Hyde Park

[Mr. Fuller]

Mr. Fuller

Hűvös téli délelőtt, a parkban. Egyedül, mint már megszoktam. Bár, ahogy magam ismerem, nemsokára elindulok visszafelé, mert nem akarom, hogy az Abszol úton sokan legyenek. Nincs kedvem most ismerős arcokhoz, nincs kedvem ismerős pillantásokat figyelni. Igazából, csak ahhoz van kedvem, hogy itt álljak a befagyott tó partján, és nézzem az idétlenkedő muglikat.
Ha jól tudom, korcsolyáznak. Ők ezt csinálják, ha befagy a tó, sőt, még sportjuk is van ilyen tevékenységre. De legalább elvannak, és ez a lényeg.
Néhány órával ezelőtt indultam el otthonról, a tűzön át. Kedveltem a hopp-port. Gyors, egyszerű és kényelmes. Scott bácsi egy mugli házba küldött, ahol nem lakott senki. Onnan elindultam az Abszol út felé, gyalog, csakhogy elkezdett potyogni a hó, míg végül megálltam itt pár percre.
Az ég borongós volt. Nem lehetett megkülönböztetni felhőt a felhőtől olyan egybe volt minden. Szürke átlag borult rájuk, s onnan hullottak alá a nagy szemű hópelyhek. A hűvös januári szél hűvöset korbácsolt percek alatt, s a havat is oldalól fújta ránk.
Pár méterrel arrébb figyeltem, ahogy egy négytagú család csatázik odalent hógolyókkal. Az apa a lánnyal, az anya a fiatalabb fiúval van, mindannyian egy-egy fa mögé rejtőzve várják, hogy eltalálhassák a másikat. Höh, muglik!
Mindegy, tovább állok. Megyek a külső erdőrészek felé, a havas úton.
Csak sétálok, élvezve a friss levegőt.
Már látom a buja erdőt. Úgy gondolom, hogy ott még sétálok kicsit, majd elindulok az Abszol út felé. Belépek a kopasz fák közé, nézem a zúzmarás ágakat. Épp azon tűnődöm, hogy mi lesz, ha végzek a Roxfortban...
Mikor megpillantok két lányt, akik szemben futnak velem, pórázzal kezükben, előttük pedig két kutya, akik inkább hasonlítanak lábtörlőkre, mint állatokra. Ott fut két gyönyörű szép teremtmény...
Hajuk szőke és fekete, keblük dús, arcuk nyílt és kerek, testük arányos... Tökéletes...
Épp elém érnek, el is futnak mellettem. Csak nézek hátra, megnézem feszes feneküket. Hát, nem minden napi látvány, az szent.. Ekkor kedvet kapok a kocogáshoz, mikor épp elindulnék, valaminek nekiütközöm.
 - Hé nem látsz a szemedtől?! - csattanok fel, pedig valószinüleg én voltam a hibás...

[- Hé nem látsz a szemedtől?!]

Mr. Andles

Unalmas téli szünetemet töltöm. Ebben az évben itthon. Apuval az a megállapodás született, hogy egy véet a Roxfortban a barátokkal, egyet pedig itthon a családdal. Szóval most épp itthon voltam, vagyis vagyok. Mindegy. Régen tettem ki a lábam Godric's Hollow-ból ezért felhasználva a szabadidőmet egy gyors kiruccanást engedélyeztem magamnak Londonba. Sok embertől hallottam már, hogy a Hyde Park milyen szép. És valóban. Engem lenyűgözött. Főleg most így télen. Valószínű, hogy nyáron szebb, amikor minden zöld, de a télnek is meg van a maga szépsége. Körbe néztem. Muglik korcsolyáztak a befagyott víz jegén, egy család hógolyózott nem messze tőlem, ezért arrébb is mentem, hogy ne legyek kereszt tűzben. Rám jelenleg sokkal nagyobb veszélyek is leselkedhetnek, mint egy hógolyó. Ha egy mégis eltalál, elvesztem a fókuszom mindenre és az végzetes lehet. Amióta betöltöttem a 17-et a pálcám mindig nálam volt. Nem mondom télen könnyebb volt elrejteni. Csak felcsúsztattam a kabát ujjába és ennyi. Bezzeg nyáron, amikor figyelni kell, nehogy kikandikáljon a zsebemből. Következő nyáron lesz két éve, hogy anyu meghalt. El sem tudom hinni, hogy nincs velem. Pedig már két éve. Apun is látszik, hogy megviseli anyu halála. De nem meri mondani. Erről sose beszélünk. Amolyan férfi büszkeség. Míg ezen töprengek lépteket hallok a hátam mögül. Hátra fordulok és két mugli lány sétáltat egy-egy kutyát. Gyönyörű teremtések, azt meg kell hagyni. Időm sincs végig mérni őket mert valaki belém rohan és fellök. Egyelőre nem látom ki az, csak hallom
- Hé nem látsz a szemedtől?! - halottam a dühös hangot. Felálltam leporoltam magamról a havat és belenéztem annak a marhának a szemébe, aki fellökött. Rögtön felismertem. Egy hugrás évfolyam társam, Sky Andles volt.
-Ilyen nincs! Te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést. Nem tudtam mi járatban erre felé. Manapság az ember senkiben sem bízhat, ezért kirántottam a pálcámat a kabátom ujjából és Sky-ra szegeztem.
-Kicsit furcsának és megrendezettnek találom, hogy így találkoztunk Sky. - mondtam neki nyugodtan. Nem tudom mi a fenét akar itt, de ha kell akkor a legkeményebb módszereket is bevetem. Talán még azt is, amire nem vagyok büszke.

