Csendes mellékutcák

~ Mr. Anonymus ~

Az éj leple alatt az immár csuklyától megszabadult szőke fiú tovább sétál. Idegessége lassan alábbhagy, lelkébe nyugalom költözik, ha nem is sokáig, de pillanatnyilag egészen elfogadhatóvá teszi állapotát, kedélyét. A szűk utcán sötétség honol, a fekete árnyalatok szép lassan bekúsznak mindenhová, elfedve az apró zugokat. Ezek a búvóhelyek a rosszakaróknak ideálisak. Innen nyugodtan lehet támadni, megfigyelni.. bármi megtehető ami szem szájnak ingere.. minden csak kézügyesség kérdése.

Darren óvatos, halk léptekkel sétál a macskaköveken. Hogy nincs egyedül, azt a belső hangja súgja. Pálcája hamar ujjai között terem, a fa hidege jólesően hűti le nyirkos tenyerét. Az egyik sötét zug hirtelen felpislákol előtte.. szivar izzik fel a sötétben, egy pillanatra kirajzolva az ismeretlen alak vonásait, a felvillanó szemeket.
A szőke fiú  megőrzi hidegvérét, tovább sétál, egészen az idegen felé, majd mikor mellé ér nem teketóriázik, pálcáját a férfi torkához tartja. Vesztenivalója nincs, ő pedig nem ijed meg egy olyan alaktól, aki csak az árnyékban húzódik meg. Arca elszántságot tükröz, meghátrálni semmiképpen nem fog. A hideg kék szemek felvillannak, majd a legfontosabb kérdés hamar előtör a halovány ajkak közül.
- Ki maga, és mit akar tőlem?
Kérdezi a fiú, majd szép lassan lentebb engedi  pálcáját. Orrába beszivárog a dohány édeskés illata.. márkás.. tehát Anonymusnak  jó az ízlése. Furcsa hogy manapság az aljanépnek is milyen jól megy. Mintha annyi pénzük lenne, úgy gazdálkodnak. Dohányra és piára futja, de normális ruhára nem. Helyette marad a mocsok, melyhez hozzáérni is undorító. Ráadásul mennyi mindent elkaphat az ember.. Darren arca vészesen elkomorul, hófehér ujjai vadul megszorítják pálcáját. Bal keze külön útra indul és egy erőteljes szorítással megmarkolja az idegen ruháját. A férfit közelebb húzza magához ? egy könnyed, erőszakos mozdulattal, majd immár közvetlen közelről az arcába bámul.
- Nocsak! Már jó minőségű ruhára és kellemes parfümre is futja az aljanépnek?

A fiú egyre erősebben markolja a kellemes tapintású anyagot. Elméje szép lassan kezd elborulni. Hiszen ez az egész kiborító. Először egy nem normális idióta követi, aki ráadásul még nagyon amatőr is, most ez az alak. Mi van már? Mindenki őt akarja? Vagy csak ennyire gyengének nézik, hogy az ilyenekkel el lehet tenni láb alól? Hát ebből nem esznek, az biztos. A szőke tincsek fehéres árnyalatban megvillannak a holdfényben, mely végre megvilágítja az apró, macskaköves sikátort. Pont úgy, ahogy megvilágítja a két alakot is..  végre megmutat mindent az idegenből. A nemesi öltözéket, a botot, mely még elegánsabbá varázsolja. De egy nemes.. egy igazi aranyvérű nem alacsonyodik le arra a szintre, hogy csak úgy kekeckedjen bárkivel is egy sikátorban.. sőt! Inkább küldene mást maga helyett, de nem hagyná hogy a nevét bemocskolják. Tehát a jelenlegi helyzet kissé abszurd.. Vagy legalább is bizonyos kérdéseket vet fel..

- Hogy, mi? Hogy milyen hibát követtem el? Mondjuk lehet hogy meg kellett volna ölni azt a korcsot, aki követett.. vagy Önt, már akkor mikor megéreztem. Bár nem gondolom, hogy bármiben is hibáztam volna.. hiszen nem az én nyakamhoz tartanak egy pálcát, mely bármikor elsülhet gyönyörű zöld fénnyel.. 
Mondja a fiú kissé talán ironikusan, majd egy laza mozdulattal elteszi a pálcáját, elengedi a férfit. Zsebéből cigarettát bányász elő, majd rágyújt. Pont mint egy békepipa az indiánoknál. A füstkarikák szépen ütemesen törnek elő Darren ajkai közül, duzzogó vonásai még mindig nem lazulnak.
- Szóval.. most akár már be is mutatkozhatna.. Uram.. és elmondhatná mit is szeretne tulajdonképpen!

[~ White úrfi]

~ White úrfi

A szavak kiejtését, valamint az újabb, szivarból való mélyebb, és üdítő slukkot követően a fiatalság mintha felháborodott volna. Olybá festett, hogy a szemeiben ezredéves tűz lobban, mintha eleddig soha nem adta volna ki magából a dühöt, ami felgyülemlett benne. Ez akár végzetes hiba is lehet adott helyzetekben, a forrófejűség már nem egy ember halálát okozta. Azok, akik túlzottan nyugalmasak sem számíthatnak másra, csak halálra, kínra és szenvedésre. Meg kell találni a kettő közötti tökéletes egyensúlyt, hogy valaki olyanná változzon, akinek a neve hallatán az emberek elméjében a tisztelettel kölcsönös félelem érzése pendül meg. Itt és most jelen helyzetben nem történt más, jobban mondva, ha nem utasításra tette volna Cyrus, amit tesz, a fiú ezzel a mozdulatsorral gyalogolt volna bele önnön végzetébe. Szerencséjére a cél közel sem az volt, hogy halálával egy újabb skalpot begyűjtve távozzon a kegyetlen végrehajtó?neeeem?éppen ez volt az, amit fel kellett mérnie. Első benyomásra a fenekén csüngő tojáshéjtól éppen csak megszabaduló White úrfi bizony nem volt több a Nagyúr számára, mint egy bábú, akit alkalomadtán majd feláldoz egy apró, jelentéktelennek tűnő feladat megoldásának céljából.
~ Lesz még mit tanulni ifjú úr, ha nem egy alantos kis pórként akarod végezni! ~
A szemekből nem volt kiolvasható félelem, a legapróbb szikrája sem, a tettek ellenére. A férfi ahogyan állt fúrta bele mélyszín íriszeit a másikéba, még állát sem emelte meg, hogy ne zavarja a pálca. Sőt, élvezte, ahogyan a nyirkos gallydarab végigsúrolja azt. Régi érzések kerítették hatalmába, amelynek folyományaként egy lenéző és gonosz csillanás volt fellelhető a szemében.

