitva hagyott ajtón.
- Öhm... - köszörülöm meg a torkom. - Jó reggelt...

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Nehéz este volt… nem azért, mert nem volt jó Holdennel összebújni. Az lényegében kicsit be is ragyogta a szörnyű órákat, amit a kínzó bokafájás okozott. Rosszul léptem a próbán és a korábban túlzottan is összetört csontjaim borzalmas fájdalommal jelezték, hogy ezt nem kellett volna. Így hát a délután a kanapén, bőgve, ordítva töltöttem. Nem foglalkoztam azzal, hogy a fekete szín éppen aznap olvadt le a hajamról. Nem számított, mert tudtam, hogy Holden úgyis szeret, ha nem vagyok tökéletes.
Éjszaka csak bújtam hozzá, élveztem az illatát és megkértem, hogy olvasson fel egy verseskönyvből. Ócska, koszos példány volt, amit egy parkban találtam. Valaki a padon felejthette, miután sietve távozott. Bizonyos verseket bejelölt benne, csupa olyat, amiben furcsa, mély gondolatok voltak és épp ezért ragadták meg a figyelmemet. Lehunyt szemmel hallgattam Holden szavait, koncentrálva a tartalmukra és nem gondolva a fájdalomra. Aztán egyszer csak elaludtam. Furcsa, nyúzós álmaim voltak, amiktől hol felébredtem, hol forgolódtam… mindenesetre reggel hétkor az ágy közepén találtam magam és csak figyeltem, ahogy Holden készülődik. Biztosan megint nyomozgatni akar, mostanában azt szokta, de nem sokat mesélt még róla. Talán várja az áttörést és a szenzációt.
– Jön hozzám valami gyerek… – morogtam félálomban és az államat a párnára támasztottam, ahogy a hasamra fordultam. A szemem megint lehunytam, de azért minden erőmmel azon voltam, hogy ne aludjak ma vissza. – Segített megszabadulni egy halom őrült rajongótól és gondoltam meghívom egy kávéra és megnézheti a házam… ha már a Szombati Boszorkány szerint az én házam a legízlésesebb a hírességek közül… – Magyaráztam, habár ez a kijelentés csak álmomban szerepelt az újság hasábjain. Igen, közvetlenül azelőtt olvastam, hogy egy csomó bérgyilkos csiga megpróbált betörni a házamba, hogy halálra nyálkázzanak.
Elaludtam és hallottam a saját szuszogásom, mert Holden készülődését, majd azt is ahogy távozik… és visszajött? Valami motyogást hallottam kintről, így nagy nehezen felálltam, hogy totálisan meztelenül kisétáljak. Előtte nem kellett rejtegetnem semmit – nem azért, mert olyan csúnya lett volna a testem, sőt –, mert valahogy ez természetessé vált. Minden porcikámat ismerte és én is ismertem minden porcikáját.
– Mi a fene?! – kiáltottam fel, mikor megpillantottam a vörös hajkoronát. – Merlin szaros valagára, hány óra van?! Hány óra van?! – Üvöltöztem és felkaptam a földről a tegnap ott hagyott nadrágomat, hogy gyorsan belebújjak. Még jó, hogy szokásom eldobálni a ruháimat, így legalább mindig van mit gyorsan felvenni. Aztán Holden pulcsiját is felvettem, ami közvetlenül mellette volt és azt is magamra húztam.
– Bassza meg, ne törj így rám… – magyaráztam és kanapéhoz vánszorogtam, hogy lehulljak rá, mint valami hulla. Még fel sem fogta, hogy a gyerek meglátta az igazi hajszínemet. – Nem látod valahol a pálcám? Olyan furcsán bumszliszerű egy pálcához képest… – tettem hozzá, mikor megint megéreztem a lüktetést a bokámba és beleüvöltöttem a ház csendjébe: – A KENTAÚR HÁGJA MEG!

[Csúnyán rossz időzítés]

csakeggönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Igazából az elején nem esik le, hogy amin először megakad a szemem, az valami figyegő cucc a lábai között. Igazából mondhatnak emberek bárkit, a szem valamiért a legdurább dolgokat szúrja ki, például a zöldséget valaki foga között, vagy a taknyot az orra szélén, vagy a fityegő cuccot egy pucér pasi esetében. Szóval igen meztelen, és amit ott nézek ha csak egy fél pilanatra is az a meztelen igazság. te jó ég. Még jó hogy nem vagyok olyan elvetemült hogy visítva rácuppanjak Mikhail testére, mint ahogy a legtöbben tették volna. Én inkább úgy reagálok hogy a szemem elé teszem a kezem és nagy hangos levegővétellel elfordulok.
– Mi a fene?! Merlin szaros valagára, hány óra van?! Hány óra van?!
- Jaj, nagyon... nagyon bocsánat izé nem láttam fityegni semmit, meg minden, szóval hát sajnálom - hebegem habogom,  ahogy aztán tolatva besétálok a lakásba, miután behúzom az ajtót.
– Bassza meg, ne törj így rám… 
Azt hiszem tényleg nagyon rosszkor jöhettem. Vajon el fog fenekelni? Jaj, Sophie, ne legyél már ilyen hülye, hány éves vagy, öt? De mi van ha rámuszít valami random testőrt aki a függönyök és sötétítők mögött szobroz.
- Jó nagyon sajnálom... és amúgy olyan majdnem tíz óra van... - motyogom, egyre sírósabb hangon, még minidg nagyon is összecsukott szemekkel és úgy téblábolok a szoba valamilyen részén. Nem merem kinyitni a szemem, mert félek. Lehet egy fűrésszel akar kettévágni. Úristen mi ez a zúgás? Ugrok egyet a hirtelen felhangzó berregő hangra, de valószínüleg nem a házból jön, hanem kívülről. SZóval a kertben lesz a kivégzésem. Igazából sosem tudom kezelni a dühös embereket, de azzal nyugtatom magam, hogy minden álmos ember az. És lehet ő nagyon is az. Kilesek aztán a szememen keresztül és még konstatálom a tényt, hogy élek, Mikhail pedig a kanapén fetreng szóval eddig minden oké. Mármint élettanilag mert még élek és lélegzem. Körbepislogok a házban, nagyon aranyos meg szép és fényes. Már épp modnai is akarom, hogy köszönöm a vendéglátást, meg igzaán nem akarok zavarni, amikor megszólal, valamivel higgadtabban.
– Nem látod valahol a pálcám? Olyan furcsán bumszliszerű egy pálcához képest… - erre csak pislogtam.
- Hát idefelé nem nagyon találkoztam vele... - mondom aztán a nyakamat nyújtogatom hátha valami bumszliszerűt megtalálok. Azért elkezdek szétnézni.
- Hát ha nem baj, hogy itt nézelődök, mint valami rossz tolvaj vagy ilyesmi szvíesen megkeresem neked - ajánlom fel segítő készen, aztán ha nem akadt ki rám, keresni is kezdem. Éppen egy nagy cuccot emelek fel, amin valami sütistányérszerűség is van, nem mintha egy csomó vaskos újság halom legalján lenne, de ki tudja, megnézem.
– A KENTAÚR HÁGJA MEG! - erre aztán megijedek és kicsúszik minden a kezemből és hangosan csattan és törik. Teljesen elsápadok és vörösödök, bár eddig nem tudtam, lehet e sápadtan vörösödni, de úgy tűnik igen.
- Ó te jó ég - motyogom, de aztán meglátom hogy valamitől nagyon szenved. GYerünk Sophie, agyaj már, milye is fáj neki? Mindenki tudja nem? A térde tört el, vagy a könyöke? Ajj nem tudom. MInden esetre elviharzok a konyhába, hogy aztán azon tanakodjak, milyen borogatás vagy izé kell ilynekor, de csinélok meleg és hideg vízzel is. Fogalmam sincs mit kell csinálni egy beteg emberrel, Rose nénit se tudom úgy ápolni, biztos azért van kórházban. Nem értek ezekhez, és félek nagyon félek hogy elrontok valamit, de egy borogatással nem lehet embert ölni legalább... Szóval odateszem a térdére az egyik borogatást.
- Remélem így már jó lesz - pislogok rá nagy aggodalmas szemekkel. Szomorúlátni egy embert szenvedni, ésén olyan tehetetlennek érzem magam olyankor, hogy le tdnám lőni magam. KÖzben pedig megakad a szemem egy pálcaszerűségen ami valami nagy dísznövénykaspóbl áll ki.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Bassza meg! Még vagy ezerszer tudtam volna a ház csendjébe üvölteni, de nem vagyok vak… láttam, hogy megszeppent ez a kölyök, mikor olyan állapotban látott, amiben egyetlen rajongómnak sem kellene soha. Áldom az eszem, hogy csak úgy szétdobáltam a ruháimat, annak reményében, hogy majd valaki összeszed utánam mindent… a valaki alatt természetesen a házvezetőnőmet értettem.
– Jó nagyon sajnálom... és amúgy olyan majdnem tíz óra van... – magyarázta. Ezt nehezen tudtam elhinni, mikor Holden kikelt az ágyból egészen olyan érzésem volt, mintha még csak hajnal lenne. Hiába aludtam vissza egy-egy percre, ugyanaz a furcsa, szürkés idő fogadott, ami napkelte előtt szokott.
– Tíz? – kérdeztem vissza morogva, miközben a nadrágomat gomboltam magamon. Nem akartam még véletlenül sem csevegő hangot megütni, túl mérges és sértett voltam ahhoz. Mégis minek jön előbb, ha egyszer megmondom a pontos időt, mikor érkezzen? Addigra talán megérkezett volna a vénasszony is a süteményekkel, amiket kértem és amik között szigorúan cukormentes darabok is voltak. Csak azért, mert meghívtam valakit magamhoz nem óhajtottam felrúgni az egyébként meglepően szigorú diétámat. Sőt, csak még komolyabban akartam venni és azt mutatni, hogy tökéletesen ura vagyok a testemnek, holott ez egy cseppet sem volt igaz. Jó ideje nem voltam az ura… ott voltak azok az állandóan kínzó képek, amiket egy-egy átmulatott éjszaka után csalt a szememre a rengeteg alkohol és bájitalt. Olyankor megfeszült a testem és hagytam, hogy dobáljanak az érzések és benyomások, amik csak úgy rám találtak. De akármilyen veszélyes is volt mindez, hát még mindig a legjobb módja volt, hogy ne vegyek tudomást mindarról, amit velem tettek… és tesznek.
Ha a fájdalom nem hasít bele a lábamba, talán még szidalmazni is elkezdtem volna, hogy lehetne figyelmesebb. Ám addigra jobban érdekelt, hogy hol a pálcám, hát lerogytam a kanapéra és csak akkor fogtam fel, hogy a hajam még mindig szőkésbarna fekete helyett.
– Hát ha nem baj, hogy itt nézelődök, mint valami rossz tolvaj vagy ilyesmi szívesen megkeresem neked – kezdte, de persze a szokásos fájdalomtól felüvöltöttem. Persze ez is könnyebb volt, mikor csak egyedül voltam a házban és csak üvöltöttem bele a semmibe, mikor fájt valamim vagy bőgve csapkodtam magam a földhöz. Másképp nem tudtam legyőzni ezt az átkozott fájdalmat.
– Ó te jó ég – erre konkrétan átevickélt a konyhába és a vízzel babrált. Hogy mi a francnak, azt nem nagyon értettem, miközben nekem a pálcámra lett volna szükségem.
– Hé, te gyerek! Mi lenne, ha inkább a pálcám keresnéd? – kérdeztem talán túlzottan is indulatosan, de nem számított. Sejthette, hogy valamim fáj, de hogy mi pontosan azt nem. A sajtó elől gondosan elrejtettem a problémáimat, ha kérdezték miért is bicegek, az izomlázra fogtam. Most azonban túl erős volt a kín ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, miképpen szorítsam össze a fogaimat és mondjam, minden rendben.
– Remélem így már jó lesz – magyarázta, miután valami anyagot tett a lábamra, ami tocsogott a víztől. Nem, nem volt jó, máris átázott tőle a nadrág, amit az előbb vettem fel és éppenséggel egyáltalán nem a térdem fájt, hogy ennek még valami normális következménye is legyen.
– Nem ott fáj, te kis… – megfogtam az anyag darabot és a bokámra dobtam, majd kiterültem a kanapén. – Ülj már le! – tettem hozzá idegesen, hátha akkor ledobja magát végre a másik kanapéra vagy legalább az egyik nyamvadék fotelbe. Hihetetlen volt, hogy milyen szerencsétlen és hogy ezért valószínűleg rajtam kívül mindenki más sajnálná.
– Nyugi, csak megerőltettem a legutóbbi próbámon. – Közöltem, hátha akkor kevésbé vág ijedt arcot. – Mondtam, hogy fél tizenegyre gyere. Még egy halom dolgom lett volna… meg jön az a hülye banya a süteményeddel. – Tettem hozzá aztán némiképpen ingerülten. – Most nézd meg hogy nézek ki! Még felöltözni sem volt időm miattad! – Igen, legyen csak bűntudata.

[Csúnyán rossz időzítés]

csakeggönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Ez az ember ilyesztően nem is tudom. ELveszett és mérges. Valahogy aki elveszett valahogy valamiért a világban az egyfolytában dühös, mert nem tudom.Én is ilyen voltam, sokáig a háború után elveszett, dühös, olyan dolgok miatt amik a keresztjeim lettek, amiket nem tudok ledobni magamról, és lehet neki is vannak dolagi amiket képtelen ledobni magáról, a fájdalmon kívül.
De ettől föggetlenül, hogy tudom nagyjából milyen ez, mert teljesen sose lehet átérezni a másik fájdalmát, mégis bepánikolok, mert na, a kiabálást nem nagyon tudom kezelni, olyan mintha hozzám vágnának egy üres vödröt hogy varázsoljak bele virágot. Vagyis. Jó, mindieg elfelejtem, hogy túl muglisan gondolkodom, de na. Körülbelül olyan, hogy fáj és nem tudom mit is csináljak, mit vár el a dühös ember. De valahogy csak segíteni próbálok neki, így amikor bem vagyok a lakásban és keresem a tűt a szénakazalban, mert mégis hogy találnék meg egy ismeretlen pácát egy ismeretlen házban? Na mindegy. Most megpróbálod, Sophie, mert most te egy... Nem tudom te egy határozott lány leszel és jaj üvölt jaj, hát csak nem rossz helyre teszem azt a borogatást?
– Hé, te gyerek! Mi lenne, ha inkább a pálcám keresnéd?
- Ott is lehetett volna amúgy - motyogom rémülten miközben visszatérek - legalább egy helyen már biztosan nincs - teszem hozzá picit optimistán, mert nem tudom. Egyel kevesebb az ahol fel kéne kutatnom a pálcát. Ja. Ilyesmi.
Amúgy miért nincsen ilyen elsősegély óra a Roxfortban? Semmit se tudok a sebekről meg ezekről, meg most is ahogy láom az arcán, hogy teljesen rosszul csinálok valamit még jobban megijedek. Főleg mert nagyon is a pokolba kíván.
– Nem ott fáj, te kis… – lebiggyesztem az ajkaminat és próbálok nem sírni, mert igazából félek is az indulatoktól és magamra is mérges vagyok, hogy hogy lehetek ilyen béna. Közben inkább odaszaladok ahol észre veszem a pálcát és félig ugyan letörölgetem róla a virágföldet, ami a locsolástól még sáros is, de amikor rám szól, hogy üljek re, csak riadtan a kezébe nyomom a pálcát, ahogyan maradt és levágom magam a földre összekuporodva, és csak pislogok magam elé, de aggódóan azéért csak a bokájára lesek.
– Nyugi, csak megerőltettem a legutóbbi próbámon. - Erre valamiért gyanakodva összevonta a szemöldökömet, mert neki mindig a bokája fájt legutóbb is a próbájára fogta amikor kimenekítettem az őrült diákoktól. De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek egy híres embert? Csak egy kis homokszem, gondolom magamban mélységesen lehangolva. - Mondtam, hogy fél tizenegyre gyere. Még egy halom dolgom lett volna… meg jön az a hülye banya a süteményeddel.
- Óó, nagyon sajnálom - pislogok rá megszeppenve, mert komolyan kiment a fejemből, hogy egyáltalán meg lett-e bezsélve ez. De a sütire némileg elmosolyodok, csak nem olyan szörnyű alak... Meg hát biztos nem az, valaki szereti, legalább is az a férfi biztosan szeretheti, mert csak úgy jött ki innen, hogy ő pucér volt meg ilyenek.
– Most nézd meg hogy nézek ki! Még felöltözni sem volt időm miattad! – - Erre aztán tényleg szipogni kezdek, mert komolyan nem hiszem el, hogy midnent elrontottam. Vagyis elhiszem, de akkor se. Szóval na. Nem szerettem volna, hogy miattam legyen rossz napja, de azért felislogok a hajára, mert valahogy nem a megszokott színű, de azt hiszem, hogy csak a fény, meg az árnyék és inkább visszabámulok a földre, amúgy is minek bámulok meg egy híres embert?
- Én nem szerettem volna rosszat, de mintha itt se lennék, nyugodtan készülj el vagy ilyenek - monodm kicsit sűrűbben szipogva, a pityergés határán álldogálva.

 

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Nem! Nem! Nem! Ha az a kiscsaj elkezdett volna bőgni ténylegesen, akkor biztosan menten kirohanok a házamból és eltűnök, míg meg nem bizonyosodtam volna róla, hogy megnyugszik. Éreztem, hogy elsápadok, ahogy megpillantottam a könnyeket a szemében. Nem bírtam a sírós nőket s azoknál már csak a sírós kislányok akasztottak ki jobban. Azt sem tudtam hirtelen, hogy van-e otthon zsebkendőm. Ezekért mind a házvezető nő felelt és én, mivel annyira figyeltem magamra, sosem voltam beteg, hogy használhassak ilyesmit. Szóval fogalmam sem volt, hogy mit találnék, ha elkezdenék mondjuk a konyhába kutakodni.
Aztán meg, mikor rászóltam, hogy üljön már végre le, hát levágta magát a padlóra. A padlóra, könyörgöm! Ma még nem volt felsöprögetve és a kutya bizonyára megfetrengett ott is az éjszaka.
– Óó, nagyon sajnálom.
Azt hiszem, jó ötlet volt megemlíteni a süteményeket, mert az előbbi könnyes arc kicsit felderűlt. Nyugodtabban dőltem hátra a kanapén és bámultam a bokámat, amin ott díszelgett a vizes rongy. Sosem szoktam így borogatni, rendszerint bekenem a kenőccsel, amit a medimágusom kevert ki vagy döntöm magamban az erősebbnél erősebb bájitalokat s közben Holdennek bőgök, hogy milyen szörnyű életem van. Mármint nem miatta szörnyű, ő inkább bearanyozza a némileg elkeserítő napokat.
– Na ugye, a sütire még te sem tudsz nemet mondani! És nyugodj meg, tökéletesen minden mentes, mégis nagyon finom. A legjobb ilyen cukrászda a környéken, magam teszteltem – magyaráztam tovább, hátha akkor nem sírja el tényleg magát. Ha mosolyog az jó… ugye? Még mindig bizonytalan voltam a kölkökkel kapcsolatban. Még csak a saját gyerekkoromból sem tudtam kiindulni. Annyira más világban nőttem fel, annyira más körülmények között. Nekem senki sem adott süteményt vagy bármilyen ajándékot, arról pedig, hogy szupersztárok házába menjek, éppen csak álmodozhattam, mondhatni reménytelenül. Egyszer apám, mikor éppen nem akarta agyonverni a családja egyetlen tagját sem és meglepően jó kedvűen jött haza a szomszéd falucska piacáról, hozott nekünk cukorkákat. Fejenként egy szem jutott mindenkinek s emlékszem, én egy sárga színűt kaptam. Hosszú percekig megenni sem mertem, csak figyeltem, a napfény megcsillan a kemény cukron és iszonyatosan büszke voltam magamra, hogy ilyesmim van. Még azon is gondolkodtam, hogy kisétálok az utcára és a többi gyerek szeme láttára eszem majd meg.
– Én nem szerettem volna rosszat, de mintha itt se lennék, nyugodtan készülj el vagy ilyenek – mondta. Aztán meghallottam a szipogást. Na ne… tényleg nem bőghet ez itt nekem! Ezt nem engedhetem meg.
– Értesz a masszázshoz? – kérdeztem és szinte nem is gondolkodva megfogtam a kezét, hogy felhúzzam a padlóról. – Miközben rendbe teszem az arcomat, szeretem, ha masszírozzák a vállaimat. – Tettem hozzá, de igazából nem érdekelt a válasza. Egy pálcalendítéssel magamhoz hívtam egy széket a konyhából, hogy felüljek rá, őt pedig szépen toltam magam mögé.
– Csak óvatosan, az sem jó, ha fáj! – Magyaráztam, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Aztán a következő intéssel tiszta ruha reppent ki a nappaliba. A kanapéra hullott a kék ing, a sötét színű nadrág, egy pár zokni és a mindig fényesre suvickolt, fekete cipő. Hamarosan érkeztek a fürdőből a krémet is. – Finom körkörös mozdulatok a vállnál! – Közben magam felé fordítottam a pálcát, hogy a megszokottól eltérően kevésbé manuális módon mossam meg a fogsorom és az arcomat. Nem szerettem ezt a technikát, nem voltam benne olyan biztos, mint a kézügyességemben. Ezután vettem kézbe a krémemet, hogy alaposan bekenjem az arcomat. Ezt is egy remek kozmetikus-boszorkány állította össze. Az egyik legfőbb képessége az volt, hogy amint a bőr beszívta, ragyogóbb, élettel telibb volt az ember s a hozzá tartozó kis tégelyben lévő csodaszer remekül eltűntette a sötét karikákat.
– Kérsz egy kis arckrémet? – érdeklődtem és hátra nyújtottam a dobozt. – A te korodban már figyelni kéne az arcápolásra. Lefogadom, a szüleid nem foglalkoznak veled ennyire!

