Czikornyai és Patza

Egy nagy könyvesbolt, mely az Abszol-úton található meg. Itt mindenféle tankönyv, és egyéb könyv beszerezhető. A bolt mindig tömve van roxfortos diákokkal, és felnőtt boszorkányokkal és varázslókkal.

Sosem kedvelte túlzottan a varázsnép által hordott ruhák zömét, kezdve a talárral, melyben úgy érezte, hogy egy nagy bő zsák, amibe elrejtőzik az ember. Talán ezért is szúrhatja ki bárki már az első pillanatban a nőt, ahogy művészi tehetséggel veszi az akadályokat tűsarkú cipőjében, fittyet hányva a macskaköves útra, s a megszokott talár helyett, divatos, szűkített vonalvezetésű, nem sokkal a térde felett végződő sötétlila kabátban rója az utcákat. Talán ez nem is a legjobb kifejezés, hiszen most céltudatosan közeledik a könyvesbolt felé, miközben egyik karján egy nagyobb táskát egyensúlyoz, a másikban pedig a Reggeli Próféta számát, ami jelen esetben a holnapi kiadás lesz, s olyan frissen lettek rányomva a betűk, hogy még talán meleg is. Ám mindezek ellenére, megszokott látvány már a karcsú női alak, furcsa, muglinak tűnő ruhában pompázó szlalomozó mutatványokkal haladó látványa, ahogy egyik helyről siet a másikra. S talán nem is botránkoznak meg mi több, elvárják az ilyesfajta, tökéletesnek mondható megjelenést, elvégre egy üzletasszonyról van szó, nem de? S ki merné őt megszólni? Valószínűleg senki, hiába a megtévesztő törékeny alkat.

A csengőszó jelzi, hogy megérkezett, s így zárás előtt nem sokkal már minden eladó pontosan tudja ki érkezett meg. Ms Cyrille megengedi magának azt az arcátlanságot, hogy munka után akkor térjen be ide, amikor már nincs az a nagy tömeg, s zsivaj, mely egyébként is nap mint nap körbeveszi. Egy halovány mosolyt ereszt meg a bent tartózkodó felé, aki most rendezgeti a nem rég érkezett könyveket, s amaz egy meghajlással üdvözli a másikat. Megengedi magának igen? mert megteheti, s mert a bolt tulajdonosa kikötötte, hogy, bármikor a nap bármelyik szakában rendelkezésére kell állnia mindennek, elvégre nem kevés adománnyal segíti ki kedvenc könyvesboltját, s kapcsolatai révén olyan ritkaságokat is meg tud szerezni, amit más esetben talán nem is sikerülne, arról nem is beszélve, hogy a média a kezében van, s ha úgy tartja kedve, tönkre is tehetné az üzletet. Talán kissé nagyképűen hangzik mindez, de mégis igaz. S Georgina élvezi a kitüntetett figyelmet s tiszteletet.

Minden szó nélkül halad a magas könyvek sorai között, egyre csak beljebb hatolva az üzlet berkeibe, ahol a drágább kötetek találhatók, szinte már falakként zárják közre a polcok ezt a kis részt, s található középen egy apró asztal, s két fotel. Az egyik ülőalkalmatossághoz lépve dobta le kissé hanyagul cókmókjait, s gombolta ki a kabátját, hogy azt is a halomra helyezve simítson végig a szatén blúz kékeszöld árnyalatú anyagján, mely pofátlan módon passzolt lélektükreihez. S miután keze tovább vándorolt a fekete szoknya anyagára mely a térdénél ért véget, hogy nem létező gyűrődéseket tüntessen el lépett el a könyvek felé. Természetesen a ruha makulátlan volt azelőtt is, hogy ezeket a semmisnek tűnő megrögzült mozdulatokat megtette volna. Ujjait végighúzva a könyvek domborműhez hasonlatos gerincén párpillanatnyi válogatás után húzott ki egy könyvet, majd lapozta fel az elsárgult papírokat.

 

