Az új kviddicspálya

Az új kviddicspályát a régi pálya maradványaira építették, miután az porig égett az ostrom alatt. Az új pálya mindenben megegyezik elődjével, meglehet a gyep sokkal jobb állapotban van. Mindkét végében három-három karika található. Itt játszódnak a kviddicsmeccsek.

Hol kiskölykök játszanak háborúsdit,
úgy, ahogy pár éve mi tettük itt.
Csak fakardok csattognak, nem folyik vér,
csak otthon kapsz pofont egy szakadt ingért.
~ Hagen Romanovna ~

   A cigaretta füstje finoman hullámzik arcom előtt a kora esti, nyugodt levegőben. Hátamat a kijárat melletti falnak vetve hallgatom a diákok szöszmötöléseit. Az öltözőkből minden ide hallatszik. Nem is sejtik, hogy még itt vagyok, ami vicces, tekintve, hogy nem egyszer hallgattam már ki így őket, miközben engem, vagy az órámat szidták. Természtesen nem direkt, az óra utáni cigizés nálam rituálé, így igazán hozzászokhatnának már, hogy nem hagyom el olyan gyorsan a terepet, mint ahogy az nekik kényelmes lenne.
   Még mindig nem jutottam előrébb, pedig már egy hónapja, hogy betették a lábukat a kastélyba. Viktorral is leveleztem, először ide akart jönni, de meg kellett értenie, hogy túl nagy feltűnést keltene. Megígértem neki, hogy október végére minden részletét tudni fogom a tervüknek. Vagy így, vagy úgy… nem vagyok híve a gyerekek kínzásának a kviddicspályán kívül, viszont ha nem tudok máshogy eredményre jutni, muszáj lesz. És már meg is találtam a legalkalmasabb célpontot közöttük. Nem a legegyszerűbb eset, sőt… viszont a leginkább zsarolható. A húga gyenge virágszál, akit egy kisebb szél is ledöntene a lábáról. Tökéletes adu ász.

   Két lány szalad ki mellettem, közben pedig már a vacsoráról beszélgetnek. Szép lassan mindenki távozik, csak Romanovna nem. Plusz feladatot kapott óra után. Ő gyűjti be a cikeszeket, amikkel gyakoroltunk, s mivel volt pár ügyetlenebb évfolyamtársa, néhány, az arany golyók közül bizony nagyon messzire repdesett. Teljesen biztos, hogy ő lesz az utolsó, aki itt marad, és akkor végre kifaggathatom. Vagy beszélgethetünk, de még az is lehet, hogy zsarolás lesz belőle. Minden csak azon fog állni, hogy Hagen Romanovna mennyire lesz közlékeny velem. És tekintve, hogy még fél órája sincs, hogy megszivattam pár cikesszel… egész biztos vagyok benne, hogy teljesen gyűlölni fog. Ami pedig a lehető legnagyobb örömmel tölt majd el.

Minden hadviselés megtévesztésen alapszik.
Sun Tzu, A háború művészete

Dimitrij Vulkanov

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz.

Dugja fel magának a redvás cikeszeit.
Minden egyes, pálya felett megtett kör után elmondom magamnak, gondolataim pedig már rég nem az arany színű labdákon járnak. Pontosan tudom, hogy miért kell nekem ezt csinálnom, pedig elég nyilvánvaló repülési stílusomból, hogy marhára nem vagyok egy fogó alkat.
Egy teljes hónap eltelt már, mióta ebben az iskolában vagy miben tanulunk, ennyi idő pedig több, mint elég volt ahhoz, hogy megszokjam, engem akar a leginkább szivatni a mi kis celebünk. Persze, egy hülye kis bolgártól nem is telik többre… Biztos vagyok benne, hogy élvezi azt, hogy nekem adja a legcsicskább feladatokat, és jobban megizzaszt, mint azokat, akik a kviddics csapatok tagjai. Egy pillanatra szeptember első hetében még megfordult a fejemben, hogy jelentkezem persze, de hamar letettem róla. Vannak fontosabb dolgaim is, a sport pedig csak elvonná a figyelmem azokról a dolgokról, amik tényleg fontosak. De a repüléstanról nem akartam lemondani. Arra szükségem van. Kell valami, ahol le tudom vezetni a felesleges energiáim, és ahol fitten tudom tartani magam. Még akár meg is köszönhetném a bolgárnak, hogy ennyit törődik velem.
Aztán eszembe jut, hogy már rég vacsorázhatnék Lilivel, ha nem kéne most századjára megkerülnöm az egész repülőpályát, azért az egyetlen, hátramaradt cikeszért. Napnyugta után pedig már szinte lehetetlen lenne megtalálni a szárnyas aranygolyót. Ha ettől jobban érzi magát az a leszerepelt kviddicsceleb, hát gratulálok. Liliya mesélte, hogy az egyik szobatársának az ágya felett van a képe… Chh. De ha azt hiszi, ennyi elég ahhoz, hogy megtörjön, nagyon is téved. Így aztán csak még inkább összeszorítom a fogaim, amikor az újabb és újabb köröket kezdem meg a pályán. Nem adom meg neki a bosszankodásom örömét.
Már bőven szürkület van akkor, amikor végre leszállok a seprűről, kezemben az utolsó cikesszel. Miután egy kellemeset csulázok a gyepre, cseppet sem zavartatva magam, hogy a tanár látja-e vagy sem, és a cikeszt is a helyére rakom, indulok átöltözni. Mire pedig ezzel is végzek, és el tudok intézni a kastély felé, a szürkület máris az esti sötétségre vált. Pillanatok alatt megadta magát az ég az éjszaka fekete csillagtakarójának. Nem számítva arra, hogy a magát tanárnak nevező celebhulladéknak eszébe se jutott magára hagyni végre túrok talárom zsebébe a gyújtómért. Fejem lehajtom, fél kezemmel pedig eltakarom a levegő áramlatát ahhoz, hogy meg tudjam gyújtani a cigimet, amit még az öltözőben tekertem meg. Ez most jár nekem.

[Hey, Romanovna!]

   Ráérősen nézem végig, ahogyan Hagen Romanovna meggyújtja bagóját. Arcomon önelégült mosoly játszik. A csikket lazán arrébb pöckölöm, aztán majd holnap maximum ráfogom valamelyik szarosra. Most kurva mindegy, nem azért vagyunk itt, hogy a dohányzással szőrözzünk. Szórakozni jöttünk, hiszen a népnek cirkusz kell!
- Hey, Romanovna! – szólok rá lazán, mintha csak az egyik haverja lennék. – Ne siessen annyira, szeretnék váltani pár szót magával. Jöjjön, dőljön ide mellém! – invitálom meg kedvenc helyemre, s hogy láthassa mire gondolok, kedvesen megpaskolom a fa tákolmányt. Még kicsit arrébb is csúszok, hogy elférjen. Ha ismerne, tudná, hogy mikor ilyen szokatlanul barátságos vagyok, akkor félni kell. Kicsit. Bár mondjuk sosem arról voltam híres, hogy olyan fegyelmezett lennék.
- Tudja, az unokatestvérem Viktor Krum. – kezdek a mesébe, természetesen oroszul, ahogyan az előző mondatokat is utána vetettem. Hátha könnyebb dolgom lesz, ha az anyanyelvén szólok hozzá. – És most ezzel nem villogni akarok, lefosom, hogy melyikünknek milyen hírneve van. Te nem olyan vagy, mint a britek, neked a Krum név ennél sokkal többet mond. – ez az első alkalom, hogy letegezem egy diákomat. Mármint anélkül, hogy bármi komolyabbat akarnék tőle. Kalina kivétel volt. – 1928-ban a bolgárok fellázadtak Grindelwald, és a te felmenőd, Anastasija ellen. A következő évben leverték, és felállították Nigrumot. – sziszegem a város nevét. Mintha csak valami átok lenne. Bárcsak csupán az lett volna. – 1936-ban a Vulkanovok és a Krumok is azon mágusok között voltak, akik táltostűzzel égették porig az őket tulajdonképpen rabságban tartó várost. A felmenőim szabadságharcosok voltak, akik a te felmenőid láncai ellen harcoltak. Egészen 1938-ig tartott, míg országunkat felszabadították a birodalmatok alól. – hangomból érezhető a megvetés, amit persze nem ez a gyerek érdemel, de mire a végére érek, talán megérti. – A családod egész famíliákat irtott ki az enyéimből. A nagyapám mindhárom bátyja Romanovna, Mallouse és Møvrede mágusok miatt halt meg. A Krumok még többet vesztettek. Nemes, aranyvérű dinasztiákat tizedeltetek meg a Nagyobb Jó érdekében. – artikulálok gusztustalanul. - Tömeggyilkosok szüleményei vagytok. - Remélem az élettől is elmegy a kedve. – Most pedig megjelentek újra, ráadásul Nagy-Britanniában, ahol éppen most bukott el egy nagy erejű sötét mágus. - levegőt veszek. Ideje a tárgyra térni. - Nem vagyok olyan naiv, mint McGalagony igazgatónő, és nem is hiszek a véletlenekben sem. Áruld el, Hagen: mit kerestek itt?