[Csúnyán rossz időzítés]

csakeggönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Szedd össze magad, Sophie, mert mégis hány éves vagy, hogy egy felnőtt előtt sírva fakadsz? Gyerünk, nagy lány vagy, még ha nem is vagy pontosan teljes értékű felnőtt. A sírás nem gyakori tartozékom, és nem is nagyon szoktam, de azért vagyok olyan ügyes, hogy sírásig kétségb eejtem magam, mintha valami tudathasadásos mazoista lennék. Szóval most nem kéne ezt lemeccselni magammal, majd egyszer egy sött sarokban. Látom az arcán mennyire elszörnyed rajtam és ez elég, hogy némileg emberibbé kaparjam össze magam. Nem ne, riogatunk felnőtteket sírással. Veszek egy nagy levegőt és lenyelem a jó nagy adag szmorúságomat. Mert amúgy is a süti az finom. Remélem sikerül majd emberi módjára ennem, mert mindig összekenek evés közben valamit. Jesszusom, mindig is ilyen retardált voltam? Mira hogy visel el??
– Na ugye, a sütire még te sem tudsz nemet mondani! És nyugodj meg, tökéletesen minden mentes, mégis nagyon finom. A legjobb ilyen cukrászda a környéken, magam teszteltem.
- Ó, az jó, a sütik mindig jók - bólogatok, magamban meg elgondolkodok, hogy lesz süti a süti, ha semmi sütis nincs benne? De minden esetre biztos megeszem, végül is ő a ház ura én meg csak egy szerencsétlenül szerencsés vendég, és semmi kedvem még jobban kiborítani... Ajj miért érzem úgy, hogy mégis az fog történni?  - Jó sok helyet végigkóstolhattál, hogy megtaláld a legfinomabb cukrászdát - teszem hozzá elmélázva.
– Értesz a masszázshoz? – kérdezi hirtelen, és felhúz a földröl. Mi történiiiiik? - Miközben rendbe teszem az arcomat, szeretem, ha masszírozzák a vállaimat. – folytatja és valahogy odakeveredek a vállához, és nekilát a.. szoba közepén szépítkezni.
- Izé... néha masszírozom Rose nénit... - motyogom, de úgy tűnik nem is hallja, hirtelen nagyon el lesz magával foglalva. Bizonytalanul körbe pislogok, hogy nincs-e itt még rajtam kívül valaki, aki jobban érte egy ilyen híresség messzírozásához, de aztán egy néha sóhaj kíséretében elkezdem remélhetőleg gyengéden masszírozni a vállát. Egy baba feneke sem ilyen puha, mint az övé, de szegény, miért ilyen vékony? Finom körkörös mozdulatok... Hmm azt hiszem olvastam egyszer egy könyvet, ahol a lány ilyen masszírozést csinált a lovainál, hogy bizalmat ébresszen bennük és megnyugtassa őket. T-érintés vagy mi ez. Hmm.
– Kérsz egy kis arckrémet? A te korodban már figyelni kéne az arcápolásra. Lefogadom, a szüleid nem foglalkoznak veled ennyire! - elveszem a dobozt és nézegetem. Hogy kell ezt felkenni?
- Köszönöm... Hát végül is igaz nem nagyon vannak szüleim, csak Rose néni - bököm ki és magam sem tudom miért. Igazából sosem figyelt rám annyira senki, Rose néni vette észre először hogy éhen halófélben vagyok mert anyám még főzni is elfelejtett. Felsóhajtok. Szeirntem azt se vette volna észre, ha meghalok mellette. EBbe beleborzongok, és magamban hálát adok minden istenszerűségnek, hogy Rose néni átjött sót kérni aznap. Megrázom a fejem, és elhessegetem a borús gondolatokat. Azért engedelmesen felkenem az arckrémet amitől ilyesztően furán puha lesz a fejem, majd gyorsan vissza is adom. Te jó ég, mintha új bőr lenne rajtam.
Miután befejezem a masszírozást, nem tudom nem megnézni a haját. Biztos a fények, vagy ilyenek,d e mintha világosabb lenne, a kelleténél. És ki is csúszik a számon a kérdés.
- Világos barnára festetted a hajad?

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

– Izé... néha masszírozom Rose nénit... – mondta és ahogyan finomnak a vállamhoz ért, egészen meglepődtem. Cseppet sem volt durva vagy erőszakos, mint a házvezetőnőm, aki a kelleténél jobban nyomkodta az amúgyis fáradt izmaimat. Ez éppen csak egy kis átmozgatás kellett volna, hogy legyen, az ő durva kezei után azonban mindig jobban fájtak csak. Elégedetten hümmögtem egy kicsit, hogy éreztessem vele, jól csinálja a dolgát, majd jutalomképpen egy kevéske arckrémet ajánlottam neki. Szegény nem sokszor ápolgathatja ilyen termékekkel magát. Nem úgy festett, mint aki különösebben el van eresztve anyagilag vagy akivel rendesen foglalkoznak odahaza. Pedig pont abban a korban volt, amikor egy lány szép lassan nővé válik.
– Köszönöm... Hát végül is igaz nem nagyon vannak szüleim, csak Rose néni – magyarázta. Ez sem sokkolt le különösebben. Ez a Rose néni irdatlan egy banya lehetett a maga módján, aki nem sok időt vagy pénzt szánta arra, hogy ezt a szerencsétlen vöröskét bevezesse az igényes és higiénikus életmódba. Kísértetiesen kezdett emlékeztetni ez a saját otthoni helyzetemre. Mindenesetre azért nyugodtan oszlattam el a krémet a szemem alatt, hogy szépen eltűnjenek azok a sötét karikák.
– Ez nem helyes. Maholnap már kész hölgy leszel és ezek azaz akármilyen néni mégcsak nem is foglalkozik veled rendesen. – Állapítottam meg rosszalló hangon és a szemkörnyék ápolót is távolabb lebegtetve magamtól belenéztem a tükrömbe. Egész jól néztem ki. A bőröm kisimult és puha lett, elmúlt a kiszáradtság, amit a túl sok alkohol, kevés vízfogyasztása okozott. A sötét karikák szép lassan eltűntek. Jöhetett az ajakápoló, ami egy epres és olíva olajos darab volt. Ezt szerettem a legjobban. Nem csak puhává tette a számat, de egy kis színt is adott neki, ami jól ellensúlyozta a sápadtságomat.
Aztán a kezembe vettem a fésűmet. Óvatosan rendezgettem a tincseimet, mielőtt rátértem volna a hajam feketére színezésére. Ez volt ugyanis a legfontosabb lépés ahhoz, hogy Mikhail Bertovból Mikhail Belot-vá váljak.
– Világos barnára festetted a hajad?
Hümmögve pillantottam a lányra, majd vállat rántottam. Végül is, azt hisz, amit akar. Az emberek nagyrésze persze sejti, hogy nem fekete hajjal jöttem a világra. Elég sok minden árulkodik erről. Legyen az ember akármekkora sztár is és ápolja magát a lehető legtökéletesebb módon, akkor is becsúszhatnak bakik.
– Tudod mit? Legyünk barátok – mondtam és felé fordultam. Nem akartam ezt a hajtémát feszegetni, szóval jobbnak láttam egész egyszerűen visszaterelni a szót oda, ahol tartottunk. – Te megmasszírozol néha, én pedig elviszlek vásárolni. Kapsz rendes arcápolási cuccokat, meg néhány új ruhát.
Aztán persze az is eszembe jutott, hogy milyen helyen lakhat. A Roxfort sem éppen leányálom azokkal az ósdi falaival meg a sötét sarkaival. Bár eddig csak egy-két fényképen láttam, na meg olvastam róla, de nem lehet jobb a Durmstrangnál egy cseppet sem. Az is csak egy sötét lyuk, ahová azért dugják a diákokat, hogy sötét mágiára tanítsák őket.
– Néha itt is aludhatsz. Van két szabad hálóm. – Sóhajtottam aztán, hogy lássa, nem mindenkinek ajánlok fel ilyesmit. Nem vagyok jótékonysági szervezet, de az biztos, hogy ez a kapcsolat mindkettőnknek előnnyel járna… na meg lehet, hogy Holden is látná, hogy milyen jófej tudok lenni másokkal. Nem tudom miért, de még mindig le akartam nyűgözni őt. Ez a kapcsolat olyan, mint egy végtelen udvarlási szakasz. Imádtam minden percét.

