Prefektusi fürdő

A fürdő az ötödik emeleten található Balgatag Borisz szobrától balra a negyedik ajtó. Elég azt mondanod: pacsuli és már is bent található magad a hatalmas fürdőmedencénél. Állítólag csak prefektusok használhatják... na de mégis kit érdekel, ha már egyszer az ember birtokában van a jelszó? Te kitől szerezted meg?

To: Avery

2001. december 14.
éjszaka

Erőteljesen éreztem magam Noah illatát. Túlzottan is átvette a bőröm, a hajam, az egyenruhám. Ráadásul éreztem más helyeken is, igencsak határozottan azokat a következkeményeket, amikkel a vele töltött idő járt. Legutóbb forró fürdőt javasolt, ám nem tudtam kiszökni aznap a klubhelyiségből, ma azonban még inkább szükségét éreztem, mint akkor. Azt tudtam, merre kell keresni, Balgatag Borisz szobrát és a közelében rejlő fürdőhelyiséget mindenki ismertem, ám a jelszóhoz nagyon kevesen jutottak hozzá. Nekem volt annyi szerencsém, hogy Jack is éppen a csajozós korszakát élte, így nem egy randiját szervezte le ide... ehhez persze az egyik ötödéves prefekust is meg kellett vesztegetnie egy halom édességgel, meg egy unikornis plüssel.
A meleg víz most nem csupán a következmények enyhítésére szolgált volna. Jól esett volna a fáradt testemnek, ami nem csak az együttlétek okozta érzékenység mellett, az átváltoztatás okozta izomfájdalomnak is jót tett volna. Csak beülni akartam a habok közé, élvezni, ahogy a meleg víz óvatosan körbeölel és lemossa rólam a mocskot, amivel a vérfarkas lét járt. Túl erősen éreztem még minden porcikámban a telihold éjszakájának szörnyűségeit.
Pacsuli, pacsuli, pacsuli - ismételgettem magamban a jelszót, ahogy végig lopakodtam jóval takarodó után a folyosón. Nem egy auror mászkált persze kint a sötétben, de szerencsére egyikük sem volt olyan halk, hogy ne tudtam volna még éppen időben behúzódni egy szobor vagy falikárpit mögé. Így végül feltűnés mentesen jutottam el az ötödik emeletre. Azon gondolkodtam vajon Jack mit szólna hozzá, ha tudná, hogy nélküle jöttem ide? Biztosan toporzékolna, hogy miért hagytam ki egy ilyen buliról, hiszen Frics tuti nagyon mérges lenne. Jack imádta a káoszt, az eleme volt a bajkeverés, mégis ennek ellenére az egyik legkedvesebb ember volt, akit ismertem. Tudtam, hogy nem ítélne el azért, mert Nightingale-lel érzem éppen jól magam... én mégis úgy vágtam a fejéhez a nevét, mintha számon kérne. Valójában csak túlzottan is kíváncsi volt...
Éppen csak be tudtam slisszolni a fürődbe, mielőtt két auror befordult volna erre a folyosóra. Mély levegőt vettem, hogy aztán sóhajtan fujjam ki megkönnyebbülésként. Azonnal ledobtam a talárt és már szedtem szét a nyakkendőmet, mikor felfogtam, hogy van valaki a fürdőbem, a habok között ült. A hosszú szőke hajra, amit szinte azonnal felismertem, csak nyelnem sikerült egyet. Éppen egy prefektus volt bent... méghozzá egy mardekáros, azok pedig köztudottan nincsenek oda a griffendélesekért. Tavaly is az egyikük állandóan pontot vont le tőlem, csak azért, mert kilógott az ingem a pulóverem alól. "Nem ez a megfelelő viselet, Bates!" Ezt harsogta állandóan, majd egy varázslattal megigazította a ruhámat és vihogni kezdett a barátaival... már nem is tudtam, mi volt a neve, idén nem lett belőle újra prefektus, így nem szívatott többé.
- Ne haragudj! - magyarázkodtam, bár nem voltam benne biztos, hogy amúgy észrevett. Az egyik tenyeremet azonnal a szemeimre fektettem. - Én csak... nagyon szeretnék venni egy fürdőt... nem akarok bajt, meg rád mászni sem, meg semmi... - hablatyoltam nagyon zavartan, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, így legalább nem kellett eltakarni a szemeimet.

[SEBASTIAN]

SEBASTIAN

2001. december 14., éjszaka

A szeretet az élet... Igen, meg az édességek. Lassan lapoztam, a halkan csobogó víz hangján át hallottam, ahogy a kissé sárgás, jóillatú lapok súrolják egymást. Kellemes péntek este volt... ennél kellemesebb nem is lehetett volna. A fürdőt a karamell finom illata vonta körbe, körülöttem pedig mindenféle színű és méretű habhegyek úszkáltak. Volt, amelyik még csillogott is. Nem is tudom, miért nem lógtam sosem többet a prefektusi fürdőben... valahogy mindig elterelte valami más a figyelmemet, aztán jöttek azok a bizonyos események meg az aurorok... ha nem volt muszáj, nem szerettem volna a folyosón mászkálni esténként. Aztán ma mégiscsak lazítani akartam egy kicsit... a végső lökést pedig az egyik horkoló szobatársam adta meg.
Visszatereltem a figyelmemet a könyv felé, miközben fél szemmel láttam, ahogy Wampus ide-oda csúszkál a csempén tőlem nem messze. Egy adag kisodródott, rózsaszín habot kergetett. Természetesen képtelenség volt otthagyni a hálókörletben... amint felkeltem, ő már rohant is utánam, és tudtam, hogyha megpróbálom visszafogni, akkor heves nyivákolással kezd majd hisztizni. Mindenkit meg azért nem akartam felverni.
Valami hülye kis romantikus regényt tartottam a kezemben. Túlságosan nem kötött le, de legalább nem tankönyv volt, a hangulatnak pedig megfelelt. Közben elfújtam egy kis habfelhőt az állam elől, ami tömény, gyümölcsös illatot hagyott maga után. Tökéletes volt minden... elégedetten támaszkodtam neki a medence szélének, ám ebben a pillanatban meghallottam a hangokat az ajtó felől. Éreztem, hogy megfeszülök, és államnak biccentettem a könyvet, nem, mintha nem takart volna a víz és habtömeg eléggé. Az ajtó felé bámultam, hogy akárki is toppan be, közöljem vele, bocs, a prefektusi fürdő már foglalt mára, de a berohanó griffendéles hirtelen még csak nem is volt ismerős.
Gyorsan pörgettem végig fejemben a piros prefektusok listáját, igaz, nem kifejezetten voltam jóban a griffendélesekkel. Aztán persze el is hessegettem a gondolatot... hiszem a fürdő köztudottan nem csak a prefektusoké volt már. A jelszó könnyen terjedt tovább azok felé is, akiknek nem kellett volna tudnia... Miért is nem változtatták meg amúgy évente?
Halkan megköszörültem a torkomat, hátha a közben vetkőzni kezdő srác észrevesz, és ahogy végre felém pillantott, vádlóan felhúztam a szemöldökömet.
- Ne haragudj! - kezdte azonnal és egyik tenyerével eltakarta a szemét, ami azért becsülendő volt. Tényleg nem volt ismerős, de fiatalabbnak tűnt nálam... úgy két-három évvel. Így valamiért a jelenléte nem hozott zavarba annyira, mint esetleg kellett volna. Amúgy is itt volt a testőr macskám, aki tudta, mikor kell bevetnie a karmait... nem, igazából továbbra is a habot üldözte, észre sem véve igazán a fiút. - Én csak... nagyon szeretnék venni egy fürdőt... nem akarok bajt, meg rád mászni sem, meg semmi...
Mielőtt akármit is mondtam volna, megfordult, hogy háttal legyen nekem. Kicsit mocorogtam a vízben és elhúztam a számat... most zavarjam ki? Mármint igen, ki kéne zavarnom, ez nem is kérdés. Miért is gondolkodok rajta? Nem tudom... én csak egy nyugalmas estét akartam, gondok, a vizsgák, a tanulnivalók és az akadémiák gondolata nélkül...
- Nem fogok veled egy medencében fürdeni... - közöltem végül, aztán oldalra nyúltam, hogy keressek egy száraz részt, és letettem oda a könyvemet. - Meg ne fordulj!
Nem vettem le a hátáról a tekintetem, amíg kiemelkedtem a vízből, aztán a sötétzöld, puha fürdőköntösömért nyúltam, azt tekertem magam köré és húztam össze szorosan. Úgy léptem odébb a víztől, a hajamból pedig kipöcköltem egy adag narancsillatú habot. Wampus máris ott termett a lábam mellett, és finoman bújt oda hozzám, de én közben még egyszer végigmértem a fiút.
- Felőlem jöhetsz... - sóhajtottam. Túl kedves voltam... de én már amúgy is kiáztattam magam, azt hiszem, meg amúgy sem volt hangulatom szigorúskodni. Teljesen kijöttem a formámból... - Hogy cselezted ki az aurokat? - kérdeztem aztán csak úgy, csevegő hangon, miközben ha vetkőzni kezdett, én fordultam el. Nem voltam kíváncsi a gyerektestére... De igazából amúgy is menni készültem.