Amikor a kéz meglendült sem mozdult, hagyta, hogy a fiatalság hadd töltse kedvét, és szórakoztassa gyermekies mivoltát?mert amit White úrfi tett, az nem több nevetséges és felesleges komédiánál. Afféle folklór műsor, amely kihagyásával akár a tárgyra is lehetne térni. Sajnálatos módon a nem létező listára egy újabb negatív pontocska került fel, hiszen a kiszemelt, okítandó ember továbbra is röhejesen és önmagát lejáratóan viselkedett. Egy igazi Halálfaló ismérvei pedig nem ezek a vonások, közelről sem. Tény, hogy akadnak közöttük efféle felesleges egyedek, de bűnbakok szükségszerűen adódnak mindenhol. Olyanok, akik rendeltetése a halál, csak erről jómaguk nem tudnak. Akkor válik világossá a számukra, amikor visszatérnek kísérteni, amikor látják azt a bizonyos zöldellő varázssugarat, amint a testükbe fúródik. White úrfinak még nem késő, elvégre nem bízta volna meg a Nagyúr, ha nem látna benne valami értelmet. Kiderül, mit hoz a jövő?a fiatal remélheti, hogy még idejében ráébred a hibáira, és figyel azokra, hogy a közeljövőben ne ejtse meg őket újfent.

Az okfejtés folytatódik, természetesen Cyrus egyelőre nem óhajt kommentárt fűzni semmiféle felvetésre, majd akkor, ha a másik szíveskedik befejezni az igencsak hosszúra nyúlt monológot, melynek a vége jobbára mentegetőzés. Újabb hiba, soha, semmilyen körülmények között nem mentegetőik egy igazi Halálfaló?miért? Mert nincs rá szüksége. Az igazi Halálfaló nem hibázik, soha, ebből kifolyólag nincs miért megkérdőjelezni önnön tetteit, amelyeket utasításra hajt végre. A kabát minőségi anyagát szorító kéz enged, a pálca pedig eltűnik a színről, mintha egy csapásra minden megváltozna?pedig nem. Az ember az elkövetett hibákat nem teheti semmissé egy kérdéssel, egy mozdulatsorral, egy gondolatmenettel. Mindennek súlya van a világban, mindenért felelni kell. Amikor a fiatalság rágyújt, lekötve kezeit, Cyrus eleddig járóboton nyugvó keze emelkedik. Természetesen, ahogyan annak lennie kell, a pálca elválik a bottól, és lassan a fiú felé szegeződik a hegye.
- Crucio!
Hangzik az ige, amely nem más, mintegy megtorlása annak, hogy alávalónak, és aljanépnek nevezték. A varázstárgy ezt követően nem kerül vissza a helyére, elvégre egy meggondolatlan és pallérozásra szoruló elme bugyrai rejthetnek még érdekességeket. Az átok hatása nem tart sokáig, csak pár pillanatig. Elmúlását követően a férfi érces hangja csendül fel ismét a sikátorban. Balja, mely a törzse mellett pihent megemelkedett, hogy elemelje a szivart a szájától.
- Tekintsük ezt revansnak, amellyel kiegyenlítettem a számlát!
Kezdett bele a mondókájába, majd lélegzetvételnyi időt hagyva a másiknak, hogy összeszedje magát, folytatta.
- Ön hibát hibára halmoz fiatalúr! Azonnal megölte volna azt a szerencsétlen idiótát, ahelyett, hogy kiszedje belőle, mit akarhat, miért követi magát egyáltalán. Persze, ha cselekedett volna, ahelyett, hogy kámforrá válik..
Cyrus fújt egyet, mellyel egy időben gonosz mosoly húzódott az ajkaira.
- Lehet, hogy pénzt akart lopni magától a Merlinverte?persze?nem kizárt, hogy célja volt annak, miért is ólálkodik Ön után. Örök rejtély marad a hiba miatt!
Szavai közben remélte, lesz annyira élelmes a fiú, hogy felfogja végre, ki lehet az, aki szemben áll vele, hová is tartozik.
- A kérdésére a válasz, minthogy jómagam tisztában vagyok az Ön kilétével, bemutatkozom, de csak azért, mert egyesek szerint érdemes erre. Itt jegyezném meg az eleddig felhalmozott hibák alapján, jómagam erről nem vagyok meggyőződve.
A varázspálca, amely eddig a fiúra szegeződött, most a törzs mellé került, persze óvatlan mozdulat esetén egyetlen másodperc elegendő volt, hogy ismét reppenjen egy szeretetcsomag.
- Cyrus Halstead!
Régen használta már, hiszen körözés alatt állt, továbbá, újabban nem akadt senki fia, aki egyáltalán méltó lett volna arra, hogy füleibe kússzon az amúgy igen sokat mondó név?a név, amely ismert volt a Halálfalók között, de még a varázsvilág berkein belül egyes körökben is?