[Csúnyán rossz időzítés]

csakeggönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Szerintem ratam kívül senki sem érezte mennyit öregedtem az alatta az idő alatt, miközben Mikhail vállait nyomkodtam. Valahogy féltem csak úgy akaratlanul fájdalmat okozni, és kellően rá os görcsöltem azt hiszem. Hogy ne legyek vele túl durva, tényleg azt képzeltem, hogy igazából egy idős néni görnyedt, szeplős vállait nyomkodom, nem pedig egy sztár makuláltalul bársonyos és szép bőrét. Aminek nagyon visszes összhatása volt, főleg miközben beszél hozzám, de igyekeztem erősen az ajkaimba harapni, nehogy random felröhögjek. Még azt hinné agybajom van vagy ilyenek.
Szerényen elveszem közben tőle e krémet, majd gyorsan lepuskázom róla a miniatűr feliratot, mit is kell vele meg hogyan kenni meg mimet egyáltalán. Miért hiszik azt a gyárak, meg ezek szerint a boszorkányok, hogy ezt egy ép szemű ember el tudja olvasni? Na mindegy, igazából annyira mindegy, még masszírozom egy picit  avállait, kencés krémmel csak nek kéne őt végigtaperolni megint. Még kiakadna, azt pedig nem szeretném.
- Remélem jól esett a masszírozás - teszem hozzá mikzben abbahagyom, és bekenem végre a fejemet. Furán csím meg húzza a bőröm meg minden olyat csinál, amihez nem vagyok hozzászokva, de gondolom nem viccből mondják, hogy a szépségért szenvedni kell. Biztos az találta ki, amikor a minden nőt olyan hülye fűzőbe gyömöszölték bele.
– Ez nem helyes. Maholnap már kész hölgy leszel és ezek azaz akármilyen néni mégcsak nem is foglalkozik veled rendesen. - Kicsit lebiggyesztem a számat, mert mégis csak egy lassan 86 éves néniről van szó, mikörben visszaadom neki a krémet.
- Köszönöm, nagyon kedves ember vagy igazából... De Rose néninek köszönhetem, hogy nem haltam éhen, szóval ha csak enni ad én már akkor is hálás vagyok - mosolygom, aztán inkább megigazgatom a pulcsimat. Ha valakire lehetne azt mondai, hogy le se tojt az az anyám, de erre inkább nem is szeretnék gondolni, inkább kíváncsian nézem Mikhail rituáléját. Hihetetlen magára mennyi türelme van egyes embereknek, gondolom csodálkozva, egy szem rosszindulat nélkül. Ezt valahogy magamból sose tunám kinézni, minidg amikor felkelek magamra rángatom az egyenruhámat és néha még felemás egyen-nem egyen zoknival, meg kócos gyűrött arccal ülök le a Nagyterembe reggelihez. Még jó, hogy olyan állapotban sose fog látni...
– Tudod mit? Legyünk barátok - oké ez a haj téma nála érzékeny terep, de mielőtt felfoghattam volna a kérdést meglepve pislogok egy sort, vagy kettőt. Óóóó. - Te megmasszírozol néha, én pedig elviszlek vásárolni. Kapsz rendes arcápolási cuccokat, meg néhány új ruhát.
- Óóó - csillan fel a szemem és szélesen elmosolyodok. Még meg is ölelném, ha nem érezném vadidegennek magam eben a környezetben, de lehet akkor örökle megutálna. Igazából nem is csinálok semmit, csak zavartan és lelkesen bólogatok, mint azok a fura kutyák, akiket az autókba tesznek az emberek. - Te tényleg nagyon kedves ember vagy - mosolygok rá megint.
– Néha itt is aludhatsz. Van két szabad hálóm.
- Óh.. köszönöm - motyoorászom zavartan, mert nem is nagyon tudom mit mondjak. - Én meg néha esetleg süthetek sütit. Tudok ám, és ha úgy szereted mindenmentesen is akár - bólogatok, mintha magamat is győzködném, hogy tényleg tudok sütni. Tudok, de eddig annyira nem kóstolta meg senki.
És ebben a pillanatban szólal meg a csengő is, lehet a sütis ember, de igazából az is lehet, hogy valami paparazzi így bizonytalanul álldogálok Mikhail mögött.
- Kinyissam az ajtót? - kérdezem azért óvatosan, bár az más kérdés miért én nyitok ajtót Mikhail lakásában, de ez nagyon utólag jut csak az eszembe.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Hogy lehet így nevelni egy gyereket? Főleg egy kamaszt, akinek már igenis szüksége van bizonyos dolgokra? Elég volt csak ránézni erre a Sophie-ra, hogy egyértelmű legyen, nincs meg mindene… s valahogy ez annyira a saját gyerekkoromat idézte. Persze azt gondoltam, hogy őt nem verték odahaza nadrágszíjjal, de bizonyára nem kapott elegendő ruhát vagy más dolgokat, amik megtanították volna nővé érni. Nekem mi volt? Csak az a pénz, amiért magamtól dolgoztam meg. Hol egy mugli gazda földjét gyomláltam ki puszta kézzel, annyira komolyan véve magam, hogy estére véres sebek rondították el a tenyerem. Aztán meg a kocsmába dolgoztam, ahol mindenféle nők és férfiak fogdostak össze, mikor kivittem az asztalukhoz a rendelést. Persze a kocsmáros váltig állította, hogy egy ilyen erős fiatalember, mint én, elviseli az ilyesmit, de a feleségével mégsem csináltathat ilyet.
– Köszönöm, nagyon kedves ember vagy igazából... De Rose néninek köszönhetem, hogy nem haltam éhen, szóval ha csak enni ad én már akkor is hálás vagyok – magyarázta mosolyogva. Szegény nem sokat tudhatott arról sem, mennyi mindenről marad le. Talán egy kicsit meg is sajnáltam, hogy az előbb olyan voltam vele. Nem sokat tudhat az életről és a világból, amiben él. Pedig itt minden a külső és a látszat. Nagyon kevés ember az, akinek mindez semmis… s hát azok nem is éppen sikeres teremtések.
– Ha szarral etet, akkor inkább meg is ölhetne – válaszoltam némi túldramatizáltsággal a hangomban. Nem valószínű, hogy valaha gyermekem fog születni, de ha lenne, bizonyára nem etetném össze mindenféle zsíros-cukros cupákkal, csak azért, mert Angliában élek. Az itteni konyha túlontúl ízetlen és tocsogós volt, könnyedén tönkretehette az ember gyomrát és zsírosíthatta el a testét, ha nem figyelt oda. Én magam továbbra is csak uborkalevesen, alkoholon és némi salátán életem. Emellett persze mindent le is dolgoztam a tánccal, az állandó próbákkal.
Hát tényleg sajnáltam, kár lett volna titkolni. Ezért hát felajánlottam neki, hogy legyünk barátok. Ez a kapcsolat mindkettőnknek jó lehetett. Hiszen nekem lett volna egy kiváló masszőröm, neki pedig megvettem volna ezt azt. A ruhatára felújítása nem tűnt volna éppenséggel nagy kiadásnak az én kasszámból. Magamnak már mindent megvettem s a legtöbb divatház ingyen cuccokkal bombázott. Lényegében az egyetlen dolog, amire még költöttem az az ételem, a házam és persze Holden voltak.
–  Te tényleg nagyon kedves ember vagy.
Nem mondtam semmit, éppen csak büszkén kihúztam magamat. Igen, tudtam, hogy kedves ember vagyok, még ha a legtöbben hisztérikának is tartottak és a rohamaimról, amik amúgy nincsenek, beszámoltak a Prófétának és egyéb szennylapoknak is.
– Én meg néha esetleg süthetek sütit. Tudok ám, és ha úgy szereted mindenmentesen is akár.
Ez a barátság még jobbnak ígérkezett, mint elsőre. Szerettem az édesízt, annak ellenére, hogy tartózkodtam tőle amennyire csak lehetett. Így jelenleg a legédesebb dolog, amit éreztem az Holden volt, nem pedig valami sütemény.
– Hát, bármikor jöhetsz – mondtam, de még mielőtt folytattam volna a konyha modernségének és jólfelszereltségének kielemzésével, matatás jött az ajtó felől. Rettegtem az ilyesmitől. A lány is láthatta, ahogy megfeszült a testem… vártam, hogy betörjenek, hogy lerángassanak a székről és megöljenek… mármint egészen konkrétan apám. Annyiszor fenyegetett meg, mióta a pletykalapok megírták, hogy van valakim.
Azonban a feszült figyelmemet félbeszakította a csengetés. Majd még egy. Hosszan sóhajtottam, érezve, ahogy elmúlik a parányi izgalom, ám a szívem még sokáig vadul dobogott. A ritmus minden porcikámat átjárta.
– Kinyissam az ajtót? – kérdezte a lány.
– Nem kell, ez csak Ana a házvezetőm. – Válaszoltam, majd a varázspálcát kézbe véve távolról oldottam fel a bűbájt. Az ajtó könnyedén tárult fel, látni engedve a kissé már őszülő, szőke hajú nő kerekded alkatát. Annak idején két dolog miatt választottam ki Anát a szolgálatomra: bolgár szülők gyereke volt és tökéletesen értett a könnyű ételekhez.
– Ó, már itt is van a kisasszonyka – mondta meglepetten a nő és becsukta magam mögött az ajtót. Egy hatalmas tálca sütemény volt a kezében, amit azonnal az asztalra csúsztatott. – Mr. Belot, kell még valami, vagy kezdhetem a takarítást a hálóba?
– Kezdje csak, a többit megoldjuk. – Nem akartam, hogy ott tébláboljon, miközben beszélünk, így a kencék a helyükre repültek, én meg Sophie-t alig érintve odatereltem az étkező asztalhoz. – Ülj csak le! – mondtam, aztán én is helyet foglaltam, egyelőre tisztes távolságból figyelve a süteményeket.

