Hyde Park

Gwennie

Végre kitört a nyári szünet annyi sok szörnyűség után, amik a tanév végén lezajlottak. Totál furcsa belegondolni, hogy ősztől hatodéves leszek, valahogy olyan hihetetlen az egész. Ennyire öreg volnék? Hiszen még csupán tizenöt vagyok. Vagy tizenhat? Áh, a fene se emlékszik már. Különben pedig minek számoljam az éveket, ha egyszer úgyis mind elhussan csaknem észrevétlenül.
Reggel még ketten indultunk Ricoval, aztán ő valamerre elkódorgott, randi fedőnéven. Hát persze, az öcskös belehalna, ha nem csajozhatna fél napig. Bezzeg én totál egyedül kódoroghatok ebben az átoknagy parkban, korgó gyomorral. Ha most előkaphatnám a pálcám és magamhoz hívhatnék a hotdogos fazon kocsijáról néhány ínycsiklandó falatot...
Stop képzelgés! Muglik között vagyok kiskorú, nem varázsolhatok. Pénz viszont nincs nálam, de a lakásig sincs kedvem elcsellengeni. Hatalmas akaraterőmnek hála elvánszorgok az alig egy méterre lévő padig és nagyvonalúan lerogyok rá. Kényelmesen elnyúlok, hátam alatt a nem éppen világot jelentő deszkákkal és térdeimet felhúzom, hogy edzőcipőbe bújtatott tappancsaimat a pad fém karfájára tehessen. Orromra tolom a napszemüveget, egy másodpercre szabad szemmel bámulok fel az égre, majd a sötétbarna, tükröződő üveglencsék visszakerülnek meltó helyükre a kerettel együtt. Így rögvest emberbarátabb a világ.
Felgyűröm sárga-fehér csíkos pólóm ujjait, hogy mindkét karom rendesen barnuljon. A nadrágszárral nem tudok mit kezdeni, legfejlebb térdig grillcsirke színezetű lesz a lábam, mivel ott véget ér a fekete ruhadarab. Majd alkalomadtán, strandoláskor korrigálom. Igazítok baseballsapkámon, hogy az arcomat is érhesse a nap, azután összefonom karjaimat a mellkasomon, becsukom a szemem. Jöhet a jól megérdemelt déli szieszta.
Gondolataim szerteszét áradnak, az agyam ezerfelé jár, mikor árnyék vetül passzívan napozó és gyomorkorgó korpuszomra. Egy éhes cápasereg tekintetével pislogok fel a zavaró tényezőre, hiszen minden pasas marcona, ha nem fogyaszthat el kellő mennyiségű eleséget (a mértékegység átlag napi másfél ló). Fenyegetően kivicsorítom fogaimat a jövevényre, akiről fogalmam sincs kicsoda, mivel a kívül-belül egyaránt tükröződő lencsék mindenféle látást megakadályoznak. Ráadásul kellőképpen terebélyesek ahhoz, hogy sem alattuk, sem fölöttük ne leshessem meg ki merészeli zavarni nyugalmamat. De persze nem nyúlok a sötétített üveghez, hiszen miért is tenném? Inkább elmennydörgöm magam jellegzetes, kamaszosan csukladozó hangszínen.
- Mit akarsz itt földi halandó? - zendül a hangom ércesen.

[christian.]

christian.

{ még otthon. }

Isteneeeeeeeeem. Soha sem unatkoztam még ennyire. Ezért nagyon de nagyon utálom a nyári szünetet, egyszerűen nem tud az ember mit csinálni, a barátai nélkül. Szörnyű, komolyan mondom, szörnyű.
A döntés nem sokat várat magára, felkapom a táskámat, belerakom a szükséges cuccokat, majd se szó, se beszéd kivágtatok a lakásból. Irány a park, hátha találkozok valami ismerős arccal.