Félig felvont szemöldökkel figyeli, ahogy a lány elkezd pörögni. Táncol, vagy gúnyolódik, teljesen mindegy.  Áh, ezt az Imperio-kérdést fel sem kellett volna tennie. Egyszerűen csak alkalmazni. Azt tartják, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. De ő inkább ugat, aztán ha az nem elég, hát harap. És tép. És marcangol. Addig, amíg a másik bele nem döglik, vagy el nem kezd könyörögni azért, hogy hagyja abba. De ő persze nem hagyná abba. Mindig végigcsinálja, amit elkezdett.
Ezt fogja megszívni Ebony is.
Ideje végre pontot tenni ennek a meddő szócséplésnek a végére. Használni akarja a lányt, hát fogja is. És teljesen hidegen hagyja, ha a másiknak nincs keve hozzá. Ezért imádja az Imperius-átkot. Meg persze azért is, mert ez az egyetlen, melyet el tud végezni a három főbenjáró átok közül. Mondhatni, a specialitása.
Felemeli a pálcáját, és a lányra szegezi. Ettől talán megáll majd, vagy legalább rájön, hogy ez mostantól komoly.
- Imperio! - mondja ki az átkot, nincs már miért haboznia. Tudja, mit akar.
Megtartja a szemkontaktust. Akaratát a lány elméjébe fúrja, céltudatosan hasít át mindenféle gyenge ellenálláson. A másik talán vergődik egy ideig, de Tristram addig erőszakolja, míg meg nem hajol előtte a másik dacos kis tudata, és ekkor végre belelát.
Ebony Walcott romlott kis legbelsejébe.
Ajka aljas félmosolyra húzódik, utoljára csillan rá a lány szemeire a két sötét risz. Elkezdi belésulykolni a teendőit.
Azt akarom, engedelmeskedj nekem.
Azt akarom, menj vissza a kastélyba, mintha mi sem történt volna.
Azt akarom, légy ott a fülem és légy a szemem. Figyeld azokat, akik érdekelnek engem. Pitont. A két Mirolt. Malfoyt, Miscreantot. Pottert.
És Gwendolyn de Crassot.
Ez az utolsó név... Ezt talán bele se kellett volna foglalnia a listába, hisz annyira jelentéktelen lehet a többiekhez képest. Csakhogy a teljes lista csakis miatta született. A többi sem elhanyagolható, de főként Ő nem.
Leereszti a pálcáját. Pislog, megszűnik az azonnali delej, és közelebb lép, mielőtt a másik megrettenve hátrálna el tőle. Keze Ebony csuklójára bilincselődik, és a nyakához hajol. Belecsókol. Aztán ráharap, hogy kiszívva a tejfehér bőrt, égő vörös nyomot hagyjon maga után. Egy jelet.
Aztán egész közelről szólal meg, a lány arcába nézve, megvizsgálva a reakciókat.
- Crasso. Ezt jegyezd meg - mutatkozik be végül, majd teljesen elengedi a lányt.
- Gyere vissza, pontosan ide, mire elmúlik a folt a nyakadról. Ajánlom, hogy legyen mondanivalód, szépségem.

Bocsi, grammatikailag nincs feltételes módban, de tekintsd úgy, hogy szemantikailag igen

Igazából nem is értem miért dühít ez az alak. Hiszen annyira szánalmas, annyira lenéző.. Pont úgy viselkedik, mintha ő lenne az atyaúristen, és mintha ő soha, de soha sehol nem kezdte volna el a pályafutását. Na persze! Ő tökéletesnek született, igazán belevaló, fasza gyereknek, aki mindig mindent jól csinált. Hát én sosem leszek ilyen. Tudom, hogy végig kell mennem azon a bizonyos ranglétrán és hogy igenis meg kell küzdenem a tiszteletért – jelenlegi stílusommal még inkább – de bátran vállalom a kihívást. Hiszen a Nagyúrnak szentelem az életem, és egy ilyen szakadt csöves nem fogja nekem megmondani mit tegyek, vagy mit ne tegyek. Ahogy a pálcámat leeresztem, azonnal reagál a számára sértő megjegyzéseimre. Igazából időm sincs arra hogy meglepődjek, a Crució olyan erővel talál el.

Meggörnyedek, majd pár pillanatig hatalmas kínok között fetrengek a földön. Mivel a „dózis” nem volt túl nagy, ezért hamar elmúlik testemből a sajgás, agyamból a lüktetés. Kék lélektükreim megvillannak. Pálcám pont olyan gyorsan kerül a kezembe, mint az előbb az övébe. Nos igen. Nem a hidegvéremről vagyok híres! Agyamra lila köd szál, mintegy teljesen elvakítva. Igen, most azt érzem, hogy ennek a rohadék köcsögnek biztos kitaposom a belét, csak kerüljön a kezeim közé. Nem vagyok egy olyan típus aki könnyen feladja, tehát ha esetleg úgy gondolta, hogy én majd most nem fogok semmit sem tenni, csak úgy tűröm, hogy ő szórakozzon velem.. hát nagyon téved.
Ajkam egy szót suttog, mely igencsak hasonló az övéhez..
- Crucio!

