Aurorparancsnokság

Itt az Aurorok számára fontos dolgok lelhetőek fel. Például egy-egy aktuális ügy adatai, stb... Az auroroknak van egy-egy sajtát íróasztaluk, míg a fontosabbak saját irodával is büszkélkedhetnek. Az aurorok itt végzik a szükséges papírmunkákat.

Tristam;~



Megint egy olyan kínkeserves nap, mikor szenvedek, szenvedek de eredményt nem érek el. Nem, mert mióta Lupin bejelentette az elképzeléseit nem vagyok önmagam.
Az is olyan butaságokat képzel be? olyan összevissza magyaráz meg mindent? Még szép hogy csapot-papot otthagyva törve zúzva jöttem el dolgozni. És még szép, hogy nem vagyok nyugodt. Abszolúte nem vagyok nyugodt. Na nem mintha én valaha is normális lettem volna. Mindig kiesik a kezemből a bögre és mindig elhasalok valamiben. A rózsaszín hajamról ne is beszélve? De? én akkor is szeretem a bugyirózsaszínt.
Most is mérgesen kotorászok az iratok közt. Sosincs meg, ami kell. Vagyis megvan, valahol, csak én nem találom meg. Ez azért van, mert a többiek trehányak? na jó nem mintha én egy olyan pedáns ember volnék ?apámtól örököltem eme jó szokásom nő létemre- de ettől azért még én is jobb mércét ütök meg. És bizony ez nagy szó.
Mellesleg nem is értem, miért kell mindent adminisztrálni. Na de nem Rémszem a főparancsnok, így el kell viselni minden kaptafára való nagyfejes okoskodását. És mit tehet a szegény dolgozó nép? teszi a dolgát?
Örömöm azonban kevés ideig tart, mert amint összeszedem a papírjaim, már amennyit megtaláltam és sikerül a karomon elegyensúlyozni egy vaskos könyv kíséretében, rögvest megbotlok az egyik táskában. Hasra ugyan nem esek, de a lapok szépen szállva hullanak alá a gravitáció vonzása végett. Remek.
Mély sóhajjal állok neki összeszedni. Nem kell senkinek se mondania, hogy a mai nem az én napom. Talán mert mindenki tudja, hogy ilyen alapon egyik nap sem az enyém? de ez a mai? ez pláne nem. Még én magam is elismerem teljes mértékben. 

[Ms. Tonks]

