the wolf

CRANAGH



2002. április 7.

the w●lf


Sean
2002. április 7.
Kora reggel

outfit

Hűvös volt még a reggel. A korai kávé sem melegített át annyira, hogy ne érezzem a bokámon végig simító hideget. Tudtam, hogy talán csak egy óra és visszatér a tegnapi, egészen kellemes tavaszi idő, de még korán volt. Talán hét óra és ilyenkor még megérezte az ember az Észak-Írországi hőmérsékletet. A táj csendje jobban lefoglalt, ahogy sok-sok nap után először végre kimerészkedtem a kertnél távolabbra… és nem, nem bajba keverni magamat. Egész egyszerűen csak sétálni akartam.
A kutyák ott futkároztak körülöttem a hatalmas mezőkön, míg én a poros úton haladtam az erdő felé. Szerettem azt a helyet, volt benne valami békés, valami rendkívül varázslatos. A fák között rejlő mágiát gyerekoromtól kezdve éreztem. Odacsalt a romokhoz, az elhagyatott házhoz mélyen az erdő beljesében. Ezt élveztem, hogy felfedezhetek, hogy kereshetek. A valódi képességem mégsem akkor tört elő… hanem, amikor az az arabfigura átszúrt a késével.
 Agiel ugatva sietett előre, ahogy megérkeztünk az első fákhoz. A másik három pedig izgatottan rohangált ide-oda, mintha valami furcsaságot éreznének. Mégsem ugattak, azaz nem volt veszély, csupán figyelmesek lettek a helyre… talán csak a helyre. Nem igazán gondolkodtam, ujjaimat beletúrtam a kabátom zsebébe és úgy lépdeltem tovább előre a hőn szeretett kis úton.
A fülemben ott csendültek Dean szavai, amiket hozzám intézett, mielőtt kilépett volna az ajtón: – Öltözz fel rendesen! A fák között mindig hidegebb van.
Lenézve a papucscipőkre, ezt nem igazán sikerült teljesítenem. A bokám már egészen átfázott a hidegtől, ahogy beletrappoltam a fűszálak és sáros avar keverékébe. A fák már egészen kibontották lombkoronáikat, szép zöld volt minden és olyan tavasziasan élettel teli. Csak a madarak csicsergése hiányzott… az valamiért most elkerülte a környéket. Mégsem gondoltam bajra továbbra sem.
Agyaltam mindenféle dolgokon. Az erdőn, a fákon, a kutyákon, akik még mindig különösen zaklatottnak tűntek, ahogy a távolban rohangáltak fel-alá. Gabriel bizonyára értette volna, mit akarnak, én azonban csak intettem feléjük, hogy jöjjenek vissza… és éppen ezért nem vettem észre azt a valamit, amibe beakadt a lábam, s szó szerint átestem rajta. Előre támasztottam a tenyeremmel, ám az esés nem volt akkora, hogy eltörjem esetleg a karom, de még így is sikerült beletérdelnem a sárba világos nadrággal. A jobb papucscipőm pedig beakadt a valamibe, így mezítláb landoltam.
– Mi a picsa… – morogtam, mintha valami hangot is hallottam volna… ezért hát megfordultam. Egy test volt az. Ráadásul még csak nem is élettelen, hogy azt mondjam, átestem egy hullán. Nem, egy ruhátlan, de nagyon is élő valaki volt az. A barna fürtök túl ismerősek voltak, akárcsak az egész testalakata, bár abban biztos voltam, hogy a szikár alkatot és azt a feneket nem láttam még ruha nélkül.
– Sean! – Ismertem fel hirtelen, ám mielőtt még hozzáérhettem volna Azazel rohant oda hozzá, hogy élesztgetve az ájult alakot nyalogatni kezdje az arcát. Igen, velem pontosan ugyanezt csinálta, mikor az Édes Mérgek Kocsmában robbanás volt, én pedig egy ajtó alá szorultam a mosdóban. – Azazel, vigyázz, még a végén rád morog ez a rossz Blöki… – Mondtam és leguggolva, meztelen lábamat a cipős lábamra helyzve fordítottam meg Seant, hogy a másik oldalról is megnézzem meztelenül. Végül is, nekem is lehet egyszer karácsony, ha már a születésnapomat minden évben sikerütl elbaszni valamivel.
– Hm… – Pillantott az arcára és finoman megérintettem a tenyeremmel. – Jól vagy?