Igazából, nem érdekel eltalálom e. Az sem érdekel, hogy esetlegesen visszalő e rám valam i hasonlatosat. Próbálkozom, hiszen ez vagyok én, egyszer úgyis sikerül. Szavai, melyeket most nekem mond kurvára nem érdekelnek. Egy ilyen alak ne sértegessen, ne magyarázzon nekem.
Természetesen teljesen felháborodom rám vonatkozó szavai hallatán. Hogy kiszedni az emberkéből mit akar, miért jön utánam? Nos, még mindig nem tudom megérteni, hogy neki mi a fene köze van ahhoz, hogy én hogy és mit teszek?! Ő csak egy senki, akinek parancsba adták, hogy nézzen rám. Én ezt nem igénylem, pont úgy nem igénylem, ahogy azt sem, hogy osztogassa a felesleges tanácsait. És hogy nem vagyok méltó arra, hogy megmondja a nevét? Hát ne mondja! Szarok rá! Kit érdekel! Már épp a szavába vágnék, mikor sajnos meghallom hangját és nevét. A közömbös tekintet talán elárulja számára, hogy felőlem akár a jóisten is lehet, akkor sem fogok a lábai elé borulni. Ezek után meg pláne nem.
- Most a neve hallatán el kellene ájulnom!

[~ ~ White úrfi]

~ ~ White úrfi


A fiatalosnak tűnő, mégis kora delelőjén járó férfi a bemutatkozását követően elcsendesedett, és figyelte, ahogyan a fiatalság ott puffog előtte a crucio áldásos kábulatából feleszmélve. Túlzottan sokat nem tétlenkedett, mert a talpra állás közben volt oly botor, hogy egy ízig-vérig halálfaló, ráadásul azok közül is a rosszabb jelenlétében elővegye a varázspálcáját, mintegy szimbolizálva, ő bizony nem adja fel. Cyrus nem értette a dühöt, hiszen kedves szeretetcsomagjával vált a két fél közötti rendezetlen számla rendezetté. Ezzel a húzással már egyikük sem tartozott a másiknak, persze a forrófejűség, amely oly sokak halálát okozta már, most is győzedelmeskedett a józan ész felett. Ezért volt problémás újabb tagokat felvenni abba a szűk társaságba, amelynek kemény magja már elegendő tapasztalatot szerzett. Az feladataik közé tartozott a fiatalok pátyolgatása, holott egyikük sem volt éppen tanár jellem, sokkal inkább a rideg, számító gyilkos, akinek nem szent semmi és senki. Chamberpot tulajdonosa is ezen emberek közé tartozott, soha nem törődött azzal, kit és miért kell megreguláznia, vagy éppen miért kell megölnie, egyszerűen teljesítette a parancsot. Persze, ha önnön érdekeiről volt szó, azért körültekintéssel járt el, elvégre egy megfélemlített pór nagy hasznot tud hozni a konyhára, ha úgy hozza a sors. A halk mormolást hallani sem kellett, a pálca mozgásának látványa elegendő volt az éjszínben lévő férfi számára, hogy tudja, a reá bízott fiatal bizony visszatámad, ezzel újabb és újabb számlákat nyitva, amelyeket természetesen alkalomadtán majd törleszteni kell.

Az esetlen mozgás nem segített, az előző crucio bizony még benne volt White úrfi mozgásában, és reflexeit tompítva. Elegendő volt egy apró lépés oldalra, hogy az ige hatására pálcából kireppenő ige a falon vágódjon szerte, elalélva a sötét mellékutcácskában. Halstead ajkai halovány mosolyra húzódtak, mert a fiú még a pocskondiázást sem volt hajlandó abbahagyni, aranyvérének nyoma sem volt, amely parancsolta volna, álljon meg és elmélkedjen kicsit, mert tetteinek súlyos következménye lehet.
- Ájulásával csak esetlenségének érezhető mivoltát erősbítené!
Válaszolta nyugalmas hangnemben, miközben pálcáját továbbra is kezében tartva szabad baljával megragadta a sétapálca alját, majd a varázstárgyat a helyére csúsztatta.
- Sok munkám lesz magával fiatalúr!
Jelentette ki mintegy mellékesen, mintha nem lenne ínyére való, hogy pátyolgatnia kell egy újoncot. Lemondóan pillantott a kabátjára egy pillanatra, majd előhúzott abból egy szivardobozt. A bot az utcán állt, akár a cövek, meg sem mozdult eközben. Cyrus nyugodtan, lomha mozdulatokkal gyújtott rá, majd ismét az előtte álldogálóra tekintett.
- Hol van származásának eleganciája? Amennyiben él a lesajnálkozás eszközével, tegye azt úgy, hogy a másik érezze is, ne csak úgy tekintsen magára, mint holmi pattogó fiatalra.
Egy pillanatnyi hatásszünetet hagyva folytatta megkezdett gondolatmenetét.
- Példának okáért, nevemmel szeretett volna becsmérelni. Tehette volna azt úgy, hogy „ismerősen cseng a neve uram, talán csak nem cseléd valamelyik híres máguscsaládnál?”! Mégis szebb a csengése, mint az ön által kiböfögött humoros, folklór műsorba illő eszmefuttatásának.
A férfi megrázta a fejét, majd szivarját a szájába helyezve emelte meg karját, másikkal pedig lehúzta a kabátot a jelről, mutatva, miért is van itt. Az egész egy pillanatig tartott, aztán ismét folytatta szivarozását, nyugodtan, figyelve a fiatal reakcióját. Valóban volt még mit tanulnia White úrfinak, de ha egyszer elkapja majd azt a bizonyos képzeletbeli fonalat, amellyel kiemelkedhet társai közül, akkor nem lesz megállás, bizonyosan a kegyeltek közé fog tartozni. De az idő és természetesen a forrófejűség, valamint a jelenlegi jellem formálása.