Ms. Tonks

Reggel nyolcra jár dolgozni. Minden nap pontban 7 óra 50 perckor felbukkan a baljós, fekte kabátos, inges-nyakkendős alak a Minisztérium kandallóinak egyikében, 8 órára pedig már bent van az irodában. A legtöbb munkatársa már bent van ilyenkor, főleg mostanában, hogy annyi szörnyűség történik országszerte. Mindenkinek rengeteg munkája van, mert egyrészt sokan mondtak fel különböző okokra hivatkozva (Watson például pont azért, mert tett neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot); másrészt pedig azért, mert a Halálfalók elég munkát adnak mindenkinek ebben az átkozott Minisztériumban. De már nincs sok hátra ebből a nevetséges álszínjátékból. Lestrange szerint legalábbis? Márpedig eddig minden jóslat bekövetkezett, melyet Rodolphus Lestrangetól kapott a Halálfalók és a Nagyúr terveire vonatkozóan. Arcán apró, elégedett arckifejezéssel suhan át a tömegen, kerülgeti az embereket, és az utolsó pillanatban vágódik be a felvonóba, épp mielőtt teljesen becsukódna a rácsos ajtó ? a bent levők nem kis felháborodására. Így is nagy volt a tömeg ugyanis, most már azonban szinte elviselhetetlen. Még szerencse, hogy a legtöbben, így Tristram is azonnal kiszáll az első megállónál.
Aurorparancsnokság.
Lendületesen gyalogol végig a folyosón, mely jobbról-balról ajtókkal van övezve. Egy, kettő, három: az ajtót szélesre tárja, és már be is lép! Csak a második lépésnél jön rá, hogy épp módszeresen rátrappolt pár pergamenre. Amint ezt észre veszi, sietve odébblép az iratokról, és még mielőtt körülnézne, hogy van-e itt valaki, sietve lehajol értük. Megszemléli, mit lát a papíron ? végül is talán még érdekes is lehet számára. Minden apró, elejtett információmorzsa számít, főleg ha az ember olyan munkát végez mint ő. Nem, nem az adminisztrálásra kell gondolni. A kémkedésre.
Arra, hogy valaki más is piszmog a papírok összeszedegetésével, csak akkor lesz figyelmes, mikor kinéz az asztal mögül, és ölében egy hevenyészetten összerendezett paksamétával, egy karcsú, matató kezet pillant meg. Az ujjak és a kar vonalát követve irányítja pillantását valószínűleg kollégája arcára.
- Áh, Ms. Tonks! ? mosolyodik el szélesen, kvázi barátságosan. ? Jó reggelt... Mi történt? Megint eltévedt a tornádó a második emeleten? ? utal a múlt heti kis irodai balesetre, mikor is valaki a Hamisítás és Megsemmisítés ügyosztályon valami különleges módszerrel akart véget vetni egy hamis, elátkozott mágikus tárgy ?életének?, és a megidézett szélvihar tomboló tornádóként söpört végig vagy három emeleten, mire meg tudták fékezni.
Az persze korántsem biztos, hogy extravagáns kolleginája nem épp valami bevetésen volt ekkor, de az unalmas aktatologató kukacoknak már csak ilyen egyszerű szórakozásai vannak, mint a különleges munkahelyi események emlegetése.
Ami azt illeti, azt se lehet tudni hirtelen, hogy ez a fekete kesztyűs, rosszarcú idegen honnan is tudja a nő nevét.

Tristam;~



Nem káromkodom?nem, nem? csak magamban. De ott nagyon. Mert már megint rajtam röhög mindenki. Vagy ha nem, az mindössze azért van, mert megszokták már a bénázásom. De ez a tény se boldogít. Nem könnyű ugyanis ilyen szerencsétlenül élni, lényegében úgy hogy állandóan tányérokat vehetsz, mert egy ép sincsen otthon. És nem a féltékeny férjed törése-zúzása miatt. Na persze van, akiket ez a hibám annyira nem is érdekel. Például Rémszem az, aki egyre többet támogat, a maga módján persze. Mint ex-auror jó tanácsadó is, és a munkámat is jelentősen megkönnyíti a hozzá fűződő ismeretség.
Bezzeg nála nem kellene ostoba papírfecnikkel bajlódni. Nem mintha ellenemre lenne az irodai munka, elvégre a nyugodt hétköznapokat biztosítja ez, de ilyen formában mégsem szívlelem annyira. Akkor már inkább a terep? de én mondom ezt, aki majdnem megbukott anno Lopakodás és Nyomkövetésből az aurorvizsgán? ejjj?.
De bezzeg a rejtőzködés mindig is ment. És ennek elsősorban a metamorfmágiának köszönhető. Ezért is a feltűnő hajszínem.
Valójában megszoktam már, hogy mindenki beazonosít, ha másról nem is hát erről a küldönc tulajdonságomról ?na meg a kétbalkezességemről- de, hogy ennyire közkedvelt legyek? Ez nem várt fordulat.
Mert csak egy perce kezdtem el összeszedni a földön szétszóródott fecniket, mikor egy idegen, akit ezeddig sose láttam vagy csak elkerülte a figyelmem, megáll segíteni nekem.
Ez alapvetően szokatlan, mivel a legtöbb kollégám hagyja, hagy szenvedjem el az ügyetlenségem terheit, és figyelemre sem méltatja, kivéve akkor, ha éppen azt az illetőt öntöm le mondjuk a reggeli kávéval.
Szóval a rágógumirózsaszín hajtincseimet kiseperve a szememből pillantok fel az ismeretlen idegenhez, aki nevetéssel próbálja elütni a problémám élét. Igazából nem tűnik olyannak, aki ismerne és tudná, az én szerény személyem mivel jár, így a nevetése sem haragot vált ki, hanem inkább némi rokonszenvet. Végtére is ő az egyetlen aki velem együtt guggol a földön és szedegeti az iratokat?
- Ööö? ?reggelt? -
Köszönök vissza és le sem tagadhatnám hogy zavarban vagyok. A tornádó megemlítése pedig csak még jobban zavar. Bár a múlt héten valami ciklonszerűt emlegettek, nem pedig tornádót, de lehet tévesek az információim. Akkortájt ugyanis a Rendnél voltam szolgálatban meg a hétvégén Roxmotsban Dumbledore utasításai szerint.
- Hááát?tudja? izé? szóval? nem, nem tornádó volt? csak? csak én. ?
Na szép kis öngól Tonks, ettől még csak a gyönyörű keresztneved emlegetése lett volna jobb válasz. Végtére azt is anyámnak köszönhetem... de ezt? ezt már nem tudom rá kenni. Mert ez az én ?genetikai? bénázásom. De ennek ellenére még mindig jobb auror vagyok?  mint a drága Zack Rewans kollégám volt. És ez? épp elég elégtétel? meg a papírfelszegetéssel együtt is.