[Mr. Fuller]

Mr. Fuller

Hektorba ütközöm, ezen a hűvös téli déletlőttön. Mikor még véletlenül se akartam volna összefutni senkivel! Ehh, most miért ver a sors? Nem baj, most épp olyan kedvemben vagyok, hogy egy szót se szóljak hozzá. TAlán így is lesz...
A hópelyhek körkörös hullámokban érkeznek hozzánk, a földre. Egy éppen az orrom heyére esik, meg akarom figyelni, így kancsítok, de megpillantom a hópelyhet vízzé válni. LEcsorog a számhoz a víz. LEtörlöm, és idegesen visszafordulok Hektorhoz.
 - Megrendezettnek, Hektor? - húzom fel szemöldökömet. - Mit értesz ez alatt?
Igazából nagyon is jól tudom, hogy mi a francot ért ezalatt. Hogy direkt botlottam belé, vagy hogy kifigyeltem és utána jöttem. Eléggé fennt horhatja az orrát, ha tényleg azt hiszi, hogy utána futkorészok. Kit érdekel?!
A szél süvít. Egyre jobban érzem a vihar közelségét.
 - Elhiheted, nem remdeztem meg semmit. Nem, én csak azt a két mugli csajt figyeltem... és... hát ez lett. - mutatok a srácra.
Hát, igazán nincs kedvem itt időzni vele. Remélem nem fog eszébe jutni, hogy beszélgessünk egy "izgalmasat". Mert akkor lángoló süveggel veszek repülő rajtot, és már itt sem leszek...
Közben egy szép bagoly száll fölöttem, biztosra veszem, hogy levelet visz. Gyönyörű, fehér tollú, fekete csőrű állat. Mesébe illő könnyedséggel száll a szél szárnyán, s keresi a jobbnál jobb légáramlatokat. Csak úgy vitorlázik...
Próbálok úgy tenni mintha elindulnék, de vajon enged-e?
 - Hát, mindenesetre, nekem most mennem kellene... - mondom előrelendülve...

/ejj, ez ritka szar lett, bocs :\ /

Mr. Andles

-Ne érts félre Sky, de manapság, amikor Voldemort ismét szabadon garázdálkodik, senkiben sem lehet megbízni, és ez a "csajokat figyeltem" elég gyenge kifogás. Nem gondolod? - szegeztem neki a pálcámmal együtt a kérdést. Remélem nem fog erőszakoskodni, mert ha mégis, akkor kénytelen leszek használni is a kezemben tartott fegyverem Sky ellene, akivel alapjáraton semmi bajom, de amit mondtam az igaz volt. Hogy manapság senki ember fia nem tudhatja, hogy ki az aki beáll Halálfalónak, vagy, hogy ki áll az Imperius átok hatása alatt. Lehet, hogy Sky is kapott egy adagot a jó öreg Ipmeriusból, és azt akarják, hogy végezzen minden varázslóval aki szembe jön velem. Sose lehet tudni.
-Mit akarsz Sky? - kérdezem iskola társamtól, de a pálcám nem eresztem le, készen arra, hogy bármikor támadni tudjak. Vagy éppen védekezni. Sosem gondoltam, hogy majd egy olyannal kell párbajt vívnom, aki nem Mardekáros és nem Halálfaló. Ez kicsit ironikussá tette a dolgot.
-Nem akarlak bántani Sky, azt is megértem ha beálltál Voldemort csatlósai közé. De akkor mondd el és úgy bánok veled. Mondd el mi a terved. Vagy én fogom kihúzni belőled. - mondtam és már készen voltam az átok használatára. Ez az átok nem tartozott a kedvenceim közé. Csak a gyengék használják, akik nem tudják maguk elintézni a dolgukat, ezért ezt az átkot bocsájtják a másikra, aki elvégzi helyettük. Nem tartottam magam gyengének és fogalmam sem volt, hogy mik lehetnek Sky céljai így inkább cselekedtem.
-Stupo! - ejtettem ki a varázsigét, ami után egy vörös fény hagyta el a pálcám hegyét és mellkason vágta Sky-t, aki hanyatt végezte a földön.
-A kemény idők megkövetelik a kemény döntéseket. - mondtam.

