Konyha

A konyha bejáratát egy gyümölcsöstálat ábrázoló festmény takarja. A Nagyterem alatt található, és pontosan úgy is néz ki, eltekintve persze attól, hogy a konyhában házimanók dolgoznak. Itt készülnek az ételek, melyeket az étkezések alkalmával a manók felküldenek a helyiség egy emelettel följebb lévő másába. A diákoknak elvileg tilos ide lejönniük, ám néha akad egy-egy tanuló, aki olyankor éhezik meg, mikor épp nincs étkezés a nagyteremben, és lejön ide. A manók persze örömmel kiszolgálnak mindenkit, nekik ez öröm. Azonban ha egyszer egy tanár fülön csíp itt valakit, az komoly büntetésre számíthat.

kérlek ne utálj
to: Sophie


2001. szeptember 2.

outfit

Még csak két napja vagyunk a Roxfortban, de máris rajtam volt a nyomás, hogy mennyire nem akarok Sophie szemei elé kerülni. Eléggé eltűntem a nyáron, de nem miatta… nem azért, mert nem akartam tőle semmit. Egész egyszerűen az, hogy Teddy előkerült és kidobtak az árvahozából mindent megborított. Végig robotoltam minden estét Margo kocsmájában, a Lerágott Fülekben. Össze kellett kaparnom a pénzt arra, hogy megvegyem a tankönyveimet és még élni is tudjak. A Roxfortban pedig mások háziját fogom írni egy kis pénzért… van néhány kviddicsjátékos, akiknek fontosabb az edzés ennél, én pedig megszedhetem magam. Hogy bírni fogom-e? Szinte biztos, hogy nem… de muszáj dolgoznom… ráadásul Sophie-t is meg kell békítenem.
Ezért hát némán indultam meg már takarodó után a folyosón, mikor megláttam. Persze ő megint prefektus lett, így majdnem teljesen biztos volt, hogy éppen azon munkálkodik, hogy a rossz diákokat helyre rakja. Aztán persze egyre közelebb kerültünk a konyhához... és ezen csak elmosolyodni tudtam. Arra emlékeztetett, amikor először találkoztunk itt és magával ragadott a csillogó szempár, a vörös tincsek. Furcsa, hogy akkor még elvileg Marge-dzsal voltam, mégis olyan kémia volt közöttünk Sophie-val, aminek már nehéz volt ellenállni. A körtés kép segítségével én is bejutottam a megfelelő helyiségbe és egy manó máris kakaós bögrét nyomott a kezembe.
– Igazán nem kell… – kezdtem, de a manó a mondandóm közepén faképnél hagyott, így a tekintetem Sophie-ra vándorolt. Sejtettem, hogy mérges, így nem mertem elmosolyodni sem, pedig annyira szép volt. Valójában a vonaton is kicsit úgy éreztem, hogy kerül, a tanévnyitón is hiába keretem a tekintetét.
Odasétáltam a pulthoz és figyeltem, hogy mit csinál… bár jobban lefoglaltak a gondolatok, meg a tény, hogy most aztán tényleg mondanom kéne már valamit. Hangosan sóhajtottam egyet, a mutató- és hüvelyujjam közé csíptem az orrnyergem és megráztam a fejem, mielőtt újra rápillantottam volna. Ha a közelében vagyok, egészen megőrjít az illata és csak arra vágyom, hogy megcsókolhassam, most azonban nem voltam benne biztos, hogy nem vágna képen érte.
– Sajnálom, hogy nyáron nem írtam és nem találkoztunk – kezdtem halkan és finoman megérintettem az ujját. Reméltem, hogy nem húzza el vagy nem mondja azt, hogy már mással van… szükségem volt rá. Szerettem és az iskola után is szerettem volna vele tovább állni. Még lehet, hogy én is akadémián kötök ki.
– Tudom, hogy legalább egy baglyot kellett volna dobnom… de nem akartam, hogy odagyere, ahol dolgoztam. Az egy nagyon veszélyes hely… – magyaráztam, bár nem gondoltam volna, hogy meggyőző lehet. Igazából még számomra is csak ócska kifogásnak hatottak a szavaim, annak ellenére, hogy amúgy komolyan gondoltam. – Csak meg akartalak védeni attól az élettől, amit élvek…

[ღ nem utállak ღ]

ღ nem utállak ღ

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Fura járőrözni úgy, ezen  a kietlen folyosón, hogy random beleszaladok egy sötétben gubbasztó sötét alakba, amitől a frászt kapom. Kíváncsi vagyok Avery mennyire ijed meg tőlük... Na jó, szerintem én vagyok itt az egyetlen olyan prefektus, aki halálra féli magát, minden árnyéktól, hogy aztán tudatosuljon bennem az, hogy csak egy szigorú tekintetű auror. Na jó, Sophie, most a legkisebb gondod is nagyobb ennél, mert végül is csak a szerelmed nem szólt hozzád két hónapon keresztül, és komolyan nem is mondom azt, hogy én nem küldtem baglyot. Mert küldtem. Igen, igen lehet nem találta meg. Vagy az övé tévedt el. Vagy egyszerre mind a kettő.
De komolyan borzalmasan szomorú vagyok és mérges is. Oké, értem én, hogy szívás volt neki az apukája... Az apukák furák. És ebbe belegondolva most, hogy megismertem a sajátom tényleg azok. Szóval igazából mérges vagyok, mert ennyire csak nem vagyok elfelejthető. Vagy igen? Végül is anya is elfelejtett. Lehet Teddy is talált magának egy másik lányt, aki nem olyan béna és nyomi mint én. Lehet rájött, hogy egy hugrás dilis lány vagyok...
Egy pillanatra megállok, hogy visszaszívjam a kétségbeesett és csalódott könnyeimet, amikor valami lépéseket hallok... És persze megijedek. Miért miért miért ilyen ijesztő éjszaka ez az iskola? Miért nincsenek villanyok? Kivilágított folyosókon könnyebb lenne járőrözni, és te jó ég valami köve féleeeek.
Talán a Konyhában kicsi az esélye annak, hogy megöl. Vagy bármi más. A Csillagles óta még a szokottnál is jobban parázok... De szerencsére a manók barátságos nyüzsgése elfeledtet velem mindent, és a kezembe nyomják az éjszakai forró, vaníliásan habos forrócsokit, amit úgy lassan negyedik éve fogyasztok. Jó lenne Teddyvel itt lenni... De ő úgyis elfelejtett. Ez van Sophie, téged mindenki elfelejt.
Lekuporodok, és csak bámulom az elám rakott melegszendvicset, ami megint csak Teddyt juttatja eszembe. Éppen csak leülök, és keservesen bámulom a két szendvicset, mintha csak az egyik Teddyt várná, amikor valaki bejön.
– Igazán nem kell… – szólal meg a kellemes orgánum, mire én szinte odakapom a tekintetem, de csak mérgesen pislogok rá. Igazából ha ennyire elfelejtett inkább én is kerültem. Pedig oda is állhattam volna elé... Csak én mindig is ezt tettem. Még most is csak menekültem a problémák elől. Aztán mielőtt elmélyedne a szemkontaktusunk, el is kapom róla  a tekintetem, pedig nagyon is szerettem fürkészni azt a kellemesen meleg és barátságos szempárt. Ha Avery megtudja, hogy mi történt és miatta vagyok szomorú, lehet megveri... Azt mondjuk nem szeretném...
– Sajnálom, hogy nyáron nem írtam és nem találkoztunk – ül le mellém és megérinti az ujjaim. Igazából fel se merül bennem hogy elhúzzam, túlságosan szomorú vagyok ahhoz, hogy ellenálljak és morcos. Csak sóhajtok. Annyira kellemes érzés, hogy megint itt van. Az ajkamba harapok de még csak a kezünket bámulom.
– Tudom, hogy legalább egy baglyot kellett volna dobnom… de nem akartam, hogy odagyere, ahol dolgoztam. Az egy nagyon veszélyes hely… Csak meg akartalak védeni attól az élettől, amit élvek…
Lehunyom a szemem, aztán egy picit csendben maradok.
- Hát ha leírod, hogy ne menjek, nem mentem volna - mondom halkan lebbigyesztve az ajkam. - De attól, hogy nem beszélünk nem védesz meg, csak... csak nem tudom - motyogom. - Nem baj az, ha elfelejtettél...már megszoktam. Csak legközelebb szólj, ha mondjuk túl sok van belőlem - pislogok sűrűn, és nézem ahol a libegő fülű manók megint elénk biggyesztenek valami rózsát vázástól.