To: Avery

2001. december 14.
éjszaka

Annyira a fürdésre koncentráltam, hogy bele sem gondoltam, lehet bárki is odabent. Csak ott csengett a fülemben, ahogy Nightingale azt mondja egy forró fürdő jó lehet a történtek után… én pedig mindennél jobban akartam. Nem is biztos, hogy a megtisztulásért feltétlenül. Egyszerűen csak rá akartam gondolni, meg arra, ami történt, de ezt a klubhelyiségben nem tehettem meg fürkésző tekintetek nélkül… pláne mióta az a bizonyos kiakadásom megtörtént Bájitaltan órán.
Avery Cassen… pont Avery Cassen volt a prefektusi fürdőben, mikor bementem. A klubhelyiségben a srácok, akik nem attól voltak elájulva, milyen formás hátsója van, arról beszéltek, hogy direkt szivatja a griffendéleseket. Velem még nem fordult elő ilyen, ha valami hülyeséget csináltam, hát a tanári karnak sikerült rám szállnia, de annyira, hogy hetekig sújtott a büntetőmunka… bele sem mertem volna gondolni, mi történt volna, ha éppen Noahval is rajta kapnak a folyosón enyelegni.
– Nem fogok veled egy medencében fürdeni... – közölte a hátam mögül Cassen. Jobbnak láttam nem megfordulni, még a végén levon húsz pontot és akkor majd nézhetek. – Meg ne fordulj! – Tette hozzá. Nem szándékoztam egy pillanatra sem odanézni.
Hogy mi… Csak most esett le, hogy engem egyáltalán nem érdekel az iskola egyik legjobb csajának a teste. Ezt hogy nem vettem eddig észre? Ezen agyaltam, miközben ő a hátam mögött valószínűleg kiemelkedett a vízből. Végig nem érdekeltek a lányok és még csak le sem esett. Valahogy, ami Jack és a barátnője között történt olyan természetesnek tűnt… de eszembe nem jutott volna, hogy majd velem is ez megtörténik egyszer. Nem gondoltam randikra, Valentin-napokra… semmi ilyesmire. Csak úgy voltam egyedül… és… és arra gondoltam, hogy Edward milyen veszettül jóképű és értem miért őrülnek meg érte a csajok.
Egy kis hangot hallattam a felismerés végeztével… körülbelül olyat, mintha éppen megfulladni készülnék.
– Nem… nem terveztem leskelődni… – dadogtam némileg megkésve a válasszal. Persze odabökhettem volna neki, hogy épp most jöttem rá, meleg vagyok… de ez nem az az állapot volt, ami elviselt volna egy ilyen vallomást. Igazából még én sem tudtam volna elviselni… mert fogalmam sem volt, hogy hogyan kell kimondani. „Ne izgulj, nem nézem a melleidet, mert a fark… nem! Nem! Nem!” Halk morgás tört fel a torkomból, de az olyan idiótán állatias volt, hogy még a hülye is egyértelműen kijelenthette: ez itt egy vérfarkas.
– Felőlem jöhetsz... – mondta, így megfordultam. Szerencsére addigra már rajta volt a köntöse, így nem tűnt gáznak felé pillantani. Még mindig kicsit zavart voltam, vártam, hogy majd esetleg levonja a pontokat.
– Figyelj, ha le akarsz vonni pontot… én meg tudom magyarázni… szóval Nightingale… és akkor Jack mondta… – Magyaráztam, de csak nem sikerült egy ép mondatot összepakolni. Ezért inkább megköszörültem a torkom. – Na mindegy…
Meglepődtem, hogy nem próbál megbüntetni. Valahogy olyan kedvesnek tűnt ahhoz képest, amiket a többiek mondtak róla. Nem tűnt ridegnek vagy gonosznak sem. Szóval nem bántam annyira a dolgot.
– Hogy cselezted ki az aurorokat? – kérdezte aztán elfordult. Szét tudtam húzni a nyakkendő anyagát, gyorsan lerángattam magamról a pulcsit és az inget… aztán még egyszer felé fordultam. Háttal volt, nem láthatta a marás nyomot a testemen, ahogy a nyomait a korábbi együttlétnek sem. Így a nadrágtól, a cipőtől és a zoknitól megszabadulva már másztam is be a medencébe.
– Kész vagyok. – Mondtam aztán kicsit bátortalan hangon. – Köszi… hogy megengeded… mármint, hogy maradjak. – Dadogtam, de úgy érezrem még több magyarázatot igényel a dolog. – Ma… nagyon koszos lettem és…
Be kellett fognom, mielőtt hülyeséget mondok. Lenyeltem a szavakat, amik még jönni akartak, majd nagyokat pislogva a lányra vártam, hogy elmenjen. Egyedül akartam lenni, hogy normálisan megmossam magam odalent.

[SEBASTIAN]