{ a park. }

Meleg van, iszonyatosan meleeeeeeg. Úgy őszintén mit is vártam? Hogy negatív irányba csúsznak a celsius-fokok a nyár elején? Érdekes lenne.
Mindegy, süljek meg, csak találjak valakit, aki el tud szórakoztatni, és ennek hála, nem fogok unatkozni. Körbenézek, pásztázom a park területét, minden jövevényt jól megfigyelve, de úgy látszik, senki nem olyan hülye (mint én), hogy ebben a forróságban kimerészkedjen az utcákra. Nesze neked, Gwennie, talán mégis jobb lett volna, ha otthon maradsz. De most már hiába minden, biztos, hogy nem fogok visszafordulni. Nem és nem. Ha már itt vagyok, eltöltöm valamivel az időt. Valamivel. Tádááááám.. és itt a nagy kérdés: mivel is?
A park. Egy összefüggő, nagy, zöld terület. Mi a jó eget lehet itt csinálni? Ülj le a fűre, s várd, hátha történik valami izgalmas. Körülbelül ennyi.

Aztán rájövök, hogy nem lenne szerencsés helyet foglalni a talajon, esélyes, hogy kicsit befogná a ruhámat a zöld szín. És hát, mosás terén nem vagyok a legjobb, sőőőt.. Talán Tristram egy-egy véletlenül rózsaszínre varázsolt ingje tudna mesélni.
Szóval inkább hagyjuk, keressünk egy padot, és várjunk a semmire.

Még egyszer körbenézek, hátha, hátha.. És lám, megtörténik a csoda! Előttem pár méterrel megpillantok egy embert, egy nem is akármilyen embert. Arcommal káprázatos mosollyal közeledek felé, majd mikor a padhoz érek, oldalra döntött fejjel felé hajolok, és elzárva tőle a napsugarakat, boldogan köszöntöm.

- Sziaaaaa Chris.

Lehetséges, hogy túlontúl hiperaktív hangulatomban vagyok, de nem baj. Legalább felvidítom Christian-t, hiszen az arcán elég egyértelműen látszik, hogy kicsit durcás ma.

Gwennie

- Gwennie - hörrenek nem túl értelmesen.
Lerántom orromról az idétlen látáskorlátozó napszemüveget, s hitetlenkedve bámulom a lányt, mintha eltűnhetne onnan, amíg véletlenül pislogok egyet. Majd nem törődve Gwen helyzetével és a félig a pad alá rúgott gördeszkámmal, lazán felpattanok. Első mozdulatként lefejelem Gwenniet. Másodikként rálépek a hevenyészett módon eltüntetett deszkámra. A harmadik mozdulat magától értetődik: deszkás lábam a levegőbe katapultálódik, hála a lendületnek. Akárha madár volnék, felszállok, majd rohamos zuhanásba kezdek, mint valami kamikáze pilóta. A pad töri meg a békésnek induló leszállást, csípőm fájdalmasan csapódik a háttámlának, azután a súlypont fej hátrahúzza testem, s beesek a pad mögé.
A hátamon landolok, kajak méretű edzőcipellőim felakadnak a háttámlán.
- Uff - fűzök nem éppen szószátyár kommentárt a történtekhez.
Nyögve tápászkodok fel, sajgó csontokkal bicegek előre Gwenhez. Ha mázlim volt, akkor csak lefejeltem, ha nem, akkor estemben még bele is rúghattam szegénybe. Ki tudja túlélte-e egyáltalán a röpke malőrt, melyek tömkelege rendszerint kíséri az életemet. Óvatosan igyekszem lépdelni, arra számítván, hogy haragosan fog hozzáállni a leányzó a szituációhoz.
Karjaimba veszem a túlparton heverkélő lányt, s a gördeszkát gondosan kikerülve fektetem rá a padra. Azután ellenőrzöm pulzusát és mive rendben találom, lovaglóülésben telepszek a pad mellé gördeszkámra. Halk torokköszörüléssel igyekszem felhívni magamra a figyelmet, miközben ívesen a kukába hajítom a totál haszontalan napszemüveget.
- Gwen... Gwennie... élsz még? - tétován firtatom, egyik hajtincsével csiklandozva az orra hegyét, hátha ettől visszetérne életkedve és megszólalna.
Meglehet a csók volna a megváltás, akárcsak Hófehérkének, azonban sajna van barátnőm, így nem csókolgatok más lányokat, akármilyen szívettépően festenek is. Legfeljebb idehívok egy csövest a park túlsó végéből, ő majd elintézi a piszkos munkát helyettem némi fizetség ellenében. Neki adnám a gördeszkám.
Eme galád gondolatokat hangosan szóvá teszem a lánynak, hátha végre kinyitná kék szemeit és rám nézne. Kajánul vigyorgok, mire a szöveg végére érek, habár reakcióként egy hatalmas fülesre számítok, esetleg tökönrúgásra, kéz- és lábtörésre vagy más drasztikus válaszra.