kérlek ne utálj
to: Sophie


2001. szeptember 2.

outfit

Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, mert nem foglalkoztam eleget Sophie-val, pedig ő nem lökött el magától, mint Marge. Nem, ő más volt, kedves, figyelmes és nagyon vonzó. Ha tehettem volna egész nyáron csak ölelem és csókolom, mint a normális kamaszok… ehelyett mocskos, undorító, részeg alakok között mászkáltam a kocsmában, takarítottam a mocskos poharakat, a hányásukat. Még most is ott volt a homlokomon a sérülés, amit szereztem, mikor fejbe vágtak egy sörös üveggel. Talán megérdemeltem, mert nem törődtem eléggé Sophie-val.
Csak leültem mellé, megéreztem az illatát és még erősebben tört rám a bűntudat. Finoman érintettem csak… remélve, hogy nem húzza el a kezét, hogy nem utasít el azonnal. Magyarázkodni próbáltam, nem tudom minek. Nem számított, mit mondok, ezt elcsesztem. A munka nem ért annyit, mint Sophie. Akár el is lophattam volna a tankönyvekre való pénzt, az egyszeri alkalom lett volna… csakhogy én meg akartam változni. Olyan akartam lenni, aki illik hozzá és akiből majd normális ember lesz.
– Hát ha leírod, hogy ne menjek, nem mentem volna. – Mondta. A hangja szomorú volt, motyogássá vált, az ajkait pedig olyan édesen bánatosan biggyesztette le, hogy majdnem megszakadt a szívem. Én nem akartam ezt tenni vele is. – De attól, hogy nem beszélünk nem védesz meg, csak... csak nem tudom. Nem baj az, ha elfelejtettél...már megszoktam. Csak legközelebb szólj, ha mondjuk túl sok van belőlem.
Ezt nem akartam. Nagyon-nagyon-nagyon nem. Lehajtottam a fejemet és zavartan piszkálni kezdtem a bögrém fülét, hogy időt nyerjek magamnak… és ne adjam fel máris. Kicsit úgy éreztem, mint Marge-nál magamat, bűnösnek… pedig őt sem akartam megerőszakolni, csak ő hitte ezt. Sophie most pontosan ugyanígy elhitte, hogy nem akartam vele lenni. Ez pedig kellően szörnyű volt.
– De nem sok belőled… és nem felejtettelek el… – válaszoltam halkan és elhúztam a kezemet tőle. – Csak egyszerűen nem volt hová mennem, lakhelyet kellett keresnem, dolgoznom, hogy egyáltalán vissza tudjak jönni a suliba… és féltettelek, mert a Zsebpiszok közben dolgoztam. – Nagyjából csak ismételtem magamat, de tudtam, Sophie már megutált. Én nem akartam csak egy ex lenni az életében. Azért akartam visszajönni, hogy vele mehessek akadémiára, hogy együtt menjünk innen tovább…
– Sophie, én szeretlek téged. – Nem tudtam mást mondani, ez volt a lehető legőszintébb, ami bennem volt. Nem voltak magyarázatok, csak tények. Szerelmes voltam belé, még ha ő ezen a nyáron el is engedett engem egészen. Nem tudom, hogyan bizonyíthatnék másképpen még, minthogy itt vagyok és bocsánatot kérek tőle. Csakhogy persze tök hangosan elkezdett korogni a gyomrom és ez az egész helyzetet bénán komikussá tette. Nem rég volt vacsora, de én máris majdnem rosszul lettem az éhségtől… klasszikus béna Teddy.

[ღ nem utállak ღ]

ღ nem utállak ღ

Teddy

(2001. szeptember 2.)

De az öröm, amit megismertél, a szeretet, amit megtapasztaltál, csak ez számít. És mi, akik ennek tudatában vagyunk, akik megéljük a fájdalmat, csak mi tudjuk megélni az örömöt is. Vagyis ezzel kéne nyugtatni magam, hogy ez számít. Mert Teddyvel tényleg igazán boldog voltam, sőt mg azt sem értettem miért riadoznak a többiek, ahogy megtudják, hogy vele vagyok... vagy voltam? Nem is tudom most éppen mi történik köztünk, de így nagyon kétségbeejtőnek tűnik minden. A számat rágcsálva tépődöm magamban, és valahogy... Ahogy a nyárra gondolok, már minden rémkép ugrik be Teddyről, ez pedig nagyon felbosszant és mégis kétségbe ejt. Mert mi van... Mi van ha elfelejtett és már nem számítok. Vagy mi van ha...más lány tetszik neki. Igazából ezt szerettem volna kérdezni tőle, amint meglátom, de ahogy megláttam inkább csak kerülni kezdtem. Mert nem merek szembenézni  a problémákkal és folyton menekülök. Amikor az apukámmal találkoztam is menekültem végül, még akkor is, ha Avery végig mellettem volt. Szerencsés, hogy neki Elliot egy biztos pont az életében.
Azt reméltem Teddy lesz az én biztos pontom, a hazaút óta, de nem biztos semmi és még pontok sincsenek. Lehunyom a szemem, és igyekszem nem bőgni. Bár akkor a manók több csokis sütit meg kaját adnak vígasztalásul, de a végén elhízok és akkor meg tényleg nem fogok soha tetszeni Teddynek se. Vagy lehet már most utál? Lehet csak szórakozott velem és végig utált, én meg elhitettem magammal mindent? Lehet örök egyedüllétre vagyok kárhoztatva és egy bibircsókos, macskás, magányos öreg néni lesz belőlem?
És ahogy ezek a pattognak a fejemben, megjelenik Teddy én meg igyekszem megemberelni magamat és rá nézni... Aztán meg úgy elkerülni a szép meleg, barna szempárt, amilyen gyorsan sem tudok. És csak az asztalt bámulom, meg azt, ahogy elémpakolnak a manók egy adag tejfölös lángost. Pedig még itt egy adag melegszendvics is. Szóval ennyire látszik, hogy magam alatt vagyok? És persze, hogy így kell Teddynek is meglátnia. Ez nagyon-nagyon-nagyon bénán ciki.
– De nem sok belőled… és nem felejtettelek el… - hallom meg a kellemes hangját, amit úgy szeretek. Legszívesebben egész nyáron elhallgattam volna... Csak hát... Lehunyom a szemem, és igyekszem nem elsírni magam, de lassan tényleg belegyűlnek a szemembe a könnyccseppek. Remek Sophie, sírj csak a Srác előtt.
– Csak egyszerűen nem volt hová mennem, lakhelyet kellett keresnem, dolgoznom, hogy egyáltalán vissza tudjak jönni a suliba… és féltettelek, mert a Zsebpiszok közben dolgoztam.
- De hát... csak mondanod kellett volna... Úgy értem biztos ciki lett volna neked, hogy nálam lakj. A macskáim között. Meg ilyenek - motyogom halkan, és még hüppögök is egyet. Szedd már össze magad Sophie, egy nyalóka is életképesebb nálad. - És a Zsebpiszok köz meg... olyan barátságtalan és veszélyes hely... De azért remélem nem lett ott semmi bajod vagy ilyesmi - pillantok rá majd gyorsan visszafordulok és a kezeinket tanulmányozom a kajahegy mellett. Olyan kellemes  az érintése és annyira odabújnék hozzá, de tényleg nem tudom mi van most. Vagy mi nincsen.
– Sophie, én szeretlek téged. – És bumm, teljesen elvörösödök, miközben itt pityergek. Valahogy ilyen konkrétan még senki sem mondott nekem semmit. Jó, mondjuk Avery szájából meglehetősen fura lett volna. Mirával meg nem is igazán mondtuk ki ezeket. És aztán megkordul Teddy hasa, ami anniyra aranyos volt tőle. Mármint hogy folyton éhes, meg ilyenek. Félmosolyra húzom a számat, majd zavaromban szokásosan nem csinálok semmi értelmeset.
- ühüm - nyögök ki bénán egy hüppögés kiséretében egy választ és valahogy sutba dobom minden depis vackomat és hozzábújok, és megölelgetem, miközben a vállához nyomom az arcomat. Azért remélem nem tanyozom össze. Über ciki lenne.
- Izé... Van itt minden. Igazán kétségbe eshettek a manók - pillantok az asztalra, amin már egy rahedli kaja volt. Odanyúlok a lángoshoz és Teddy felé tartom, és reménykedem benne, hogy nem történik semmi katasztrófa, mert nem akarom ráborítani a kaját.