[~o.O.o~ Gavin ~o.O.o~]

~o.O.o~   Gavin   ~o.O.o~

Körülbelül tizenöt perce ültem a kényelmetlen faszéken, de herkulesi erőfeszítésekkel összeszorítottam a fogam és próbáltam nem feszengeni. Az előttünk álló faszi talán még azt hinné, tartok tőle...ami jó, valamilyen szinten igaz volt, lévén két méter magasnak tetszett és többnyire színizom testfelépítésű volt, ráadásul még varázspálca is volt a kezében. Igen tekintélyes félemlítési akció, ennek ellenére a kényelmetlen cseresznyefa szék még mindig jobban zavart, mint az ő jelenléte, bár nem tudom, Hartley erről hogy vélekedett.
Apropó, Hartley. A fiú valószínűleg imádattal tekint rám, miután belerángattam ebbe a helyzetbe...De igazán csak a rossz szerencsére lehet az egészet fogni, tehetek én arról, hogy pont egymás mellett mentünk el, amikor kioldódott a karkötő kapcsa?
Arra viszont megesküdök, hogy egyedül nem süllyedek el...ha kell, rezegtetem egy kicsit a pilláimat, és úgyis készpénznek veszik, hogy a hollóhátas növendék is sáros.
- Tudjátok, mi ez? - emelte fel tehénszemeit a dohányzóasztalról, amit eddig stírölt, hogy az intarzia helyett felváltva bámuljon kettőnket.
Kár, pedig már kezdtem reménykedni, hogy nem tud beszélni. Illúzióim szertefoszlaták vala.
- Asztal? - ejtettem meg egy gyenge próbálkozást, majd gyorsan - és lehetőségeim szerint ártatlanul - megráztam a fejem, hogy igazából nem, nem tudom. Reméltem, hogy ez a Gavin gyerek, akivel mellesleg eddig még csak a folyosón futottam össze, nem fog beköpni. Ha mégis, kitekerem a nyakát, mielőtt kilép ebből a teremből...
Oldalra sandítottam, tekintetemmel a kékesszürke szemeket vizslattam. Szerencsétlen, de tényleg...épp annyi történt, hogy az Abszol úton elmentünk egymás mellett, amikor leesett az a nyamvadék karkötő és egy picit meglöktem, miközben felvettem.Az aurorok még csak nem is miattunk voltak kint - épp egy engedélyt nélkülöző árust zaklattak, aki mindenféle különös csecsebecsét kínált az arra járó hölgyeknek -, amikor az egyiknek megesett a pillantása a csak pár pillanatig földön heverő ékszeren. Biztos már látta valamilyen könyvben, hogy azonnal felismerte a balsejtelmű karkötőt...
- Reménytelen - morogta a férfi olyan halkan, hogy alig hallottam, majd hirtelen ötlettől vezérelve kiviharzott a szobából és jól ránk zárta az ajtót. Természetesen pálca nuku, legalábbis én kifogytam belőle, talán Hartley még birtokolt egyet, de azzal most nem mentünk semmire.
- Gyorsan elszelelt - jegyeztem meg. Nem kedveltem a fagyos hangulatot, és a mostani enyhe kifejezéssel is hajazott rá.