- Uram, már zárva vagyunk!
- Nem, nem, engedjen be kérem. Egy perc az egész, ígérem.
Halk neszezés, az ajtó pedig csilingelve tárul ki a következő pillanatban.
- Köszönöm - hallatszik egy kimért, udvarias hálálkodás. A totálisan kihalt üzletben, ahol az eladónők már csak azzal foglalatoskodnak, hogy a boltnak ki melyik részét mossa fel egy pálcabökéssel, még az is hallatszik, hogy ez az egy türelmetlen, ám minden bizonnyal igen meggyőző fickó besiet, és egyenesen a hátsó pulthoz megy. Megpöccint egy kis csengettyűt, majd pofátlan módon újra megteszi ezt, mivel senki nem jelent meg az első hívásra - ami mondjuk nagy teljesítmény lett volna két másodpercen belül az első csöngő után.
Kezében egy vaskos, sötétkék kötetet tart, melynek gerincén a felirat félig angolul, félig rúnákkal van felírva: mintha egy fényreklám lenne, ami meghibásodott, és ezért most csak teljesen kivehetetlen és kusza krixkraxokat jelez.
- Jövök már, jövök! - vakkantja egy újabb boszorkány, aki undorító, medvebarna talárt visel élénkzöld magassarkúval, és akit Tristram egészen biztos még csak bottal sem piszkálna meg. Fontoskodva feltolja a szemüvegét, és komótosan megnyalja ocsmányul kirúzsozott szája szélét, mielőtt olyan lesajnáló fejet vágva nézne a kései vevőre, mintha a férfi épp csak alamizsnát kérni tért volna be. 
Hát, vannak dolgok, amiktől kinyílik a bicska az ember zsebében. Tristram igyekszik az elméjét védő parázsba fojtani felhorgadó undorral vegyes sértettségét. Őt senki ne kezelje le, a szentségit...
- Tessék! - csattan fel a nő, épp mikor látja, hogy Tristram szóra nyitná a száját.
Jab tvájú mááty...
- Visszahoztam ezt a könyvet - löki a pultra az indigókék kötetet, melynek borítóján valami fraktál, meg egy agyat mintázó labirintus van. A cím ugyancsak olvashatatlan, akárcsak a gerincen levő felirat. - Maguknál vásároltam a múlt héten, de egy betűt nem sok, annyit sem lehet belőle elolvasni!
- Ugyan miért? - veszi le a szemüvegét a nő, és hunyorogva rámered a kötetre. Fintorog, megnyalja a szája szélét, majd hosszú, élénkrózsaszín műkörmével megkapargatja a borítót. Tristram pedig szép lassan kezdi elveszíteni a türelmét. Mindkét kezével a pultra támaszkodik, és egyenesen a nő arcába mered.
- Maga talán el tudja?
- Nos, nem, de én nem értek a viking rúnákhoz.
Tristram kirántja a könyvet a nő keze alól, és felüti egy tetszőleges oldalon. Az összes szöveggel ugyanaz a probléma: egy ideig angolul van írva, majd középtájt a rúnák és a latin betűk összekeverednek, a sorok végén edig már szinte kizárólag rúnák olvashatóak. Illetve nem, mivel hozzáértő szem rögtön észre veszi, hogy a jelek össze-vissza, totálisan összekeverve állnak a papíron.
- Ennek a könyvnek elvileg egyszerre kellene mutatnia az angol szöveget a vikinggel, csakhogy meghibásodott a bűbáj -, maga férfiszomorító frigid tehén -, ha nem látná!
- Nos, nyilvánvalóan rossz kiadást vásárolt meg - válaszol pókerarccal a boszorkány. - De mint látja - Ekkor az ajtó feletti kiírásra bök pálcájával -, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el.
Tristram egy futó pillantásra se méltatja a kiírást.
- Nos, maga nyilvánvalóan nem érti az én problémámat - hajol közelebb Tristram. Ugyan nem emeli fel a hangját, de töményen érződik belőle az elfojtott düh. - Az Aurorkapitányságnál dolgozom, ebben a könyvben pedig olyan adatok vannak az egyik nyomozásomhoz, melyek kvázi nélkülözhetetlenek. Nyilván mindannyiunk érdeke, hogy egyel kevesebb vérfarkas grasszáljon az utcákon éjjelente, ártatlanokat és gyerekeket gyilkolva! Én megértem a maga problémáját, tisztában vagyok vele, hogy terheli önt a kérésem, és nyilván hatalmas nehezére esne, ha utánanézne a raktárban esetleg, hogy akad-e másik példány ebből a fantasztikus kötetből, de ha egy mód van rá, kérem, megtenné mégis? - kérdi, s bár a szavak esdeklőnek tűnnek, a hangnem inkább egy durva felszólítással ér fel.
A boszorkány pislog párat, mint akit arcul ütöttek.
- Hogyne - válaszol aztán a teljes apátia hangszínén, és olyan gyorsan fordul el, mintha örülne, hogy indulhat hátra a raktárba, és nem kell tovább egy légtérben maradnia ezzel a fiatalemberrel. - Addig foglaljon helyet, egy perc és jövök - teszi még hozzá valahová a polcok közé mutatva.
Tristram lassan kifújja a levegőt. Na, ez egész könnyen ment. A pulton hagyja a könyvet, és hátat fordítva rátámaszkodik arra. Ugyan felajánlották neki a lehetőséget, neki mégis semmi kedve úgy ücsörögni, mint egy jóllakott óvodás. Épp csak futó pillantást vet a mutatott irányba, és már kapná is el a tekintetét, ám ekkor megpillant egy karcsú női kezet, egy könyvet tartva. A polcok között a valóságnak csak egy keskeny sávját látja, ám a kéz lassan ki is úszik a képből, de csak azért, hogy a következő pillanatban egy magas, elegáns nőalak ússzon át a képen. A látomás aztán újra eltűnik.
Nocsak, mégis van itt még valaki rajta kívül?
Hirtelen mégis meggondolja magát, és a pultot elhagyva a polcok erdeje közé lép. Egy, a boltos nőhöz hasonló rusnyaság nyilván nem keltette volna fel az érdeklődését, ez a filigrán, játékosan tűnékeny látvány azonban kellőképpen megmozgatta a fantáziáját.
Ahogy egyre közelebb és közelebb ér, szélesedik a sáv, melyen keresztül eddig csak kukucskált. Már látja a kisebb, polcok által közrezárt teret a két fotellel, és tekintetét azonban nem veszi le a nőről. Arcán a vadászok magabiztos mosolya jelenik meg, még akkor is, ha ez a teremtmény valahogy nem tűnik az ő súlycsoportjának, és hozzá sem fogható azokhoz a lányokhoz, akiket az iskolában hódított meg, sem ahhoz a két fiatal boszorkányhoz, akikkel a múlt héten töltött együtt egy éjszakát, egyszerre.
Megáll az egyik polc vége mellett, lazán nekiveti a vállát, és megszólítja a nőt.
- Jó estét!
Fejét megemelve ráhunyorít a kézben tartott könyvre. Úgy tesz, mintha ismerné, pedig erről szó sincs.
- Érdekes darab... - jegyzi meg, s bár mit sem változtat testtartásán, megereszt egy gavalléros félmosolyt.