kérlek ne utálj
to: Sophie


2001. szeptember 2.

outfit

Zavartan pislogtam, nem merve Sophie-ra nézni, pedig annyira imádtam a szépségét, a vörös haját, a szemeiben csillogó fényeket. De most éreztem, hogy elcsesztem. Nem tudom hogyan vagy miképpen, de már az a tény, hogy elhitette magával azokat a dolgokat ijesztő volt… Igen, nem kerestem, elszúrtam sok mindent, de soha nem mondtam volna neki olyat, hogy túl sok vagy elfelejteném legszívesebben. Talán nem vagyok tényleg barátnak való. Az egyik barátnőm azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni, a másik meg, hogy nem érdekel.
– De hát... csak mondanod kellett volna... Úgy értem biztos ciki lett volna neked, hogy nálam lakj. A macskáim között. Meg ilyenek – mondta kicsit megakadt hangon… mintha éppen zokogna. Erre pedig aggodalommal vegyes fájdalom futott végig a lelkemen. Én nem akartam, hogy miattam legyen szomorú… vagy sírjon. Szörnyű embernek éreztem magam, aki mindent tönkre tesz maga körül. –  És a Zsebpiszok köz meg... olyan barátságtalan és veszélyes hely... De azért remélem nem lett ott semmi bajod vagy ilyesmi.
– Nem várhattam el a nénikédtől, hogy engem is eltartson… Sophie… ez egy nagyon-nagyon nehéz nyár volt. Tudom, hogy ez nem magyarázat… de… – még az én hangom is elcsuklott. Soha senki nem láthatott ilyen gyengének és megtörtnek, mint most Sophie Vanheim. – De én lettem volna a legboldogabb, ha veled élhetek… – suttogtam magam elé.
Ránéztem és a könnyeit látva csak meg akartam vigasztalni. Ezért óvatosan érintettem a kezemet az övéhez. A szavaim talán olcsók voltak, túl könnyen kimondhatók… de tényleg szerettem nem csak hazudtam. Aztán persze jött az az idióta gyomorkorgás, hogy még ez a pillanat se lehessen komoly, csak mert közöm van hozzá.
– Ühüm – jött a dünnyögés válaszként. Már majdnem én is elsírtam magam, hogy csak egy „ühümmel” válaszol a vallomásomra… aztán hirtelen megölelt. Ahogy hozzám simult egész testével csak óvatosan átkaroltam és még inkább húztam magamhoz. Talán érezte is milyen erősen ver a szívem. Annyira hiányzott, hogy ujjaimat azonnal a vörös tincsek közé fúrtam, hogy még jobban érezzem. Az illata pedig elnyomott minden mást a konyhában.
–  Izé... Van itt minden. Igazán kétségbe eshettek a manók – mondtam, majd kicsit odébb húzódva egy lángost nyomott az arcom felé. Éppen csak annyira nyúltam oda, hogy megfogjam a szélét és leharapjak egy falatot, aztán leültem a pult melletti székbe, hogy az ölembe húzzam Sophie-t.
–Gondolom a manók is azt hitték, hogy éhen fogok halni… Elhiszed ugye, hogy egész nyáron csak rád gondoltam? – kérdeztem és megcirógattam a lábát, majd egy óriási darabot haraptam ki a lángosból. – Tefagyaminbebeb – mondtam, valószínűleg teljesen érthetetlenül az információt. Nem számított, inkább morzsás szájjak csókoltam meg a nyakát. Nagyon-nagyon hiányzott már. Élveztem, ahogy a vörös tincsek picit megcirógatják a bőrömet.
– Igazából… meg akartam kérdezni valamit. Te hová akarsz menni tovább tanulni? – Na persze nem ez lett volna a kérdés lényege, ez csak a bevezetés volt, de érdekeltek Sophie tervei. Talán már említett ezt-azt, de egy nyár alatt sokat változhatnak a dolgok.

[ღ nem utállak ღ]