Minden hadviselés megtévesztésen alapszik.
Sun Tzu, A háború művészete

Dimitrij Vulkanov

A post nyomokban trágár kifejezéseket tartalmaz.

Rohadt életbe… Ejtem ki azonnal a cigit a számból, amikor meglátom a mi kis celebünket. Nem mintha sokkal jobb lenne nálam, híres sztársportoló, s mi több, „tanár” léte ellenére az ő szájában is ott füstölög a bagó, de nem hiszem, jó esélyeim lennének a dohányzás szabadsága mellett érvelni egy ilyen iskolában. A Durmstrangban is szigorú szabályok tiltották, ennek ellenére mindenki csinálta, aki megtalálta a módját, hogyan kerüljük el a lebukást. A dohányzásnak semmi köze az iskolai teljesítőképességhez, nem lesz senki se hülyébb vagy kevésbé szorgalmasabb emiatt. Amíg a kötelességeimet elvégzem, mit érdekel bárkit is, mivel mérgezem magam? Ezeket a szabályokat azonban kiöregedett, szűk látókörű emberek írták, a rendszer az ő kezükben van. Én pedig meg fogom dönteni ezeket.
Sebtében taposom el a szálat, bár jól tudom, semmi esélyem rá, ne vegye észre az egyértelműt. A közvetlen hangneme már eleve gyanakvásra ad okot. Nem vagyok a barátja, s kötve hiszem, az órai teljesítményem keltette fel a figyelmét. Mindig is tudtam azonban, hogy elérkezik majd azoknak a kínos beszélgetéseknek az ideje, amikor meg kell védenem magamat, magunkat. A legjobb célpont vagyok, az emberek könnyedén hihetik, csak ostoba, agresszív izomagy lehetek, akin könnyű fogást találni. A Durmstrangban is kivívtam magamnak az első számú céltábla pozícióját, előbb szokatlan kinézetem, majd viselkedésem miatt. Nem volt több az egész, mint egy terep, ahol próbára tehettem magam, és győzedelmeskedtem. Ez pedig így fog történni itt is.
Semmi kedvem leülni mellé a padra. Semleges arcot vágva mégis leülök mellé. Nem félek tőle. Nem félek tőle, és ha ilyen játékszabályokkal akar játszani, legyen így. A gesztusa, miszerint az anyanyelvemen szól hozzám, legalább annyit elárul, hogy komolyan veszi itt létem, még ha csupán komoly fenyegetésnek is.
Biccentek egyet a Krum név említésekor. A legtöbben csupán Victort ismerik, egyszerűen azért, mert híres kviddics játékos. Dmitry az évfolyamtársa is volt, a Trimágus Tusa idején pedig ő is vendége volt a kastélynak. Mi, Durmstrangosok azonban jobban ismerjük ezeket a családokat. Mint minden aranyvérűnek, nekem is meg kellett tanulnom azt a rengeteg marhaságot a családokról, szerepükről és leágazásaikról, bár számomra az egész nem jelent semmit. Tisztelem családomat, nagyanyám értünk hozott áldozatait, de én sosem leszek politikus. Teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy valaha is családom élén állva vezessek. Egészen más elképzeléseim vannak a jövőről. Egy jövőről, ahol lisichka önfeledten táncolhat.
- Ismerem a történelmet, professzor úr. – hallgatom végig a leckét. A szemem kissé megrebben, amikor tömeggyilkosoknak nevezi őseimet, de nem reagálok rá különösebben. - Azt a történelmet, amit a maguk történészei írtak. A történelmet mindig a győztesek írják. – teszem hozzá. Azt a Durmstrang könyvtárában fellelhető összes könyv egyike sem írta meg, hogy vajon mi mit éltünk át. A családunkat kiirtották, Anglia pedig megtagadta tőlünk a menekülési jogot, a létező legaljasabb, leggusztustalanabb módon. Ha akkor nem engednek a félelemnek, akkor az egész történelem másként alakult volna, Anastasija Romanovna pedig sosem pártol az általuk annyira rettegett Grindelwaldhoz. S akkor én és Liliya sosem születünk meg.
- S azt tudja-e, hogy miután a muglik a mi őseinket tizedelték meg, először itt, Angliában kértek menedékjogot? A királyi család azt üzente meg számukra, tárt karokkal várják őket. De végül még sem engedték be őket az országba. Hagyták volna meghalni őket. Gyerekeket. – válaszolom, azonban mentesen bármiféle haragtól megemelkedett hangnemtől. Vannak dolgok, amikben nincs értelme feldühíteni magam. Még csak nem is éltem, amikor ezek történtek. Semmiféle befolyásom nem lett volna a történtekre.
- A történelemkönyvek azonban szeretik ignorálni azokat az eseményeket, amik egyes feleket számukra nem kedvezően tüntetnének fel. Én azonban nem haragszom. Nekem és Liliyának semmi közünk mindahhoz, ami akkor történt. Még csak nem is léteztünk. Igazából a saját életünket annak köszönhetjük, hogy a világ megélte azt a háborút. Én pedig szeretek élni. – megemelem tekintetem, kifejezésmódomon pedig sokat segít, hogy oroszul beszélhetek. Az angolom nem olyan jó, habár a szókincsem fejlődik, az akcentusom miatt azonban eddig is voltak félreértéseim. Mondják azt is, hogy ha egy másik nyelven beszélsz, akkor olyan, mintha egy másik személy lennél. Ez általában mindenkire jellemző, aki egynél több nyelvet tud.
- Ugyanazt keressük, mint amit őseink. Azt, amit annak idején nem kaptak meg. Ha azt gondolja, tűrni fogom, hogy családunk „bűneiért” minket tegyenek örökké felelőssé, akkor nagyon is téved. Miért olyan hihetetlen, hogy nem vágyunk másra, mint biztos életre, újrakezdésre? Az Élet nem bűn, nem hiba az, hogy megszülettünk. – nem félek felvenni a szemkontaktust vele. Egyenlő félként kezelem, hogy megvédhessem azt, ami a miénk. Az Élet legnagyobb tisztelője vagyok, semmit sem szeretnék jobban, mint azzal foglalkozni, mint annak megvédésével. Mellékes dolog csupán, hogy családomnak milyen céljai vannak velem.
- Ismeri az ouroboros szimbólumát? – teszek hozzá egy latin kifejezést. Az általam ismert egyik nyelvben sincs rá egyértelmű fordítás.