Amikor arra gondolt, hogy kellemes s természetesen csendes perceket fog eltölteni a korosodó könyvek erdejében, egyáltalán nem vette számításba azt, hogy esetleg valaki más is arra vetemedik, hogy zárás után ide pofátlankodjon. Ez teljeséggel az Ő reszortja, s úgy tűnik túlontúl is hozzászokott ehhez a kényelemhez s kiváltsághoz. Bár nem pillant fel az aktuálisan érdekesnek tűnő könyvből, arcán átfut valami kelletlen grimasz. Hangokat hall, ami eleinte halk beszédnek tűnik csupán, de mintha ez egyre inkább erősödne. Nem érti, miről folyik a szó, hiszen a hallása kellően szelektív. Egyáltalán nem akar arról tudni, hogy valami idetévedt senkinek éppen mi a problémája, már ha probléma az, s nem csak szimplán hallási gondokkal küzd. Őt csak az foglalkoztatja, hogy mihamarabb távozzon az illető, s zavartalan csendben tudja folytatni könnyválasztási ?rituáléját?.

S valóban, elérkezik a várva várt csend, de valami az érezteti vele, hogy ez koránt sem fog így maradni, s amint ez a gondolat átfut agytekervényein, már hallja is a léptek halk surranását, melyek egyre csak közelebb és közelebb érnek. Nem pillant föl, még ha tisztában is van vele, hogy van ott valaki. Elvégre a személyes aurájába nem hatolt bele, miért is érdekelné, kicsoda ólálkodik errefelé? Üldözési mániában pedig szerencsére nem szenved. Ám az ismeretlen valamiért úgy érzi, muszáj üdvözölnie őt, pedig erre tényleg nem lenne semmi szükség. Konkrétan a háta közepére kívánja a másikat, akárki is az. Elszakadva a kézzel írott sorokról, pillantott fel, egyenesen a fiú szemeibe fúrva pillantását.
- Üdvözlöm. ? Persze legszívesebben azt felelte volna, eddig jó volt, de nem lett volna túl udvarias, s még sem illenék neki faragatlan tuskóként viselkednie. Még ha jól láthatóan fiatalabb sráccal áll szemben. A hallott hangot hamar összepárosítja az előtte állóval. Valószínűleg nem feltételezi róla, hogy holmi eladó lenne, akkor még is mi vezérelte arra, hogy mindenképp ide fáradjon? Azután jön a megjegyzés, ami annyira sablonos, hogy már fáj. Hamar fény derül, mit is keres itt.

Georgina arca rezzenéstelen marad, s olybá tűnik, esze ágában sincs a mosolyt viszonozni, esetleg remegő térdekkel, szempilla-rebegtetéssel válaszolni. Olyan az arca, mint nap mint nap, amikor megjelenik olykor a Minisztériumban, vagy egyéb más hivatalokban. Csak az egyik tökéletesen ívelt szemöldök kúszik feljebb, mintha furcsállná ezt a viselkedést, nem hogy az érdeklődést, mely csak légből kapott. Hát ennek most meg lesz a böjtje?
- Valóban, én is igazán érdekes s ritkának tartom. Önnek mit gondol róla? ? Szegezte neki a kérdést, majd pár másodperc után gyors hozzátette. ? Már mint Márquez munkáiról. -
Bizony ritkaságnak számit a kötetek felkutatása, pedig az Úr kétségkívül a varázsvilághoz is tartozik, annyi a különbség, hogy Ő a mugli világban került jobban a rivaldafénybe, s az ottani kiváló egyetemeken szerepel a kötelező olvasmányok listáján. Már csak ezért is kétli a nő, hogy bármit is tudna róla a másik. Persze egy pillanatra sem kapja el a tekintetét, s anélkül,, hogy letekintene a kezében tartott darabra csukja be azt, az ujjaival hirtelen összecsapva, ezáltal egy csattanó hangot hallatva, majd helyezte vissza a többi közé.

Koppannak a sarkak a parketta kopott felületén, ahogy a könyvespolc ellenkező irányába tesz pár lépést, ergo közelebb ér ezáltal a másikhoz, ami már bizony a már emlegetett személyes aura lenne, s csak most válik érezhetővé, ahogyan a poros, tipikusan könyv szag keveredik a francia parfüm könnyed még is karakteres illata. S bár újra csak a könyvek gerinceit olvassa, végighúzva ujjait, melyeken a franciamanikűr most is pont olyan tökéletes mint máskor, érinti is meg azokat, nem jelenti azt, hogy nem figyel az esetlegesen elhangzó válaszra.

Felszínes és sablonos volna? Neki fel se tűnik. El van telve saját megnyerőségének képével, mivel nincs más, amibe egy ilyen helyzetben egy férfi kapaszkodhatna. Nincs rá recept, hogyan lehet meghódítani egy nőt, vagy ha lenne is, egy ilyen nőre az biztosan nem lenne érvényes.
Igazából az ragadta meg a figyelmét, hogy erről a boszorkányról már messziről látszik, hogy kivételes. Körbelengi valami veszélyes aura, amitől csak még édesebb lesz, akár a tiltott gyümölcs. Tristram pedig úgy sétál bele a csapdába, hogy azt még fel se állították - és észre sem veszi.
Átkozott makacsság! Ha valami a fejébe vesz, attól nem tágít.
Ugyan nem elutasító választ kap, a másik mégis hűvös, kimért, és távolságtartó. Szemmel láthatóan az ifjú megzavarta tevékenységében, de ő ezt észre sem veszi, ennél nagyobb jelentőséget tulajdonít - talán tévesen - saját valójának. Viszont szerencséjére a nő közlékeny, még akkor is, ha talán csak leckéztetni akart ezzel a mondattal.
Úgy viselkedik Tristrammal, mint a tanárai: kikérdez, oktat, és megpróbálja letörni a szarvát.
Csakhogy ez soha, senkinek nem sikerült.
- Őszintén szólva nem ismerem - mondja egy kisfiús fejlehajtást kísérve, csibészesen pimasz félmosollyal.
Lehet, hogy nem is voltak kíváncsiak a válaszára (ezt abból gondolja, hogy a másik már be is csukta, sőt, vissza is helyezte a polcra a könyvet), hát most legalább nem kell a nőnek holmi unalmas szövegelést hallgatnia.
A boszorkány közeledni kezd hozzá, mire Tristram ellöki magát a polctól. Miközben lopva belélegzi az édes, a nő alakját érzékien, finoman körbelengő parfümillatot, kikerüli, hogy a polchoz sétáljon, és levegye a többi kötet közül pontosan azt a könyvet, melyet egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Úgy tesz, mintha belelapozna, ám csak kinyitja, hogy a lapok fölött lopva a nőre sandíthasson.
Egek, azok a lábak...!
- Na és magának? Mi ez egyáltalán, regény? - kérdi, mivel hogy elolvasta a mű alcímét. Nem is vár választ amúgy, úgysem lenne érdekes talán. Tipikus férfimagatartás. - És hogyhogy itt van még? A bolt már zárva van, nem?
Hülyébbnél hülyébb kérdések.
De azok a lááábak...