[Mr. Fuller]

/nem te döntöd el, hogy levágódok-e a földre, avagy sem /

Mr. Fuller

 - Figyelj, tényleg nem láttad a csajokat? - kérdem kissé szemétkedve, legalábbis úgy folytatom. - Nem figyelted a szőke dudáit? Ja... bocs, elfelejtettem... te nem nézel ilyeneket, ugye?
Hú, remélem ettől eléggé bepipul. Remélem... Amugy nem tudom, miért vagyo kmost ilyen. Érdekes...
Pálcát ránt. Óh, te jó ég! Ez tök beteg! Komolyan képzeli, hogy én azzal a szemét Voldemorttal szűröm össze a levet?! Ez felháborít, de próbálok uralkodni magamon.
Már nem figyelem a tájat, pedig beszélgetés közben gyakran szoktam. A bagoly sem késztet már arra, hogy felfelé nézzek, inkább csak ez a tébolyult Hektor... Ezzel van valami baj... Mindig ilyen szokott lenni? Vagy csak engem tisztel meg?
Nagyon lengeti azt a pálcát, közben a terveimről kérdezget. Gondolkozom azon, hog yeldobjak egy olyan huumort, hogy? "A továbbtanulásra gondolsz, haver?", de nem. Ez kezd tényleg komoly lenni...
Ajjaj. A pálca nagyon beleng, mikor látja, hogy nem válaszolok. Énis előrántom.
 - Hektor! Ne nézz hülyének, jó? Én nem valami eszement hülye mardekáros vagyok, aki a Nagyúr minden szavára öl!Figyelj, én nem álltam be a seregébe... hidd el! - bizonygatom egyre kétségbeesetten.
De látom, hogy nem nagyon hisz nekem. Pálcája lendül, kábító átok vörös fényfoltjai süvítenek felém. Mellkason talál, mondhatni telibe. Kissé megszédülök, de hál' istennek nem teljese egéészében kaptam az átkot, nem ájultam el. Nem tápászkodok meg, hanem már küldöm a választ:
 - Relaxo! - üvöltöm pálcámmal a srác fejére célozva.
A szikrák hátha késleltethetik kicsit, amíg én helyrejövök...
 

//Bocsesz//

Mr. Andles

   



A kábító átkom mellkason találta. Remek, ennek örülök, de mielőtt pezsgőt bontanék már jön is a válasz.
-Relaxo! - a szikrákat sikerül kikerülnöm, bár egy kettő így is megpörköli a kabátomat. Aztán leesik a tantusz. Ha jól tudom Barbi Sky miatt kosarazott ki, erre ez a fapofájú, nyálas, elkényeztetett ficsúr más csajokat bámul meg. Na nem, ezt nem fogom hagyni. Gyorsan felmértem a terepet. Egy fa volt nem messze tőle, épp megfelelő távolságban.
-Bombata! - célzok a fára, amin be is következik a robbanás és vészesen közelít Sky feje felé.
-Aljas, kétszínű, arcátlan bitang. Hogy merészeled? Barbi miattad kosarazott ki, mert te olyen tökéletes vagy. - itt tettem egy körkörös mozdulatot a pálcámmal, ami most függőlegesen volt tartva. -És erre más csajok seggét meg mellét bámulod?! Mit képzelsz te magadról? - csattanok fel és már gondolkozom a következő varázsigén. Meg is van. Idegesen és mereven Sky-ra szegezem a pálcám hegyét, és minden mágikus képességem bele adom ebbe a támadásba.
-Obstructo! - kiáltom, ami remélem eltalálja, és jó messzire repíti.
-Nem hiszem el, hogy képes vagy ezt művelni szerencsétlen Barbival. Ezt te komolyan gondoltad, vagy egy vagy azok közül akik csak kihasználják a nőket? - attól függetlenül, hogy Sky a földön fekszik vagy nem a következő esik ki a számon:
-Meglátjuk mennyire fogsz tudni párbajozni. Rictusempra! - mondom ki a rontást, ami, ha eltalálja, akkor tuti, hogy nevető görcsben tör ki.

AKÁRKINEK
Azaz valakinek aki van elég bátor egy játékhoz velem.

A nyár várva-várt melege nem érkezett meg, és talán soha több nem is fog. A háború burúja lepett el mindent, a sötét felhők nem akartak eloszlani az égboltról. Pontosan olyan volt az időjárás, amilyen az emberek hangulata, remény nélküli…
Senki nem volt biztonságban. A legártatlanabb mágusokra is lecsaphatott bármikor a Nagyúr haragja. A sárvérűek üldözése egyre jobban elfajult, de a legszörnyűbb tervekről még azok sem tudhattak akikt Őt szolgálták.
A tudatlanság állapota…
Ez az amivel próbálom túlélni mindezt. Parancsokat kell teljesítenem, mint mindenki másnak. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tettek kerülnek a múltam könyvébe, melyeket örökidőkre rázva fogok tartani, den nem csak a jövő előtt, a jelenben sem gondolok bele miket követek el. Nem szabad. Ha megtenném, nem bírnám ki, beleőrülnék.
Hol biztonságos?
Sehol…
Soha senki nem tudhatja ki, hol támad rá, és azt sem mikor. Még a Halálfalók sem…
A Hyde Parkban ücsörgések. Az eső zuhog, hangosan koppan a fák levelein és az aszfalton is, én mégis száraz vagyok, hisz boszorkány vagyok. Nem i akármilyen, egy Mirol… Egy Halálfaló…
Június elején hagytam ott az iskolát. Ott hagytam azon az éjszakán, mikor Dumbledore meghalt, mikor a Halálfalók betörtek a kastélyba és én velük tartottam. Azóta nem nagyon találkoztam senkivel, egyetlen egy diákkal sem, azaz olyan diákokkal, akik nem a Nagyúr szolgálatában állnak…
Várok.
Hogy mire?
Az titok.

