Scarlette
Néha ahelyett, hogy a megfelelő úton haladnál, letérsz a kitaposott ösvényről.
1997. július közepeKéső este felé járt, a környék látszólag csendesnek tűnt a Mágiaügyi Minisztérium körül. A fülledt levegő ellenére én is és Bowen is sötét színű köpenyt viseltünk, hogy minél jobban a környezetbe olvadjunk. Még egyszer, utoljára körbenéztünk, de nem volt semmi mozgás, így megnyugodva szálltunk be a telefonfülkébe, ami levitt minket az Előcsarnokba. Keresztapám intett, hogy várjak egy pillanatig, míg ő leellenőrzi, nem csapdába sétálunk véletlenül. Feszültséggel teli volt a várakozás, nem mertem mozdulni, viszont minden idegszálam pattanásig feszült. Hallásom és látásom kifinomultabb lett, de egyikkel sem érzékeltem semmi furcsaságot. Sóhajtottam egyet, majd Bowen jelzésére megindultam az irányába.
- Figyelj, Jose... - pillantott rám nagyon komolyan. - Te itt maradsz őrködni. Bármi furcsát észlelnél, azonnal jelezz nekünk a szokott módon, rendben? - kérdezte suttogva.
- Nem mehetek én is veled? - érdeklődtem, miközben egy tincset kisimítottam az arcomból.
- Most nem. Nem bájcsevegésre jöttünk, hanem mert feladatunk van. - fogta meg a vállaimat. - Sietek vissza, ne aggódj... - aztán ott hagyott engem a félhomályban
Idegesített, hogy egyedül kell itt álldogálnom a Mágikus Testvériség szobra előtt. Az az enyhe világosság, ami volt az előcsarnokban, kísértetiessé varázsolta a lényeket. A hideg kirázott jelen pillanatban ettől a helytől. Valamivel pedig el kell foglalnom magam, míg a Rend-tagok végeznek a fontos dolgaikkal. Gondolkoztam, mivel is üthetném el az időt, de mivel nem voltam mugli sofőr, az idő pedig nem volt egy személy, így ez nem igazán tűnt megvalósíthatónak.
Szóval, mit volt mit tenni, egy darabig csendesen álldogáltam a hatalmas térben, és az árnyékomat figyeltem, amit megpróbáltam néha átlépni. De persze ez is hiába való küzdelem volt, mindig megelőzött, és egyszerre léptünk, egyszerre mozdultunk, úgyhogy ez is baromi unalmassá kezdett válni öt perc után.
Beletúrtam a hajamba, majd leültem a földre, hátamat nekitámasztottam a szoborcsoportnak és csak bambultam magam elé. Kezdett az agyamra menni, hogy egyelőre minden fontos dologból ki voltam hagyva és jóformán semmit nem osztottak meg velem. Nem értettem, mi lehet ennek az oka. Talán nem bíznak bennem? Akkor meg minek vettek be a Rendbe? Vagy csak tapasztalatlannak tartanak? Ebben mondjuk igazuk lehet, de ez akkor sem állapot, ez diszkrimináció. Na persze az én felszabadításomért senki nem szervez lázadást meg tüntetést, úgyhogy kénytelen vagyok magamban puffogni, mint egy vipera. Még szerencse, hogy nem vagyok az, mert akkor már rég beleeresztettem volna egy-két emberbe a mérgemet.
Az idő ólomlábakon vánszorgott (hogy enné meg a rozsda és roskadna össze), én pedig továbbra is csak ültem, és várakoztam, hátha történik valami, ami kirángathat ebből az unalmas semmitevésből.
Elkezdtem pörgetni az ujjaimon a varázspálcámat, majd halk fütyülgetés közben a bejárati ajtóra szegeztem a pillantásomat, hátha valami megváltás-féle érkezik onnét. Ami persze jobb lenne, ha nem történne meg, mert akkor oltári nagy balhé alakulna ki és riasztanom kellene a többieket.