Talán most meglepi a pimasz válasz, de ez ugyan nem látszik vonásain, csak mintha a szája sarka rándult volna meg az előbb? De lehet, csak egy kósza kis kép volt, mely a képzeletszüleménye csupán, nem más? Hebegést s habogást várt volna, esetleg zavart magyarázkodást, s erőlködő hazug szavakat, de ezt tényleg nem.
- Nem lep meg a válasza. ? Felelte nyugodt hangon, s nincs benne semmiféle kárörvendés, sőt még elégtétel sem, vagy az a tipikus önelégült ?én ezt már előre tudtam? hangszín sem. Olybá tűnik, nem az ilyesfajta kis győzelmek ? már ha lehet ezt annak nevezni ? okoznak apró örömöket élete szürke óráiban. Annál azért jóval több, s merészebb dolgok szükségesek.

Épp leveszi a következő kötetet a polcról, amikor meghallja az újabb kérdést, vagy inkább kérdéseket. Nem siet a válaszadással, s mivel nem szokása háttal lenni azoknak az embereknek, akikhez beszél, megfordul, s úgy pillant a másikra, mintha egy pillanatnál tovább időzne el a vonásokon. Lehet, épp mérlegeli, érdemes e egyáltalán beszélgetésbe bonyolódnia az előtte állóval. Ha nem épp szépen akarnám magam kifejezni, mondhatnám azt is, hogy lehet nincs ínyére leereszkedni mások szintjére. Ám úgy tűnik még is csak szólásra nyílnak a telt ajkak, hogy megválaszolja a kapott kérdéseket, hiszen ez így illő.
- Remélem, nem veszi zokon, de kétlem, hogy García Márquez regényei illetve novellái, melyek iránt jómagam is érdeklődöm, Önt érdekelné, vagy esetlegesen lekötné öt percnél is tovább a figyelmét. ? Nem akar Ő most kivételesen senkit sem kioktatni, vagy lenézően vélekedni bárkiről is, egyszerűen csak tényeket közöl. Vagy legalábbis olyan tényeket, amiket Ő annak hisz, lehet akár megállapításnak is nevezni, a lényegen nem változtat. Nincs most igénye az ilyesfajta csevejre, melyben a partner érdektelen.

- Mint a Bolt Tulajdonosának régi ismerőse, s egyik főbb támogatója, az üzlet a nap majd? minden órájában rendelkezésemre áll. ? Feleli ezt minden dicsekvés vagy hencegés nélkül, bár ez annyira nem is meglepő. Hiszen mintha az egész társalgás alatt alig nyilvánulnának meg az érzelmei. Vannak egyáltalán? Biztosan, csak elég ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy a tüzet felélesszék az izzó parázsból. ? Ám ez magáról a legkevésbé sem mondható el, vagy tévednék? Én személy szerint jobban kedvelem, amikor az üzlet üres, s nyugodtan kisajátíthatom az egész helységet, a könyvekről nem is beszélve. -
Vagyis, először neki kellene elszámolnia kettejük közül ki, mit keres itt, de azért elárulja az egyébként sem nagy titkot, miért pont ilyenkor támadt az a gondolata, hogy betéved ide.