Mert vagyok én olyan pofátlan


Kopogás. Cseppek. Hidegség. Gondolatok.
A színtiszta ég, a melengető napkorong, mind-mind a fekete fellegek mögé rejtőznek, mintha csak elakarnának menekülni a világ elől. Milyen egyszerűen elrejtőzhetnek a kíváncsi szemek elől, mily szerencsések, hogy pár rusnya felhő elintézi láthatatlanságukat. Az embereknek miért ilyen nehéz? Mi emberi élőlények miért nem tudunk elmenekülni a problémák elől? Azok csak a nyomodba szegődnek, és követnek míg bele nem tébolyulsz a súlyától. A gondok súlyától.
Bűntudatom lenne? Nem. A bűntudat egy ostoba emberi érzelem, amely mindenkiben benne van, ám a gyöngéknél mutatkozik meg igazán. A gyönge lelkűek, akik oly könnyen összetörnek, ha lopnak, csalnak, bántanak öntudatlanul, véletlenül, vagy akaratlanul. Én nem vagyok gyönge, ez az érzés elkerül engem, bűntudatom nincsen. Esetleg más ... Félelem? Talán. Esetleg. Semmiképp nem a tettem iránt, vagy akár a következménye miatt félnék. Ó nem, én egy bizonyos embertől tartok, egy bizonyos ember véleményétől, reagálásától. Vajon rátalált-e már a szüleire? A vérbe fagyott hullákon elborzadt e már, vagy még vígan nevetgél egy barátnőjével az egyik plázában? Bolond lennék, ha visszamennék megnézni, de a kíváncsiság attól még furdalhat, nemde? S, sajnos furdal is. Égeti az oldalamat, a tüdőmet átszakítja, tűként bökdösi szívemet, vajon Emma rátalált- e már a halott szüleire? Ki tudta következtetni, ki lehetett? Rájött, hogy a tulajdon bátyja mészárolta le azokat az embereket, akik nemzették, s felnevelték?
Túl sok a kérdés, túl sok ... Nem kéne ennyit rágódnom a történteken, ami történt megtörtént és pont. A húgom majd megszokja a változást, s a szenilis nagybátyám sem fog többet beleavatkozni ügyeimben.
Hyde Park ... Mugli-öltözetben ballagok a kavicsos úton céltalanul az elmúlt eseményeken, s a kényelmetlen, elkerülhetetlen következményeken elmélkedve. Nem hagyhatom, hogy kedvemet szegjék a szüleim, még így utoljára sem. Szórakozni akarok, vagy legalább is nem stresszelni magam. Keresnem kell valamit, vagy valakit!
Sors, véletlen? Ki tudja, kit érdekel?
A padon egy ismerőst pillantok meg. Ismerőst, munkatársat, szövetségest. Nevezhetjük akárhogy, de attól még ott csücsül a Mirol-lány egy padon ... egyedül. Arcán a szokásos hűvösség, tartás, egy fal, melyet önmaga húzott maga köré. Lássuk mit tudunk kihozni ebből...
Könnyedén helyet foglalok mellette, mit sem törődve, akarja vagy sem.
- Min rágódsz Vikitria?
Teszem fel kérdésem sejtelmesen, mégis tisztán és érthetően. Egy Mirol-lány, egy fiatal hölgy, egy halálfaló...

Csendes magányomból egy ismerős hang zökkent ki, egy hang ami azok közé tartozik, amit egyáltalán nem hallottam volna most meg. Brandon Gray...
Oda se kellett volna fordulnom hogy tudjam ő áll előttem. Jellegzetes orgánumát nem szokta egy könnyen elfelejteni az ember, főleg nem akkor, ha az évek folyamán elég gyakran volt hozzá szerencséje. Vagy ha éppen a sors kegyetlen fintorának köszönhetően egy körbe keveredtek.
Sosem kedveltem Grayt, ellenszenves volt mindig is a számomra, és az iskolában töltött éveink alatt, azért akadt néhány összetűzésünk is, de most... Most mindketten Őt szolgáljuk. Ki gondolta volna, hogy egyszer egyazon oldalon leszünk? Mi. Pont mi ketten. Egy Griffendéles és egy Mardekáros...
Ha feltette volna  kérdést, hogy szabad e mellettem lévő hely, azonnal rávágtam volna: nem, várok valakit. De pofátlanul csak helyet foglalt. Mit sem törődve azzal hogy örülök e a jelenlétének vagy sem. Több gyűlésen vettünk már rész, ott volt ő is és én is. Tudom róla ki ő, akárcsak ő rólam, főleg azért mert ott volt azon az estén, ott volt mikor a karomra került a billog. Ott volt, mikor összetörve feladtam mindent és behódoltam az Urának. Végig nézte. Csöndben és kárörvendően, akárcsak mindenki más. Élvezték a műsort. Élvezték, hogy tönkre tesznek, hogy elvesznek tőlem mindent ami csak fontos volt az életemben és most itt ül ő is mellettem. És az sem érdekel, ha netalántán összekevertem valakivel, hisz nem láttam arcokat csak maszkokat, akkor is közéjük tartozik. Ő is halálfaló.
Akárcsak én...
Szúrós szemekkel nézek rá. Akárcsak mindenkire akiről tudom, hogy a balján viseli a billogot. Nem érdekel ki és milyen okkal került a gárdába, megvetek mindent ami a Nagyúrhoz tartozik.
Nem. Nem tudtam még elfogadni a sorsom. És az is előfordulhat hogy soha nem is leszek rá képes.
- Nem hiszem, hogy Neked bármi közöd lenne hozzá, Gray - és a vezeték nevét megnyomom, hogy éreztessem vele, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a keresztnevemen szólítson.
Tudom, hogy őrültség ahogy viselkedek, de nem érdekel. A családomért és a szerelmemért vállaltam mindezt, de azt ne várja tőlem senki, hogy örömtől ittasan is csináljam végig, hogy a "munkatársaimhoz" kedves legyek. Nem. Tőlem ezt ne várják.
- De mond csak, minek köszönhetem drága társaságod? - kérdezem egy undok mosollyal az arcomon.