Guin

Úgy nézem az egyik sarkot, mintha az egyik legjobb pajtásom lenne, szinte le sem tudom venni onnan a tekintetem. Mindeközben ujjaim idegesen pattognak a térdeimen és fejben próbálok lehiggadni. Mindig nyugodt természet voltam és tulajdonképp nem sok dolog tudott kihozni a sodromból, de ez a mai eset egyszerűen felháborító. Az auror szavára felé emelem a tekintetem és szúrós szemmel nézem őt, mintha csak követelném a jogaimat.
- Mégis mi lenne? Egy lánc, vagy karkötő..- Szinte egyszerre ejtem ki a szavakat a mellettem ülő hölgyeménnyel, akihez szintén lenne néhány keresetlen szavam, bár inkább ezeket most magamban tartom. Mégis, mikor hülyének próbálja nézni a velünk szemben ülő aurort és engem is, megdöbbenve pillantok rá.
- Ezt most miért csinálod? - kérdem értetlenül, de úgy látom, hogy ő igazán jól szórakozik ezen. Tekintetem újra az aurorra emelem, azonban ő ekkor már lemondva arról, hogy bármit is megtudhat, kisétál a teremből és ránk zárja az ajtót.
- Remek...- motyogom az orrom elé, majd újra a korábban kiszemelt sarkot fürkészem a szemeimmel, s közben megmarkolom a szék karfáit. Mit kellene tennem ilyen helyzetben? Egyáltalán mivel gyanúsítanak? És mi lesz a jogaimmal? Még a fejemet is megrázom ezen gondolatokra, hiába próbálok rájönni a megoldásra, nem sikerül. Vetek egy pillantást a mellettem ülő lányra, akit ugyan nem ismerek olyan közelről, de a pletykák alapján tudom, hogy milyen. Nem , mintha előítéleteim lennének, de a mai eset után...Hehh, remek, egy mardekárossal vagyok bezárva egy szobába, aki teszi a hülyét az aurorok előtt és a világért se nyögné ki, hogy mégis mit keresünk itt. Újra elfordítanám a fejem, amikor megszólal. Ezt ne tette volna, inkább maradt volna csöndben, ha eddig nem sikerült semmi érdemlegeset mondania.
- Gyorsan elszelelt? Tényleg csak ennyit tudsz mondani? Inkább elmesélhetnéd nekem, hogy mégis miért vagyunk itt, pláne én miért vagyok itt és miért nem mondod meg, hogy nekem semmi közöm ahhoz a nyaklánchoz, vagy tudom is én, hogy milyen ékszerhez..- Törnek ki belőlem a szavak, kicsit most indulatos vagyok, a homlokom is sikeresen összeráncolódik, de nem is csoda. Életemben nem keveredtem bajba, most meg , egy ilyennel kockáztatja az egész jövőmet.
- Szóval, lennél oly szíves elmesélni, hogy miért is vagyunk itt? Talán loptad azt a láncot? - Kérdem meg őt, miközben kezeimmel megtámaszkodom a térdeimen, s kicsit előrébb hajolok felé.