A kicsi, ám annál vastagabb Márquez-művet könnyedén tartja kinyitott tenyerében, noha eszében sincs most leállni és elkezdeni olvasni. Az első lekicsinylő megjegyzést jószerével elereszti a füle mellett, fel sem veszi, mintha a legnagyobb jóindulatot feltételezné a nőről, aki bizonyára nem becsmérelné senki értelmi képességeit ok nélkül. Hisz értelmes boszorkánynak látszik - még akkor is, ha mugli ruhában van (Talán mugli származású? Jelenleg annyira le van nyűgözve és el van foglalva azzal, hogy valahogy felkeltse a másik érdeklődését, hogy ez sem érdekli.), olyasvalakinek, aki nem attól érzi jól magát, hogy más szellemi színvonalát sértegeti, sokkal inkább egyszerűen csak... stílusosan bebizonyítja fölényét.
Egy szempillantásnyi ideig egymásra néznek. Tristram érzi, hogy most mustra alá vették, de tartásán mit sem változtat. Állja a firtató pillantást, és akkor sem fordítja el a tekintetét, mikor a nő válaszol.
Nocsak, milyen szabatosan fogalmaz... Valami nemes lehet mégis. Ismerős vonásokat kutat az arcon: a Mirolok haja vöröses, a Lestrange-ok sajátja a markáns arcél... Ismeretei nyilván hiányosak is, ráadásul erre most képtelen koncentrálni. Túlzás lenne azt állítani, hogy a látványtól elveszti a fejét és totálisan letaglózza, viszont tény, hogy kicsit esetlenebb, mintha egy Gwen-korú lány figyelmét óhajtaná felkelteni.
Szeme se rebben, mikor a képébe vágják, hogy nem néz ki elég műveltnek ahhoz, hogy szépirodalmat olvasson. Az ismeretlen nő tovább beszél kioktató, tanárnős stílusában, de egek, ettől a megaláztatástól csak jobban akarja ezt az egészet.
De mit?
Miféle perverz, kicsavart logika akarna árral szemben úszva elismerést kicsikarni egy olyan személyből, akitől eddig csakis becsmérlést kapott? Lehet, hogy a nőnek csak rossz napja volt, és csak a frusztrációit vezeti le Tristramon azzal, hogy rajta köszörüli a nyelvét, talán még valami furcsa elégtételt is érez, amiért - úgy hiszi talán -, sikerül kibillentenie az ifjút egyensúlyából. A De Crasso sarjat azonban nem ilyen fából faragták. Be akarja bizonyítani, itt és most, hogy érdemtelenül bírálják.
Eddig nem érezte, vagy legalábbis nem akarta érezni, milyen fagyos a légkör. Most, hogy ez tudatosul benne, akár kényelmetlenebbül is érezhetné magát, de nem. Felhorgad benne a dac, és mostmár csakazért sem hagyja annyiban a dolgot.
- Nos, amint látja, mégis itt vagyok - emeli meg enyhén kezét, hevenyészett körbemutató mozdulatot téve.
Belepillant a könyvbe, mintha ki akarna belőle bogarászni valamit, de inkább lapoz benne egyet, majd mégegyet, mintha untatná, amit lát. - Talán zavarja? - teszi fel a kérdést szórakozottan, még az előzőhöz kapcsolódva, bár választ nem is vár rá. A végén még azt mondanák, igen, úgyhogy inkább gyorsan hozzáteszi:
- Ami pedig Márquezt illeti, Ön téved - közli kissé erőltetett higgadtsággal és fontoskodással. - Érdekel.
Magabiztosan szögezi le, és fura, de tényleg hihető, pedig pont olyankor nem szokott az lenni, mikor őszintén beszél.

Még mindig itt van? Valami hasonló gondolat futhatott át az éles agytekervényeken, amikor újra csak a fiú hangját hallotta. No nem mintha különösebben tett volna arról, hogy elüldözze innen, hiszen ő nem volt az a típus. Általában aki épeszű ember volt, nem kereste direkt a társaságát, sőt, ha lehetett még kerülte is, s csak annyit tartózkodott vele egy helységben, amíg muszáj volt. Ehhez hozzászokott már, hiszen mindenkivel megtartotta a két lépés távolságot, kivéve azzal nem, akivel céljai voltak, esetleg érdek szálak fűzték ahhoz, hogy igen is kedvesebb legyen vele. Azok az emberek egészen másképp tekintettek rá, már-már elfogultan, hiszen Georgina tudott igazán tüneményes s elbűvölő is lenni, ha úgy akarta. Volt olyan balga ember is, aki még a kezét is tűzbe tette volna érte? naiv lelkek, melyeken mindig is jót szórakozott, ha úgy tartotta a kedve. Tehát nagyon is meglepi újra, hogy az ifjú milyen? kitartó. Szeme se rebben, s még mindig pont ott áll, ahol eddig. Az eddig csak egy porszemnek titulált személy kezdeti semmibevevése mintha kissé halványult volna, s újra csak a másikra emelte a megvillanó macskaszemeket.

- Nap, mint nap emberek tömkelegével vagyok egy légtérben, miért pont a maga jelenléte zavarna? ? Kérdez vissza, s persze szeme se rebbent, mikor a fiú belelapozott a kezében tartott könyvbe. Még mindig nincs arról meggyőződve, hogy érdekelné egy hasonló remekmű, mint amit a kezében tart. Görcsös ellenkezés? Bizonyítani akarna, hogy Ő több, mint aminek látszik? No de miért pont a nőnek akar bizonyítani, akit alig párperce ismert meg, s lehetséges, hogy ma először s utoljára látták egymást..? ? Ám ahogy sejtem, már nem sokáig. -
Céloz itt arra, hogy még itt van, de ez hamar megváltozhat. No nem kell arra gondolni, hogy Georgina önző módon dobatná ki innen, hiszen ez annyira.. alpári megoldás lenne, s nem festene róla túlzottan jó képet. Lehet, hogy vannak bizonyos extra igényei, s szokásai, de a hisztis őméltóságát nem akarja megjátszani. A fiú hamarosan megkapja amiért jött, s már nem lesz oka miért maradnia, s ő tovább folytathatja majd a könyvek kutatását saját kis magányába süppedve.