Gavin Hartley részére





Sötétség. Kétségbeesés. Bujkálás. Szívdobogás. Kongás.
Éjfélt ütött a hatalmas óratorony, amikor már a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolára ráborult a félelem leple, amit egy hétköznapi ember ködnek nevezne, ám a természeti jelenséget egyesek rossz jelként fogja fel. A szőke lánynak, aki Roxmorts egy komor mellékutcájában gubbasztott egy kihajított, régi karosszéken, egyik csoportot sem támogatta. Számára a köd a föld felszín felett parányi vízcseppekből álló képződmény, de a mai estén, azokban a percekben az elveszettséget, a fájdalmat, a behegedt sebek újbóli fellángolását jelentette. Görcsösen szorított egy pergamenlapot. Meg volt tépázva, s el volt ázva a ráhullajtott könnycseppek által, s még mindig kivehető volt a keserves, határozott szavak, amik egy remegő kézben tartott pennából íródtak.
Mintha a régmúlt köszönt volna vissza rá fanyar, kárörvendő mosolyával. Hányszor és hányszor játszott a gondolattal, hogy mi lesz HA. Ez a "ha" most itt van, és könyörtelenül hátba döf egy tőrt, s majd milliószor megforgatja.

Könnyezik.
Életében talán először, mióta, elszökött Sam-től. A pergamenre ismét vízcseppek záporoznak, s már nem is könnyezik, észre se vette, már patakzik a könny a kék szempárból. Most nem érdekli. Máskor egy cseppet, se engedné, hogy elhullajtson, de most már mindegy, senki sem látja, még ha lenne is valaki ebben a nyomorult szűk utcában, a sűrű ködtől nem venné észre. Egyedül van ebben az univerziumban, mindenki messze van tőle, és senki nem foglalkozik vele. Sosem volt magányos, az ilyen kicsinyes érzelmeket, mindig is elnyomta a gőggel, de most felesleges, nem is reménykedik, hogy valaki észrevenné. Lábai felhúzva, kezeivel azokat átszövi, s a gyötrő levélet csal lazán fogja marokba, ereje sincs már. Haja kibontva omlik hátára, illetve gömbölyű vállaira.
Reménykedés, ugyan, az is csak egy ostoba érzelem...

Kilépve a melegséget árasztó, kis családi házból, egy hideg, ködös környezetben találta magát, egy rideg éjszakában, amit senki sem kedvelt. Ő mégis boldog volt, s igen ritka pillanatok egyike volt ez az este, mikor jól érezte magát. Kezeit térdig érő, sötétszürke szövetkabátjának mélyébe süllyesztette, s nagyokat szippantva a hideg levegőből indult el előre, a járda mentén. Távolodva a kis háztól elgondolkodott az estén, a vacsorán, a barátságos beszélgetésen, eszébe jutott a friss kenyér illata, s az öreg, mugli lemezjátszó pörgette bakelit muzsikája.
Bárcsak mi is így élnénk, ahogy Adeline és a családja, egyszerű környezetben, de mégis boldogan. Hmm, ha Emily jobban lesz, elköltöztetem ide, Roxmortsba, szerzek egy házat, ott hagyjuk apát és azt a nőt. Igen, az lesz a legjobb, ez egész biztos. Gondolatok cikáztak a fejében, miközben lassan elérte a kis falu főterét, s onnan jobbra fordult, hogy tovább haladjon szálláshelye felé. Cipői halkan koppantak a macskaköveken, ezzel megtörve az utca néma csöndjét. Gavin tekintetét körbevezette a házakon, az ablakokból pislákoló fényeken, az utca lámpás sorain, a távoli kis hídon, amely egy patak felett futott át, s nyugodtan haladt volna tovább, ha egy macska nem hozza rá a frászt. A hatodéves hollós kissé megriadt a nyávogó állattól, amely egy pillanat alatt futott át előtte, be egy kis mellékutcába. A fiú utána nézett, némi kis motyogást hallatva, mikor egy alak kirajzolódó formáit vélte felfedezni a szinte már tejfel fehér ködben. Egy pillanatra megállt, s azon vacilált, hogy vajon most mitévő is legyen. Döntött az emberi kíváncsiság, Gavin egyik kezét a pálcájára csúsztatta, majd óvatosan indult meg a neki háttal lévő alak felé. Ahogy közeledett, már sokkal jobb képet kapott, látta a szakadt fotelt, s mintha egy hosszú hajú lány ücsörgött volna az utcára hajított, megunt ülőalkalmatosságon.
- Jó estét! Minden rendben van? - kérdezte illedelmesen, lágy hangon, hogy nehogy ráijesszen a lányra. Ettől függetlenül kezét még mindig nem emelte le a pálcája végéről, hisz nem tudhatta, hogy mire számítson. Lassan megkerülte a karosszéket, s így már szemügyre vehette az ott ücsörgő személyt. Meglepődött. A lány arca szomorúságról árulkodott, s mintha pár könnycseppet is felfedezett volna, bár ebben nem volt biztos a köd miatt és a szűkös fényviszonyok miatt. Arra azonban egyből rájött, hogy ki ez a lány. Hogyan is feledhetné azt az arcot, aki miatt kamasz fejjel annyi pofont és verést kapott? Kis zöldfülű volt, másodéves, mikor el mert küldeni egy levelet ennek a lánynak, leírva benne csodálatát és arra kérve  őt, hogy menjen vele a bálba. Hát nem egy naiv lélek? Azóta persze sokat komolyodott, s az évek alatt valahogy mindig elkerülték egymást. Most azonban itt ült előtte, s csak azt látta, hogy az a mosolygós arc eltűnt.
- Alyson? - ejtette ki a nevét, miközben letérdelt a lány előtt, s egyik kezével finoman megérintette a lány kezét.
- Öhm, persze, lehet, hogy nem ismersz meg, szóval...Gavin vagyok, hollóhátas...- Mit is mondhatott volna még? Talán azt, hogy ő küldte azt az ostoba levelet? Azt már egész biztosan elfelejtette a másik, így az egyetlen kapocs csak az iskola lehet kettejük között.
- Fáj valamid, vagy bántott valaki? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában, miközben a lány szemeit fürkészte.  