[christian.]

christian.

Talán a túlzott üdvözlési rohamnak következményeként, Christian kicsit nagyon meglepődve és hirtelen pattan fel a padról, amit túl későn veszek észre, így a srácnak sikerül jó alaposan lefejelnie, minek következtében a következő pillanatban már a pázsiton fekszem eszméletlenül.
Nem tudom, meddig „pihenhettem” a harmatos füvön, de lám - ez a Sors – az előbb megemlített zöld szín már eléggé beleivódott a ruhámba, ahhoz, hogy ne tudjam majd újra az eredeti állapotába varázsolni a mosógéppel.
Fogalmam nincs meddig feküdhettem a földön, csak arra kezdtem ébredezni, hogy Chris mindenféle hülyeségét és perverzióját megosztja velem. Úgy látszik ez még a tudatalattimnak is elég sok volt, így jobbnak látta, ha ebben a percben felpattan a szemhéjam, és kissé kábultan próbálok a fiúra nézni.
Pislogok, pislogok és pislogok, mire eljutottok odáig, hogy úgyahogy tisztán lássam Christian-t, majd elhúzom a számat.

- Jól van, a mai napra is meg volt a bénaság adagom. - szólalok meg mialatt a fejem felett körbe-körbe repkedő csillagokat próbálom elhessegetni.

Ahhoz képest, hogy a jóelőbb fejelt le egy srác, próbálom viccesen felfogni az egészet.
- Figyelj Chris, értem én, hogy ennyire örülsz nekem, de ez az üdvözlés elég ütősre sikeredett. Mellesleg azt sem tudtam, hogy ilyen keményfejű vagy. Legközelebb szólj, hogy ne hajoljak hirtelen feléd, ha épségben akarom tudni a bucimat. - mosolygok rá.
- Most pedig örömmel venném, ha segítenél nekem feltápászkodni a fö.. Ja, hogy már a padon vagyok. - veszem észre meglepetten, majd rákacsintok Chris-re. - Köszönöm, hogy nem hagytál a földön porosodni.

Miután sikeresen ülőhelyzetbe tornázom fel magam a padon - Christian segítségével -, megsimítom a homlokom, amin most már egy piroskás pukli díszeleg. Hm, úgy látszik ma sem maradhat el egy újabb sérülés. Ó, hogy én mindig ilyen helyzetekbe keveredeeeeeeek, siránkozok magamban.

- Amúgy örülök, hogy látlak. Régen beszéltünk. - biggyesztem le a szám, majd folytatom. - Hogy telik a szünet? Dolgozol valahol? Mizujs Sabrinával? - dőlnek belőlem a kérdések, de egyelőre ennyi elég is.
Nem akarom lefárasztani Chris-t.
Még nem.
Möhöööhööööö.