- Ami pedig Márquezt illeti? - A gyorsan hozzátett megjegyzés miatt nem zavartatta magát, s mintha csak most ért volna ahhoz a ponthoz, hogy ideje ezt a megszólalását is a másiknak lereagálni pillant újra gondolkozva a másikra, ám most nem állapodik meg az arcánál. A mustra szó szerint azzá válik, hiszen egészen a sötét szemektől haladva le a vállakra, a mellkasra, a lábakra, sőt, még a lábfejre is odasiklik a pillantása. Rosszabb, mint egy divattervező veséig hatoló pillantása, ahogyan tetőtől talpig végigméri. A megjegyzésben felfedezett némi erőltetettséget, s túlzott akarást, de Ő ugyan semmi jónak nem elrontója. ? Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak. Az egyik kedvenc idézetem tőle. -
Elég lezártnak tűnik ez az egész, de nem is csoda, hisz ő nem is úgy gondolta, hogy ezzel le is van zárva a téma! Még annak ellenére sem, hogy megfordul, majd elkezd keresgélni a könyvek között, ám most egészen más céllal. Nem lustán, ráérősen, s jól láthatóan céltalanul, ellenkezőleg! Hamar meg is találja, amit keresett. Levesz egy másik, vastagabb kötetet, pontosan 475 oldalas műremekről van szó, s a fiú felé fordulva könnyed léptekkel lép oda hozzá, az esetlegesen beállt csendet megtörve a tűsarkak koppanásával. Megáll a másik előtt, majd elveszi a kezében tartott könyvet, s amit imént levett a polcról, azt nyújtsa a másik felé.
- Ha elfogad tőlem egy tanácsot, ne Söpredék című művel kezdje, inkább olvassa el ezt. ? Céloz itt a Száz év magány feliratú könyvre melyet most a fiú felé nyújt. ? Márquez leghíresebb regénye, 35 nyelvre fordították le, s több mint 30 millió példányban jelent meg. Igazán remek regény, s a mágikus realizmus stílusának egyik kiemelkedő alkotása. -
Tény, talán a modora kedvesebbnek hat, még ha nem is lehet abba a kategóriába sorolni, hiszen nem mosolyog még most sem, ám a hangja a legkevésbé sem kioktató inkább csak? információkat közlő. Nem beszél róla többet, hiszen ha nem kérdezik, feleslegesen nem tárgyalja a témát, csak várakozóan emeli szemeit a másikra.

Már megint kioktatják. Újra és újra. Illetve ez talán nem is jó szó, hiszen nem történik más, minthogy a nő élesen és precízen válaszol neki vagy szigorúan helyreigazítja. És míg látszólag tartja a távolságot, Tristram már azt is eredményként könyveli el, hogy a társalgást még mindig fenntartják. Hisz ha érdektelen volna a másik számára, nyilván válaszra se méltatná. Na nem mintha ez előfordult volna már vele valaha is. (Lestrange lányától eltekintve, de ő nem számít igazán, hisz bolond...)
A szavak mindenesetre nem nagyon sértik, hacsak nem férfiúi hiúságának tetejét karcolgatják. Ő is azok közé az öntelt, idegesítő fráterek közé tartozik, akiknek nem lehet beszólni, és akiket nem lehet igazán megbántani. Vagy legalábbis mestere annak, hogy ezt láttassa a külvilággal. Talán mert sose önmagát adja, csak szerepeket játszik? Ez nem a jelen pillanat kérdése...
Mély, sötét tekintete a macskaszemekbe villan egy alkalommal, mikor a nő ráemeli szemeit. Veszettül erős késztetést érez arra, hogy megmozduljon, mikor a mustra, mint egy Subrosa-szenzor, elkezdi tetőtől talpig végigmérni. Nem gyűrött a gallérja? Nem túl görnyedt a testtartása? Rendesen be van csatolva az öve? Ugye nem lóg ki semmi? Még jó, hogy annyira pedáns, hogy a cipőjét minden este megpucolja a kellő bűbájjal...
Ugyan már-már görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy ne adja jelét annak: zavarja ez a vizslató pillantás, végül mégis mély lélegzetet vesz, kihúzza magát, felemeli a fejét, és jobb szemöldöke leheletnyivel feljebb emelkedik, mintha csak azt kérdezné: végzett végre? Noha került már ehhez hasonló szemle alá, de az közel sem volt ilyen alapos és ilyen vesébe látó. Tényleg, mintha anyaszült meztelenül állna most már ez előtt a nő előtt, és ez ellen nem is tehet semmit. Ez a különös kiszolgáltatottságérzet azonban csak buzdítja. Mintha csak feljogosítaná arra, hogy egy lépéssel közelebb merészkedjen; mintha ezzel kvázi beljebb invitálnák, és felszólítanák arra, hogy ő is ugyanígy vegye alaposabban szemügyre, kivel áll szemben. Erre azonban semmi szükség. Lapos oldalpillantásaival már rég felbecsülte a másikat, ráadásul esze ágában sincs otrombán méregetni a nőt, mintha csak valami bájital hozzávaló lenne.
A pillanatok továbbgördülnek, az iménti rettentően hosszúra nyúlt másodpercet ellensúlyozva most hirtelen frissességgel sújtva Tristramot.
Diszkrét kis nevetést hallat, épp hogy éreztetve, hogy érti mind a szerző, mind a citáló finom kis szarkazmusát.
- Elég cinikus hozzáállás - jegyzi meg, bár közben már azt figyeli, min ügyködik a másik.
Hallgatja a tűsarkak édes, andalítóan határozott koppanásait, és úgy tesz, mint aki nincs meglepve. Nem is gondolkozik azon, hogy ne engedje a könyvet kivenni a kezéből. A kemény fedeles kötet sebesen siklik ki ujjai közül, hogy helyére rögtön egy másik kerüljön. Elveszi.
Hiába van meg még mindig ez a tanár-diák felállás, mintha kicsit lazultak volna a szerepek a kezdetekhez képest. Ez a gesztus pedig kétség kívül még ha kedvesnek nem is nevezhető, de figyelmesnek mindenképpen.
Végighallgatja az ugyancsak precíz ajánlást, majd egy laza mozdulattal kinyitja a könyvet, hogy egy pillantást vethessen a fülszövegre. Száz év magány. Te jó ég, ki az az elmeroggyant mizantróp, aki hajlandó száz éven keresztül egymagában ücsörögni?! - ez jut eszébe először a címet látván, mindezt azonban egy udvarias mosolyba tömöríti.
- És vajon miről szól? - érdeklődik. Tényleg elképzelése sincsen. Ehelyett azonban van egy sokkal jobb kérdése, amit közvetlenül az előző után, azt mintegy felülírva tesz fel. - Maga mit szeret benne?
Arcán még ha nem is totális lenyűgöződés, de feszült figyelem látszik. Ez sem színlelt. Kicsit meglepő.
Nem fél a nő szemébe nézni, még ha a másik ezt tolakodásnak is tartja. Gondolatai bár újra és újra elkalandoznának, próbálva kielemezni, mint képes egyazon szempárban eképp vegyülni a smaragd és a topáz fénye, újra és újra emlékezteti magát, hogy figyelnie kell a válaszra, ráadásul anélkül, hogy tekintete az ajkakra tapadna (noha kósza pillantása egyszer mégis lejjebb ugrik). Igyekszik az arc háromszögére fókuszálni. Udvariasan.