ღ nem utállak ღ

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Van valami atlasz, vagy útmutató az ilyen hülye dolgokhoz? Úgy értem az olyanokhoz, mint a szerelem meg a kamaszkor meg egyebek. Az ember azt hinné, hogy az élet egyre egyszerűbb lesz, ahogy felnő, de kezdem lassan érteni, hogy a lehető leggondtalanabb éveim úgy az 5-6 éves Sophie élte meg... Nem mintha olyan nagyon nagy baj lenne, hogy most tizenhat vagyok. Végtére is nyolc évesen még az ember nem nagyon csókolózhat meg eshet szerelembe úgy... Úúúúúgy. Szóval na.
Csak lennék túl ezen a hülye kamaszkoron, a felnőtteknél csak egyszerűbb ez nem? Ők mindent sitty-stutty megoldanak, és biztos nem vergődnek ennyit feleslegesen, ha konfliktusokról van szó. Mert mennyivel obb lett volna ezt megbeszélni Teddyvel. De nem. én nem, én csak elfutottam, mint... mint egy nudista aki elfelejtette, hogy pucér.
Az asztalt figyelem egy ideig, és a rajta lévő morzsákat, amik morzsa létükre is igen csak guszták. Vagy csak én vagyok éhes. Mindegy, inkább pár pillanatra lehunyom a szemem, és igyekszem magamba szívni a konyha kellemes, édesen krémes illatát, ami már most tudom, hogy nagyon fog hiányozni. A falai, a fityegő fülű manók, a finom - nem mozgó - roxforti kaják, és minden ilyesmik.
– Nem várhattam el a nénikédtől, hogy engem is eltartson… Sophie… ez egy nagyon-nagyon nehéz nyár volt. Tudom, hogy ez nem magyarázat… de… De én lettem volna a legboldogabb, ha veled élhetek… - suttogja Teddy, de olyan megtörten, ahogy még sosem láttam ezelőtt. Ez pedig nagyon elszomorít, mert lehet miattam ilyen letört. Sőt biztos is. Mert hát én haragudtam rá, ami a részemről nagyon csúnya és önző és gonosz dolog volt.
Ajj Sophie, szörnyű vagy. Legszívesebben fenéken billenteném magam egy bunkósbottal, amiért ilyen nagyon lelkiismeret furdalást okoztam neki. Szeretném mondani valamit, de nem tudom, inkább csak az ujjaimmal a kézfején kezdek el játszani. Nagyon bánt, amiért ilyen hülyén és nyomi reagáltam le, amiért Teddy nem jött. De olyan hülye érzései vannak olyankor az embernek, amik belefolynak a fejébe, és egyre szörnyűbb dolgokat susmusolnak bele, aztán valamiért igazat adunk nekik. pedig nincs igazuk, csak a saját félelmünk szüli őket. Én pedig szégyellem magam, amiért olyan hülyeségeket feltételeztem Teddyről, hogy mással, vagy hogy nem is érdekelem...
Bárcsak tanácsot kérhetnék anyától, mit csináljak. De ennek a gondolata is már szörnyen fáj. És az apukám csak nem rohanhatom le csak úgy, hogy na. Adj szerelmi tanácsokat. Fura lenne, mert csak a nyáron találkoztam vele... és a bagolytól meg frászt is kapna, ami a levelet bedobja az ajtaján.
Aztán csak megölelem, amitől annyira boldog leszek, hogy egészen biztosan dorombolni tudnék. Szeretem Teddy erős, biztonságot adó karjait, amik átfonnak és közel húznak hozzá. Az ölelés amúgy is jó dolog, és ha azt öleled meg akmit igazán szeretsz, akkor meg főleg. Olyan erősnek látom Teddyt, hogy egészen biztos egy medve is megijedne tőle, én mégsem félek tőle.
Vigyorogva nézem, ahogy Teddy eszi a lángost, és boldogan huppanok bele az ölébe. Hiányzott, nagyon hiányzott az illatával, a hangjával meg mindenével együtt.
–Gondolom a manók is azt hitték, hogy éhen fogok halni… Elhiszed ugye, hogy egész nyáron csak rád gondoltam? - erre csak elmosolyodom és az orrommal megérintem az övét.
- Hát, lehet mert azt hiszik éhesek maradunk a vacsoránál - modnom elgondolkodva, majd én is elveszek egy lángost, amit az egyik manó tart felém, és jóízűen beleharapok.
- Tefagyaminbebeb – dünnyögi Teddy, mire én határozottan elpuszilok erre is, meg a nyakpuszira is, főleg mert közben zavaromban majdnem félre nyelek. Azért ciki lenne belehalni Teddy karjaiba most... Vagy az arcába köhögni a lángost, jaj...
- Temegafegyéb - mondom aztán én is teleszájjal, majd miután végre lenyelem a falatot puszit nyomok az ajkaira, ami Teddysen lángosos.
– Igazából… meg akartam kérdezni valamit. Te hová akarsz menni tovább tanulni? – teszi fel a kérdést, mire sóhatok egyyet, és kissé elhúzva a számat bizonytalanul nézek rá. Nem mintha nem tudnám, hova szeretnék menni, csak hát kissé zavarba jövök attól, hogy nem is meséltem neki semmit arról, mit is tervezek, meg mit is csinálok évek óta. Mondjuk ha a faragásról van szó mérhetetlenül zavarba tudok jönni, mert fura magamról meg a hobbijaimról beszélni. De aztán csak elmosolyodom, miközben erőt veszek magamon.
- Hát, tudod... Én nagyon szeretek faragni. Nem mintha olyan ügyes lennék meg ilyesmik. Szóval az egyetlen dolog amihez értek az ez. Úgyhooogy én az MMMM-re szeretnék menni. Pálcakészítő szeretnék majd lenni - bököm ki aztán kissé elvörösödve, és inkább belefészkelem az arcom Teddy vállába. - És te hova fogsz menni? - kérdezem fellesve a tekintetét keresve.

 

kérlek ne utálj
to: Sophie


2001. szeptember 2.

outfit

Sophie-val a karomban a pillantnyi feszültség csodás kis érzelemtengerré változott. A szívem elégedett ritmusra kapcsolt, miközben a gyomrom úgy kavargott, mintha csak liftbe szálltam volna. Mellette mindig ezt éreztem, ám ez nem volt kellemetlen, sokkal inkább kedves és finom. Vele akartam lenni, örökre, csak így összebújva, érezve a vörös tincseket az arcomhoz simulva.
Imádtam minden porcikáját, az apró kis puszikat, a vicces kis beszélgetéseket… még az érthetetlen félelmeit is azzal kapcsolatban, hogy már nem érdekel engem és elfelejtettem. Mindezek tették őt annyira Sophie-ssá, amennyire csak lehetett. Átkaroltam és odahúztam magamhoz, hogy finom puszit csókolja a fülébe, mielőtt elkezdtem volna a jövendőbeli tervekről. Sok mindenről beszéltünk már, de erről még nem… pedig én éreztetni akartam vele, hogy csak is így tervezem a jövőmet a Roxfort után. Vele együtt. Ez nem olyan volt, mint Marge-dzsal. Nem voltak közöttünk furcsa pillanatok és az érzéseimen a nyár hosszúsága sem változtatott, sőt csak fokozta azokat.
– Hát, tudod... Én nagyon szeretek faragni. Nem mintha olyan ügyes lennék meg ilyesmik. Szóval az egyetlen dolog amihez értek az ez. Úgyhooogy én az MMMM-re szeretnék menni. Pálcakészítő szeretnék majd lenni – magyarázta.
El kellett mosolyodnom. Ahogy kimondta, mi is szeretne lenni, valahogy úgy éreztem igen: ez tökéletesen illik Sophie-hoz. Közben pedig hozzám bújt és ujjaimat finoman fúrtam a hajába, hogy kicsit megcirógassam őt.
– És te hova fogsz menni? – jött a kérdés aztán.
Nehéz válasz volt. Én egyelőre még nem igazán gondolkodtam el, illetve csak a nyáron, ami nem volt igazából egy túl nagy elmélyülés. Számomra is csak az MMMM jöhetett szóba, hiszen a tanulmányi eredményeim miatt máshová nem sok esélyem volt bekerülni. Ott viszont volt egy szak, ami egészen megragadott… igazából bele sem gondoltam, hogyha odakerülnék, akkor ugyanígy Sophie mellett lehetnék mindennap.
– Építészetet gondoltam tanulni majd, az MMMM-en. – Mondtam és megcirógattam újra a tincseit. – Igazából kicsit utánanéztem nyáron, mennyi lehetőségem van egyáltalán tovább tanulni. Máshová a jegyeim miatt nem igazán vennének fel… de azt hiszem, nem akarok olyan lenni, mint Teddy… mármint a másik Teddy. Szeretnék normális felnőtt lenni. – Nem kellett volna talán ebbe belemenni, de valahogy mégis Sophie volt az egyetlen, akinek beszélhettem a kétségeimről. Nem voltak igazán jó barátaim, akikkel lelkizhettem. A társaság, akikkel lógtam leginkább a helyi keménymagból álltak és őket nem érdekelte más, csak a piálás és a verekedés. Ettől függetlenül biztosan tudtam, nekik van tervük, ha más nem hát a szüleik beléjük vertek valamit akaratuk ellenére… csakhogy nekem nem volt senkim.
– Mit szólnál, ha úgy terveznénk, hogy együtt költözünk Hertfordshire-be? – kérdeztem és odahúztam a kezét, hogy megpusziljam az ujjait. – Szerintem tök jó lenne… – Jó oké, ez talán még korai volt, de nekem már most el kellett kezdenem gyűjteni azt a bizonyos pénzt, amivel majd ezt megtesszük. Gondolom ezt azért Sophie is érezte és nem fogja annyira zokon venni, hogy már szeptemberben ez a téma.