SEBASTIAN

2001. december 14., éjszaka

Kicsit meglepett a helyzet. Mármint... persze, maga a tény is, hogy csak úgy rámrohantak. De ahogy a srác álldogált ott nekem háttam, mintha minimum attól félt volna, hogy én majd most mindjárt jól megverem, vagy valami... Nem tudom, miket sugdolóztak mostanában a mardekárosokról, meg miket nem. Igazából annyira már ez az egész prefektus dolog sem izgatott mint mondjuk előtte, amikor tényleg nem volt más dolgom, mint ezen agyalni... most minden egyes gondolatomat elborította Jasper, és ez egyértelműen túlságosan is elvonta a figyelmemet az élet minden területéről. Éreztem én is... talán jobb is volt, hogy Jasper már nem ide járt, akkor ugyanis talán csak még rosszabb lett volna ez az egész. Az illata még a taláromra is ráragadt volna, és annyit sem fogtam volna fel az órákból, mint amúgy.
Mikor váltam ilyen elvakultan szerelmessé? Már a józan eszem is oda volt, hála neki... ez valahol egy kicsit idegesítő volt, semmit nem tudtam tenni azellen, hogy ne rajta agyaljak. Nem lehetett leállítani... vajon neki sikerült? Mármint, persze, persze, hogy sikerült. Ő nem volt olyan túlbuzgó és állandóan lelkes, mint én, bár abban azért reménykedtem, hogy néha neki is eszébe jutok az akadémián.
– Nem… nem terveztem leskelődni… – hebegett a srác, ahogy kimásztam a habok közül és betakartam magam a puha köntösömbe. Az egyenruhám is ott pihent az egyik padon összehajtogatva, el is gondolkodtam, átvegyem-e... de talán a klubhelyiségig már eljutok az aurorok kísérete nélkül, vagy legalábbis nagyon reménykedtem benne. Úgyis itt van a prefektusi jelvényem is valahol...
A fiú hirtelen mordult egyet, mire nagy szemekkel pislogtam oda rá. Kissé tanácstalanul méregettem, aztán inkább elpillantottam, és a hajamhoz értem, hogy kicsavarjam nedves tincseim közül a vizet.
– Figyelj, ha le akarsz vonni pontot… én meg tudom magyarázni… szóval Nightingale… és akkor Jack mondta… – magyarázta a srác, mire az előbbinél még értetlenebb fejjel bámultam vissza rá. – Na mindegy…
- Mivan? - ingattam meg a fejemet. Nightingale, Jack... azt se tudtam, kik ezek. A barátai lehettek, gondolom. Ja... vajon most itt hallgatóznak az ajtó előtt? Gyanakvó pillantással mértem végig, mielőtt elfordultam volna, hadd másszon bele a medencébe, ha akar. A plafon felé pillantva várakoztam, amíg hallottam, hogy öltözködik. - Nem tudom, kikről beszélsz, de ha szeretnéd, nagyon szívesen vonok le pontot...
Halkan sóhajtottam egyet, és közben oldalra pillantottam Wampus felé. Már nem játszott a habokkal, helyette felborzolt szőrrel állt és épp a srác irányába meredt, mintha legalábbis valami állatot látna.
- Wampus - guggoltam le felé, és kinyújtottam a kezemet, hogy a cica odabújhasson, miközben hallottam, hogy a griffendéles belemászik a vízbe. Megcirógattam Wampi fejét, aki halkan nyávogott egyet, de továbbra is a fiút figyelte.
– Kész vagyok – csendült a bizonytalan hang. – Köszi… hogy megengeded… mármint, hogy maradjak. – Felálltam újra és közben már felvettem a ruháimat is, finoman szorítottam őket magamhoz, úgy pillantottam felé. – Ma… nagyon koszos lettem és…
Ahaaaa... inkább nem kérdeztem vissza rá, hogy mitől lett olyan nagyon koszos, csak egy bizonytalan pillantással tettem egy lépést a kijárat ajtaja felé.
- Hááát... szívesen. Akkor én megyek is, asszem... - mormogtam és az ajtó felé fordultam, hogy megérintsem a kilincset, és a szokásos mozdulattal a folyosó felé lökjem... de nem mozdult. Pislantottam egyet, és megpróbálkoztam újra, de persze ezúttal sem volt semmi eredménye. Merlinre! Mi a fene? Nyeltem egyet, az agyam élesen pörgött, úgy lestem vissza idegesen a fürdőző griffendéles felé. Miért nem hoztam le a pálcámat magammal? De komolyan... miért nem?
- Nagyon remélem, hogy nem te zártad be, különben... - élesen sóhajtottam egyet válasz helyett, és mégegyszer nekifeszültem az ajtónak, de semmi. Ez nem lehet igaz... hátrébb léptem az ajtótól, és lepillantottam Wampusra, aki szintén tanácstalanul nyávogott egyet felém. Remek... újra a srác felé pillantottam, aztán fel a plafonra, úgy támaszkodtam a falnak. Valahol persze éreztem, hogy ő nem lehetett... nem tűnt olyannak. Ugyan már... annyira zavarban volt, hogy felém se mert pillantani, pedig a fürdőköntös mindenemet takarta. Ha a szavai is erről árulkodtak, akkor további veszekedés helyett egyszerűen csak sóhajtottam egyet.
- Szóval... ki ez a Nightingale? - kérdeztem csak úgy. Volt a hangjában valami, ahogy kimondta... és ez izgalmasabb téma volt, mint néma csendben álldogálni, amíg ki nem nyitja a Szeszély az ajtót. Mert ha nem a srác, akkor az volt... valószínűleg.

To: Avery

2001. december 14.
éjszaka

Csak megköszörültem a torkomat, mikor visszakérdezett. Képtelen lettem volna válaszolni, normálisan összetenni Jackről és Noahról a gondolat mentet, miszerint az előbbi megadta a jelszót, utóbbi pedig egész egyszerűen közölte, hogy a fürdés jót tesz, miután ő belém… nos azt csinálta. Zavartan pislogtam rá, miközben folytatta a beszédet.
– Nem tudom, kikről beszélsz, de ha szeretnéd, nagyon szívesen vonok le pontot...
Kezdtem irigyelni, hogy ennyire összeszedett, én pedig még csak az auroros kérdésre sem tudtam kinyögni a választ. A szóbeli kommunikáció nem volt az erősségem, pedig tényleg volt egy-két trükköm az aurorok elkerülésére. Egyrészt az, hogy a titkos kis folyosókat ismertem, másrészt a termetem miatt könnyen el tudtam tűnni a folyosón felállított szobrok mögött is.
Gyorsan kapkodtam le magamról a ruhát, miután kétszer is ellenőriztem, nem néz-e rám. Nem akartam, hogy lássa a hátsómat… mert ki tudja milyen nyomok vannak ott. Lehetnek nyomok? Nem, nem, nem! Még a fejemet is megráztam, hogy elhessegessem a rém képeket… de amint beléptem a vízbe, magam mögött hagyva a ruhakupacot, éreztem, hogy picit csíp a forró víz.
A hab jótékonyan ellepett, ahogy lehuppantam. Oldalra fordítva a fejemet ebben a habtömegben jeleztem Cassennek, hogy most már akár felém is fordulhat, nem lát semmi illetlent. Inkább azzal foglalkoztam, hogy megmossam a vállaimat, a nyakamat a kellemes melegvízzel… még az is átfutott a gondolataimon, hogy igazságtalan, mennyivel jobb dolga van a prefektusoknak.
– Hááát... szívesen. Akkor én megyek is, asszem... – magyarázta. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy összeszedi a cuccait és elindul az ajtó irányába. Megnyugodtam kicsit, hogy végre egyedül lehetek és az érzékenyebb területeimet is tisztára moshatom… bár fogalmam sem volt, hogyan kéne azt rendesen csinálni.
– Köszi… szia… – bukott ki belőlem egy újabb adag hálálkodás, de már nagyon vágytam a magányra. A fürdést nem élveztem társaságban, bár ha Nightingale itt lenne, biztosan segítene. Nem is foglalkoztam már a Cassen nevű prefektussal, egészen addig, míg rám nem nézett megint. Éreztem a tekintetét a bőrömbe fúródni. Hirtelen el is gondolkodtam, vajon mégis tettem valami rosszat?
– Nagyon remélem, hogy nem te zártad be, különben... – Rá pillantottam a felvetésre, szinte vártam, hogy közölje még is csak levonja azokat a pontokat. Azonban ehelyett, hogy folytatta volna a mondandóját, nekifeszült az ajtónak.
– A fenébe… – motyogtam, szinte ráismerve a folyosós történetre. Csakhogy itt most nem volt semmiféle szexuális vonzódás… aminek következményei lehettek volna. Cassen… akárhogy is néztük nem volt az estem. Se nem volt a Griffendél csapatának kapitánya, és Nightingale-re sem emlékeztett különösebben módon. Lány volt. Furcsa volt arra gondolni, hogy lány és közben semmiféle ingert nem kelt bennem, miközben mindenki róla áradozott a klubhelyiségben egyik nap.
– A Szeszély… – csúszott ki a számon. – Múltkor… bent ragadtam egy kisebb folyosón… és legalább félóra volt kijutni… – Magyaráztam, elpirulva, ahogy eszembe jutott, milyen volt érezni a sötétben azokat a finom érintéseket. Lesütöttem a szememet, miközben Cassen úgy döntött, hogy inkább várakozik egy kicsit.
– Szóval... ki ez a Nightingale?
Mi? Mi? Mi? Két pislogásra futotta tőlem, ahogy rémült tekintettel megbámultam. Honnan tudhatta, hogy valami olyasmi volt? Jó… igazából nem mondta, csak simán érdeklődővé vált, de kellett legalább két perc, hogy ez leessen.
– Egy srác… hatodikos... – makogtam, de közben a szívem majd kiszakadt a mellkasomból, ahogy eszembe jutottak a korábban történtek. Csak pár órája volt, még éreztem a ruháimon az illatát, mikor végig siettem a folyosón… még éreztem, ahogy nyomot hagyott a testemen.
– Egy helyes srác… – motyogtam, de a következő percben a szám elé kaptam a kezemet, vagyis hát szó szerint szájba vágtam magamat, mint kiskoromban, mikor csúnyát mondtam. – Bocsi. – Vörösödtem totálisan el.