MMMM

Mindenkinek

outfit

Nem tudom, hogy vajon régi diákként furcsább visszatérni a Roxfort birtokra és sétálni a kastély falai, dombjai közt. Vagy úgy megtenni mindezt, hogy életemben összesen egyszer léptem át a birtok határát… Nekem ez nem a nosztalgia színhelye, mint másoknak, mint a legtöbbeknek. Engem ide mindössze a múltam lehetőségei, gyermeki ábrándozások és vágyakozások kötnek. Vagy Reed. És bár az első igazi randevúnk az itteni üvegházakban volt, mégsem teljesen pozitív érzésekkel viseltetek ez iránt a hely iránt, ha rólunk van szó. Ez az iskola lényegében valami, ami távol tartja tőlem Reedet egész hetekre. És csak a baglyokon röptetett levelek azok, amik által egy kicsit többet kaphatok belőle. Így értelemszerűen bármennyire is átérzem a hely szellemét és tisztelem a mivoltát, kicsit azért mérges is vagyok rá…

Persze ettől még boldogan kaptam a lehetőségen, hogy idejöjjek és a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskoláját népszerűsítsem. Nyilván a nagy örömbe beletartozott az is, hogy így a heti egy találkozók közé beszúrhattam egy délutáni kávézást is Reeddel. Még, ha az előadásom előtt már nem is tudtunk összefutni… Akkor is boldogsággal töltött el a tudat, hogy utána majd ott vár engem valahol és ujjaim az ujjai közé kulcsolhatom, ahol úgy érzem mindig a helyük lenne.

A mai kis népszerűsítő előadásomat a kviddicspályára hirdettem meg. Ugyan az idő még sokszor hűvös és általában véve elég esős, ezért volt úgymond B tervem is, de végül nem kellett azt használnom. Seprűkészítésről beszélni aktív kviddics sztárként, úgy hiszem így a stílusos. Még a hallgatóságot is megkértem, hogy aki tud, hozzon magával seprűt. Ha lesz rá idő, akár egy gyors röpjátékot is játszhatunk, de elsősorban a seprűkészítés alapjaival kapcsolatban gondoltam pár érdekességet megbeszélni és kielemezni kinek-kinek a saját seprűjén. Azért jó pár darabot én is hoztam magammal a Welch Manufaktúra munkái közül. Ezeket azok használhatják, akik nem tudtak seprűt hozni. Az előadásom után pedig itt hagyom az iskolában a leendő elsősök számára. Ezek elég stabil, kényelmes és nem túl gyors darabok, kiválóak a repülés alapjainak megtanulására.

- Üdvözlök mindenkit, a nevem Batsa Welch. És azon kívül, hogy az Appleby Arrows Kviddics Válogatott egyik hajtója vagyok, idén kezdtem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájának seprűbűvölői karán. – Kezdem, mikor úgy látom, hogy mindenki, aki kíváncsi az előadásra megérkezett és elhelyezkedett a pályára kitett ülőalkalmatosságok egyikére. Bár magamat is meglepem vele, mennyire izgulok is, holott amúgy mindennapjaimat nagy közönség előtt élem le... – Mint tudjátok, a Roxfort tanári karának azon kezdeményezése miatt vagyok itt, hogy ti egy jobb, személyesebb képet kaphassatok jövőbeni lehetőségeitekről. Az MMMM intézmény történetéről és területi adottságairól nem szándékoztam túl hosszan mesélni, mert minden ott van a prospektusokban, amiket kaptatok. Talán annyit kiemelnék, hogy ez a többi felsőoktatási intézménynél talán kissé eklektikusabb. Nem csak maga az épület, de lényegében az odajáró hallgatóság is igen színes és érdekes. A légkör és a karok művészeti jellege miatt inkább azoknak javaslom, akik a leadási határidők feszített tempóját ötvözni tudják valamiféle életadta lazasággal…

Egy pillanatra körülnézek, mert hátul mozgolódást érzékelek. Észreveszem Reedet, ahogy próbál kissé meghúzódni az egyik lelátó ponyvájánál. Ajkaim önkéntelenül húzódnak széles mosolyra, miközben kezemmel óvatosan integetek egyet. Aztán ismét a mondandómra igyekszem fókuszálni, bár nagyon más így minden, hogy tudom Reed figyel. Még inkább egy intelligens nő benyomását szeretném kelteni, bár tényleg nem terveztem osztani az észt az iskolával kapcsolatban. – Az MMMM képzéseit amúgy hat kar biztosítja. Talárkészítő, festőmesteri és fényképészeti, pálcakészítői, építészeti, előadómágusi és seprűbűvölői. Mint már mondtam én ez utóbbinak vagyok a hallgatója. Ami részben megmagyarázza, miért is kértem, hogy ma, aki tud, hozzon magával seprűt. Akinek nincs, az innen tud venni egyet. – Mutatok a mellettem elhelyezett darabok felé, aztán folytatom. – Nekem az egész gyerekkoromat is kitette a seprűkészítés, mivel sokat jártam édesapám családjának manufaktúrájában. Nyilván a könnyebb részfeladatokba be-beakartam segíteni. Lepucolni a fát, kifényesíteni az elkészült seprűket… Lehet, hogy csak elsőéves vagyok, de bőven tudnék miről mesélni… Azt viszont tudni kell, hogy az MMMM minden kara inkább gyakorlati, semmint elméleti képzéseket ad. Így, aki fél bepiszkítani a ruháját, a kezét, vagy nagyon nem szeretne bűbájok, esetleg szerszámok általi sérüléseket szerezni, az ne ezen a helyen keresse a boldogulást. Ez a seprűkészítésre sokszorosan igaz…

Ismét tartok egy kis szünetet, hogy Reedre emeljem a tekintetem, miközben komolyabban is végignézek a diákokon. Ilyen közegben még sosem kellett ennyire hosszan beszélnem, csak reménykedhetek benne, hogy nem unják halálra magukat. – Amúgy a seprűkészítés alapja, ugyanúgy, ahogy a pálcakészítésé is, a kiválasztott fa minősége. Ez határozza meg a seprű alaptulajdonságait. Utána jön a fa megművelése és a különféle bűbájok, amik vagy ráerősítenek az alapokra, vagy próbálnak elvenni azok erősségéből. Mindenki emelje fel a seprűjét. Ki az, aki fogás alapján meg szeretné, vagy úgy érzi, hogy meg tudja tippelni, milyen fából készült, illetve, hogy a seprűjének milyen tulajdonságai lehetnek a hangsúlyosak? Azok se féljenek, akik nem mindennapos seprűhasználók. Sokszor már a seprűk tartásából is meg lehet mondani, hogy stabil, erős, szeszélyes, könnyű vagy esetleg kissé ingatagabb darab-e. – Önkéntelenül is elkezdek sétálni a diákok közt, ahogy elkezdik a seprűiket emelgetni. – Amúgy ezt a feladatot csak egy kis ízelítőnek hoztam, ha bármelyik másik karral vagy az egész intézménnyel kapcsolatban lenne kérdésetek, persze azokra is szívesen válaszolok. Ha tudok. Bár bevallom igyekeztem úgy felkészülni belőlük, mintha az MMMM-ből mennék vizsgázni… - Kissé felnevetek és ismét körbenézek, direkt úgy sétálok, hogy el tudjak menni Reed mellett. Kicsit érintem is kezemmel a karját, miközben tovább haladok mellette. Várom a seprűkkel kapcsolatos tippeket, épp ugyanúgy, ahogy az egyéb kérdéseket is.