[Mégis ki a fene vagy te?]

Gavin Hartley részére




Magány. Rettegés. Sebek. Feltépett hús. Gyötrelem. Összedőlt kártyavár, összedőlt remény...
Robert ...Neki Robert kell itt és most, hogy ne legyen ilyen rohadtul egyedül az egész vacak világban! Jöjjön ide, hagyja abba amit most csinál és jöjjön és töltse fel a lelkét reménnyel, magabiztossággal, bátorsággal, adja vissza neki az énjét! Ne hagyja egyedül, ne hagyja...
Talán leggyengébb pillanatában, de elkapta egy alak.
Csendben, hangtalanul könnyezik egy roxmortsi sikátorban, egyedül, éjszaka közepén, de cipőkoppanások hallatszanak. Nem hajtja fel fejét, hátha nem veszi észre az a a "valaki". Egyre tisztábban hallja, ahogy közelednek a cipők gazdája, de elbújik, úgy sem lel az egyedül hagyott lányra...
A síri csendben megütötte a fülét a hang, nem bírta tovább felkapta a fejét, s a homályos alakra összpontosított. Kicsit hunyorgott a köd vagy a könnycseppek miatt, nem tudni, de csak a hangra lett figyelmes, vagyis inkább, amit mondott. A nevét említették. Hirtelen minden kíváncsisága, érdeklődése, figyelme az idegenre kényszerült. Hogy ki lehetett a rejtélyes személy, aki a nevén szólította, nem tudta. Persze a Roxfortban nagy hírnévre tett szert, sokan tudják, már csak hallásból is, hogy ki is, de általában csak a vezeték nevén szólítják, nem a keresztnevénn.
- Mégis ki a fene vagy te?
Kérdezi kicsit csípősen, de azonnal meg is kapja a választ, amit várt, de nem sokat segített neki. Gavin, Gavin... Mégis milyen Gavin?! Legalább egy vezetéknevet mondott volna... Nem fogja tenni a jó kislányt, nem emlékszik rá, passz.
- Nem emlékszem rád, hol találkoztunk? - elképzelése sincs ki lehet, volt pasi nem, mert egy, nem így köszöntené, kettő, arra azért csak emlékezne- Valahonnan ismerős az arcod... ah, talán a könyvtárba láttalak utoljára- vehette sértésnek, vehette valódi célzásnak, rábízta.
- Miből gondolod, hogy rosszul vagyok?- hozzáspékelt még egy nevetésnek alig nevezhető zavart röhögést. Bár könnyei még mindig árulkodóan csillogtak az arcán, de bízott benne a lány, hogy ezt nem veszi észre a fiú, letörölni nem törölhette, hisz azzal elárulná saját magát. Alyson Rose Leingter sírna? Nem, az ártana a hírnevének.

Újra látva ezt az arcot eszébe jutott a múlt, egy kedves lány, akiért annyira odavolt, aki mindig az elérhetetlenséget jelképezte számára. Most itt ült előtte, egy kihalt utcán, s a bár a külső tényezők arra utaltak, hogy ez bizony ő, Alyson Rose, valami mégis más volt. A figyelmességre érkező fricska meglepte Hartleyt, kinek szemöldökei a magasba kúsztak, s némi értelmetlenséggel figyelte az eseményeket. Kezét leemelte a másikéról, majd visszahúzva a térdeit támasztotta meg, s még mindig a fotel előtt guggolva figyelte a lány vonásait.
- Bocsánat, így tényleg udvariatlan...Gavin Hartley, egy suliba járunk...és.. - Most mondjam, hogy helló, én vagyok, aki levelet írt, akire néha rámosolyogtál az étkezőben, s én hívtalak el másodikban a bálra, de mással mentél? Ugyan... Röpke gondolatmenet után úgy döntött, hogy felesleges lenne ezzel előhozakodnia, ha a lány eddig nem ismert rá, akkor ezek után sem fog.
- Szóval csak a suliból. - Zárta le szűken a szavait, s még mindig a lányt figyelte. Nem igazán értette azt, hogy Alyson miért ücsörög ilyen rossz időben, az éjszaka kellős közepén egy sikátorban? A könnycseppeket sem értette, ugyanis emlékei alapján mindig mosolygós és vidám természet volt a szőkeség. A következő kérdés és a hozzá tűzött nevetés csak még jobban ledöbbentette Hartleyt.
- Talán abból, hogy a késő esti órákban, ilyen pocsék időben itt ücsörögsz egy sikátorban, és könnyektől csillog az arcod. - Adott kerek magyarázatot a feltételezésére, ám ebben a pillanatban rájött, hogy talán tapintatlan volt, hisz mi köze is lehet ahhoz, hogy ha valaki sír? Tulajdonképp semmi, ő mégis olyan ember volt, hogy szeretett másokon segíteni.
- Öhm...elnézést. - Fűzte hozzá végül, hogy ezzel hozza helyre korábbi kérdését, eközben jobb keze a kabátja mélyére siklott, s egy ruhazsebkendőt előhúzva a lány felé nyújtotta, de ekkor már nem mondott semmit. Ha a lány elvette a zsebkendőt, akkor átadta, ha nem, akkor a fotel karfájára fektette. Egy pillanatra gondolkodni kezdett azon, hogy most mi lenne a legjobb, amit tehetne? Sétáljon el és hagyja itt a lányt? És ha valami baja esne? Nem, bármennyire is úgy érzékelte, hogy a lány nem túl barátságos és igen visszautasító, mégis úgy döntött, hogy marad, legalább addig, míg megtudja, hogy a lány épségben hazaér.
- Errefelé laksz? Esetleg hazakísérjelek? - Próbálkozott még utoljára, hátha sikerül valamiféle eredményt elérnie a lánynál...