[SEBASTIAN]

SEBASTIAN

2001. december 14., éjszaka

Méregettem kicsit a srácot, akire még Wampus is mintha fújni kezdett volna. Pedig ő aztán nem volt kifejezetten agresszív, még a patkányokat sem üldözte, csak furán pislogott rájuk... Persze közben nem akartam én sokáig maradni, ha már így alakult, akkor pont itt volt az ideje szépen visszavonulni a hálókörletebe. Egy élmény lesz persze az auorok között, már ha találkozom közben egyáltalán akár eggyel is, néha csak indokolatlanul eltűntek a folyosókon...
A víz tökéletes eltakarta a srácot, nem mintha amúgy leskelődni akartam volna. Nem kifejezetten érdekelt a teste. Mármint... egyáltalán nem. Szóval csak fogtam a cuccaimat, hogy az ajtó felé lépjek és elegánsan itthagyjam, ha már ma ilyen jófej és kedves voltam, erre mi történik? Nem mozdul az ajtó.
Miért nem mozdul az ajtó?
A fejemben lehetőségek százai gurultak le egymás után, természetesen azonnal gyanakodni kezdve. Miért is ne hoztam magammal a pálcámat? Tagadhatatlanul hülye döntés volt, igen. Persze mertem feltételezni, hogy fürdőzni még csak kiugorhatok a fűz nélkül... nem, tökre nem. Aztán persze jött a kérdés, kire legyek mérges? Valamiért arra az ártatlan, riadt fejre a habok közt olyan nehéz volt. Nem voltam amúgy sem ilyen típus... kevés helyzet volt, amikor igazán bedühödtem valakire. Persze ez most megtörtént egy pillanatig... Aztán jutott csak eszembe, hogy mi van, ha a Szeszély. Nem volt nehéz ráfogni a dolgokat, pláne, hogy jobban belegondolva logikusnak is tűnt - ha valamire készülne a griffis, már megpróbálta volna, és nem csak idegesen fürdőzgetne... gondolom.
– A fenébe… – Visszapillantottam rá, és sóhajtva a falnak dőltem, miközben Wampus megint a bokámhoz bújt és nyávogott egyet a medence felé.
– A Szeszély… Múltkor… bent ragadtam egy kisebb folyosón… és legalább félóra volt kijutni… – Felé pillantottam, ahogy szavaira elkezdett vörösödni az arca, erre pedig kicsit összevontam a szemöldökömet. Majdnem rákérdeztem, hogy mi volt olyan zavarbaejtő abban a fél órában, de aztán inkább becsuktam a számat. Persze a szálak lassacskán kezdtek összefutni.
- Remélem ez a rohadt ajtó azért hamarabb kinyílik... - mormogtam és vetettem még egy pillantást a fürdő ajtajára. Az persze véletlen se moccant meg.
– Egy srác… hatodikos... – szólalt meg aztán a griffendéles nagy nehezen, ahogy rákérdeztem az előbbi névre. Nightingale... ismerős volt valahonnan, itt-ott biztosan hallottam már, de ez egy iskolatárs nevével nem volt túlságosan megdöbbentő. Érdeklődve pillantottam a fiú felé, hogy folytassa, közben pedig összefontam a hátam mögött, a csempe hideg anyagánál az ujjaimat.
– Egy helyes srác… – Ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessen fel, de még így is elvigyorodtam, ő pedig szájoncsapta magát. De édes! – Bocsi.
Halkan kuncogtam, ahogy a fiú teljesen vörös lett, de reméltem, nem érti úgy, mintha gúnyt űznék belőle. Tényleg aranyos volt.
- Ugyan már! Biztos nagyon helyes. - Wampus tovább nyávogott zaklatottan a lábamnál, hogy lehajoltam és felvettem, úgy pillantottam vissza a fiúra, miközben a cica hozzádugta a fejét a fürdőköpeny puha anyagához. - Nincs abban semmi baj, ha tetszik valaki...
Wampusszal léptem oda az ajtóhoz, hogy ismét megpróbáljam kinyitni, de továbbra sem moccant. Halkan sóhajtva dőltem vissza a falhoz, és tovább vakarásztam a macska fejét.
- Mesélhetsz róla, ha akarsz... - jegyeztem aztán meg visszalesve rá. - Úgyis itt dekkolok még egy ideig, amilyen szerencsém van...

To: Avery

2001. december 14.
éjszaka

A jelenet kísértetiesen hasonlított arra, amikor Nightingale-lel ragadtunk bent azon a szűk kis folyosón, a bárányos képek előtt… amikor az történt. De nem tudtam normálisan beszélni róla, valahogy a vele kapcsolatosan gondolataimat képtelenség lett volna egyszerűen szavakba önteni. Nem csak a puszta emléke zavart meg, hanem ahogy odalent kicsit csípett a meleg víz… és tudtam: ez az ő nyoma. Ezt hagyta a testemen.
– Remélem ez a rohadt ajtó azért hamarabb kinyílik... – mondta, miközben még egyszer az ajtó felé pillantott. Az láthatóan úgy döntött, hogy nem mehetünk innen sehonnan. Jobbnak láttam kényelembe helyezni magam a medencébe, nehogy Cassen jobban megnézze magának a vézna testemet. A kviddics ellenére nem voltam éppenséggel sportos, a hold mindig gondoskodott a étvágytalanságról és a gyengeségről is. Ezért hát, hiába mozogtam, amit megettem az kevés volt ahhoz, hogy izomként épüljön be.
Persze jobb lett volna a kviddicsről beszélni, ez helyett valahogy Nightingale lett a téma… én meg persze nem tudtam befogni. Csak magyaráztam, míg el nem jutottam odáig, hogy helyes. A saját tenyerem az ajkaimnak csapódott, apró kellemetlenséggel jelezve, hogy ezt aztán most baromira nem kellett volna kinyögni. Éreztem, ahogy az arcom, a fülem hegye égni kezd a zavartól. Biztosan olyan vörös voltam, mint valami paradicsom…
– Ugyan már! Biztos nagyon helyes. – mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgát nyögtem volna ki. Ahhoz képest akkor újdonság volt, hogy miután belekiáltottam a nagy hírt a Bájitaltan órába, hirtelen mindenki erről kezdett el pletykálni… és még huszonnégy óra sem telt el. – Nincs abban semmi baj, ha tetszik valaki...
A lány felé pillantottam végre, miután legyűrtem valamennyire a zavaromat. Aranyos volt a cicája… én is mindig szerettem volna egyet, de nekem csak egy hörcsög jutott. Pamacsot sem hozhattam be olyan egyszerűen a kastély falai közé. Anyám külön levelet írt Digbynek, hogy engedélyezzék, így a kis ketrecében ott pihent a hálóteremben az ágyam végén lévő láda tetején.
– Ha tetszik valaki… – ismételtem meg és megint zavartan pislogtam, de most már végre a szemébe nézve. Eddig azt sem tudtam, hogy tetszik nekem… illetve sejtettem, mert helyesnek láttam és nem akartam, hogy mással csinálja azokat a dolgokat, amiket velem.
Megköszörültem a torkomat és szórakozottan piszkálni kezdtem a habot. Nem is tudom miért, talán csak nehéz volt ezt úgy elismerni, hogy valakinek a szemébe nézek… ráadásul nem is volt éppen a legjobb ötlet elmondani egy prefektusnak, hogy lefeküdtem valakivel, aki nálam sokkal idősebb, ráadásul a hálóteremben. Vajon a tanárok mit szólnának hozzá?
– Mesélhetsz róla, ha akarsz... Úgyis itt dekkolok még egy ideig, amilyen szerencsém van...
– Nem olyan izgalmas… – motyogtam kicsit szerencsétlenül, éppen csak egy pillantást vetve rá. Cassen nem tűnt tényleg szemétnek, hiába állította egy csomó griffendéles lány róla ezt… és hiába akarta az összes fiú elérni, hogy éppen ő büntesse meg. Valahogy kedves volt az arca, meg az egész viselkedése. Furcsamód megbízhatónak látszott.
– Mármint… igazából… nem tudom… – makogtam tovább, mint valami idióta, aki tényleg nem tud beszélni. Mostanában állandóan elakadt a szavam… bár leginkább Nightingale közelében. Nem tudom miért… nem kellett volna, hiszen biztos voltam benne, hogy nem vesz komolyan engem, hiába akarta minden procikám azt, hogy így tegyen. Fogalmam sem volt, hogyan kell azt elérni.
– Ez nem olyan… nem érted… és… lefeküdtem vele… – folytattam szerencsétlenül, immádon másodjára az ajkaimra csapra a tenyeremmel. – Mármint nem sokszor… csak megtörtént.