 

zene: TL - Talking Body




W E L C H


~~ ❈ ~~

Már a tény hogy a továbbtanulás réme ott villog a mindennapjaink árnyékában, ijesztő. Az meg pláne hogy McGalagony idén kifejezetten kezdeményezte ezt a nagy marhaságot, miszerint a szakok bemutatóján részt kell vennünk. Többnyire persze a diákok tudják, miért is mennek oda ahova. Evidensen a pálcakészítő nem tér be a medimágusi képzésre, noha Liam biztosan érdekes órát tart. Ahogyan egy Godricos szakirány iránt lelekesedő sem néz be Batsa Welch seprűtan órájára. Én a magam cinikusságával böktem rá erre, de igazság szerint nem maga a seprűkészítés miatt, hanem mert kifejezetten érdekelt a nagy szépségnek örvendő kviddicssztár ittléte. Nem minta különösebben szimpatikus lenne, az újságok címlapján mindig is fellengzős sznob libaként tűnik fel, olyan arrogáns megjegyzéseket elejtve hogy az még egy háromnapos kelésrontásnak is fájna. Na persze az is megeshet hogy csupa szemét és hazugság, meg sem lepne ez Virtol után, de azért minden túlzásnak megvan a maga alapja. Ahogy esélyesen annak is, hogy Lancaster prof már nem is az a magányos Lancaster prof....
Mondjuk ez is valahol piszkálja a tudatom mélyét. Vajon ott lesz a gyógynövénytan tanárom? És ha igen vajon mit is fog csiálni?
Amúgy is elmentem volna erre az egy órás tömény unalomra, még ha nem is lett volna kötelező két órai részvétel az igazgatónőnek köszönhetően. Csak az nem fért a fejembe hogy mi a frászkarikának vigyünk seprűt. Szerettem repülni, egész jó is voltam vele, de evidensen egy sztárcsillagot nem fogok lefőzni (és nem is célom versenyre kelni vele). Elég mocskos dolog hogy itt akar fellengzősen brillírozni mindenki előtt, aki jóval gyengébb és bénább nála. Minden esetre azért felnyaláboltam a sajátomat plusz a kesztyűimet is, miközben a folyosón végigtrappolva a pincelejáratnál összeszedem a bátyámat.
Mostanság nem sokat dumálunk, mert rendszerint mindig a hugrabugos körzetben lófrál Banks után kajtatva, vagy ha épp nem keresi hát pont vele van. Sajnos esélytelen ezzel bármit kezdenem és már magamban el is engedtem ezt (habár titkon még mindig remélem hogy megjön az esze és ejti a békakirálylányt és az összes vele kapcsolatos ostoba históriát).
Most azonban azért mégis más. Mégis csak ketten vagyunk, ő meg én, és mégis csak szeretem a maga tuskó fafejével. Szóval mikor félszegen kérdez és belekezdek a szóáradatba. Beszélek neki Padmáról a hollóhátas versengésről, a bűbájtan dolgozatról, a bájitaltanjegyemről és persze arról hogy még mindig halványlila dunsztom nincs mit is akarok kezdeni magammal jövőre. Mert hát... melyik egyetemre is menjek? Az MMMM szimpatikus, de... nem érzem kellően odavalónak magam. Nem tudok órákig talárt szabni nem vagyok remek pálcakészítő alapanyag és valószínű kviddicssztár sem leszek sosem. Hamarabb lesz Mathias az, de ő már rég másképp gondolja ezt. Most is csak azért jön mert fakultációban repüléstan az egyik, amit űz, no meg mert a kviddicsválogatottnak amúgy is kötelező. Szóval Dean is ott fog vigyorogni az első sorokban, aminek kifejezetten örülök.
A birtok szele csípi az arcomat de ezt sem bánom. Végre nem esik és végre nem fagyok halálra, amikor kilépek a tölgyfa ajtón. Ez is valami!
- Ugye tudod, hogy Miss Kviddicskirálylány majd előadja mennyire jó gázsit zsebel be az Arrows-nál? Ne csináld már! Nem tudtad? Igenis Batsa Welch az egyik legnagyobb csillag, legalábbis állítólag. Úgy hírlik máris kellő mennyiségű galleonsummával tömik meg, hogy maradjon egy újabb szezont. Amúgy meg... csak hogy képben legyél, mert tudom hogy sosem olvasod a szennylapokat, állítólag épp Reed-el kavar.
Unottan vonok vállat és bátyám elképedt arcán vigyorogva érkezem meg társaságában a pályához. Természetesen eddigre már összeverődött a csapat színe java, de még épp nem utolsókként érkezünk. Viszont nem is célom előrébb törni. Jó itt a hátsó sorok egyikénél.
Ahogy a lány (aki tényleg marha szép, hogy a kentaur rúgja oldalba!) belekezd a monológba unottan támaszkodom meg a seprűmön hanyagul. Elnézem azokat, akik odalépnek invitálására és seprűt választanak maguknak, miközben ő ki sem zökkenve folytatja. Már épp elfojtanék egy feltörekvő ásítást mikor eszembe jut valami, és Mathias felé pillantok. Arcéle mentén viszont mozgolódást észlelek és kissé jobban kihajolva fedezem fel a professzorom. Széles vigyor ül arcomra és lököm meg könyökömmel csendesen a bátyámat, majd mikor értetlenkedve pillant felém én Lancaster irányába bökök a fejemmel. Na mi ez ha nem bizonyíték?! Azám, de mekkora! Nem kerüli el figyelmem az sem ahogy Welch sétára indulva utasítást osztogat mint holmi iskolai tanár. Pff, remek! És a pláne hogy még a dudvaprofesszr környékén hosszabban el is időzik. Tényleg nem sokkal és tényleg csak véletlennek tűnhetne, de tudom hogy nem az. Unottan emelgetem a seprűm és fanyar arccal szólalok meg. Nem jelentkezem és nem kérek engedélyt. Végtére is ez nem tanóra, hanem kötetlen beszélgetés. Ő kérdezett én válaszolok, habár... vele szemben ha ez szemtelenség lenne pláne megszólalnék.
- Hárs. Kemény és erős. Habár a megfelelő bűbájok nélkül könnyen törik.
Ezzel pedig biztosan magamra vontam a figyelmét. Pláne a hangom éléből adódóan. Mathias halk ciccegésére pedig ügyet sem vetek, hanem inkább farkasszemet  nézek a kviddicsdívával.

[MMMM]

MMMM

[outfit]