[ღ nem utállak ღ]

ღ nem utállak ღ

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Teddy mellett olyan kellemes és békés minden, hogy minden bajomról megfeledkezem. Nem mintha olyan eget rengető problémáim lennének tizenhat évesen. De valahogy mellette úgy érzem én vagyok a legboldogabb kamasza, csak mert az ölében ülhetek, piszkálhatom a fekete tincseit a fején, és néha lopva bele is szimatolok, hiszen olyan jó kellemesen friss illata van. Annyira férfias és menő. Mondjuk Teddy eleve menő... Lassan kezdem azt hinni a Mardekárosok mind menők, mint Ave, vagy Casper. Kicsit örülök, hogy Teddyvel egy idősek vagyunk, nem is tudom hogy bírnám ki ha már ő vagy én egyetemre járnék. Nagyon rossz lehet Averynek, lehet majd meglátogatom és viszek neki egy szatyor karamellát.
Teddy nekem egy olyan ilyesztően biztos pont lett az életemben, hogy olyan eddig senkitől sem volt. Úgy értem, mellette azt éreztem, hogy van értelme az életemnek, és talán tényleg boldoggá tudok tenni másokat. Persze hülyén bizonytalan voltam... úgy nagyjából mindenben, főleg a végzős bálon, de akkor is valahogy egymásba botlottunk és nem is tudom. Olyan villámcsapás szerű volt, mintha idétlen romantikus filmszerűen "mintha csak egymásra vártunk volna". Na jó, Sophie, térj vissza a földre, vagy legalább is Teddy ölébe, ami továbbra is olyan kényelmes volt és kellemes. Nem nagyon akarok innen kimászni, legszívesebben az egész napot vele tölteném hozzá bújva és mindenféléről beszélgetnék vele.
Kicsit szégyellősen vallom be neki milyen művészi izéim vannak, de nem is nevet ki, ami megnyugtat. Nem nagyon beszéltem eddig senkinek erről, mindig szégyellős vagyok az ilyenekről. Kíváncsi vagyok, valyon ő hova megy majd, de azzal nyugtatom magam Hertfordshire campusza olyan nagy és legalább minden egyetem egy városban van, ami megkönnyítené a találkozásokat. Frászt kapnék, ha folyton hoponálnom vagy zsupsszkulcsoznom, vagy kandallóznom kellene... Nem akarok úgy találkozni Teddyvel, hogy lehányom. Annyira nem bírom ezeket a varázsközlekedéseket. Biztos mert mugli szüleim voltak, vagy nem tudom. De brrr. 
- Építészetet gondoltam tanulni majd, az MMMM-en. Igazából kicsit utánanéztem nyáron, mennyi lehetőségem van egyáltalán tovább tanulni. Máshová a jegyeim miatt nem igazán vennének fel… de azt hiszem, nem akarok olyan lenni, mint Teddy… mármint a másik Teddy. Szeretnék normális felnőtt lenni - mondja, mire én kicsit hátrébb dőlök, hogy belenézzek a szemeibe.
- Úúúú, építészet. Az olyan menőn hangzik. Szerintem nagyon illik hozzád - simogatom meg a feje búbját és egy puszit nyomok az arcára. - És nem vagy olyan mint az a goromba bácsi. Már most is normális kamasz vagy - bólogatok meggyőzően, és rávigyorgok.
– Mit szólnál, ha úgy terveznénk, hogy együtt költözünk Hertfordshire-be? – kérdezi, mire kell egy kis idő, hogy fel tudjam dolgozni ezt az információt. Én és Teddy egy házban. Már a gondolatától is elpirulok, hát még ha ez megvalósul. Remélem akkor nem lesz egész nap a fejem piros, mert tényleg fel fogok robbanni. Na jó, nyugalom, nyugalom.
- Úúúhh az annyira jó lenneee - húzom széles vigyorra a számat. - Majd keresek valami munkát Roxmortsban, hogy gyűjtsünk rá. - Úú, na jó, mikor lesz vége a sulinak? - Már most várom, hogy egyetemisták legyünk. Meg kéne tanulnom főzni, azt hiszem nem kéne az első héten éhen halnunk... - magyarázom. - Remélem Tarzan nem fogja megenni a te ruháidat is mondjuk... - teszem hozzá elgondolkodva, és kissé zavarba jövök, arra a gondolatra, hogy tarzan éppen Teddy alsógatyájával a szájában mászkál.

kérlek ne utálj
to: Sophie


2001. szeptember 2.

outfit

El akartam mondani Sophie-nak a terveimet, a dolgokat, amiket el akartam küldeni neki levélben a nyáron… és amiket nem mertem. Nem csak azért, mert féltem, hogy eljön és bajba kerül. Egyszerűen csak attól tartottam, hogyha levelezni kezdenénk, csak még jobban hiányozna és felrúgnék mindent, hogy vele legyek. Csakhogy kellett a pénz, hogy együtt legyünk majd a Roxfort után Hertfordshire-ben.
– Úúúú, építészet. Az olyan menőn hangzik. Szerintem nagyon illik hozzád – mondta lelkesen. A hangja egészen meghatott, annyira hogy éreztem, kissé megremegek. Le akartam nyűgözni azzal, hogy nekem is vannak jövendőbeli terveim s nem akarok arra a sorsra jutni, mint Teddy. Nem akartam elcseszni az életemet, amit Sophie-val is tölthetnék. Talán nagyszavak ezek tizenhét évesen, de mindennél jobban ragaszkodtam hozzá. Úgy simultam bele a tenyerébe, hogy ezt akár észre is vehette. – És nem vagy olyan mint az a goromba bácsi. Már most is normális kamasz vagy.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy nincs így. Sok mindenen mentem át, sok embernek vettem el a pénzét, sokakat vertem meg és mindenkinek keresztbe tettem csak azért, mert Teddy rám parancsolt. Olyan voltam, mint ő… engedelmeskedtem a névnek, amit viseltem. Inkább nem is mondtam rá semmit, csak tovább tereltem a szót a Roxfort után időszakra.
– Úúúhh az annyira jó lenneee. – Meglepett, hogy ilyen gyorsan és ilyen egyértelműen reagált le. Nem bírtam ki, kicsit magamhoz húztam örömömben. – Majd keresek valami munkát Roxmortsban, hogy gyűjtsünk rá. Már most várom, hogy egyetemisták legyünk. Meg kéne tanulnom főzni, azt hiszem nem kéne az első héten éhen halnunk... Remélem Tarzan nem fogja megenni a te ruháidat is mondjuk...
Na jó. Ebből a szórengetegből azért elég egyértelmű volt, hogy Sophie rápörgött a témára és őszintén örültem neki. Aztán persze zavarba is jött, mint az szokása. Finom puszit nyomtam az arcára, majd az órámra pillantottam. Nekem bizony már a hálókörletben lett volna a helyem, különben a barátnőm… akarom mondani a komoly prefektus megbüntet.
– Szerintem a házimanók szívesen segítenének neked – válaszoltam és felálltam a székről, egy ideig a karomban tartva Sophie-t, majd őt is szépen a lábára állítottam. Olyan finom voltam vele, mintha törékeny lenne… de azért érezhette, hogy a nyáron sokat erősödtem, még ha a magasságom meg is rekedt ezen a törpe méreten.
– Mennem kell, hogy ne büntess meg… – mondtam és odahúztam egy hosszú csókra. Óvatosan túrtam a hajába, hogy még jobban érezzem. Hihetetlen volt egy ilyen nyár után újra a karjaim között érezni őt.  Hosszan szívtam be az illatát, majd nagyot sóhajtottam, hogy el tudjam engedni. Nehéz volt, de tettem hátrébb egy lépést.
– Vigyázz magadra a folyosókon – kacsintottam rá, majd nagy lépésekkel, elindultam kifelé. Nem szerettem volna visszafordulni és agyára menni azzal, hogy szívem szerint még háromszázszor megcsókoltam volna… vagy még többször. A lényeg csak volt, hogy érezzem az érintését a testemen.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