[Csúnyán rossz időzítés]

csakegygönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Eszembe jut megint - mint mostanában olyan sokszor - Rose néni, a kis klasszikus angol házikója, és a mostanra már szinte teljesen macskamentes lakásbelső, a kis fészer ahol annyiszor meghúztam magam, hogy faragjak, hogy elmeneküljek anyám emléke elől. Számomra mindig is megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan dolog volt az, hogy mi is számomra az anyám. Hogy hogyan is kéne ennek működni, arról nem is bezsálve, hogy az apa fogalmáról sem volt túl sok elképzelésem. Bár valahogy sejtettem milyen lehet egy normális család, furcsa mód addig nem is hiányoztak az életemből, amíg meg nem tudtam, hogy tényleg... Mennyire hiányzik nekem a család. Jó, Rose néni bár a gyámom volt inkább nagymama funkciót töltött be. De azt hhiszem most már kicsit késő sajnálni, valahogy így sikerült. Most már mindegy. Egyedül attól fut végig rajtam a keserűség, hogy az anyám halála is csak abban a pillanatban rázott meg, és utána mintha... Mintha nem is lett volna. Jó, néha eszembe jutott, de nem hullattam érte sárkánykönnyeket.
Halkan sóhajtok, és elhessegetem ezeket a bonyolult összevissza csavardó és kavarodó gondolatokat, mert nem egy vendégségben kéne ezen rágódni.
– Ha szarral etet, akkor inkább meg is ölhetne – motyogta mire felvontam a szemöldököm. Érdekes felfogása van a világról, de igazából nem ítélkezhetek felette. Viszont ez annyira kíváncsivá tesz, hogy tényleg nagyon szívesen összebarátkoznék vele. Mert nem tűnik olyan rettegettnek és vezsélyesnek, meg ilyesmi, akitől tartanom kéne. És amúgy is... Valahogy ránézek és az jut eszembe jó lenne boldognak látni. Vagy ez valami olyan Hugrabugos bónuszképesség? Lehet ezt érzékelte bennem a Süveg...
- Hát ha azzal etetett volna már nem is élnék - mondom kicsit védve azért Rose nénit. - Bár lehet néha véletlenül cica kaját adott nekem... Ő ilyen tipikus macskás néni volt. Majdnem 40 cicával éltem egy helyen, de mostanra csak 3 maradt - magyaráztam, bár lehet pont nem érdekelte ez a dolog. Szerintem vicces és izgis volt így az élet.
AHogy büszkén kihúzta magát nem tudtam megállni egy boldog mosoly nélkül. Olyan aranyos mozdulat volt. Meg is ölelgettem volna ha nem féltem volna attól, hogy leüt. Azért mégsem szerethetik a hírességek ha random emberek ölelgetik. Meg rámászni se szerettem volna azt hinné, hogy meg erőszakolom. Bár az jó kérdés egy lány hogyan tenné ezt de... Na jó, Sophie, ne gondolj ennél jobban bele.
– Hát, bármikor jöhetsz
- Úúú oké, majd néha betoppanok meglepni sütivel, meg ilyesmi. Rose néni mondta, hogy az embereket a finomságokkal lehet lekenerezni, akár csak a macskákat. Bár ez néha nem jött be - biggyesztettem le az ajkamat aztán közbeszól valami zörömbölés és látom, hogy Mikhail nagyon is megrémül. Szörnyű lehet ha valakiért ennyire sok mániákus ember rajong. Én is félnék tőlük. De azért bártran felajánlkoztam a merész ajtónyitásra, nem mintha olyan erős valaki lennék, aki utját tuná állni bárkinek vagy bárminek...
Aztán megjelnet egy néni. Azzal a klasszikus házinéni alakkal. Hirtelen a 19. században éreztem magam, ahol mindent a felszolgálók meg kiszolgálók csináltak.
– Ó, már itt is van a kisasszonyka - félénken integetek neki, kicsit furán is érzem magam, de aztán a tekintetem a tálcára cssusszan és rájövök, hogy nagyon is éhes vagyok. - Mr. Belot, kell még valami, vagy kezdhetem a takarítást a hálóba?
– Kezdje csak, a többit megoldjuk. Ülj csak le! – terelget az asztalhoz, majd egyelőre én is óvatosan viszlatom a tálca süteményt.
- Ezek is ilyen varázs sütik, amik mozognak meg ugrálnak meg sikítoznak, vagy csak sütisen sütik?... Nem vagyok jóban az ilyen fura varázsédességekkel - teszem halkan hozzá, majd miután meggyőződök arról, hogy az egyik süti nem tűnik élőnek, veszek egyet. Valami fánkszerűség, aminek nagyon finom illata van. Ám amikor éppen beleharapnék eltűnik a kezemből. De tényleg. Elteleportált a süti! aztán a szemem sarkából látom, hogy gurul a konyha padlóján. De... nem ejtettem ki a kezemből... Ijedten pislogok Mikhail felé, miközben a süti után eredek, ami... menekül?!