Tudtam, hogy Batsa a Roxfortba fog látogatni előadást tartani. Büszke voltam rá, mert az, amit csinált lenyűgözött és tudtam, hogy a diákoknak pont ilyesmit kellene látnia. Nem, nem feltétlenül a seprűkészítésre gondolok itt, hanem a szenvedélyére és az erőre, amit kviddicsezés közben láttam rajta. Ez az igazi elhivatottság, amit meg kell mutatni a diákoknak, hogy megértsék: amit most csinálnak az egyfajta készülődés arra, amire aztán egy egész életet tudnak alapozni.
Valamiért az a beszélgetés jutott eszembe, amit Miss Banksszel folytattam a Hugrabug klubhelyiségében. Kellemetlen élmény volt és egy részem azóta is halogatta egy újabb beszélgetés kezdeményezését. Már megszoktam, hogy a tanulók nem keresik a társaságomat és valószínűleg a legkevésbé sem érdekli őket a véleményem. Végül is még nincs teljesen egy éve, hogy itt vagyok, Bimba professzort pedig én nem tudom helyettesíteni.
Kicsit késve értem ki a kviddicspályára. Még egyszer meg kellett magamat néznem a tükörben, hogy ne legyen gyűrött vagy piszkos az ingem, hiszen egész addig az üvegházban voltam.
A szívem azonnal zakatolni kezdett, ahogy meghallottam Batsa szép hangját. Már egy ideje beszélhetett, ezért zavarás helyett csak az egyik lelátó ponyvája közelében igyekeztem meghúzódni. A diákok azonban, akik közelebb estek ehhez a helyhez mozgolódni kezdtek, sőt az egyikük meg is kérdezte: „Nem ül ide, Tanár Úr?”
Csak intettem, hogy inkább az előadást figyelje. Ahogy előre fordultam, láttam, hogy Batsa engem néz és kicsit elmosolyodik. Biccentve üdvözöltem, majd az én arcomra is ugyanaz a kifejezés ülhetett ki, mint az övére.
Elképesztően csinos ma is… – gondoltam, miközben újra beszélni kezdett. Némileg szerencsétlenül, de megráztam a fejemet. Nem, most nem ez a lényeg, hanem amit mond. Határozottan igyekeztem erre gondolni, de a heti egyszeri találkozások ára az, hogy ilyenkor képtelen vagyok levenni róla a szememet és hanem lennék úriember nyilván tátott szájjal tenném mindezt.
– Az MMMM képzéseit amúgy hat kar biztosítja. Talárkészítő, festőmesteri és fényképészeti, pálcakészítői, építészeti, előadómágusi és seprűbűvölői. Mint már mondtam én ez utóbbinak vagyok a hallgatója. Ami részben megmagyarázza, miért is kértem, hogy ma, aki tud, hozzon magával seprűt. Akinek nincs, az innen tud venni egyet.
Elmosolyodtam.
Batsa az előadást némi gyakorlattal kötötte össze – amit már a helyszín kapcsán sejtettem. Talán így még könnyebb megmutatni a diákoknak, hogy mi is az, amivel pontosan foglalkozik. Egy pillanatra végig néztem a tanulókon, akik megjelentek. Reméltem, hogy látok egy-két hugrabugost is – nem véletlenül helyeztem ki egy újabb cetlit valamelyik nap a klubhelyiségbe, finoman jelezve, hogy a végzősöknek nem ártana megjelenni valamelyik előadáson.
– Nekem az egész gyerekkoromat is kitette a seprűkészítés, mivel sokat jártam édesapám családjának manufaktúrájában. Nyilván a könnyebb részfeladatokba be-beakartam segíteni. Lepucolni a fát, kifényesíteni az elkészült seprűket… Lehet, hogy csak elsőéves vagyok, de bőven tudnék miről mesélni… Azt viszont tudni kell, hogy az MMMM minden kara inkább gyakorlati, semmint elméleti képzéseket ad. Így, aki fél bepiszkítani a ruháját, a kezét, vagy nagyon nem szeretne bűbájok, esetleg szerszámok általi sérüléseket szerezni, az ne ezen a helyen keresse a boldogulást. Ez a seprűkészítésre sokszorosan igaz…
Batsa ezúttal szüntet tartott és elindult a diákok között. Érhetően, szépen beszélt a seprűkészítés alapjairól. Tudtam, hogy hozzá volt szokva a szerepléshez, híres kviddicsjátékosként ez a mindennapjai része volt, de egészen lenyűgözött a tudása. Most ugyanis nem csak azt láttam, milyen kiválóan repül, de azt is mennyire ért a seprűkhöz.
Elém ért, éreztem az ujjait a kezemen. Most is kicsit érdes volt a bőre, de engem cseppet sem zavart, ez volt a legfinomabb érintés, amit valaha kaptam. Az az érzésem támadt, mintha hosszú hideg után megint melegség költözött volna a szívembe.
Beszívtam az illatát, ami még azután is sokáig csiklandozta az orromat, hogy elhaladt mellettem. Csak néztem a kecses járását, nem szólaltam meg, nem adtam ki semmiféle kis hangot, jelezve, hogy nagyon is tetszik, amit látok… nem akartam volna megzavarni az előadást. Elragadó és vonzó volt, ahogy beszélt. Lenyűgöző volt őt ilyen szerepbe látni. Valamivel később vettem csak észre, hogy egy-két diák engem bámul, mintha nagy titok lett volna ez az egész. Nem volt a Királyságban egyetlen újság sem, ami ne hozta volna le címlapon, hogy egy vénprofesszor vette el Batsa eszét.
Csupán az vonta el a figyelmemet a bámészkodókról, hogy Miss Montrego megszólalt: – Hárs. Kemény és erős. Habár a megfelelő bűbájok nélkül könnyen törik.
A hangszín nem egészen az volt, amit a lánytól megszoktam… habár a legutóbbi különóránkon is egészen kiborult. Részben én voltam a hibás, részben a trágya, ami folyóssá vált és bepiszkította mindkettőnk ruháját… na meg az, hogy véletlenül megláttam fehérneműben. A gondolatba is belepirultam és reméltem, hogy Batsa nem jön erre rá. Igaz akkor még nem voltunk együtt, de milyen fényben tűntetne fel engem a szemében, ha kiderülne ez a kis titok? Bizonyára azt hinné félre ismert, pedig egyáltalán nem. Aggodalmasan vártam hát, hogy vajon Miss Montregonak sikerült-e tényleg magára vonni a figyelmét.