[ne tekints másra]

Teljesen más jellem, más szokások, más érdekek, mégis az életünk hasonlít, még ha csak egy kicsiny része is. Griffendél, Mardekár. "Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, házad Griffendél. Oda csak az kerül, ki semmitől se fél." „Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne tekints másra: a Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra.”
A Mirol-lány az oroszlánok közé tartozik, ha tehetné védné a nyámnyila csőcseléket, ha tehetné a Sötét Nagyúr ellen harcolna, de nem teheti ... Jómagam a kígyós címert viseltem hét éven át büszkén, s szöges ellentéte vagyok minden hősi lelkű vakmerő bolondnak.
Eldobta mindenét, mert kiválasztották, mert Mirol, mert gyönge. Gyönge és törékeny, mint minden hozzáhasonló. És mégis, mégis van közös bennünk! Az életünk a Sötét nagyúr szolgálatában telik el, az Ő hatalmas árnyékában eltörpülve.
Most sem csalódtam a fiatalban, ugyanolyan flegma, és tudatlan mint eddig is volt, mint minden más barátnőcskéje.
- Ugyan már Vikitria, miért beszélsz olyan hivatalosan? Mi értelme? Ne áltasd magad ... Egyedül vagy, a zuhogó esőben a Hyde parkban ütöd el az időd, nem hagyhattam, hogy magányosan gubbassz itt.
Tudtam, nem hiába ül itt a lány, nem azért van itt, hogy a rengeteg szabadidejét azzal töltse, hogy London - jelenleg- egy elhagyatott parkjában töltse. Vagy vár valakit, vagy súlyos dolgokon rágódik. Nem mellesleg jó volna tudni, mit, avagy kit is vár. Nincs ínyemre, hogy valakivel olyannal fussak össze, aki nem kívánatos személy. Legalább is számomra.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre, és mint tudod, az illetlen dolog, és ez bizony nem vall rád- hangom selymes, már-már nyáladzó volt- Mi bánt? Vagy egyszerűen randid van?
Természetesen a legkevésbé sem érdekelt, mi a frászt csinál itt, vagy a csöppnyi védtelen lelki világa, de egyszerűen élvezem, ha valakit ingerelhetek, főleg egy ilyen nőcskét ...