[SEBASTIAN]

SEBASTIAN

2001. december 14., éjszaka

Finoman cirógattam végig Wampus bundáján, aki idegesen csóválta a farkát. Úgy tűnt, érez valamit... bizonyára volt érzéke a mágiához, hamar kiszagolta ezeket a dolgokat, ami persze a Roxfortban nem volt nehéz amúgy sem. Hagytam hát, hogy kiugorjon a kezemből, és tovább keringjen a lábam körül.
Aranyos volt a srác, ahogy zavarba jött és elvörösödött a fiú említésére, hiába nem tudtam még a nevét sem. Persze ebben a kényszerhelyzetben talán illett volna bemutatkoznom nekem is... de inkább csak ki akartam innen szabadulni végre és visszamenni a hálókörletembe. Amúgy is egészen kezdtem álmosodni végre.
– Ha tetszik valaki… – ismételte meg a szavaimat, mire elmosolyodtam egy kicsit. Az első szerelem tényleg nehéz téma volt... vagy legalábbis ki tudja hanyadik, de ilyen fiatal korban. Nehéz ér bonyolult érzések voltak ezek, amiket az ember néha még szeretett volna kikapcsolni is valahogy... de nem lehetett. Ez csak jött és borított mindent. Persze nem volt rossz. Túl jó volt, ez volt vele a legnagyobb baj.
Elbámultam inkább a díszes üveg irányába, miközben a pillanatnyi csendben hallgatóztam tovább az ajtó felé, nem kattan-e a zár. Ez természetesen nem történt meg.
– Nem olyan izgalmas…
Visszapillantottam a griffendéles fiú felé, és kicsit megvontam a vállamat.
- Biztosan az - válaszoltam. Az ilyen dolgok mindig azok voltak, még ha nem is tűntek igazán annak kívülről. Nekem meg épp tényleg nem volt sokkal több dolgom, mint meghallgatni őt. Persze választhatta közben azt is, hogy nem mond semmit. Igazából ki vagyok én, hogy kötelessége legyen mesélnie ezekről a dolgokról?
– Mármint… igazából… nem tudom… – dadogott, én meg addig lepillantottam a ruháimra, amik a kezeim közt pihentek, de nem szóltam közbe.
– Ez nem olyan… nem érted… és… lefeküdtem vele… – visszalestem rá, ahogy újra a szájára csapott. – Mármint nem sokszor… csak megtörtént.
Pislogtam rá párat, aztán bólogattam párat. Hát, nem volt ebben semmi rossz, na... nekünk is volt életünk és vágyaink attól, hogy be voltunk zárva egy kastély falai közé. Nem vártak, hogy a diákok egyszerűen csak ne tetszenek meg egymásnak.
- Hát... ahaaa... - Hirtelen kezdett világosabbá válni az is, miért akart megfürdeni itt. - Ez végülis jó, nem? Az ilyenhez két ember kell, ez azt jelenti, hogy neki is tetszel te.
Felé vigyorogtam, az ajtó felől viszont ekkor jött a hangos, kattanó hang, hogy kicsit összerezzentem, pláne, ahogy még visszhangzott is a falak közt. Közelebb léptem aztán az ajtóhoz, és óvatosan megérintettem a kilincset. Ekkor aztán az már engedett, könnyedén ki tudtam mozdítani az egyik irányba. Végre...
- Hmm... - Visszafordultam azért a fiú felé, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Gondolom ő is jobban örült volna egy kis magánszférának már, így nem is terveztem maradni csevegni. - Hát, azért legközelebb óvatosan a fürdővel... a többi prefektus nem ilyen jó fej. Sok sikert a srácodhoz!
Rávigyorogtam újra, úgy léptem ki aztán a fürdőből és óvatosan be is csuktam magam mögött az ajtót, remélve azért, hogy a Szeszély nem tér vissza kísérteni. Szorosabban szorítottam magamhoz a ruháimat, aztán lepillantottam Wampusra, aki már a folyosó közepén illegett, láthatóan nagyon várva már, hogy visszatérve az ágyba kialudhassa az elmúlt egy óra fáradalmait... Visszalestem a folyosón, úgy követtem aztán, nem is csodálkozva azon, hogy már fejből tudja az utat a Mardekár klubhelyisége felé. Az ágy gondolata már azért engem is egészen hívogatott.

Köszönöm a játékot!

[To; Elliot]

¤ ¤ ¤
To; Elliot
május 31.

Hol kell reklamálni a szellemi kínzásért? Látványosan szenvedek napok óta, mert valamit csinálni akarok, de esküszöm mindenre ami szent – holott tőlem a vallás igen messze áll –, hogy mindenki most punyult be. Ennek örömére Seb idegeit nyúzom, a hülye szóvicceimmel, eleve a hülyeségeimmel, vagy csak azzal, hogy jöjjön már velem ide és oda. Aztán hagyom, mert a végén annyira elege lesz, hogy nem is szól hozzám, nekem meg a fülét kell majd rágnom, hogy nem akartam bajba keverni. Csak éppen már nincs hova levezetni a fölös energiát. (Hazudok, lenne, de nem, nem szólhat minden a szexről és a vágyakról. Szomorú.)
Kilyukadt zoknimból bukkan elő lábujjam, én pedig szórakozottan mozgatom át, amikor jön az ihlet. Lelazulok, de úgy, igazán. Tudom a helyét, tudnám az idejét is, talán azt is, kit vinnék magammal. Végül csak magam leszek, amint felállva, mint a strandra készülő alakok, törölközőt kanyarítok a nyakamba és odaszólok Seb felé.
- Ha mégis habokra vágysz, tudod hol találsz meg – nem lenne egészséges együtt, szóval simán beengedném, amint végeztem, viszont nem is erőltetem. Eltűnök végül a szobából, hogy mint akinek jobb dolga nincsen, elinduljak célom felé. Mindennek van valami haszna, ha egy felsőbbéves prefektus szájában mászkál az ember, hall cinkos dolgokat, a fürdő jelszavát és egy dátumot – korábbi, már emlék –, de legfőképp, a helyet. Azóta is köszönöm szépen, kamatoztatom a tudást, noha nem randihelyként, hanem mint valami gyerek; a buborékokért. A legrövidebb utat ismerve kerülök el minden kellemetlen arcot, főleg egyet, majd elrebegve a jelszót, immáron bent is vagyok. A törölközőt ledobva engedem meg a csapokat, szívom be az azonnal felém csapódó illatokat. Talárom ugyan már nincs rajtam, de egyenruhám többi tagját rángatom le magamról, egy csinos kupacba rendezve hagyom, hogy csupasz tagjaim ellepje a kellemes libabőr. A gőz táncol a kész fürdő felett, amely felé mezítláb igyekszem és már mászom is bele.
Vélhetően, mikor mellényem húztam le, vagy épp dobáltam mást, nem hallottam, hogy az ajtó biztonságosan csukódott be mögöttem. Sem azt, hogy létezik erre a kísérteteken és a kacéran pillogó sellőn kívül bárki. Lábaim tűnnek el a vízben, derekam és éppen készülnél elmerülni, mikor valaki tüsszent.
- Aztarohadteget! - akkorát ugrottam, hogy egy adag vizet csaptam ki a medencéből, majd keltettem vad hullámot, amikor megfordultam. Kissé hátraesve huppantam le majdnem, így a kis malőr után meredek a maredkáros talár tulaja felé, akinek arca akkor se ismerős, ha most itt ütnek agyon.
- Te mit keresel itt? Nem látod, hogy foglalt? - mintha én is prefektus lennék, de az akkor jön el, amikor Hóborc virágokat osztogat és kellemes énekeket énekel a folyosón lebegve. - Egyáltalán mióta ácsorogsz ott? - mert ha még végig is nézte az én béna vetkőzőműsorom, akkor marha jó helyzetben kezdünk; előbb ismerte meg a seggem, mint a képem. De pálca nincs nálam, így leátkozni nem tudom. Csak jönnie kellett volna Seb-nek is...

◂ kilátások ▸

2002. május 31.