zene:K- Good Feeling


M M M M


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából örültem, hogy Blaire mostanság kerül. Látványosan került. Gondolom sejtette még így kimondatlanul is, hogy kissé neheztelen rá, amiért beszélt Clemmel. Minekután nagyobb baj nem lett belőle, plusz Clem maga kérte hogy szó nélkül hagyjam a köztük megesett atrocitást így ennek eleget is tettem. Mégis... ott pislákolt bennem a harag aprócska lángja. Talán sejtette, talán nem de ennek ellenére is került. Nem is bántam, mert volt épp így is elég bajom. A tanulás mellett ott volt a kviddics, a kviddics mellett meg még Clem is. Néha igazából még húztam volna a vizsgák közeledtét, néha meg már azt kívántam bárcsak nyár lenne, annak is úgy a jó közepe. A szabadság édes íze csábított...
Ám előtte meg kellett ejteni még jó pár dolgot. Ilyen volt a továbbtanulási értekezés, mely talán a legtöbbek számára nemkívánatos esemény lehetett. Blaire-t tekintve biztosan és épp ezért csodálkoztam is mikor tegnap este a Nagyteremben elkapta a karomat és belebúgta a fülembe hogy ma menjünk együtt. Részben esélyesen azért, mert így nem lesz egyedül, ugyanis a kviddics csapatok jó részének szinte kötelező jelleggel tiszteletét kell tennie. Emilyvel meg jobb nem vitatkozni, így hát nekem mindegy alapon már igazán nem kitérő a Hollóhát tornya felé kerülni.
Kezemben a seprűvel unottan várom a testvéremet, miközben azon tűnődöm vajon Batsa milyen előadást is fog tartani. Ismerettségünk elég felszínes de azért barátinak mondható. Azon az egy estén kívül nem volt alkalmam találkozni vele, noha pár baglyot váltottunk még karácsony előtt. Azt ugyan tudtam hogy a Godric-ra jár, de azt azért álmomba sem gondoltam hogy legközelebb a Roxfort falain belül fogom viszontlátni. Gondolataimból a feketés barna hajzuhatag ébreszt és B magabiztos megjelenése. Hirtelen nem is tudom mit mondjak. Olyan természetes ez az egész és mégis valahogy olyan idegen most... és ennek jó része Clem miatt van...
Enyhe feszültséggel kérdezem meg, hogy ugyan mégis merre ette a penész, mire ő feloldódottan csacsogni kezd. Igazából nem köti le a figyelmem mindaz, amit mond, csak hagyom hogy a bennem bizsergő rossz érzés feloldódjon ahogy elhagyva a kastélyt a pálya felé indulunk. A végére már elfog a megszokott nyugalom és igazán örülök a társaságának. Vagyis örülnék ha nem sokkolna le a hírrel, amit beközöl. Kviddicskirálylány az Arrows-nál?
- Jó hogy ezt elfelejtette megemlíteni nekem... - dörmögöm baljósan. Dedikáltathattam volna egy cikeszt... ezt a pechet!
Tény, mi tény nem követem nyomon a sportélet ezen válfaját még annak ellenére sem hogy űzöm. Nem célom és nem álmom egyik csapatba sem szerződni, szóval maximálisan hidegen hagy a dolog. Míg igyekszem államat a földről felkaparni meg is érkezünk a kisebb tömegbe verbuválódott csapathoz, melynek élén Batsa maga áll.
A hangja lágy és kellemes, ahogy belekezd a mondandójába s míg én magamban emésztgetem az információkat (hogy egy kviddicssztárt ismerek egészen személyesen), addig a húgom cinikus arccal és maga előtt összefont karral figyeli az eseményeket. Igazából nem értem Blaire dacos arcát, de még így is gyönyörű, ahogy a szél belekap a barna tincseibe és megemeli őket. Tőle kettő sorral előrébb észreveszem Emily-t aki int felém én meg biccentek neki. S már épp fordulnék vissza hogy újra Welch kiselőadását hallgassam a megfelelő fa minőségéről, mikor a húgom meglök. Amolyan, 'most meg mi van?' fejjel pillantok rá mire ő csak a fejével oldalra bök. Követem a tekintetemmel az adott irányt és látom ahogy Batsa kecses alakja suhan a diákok sora közt. Valóban ott van Lancaster is. Fura... mit keres itt?
Aztán leesik. Felötlik bennem Blaire pletykája, hogy a gyógynövénytan proffal jár... durvaaa!
De nem különösebben érdekel. Valahogy mióta Clemmel vagyok hidegen hagynak mások szerelmi életei, legyen az épp Batsa, vagy bárki más... na meg... időm sem jut lassan ilyeneken agyalni, hogy ki-kiért és kivel meg mikor és hogy pláne hogy miért...!
Szóval csak vállat vonok. Feltételezem ez felbosszantja a mellettem állót, de nem különösebben érdekel. Itt úgysem fog nekem esni... legalábbis ezt gondolom én kis naiv. Eszembe sem jut hogy tud ő ettől fondorlatosabb büntetést is kiszabni, amit ki is eszközöl.
- Hárs. Kemény és erős. Habár a megfelelő bűbájok nélkül könnyen törik.
Meglepve pislogok felé, ahogy megszólal. Oly hirtelen teszi hogy az totálisan ledöbbent. Pláne az a hangszín, amit megüt. Rosszallásom meg sem próbálom véka alá rejteni és egyszerűen a kezem is ledermed a levegőben benne a saját seprűmmel.
Sejtem hogy Batsa biztosan reagálni fog a szavaira, és csak remélem, hogy nem jön épp ide. Ezzel is inkább engem büntetve semmint saját magát...
Valamiért maximálisan kellemetlennek érzem ugyanis, hogy nem is tudtam, kicsoda ő valójában legutóbb. Nem mintha akkor másképp viselkedtem volna vagy máshogy álltam volna hozzá... de... hát... azért mégis fura lesz szembe nézni vele. Még egy kedvesnek ható ártatlan, de a lányoknak elolvadós mosoly kíséretében is. Pláne az állítólagos 'párja' előtt...
Hát kösz Blaire, igazán kösz!

[Az a híres Vronszkij...]

Az a híres Vronszkij...

                                                                                                                                                           

M I R O N   W E L C H

Aki korán kel, aranyat lel – mondják a muglik és milyen jól is teszik. A korán kelés bizony sok előnnyel járhat, leszámítva azt a nüansznyi kis fáradtságot, ami jelen pillanatban Héloise szempilláira is nehézkedik - bár a fiatal hölgyemény merő büszkeségből ezt sohasem vallaná be senkinek.
Na, nem mintha bárki orrára kötötte volna valaha is, hogy hová igyekszik és mennyi ideig tart majd a távolléte. Sohasem ápolt olyan jó viszonyt a szobatársaival, hogy ilyen személyét érintő kérdésekben kimerítő válaszokat adjon nekik, sőt! Általában igyekezett a legrövidebben és legtömörebben összefoglalni mondanivalóját.
Habár nehezen kelt fel és hosszú időbe telt az is, hogy összekészülődjön, viszonylag hamar meghozta azt a döntést, hogy a vasárnapi délelőttöt a kviddicsezésnek fogja szentelni. S hogy mi okból? Kérdezhetnéd kedves olvasó, azért mert a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony be fog kerülni a hollóhátas kviddicsezők csapatába.
Először az öltöző felé vette útját, ott gondosan kipakolt, majd miután a megfelelő ruhadarabokat kiválasztotta, amik persze színben tökéletesen mentek a talárjához - Héloise ne gondolna ilyenekre -, némi félelemmel és kétellyel a szívében lépett ki a pályára. Érdekes találkozás volt ez, ugyanis Héloise már jó ideje nem kvidicsezett, s a tudás, melyet oly nehezen sikerült megszereznie, lassan feledésbe merülni látszott. A seprűje sem volt a legjobb példány, de gyakorlásra talán még használhatónak bizonyult, legalábbis a kis szőkeség beérte ezzel is.
Kicsit nehezen emelkedett a levegőbe, eleinte látni lehetett egy kis bizonytalanságot a seprűtartásában is, de aztán ráhajolva a seprű elülső részére, teljesen rásimulva a kviddicses eszközre, perceken belül elérte a megfelelő haladási sebességet. Csak úgy lobogott a haja a szélben, s kecses alakja immár a földtől eltávolodva a magaslati levegőben mutatkozott a legszebbnek és legtökéletesebbnek. A pálya persze üres volt, sehol egy lélek, aki megzavarhatta volna Héloise ádáz küzdelmét a levegőben, de az idő az nem igazán kedvezett a magaslati örömöknek, sőt. Fújdogált a szél és kinézőben volt néhány esőcsepp is.
Így történhetett meg, hogy Héloise az elázástól való félelmében megingott a levegőben és egyfajta Vronszkij műbukást produkálva indult meg, ellentmondást nem tűrő haladási sebességgel a talajzat felé… ha ezt valaki látná, valószínű, ő is elszörnyülködne. Igaz, hogy Héli olvasott már egyet s mást erről a mutatványról, de nem igazán volt rá felkészülve, hogy ezt most élőben prezentálja… hiába, késő bánat, eb gondolat.

[AZ A HÍRES VRONSZKIJ...]

AZ A HÍRES VRONSZKIJ...

Lássuk be, még mindig nem igazán érzem azt, hogy én jó leszek repüléstan tanárnak. Nem azért, mert nincs meg bennem a kellő tudás, ahhoz, hogy átadhassam a dolgokat. Csak épp, azt hiszem nincs meg bennem az a, nem is tudom, szigor talán, ami ahhoz kéne, hogy a végén ténylegesen professzornak neveztethessem magam. Most egyelőre csak Mr. Welchnek szólítanak a diákok, és ez tök elég. Még sok is… Mert még mindig nehezen hiszem el magamról, hogy diákok pesztrálására adtam a fejem… És tény, ami tény, szerintem borzalmasan csinálom. Remélem belejövök, vagy gyorsabban repülök, mint ahogy Batsa körbevillan a nagy stadion körül.