Viszket a tenyerem ettől a stílustól. Mégis mit képzel magáról Gray? Kinek néz engem? Egy Mirollal nem beszélhet így! Velem meg annyira sem. Azt hittem már megtanulta, hogy nem bírom a negédes szavakat, az effajta gúnyos játékokat. Főleg az olyanoktól nem, mint ő.
Tudom, hogy élvezi a helyezet, élvezi, hogy szórakozhat rajtam de rossz nővel kezdett, ha azt hiszi ezt hagyni fogom. Vikitria Mirol nem olyan fából faragták, aki hagyja, hogy valaki játékszere legyen.
- Kimondta neked, hogy magányos vagyok? Szerinted merő véletlenségből ülök itt? Botor fiú. Pedig azt hittem beléd több ész szorult, de úgy látszik tévedtem. Mily sajnálatos.
Igen, gúnyolódom. Mert megérdemli. Mert én is élvezem. Letöltöm valakin a feszültségem, és legalább nem olyan valakin, aki közel áll hozzám. Kihasználom, ha már volt olyan pofátlan és mellém ült, hogy megszólított. Az, hogy netalántán ez neki nem tetszik, csak még jobban szórakoztat.
- Még az is lehet, hogy randevúm van. Sőt lehet, hogy éppen rád várakoztam, ki tudja? Hisz véletlenek nincsenek, nem igaz? Előfordulhat akár az is, hogy tudtam, ma erre fogsz sétálni, nekem pedig meg kell ölnöm téged. Ki tudja?
Azt akarom, hogy fogalma se legyen arról mi az igazság és mi a hazugság. Hogy bogarat ültethessek a fülébe és felidegesítsem. Erre pedig oly egyszerű a válasz: Nem akarok közelebbi kapcsolatba kerülni, aki Halálfaló. Azok az emberek, akikért átálltam bőven elegek a számomra, másokra nincs szükségem. Nem akarom megismerni őket, mert férgek. És nem érdekel, hogy talán ők is kényszerítve lettek, hogy szolgálják Őt. Nem tud érdekelni. Talán majd egyszer, mikor már nem fog irtózni minden porcikám a tudat ellen, hogy ott virít a balomon a Sötét Jegy. Talán egyszer képes leszek nem gyűlölettel reagálni minden Halálfalóra, de ez most még nincs így. Ha kell, teljesítem a parancsot. Ha kell, alárendeltje leszek, egy nálam erősebb varázslónak, de Gray nem az. Ő csak egy selyemfiú a Mardekárból, aki egy néhány évvel idősebb nálam, semmi több. Vele szemben nem fogok tiszteletet tartani. Nem érdemli meg. Vagy ha annyira vágyik rá. Hát rajta! Próbálja elérni. Próbáljon betörni, vagy hitesse el velem, hogy félre ismertem. De addig? Addig tőlem ne várjon semmit!
- A gondolataim pedig még mindig csak rám tartoznak, ha annyira kíváncsi vagy rá, olvasd ki belőlem, de nem hinném, hogy értenél a legilimenciához. Azt valahogy nem nézem ki belőled.
Nagyon kíváncsi vagyok arra vajon hogyan fog reagálni. Vajon mikor húzom ki nála gyufát? De már nagyon várom azt a pillanatot.  Jelenleg ez most perverzióm: felidegelni Brandon Grayt.
- De ha már az illemnél tartunk, te sem válaszoltál az én kérdésemre. Szóval. Minek is köszönhetem a társaságod? Mesélj mi a helyzet veled?
Természetesen egyáltalán nem érdekel. Ahogy őt sem én, de felveszem a játék menetét, ha ez kell ahhoz, hogy kiakasszam. Akkor bármit. De el fogom érni. És ha pálcát ránt, nyertem. Hogy mit? Egy kis dicsőséget és egy jó délutánt.

[Dehogyis nincsenek... A világ teli s tele van véletlenekkel, amik irányítják az életünk. Ó, mi is lenne velünk véletlenek nélkül, nem lenne izgalmas, meglepő pillanatok, ahogy ez is...]

Vikitria, Vikitria... érdekes személyiség vagy. Falat vonsz magad köré, mindent kívül akarsz tartani, amit nem helyeselsz, a legapróbb cseprőbb apróságoktól, az igen kemény, és komoly fájdalmakig. Csak a gyengék húznak fel maguk köré ilyesmi falat. Minél nagyobb a fájdalom, rettegés, vagy valamilyen törés az életedben, annál vaskosabb, törhetetlenebb gátat állítasz olyanok elé, mint én. Szomjazok az ilyen hölgyek után, mint Te, tele titokzatossággal, és sejtelemmel, kiszámíthatatlan, lobbanékonyság, vagy félreismernélek?

Nevetni lenne kedvem, flegma és pimasz, védekezik ellenem. Mosolyogva hallgatom végig sértegetését, visszatámad, de nem igazán hat meg, túlságosan tudom, hogy nincs igaza ugyan, én botor (?), ezt ő sem gondolja komolyan, csak fel akar húzni.
- Dehogyis nincsenek... A világ teli s tele van véletlenekkel, amik irányítják az életünk. Ó, mi is lenne velünk véletlenek nélkül, nem lenne izgalmas, meglepő pillanatok, ahogy ez is...
Sejtelmesen beszélek, hogy megzavarjam gondolatait, ne legyen biztos a dolgában, ne higgye, hogy ő van a nyeregben. Mindketten harcolunk, hogy egymás fölé kerekedjünk, szellemileg. Ugyanolyan önimádó mint én, nem tagadhatja. Túl büszke, ahhoz ő, hogy engem csak úgy sablonosan lekoppintson, vagy rendesen megtámadna, akár pálcával is, mert nagy benne az uralkodási vágy, felettem, mások felett, mindenki felett, és még én vagyok ilyen beképzelt és pökhendi? Ugyan, ő se jobb nálam, az ő kezén is ott virít a jegy, amit bélyegként hordunk, egy jelként, amit ha meglátnak, azonnal tudják hova tartozunk, semmivel sem jobb nálam.
- Nem fogok, arról mesélni Neked, hogy mit ebédeltem, felesleges, jelentéktelen dolgokról nem szokásom beszélni, de a gondolataid, viszont annál jobban érdekelnek.  Vicces, hogy említed, nem nézed ki belőlem, pontosan beletrafáltál- mélyen a szemébe nézek, belefurakodom az elméjébe- Legilimens!
Ha varázslatom sikeres mélyen kutatok az emlékeiben, valami használhatóra lelni. Ha nem sikerül, bizony kudarcot vallottam, de nem meglepő Vikitria a gyengék, erősebb rétegébe tartozik, érdekes, nemde?