◃Jack▹

Run baby run
The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel
Run baby run
Here he comes

style: slytherin uniform ║ zene: Devil At Your Door

Persze! Mert hol is lenne, ha nem a Roxfortban… ráadásul az egyik pinceteremben, ami ebben a nyálkás, párás időben még sötétebb volt, mint máskor. Igen, igen, O’Mara… egyenesen tovább a Bájitaltan terem mellett. – Biztatott a hang, ahogy elhaladtam, szorosan a falhoz simulva. Az ujjaim erőszakosan rángatták a mardekáros nyakkendőt. Egészen az az érzésem volt, hogy meg akar fojtani, mint ez az egész hely. Mocskosul utáltam az egész kastély, mintha egy hatalmas ketrec lenne, amibe ha belép az ember, nagyon okosan kell kisétálnia. Ez főleg azóta volt így, hogy aurorokat is küldött a minisztérium, hogy megvédje a diákokat… kár, hogy sosem voltak elég elővigyázatosak és a legtöbb már-már aligha titkosnak számító alagúton az ember fia könnyedén becsusszanhatott.
Elértem a teremig, ami pontosan huszonhét lépésre volt az előző ajtótól. Odabentről furcsa, huhogó hang jött, mintha ezer meg ezer bagoly várna arra, hogy kiengedjék végre. Nem… a legkevésbé sem akartam madárszaros lenni, Aidennek viszont megígértem, hogy megszerzem azt a mütyürt, amit állítólag itt őriznek. Valami üstféle volt, de sokkal régebbi, ráadásul aranyból készült. Micsoda logika! Aranyból készíteni bájitalkeverésre alkalmas eszközt. Valami különleges képessége is volt persze, de azt nem jegyeztem meg. Ez volt az első olyan varázstárgy, ami nem izgatott fel különösebben. A Roxfortban ráadásul nem éreztem rá olyan könnyen a mágiára, mint máshol. Túl nagy koncentrációban volt jelen, egyrészt a kastély védelme, meg eleve a felépítése miatt. Másrészt minden sarkon varázstárgy volt. A mágia tehát olyan kusza volt, hogy képtelenség lett volna kibogozni belőle, hogy melyik tartozik az üsthöz és melyik máshoz. Mindenesetre a háború óta valami itt is megváltozott… volt valami kegyetlen, valami baljós a kastélyban, amit nem csak a Szeszély váltott ki. Éreztem, ahogy szinte a bőröm alá hatolt és beleborzongtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy gyorsan végezzek.
Az ujjaim a kilincsre simultak. Hideg, öreg, megmunkált darab volt, ami engedelmesen kattant, ahogy lenyomtam. Az ajtó pedig, mintha valami sajátos erő húzta volna befelé. Engedtem hát, hogy magától táruljon ki. Közben igazítottam egyet a mardekáros ruhámon, ami egyébként tökéletesen szexi volt rajtam. Ennyit tesz, ha az emberen egy csepp ránc sincs harmincnégy évesen. Mondjuk a hajam is elképesztően fényes, sötét volt, egyetlen ősz szál sem ült meg közöttük. Meg kellett volna köszönnöm anyámnak, hogy amikor megvédeni akart, kissé belekavart a biológiai órámba is… de már nagyon régen voltam kint a sírjá…! Éppen ezen járt az eszem, mikor megpillantottam az öt-hat láncba csavar, szürke alakot egy aranyozott, hatalmas méretű üst körül, ritmikusan lebegve.
– Baszki! – Nyögtem félhangosan. Erre megálltak a mozgásba, majd egy „hürr”-szerű hangot hallatva, elkezdték rázni a láncaikat. – Baszki! – Ez már szabályos sikoly volt – természetesen férfiasan –, hogy aztán egy perccel később hátraarcot vágva rohanni kezdjek. Hol a szarban van ilyenkor Frics? Hol a szarban vannak ilyenkor a híres aurorok?! Mordulva pillantottam hátra. A nyomomba levegő szellemek egyre durvább hangot adtak ki. Az egyiket, mintha éppen kínoznák, a többi meg öblös, mély hangon kiáltozott.
Éreztem, ahogy a sietős tempóban a sérült lábam lüktetve jelezte, mennyire nem kéne futni. Azóta a kastélybeli csapda óta nem igazán voltam formában és most minden lépéssel éreztem, hogy egyre inkább baj van. Nem volt más választás, reméltem, hogy fent lerázom őket. Hát lépcsőztem és lépcsőztem, egyre lassabbra véve a tempómat. Végül egy halk nyögéssel szúrtam ki, ahogy valaki éppen egy titkos kis helységbe oson be, én meg utána slisszoltam be. Csendesen húztam meg magam mögötte, azon agyalva, vajon hol lehetne itt elbújni. Mindenesetre egy néma varázslattal lezártam magunk mögött az ajtót… és reméltem, hogy ezen nem lebegnek át a láncos szellemek. Persze igen, ezek a legtöbb esetben a falon is átjutnak.
Csak csendesen Elliot… minden rendben lesz. Felkínálod nekik a gyereket. A terv lassan megszületett a fejemben… ami aztán, mintha meg sem történt volna, a tekintetem a srácra tapadt. Nem vett észre egyáltalán és hát vetkőzni kezdett. A háta, a vállai szép izmosak voltak és hát a feneke sem volt rossz. Egész jók ezek az új hetedévesek. Már kezdenek felnőni. Ahogy ezen elmélkedtem, mintha valami láthatlan manó borsot szórt volna az orrom alá, hát akkor tüsszentettem, hogy beleremegett az egész fürdő… ja, mert, hogy egy fürdőben voltunk. Ez nem esett le addig a pontig, míg a srác a fele habos vizet a lábam elé nem fröcskölte.
– Aztarohadteget!
A káromkodásra egy kedves kis mosolyt eresztettem meg felé.
– Hello. – közöltem nemes egyszerűséggel, miután megtalálta az egyensúlyát. Kicsit megnéztem magamnak a habból kilógó részeit. Hát igen, nem épp a legjobb szögből kaptam el, míg odakint volt… bár nem volt rossz a feneke. Határozottan formás látvány volt.
– Te mit keresel itt? Nem látod, hogy foglalt? – kérdezte prefektusos felhangon, de igazából nem érdekelt, micsoda. Már leszoktam ezekről a főnökösködő dolgokról… úgy valamikor tizenhét évvel ezelőtt, amikor kikerültem a kastélyból. – Egyáltalán mióta ácsorogsz ott?
Tetszett, hogy kicsit talán zavarba jött. Kicsit megint elvigyorodtam és beletúrtam a hajamba, szándékosan úgy téve, mintha alaposan végig mérném.
– Elég régóta, hogy lássam, amit látni kell. – Kacsintottam rá, majd egész egyszerűen vetkőzni kezdtem. Valamit be kellett vetnem, hogy azt higgye, ide tartozom, szóval igen, Elliot, a világ legédesebb prefektusa éppen fürdeni jött. Ahogy ledobtam a talárt, a nyakkendőt és az inget, láthatta a nyakamon a harapásnyomokat, amiket Aiden ejtett, talán féltékenységből, talán azért, mert még mindig olyan iszonyatosan szenvedélyesek az együttléteink, hogy beleremeg a térdem. – Elférünk itt ketten. – Tettem hozzá és kilépve a nadrágból, az alsóból, a zokniból és a cipőből, egész egyszerűen odasétáltam a medencéhez. – Vagy te olyan szégyellős fiú vagy? – Csak, mert én rohadtul… Ezt kellett volna hozzá tennem, de valójában már régen nem éreztem azt az érzést, amit régen. Nem zavart, hogy soványabb vagyok egy etiópéhezőnél és hogy a testemet számos heg borítja, mintha háborút jártam volna meg – valójában csak sokat hibáztam ifjú tolvajként.

[To; Elliot]

¤ ¤ ¤
To; Elliot
május 31.