Még ezt a környezetet is nehéz megszoknom… Felsóhajtok a reggeli nyirkos hideget megérezve. Bár a kandallóban már pattog a friss tűz, én azért megérzem a különbséget. Izrael után az itteni időjárás egyenesen fagyosnak hat. A kastély pedig a modern, új építésű házak és lakások után, ahol eddig laktam, egyenesen jeges és nem kis mértékben idegen.
Kimászok az ágyamból, olyan sebességgel, mintha valami nyugdíjazott hadirokkant lennék. A lábam ilyenkor a legrosszabb. Szinte egy pillanatig se szeretné azt csinálni, amit én akarom, hogy csináljon, és ez általában az első forró csokimig így is szokott maradni. Csakhogy az elmúlt hetekben az sokkal, de sokkal korábban volt, mint előtte bármikor az életemben. Jó legalábbis mióta kikerültem az iskolából…

Már megszoktam, hogy forró italom mindig ott vár egy nagyon ódon karosszék melletti még ódonabb asztalkán. Ismételten megpróbálom rávenni a lábam, hogy behajlítódjon. És némi fájdalmas erőlködés után sikerül is leülnöm, és végre kezembe vennem a tökéletes béke, legízletesebb megnyilvánulását. Tény, ami tény, hogy sehol sem ittam még ennyire finom forró csokoládét. Hálámat fejezném ki a szakácsnak, csak épp ez a házimanó téma még elég idegen tőlem. Nekünk otthon nem volt, meg aztán, ha már van pénzem, hogy megfizessem a dolgozót, miért ne tenném meg? Bár, ahogy hallom, itt azért jó dolguk van. Legalább ez szerencse.
Miközben szürcsölni kezdem az italom, végre elnézek a messzi távolba. Gyönyörű a birtok, és igazán találó, hogy a repüléstan tanár szobája egyenesen a pályára nézzen. Jól felszerelt és igényes, szépen felújított. Méltó hely a sport gyakorlására, ez pedig örömmel tölt el. Ahogy a lelkesedés is. Sokan akarnak tanulni és játszani. Ez azért jó, mert legalább a motiválás része nem hárul rám…
Már nyúlnék reggeli újságomért, amikor észreveszem, hogy a pályánál bizony van valaki. Persze a diákoknak nem tilos használniuk a pályát, szóval ez nem meglepő. De érzem, ahogy immáron valami fura feszültség telepszik gondolataimra.
- A fene… - Sóhajtok, mert gyorsan azonosítom az érzést, amit leginkább a Batsa meccsein átéltekhez tudok hasonlítani. Aggodalom. – Hogy a fene. – Szitkozódom ismét és kissé még meg is emelem alakom, hogy jobban láthassam mi történik odakint. És nem tetszik. Nagyon nem. Mert látszik, egyszerűen abból, ahogy repül, hogy nem valami gyakorlott.

Önkéntelenül pattanok fel. Furcsa mód a lábam gyorsabban engedelmeskedik, mint általában bármikor. Leteszem a bögrém, felkapok egy köntöst a pizsamára, hogy azért mégse csak abban sétáljak ki a fűre. Bár lehet eleve némileg kifogásolható, ha a tanár hiányos öltözetben jelenik meg a diákok előtt. De örüljenek, hogy mióta itt vagyok, teljes felszerelésben alszom, és nem meztelenül, mint eddig… De nem érdekel az öltözetem, azt se akarom, hogy valaki az én tanári pályafutásom alatt törje ki a nyakát… Gyorsan leszaladok a lépcsőn, tényleg meglepő, mennyire könnyedek is a mozdulataim, aztán átvágok a parkon egyenesen a pálya felé. Sajnos épp látom, ahogy a diák, a lány diák épp valami Vronszkijhoz hasonló dolgot művel… Nem tudom, hogy túl éli-e, de nagyon remélem. Mert én akarom megölni.
- Szállj le! – Kiabálom, kicsit erőteljesebben és szigorúbban, mint azt eredetileg szerettem volna, de mentségemül szolgáljon, ő hozta rám a frászt. – Meg akarsz halni? Ez még gyakorlott kviddicsezőként is kockázatos, nemhogy gyakorlatlanként! – Veszek egy nagy levegőt és még közelebb lépek párat, mert közben rájövök, hogy elsődlegesen az a léyneg, hogy egyben maradjon és csak utána kéne jönnie a szidásnak. - Jól vagy?

[Az a híres Vronszkij...]

Az a híres Vronszkij...

                                                                                                                                                           

M I R O N   W E L C H

Héloise Gauthier kisasszonynak határozott elképzelései voltak arról, hogy mit és hogyan csinál majd levegőben. Milyen sikkesen rugaszkodik el a földtől, hogyan tartja majd az irányvonalat és melyik zsebébe nyúl majd, mikor rakoncátlan tincseit a hóbortos szél megtépázza. Kozmetikai eszközök széles tárháza lapult farmerében, hisz azt vallotta, hogy a kifogástalan megjelenés az egyik első számú parancsolat, amit a kviddicspályára lépve, rendkívül fontos betartani.
Hogy a pálcáját hol felejtette? Az asztalon, a szekrényében, netán a legújabb francia divatlap címoldalának kellős közepén? Nem tudnám megmondani. Mindenesetre az bizonyos, hogy még oly távolról is, mint az a tanárnak látszó tünemény, is jól kivehető, hogy nincsen nála. Igazából semmi sincs, amivel a kialakult helyzetet orvosolni tudhatná, így seprűjébe erősen megkapaszkodva, próbál  - pár francia imádság konszolidált zörejével - , kegyelmet kérni a teremtőtől. Próbálna, de nem sikerül. Mugli helikoptereket megszégyenítő gyorsasággal közelíti meg a talajzatot, be is hunyja mindkét szemét, mintha elsötétedett retinával kevésbé jól kivehető lenne a fájdalom, ami majd akkor éri, ha földet érve szörnyet hal – mert meg fog történni, ebben bombabiztos.  
Mikor már teljesen bepánikolna, átadná magát a kiszolgáltatottság és tehetetlenség egetrengető világfájdalmas érzéseinek, figyel fel egy hangra. Először azt hiszi, hogy már a mennyben van és az angyalok beszélnek hozzá. Csak később jön a fájdalmas felismerés, hogy ez egy tanár és nem is a legkedvesebbik fajtából. Nesze neked, szöszike.
No sebaj, lesz, aki eltemessen – gondolja, s mikor meghallja a szállj le instrukciót, egyet rántva vállain, ( túl szigorú neki ez a parancsolgatás), szinte ösztönösen nyúl a seprű elejéhez, azt ismét felrántva, valamivel feljebb tornázza magát a levegőben. Mi tagadás, feladja Welchnek a leckét, ha le akarja szedni, menjen utána, mert lehet, hogy nem jön le élve onnan? Érdemes lenne ezen is elgondolkodni.
A jól vagyra már csak annyit tud kinyögni, miközben harcol az elemekkel, a széllel és magával a seprűvel is, hogy:
- Miért? Nem úgy nézek ki, mint aki jól van, tanár úr? Én teljesen ura vagyok a helyzetnek…

[AZ A HÍRES VRONSZKIJ...]

AZ A HÍRES VRONSZKIJ...

Na, jó. Az lehet tényleg nem lesz vicces, ha egy diák, immáron az én felügyeletem alatt töri ripityára magát. Tudom milyen érzés úgy kelni, hogy abban sem vagy biztos, a tagjaid még a helyükön vannak. Így nem kívánok sem egy sérülései miatt dühös tinédzserrel, sem a tinédzser még dühösebb szüleivel hadba szállni, hogy miért nem akadályoztam meg. Csakhogy tudom azt is, nem épp kellemes, ha az embert lerántják a seprűjéről, majd a zuhanást megakadályozva a földet érés előtt újra megrántják. Még mindig reménykedek benne, hogy a kisasszony van olyan gyakorlott, hogy megálljon magától. Illetve megjelenjen előttem, mert immáron tanár vagyok és nem csak jópofizgatni jöttem.