illatos pillanatok



2002. január 11.
Rose

Egy régi tanártársam hívott meg a Roxfortba a mai napra. Annyi dolgom volt, hogy az egyik évfolyamnak tartsak egy rövid Átválzotatástan-elméleti előadást egy bizonyos típusú technikáról, amit az egyik déli sziget bennszülöttei alkalmaznak. Igazság szerint nem volt nagyon kedvem az iskola folyosóját jellemző zajokhoz, sem pedig az előadáshoz.. még is jobb volt, mint a vizsgaidőszak nagyrészét odahaza végig ülni, abban az üres házban… folyton csak azon jártak a gondolataim, ahogy az öcsém élettelen szeme a plafont bámulta… éreztem ugyanazt a remegést… a térdeim össze tudtak volna csuklani a fürdőszobában, a konyhában kávézás közben. Már lassan megint egy hete nem aludtam rendesen.
Az előadást szinte félkómásan megtartottam. Egy-két képet mutattam is a törzsről, bár mivel nagyrészt ruhátlanul tartották a szertartásaikat, nem sok esélyem volt a komoly hallgatóságra… a tizenéves lányok és fiúk ugyanis ezt valamiért viccesnek tartott. Irritáló volt, de csak akkor hajítottam el egy krétát, mikor a hátsó sorban valaki szabályosan felnyerített.
– Elég. – Közöltem. A hangom rideg és szigorú maradt, de azért Dorian is rákontrázott még egy-egy odaszúrt fegyelmezéssel… egyébként lehet, hogy normálisan nem is jutottam volna el a negyvenöt perc végére az előadás befejezésééig. Utána még egy-két szót váltottam Belbyvel, míg a jegyzeteimet pakoltam. Említett ezt-azt arról, hogy lehet lesz tanárcsere és esetleg jelentkezhetnék ide dolgozni a kastélyba… de őszintén szólva nem nagyon vágytam rá. A kamaszok tanítás nem nekem való dolog volt. A felnőttnek nevezett gyerekek is irritáltak, nehezen kezeltem őket, de ezt a nyerítést képtelen lettem volna elviselni hosszú távon, mintha a meztelenség valami szégyellni való dolog lenne, pedig aztán az emberi test látványa olyan hétköznapi, mint az, hogy kék az ég.
Morogva léptem ki a folyosóra, ahogy néhány lány még utánam szólt: – Viszlát, Bahri professzor… – És megint az az átkozott vihogás következett. Megborzongtam. Ujjaim remegve túrtak a hajamba, hogy eltűrjem a szemembe hulló tincseket… majd ugyanazon könnyed mozdulattal simítottam végig a szakállamon.
A konyhára akartam menni, hogy még indulás előtt igyak egy kis kávét. Elég fárasztó volt ez a nap, egyrészt az itteni látogatásom miatt, másrészt az egész éjszakás nem alvás okán. Ahogy lehunytam a szemem, hogy végig dörzsöljek rajtuk, megint bevillant Ekbal arca. Éreztem, ahogyan megtorpanok az Északi szárny egyik kisebb folyosószakaszán, mely a gyümölcstálas képhez vezetett… mélyen vettem a levegőből magamhoz, hátha az megtöltve a tüdőmet kicsit helyre ráz. Arra kellett volna koncentrálnom, ami jó emlék volt. Adammel annyiszor lógtunk be a konyhára… annyiszor ettünk pitét titokban… és most mégsem ez, hanem Ekbal halott szemei lebegtek a lelki szemeim előtt.
Megtorpantam menet közben, éreztem, ahogy a kezemben tartott jegyzetek kicsúsznak a kezemből. Nem akartam valami szerencsétlen hülyének tűnni… mégis csak krétát dobáltam egy pillanattal korábban. Így hát leguggoltam és azonnal szedegetni kezdtem őket. A mozdulat közben éreztem meg a púderes, enyhe virágos illatot, amit a Csillagleső fesztiválon fedeztem fel. A lány… a lány, aki olyan nyomot hagyott bennem, hogy képtelen voltam elfelejteni a tekintetét, a haját… az érintését… nem ismertük egymást.
– A jó illatú lány… – suttogtam.

[2002. január 11.]

Arian Bahri
2002. január 11.



and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Halkan beszívtam a friss levegőt, amely a félig nyitott ablakon át szálldogált befelé a rövid kis folyosószakaszra, közben pedig megigazgattam kissé félrecsúszott taláromat. Ujjaim közt ott pihent egy könyv és pár jegyzet, természetesen... meg köztük a kis rajzfüzetem, ami persze olyan titkos volt, mint a gondolataim. Persze... a gondolataim egy része nem titkos, hiszen kimondom őket. De a rajzaim... azok túlságosan személyesek voltak. Már nem azért... nem rajzoltam semmi... olyasmit... egyszerűen csak nem szerettem mutogatni. A saját kis dolgaim voltak ezek, a saját világom, amibe szerettem belesüllyedni, ha már nem volt se Charlotte... se Jay.
Mélyen szívtam be a levegőt, és lekuporodtam az egyik ablakpárkányra, ahol épp nem süvített be a kinti téli szellő. Ujjaim lassacskán túrtak a lapjaim közé, hogy előhalásszam közülük az egyszerű, papírborítós kis rajzfüzetemet, ami tömve volt mindenféle firkálmánnyal. Éppen nem volt órám, a következő csak kicsivel később kezdődött, a hálókörletben azonban túl sokan keringtek... így valahogy kikeveredtem a folyosóra. Pedig odabent biztosan biztonságosabb lett volna. Az esélye jóval nagyobb lett volna annak, hogy nem találkozok szembe egyetlen egy zöld taláros, szőke fiúval sem, és... Hihetetlen, hogy még mindig ezen pörögtem. Tényleg... de végülis, miért is csodálkozom? Charlotte is olyan élénken élt benne, mintha tegnap még együtt írtuk volna a házinkat a Nagyteremben. Pedig ő már amúgy is valamelyik akadémia padjait koptatta volna...
Nyeltem egyet, és inkább fellapoztam a füzetet. A kis szerkezeti firkálmányaim valamennyire elterelték a figyelmemet. Nagyon messze álltak ezek persze a tökéletestől... pont ezért vártam annyira az akadémiát. Amúgy is szerettem volna már kiszakadni egy kicsit a Roxfort falai közül... túl sok volt itt az emlék.
Hirtelen léptek ütötték meg a fülemet, mire kicsit összébb húztam magam, és előhúztam a ceruzámat hogy folytassam a vázak satírozását. Nem pillantottam fel, úgyis csak valamelyik erretévedt iskolatársam volt, ha pedig pont ő, hát... talán jobb is volt, ha nem figyeltem... De ekkor egy csattanás töltötte be a folyosót, hogy kissé megrezzenve pillantottam fel, még ceruzám hegye is megsiklott a papíron.
Fellestem, nem messze tőlem pedig ki is szúrtam egy férfi alakját. Tanárnak tűnt... ismerős is volt, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, kicsúsztattam a cuccaimat az ölemből és felpattantam, hogy segítsek a leejtett dolgokkal.
– A jó illatú lány… – hallottam meg aztán a férfi hangját, hogy egy kis borzongás futott végig rajtam, úgy pillantottam fel, néhány jegyzettel a kezemben. Egyből megismertem az arcot... beugrott a Csillagleső fesztivál emléke és az, hogy leöntöttem őt a limonádémmal. Gyorsan be is haraptam az alsó ajkamat.
- Őőőő... - visszalestem a padlón lévő jegyzetek felé, és gyorsan felkaptam még néhány darabot, úgy egyenesedtem fel, és megvártam, amíg a férfi is így tesz. Bizonytalanul pillantottam rá, fel se tűnt, mennyire szorongattam a papírokat, egészen zavarbajöttem az előző szavaitól. Szóval még emlékezett rám... Arra én is, hogy milyen elmondhatatlan szerencsétlen voltam, amiért ráöntöttem a löttyömet... - Igen, vagyis... - Na de mi van, ha összekevert valakivel? Ez csak ekkor tudatosult bennem. Jóillatúnak hívott, dehát... - Rose Teegan vagyok.
De addigra már bemutatkoztam. Félénk kis mosolyt vetettem felé, amolyan "még mindig bocsánat, hogy magára öntöttem az italom" módon, csak utána jutott eszembe a kezemben lévő néhány papír.
- Ó, és ez... - nyújtottam aztán felé őket.