Gwennie

Sajgó fejemmel, hátammal és hátsómmal nem törődve szövegelek a leányzónak, hátha végre méltóztatna valahogyan reagálni pimaszságomra. Na meg a kőbunkó lefejelésre.
Merlinnek hála Gwennie egyben megúszta röpke kis kalanunkat, szemmel látható károsodást nem szenvedett, leszámítva a homlokán díszelgő púpot. Na nem baj, legfeljebb nem nézek oda és amit nem látok, azt rögtön le is lehet tagadni. Tehát nincs sérülés.
Ekkor kinyitja kék szemeit a köszöntés károsultja. Előbb lassan, kómás csigával vetekvő tempóban pislog rám, majd feltisztul a tekintete és meg is szólal. Igyekszem óvatosan lefogni a kezét, mivel nem akarom, hogy hadonászás közben eltrafálja a padtámlát, az pedig további fájdalmat okozzon neki. Így is éppen elég az én bénaságom okozta kár.
- Üdvözöllek a Földön, E.T. - mosolygok rá, s igyekszem minden kedvességemet belesűríteni ebbe a mosolyba, nehogy leharapja a fejemet. Mert Gwen bizony elég talpraesett lány, biztosan lenne lelkiereje ilyen felettébb agresszív cselekedetek végrehajtásához is.
- Mellesleg ez az én bengaságom volt, a tiéd még hátravan, úgy készülj - kacsintok rá könnyedén. - Amúgy ne aggódj, általában nem szoktam így lehengerelni a csajokat, csakis veled és Sabrinával tettem kivételt. Habár egyikőtöknél sem volt szándékos... Ne haragudj.
Eközben óvatosan megtámasztom a hátát és a karját, hogy könnyebben fel tudjon ülni. Amikor elfészkelte magát, mellé huppanok, kényelmesen elvackolódok, azután látványos szemöldöktáncoltatásba kezdek. Remélem sikerül megnevettetnem komikus mutatványommal, hátha jobb kedvre derülne tőle egy kissé.
- Kéne egy kés arra a púpra, ott - mutatóujjammal bökök rá a homlokára megfeledkezve arról, hogy az bizony fájhat neki.
Legalább annyira, mint nekem a saját homlokomon lüktető, máris szépen kékülő foltocska. Tétován nézek szét a parkban, mintha azt várnám, mikor ugrik elő valaki egy bokorból, hogy az alkalomnak megfelelő késsel szolgáljon számunkra. Hamar belátom mennyire reménytelen az eset, ezért visszafordulok Gwenhez és dumálni kezdek figyelemelterelés céljából. Meg persze azért, mert tényleg évezredek óta nem találkoztunk.
- Várj, akkor most jön az egymást átölelős, örömködős, "jajderégenláttalak" kezdetű jelenet? Gyorsan legyünk túl rajta és vigyázz, nehogy megint lefejeljelek. Tényleg, te honnan tudsz Sabrináról? Hiszen nem is találkoztunk azóta - hökkenten bámulok a lány szemeibe, hiszen ennyire nem lehet nyilvános téma, pletyka az, hogy a félénk Ashmore becsajozott!
A többi kérdésről meg is feledkezek első döbbenetemben, s megnémulva kistányérnyi szemeket meresztek Gwennie-re.

[christian.]

christian.

Most már teljesen sikerül magamhoz térnem, csak az a bizonyos sajgó kis púpocska jelzi az előbbi jelenetet.
Felnevetek, mikor Christian megszólal végre, a saját bénaságát emlegetve. Úgy látszik, mindkettten ugyanolyan szerencsétlenek vagyunk. Ez a karma.

- Ó, pedig reménykedtem benne, hogy a mai adagot ezzel a kis balesettel letudtam. De hát akkor, felkészülhetünk rá, hogy a mai nap folyamán lesz még rá alkalom, hogy bemutassam, én mit is tudok.

A bocsánatkérésnél rögtön mosolyra húzódik a szám, és rákacsintok a fiúra.
- Jaj Chris, nincs semmi baj. Tudod, megszoktam már az ilyen eseményeket, nem kell bocsánatot kérned, bárkivel előfordulhat. Vagyis, velünk ez bármikor előfordulhat, fogalmazzunk így.

Miután sikeresen feltornázom magam, és ülőhelyzetbe kerülök a padon, pillantásom Chris-re esik, aki mint valami bohém művész kezd el megnevettetni szemöldökjátékával. Nos, sikerül is neki, jól tudja, hogy ezt sosem bírom ki nevetés nélkül. Körülbelül 5 teljes perc kell míg teljesen lenyugodok, majd a kés szóra reagálva riadtan húzom össze magam, és kulcsolom át kezeimet a két térdem felett.

- Öö nos hááát... Nem hiszem, hogy szükségünk lenne arra a bizonyos késre. Nem igazán szeretem, ha fegyvert szorítanak a homlokomhoz, vagy bármely más testrészemhez. Látod, még csak a kimondására is beleborzongok, brrrrr...

Igen, igen. Vagy nektek még nem mondtam? Iszonyatosan gyűlölöm a késeket, és az éles tárgyakat. Sokkal hamarabb lőném fejbe magam egy pisztollyal, minthogy egy kést kelljen a homlokomhoz szorítanom.
Látva, hogy Christian letett az előbbi ötletéről, megkönnyebbülve fordulok vissza hozzá, várva, hogy a felsorolt kérdéseimre választ kapjak.
Nem is gondoltam, hogy ennyire meglepődik a Sabriná-s kérdésen, azt hittem, hogy már elég sokan tudják, hogy mi van közte és a lány között.
Fülig érő mosollyal közlöm vele, hogy mi itt az igazság.