Lesajnálkozó tekintettel hallgatom a válaszát, és figyelem önelégült mosolyát. Túlságosan is nagyra van magával, az ilyen fickóknak a legszívesebben letörném azt a hatalmas szarvukat, melyről nem tudom miért növesztettek, hisz senkik. Szánalmas bolondok csupán, akik azt hiszik, minden nő egyforma és egy kis sármmal levehetőek a lábukról. Hát tévednek. Nem minden nő egyforma.
- Ha te mondod… Biztosan igazad van, nem akarok vitába bonyolódni egy ilyen fantasztikus varázslóval, mint te is vagy – gúnyolódok – De ha igazad van, akkor legközelebb elkerülhetnénk az effajta véletleneket - mondom egy széles, de korántsem őszinte mosoly kíséretében.
Nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel ki ő, és mégannyira sem érdekelnek, a szavai melyekről tudom, hogy mind hamisak. Egy jóképű Halálfaló. Ismerem a fajtáját.
Lenézem őt, igenis lenézem és nincs bűntudatom a miatt, hogyan is viselkedek vele, mert nem szívlelem a nyájasságot. Nem kell mindenkivel jóban lenni, és csak azért mert valakit ismerek, nem feltétlenül kell máris barátkoznom vele, ahhoz, hogy nálam valaki elérje, hogy kedves legyek ahhoz fel kell mutatnia valamit, addig viszont… Gray pedig a pökhendiségén kívül mást nem mutatott még nekem. Halálfaló. És? Mit számít? Semmit. Ha akar tőlem valamit, akkor mondja, de hagyjuk a felesleges mellébeszéléseket, mert azokból már nagyon elegem van.
Na, legalább egy dologban egyetértünk, ő is úgy véli, hogy nem kell semmilyen témákra pazarolnunk az időnket. Ha így haladunk, akkor talán végre rájön, hogy én vele semmi féle témáról nem akarok beszélni. Persze nem mondom, hogy soha nem jöhet el az a pillanat, mikor valami csoda folytán Brandon Grayben megmozdul valami szimpatikus emberi érzelem, mert ha esetleg ez bekövetkezik, akkor talán én is mutatok az irányába némi empátiát, de most még nincs ennek itt az ideje. Most bármiféle kedvesség is lett volna benne, hogy beszélgetésbe kezdhessünk, nem tudok benne megbízni, és amíg nincs meg a bizalom, tőlem ne várjon semmit.
Majdnem elnevetem magam, mikor közli velem, mennyire érdeklik a gondolataim. Hát érdekelje, az ő dolga, nem tilthatom meg neki, de hogy tőlem nem fog megtudni semmit, az is biztos.
És akkor hirtelen…
A fényes nap beszűrődik a hatalmas szobába és elvakít mindent. Az igényesen berendezett nappali kávészínű falaiból nem látszik semmi, ahogy a hatalmas ablakokon át azonnal az üveg dohányzóasztalra vetődnek a sugarak, hogy aztán mindent beterítsen. Egy fehér ruhába öltözött szőkeség áll az ablak előtt, majd hirtelen megfordul, és szerelmes mosollyal tekint a szoba másik vége felé, szemeiből pedig árad a boldogság. Néhány könnyed lépéssel szökken a jövevény felé, és azonnal az idegen nyak köré tekeri karjait, hogy aztán ajkát a másikéhoz tapaszthassa és forró csókjukban egyesülhessenek. A férfiből nem sok látszik a szobát betöltő fények miatt, az arca árnyékba merül, egyedül szőke haja adhat némi támpontot ahhoz, hogy vajon ki is lehet.
- Állj! – ordítok Brandonra és szakítom meg a képet, melyet előcsalogatott az emlékeim közül – Mit képzelsz magadról?
Kevesen múlt, hogy felfedezze ki is az a férfi, aki látomásomban szerepelt, és ha rájön… Nem. Sokkal jobban oda kell figyelnem ezen túl. Nem szabad engednem senkinek sem, hogy a fejemben vájkálhasson, a gondolataim egyedül rám tartoznak.
Eszembe sem jutott, hogy képes erre. Alábecsültem. Nagyon alábecsültem.
A legszívesebben előkapnám a pálcám és jól a képébe nyomnám, hogy elégtételt vehessek a sértéséért. Mert ez az volt. Hogy merészélt belenézni a legrejtettebb titkaim közé? Mi a fészkes teremburáját képzel magáról? Ki ő?
Ide állít, egyszerűen csak megjelenik, hogy na akkor haverkodjunk és veszi a bátorságot, hogy mágiához forduljon, amint nem úgy alakulnak a dolgok ahogy eltervezte. Rohadjon meg!
- Ha még egyszer előfordul, hogy kutakodsz a fejemben, Merlinre esküszöm, hogy megöllek – fenyegetem meg.
Tudom, hogy a lehető legrosszabb ötlet volt tőlem, hisz jelenhelyzetben ő van főlényben, de nem érdekel. Tanulja csak meg ki az a Vikitria Mirol és velem nem lehet szórakozni.