illatos pillanatok



2002. január 11.
Rose

Ahogy a lapokat kapkodtam össze a földről, fel sem pillantottam a hirtelen jött segítségre. Nem tudom miért, talán mert annyira a gondolataimba voltam mélyedve… meg hát már nagyin vágytam a kávéra. Szükség volt rá, hogy kibillentsen az iskola okozta emlékek fogságából – amik leginkább Adam és Ekbal körül forogtak. Ez a hely sok halált látott, többet, mint én s a falai közül szinte áradt a kegyetlenség minden hulláma. Csak az az illat, az a púderes, édeskés, talán kicsit rózsás aroma, ami a Csillagleső Fesztivál óta minden napomban ott volt. Nem tudom miért, csak fel tudtam idézni, úgy ahogy a hozzá tartozó lány finom, puhának tűnő tincseit, a szürkés színű szempárt… az egész arcot. Látni akartam, újra találkozni, de fogalmam sem volt, merre induljak. A Roxfort eszembe sem jutott, hiszen elég idősnek tűnt ahhoz, hogy esetleg az akadémiai évek elején járjon vagy már dolgozzon… olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Még azelőtt feladtam, hogy megpróbáltam volna.
Ösztönösen értem a mellkasomhoz, ahol leöntött a legutóbbi találkozásunkkor. Valami ragadós, cukros limonádé volt. Így pillantottam fel rá, hagyva, hogy találkozzon a tekintetünk. Minden olyan furcsán más volt ebben a környezetben. Már csak azért is, mert nem volt sötét, még jobban láttam az arcvonásait. Különleges volt és gyönyörű. Ezt még a hollóhátas egyenruha sem tudta elrejteni, hiába szolgálta azt a célt, hogy minden diákot egyformává tegyen.
– Őőő… – pillantott a széthullott jegyzetekre. Láttam rajta, hogy mennyire zavarba hoztam, pedig nem ez volt a célom. Természetemből fakadóan nem tudtam kedves lenni, ötletem sem volt, hogy mit mondjak. Talán emlékezett rá, hogy kicsit kiakadtam, mikor összekent az itallal… és ezért okoztam nála ezeket a kellemetlen érzéseket. Nem ő az első, aki így néz rám. A diákjaim nagy része zavarba jön a közelemben vagy éppen bőgőrohamot kap a vizsgáimon. Bahri, a szörny, hányan szólítanak így a hátam mögött. Olyan voltam a szemükben, mint egy rossz ómen, ami egyet jelentett az elégtelen osztályzattal.
– Igen, vagyis… – hirtelen folytatni kezdte, ami meglepett. – Rose Teegan vagyok.
A mosolytól megilletődtem. Hirtelen csak pislogásra futotta, mielőtt észbe kaptam volna, hogy én még be sem mutatkoztam. Megköszörültem a torkomat, hogy értelmes hangszínen tudjak beszélgetni vele.
– Arian Bahri – válaszoltam és inkább nem próbáltam meg mosolyogni. Az volt a tapasztalatom, hogy ettől csak megijednek a legtöbben és még rosszabb lesz a helyzet… ő viszont nem akartam elijeszteni.
– Ó, és ez… – nyújtotta felém a nála lévő papírokat. Az én kezemben addigra összegyűlt már a kupac nagyobbik fele. Úgy tűnt, hogy nem veszítettem el egyetlen példányt sem, így már nyúltam is a következő adag felé. Az ujjaim az ő ujjaihoz értek, lágyan simították végig őket, ahogy a lapokat magamhoz vettem.
– Köszönöm – mondtam, ahogy felegyenesedtem. A guggolás után kicsit megroppant a térdem, hangot adva annak, hogy minden bizonnyal jóval idősebb vagyok nála… de valahogy ez nem is zavart annyira. Nem zavarhatott egész egyszerűen, mert az illata olyan könnyedén férkőzött be a tudatom legmélyebb bugyraiba.
– Esetleg… meg tudod mutatni, pontosan hol van a konyha. Egy kávét szeretnék inni, mielőtt visszatérek az akadémiára – magyaráztam. Igazság szerint pontosan tudtam hova tartok… csak nem szerettem volna, ha elmegy és láthatóan éppen órája sem volt, pedig már ürülni kezdett a folyosó. – És esetleg ihatsz is velem egyet, ha van kedved persze…

[2002. január 11.]

Arian Bahri
2002. január 11.