Talán pont azt az árulkodó reakciót akarta kicsikarni a másikból, mikor jobban szemügyre vette. Hiába emelkedik meg a fiú szemöldöke, s kérdezi tőle némán, hogy végzett e már, nem válaszol semmit. Annak sem adja semmiféle jelét, hogy esetleg elégedett e a látvánnyal. Mintha csak a tekintetével vetkőztette volna le, s igen, az is volt a cél, hogy a már-már kellemetlenül vagy legalábbis kényelmetlenül érezze magát az adott szituációban. Természetesen eszébe sem ötlik az, hogy a másik venné a bátorságot egy hasonló megnyilvánulásra. Mintha csak tisztában lenne azzal, hogy ő hol helyezkedik el a ranglétrán, s hol a fiú, s hogy a közöttük lévő lépcsőfokok száma nem is mondható csekélynek. Ezáltal pedig adott, hogy a másik mit engedhet magának s mit nem; vele szemben. Emiatt persze nevezhetjük önteltnek is, nem valószínű, hogy túlzottan a szívére venné.
Örömmel, s valóban? tényleg örömmel nyugtázza azt, hogy a másik értelmezte a megjegyzését. Tehát még is csak volt némi értelme szóba elegyendi a másikkal. Természetesen nincs semmiféle lelkiismeret furdalása amiatt, amiért lenézően vélekedett az ismeretlenről, hiszen ez az álláspont attól függetlenül, hogy a kedvenc könyvét ajánlja fel elolvasásra, mit sem változott. Ezek után sem tudja, ki ez az ifjú, aki arra vetemedett, hogy társalgást kezdeményezzen vele, de azt elismeri, hogy nem a sültbolondok vagy éppen a teljesen sötét tuskók táborából való. Ez akár jelenthet egy plusz pontot is. Ám a megjegyzésre, miszerint Márquez hozzáállása eléggé cinikus, nem reagál, mintha csak elengedné a füle mellett, mely jelentheti azt, hogy egyetért, vagy épp ellenkezőleg, ám nem hajlandó vitába szállni a másikkal.

- A rövid összefoglalót, mely talán meghozhatja a kedvét az olvasáshoz a könyv legutolsó lapján elolvashatja. ? Bár a két kérdés egymás után érkezett, s lehet, hogy az egyik felülírná a másikat, Georginát ez hidegen hagyja, s sorrendben válaszol a kérdésekre. A következő kérdés viszont már annál inkább érdekessé teszi a társalgást. Újra csak meglepődik. Arról nem is beszélve, hogy minden gond nélkül veszi fel vele a szemkontaktust. Ez már igen csak elnyeri a tetszését, ahogy a figyelem is mely kiül arca vonásaira. Talán még sem olyan megvetendő alak állna előtte? - Ez egy igazán remek kérdés. - 
Apró dicséret, mely tényleg oly szemérnyi, hogy alig észrevehető vagy érzékelhető. Talán más kívülálló nem is venné észre, s még abban sem biztos, hogy a fiú elkönyveli. Lepillant a könyvre, melyet a másik a kezében tart, s aztán visszasiklik a tekintete a sötét szempárra.
- Talán varázslószemmel nem tűnhet érdekesnek azok az események, melyek a könyvben szereplő család életében előfordulnak, még is, ha sikerül az embernek elvonatkoztatnia, akkor élvezheti is a történetet. Bár számunka irreális az is, hogy a gyerekek malacfarokkal születnek, s ott ez még is teljesen természetes, nem veszik holmi rendellenességnek. S ez csak egy példa, de említhettem volna mást is. Viszonylag kevés esemény van a könyvben, ennek ellenére soha egy percig sem találtam unalmasnak. Hiszen minden betű egy olyan világról szól, ami hihetetlen messze fekszik Európától. Megragadott az, hogy ennek a családnak, kikről a történet szól, nincs olyan tagja, aki az életet valamilyen módon ne magányosan élné le. A család férfitagjainak két közös vonásuk van csupán, az egyik a nevük, a másik pedig a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikül sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. S arról nem is beszélve, hogy eddig többszöri elolvasás után is utolérhetetlen irodalmi élményben volt részem, hiszen Márquez egy új stílust teremtett, amelyben még nem nagyon akadt méltó utódja. ? Talán kissé elszaladt vele a ló, de ezt ő maga is észreveszi, s egy igen csak halvány mosollyal nyugtázza. Olyannyira halvány, hogy talán ott sincs, mintha csak a képzelet szüleménye lett volna, hogy a dús ajkak egyik sarka megemelkedett. Nem teszi szóvá azt sem, sőt, lehet észre sem vette igazán, hogy a figyeli tekintet nem mindig a szemeire irányult, hanem egy alkalommal még lejjebb is kúszott. Még mindig ott áll közvetlen az ifjú előtt, s a tűsarkak ellenére is, de enyhén meg kell emelnie az állát, hogy a másik szemeibe nézhessen egyenesen, s ezt minden gondolkodás nélkül meg is teszi.