[- Ejnye, gyerekek]

Grey & Mirol

Kifáradtam. A bőrkabátomat megint vihetem javíttatni, mert nemcsak megégett, de még ki is lyukasztották ezek az állatok. Hosszan és érzelmesen káromkodom a fogaim közt, természetesen oroszul, hisz úgy sokkal jobban hangzik. Az angolok nem elég kreatívak a szitkok terén, más nyelven ráadásul sokkal jobban is esik.
Felemelem a fejem, és tovább hoppanálok a Ribbons sétány 39. elől, a cél egy újabb közterület, bár jelenleg szívesebben hoppanálnék be valami tejeskávé bőrű göndör hajú szépség hálószobájába. Hideg van.
Ez a pukkanás, ez nevetséges, ami azzal jár, hogy felbukkanj valahol. Egy fa mögé érkezem, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a parkot átszelő sétányra és a környező padokra.
És lám lám, hát nem egy ismerős alakot látok? Az első pillantás után megállapítom, hogy a szőke hajkorona szerencsére nem Gwenniehez tartozik, hisz akkor csak aggasztóbb lett volna.
Elhangzik egy varázsige: legilimens, én pedig felvont szemöldökkel, érdeklődve várom a fejleményeket. Majdnem felnevetek, mikor a lány felcsattan, és leteremti az őt megtámadó férfit. Hát igen, az ismerős temperamentuma...
Fanyar mosolyra húzódik a szám, és előre mozdulok a fa mögül, hogy ha akarják, észre vegyenek. Elég akkor közbeavatkoznom, ha a kis védencem már a földön nyögdécsel kegyelemért. Ha lenne vele valaki, most fogadásokat kötnék, de mivel nincs, így csak figyelem őket. Milyen mulatságos...
Csak ne fájna így a karom, a rohadt életbe.
- Ejnye, gyerekek - szólalok meg végül, hangom mindenkihez eljut -, nem tanították meg nektek, hogy játszótéren nem párbajozunk?

[Vikitria & Crasso___________________________]

Vikitria & Crasso
___________________________

Nocsak, nocsak…

Jajj, de édes… A kis Mirol lányka szerelmes tán? Legszívesebben még jobban beletúrtam volna magam elméje legkisebb zugaiba is, csak hogy még több mindent tudjak meg a lány gondosan rejtegetett titkairól.
Bevallom már nem egyszer elgondolkoztam rajta, hogy becserkészem. Ó, micsoda gondolatok voltak azok, talán még magamhoz képest is megdöbbentőek. Jó forma volt, szép is, tüzes is, vad, ravasz, alattomos, kiszámíthatatlan, és mindezek előtt rejtélyes. Sosem szerettem a könnyű, és egyszerű lányokat. Semmi izgalom, semmi feszültség, átokdobálás. Persze egy éjszakára mindenki jó, de mindig is feltüzeltek a Vikitriához hasonló nők. Hányszor fantáziáltam róla, és micsoda mocskosakat, de sose mentem még a közelébe se. Általában, ha kiszemelek egy áldozatot, arról nehezen mondok le, de Vikitriához még nem nyúltam, pedig terveim között van. Gyűlölök várni, de sajnos türelemmel kell lennem, ha meg akarom kaparintani őt, ha csak egy kellemes éjszakai órácskára is. Nem akármilyen név a Mirol, talán még tekintélye is van, de főképp nem ez tart vissza. A lány személyisége az tart vissza. Nála nem érek semmit egy csábos mosollyal, vagy udvariassággal, épp ezért nem is próbálkozok ilyen eszközökkel. Vele játszani kell, kerülgetni, és szép lassan egyre közelebb kerülni falak közé bujtatott szívéhez. Undorító lennék? Meglehet.
Elégedett kéjjel mosolyogtam Vikitria lángoló szemeibe. Ahogy dühöngött, ordított róla a felháborodás, még jobb kedvre derültem. Most láthatja, hogy én nem vagyok holmi szerencsétlen sárvérű, aki varázsolni se tud, mert ha ebben a hitben volt, nagyon, nagyon tévedett… Azt hittem pálcát ránt lám, ahogy felhergelte magát. Pálcám készenlétbe volt, beizzítva bármilyen csetepatéra. Kedvem lett volna felnevetni a fenyegetése hallatán. Még hogy megöl! Tüzes maca…
- Ó, igen? – szemeimet belefúrtam a lángoló szempárba, és amilyen közel csak tudtam, közel hajoltam hozzá.
Természetesen a legrosszabb pillanatban hallottam meg egy ismerős hangot. Egy nyájas, mégis már flegmán könnyelmű, ismerős hangot.
- Crasso! Örülök, hogy látlak…- visszahúzódtam Vikitriától, és biccentettem az újonnan érkezett halálfalónak. A hátam közepére se kívántam, ámbár voltaképp semmi bajom nem volt a Crasso-gyerekkel. Mindig jól végezte a munkáját, voltam már vele nem egy küldetésen is, különösebb gondom nem volt vele, csak most a jelenléte megzavarta a vadászatomat. Egy halvány mosollyal a szám szegletében, oldalra sandítottam, hogy vajon a Mirol-lány mit szól társunk megérkezésére.