and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Egy pillanat alatt felejtkeztem el a párkányon hagyott jegyzetekről és rajzfüzetről, ami persze épp az egyik elkezdett firkálmánynál maradt félbe. Semmi extraság... egyszerűen csak egy épület elkezdett szerkezete volt, amit valószínűleg az előbb ijedtségemben sikerült is szépen elmaszatolnom. A gondolataimat azonban hamar túlcsordulta az erős kényszer, hogy segítsek összeszedni ezeket a lapokat.
Félénken lestem fel a férfi arcára, éppen csak összevillant a tekintetünk, ez pedig elég is volt ahhoz, hogy kicsit pirosabb színűre forduljon arcom. Gyorsan vissza is bámultam a padlóra hullt jegyzetekre, hogy azokat szedegessem össze, a folyosó egyik nyitott ablakából felém áradó kellemes kis szellő pedig még jól is esett a felhevült bőrömnek. Fogalmam sincs, miért jöttem ilyen hamar zavarba akármitől... persze, emlékeztem a férfira, de ez még korántsem jelentette azt, hogy ez kölcsönös is. Persze... amilyen dühösnek tűnt, amikor a mellkasán landolt az üdítőm, hát... Mindegy, mindegy, mindegy is.
A gondolataimba belecsavarodtam, csak vörösebb lett az arcom, és csak dadogtam felé. Valahogy kiböktem a nevemet, de... hát nem is tudom...
A kis csendre fellestem újra, és beharaptam az alsó ajkamat a tekintetére, ahogy engem figyelt. Sötét, igéző szemek voltak ezek... csillogott bennük valami, amitől akaratlanul is megborzongtam, úgy lestem aztán megint oldalra, ez az érzés ugyanis... kissé megriadtam tőle, még ha nem is értettem igazán, mi az.
– Arian Bahri. - A mosolyom úgy kusszant vissza, ahogy annak muszáj volt, ahogy visszanéztem a férfi felé. Ahogy felé nyújtottam a lapokat, másik kezemmel zavartan fülem mögé gyűrtem a párás levegőtől itt-ott begöndörödött tincseimet... az érintése puhán érte az enyémet.
– Köszönöm.
Épp csak összesimult az ujjunk, de éppen elég volt, hogy újra végigcikázzon a bőrömön a hideg, ajkaim elnyíltak kicsit. Gyorsan össze kellett kapnom magamat... Felpattantam, és gyors mozdulattal le is simítottam le szoknyámat.
– Esetleg… meg tudod mutatni, pontosan hol van a konyha. Egy kávét szeretnék inni, mielőtt visszatérek az akadémiára – Felkaptam a fejemet, ahogy a férfi újra megszólalt, magasra kellett szegnem államat, hogy szemébe nézhessek. Magas volt... hozzám képest legalábbis nagyon magas. Persze ehhez már hozzászoktam, nem volt benne sok meglepő.
- Ó... persze, hogyne... - bólogattam hevesen és már léptem is a párkány felé, hogy felkapjam az otthagyott cuccokat. Akkor merevedtem meg csak, ahogy hangja újra csendült. Mélyen töltötte meg az egyre üresebb folyosót.
– És esetleg ihatsz is velem egyet, ha van kedved persze…
Visszakaptam felé a fejemet, az első gondolatom pedig az volt: ó, nem, nem, az nagyon nem lesz jó ötlet. Nem mintha... szóval... már annyira nem féltem, hogy lekiabál és leszid, amiért összemocskoltam az ingjét azon a napon. Az ok sokkal egyszerűbb volt... én vagyok a legbénább ember az univerzumban. Szinte biztos voltam benne, hogy újra leborítanám... ráönteném... vagy felborulnak és magamat önteném le, Merlinre...
- Őőőő... persze, igazából úgyis lyukasórám van, szóval... őőő... Erre kell menni... - Egy félénk kis mosollyal kaptam fel a cuccaimat a párkány széléről, és mellkasomhoz is öleltem őket, úgy léptem aztán egyet a Konyha felé. Nemet mondani sosem volt az erősségem... Már az sem...
A füzetem szélét piszkálgatva lestem fel a férfi arcára oldalról, ahogy a pár méterre lévő festmény felé közelítettünk. Eszembe jutottak az előző szavai, a jegyzetek... Most jutott csak eszembe, mit kereshet ő itt.
- Maga... tanár? - kérdeztem aztán rá halkan, de kíváncsi hangsúllyal, úgy értük el a festményt, amit finoman megérintettem ujjaimmal, hogy pár pillanat alatt be is jutottunk a Konyhába. Charlotte-tal egész sokszor lógtunk ide, még évekkel ezelőtt, persze... másfél éve meg sem közelítettem a Konyhát, erre a gondolatra pedig dobbant egyet a szívem. Addigra a manók persze megrohamoztak minket, és boldogan kínálgatni is kezdtek minket mindenféle édességgel és sóssággal.

illatos pillanatok



2002. január 11.
Rose

Egy pillanattal korábban csak gyorsan le akartam húzni azt a kávét és menni tovább az akadémiára. Talán egy óra múlva kezdődött volna az ottani előadásom s még szerettem volna rá felkészülni előtte az irodámban… csakhogy az az illat eltérített mindenféle tervemtől. Nem maradt más, mint a vágy, hogy itt maradjak, érezzem az édes, púderes aromát és beletemetkezzek ebbe az egészbe. Képes lettem volna a kastélyban ragadni még jó néhány órára. Hiába láttam, hogy zavarba jön, amikor az ujjam alatt megéreztem a puha bőrét… tehát ő bizonyára nem élvezte annyira, mint én.
Nem volt különösebben helyes az sem, hogy meginvitáltam egy kávéra. Ha már odatartottam, ha már itt volt… nem is tudom, csak jobban meg akartam ismerni. Az illata már hosszú hónapokkal korábban beleégett a tudatomba. Sokat álmodoztam róla. Volt, hogy arc is kapcsolódott hozzá, máskor viszont csak az az édes valami. Kapaszkodtam ebbe az egészbe és annyira élveztem.
– Őőőő... persze, igazából úgyis lyukasórám van, szóval... őőő... Erre kell menni...
Meglepett a választ… bár nem tudtam, hogy azért kapom-e mert kényszerítve érzi magát. A mosoly mondjuk nem erről árulkodott, de a nőkön, így pedig a lányokon sem igazán igazodtam ki. Figyelt, ahogy óvatosan felemeli a hátramaradott dolgait és magához öleli. Talán megzavartam a tanulásban… de nem bántam, ha ez volt az ára, hogy kettesben legyünk – persze egy seregnyi roxforti házimanó között.
– Akkor meg aztán tényleg megérdemelsz egy kávét. – Válaszoltam és végig néztem rajta, ahogy elindult a konyha irányába. – Már elég régen jártam erre, szóval nem igazán ismerem ki magam – tettem hozzá. Csak meg akartam magyarázni, miért is kell kíséret a konyhába. Igazság szerint emlékeztem a folyosóra, a képre, amin keresztül be lehet jutni… de nem akartam egyedül sétálni el idáig, most hogy végre megtaláltam.
Tudom, tudom… csak egy Roxfortba járó lány, nem is felnőtt nőt vagy akadémiai diáklány, ahogyan hittem. Mégis, mintha ez nem számított volna, könnyedén túlléptem a tényen és csak akartam mind jobban a társaságát.
Zavartan túrtam bele a hajamba, ahogy egy kis csend állt be közöttünk. Mondani akartam neki valamit, de semmi sem jutott az eszembe, ami elég értelmes lett volna egy beszélgetés beindítására. Nem akartam az iskoláról csevegni vele. Nem voltam az apja, hogy azt kérdezzem jól megy-e vagy éppen mik a jövendőbeli tervei.
– Maga... tanár? 
A halk kérdéssel szerencsére megtörte a csendet. Akkor értük el a festmény, s jutottunk be a konyhába, mikor rajtam volna lett a sor, hogy válaszoljak. Elutasítottam egy tál kekszet, éppen csak finoman megrázva a fejemet, nehogy megsértsem a manót, aki olyan lelkesedéssel lépett hozzám oda.
– Akadémiai tanár a Godrikon és a Mandragórán. – Mondtam egyszerűen. – Az utóbbin mondjuk csak két órát tartok, jogi és filozófiai témában. – Tettem hozzá, nem említve meg, hogy a végzettségemet tekintve diplomata lehetnék. Mégis az oktatást választottam… egy kicsit azért, mert gyerekkoromban megviselt az a sok utazás, amit apám munkája miatt az egész családnak el kellett szenvednie.
– De egyébként tudós vagyok. – Nyeltem egyet, ahogy az egyik manó már pakolta is elénk a kávés csészéket. Meglepett, hogy nem is kell kimondanom mit akarok… de hát a roxforti házimanók minden kívánságát megérezték az embernek. Gyerekként is annyiszor tértünk be ide éhesen, máris készült a kedvenc ételünk egyike. Adammel mindig mélységesen kiélveztük a manók vendégszeretetét… talán túl szemtelenül is. – Hány éves vagy? – Muszáj voltam rákérdezni, mert nem tudtam belőni sem a korát. Ezt már bebizonyított az, hogy felnőttnek hittem.
– Egyébként tegezz nyugodtan. Nem vagyok olyan öreg… – Tettem hozzá tőlem abszolút szokatlan komolytalansággal.