- Drága drágaaaa egyetlen Christiaaaan. Ide figyelj, nem hiszem, hogy csak én tudok erről az ügyről, hidd el, vannak még mások is. Sőőt. Talán a fél Roxfort-ot is megemlíthetem ez ügyben, hiszen tudod az ilyen dolgok nagyon nagyon gyorsan terjednek.

Nem is tudod milyen gyorsan...

- De mesélj csak akkor már. Mi a helyzet veletek? - kuncogok.

Gwennie

Aranyos szabadkozós szövege van Gwennek, hiába, a mai napig csodálkozom azon, hogy egykor régen olyan gyáva voltam. Egy ilyen klassz lányt képtelen voltam meghódítani... Nem mintha Sabrinával bármi baj lenne, nagyon szeretem, eszményi hölgyemény, de ezek az idétlen kis gondolatok és a szebbnél szebb emlékek mindig ott maradnak az ember lelkében. Néha bizony nagyon tudnak szúrni. Mindegy, az a hajó már elment. Különben pedig éppen elég hülyeséget csináltam már a nyáron, nem hiányzik mellé egy újabb balhé. Nem akarok összeveszni Sabrinával, annál sokkal jobban szeretem őt.
"Velünk ez bármikor előfordulhat" - na igen, ha jobban belegondolok. Többnyire az én bénaságom okozta a mindenféle baleseteinket, hülyeség terén igen változatos egyéniség vagyok, azt hiszem.
Meglepődök, hogy mennyire elfehéredik Gwennie a kés említésére. Remélem azért nem fog elájulni, ennyire nem lehet ijesztő vagy fenyegető a kinézetem. Hiszen nem is annak szántam a dolgot, csupán tréfának. Hopsz, megvan a kibúvó az ördögi hurokból:
- Tu-tulajdonképpen akár egy kanál is megteszi - dadogok esetlenül -, de ha van nálad valami hideg fémtálca, hát az is jó volna rá. Csak általában a kést szokták először megemlíteni, mint a legelérhetőbb, univerzális konyhai eszközt, talán ezért ez jutott eszembe elsőként. Azért meg ne fázz, ebben a nagy borzongásban, Gwen.
A végére sikerül összekaparnom némi lelkierőt és bátorítón rámosolygok a lányra.
Igazság szerint tényleg nem gondoltam, hogy ennyire elterjed a híre Sabrina és az én kapcsolatomnak. Oké, nem ringattam magam olyatén hiú ábrándokba, hogy titokban marad az egész, soha nem is jutott eszembe, hogy titkoljam a szerelmem. De eddig nem vettem részt túlzottan jelentős mértékben a Roxfort pletykahálózatában, legalábbis nem sűrűn kaptam magam pletykáláson. Áh, biztosan Sab regélte el irigykedő barátnőinek, hogy elcsípte a nagy nőcsábász tökéletes mását, az ikertestvérét. Aki mindössze egyetlen apróságban különbözik nőfaló tesójától: félénk.
Ha már ennyire kíváncsi Gwen, akkor azt hiszem ideje megszólalnom végre a passzív merengés helyett. Nagy levegőt veszek, azután belekezdek a már-már hollywoodian idilli és romantikus sztoriba.
- Szóval még a suliban jöttünk össze, habár gondolom ezt sejtetted te is. Órára loholtam éppen, amikor véletlenül összebotlottunk. Nem nevezhető hagyományosnak az első találkozás, ugyanis mindjárt lefeküdtünk - itt néhány másodperc hatásszünetet tartok, kaján vigyort csillantok a lányra, azután folytatom. - Egy pocsolyába. Véletlenül nekimentem és a békalencsés kispatakban kötöttünk ki, mert egyikünk sem vette észre a másikat. Aztán én persze alig mertem megszólalni, hiszen ismersz, tudod milyen ööö... félszeg tudok lenni néha a csajokkal. Na jó, mindig. Fogalmam sincs honnan vettem elegendő bátorságot, hogy végül randira hívjam, de mielőtt elváltunk, megkértem találkozzunk még. Kábé ő vezetett rá a témára és arra is, hogy tulajdonképpen nem haragszik rám. Úgy tűnt, még örül is a találkozásnak. Fogalmam sincs hogyan tudtunk addig csak úgy elsétálni egymás mellett, hiszen Sab is hugrabugos, ezerszer találkozhattunk már. Olyan gyönyörű és kedves, aranyos, nem az a tipikus hiú lány, akinek csak valami harmadosztályú szívtiprú jön be a bugyivadász dumájával. Értelmes, okos, belevaló, klassz nő. Szeretem.
Kamaszos félmosolyt csillantok, mintegy bocsánatkérésképpen az iménti áradatért. Tudom, a legtöbb lány képtelen elviselni, ha más nőnemű lényt dicsérnek előtte, ezért igyekszem valahogyan tompítani az elhangzottakat, hogy Gwennie se érezze magát rosszul.
- Mondtam már, hogy nagyon szép vagy? - mosolygok rá fülig vörösen, művi ártatlansággal az arcomon.