[Köszönöm szépen!]

Gavin Hartley részére



Értetlenül bambul a fiúra, elképzelése sem volt, hogy honnan ismerhette. Csak hírből nem ismerhette fel, mert vagy Leingternek szólította volna, vagy csak egy mondatot ejtett volna meg: "Hé, te vagy az a lány, aki vele...?" Gavin, Gavin. Gavin Hartley, hát nem sokat segített, maximum még jobban felkeltette a kíváncsiságát, a feledésbe merült név, de nem is nagyon érdekelte. Szíve szerint már rég elküldte volna melegebb éghajlatra, ám ezt, amit máskor könnyűszerrel véghezvitt volna, most nehézkesen, küszködve tudna csak megszólalni, de még így sem tudna tovább sértegetni, most túl erőtlen hozzá, hogy ilyen felszínes dologgal foglalkozzon.
Agya még mindig csak azon az egy személyen járt, csak azon a szadista disznón. Sam. Sam Bilson, az az embertelen férfinak alig nevezhető vadállat, aki tönkre vágta a lány életét. Igen az egész életét, mert attól még, hogy elszökött gondviselőjétől, még benne maradtak a sérelmek, a fájdalom még hónapokig nem szűnt, meg a rettegés még a mai napig benne él, hogy eljön érte, és ... és nem tudni mit csinál. Sötét éjszakákon, mély álmaiba is befurakodtak az undorító emlékképek, pillanatnyi emlékfoszlányok, melyek vadul tépdesték piciny darabogra, az annál is kisebb szívét. Nem egyszer ébredt izzadtan, s ziháltan, úgy hogy folyadékért kellett nyúlnia, és ezen a borzalmas éjszakákon, órákon át a fürdőben mosta az arcát, s próbálta helyrerázni magát. Megkeserítette, ezt a tizenkét hónapot, a sok vérfagyasztó év után is, folytatta kínzását, lelkileg, elméjét bontották le azok az emlékek, amik erőszakosan vésődtek beléje. Tönkretette a világát, a gyermekkorát, és akármennyire is tagadta, védte magát Alyson, ő maga is tudta, hogy ez így van, még ha mindent elkövet annak érdekében, hogy az ellenkezőjét mutassa minden élőnek. Eddig átengedte magát ennek a hitnek, de felül kell kerekednie magán, és nem hagyni, hogy befolyásolja az életét, még ilyen messziről is. A fél életét nyomorúságban töltötte, a jövőjét nem hagyja kárba veszni, nem hagyja, hogy ebben a kedvező pillanatban is elrontsa, az hogy önsajnálatot tanúsít, főleg, egy másik érző ember előtt…
Elfogadja a zsebkendőt, hálásan a fiúra mosolyog.
- Köszönöm szépen!- feláll a rozoga karosszékről, és lágyan átöleli a diáktársát, megszorítja, és mélyet sóhajt egyet, megkönnyebbülést mutatva. Bár egészen más érzelmek kavarognak a pici Alyben, ravaszság, tervezgetés, szikra, mérlegelés. Meglátjuk, mit tudunk kihozni ebből…
- Igazándiból a Roxfortban kéne aludnom az ágyamban, de semmi kedvem, szükségem van valakire, aki nem a csillogó körömlakkokról beszél- szomorkásan elmosolyodok, és visszahuppanok az átázott, és már igen kellemetlenül hideg elhasznált bútordarabra. Szóval Gavin Hartley meglátjuk meddig bírod Alyson Rose Leingter mellett. Vagy vele...?

Serpenrosa

Egy fickó járkálgat a mellékutcákon látszólag céltalanul. Valójában tényleg nem volt semmi célja csak úgy ide jött a faluba meginni egy-két kör Lángnyelv-whiskyt vagy valami hasonlót, de megrohanták az iskolás emlékei. Emlékezett arra, hogy negyedik évfolyamosként a barátaival valamely csendesebb utca egyikében rúgtak be először komolyabban és az egyik ház falára sikerült a gyomrukat kiüríteniük. Majd egy fél évvel később ugyanott történt meg az, hogy kipróbáltak a cigarettát. Annak a tanévnek a végéig élt ezzel, de otthon a szülei leállították eme mugli szemétről. Majd hatodévben egy másik utcában csókolta meg élete első barátnőjét. Azonban a legérdekesebb csínyjük is itt történt. Mégpedig az, hogy az egyik lakó postaládájában felgyújtották a leveleket. Mivel többen látták az esetet jelentették az iskolának. Azóta nem takarított annyi bagoly guanót, mint akkor a büntetés alatt, de jó visszaemlékezni. Most is megállt az út közepén és vigyorogva gondolt az iskolás énjére. Talán ezért lett a két legtöbb kalandot ígérő "állás", az aurori és a halálfalói, büszke végzője.