Ha néha tudnám, mik folynak a kastélyban ott, ahol nem vagyok és amiről nem tudok, lehet néha én is kétszer átgondolnám, mikor slisszanok ki a tilosban. Már nem a félelem miatt, hanem, hogy tudjam, mikor kell mennem, mert ki nem hagynék egy alkalmat sem. Azt hiszem élvezem az adrenalinlöketet, amikor valami rizikósabb alakul. Nem akasztottam szögre a cipőm az aurorok mellett sem, hallgattam is eleget, hogy ne tegyem, ne menjek, baj lesz. És még most is itt vagyok, holott tudatlanul, mert csak a magam érdekét nézem. Ebben az iskolában nem a vizsgák a nehezek, vagy épp bármi más, hanem az, hogy valaki egyedül legyen. Ténylegesen egyedül, ne csak egy üres padon ücsörögve, vagy egy sarokban. Tavasz van, minden rejtett zugban, térben egymásnak tapadó diákok, szegény tanárok meg nem lehetnek mindenhol ott, hogy őrizzék az erkölcsöket. Igazából itt is arra számítottam, hogy valamelyik nagypofájú itt kettyintget az akárkijével, de meg lettem lepve, hogy nem. Ez most csak az enyém, nem mintha szükségem lenne rá gondolkodni, vagy ki tudja mit. Persze nekem is vannak rossz napjaim, olyankor szoktam hasalni az ágyon és vagy alszok, vagy hallgatom hogy Seb, vagy más dumál valamit és néha rámorgok egy „aha”-t és kész. De ez ritka. Mondjuk úgy, akkor voltam leginkább padlón, miután láttam… nem beszéltem róla senkinek, amikor segítséget kaptunk, hogy feldolgozzuk a háború időszakát, másképp beszéltem róla, támadásként, ahol nem tudtam cselekedni. Nem volt könnyebb tőle a lelkem, mert nem voltam őszinte, de használt. És főleg azért, mert a kezdeti segítségi kényszer gyönyörűen átváltott barátságba. Mégis, most egyedül élvezem ki ezt a kis pancsolást, mert gyerekként is úgy kellett kiimádkozni a kádból. Szeretnék akkor kiszállni innen, amikor minden ujjam ráncos már és puha, a bőröm pedig legyen vörös a forró víztől. Esélyes, hogy azt fogják hinni, hogy egyenesen belefulladtam, de ennyi gond legyen. Ha nagyon megijed bárki és keres, majd megtalál, nem?
Egészen talán öt percig ha élvezhettem azt, hogy enyém az egész és fújhatom a habokat. Pedig már benne voltam, nem volt sok vissza, hogy a hátamat is víz érje, vagy úgy rendesen mindenemet, mikor a kis kellemes buborék szétpukkadt. Beletüsszögtek, én meg kihordom lábon az infarktust. Komolyan. Ebben az iskolában lehetetlen, most már bizonyos.
- Csá – vágtam rá, miután leteremtettem, de rendes meg vagyok zavarodva a helyzettől. De miért nem megy? Csak ott áll és néz, nekem meg nem a víztől libabőrös a tarkóm hanem a tekintettőt. És rendes valahol zavarban érzem magam, hogy végignézte, ahogy vetkőztem. Mert kacsint, a rohadtélet, kacsint, tehát ez nem olyan, mint egy öltözőben, ahol senkit nem érdekel a másik teste.
- Remek. Bár nem tudom mióta kell engem látnod meztelenül, de ettől inkább… tekintsünk el – lejjebb süllyedek és áldom az eszem, hogy rohadt sok habot engedtem, így nem lát semmi mást, csak a felsőtestem egy részét. Nekem ez új, bár biztos megnéztek már maguknak a melegek is – nem, még mindig nincs velük bajom – csak nem ilyen direkt. Épp nyitom a szám, hogy hangosan elköszönjek, mert ilyen kedves vagyok most, mikor vetkőzni kezd. Hogy micsoda?
- Haver, te most komolyan? - és komolyan. Annyira, hogy azonnal a plafonra küldöm a tekintetem és elfordulok. Tényleg vetkőzik, nem csak a szája nagy és a hangja is közelebbről csendül fel. Nem vagyok én szégyellős, de na.
- Csak nem szoktam édeskettes fürdőzni kanokkal – felé nem nézek, ó nem, egy apró sandítás, láttam alakjának egy részét a medence szélénél. Remek. Megéri még azt az iskola, hogy pucéran futok a szobámig ma? - Prefektus vagy egyáltalán? - mintha jogom lenne kérdőre vonni, közben szépen csúszok a medence másik oldalára, így tényleg el forgunk férni. Ülök, lábaimat a víz alatt úgy pakolom, hogy biztos ne mutassak többet a vállaimnál és igyekszem megérteni, most mi a franc van. Csak akkor lesek felé, ha alfele legalább már eltűnt a vízben.

◂ kilátások ▸

2002. május 31.

◃Jack▹

Run baby run
The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel
Run baby run
Here he comes

style: slytherin uniform ║ zene: Devil At Your Door

Oké, O’Mara… ez az! Hozd csak zavarba a kölyköt! – biztattam magam, ahogy láttam, hogy enyhén kellemetlen hatást vált ki belőle a kacsintás, meg a tény, hogy pucéran láttam. Na igen, mester vagyok az emberekkel való baszakodásnak, de egy kamasszal mindig könnyebb. Ők valahogy nagyon komolyan veszik ezt a pucértémát, mintha abban bármiféle kivetnivaló lenne. Csak egy kis bőr, meg néhány ez-az… mintha nem mindenki pontosan ugyanolyan lenne. Én csupán akkor szégyelltem a testemet, mikor még azt hittem, a sebek határoznak meg. A hasamon éktelenkedő, gyakran vöröses színt felöltő heget is takargattam régen, pedig az annyira a részem volt, mint bármelyik anyajegy. Ugyanilyen volt a csapdától szerzett sérülés, még 1999-ből, az undorító, szinte lyukszerű nyomot hagyott maga után a bal combomon. A vállamon lévő átokheg pedig szépen, feketéllett, mintha szénnel kenték volna mega bőrömet. Megszoktam. Ez voltam én, nem érdekelt, hogy az egész tűrhetően kinéző, ám vézna testemet némileg elcsúfítják.
– Haver, te most komolyan?
A kölyöknek persze fele annyi szégyellni valója sem volt, mint nekem. Szép alkata volt, kellően szálkás, erős és magas. Ezek a mai kölykök már mind túlnőnek rajtam. Az a Jasper Flynn is olyan nagydarab volt, hogy a felhőktől alig láttam fel az arcáig. Aiden meg úgy nőtt, mint a bolondgomba. Egyre, egyre nagyobb lett.
– Mintha nem láttál volna még ilyet. Mi van te, valami elcseszett szűzkislány? – kérdeztem, körülbelül olyan stílusban, ahogy a kamaszok beszélnek… na meg én is. Sosem voltam túl komoly, mármint persze egy-két pillanatot leszámítva, amikor drámai és kissé keserű lett a hangulat. Mint mondjuk áprilisban Natnál vagy éppen Gabriellel, mikor rá akar venni, hogy legyünk újra együtt. Minden olyan más volt. Minden olyan kusza volt, mikor velük voltam… mintha a múlttól nem lehetne szabadulni, egyetlen mély vágásként tátongott és nem lehetett beforrasztani, hiába próbálkoztam egy csomó módszerrel.
– Csak nem szoktam édeskettes fürdőzni kanokkal.
Nem nézett felém, ezért elvigyorodtam, mikor belépve a medence vízébe rápillantottam. Édes egy kölyök ez, annyi biztos. A víz olyan borzongatóan meleg volt, s ahogy behuppantam a valahol a szélénél, úgy, hogy csak a vállam meg a fejem látszódjon ki.
– Pedig Ázsiában elég elterjedt szokás együtt ázni. Azt hallottam, hogy a nagy férfibeszélgetéseket ilyen helyzetekben intézik. – meséltem neki csak úgy, miközben az ajtó felé sandítottam. Talán távolról, mintha hallottam volna, hogy rázzák a láncaikat azok az ízék, amik üldöztek. Vérfagyasztó szellemek… vagy hasonlók. Mindegy, még jobban belemerültem a vízbe, mintha a hab eltakarhatna.
– Prefektus vagy egyáltalán?
Nem válaszoltam. Csak sejtelmesen elmosolyodtam. Így pillantottam rá egy pillanatra és csak úgy beblöfföltem végül: – Te nem vagy az. – Ha bejött, hát nyert ügyem van, ha pedig nem, akkor majd máshogy terelem el a figyelmét. Nekem aztán mindegy volt. Én is lógtam be ide diákként, mert hát amúgy mindenki tudta a jelszót. Nem volt olyan nagy titok, hiába csak prefektusoknak volt fenntartva.
– Miért parázol ennyire? A méreteidből kiindulva tuti nagyobb, mint az enyém, nincs mit szégyellned. – Nevettem fel. – Nyugi, nem fogok rád cuppanni… éppen van valakim és hűséges srác vagyok. – Tettem hozzá, remélve, hogy akkor abbahagyja ezt a béna ficergést. Ezután néztem csak az ajtóra újra. Vajon mennyire lehet szellembiztos? A többi kísértet sem lebeg ide be csak úgy… pucéran harcolni meg azért elég kellemetlen lenne.

[To; Elliot]

¤ ¤ ¤
To; Elliot
május 31.