[Brandon & Tristram]

Brandon & Tristram

Könnyű természetem van. Az emberek szeretnek. Kedved vagyok és segítőkész és nagyon ritkán fordul elő, hogy felemelem a hangomat.
Na jó, ez nem igaz. Kiálthatatlan tudok lenni és nagyon gyorsan felkapom a vizet, és gyűlöm ha semmibe vesznek, akárcsak most is.
Hogy volt képe Brandonnak belemászni a fejembe? A legszívesebben felképeltem volna, és még lehet meg is fogom tenni ha nem változtat az önelégült képén. Vakarja le gyorsan az arcáról azt a mosolyt, mert mindjárt én teszem meg, és annak nem lesz jó vége!
Nem érdekel hogy erősebb nálam, nem érdekel, hogy ott van a kezében a pálcája, be fogok neki húzni egyet, ha ezt továbbra is folytatja. Lehet nem éppen aranyvérűhöz méltó öklöt használni, de ez sokkal nagyobb sértés lenne ennek dögnak, ha popmás lila folt éktelenkedne a szeme alatt, mert sajnos azt én is belátom, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy kiüssem a fogát, pedig olyan csábító lenne.
- Ó, igen! - válaszolok neki és ökölbe kell szorítanom az ujjamat, hogy ne az arcán csattanjak el.
Megbánnám ha megtenném ezt a lépést, tudom, de annyira akarom. Húzzál csak fel Gray! Tedd csak meg és meg tudod ki is az a Vikitria Mirol! Mert nem vagyok a kimondott jól nevelt leányzó, nem aranyvérűek közt nőttem fel. Próbáld csak ki milyen az igazi valóm!
De sajnos ezeknek a csodás gondolati képeknek, miszerint jól képen törölhetem ezt a pöffeszkedő hólyagot lőttek, mert egy ismerős hang rángatott ki mindkettőnket a hamarosan bekövetkezendő vérfürdőből.
Crasso felé fordulok. Ezer közül felismerném a hangját, hallottam már elégszer.
- Mi van? - kérdezem tőle korántsem kedves hanghordozásban.
Nem vagyok jó kedvemben, ne várjon tőlem többet. Inkább bökje minél előbb mit keres itt, ugyanis ha Tristram valahol felbukkan akkor abból jó nem sül ki. Az én számomra sem...

[- Örülsz?]