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Ana gyorsan eltűnt a ház belseje felé, miután letett a tálcát. Az igazat megvallva örültem, hogy egy kicsit megszakította a beszélgetésünket. Akármennyire is egy kicsit furcsának találtam ezt a bizonyos Rose nénit, kezdtem magamat kellemetlenül érezni a család témától. Valamennyiszer szóbkerült az ilyesmi a környezetemben nem futotta többre, mint némi zavart pislogás és keserű íz a számban. Most persze hozzáfűztem a véleményem is, de a gyerekkori emlékek kavarodása a fejemben megint azt az aromát hagyta a nyelvemen. Gyűlöltem, hogy a családom gyengesége engem is gyengévé tette, hogy hagytam magam újra és újra megütni, mikor apám mérges volt… Nem voltam több, mint silány mellékterméke a szüleim tragédiájának. Ki kellett belőle törnöm, hogy a saját történetem főszereplőjévé válhassak. És ehhez még csak egésznap a könyveim felett görnyedni sem kellett, ahogy Petar tette… nem, ő egészen más volt. Csendes és alázatos, ami a kis emberek sajátja. Ő nem lett volna képes olyan világrengető dolgokra, mint én. Bennem valahogy mindig is vibrált a szenvedély, míg benne csak az ártatlanságnak és a szenvedésnek jutott szerep. Nem akartam valamiért, hogy ez a Sophie is olyan legyen, mint Petar. Egész egyszerűen nem volt más magyarázat, minthogy a szemükben ugyanaz a gyermeki csillogás égett.
Leültem az asztal mellé. Finom illata volt a süteményeknek annak ellenére is, hogy alapvetően egy deka cukrot sem tartalmaztak. Még az ilyen reformkonyha ismerete ellenére sem sokszor töltötte meg ezt házat ételillat.
–  Ezek is ilyen varázs sütik, amik mozognak meg ugrálnak meg sikítoznak, vagy csak sütisen sütik?... Nem vagyok jóban az ilyen fura varázsédességekkel – magyarázta. Erre kicsit gonoszan elmosolyodtam és hátra dőltem a székemben. Nem válaszoltam neki, bár láthatta, hogy a sütemények közül egyetlen egy sem mozdult meg. Míg Sophie a sütivel volt elfoglalva, én előhúztam a pálcám, úgy hogy az asztaltól ne lehessen látni és egy egészen kicsike trükkel a fánk az ujjai közül a padlóra került és gurulni kezdett.
– Pedig azt hittem, hogy csak egy kicsit tudnak mozogni… – Sóhajtottam megjátszottan. Na igen, ha Holden nem szórakoztat, hát itt van ez a vöröslányka, hogy gondoskodjon a napi jókedvemről. Néha-néha Anával is eljátszottam, hol ide, hol oda reptettem a koszos zoknikat a lakásba, ő pedig meg volt róla győződve, hogy egy láthatatlan varázslény szórakozik vele. Gondolom az értetlennek tűnő pislogásom meggyőzte, hogy nincsen közöm a dologhoz. De hát istenem, a személyzet azért van, hogy gondoskodjon a szórakozásról és lássuk be, remekül szórakoztam, mikor bosszús volt.
– Ó, na mindjárt elkapod! – Közöltem és eldugtam a pálcámat hagyva, hogy felvegye végre a fánkot. – Könyörgöm, ne edd meg azt, mai a földön volt! – Tettem hozzá aztán fintorogva és magamhoz vettem én is egy kis fánkot, de éppen csak letörtem belőle egy darabot, hogy a számba vegyem. Nem sok étvágyam volt, de ha ez a kiscsaj is elterjeszti rólam, hogy anorexiás vagyok, felkötöm magamat. Inkább ettem hát a látszat kedvéért.
– Van itt még bőven… – böktem a tálcára. – Ugye a banyád nem engedi, hogy a földről egyél? – Kérdeztem és közben beletúrtam a hajamba. Most már jól néztem ki, nem zavart, ha megbámul. Megteheti és mivel a morcosságom is némiképpen enyhült – szinte párhuzamosan a bokámban lüktető fájdalommal –, úgy döntöttem beszélhetünk normálisan, míg eszik. Aztán mennie kell, hogy megkezdhessem én is a napi rutinomat.

[Csúnyán rossz időzítés]

csakegygönc

I n n o c e n c e

Csúnyán rossz időzítés

Mikhail

(2001. február)