Azt hiszem, a váratlan megjelenése meg úgy az egész tilosban dolog miatt zavarodtam meg ennyire. Általában nem zavar semmi, bár néha a túl vizslató tekintetek igen. Meztelen is voltam már emberek előtt, többnyire, sőt, inkább lányok előtt. Az első volt érdekes, mert azt hittem, nem jó az, amim van; se a bőröm, se a hús-izom, ami rajtam van és az se, ami egy jó nagy arasszal a köldököm alatt létezik. De aztán nem volt csalódás, megtanultam bánni vele, mármint a meztelenséggel és úgy… ja, szóval, nincs para. Csak most, egy kicsit. Sosem kategorizáltam be magam, de tény, hogy egy srácra se nézek másképp – kivéve Sebastian, akire szeretettel, de az sem olyan, amit a szivárványos ég alatt kellene értelmezni. Érdekes felállás ez, ahogy telnek a percek, nem feszengek majd annyira, csak amennyire kell. De ez már csak ilyen. Neki könnyebb, mert nem is gondolkodik szinte, csak jön. Elférünk itt ketten, természetes. Mibe keveredtem?
- A sajátomat, ja. Másé miért érdekeljen? - mondjuk ez félreérthetően hangzik, mert van, ami érdekel, azonban ott máshol több, mint ennek a srácnak. - Miért lennék szűzkislány? - hogyne. Azért, mert nem akarom mások seggét bámulni, már rögtön az leszek. Ez már csak így működik manapság, anno kellett hozzá hét havi ima, most csak annyi, hogy becsukom a szemem.
Hátradőlök inkább, próbálok nem karót nyelt – hahaha – pozícióban ücsörögni, mint aki attól fél, hogy felfalják reggelire.
- Ja, meg a rómaiak vagy a görögök, értem én – bólogatok. Ebben igaza van, csak épp egyik se vagyok, hivatalosan még férfi sem, csak a képem néz ki annak. De akkor legyünk lazák, kezem húzom el ölemtől a víz alatt, akaratlan valamiért takargattam magam és kényelmesen könyökölök a medence széleire. Lábaim kinyújtom, mint valami úr, aki éppen valóban itt fog tárgyalni. - Akkor férfibeszélgessünk – tudok olyat egyáltalán? Nem politizálok, nem tudom pontosan még azt sem, akarok-e tovább tanulni és mit, szóval elég érdekes lesz ez. Annyi gond legyen. Azért még egy kérdést odaszúrok neki, aminek válaszaként egy ideig komoly arccal nézek rá, majd szép lassan kirajzolódik egy sunyi vigyor. Ésaztán? Vonok is vállat mellé.
- Azok koszosan szeretik az életet – mármint, akárhányszor erre tévedtem, prefektust nem láttam. Lehet nem merik használni? Ki tudja. A tag az ajtó felé néz, de ezt egyelőre elengedem, azt nem tudom, amit mond. Diszkréten köhögök párat, ahogy egy apróbb, felszálló buborékot le is tüdőztem egyből.
- Nem parázok… - köhintek egy utolsót, elengedve a fülem mellett azt, hogy kinek mekkora. - Értékelem a hűséged, meg a valakid is – nekem mondjuk nincs, de hát, ja. Megint az ajtó, ekkor pedig felvonom a szemöldököm.
- Esetleg várod is azt a valakit? Mert akkor most mennék és hagyom a romantikát – nem tartok gyertyát, senkinek. Azt most megmondom.

 

◂ kilátások ▸

2002. május 31.

◃Jack▹

Run baby run
The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel
Run baby run
Here he comes

style: slytherin uniform ║ zene: Devil At Your Door

Egy meztelenkedés valami diákgyerekkel belefér nem? Mármint Aiden nyilván nem lesz morcos vagy hasonlók, ha mondjuk kiderülne. Persze nem kell mindent tudnia, lényegében a kísértetekkel meg is van a magyarázat, hogy miért nem tudtam megszerezni azt a híres üstöt. Egyébként is miért pont egy iskolában rejtegetnek ilyesmit? Mindenesetre megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy mi lesz később vagy hogy esetleg belebegnek a szellemek a falon.
– A sajátomat, ja. Másé miért érdekeljen?
Nem tudtam nem megmosolyogni a visszakérdezést. Sőt, egy egészen kicsit bele is borzongtam, hiszen engem mindenki teste érdekelt. Egész életemben túlzottan kíváncsi voltam, s a legtöbbször éppen ez okozta a vesztemet. Igen, tudom, kicsit vissza kéne fognom magam, de hát miért, ha egyszer ez szórakoztat? Nem olyan régen még annyira magam alatt voltam, hogy kíváncsiságnak sem engedtem. Örültem, hogy szép lassan visszatér a régi Elliot, mintha nem is történt volna semmi. Mert nem is történt. Meg kellett mutatnom, hogy történjen akármi is, én biztosan túlélem… mert egész egyszerűen túl kell élnem. Az apám, a kicsapás, semmi sem tudott elpusztítani, nehogy már egy szívtörés gyűrjön le.
– Miért lennék szűzkislány?
– Mert azok adnak elő ilyen prűd szöveget. – Vágtam rá és közben elhelyezkedtem a habok között. Annyira sok dolgom volt mostanában, hogy már szinte nem is emlékeztem milyen jó csak ücsörögni egy kád meleg vízben. Néha-néha persze Aidennel összebújtunk, de amúgy mindig történt valami és csak egy gyors zuhanyra volt idő.
– Ja, meg a rómaiak vagy a görögök, értem én – jött a válasz a felvetésemre. Csak biccentettem rá, mert ebben igaza volt. – Akkor férfibeszélgessünk.
Végre valaki vevő lenne velem erre is. Mások általában hülye kölyöknek kezelnek, sőt volt, aki konkrétan lánynak… jó tudom, hogy lágy vonásaim vannak és ez sok embert megzavart. Többek között ezért volt Nat állandóan féltékeny annak idején. Azt hitte, mindenki engem akar, mert egy szép pofi aztán bárkit elcsábítanak. Hát ez nem így van, kell ahhoz kémia is és akármennyire is szeretném, az még nekem sincs meg mindenkivel.
A vállvonogatásra elmosolyodtam. Szóval nem prefektus, én viszont könnyedén lehetnék az, úgyis, hogy nem ismert fel. Aztán persze jött a folytatási is: – Azok koszosan szeretik az életet.
Mindent megadtam volna, ha egy egészen kicsit jobban emlékeztem volna a roxfortos éveimre. Az az öt év nem éppen életem legmeghatározóbb korszaka volt. Utána annál inkább. A tizenöt év külföldön megtanított, hogyan maradjak életben, hogyan alakítsam úgy a helyzetet, hogy az számomra a lehető legelőnyösebb legyen. Az olyanokat, mint ez is itt.
A válaszára nem figyeltem. Az ajtóra pillantottam, hallottam, ahogy huhogó, bagolyszerű hang és lánccsörgés hallatszott, kicsit jobban elmerültem a vízben. Nem úgy, hogy a hajam vizes legyen, de a hab az államat súrolta.
– Esetleg várod is azt a valakit? Mert akkor most mennék és hagyom a romantikát.
Megköszörültem a torkomat.
– Hát őt éppen nem… – Még jobban besüllyedtem a vízbe. Éreztem, ahogy a tarkómon vizes lett a hajam egy kicsit. Nem számít, majd megszárad, ha bár utáltam a vizet, mert úszni egyáltalán nem tudtam, ráadásul kétszer már majdnem meg is fulladtam. Macskaelveket vallottam, ha vízről volt szó.
Az ajtó remegni kezdett. Hangosan rázkódott meg és a láncok csörgése az egész folyosót megtölthette odakint meg. „Húúúúhúúúú” hangok is, amik mind hangosabban próbáltak ránk ijeszteni.
– Igazság szerint lelőttem egy elég durva partit a pincében… és kéne egy erős megmentő… – magyaráztam, ahogy közelebb húzódtam hozzá. A francokat érdekelte, hogy meztelen. A következő pillanatban az ajtón keresztül belebegett az első szellem. Furcsa, ormótlan alakja volt, a szája hatalmas volt és jött az a hang belőle, a kezét meg minden tagját szorosan, vastag lánc kötötte össze.
– Áááá! Ez bazira para! – kiáltottem fel, ahogy megjelent a másik négy is, szépen sorba, megremegtetve az ajtót. – Nektek adom a csokibékámat, csak kopjatok le! Ott van a talár zsebében! – Mutattam a gyerek mellett, a földön hagyott cuccaimra. Erre azok hörögni kezdtek és körbe állták a medencénket.