Mindenesetre a pálcámat előkotrom köntösöm zsebéből, hátha jól jön az még, és immáron teljesen besétálok a pályára. Onnan kémlelem a magasban repkedő szőke hajkoronát. Elképesztően gázul festhetek, így pizsamában. Főleg annak fényében, hogy egyelőre semmiféle mentőakciót nem terveztem végrehajtani. Elhiszem, hogy nem kell engedély a gyakorláshoz. De, ha valaki ennyire kezdő, vagy tapasztalatlan, vagy ennyire kiesett a gyakorlatból, na az azért igazán megvárhatta volna, kevésbé korán kelő társait is. Akkor legalább eleve lenne valaki aki utána repül. Így még Alaszkáig is elszállhatott volna, lehet senkinek sem tűnt volna fel, csak már mire odaér, hogy ja, ez a lány amúgy hiányzik. Jó lehet a birtok védelme ezt megakadályozta volna, de azt, hogy összezúzza magát az élénkzöld füvön, már semmi sem. És azt is, legkésőbb az első étkezésnél vette volna észre bárki is. Vagyis, amit ez a lány csinál, az baromi nagy felelőtlenség. És punktum.
- Ha annyira ura a helyzetnek, akkor most rögtön leszáll ide elém! – Harsogom bele immáron teli torokból a levegőbe, mert látom, hogy megint távolodik felőlem. – Most! Azonnal! – Mutatok kezemmel még konkrétan magam elé is a levegőben, mintha azzal legalább a lány feneke alatt lévő seprűt rávehetném arra, hogy odarepüljön, ahova parancsolom. Nem akarom, hogy baja legyen. És ez amúgy a legfőbb gondolatom. Még, ha most szigorúnak is tűnök. De a kviddics, a repülés, az kemény sport. És ismernünk kell önmagunk határait, vagy könnyedén megsérülhetünk. És sajnos a kviddicsben nem létezik olyan, hogy kis sérülés. Ki más is tudhatná ezt jobban, mint én, aki véglegesen összetörtem és nyugdíjazott lettem. Vagy a húgom, aki minden nap kockára teszi az életét, pedig profi seprűlovas. Amatőröknek nincs helye efféle eszközön. Önmaguk érdekében.

[Az a híres Vronszkij...]

Az a híres Vronszkij...

                                                                                                                                                           

M I R O N   W E L C H

Bizonyára már megesett a Roxfort berkein belül is, hogy egy-két diák a legjobb szándéka ellenére is olyan helyzetbe keverte magát, amiből nem igazán tudott kikászálódni.
Például múltkor bájitaltanon a legkisebb West, addig-addig kavargatta üstjének tartalmát, míg végül az egészet sikerült magára borítania, pedig mögötte állt ám az árgus szemekkel vizslató pedagógiai haderő, csak éppen az egészet nem is akarta megakadályozni - mert, miért azt?
Végülis a diák a hibáiból tanul, csak ha meghal, mert mondjuk az élő halál esszenciáját sikerül éppen a kis méregkavaró edénykéjében kevergetnie, akkor magára vessen, mert a tanár majd ujjal mutogat és persze, mindig másra, mert az a más a hibás. No, de tekintsünk el ezektől a kisarkított helyzetektől, hiszen Héloise még mindig odafent van a levegőben, Miron meg teli torokból üvöltözik, hogy szálljon le onnan, mintha az olyan egyszerű lenne és egyik pillanatról a másikra meg is történhetne.
Csakhogy pont ez a probléma, hogy Héloise erős akaratú egy teremtés és még a legelején jó mókának tűnő feljebb tornázkodás a levegőben, kezd egyre vadabb méreteket ölteni. Az, hogy Héloise ura a helyzetnek, talán valameddig találó mondat volt, de most ettől a pillanattól kezdve, teljesen elvesztette a kontrollt-  kis kviddicses barátja -, a seprű felett, szóval most jól jönne Miron és az ő megnyugtató hangja, hogy igenis le fog tudni jönni onnan és megoldják ezt a helyzetet ketten, hiszen Héloise láthatóan egyedül nem boldogul. A kisebb várakozás utáni most azonnal jöjjön le onnan sem kozmetikázza azt a problémát, ami kezd egyre jobban kibontakozni, bár a pizsamában ácsorgó haderő, valahogy pont be akarja sepregetni a szőnyeg alá, csakhogy nincs olyan méretű szőnyeg, ami ezt a dolgot el tudná rejteni.
- Megértettem, csak tudja, teljesen bevadult ez itt alattam – harsogja Héloise valami hasonló intenzitású hangerővel a kicsit még félálmos, de ellentmondást nem tűrő kvidiccses szakoktató felé. Hogy ebből mennyi jut el Miron tudatáig? Azt senki sem tudná megmondani, mindenesetre Héloise azon van, hogy mindazokat a dolgokat, amiket csinál a levegőben tolmácsolja Welch felé:
- Akkor most lejjebb nyomom a seprű nyelét és megpróbálok visszavenni a sebességből, rendben? – mintha számítana is, hogy miket mond és a seprűnek nem lenne kifejezett szándékában, hogy  egyszer és mindenkorra tönkretegye a tulajdonosát.
- Szerintem ez nem igazán fog menni …– érkezik pár másodpercel később Héloise ajkairól, akit egyre inkább elfognak az olyan érzések, hogy túl fiatal vagyok én a halálhoz, szedjenek le innen, nem akarok még meghalni.
- Merlin, segíts! – hallani még, majd a seprű úgy dönt, hogy még egy kicsit elszórakozik a fiatal hölgyeménnyel, ilyen furcsa hullámokat írva az áerben. Ember legyen a talpán, aki kibírja ezt a hirtelen jött vidámparkozást a levegőben… Héloise pont nem ez az ember, szóval lehet, hogy hányni fog??

[AZ A HÍRES VRONSZKIJ...]

AZ A HÍRES VRONSZKIJ...

Egy roxforti professzor vélhetőleg azért is professzor, mert pontosan jól tudja, mikor kell beleavatkozni a dolgokba. Gyanítom a gyerekek és tinédzserek egy ilyen világban és ilyen helyen elég változatos tárházú baleseteket tudnak beprodukálni. Gondolom az itteni tanároknak már valamiféle külön szemük van arra, hogyan tartsák életben a diákjaikat. Na, ez az, amit még erőteljesen fejlesztenem kell. A meccseken nem annyira érdekelte a legtöbb embert, hogy életben lejutsz-e a földre vagy sem. Leginkább a csapattársak és a családtagok szurkoltak az életben maradásodért, az ellenfél meg egyenesen az ellen. Vagy megoldottad vagy nem. A medimágusok már csak megpróbáltak összeeszkábálni, ha nagyon nagyot estél. Lásd az én estemet. Jó pár métert zuhantam. És végül is majdnem teljesen összeraktak. Egy-két dolgot ugyan nem száz százalékosan, de azért javarészt.

De ami itt most a mi esetünkben a lényeg, az az, hogy ez a leányzó látszólag nem fog tudni lekászálódni a levegőből. Alig értem, mit kiabál nekem onnan föntről, ebből feltételezem, hogy amúgy ő se hallott engem. Viszont ez gyanúsan amúgy sem számítana. Mert, ha hallott volna, sem fogja tudni azt mondani a seprűjének, hogy hahó öreg, nem kéne azt csinálnunk, mait a professzor mond? Csak, mert az gyanúsan jó is lenne talán. Szóval immáron leesik, hogy nem várhatom el, hogy tanári parancsszavam lehozza őket az égből.

Tehát, nincs más, mint pizsamás mentőakciót végrehajtani. Pálcám a seprűre szegezem és egy jól időzített hívóbűbájt irányítok rá. Persze ettől most az egész úgy lányostul, seprűstől, nagy sebességestül felém repül, de legalább ezáltal a föld felé is közeledik. Mikor már csak néhány méterre van tőlem és kicsit lassult is a különböző erők ráhatása miatt, egyszerűen megállítom. Majd egy gyors, puha és láthatatlan védőfalat képezek a lány előtt, hogy a seprűről legyen minek nekizuhanni. Így talán amellett, hogy nem repül belém teljes sebességgel, talán egészen össze sem töri magát. Ami kifejezetten remek.
- Nos? – Mondom mikor földet ért. – Sorolja, melyik tagját érzi eltörve?