- Ahány olvasó, annyi vélemény, s ez csak az én álláspontom. Ha elolvassa, lehetséges, hogy magát egészen más pontok ragadják meg, már ha leköti ez a kötet. Hiszen nem mindenki fogékony Márquez írásai iránt, akár akarja az illető, akár nem. ? Bátorító szavak, melyek arra buzdítanak, hogy igen is olvassa el a könyvet, de még se érje csalódás, amiért esetleg nem hozza meg a várt eredményt? Egy újabb olyan megnyilvánulás, ami nem gúnyos, vagy lealacsonyító. ? Persze nem vagyok én semmi jó elrontója, úgy is belátása szerint tesz. -

Remek kérdés? Hát persze, hogy az. Kérdezni mindig is jól tudott. Ez hozzá tartozik ahhoz, hogy szeret szaglászni az emberek után, meg hogy alapvetően igen kíváncsi és érdeklődő jellem. Aki nem tud jól kérdezni, nem tud jól válaszolni sem.
Egyre inkább megfogan fejében a gondolat, hogy ez a nő bizony nem varázslók közt nevelkedett. Bár lehet, hogy következtetése téves, de a nézőpont, melyből a világot szemléli, és a máguskörökben extravagánsnak számító érdeklődése a mugli szépirodalom iránt egyaránt árulkodó jel.
Bár arcán csak a figyelem látszik, s egyszer-egyszer összerántja szemöldökét, mikor valami különösen megfontolandót hall, belül azért forognak benne a kérdések. Gyerekek malacfarokkal? Miféle hülyeség ez? Lehet, hogy mégsem akarja átlapozni ezt a kis ?remekművet?? Ám a történet innentől ? a nő interpretációja alapján ? már nem alakul olyan bizarrul. Vajon milyen kérdéseket feszegethet ez a történet? A magányt, az idegenséget, a kívülállóságot? Vagy egyszerűen csak hétköznapi tragédiákon agonizál?
És vajon miért nem kapja meg végül a választ a kérdésére? Gyönyörűen végighallgat egy szöveget, melyet mintha csak a Próféta könyvajánló-rovatából olvastak volna fel neki, és nem találja a lényeget. Nem ezt akarta tudni.
Mély lélegzetet vesz, ám furcsa árnyjátékot vél felfedezni a nő szépen sminkelt ajka körül. Az ott valóban valami mosolyféleség volt? Vagy csak egy gúnyos rándulás? Villanó szemmel veszi tudomásul a jelenséget, majd tekintete visszasiklik a szempárra. S így, hogy elkalandozott, nincs már alkalma ellenkezni, hisz esze ágában sincsen közbevágni.
A háta mögül pedig máris erélyes, trampli kopogásokat hall, és tudatosul benne, lejárt az ideje.
- Lehetséges ? hagyja rá az ismeretlen nőre az utószót. Az, hogy el fogja olvasni a regényt, már teljesen biztos. Valószínűleg a sok óda után az is elképzelhető, hogy nem fog neki tetszeni. De a véleményét mindenképp közli majd a másikkal ? ezt már eldöntötte.
Újra látni akarja, de ezt nem köti a nő orrára. Lehet, hogy a boszorkány maholnap nem is fog emlékezni a nevére (ennek ellenkezőjéért azért reméli, tudott tenni egyet s mást szavaival), ő azonban biztos, hogy keresni fogja. A pontos okára ő is kíváncsi lenne? De valószínűleg nem most fogja kideríteni.
- Uram? ? károg fel élesen a keselyű a háta mögött. Tristram arcán bocsánatkérő mosollyal fordul az eladó felé. ? Fáradjon a pulthoz, kérem ? szól a boszorkány, kezében egy könyvvel, melyet még a védőfóliából se csomagoltak ki. 
- Máris ? hangzik a futólagos válasz, de nem indul el a csoszogó cipőkopogás után, még nem. Visszafordul a nőhöz, és valami frappáns búcsún töpreng, de végül csak annyit mond, fejét kissé meghajtva:
- Köszönöm a könyvajánlót ? jegyzi meg, majd biccent. ? Örültem.
Igyekszik nyugodtan hátat fordítani a sorok közt válogató boszorkánynak, és a pulthoz sétál. Arcáról képtelen letörölni az újra és odabújó mosolykát.
- Nos, amennyiben nálunk hagyja a rossz szótárat, visszaküldjük a kiadónak. Ezt a kötetet térítésmentesen bocsátjuk a rendelkezésére ? darálja halálosan unott fejjel a boltos.
- Elképzelhető, hogy ezt a kötetet is elvihetem?
- Három galleonért és ötven sarlóért igen ? érkezik a száraz felelet.
- Természetesen ? hagyja rá Tristram. Jókedvét most semmi sem törheti le. Miközben előveszi erszényét valamelyik belső zsebéből, futólag feltesz egy kérdést: - El tudná árulni kérem, hogy hívják közt a könyvek közt böngésző hölgyet?
A boltos, miközben a markát tartja, elnéz Tristram válla mellett.
- Ha ő nem mondta meg magának, akkor nem ? közli aztán.
Tristram udvariasan nevet, miközben épp azon mereng, milyen jól állna ennek a rút és rosszindulatú banyának egy ragyaverés. Na mindegy. Elég információ van a birtokában ahhoz, hogy utánajárjon, ki is lehetett a nő.
- Mérhetetlenül köszönöm kedvességét ? hálálkodik nem minden szarkazmust mellőzve, majd felnyalábolja a két kötetet, és azt sem várja meg, hogy zacskóba tegyék őket, már távozik is a boltból.