QUESTIONS OF SCIENCE
SCIENCE AND PROGRESS
~ MIROL & GRAY ~

Milyen jól összemelegedtek ezek ketten! Hát ez nagyon vicces. Komolyan. Még talán egy gyér kis kacaj is kiszalad belőlem. Kicsit sajnálom is, hogy közbeavatkoztam, mert a komádia legmulatságosabb részei azt hiszem, még hátra voltak.
- Örülsz? - nézek Grayre félig felvont szemöldökkel, amolyan "te hülye vagy" pillantással. - Komolyan? Pedig azt hittem, épp megzavarok valamit. Milyen kár, hogy nem - vonom meg a vállam pimaszul. Grayjel nyugodt szívvel megtehetem, hogy nem veszem teljesen komolyan, hiszen fiatalabb nálam, és eddig úgy vettem észre, egyáltalán nem erősebb, mint én. Mirol meg... Ő csak Mirol. Mi már lejátszottuk a kis játszmáinkat egymás között, kiismertem őt. Ha őszinte akarok lenni, megértem Grayt, én is nagyon szeretem, amikor a szőkeség ilyen dühös, van benne valami különösen izgató báj, ami csak a hozzá hasonló vérmérsékletű nőkben van meg. Édes a veszély, hogy sosem tudod, mi lesz a reakciója. A dühös kérdésére is csak egy kellőképpen ridegnek szánt pillantást kap, mely remélhetőleg egy kicsit lehűti az agyát.
A tenyérbemászó mosoly eltűnik az arcomról, és a hangom is mélyebb és keményebb lesz, ahogy felteszem a kérdésemet:
- Mondjátok csak, ti ennyire ráértek, hogy itt öljétek egymást az éjszaka közepén?
Tulajdonképpen akár feddésnek is hangozhat, hisz én vagyok köztük a rangidős. Igazság szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogy erre vajon mi lesz a reakciójuk. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy én jól fogok szórakozni, bármi is legyen.

[- Sajnálom -]

Végre elmúlik ez a kínos perc, végre elengedjük egymást. Végre nem kell a tettekkel és az érintésekkel hazugságokat üvölteni egymás arcába.
A kérdés azért ott marad bennem megválaszolatlanul: valóban akkora hazugság ez az egész?
Van, amit nem lehet helyrehozni, igenis vannak olyan kapcsolatok, amelyek bár hét éven keresztül makulátlanul világítottak a sötétben, egyszerűen csak eltűnnek, mert valaki eltörte a fénycsövet. Igenis van egy pont, ahonnan nincs visszaút.
Sajnálom, Eve, de a mi vak szekerünk elért ehhez a ponthoz.
Nem hiszem, hogy túl erős lenne ez a kifogás, hogy órám lesz, hogy mennem kell, hiszen egy perccel az óra kezdete előtt is nyugodtan ráérnék elindulni, hiszen egy hoppanálás az egész. Igaz, hogy szeretnék még kávét venni és elmenni a mosdóba, de mindennek nem kellene számítania, ha egy ilyen fontos és régen látott baráttal találkozik az ember. Sőt, azt hiszem, az lenne a normális, ha az órámról is ellógnék annak kedvéért, hogy beszélgethessek még vele.
Önző vagyok... Hisz csak a saját gondjaimat vágtam a fejéhez... Meg se hallgattam, hogy mit akar. Akar egyáltalán valamit?
Biztosan. Nem keresett volna fel.
- Sajnálom - mondom, és mivel rájövök, hogy ez a lehetőség talán sosem tér vissza, gyorsan hozzáteszem. - De ha ráérsz, találkozhatunk máskor.
Beletúrok a táskámba, hogy megadjam neki a számomat, de rájövök, hogy azzal ő úgyse tudna mit kezdeni, úgyhogy inkább csak annyit mondok: - Üzenj, és összefutunk valahol.
Gondolom, mi lesz a reakció: hogyne, persze... És aztán soha többé nem látom.
- De komolyan, Eve - nyomatékosítom a szavaim.
Tessék... legyőzött. Megint behódoltam neki azért, hogy ő ne érezz magát egyedül, elhanyagolva és félredobva. Mert talán még mindig látok arra egy kis esélyt, hogy rendbe hozzuk. Nemcsak a kapcsolatunkat, hanem a saját elbaltázott életünket is. Illetve inkább ő a sajátját, mert én az enyémmel jelenleg elégedett vagyok.
Annyi mindent szeretnék még kérdezni...
- Remélem, egyszer tudunk majd igazán beszélgetni - teszem hozzá, és lehet, hogy már a hátának beszélek, de azért muszáj volt kimondanom.
- Szervusz, Eve - búcsúzom tőle, és egy pár másodpercig még távolodó alakját nézem, kicsit csalódottan, kicsit megkönnyebbülten; hisz azért nem lett volna nekem se egyszerű még egy ember gondját a vállamra vennem most.
Pedig annyira szerettem volna rajta segíteni...
De ő már nagyon rég nem kér ebből a segítségből.
Ég veled, Evolet.

Köszönöm a játékot