Enyhe meglepettséggel néztem a fiúra. Most komolyan leáll velem vitatkozni egy auror előtt, arról, hogy miért vagyok szemtelen? Amikor konkrétan két perc múlva megvádolnak minket azzal, hogy egy bizonyítottan feketemágiával átitatott karperecet birtoklunk? Elvégre, nem tudhatják, melyikünk...arról nem is szólva, hogy akár bűntársak is lehetnénk. Ha auror lennék én sem engedném el magunkat...
A fiú mellesleg rendkívül boldognak látszott. Ahogy azt a sarkot figyelte, úgy éreztem, mindjárt kiveti magát az ablakon, csak hogy ne kelljen ebben a szobában szívnia a levegőt. Megértettem a problémáit, tényleg elég áporodott szag uralkodott.
Félretéve a viccet, én is szívesebben lettem volna máshol. Mondjuk, otthon.
Miután a hapsi kiment, szép lassan felálltam, majd az ablakhoz libbentem. Varázslattal volt bezárva, ahogy az üveg is törésmentes volt; keserű szájízzel voltam kénytelen visszaülni a helyemre és nyugton maradni. Úgy tűnt, nem preferálták volna, ha valami szökési kísérletet hajt végre a delikvens, aki a szobában tartózkodik. Az ablak pedig valószínűleg csak azért volt ott, hogy még jobban húzza az idegeket, esetleg hogy gunyorosan a szemünkbe köpje: hahh, oda többet nem mész ki.
A fiú megszólalt, bár a dorgáló stílust még mindig nem volt képes elhagyni, amit meglehetősen nehezményeztem. Rühellem, ha kioktatnak...
- Miért nem mondod meg neki te? - kérdeztem vissza, majd bájosan elmosolyodtam. Bizonyára imád engem. Én is imádnám magam.
- Egyébként teljesen igazad van. Azt kellett volna mondanom, hogy igen gyorsan elszelelt. Retorikailag sokkal szebb - gúnyolódtam, teljesen semmibe véve a felháborodását. Mit kezdhettem volna vele? Babusgassam a pici kis törékeny lelkét, hogy nem lesz semmi baj, a csúnya aurorbácsik csak viccelődnek.
Úgy látszik azonban, ami a hidegvérűségemet illeti, sikerült egy fél pillanat alatt elkergetnie messze földre a kijelentésével. Összeszűkült szemekkel pillantottam rá és ha a tekintettel ölni lehetett volna, bizony Hartley nem élvezhette volna az aurorok vendégszeretetét sokáig, legalábbis élve.
- Lopni? Mégis, minek nézel te engem? Ha magadból indulsz ki, akkor csak gratulálni tudok, de én nem süllyedek ilyen mélyre - jelentettem ki hűvösen.

Guin

[/color]