Gladwyn

Hirtelen pukkanás hallatszik a mellékutcában, egy falfehér pálcáját szorongató fiatal nő a hang forrása, aki ziláltan zihál, miközben nekidől a falnak, igyekszik összeszedni magát. Hát igen, ez nem Miss Hellsing legjobb napja, bár annak indult: kellemes idő, hétágra sütő nyári nap, szép és tökéletesen idilli, még dolgozni is vidáman ment az Ispotályba, bent nagy volt a nyüzsi, de végülis senki nem halt meg aznap, aztán beütött a krah. Az utolsó betege, egy ismerőse volt, felhívta telefonon, mikor hazafelé tartott. Egyszerű ügynek tűnt, az idős boszorkány eléggé paranoiás volt, s nem mellesleg hipohonder. Szóval Serpenrosa hetente egyszer benéz hozzá, kivizsgálja, beszélgetnek kicsit és utána hazamegy. Ez amolyan szertartás volt, de csak volt. A hölgy pupillái maximálisan kitágultak, aranyszínű íriszei túlvilágian fénylenek, hát régóta látta a normál szem szinének mását, tényleg olyan színezete van. Mélyet sóhajt, nem is igazán tudja miért pont ide hopponált, ez volt az első hely ami eszébe jutott, vagyis a Roxfort, ezen el is mosolyodik. Igen, az öreg kastély 7 éven és még egy félen át a biztonságos otthona volt. Lehunyja a szemét, még pár pillanat és teljesen magához tér, kinyitja a szemét, ismét a hirtelenzöld lélektükrökön át látja a világot. Most, hogy megnyugodott valamelyest körülnéz, pár hosszú perc telt csak el megérkezése óta, s Serpibe bizony belehasított a felismerés, még körül sem nézett, amatőr hiba.  Rá kell eszmélnie valaki van rajta kívül az utcán, izmai megfeszülnek, érzékei felpörögnek. Vajon csak egy békés szemlélődő, vagy halálos veszély? Soha ne bízz senkiben!

Hirtelen egy pukkanást hallott. Reflexből kapta elő a pálcáját és a megjelenő fiatal hölgyre szegezte azt. Nem nagyon volt ismerős a parancsnokságról, bár elég sok auror van most, s lehet, hogy egy újoncot állítottak rá. Viszont nem tudják ott, hogy halálfaló és valószínűleg nem egy újoncot küldenének rá, ha tudnák, hogy halálfaló. A Nagyúr viszont nem küldene rá embereket, mert nem árult el semmit sem. Ha mégis akkor csak megfigyelni és akkor a fiatal hölgy nagyon elbaltázta.
- Jó napot! - köszönt a hölgynek úriember módjára, majd be is mutatkozott. - Gladwyn R. Selwyn-nek hívnak. Önben kit tisztelhetek?
Kissé lejjebb engedte a pálcáját, hogy ne tűnjön fenyegetőnek, de azért annyira nem, hogy egy esetleges támadás esetén ne tudjon védekezni. Közben a hölgy válaszára várt.

Az idegen meglepi Serpenrosát, ugyanis bemutatkozik, ez kissé megnyugtató tény a lány számára. Általában a gyilkolni készülő halálfalók nem szoktak bemutatkozni. Viszont komoly gondolkodásba esik; vajon ismerheti-e Mr. Selwynt?, de hiába zakatol az agya, nem merül fel sem a név, sem a hallott hang. A lejjebb ereszkedő pálca megnyugtatóan hát rá, de az eltett varázseszköz még inkább lecsillapítaná, de így is jó, hasonlóképp kevéssé fenyegető pózt vesz fel, mint az úriember, majd ahogy az illem diktálja, kicsit közelebb lép, fejet hajt, aminek következtében kissé kócos haja előrelibben és bemutatkozik.
-Jó napot Mr. Selwyn! Miss Serpenrosa Hellsing vagyok, szolgálatára.
Hangja kissé megremeg eme utóbbinál, bár maga sem érti miért, pedig ideje lenne, hogy kezelni tudja az ilyen helyzeteket, egyre több lesz.
-Mondja csak nem látott aurorokat errefelé? - Megköszörüli a torkát. - Vagyis azoknak látszó egyéneket?
*Szépen vagyunk, normális vagyok? És mi van ha halálfaló? Egy kis mellékutcában vagyunk, kettesben...inkább Aberforthnál kéne megkérdeznem...igen...igen.*
-Felejtse el, nem érdekes, elnézést kicsit szétszórt vagyok.
Megigazítja a válltáskája pántját, ami keresztbe fut zöld talárján. Bal kezével rendezi tépázott vörös fürtjeit. Tekintete a férfin időzik, magasabb nála, szőkés-barna haj, kék szem. Még mindig úgy véli, nem látta ezt az arcot.

A nő is be van parázva, így Gladwyn kezd megnyugodni, mert rájött arra, hogy a nő szimplán kívülálló. Se auror, akit utána küldtek, se halálfaló, aki új feladattal érkezett vagy egyszerűen eltenné láb alól. Elrakja a pálcáját, mert a nőn, vagyis most már Miss Serpenrose Hellsing, a lehető legtávolabb szeretné tudni Gladwyn pálcáját.
- Örömömre szolgált, hogy megismerhetem Miss Serpenrose Hellsing - mondja Gladwyn, majd elmosolyodik. - Nos bárki látszódhat aurornak, de nem sokan vannak, akik tényleg aurorok és auroroknak néznek ki. Mellesleg egy aurorral beszélget.
Benyúlt a talárja zsebébe és elővette a jelvényét, megmutatta Serpenrosának, majd pár másodperccel később elrakja.
- A mostani időkben mindenki szétszórt - jegyezte meg Gladwyn. - Véleményem szerint a csinos hölgyeknek nem kellene egyedül kószálniuk a sötét mellékutcákban. Esetleg meghívhatom egy italra?
Kicsit meglepődött saját magán, hogy meghívta, de elég csinos volt Serpenrosa, s ezért remélte, hogy elfogadja a meghívást és már rögtön az első találkozásukkor kellemes benyomást kelthet benne.
~ Csak meg ne tudja, hogy halálfaló is vagyok. ~ villant keresztül az auror-halálfaló agyán a gondolat.