Rose néni biztos pont volt az életben, már ha biztos pont lehet valaki majdnem 90 évesen. De igazából most nem akartam, hogy véglel ellepjenek a szomorú gondolatok, inkább csak gyorsan kinézek az ablakon, elidőzök a felhőkön. Igen, most annyira nics helye a szomorúságnak. Süt a nap, a fák énekelnek és a madarak rügyeznek, minden jó. Igen, minden jó. Végül is már túl vagyok egy pucér férfi látványán, még egy pucér férfi csak nem jön meg, vagy jelenik, vagy nem tudom, szóval nyugie Sophie. Túl görcsölöd. Sóhajtok. Szóval Sophie, sütik. Ó igen, süti, süti, süti. A süti finooom. A világ egyik legjobb dolga. Beleharapok és minden annyira jóó lesz. Oké, Sophie, ne prögj ennyire csak szép nyugodtan menj oda Mikhez a konyhába és ülj le. Remélem nem fogok mellé ülni a széknek. Vagy ilyesmi... Áá, mindegy, maximum kinevet.
Szóval nagyban igy kicsit sem túlpánikolva a szokásomhoz híven a dolgot, leülök.
Hogy aztán kergethessek egy süteményt.
– Pedig azt hittem, hogy csak egy kicsit tudnak mozogni… – Miért van az, hogy kimondok valamit és tökre megvalósul? Mármint értem én varázsló vagyok, vagy boszorkány meg minden, és de hogy ez így hogy. Jönnek ilyen bónusz pontok meg képességek is, hogy megvalósul amit kimondok? Jó, hogy nem közülünk születnek Batmenek meg Ironmanek meg Dr. Strange-k...
Argh de nem szeretem ezt. Mármint de, de mégsem. Jó, Sophie, inkább túl se gondold, csak vedd már fel a sütit. És tízmásodperces szabály, tízmásodperces szabály!!
- ELkapom, elpakom - motyogom és kissé csúszkálva, de csak sikerül. Anélkül hogy eljutnékarra a szintre hason kúszva mészok utána. És igen! Sikerült. És ahogy megvan, mintha csak reflexből, tenném a számhoz és kezdenék belehaparmi.
– Könyörgöm, ne edd meg azt, mai a földön volt! - éés akkor kimanőverezzük, hogy csak úgy tűnjön, hogy csak az orromat akarném megvakarni az ujjammal. Hát jó. Itt nem él ezekszerint a tízmásodperces szabály. Aztán inkább. Hát leteszem valahova. És veszek egy másikat. És gyanakodva méregetem.
– Ugye a banyád nem engedi, hogy a földről egyél?
- Rose néni? Á nem - bólogatok lelkesen miközben tényleg elkezdek sütizni. Azt inkább nem merem elmodani, hogy néha ellopja az a sok macska a kajámat vagy hogy véletlenül én kaptam egyszer macsakakaját. - Szuperül ellát. Meg amúgy is, a Roxfortban minden van szinte, ami fura és ehető és mászik meg kiabál, meg ilyenek. Úgyhogy tényleg nem fogok elfogyni - teszem hozzá, mert ahogy rám néz úgy érzem néha, hogy egyenesen azt saccolgatná, hány kilót nyomok.
- Neked van háziállatod? - csapódk belőlem ki a kérdés, nem is tudom miért. Egyszerűen eszembe jut Tarzan ahogy olyan édesen szunyókál, miközben a hátán huhúzik atlasz. És amúgy is aki szereti az állatokat egyáltalán nem lehet gonosz ember. - Nekem van egy macskám Tarzan és egy baglyom is. Bár elég furcsák. Tarzan megeszi a zoknijaimat Atlasz pedig néha a levél felét - gondolkodok el majd mosolyogva megvonom a vállamat. - Ha szereted az állatokat, akkor majd bemutathatom neked őket - lelkesedek fel, és remélem hogy a csacsogásommal nem fárasztom.
Aztán modnjuk úgy egy idő után eszembe jut, hogy mondjuk iskolás vagyok meg Roxfort meg az állataim, meg Mira meg Ave, meg ilyesmik, lassan készülődni kezdek, és vidáman mosolygok Mikre.
- Hát nagyon örülte ennek az egésznek - de legközelebb lécci ne legyél ennyire pucér. - És remélem majd még találkozunk! - Búcsúzásként integetek, majd kilépek a februári hűvös levegőre, hogy aztán megálljak a köszöbön ás elgondolkodjak merre is kell mennem. Ha nem érek haza estére és még mindig itt bolyongok, akkor csak feltűnik valakinek.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t?
20010210

to: Sophie

o u t f i t

Fintorogva figyeltem, ahogy közelemeli az arcához a koszos ételt. Azért annyira nem vagyok szegény, hogy ne akadjon több fánk azon az átkozott tálcán! Felháborító! Bár tudtam, hogy a házam általában makulátlanul tiszta, de mégis csak élt itt egy kutya… meg Holden… meg én. Egyszóval ez éppen elég volt ahhoz, hogy tökéletes rend uralkodjék.
– Szuperül ellát. Meg amúgy is, a Roxfortban minden van szinte, ami fura és ehető és mászik meg kiabál, meg ilyenek. Úgyhogy tényleg nem fogok elfogyni – mondta, nem mintha ez lett volna a kérdés. A Roxfort padlója is koszos. Ha ott is a földről eszik, nem csoda, hogy olyan volt az arcbőre krémezés előtt, amilyen. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az én arcommal sem lenne valami rendben, de ahogy hozzáértem a bőrhöz, megint puha, lágy érzés fogadott. Hangosan sóhajtottam megnyugvásképpen.
– Neked van háziállatod? – kérdezte témát váltva. Hát nem bántam, valahogy az undorító étkezési szokásokat nem ez a kissé kótyagos reggelen akartam megbeszélni. Már így is annyira kavargott a gyomrom a gondolattól, hogy meg akarta enni azt a valamit a földről. Nyeltem egyet, nehogy öklendezni kezdjek, mielőtt válaszoltam volna. S ez volt a hiba, mert közben el kezdett áradozni a sajátjairól. – Nekem van egy macskám Tarzan és egy baglyom is. Bár elég furcsák. Tarzan megeszi a zoknijaimat Atlasz pedig néha a levél felét. – Igazság szerint olyan lánynak tűnt, aki csak fecseg és fecseg, míg bírja levegővel. Ezzel pedig nem volt baj, hiszen én rendszerint csak odaböktem valami morgást válaszként, hogy ne kelljen bájcsevegnem. Furcsa színfoltot kölcsönzött, ennek a szürke háznak.
– Van egy kutyám… – vontam vállat, igazából egy baglyom is akadt, de az nem volt olyan érdekes, mint az én kis drágám. Elizabeth fenséges kutya volt, ráadásul remek rokonsággal rendelkezett. – Ó! – Pillantottam az órára, már nagyon elszaladt az idő. Ami azt illeti ma még rengeteg dolgom lesz: dél körül együtt ebédelek egy másik koreográfussal, aztán délután megyek valami kezelésre a Mungóba. Tökéletesnek kell lennem, ahogy közeleg a következő bemutatónk. Nem engedhettem meg, hogy a kapcsolataim vagy az egészségem visszaessen. Hiába fájt a bokám, erősnek kellett lennem, hogy kibírjam. Persze a szívem mélyén már régen felkészültem arra, hogy a mai vizsgálat után is majd a vécében fogok bőgni s a kezemet véresre harapom közbe, nehogy egy hang is elhagyja a számat. Ha valamihez, ahhoz nem tudtam hozzászokni, hogy az arcomba vágják: „sajnálom, Mr. Belot, jobb lenne, ha nem táncolna többet.” A medimágusok nem értették, hogy ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Féltem visszaváltozni Mikhail Bertovvá.
Bizonyára Sophie is észrevette, hogy a tekintem hosszan elidőzik a falra függesztett órán. Felpattant és készülődni kezdett, én pedig odasétáltam az ajtóhoz, becsomagolva egy szalvétába néhányat az elmászó fánkból.
– Ezt vidd magaddal. Add oda Tarzannak a zoknik helyett. – mondtam, magamhoz képest meglepett gyengédséggel. Azért annyi eszem volt, hogy figyeljek, mikor átveszi a kis csomagot, ne érintse meg az ujjaimat. Azt nem bírtam volna elviselni.
– Hát nagyon örülte ennek az egésznek.
– Meglepő módon, én is jól éreztem magam. – Kissé nyersen válaszoltam, de azért megpróbáltam a képemre erőltetni egy mosolyt, ami általában nehezen ment. Még mindig Holden volt az egyetlen, aki meg tudott nevettetni. – Egész jó volt veled felkészülni erre a napra és az a masszázs… na de menj!
Búcsúzásként integetett egyet, majd kilépett az ajtón. Egy pillanatig néztem utána, majd becsukva mögötte az ajtót visszatértem a mindennapjaimba… a munkához, a fájdalomhoz.

Köszönöm a játékot!