Miután feltettem a kérdésem, máris megbántam ezen cselekedetemet, hisz én sem vagyok normális, hogy éppen egy mardekárostól várok őszinte szavakat. Jól tudhatnám, hogy többségük csak a saját érdekeire koncentrál és efféle ügyben aztán végképp nem lehet rájuk számítani. Merlin vinné el ezt az egész napot, meg a nagy segítő készségemet, a csudába is...
Ó, igen, végre egy igazán indulatos gondolat részemről, ki hinné? Ezen nem kell csodálkozni, egy idő után még a legbékésebb embert is könnyen ki lehet ugrasztani a sodrából, s ennek a lánynak minden egyes szavával sikerül ez. Még ilyen dühös senkire sem voltam, ez egész biztos.
- Remekül játszod a hülyét, színpadon lenne a helyed...- jegyzem meg gúnyosan a szavaira, majd kezeimet összefogom a tarkómon, s így dőlök hátra a székemben és a változatosság kedvéért most a plafont bámulom, mit sem törődve az élcelődésével. Rövid kis nyelvtani monológja után fordulok felé, s teszem fel következő kérdésem, mely úgy tűnik célt ér, s a kicsikét egy kissé megrengeti.
- Ó, elnézést, ha a lelkedbe tiportam...csak tudod, a hazugságaid után, amit az aurorparancsnoknak is mondtál, úgy gondoltam, hogy csakis efféle dolog lehet a háttérben. Hisz miért hazudnál, ha ártatlan lennél? Szóval, mondhatsz bármit, szerintem vaj van a füled mögött...- fejezem be a mondandómat, s ismét némaságba burkolózom. Semmi kedvem társalogni, így is épp elég bajom van. Egy fontos találkozóm lett volna a Szent Mungó egyik gyógyítójával, de erről szerencsésen lecsúsztam. Az idő csak pergett, talán már negyed óra is eltelt, még mindig nem történt semmi, nekem pedig már nagyon mehetnékem támadt...
- Na jó...figyelj! Ez az auror előbb vagy utóbb vissza fog jönni és hallani akar egy indokot, hogy ez az akármi miért is volt nálad. Nekem semmi kedvem itt dekkolni órákon át, szóval kössünk egyességet. Én nem mártalak be, cserébe kitalálunk valamit, hogy elkerüljük a fogdai éjszakát. Rendben?...- fordulok felé ezzel az ötletemmel, s nagyon ajánlom, hogy helyeseljen, mert ha még ezek után is kekeckedni fog, akkor azt is letagadom, hogy ismerem.

[Gavin ^^]

Gavin ^^

Gunyoros mosollyal meghajoltam, majd összefontam magam előtt a karjaimat és lenéző arckifejezéssel meredtem a fiúra. Most mondanám, hogy nem értettem, min kapta fel ennyire a vizet, de az a helyzet, hogy pontosan tudatában voltam a felháborodás okának, és ha mélyen magamba néztem, talán még egy kicsit sajnáltam is, hogy pont őt vetette arra a sors. De hát ember tervez, Isten végez...
- Én tényleg azt hittem, hogy ez egy asztal... - néztem vádlón az említett bútordarabra, mintha az lenne minden rossznak forrása és okozója.
És nem, nem voltam alapjáraton ennyire negatív értelmi képességű, de igazán nem tudtam már értelmesebb választ adni a fiú vádló szavaira, miszerint hazugságok tömkelegével mérgezem a levegőt. Jobb lett volna, ha elkezdek duzzogni?
- Hahh. Nem pislogok elég szépen ahhoz, hogy elhidd, nem vagyok piti tolvaj? Hagy ne mondjak véleményt, mert nem lenne túl nőies - jegyeztem meg elhúzott szájjal, már csak azért is a témán lovagolva, hogy ne kerüljünk közelebb ahhoz, hogy konkrétan milyen vaj van a fülem mögött. Sem kedvem, sem lelki jelenlétem nem volt ahhoz, hogy tüzetesebb magyarázatba bocsátkozzak a karlánc lényét illetően. Igaz, a hazugság mint utolsó fegyver mindig a tarsolyomban pihent, de isten látja a lelkem, tényleg csak végső esetekben folyamodok hozzá.
A következő pillanatban rajtam volt a meglepődés sora; valóban azt hallottam, amit, vagy csak képzeltem, hogy együttműködést ajánlott?
Tudtam én, hogy a hollóhátasok sem menthetetlenül hülyék...
- Benne vagyok - egyeztem bele vigyorogva.
Számítónak tűnnék, ha most azt mondanám, bezárattatásunk  kezdete óta erre a pillanatra vártam? De legalább az összhang már megvolt, már csak a fedősztori kell.
- Egészen egyszerű. Azt mondjuk, csak felvettük a földről, mert tök jól nézett ki, de nem tudunk róla semmit. Nem hiszem, hogy tudnák bizonyítani az ellenkezőjét....meg hát nem vagyunk másak két egyszerű diáknál. - Megvontam a vállam. Ha van jobb ötlete, hallgatom, de egyelőre én csak ennyivel tudtam előrukkolni.