[- Héjj, hagyjál már jesszus -]

☾ I'm crossing out names, and no one is safe☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-á-p-r-i-l-i-s-7

☾ m y f u r ☽

Kibazsott telihold, már akkor megőrjít, amikor már csak egy kis hányás hiányzik abból a luvnyából, ott fent az égen. Igazából amióta tudatosabban kell az emberek életét megóvnom, már amikor sikerül, legutóbb is egy rőzseszedő néni széttépett teste mellett ébredtem fel... Szóval ha sikerül biztosnágosan eltávolítanom magam a közéletből... Amúgy is minek szedett az éjszaka rőzsét, de most komolyan?... Akkor kellően fel tudtam rá készülni, mert Anna által adott farkasölőbizbaszt nem iagzán akartam használni. Valamikor ki kellett engednem magamból a szörnyeteget, ki kellett engednem, hogy tomboljon, hogy egyszer azt tehesse amikor akart, azt amit akart. Mert ha nem szabdul ki akkor a bennem lévő ketrecet rágja és tépi, és akkor kicsúszik a kezemből az irányítást. De ezt nem akarta a bennem lévő kölyök hagyni.
Azt reméltem, miután megöltem Thomast... Miután megtoroltam a családom és az életem, lecsillapodig, de benne túlságosan erőszakos tűz lobogott. És én még mindig, mindennél jobban gyűlöltem és féltem a tüzet. Még mindig. Az emlékek lassan kezdtek visszatérni, mintha a halála lett volna a kulcs a szürjke gomolyfelhőkhöz, de tudtam, hogy lesznek olyanok, amiket örökre elvesztettem. Ez pedig kurvára fájt.
ELjöttem jó messze Londontól, a vadászat reményét és az erdő kellemes illatét űzve. Úgy éreztem midnig is szerettem a vidékies falusi levegőt, a fákat, az őz vagy a nyul esetleg pocok húsának az ízét a számban. Ahogy közeledett a telihold, lassan kiszemeltem a cuccaimnak egy biztonságos helyet, ahová mondjuk a pálcámat rejthettem el. A ruha úgysem volt fontos, mindig kukáztam vagy loptam valahonnan magamnak. Vagy az éppen megnyúvasztott áldozatomról szedtem le, hogy ha viselőképes volt. Mondjuk iagzán vadászhatott volna ez a rohadt farkas csávókra is, nem pedig fejkendős, otthonkás nénikre. Biztos valami perverzióját élte ki.
Csak az a cseszett fájdalom ne lett vonla, meg az, hogy úgy érezzem magam, mint egy másnapos agyhalott zombi. De hát én mindig is annyira imádtam másnapos agyhalott zombinak lenni, nem? EZ volt a hobbim, hogy telihold után is úgy járkáljak, mint egy degenerált drogos.
Miután a telihold minden józanságot, emberséget, és emléket kiszipolyoz velem, csak fekszem valahol. Érzem az orromba kúszó álmos reggeli erdőt, hallagtom a csiripelő madarak hangját, és érzem, ahogy a hűvös szellőm megcirógatja  ameztelen testemet. Farkas alakba kéne változnom, de nem hordom a seggembe dugva a pálcámat, hogy ezt megtegyem, és ha jól szagolom, jó messze van innen ahol most vagyok a holmim. Inkább csak feskzek ernyedten a földön, hátha erre jön valami rendőr, és bevisz a sitrre, mintha szatír lennék. A gondolataim nem teljesen tiszták, szebezhető vagyok és gyenge a telihold utáni két-három napban.
Még azt sem igazán veszem fel, hogy valaki taknyol egyet rajtam. Túl ernyedt és topma vagyok, sebezhető, ez pedig rohadtul irritál. De még felmorranni sincsen időm, és a szagok is olyan zavarosak, az agyam lassan kapcsoln, nagyon lassan, főleg, hogy egy kiló homokot is beszippantok ki tudja hány szerencéstlen hangyával, mert a hasamon nyúlva fekszem. Csodáld meg világ a díjnyertes seggemet, meg is csókolhatod.
A következő pillanatban valami nyalni kezdi a pofámat, de még mindig ernyedt vagyok bármilyen emberi vagy akár farkasi reakcióra, és még azt sem igazán esik le, hogy felfordulok. Ahogy jönnek és jönnek a hangok, egyre inkább kezd idegesíteni, de aztán a szag, az alak szaga túlságosan is ismerős, így nyögve résnyire kinyitom a szemem és egy kutya liheg a fejembe.
- Héjj, hagyjál már jesszus - morgok rá. Nem mintha nem örültem volna a kuytáknak, sokkal jobban elviselem őket, mint a macskákat. Azért kissé elhúzva a számat megsimogattam a nyakánál, miközben leesett hogy ez egy dobberman. - Jól szétvágták a füled, kellett neked hagynod - dörmögöm, majd félig felhúzom a tárdem és felsandítok ELliotra.
- Csá. Kukkolótúrát tartasz? Bocs, itt én vagyok az egyetlen pucér pasas, de néhány mérföldre érzek egy nőcit is. Bár lehet véletlenül széttéptem, mittom én. Szóval mit keresel itt Hamupipőke? - pislogok rá, felvont szemöldökkel, miközben azon gondolkodom, hogy lehet egy cipő ennyire életképtelen és fura.

the w●lf


Sean
2002. április 7.
Kora reggel

outfit

16+

Azt hiszem, még sosem estem ki a cipőmből. Legalábbis nem ilyen módon, átzuhanva egy pucér tetseten. Nos nem ez az, amire az ember kutyasétáltatás közben számít, ráadásul Észak-Írorszszágnak ennek a néptelen kis szegletében. Londonban az ember mindig látott ezt-azt, sőt néha a részesei volt egy-egy italozósabb alkalom után. Én magam is állandóan belekeveredtem a dolgok sűrűjébe, hol egy kis meztelenkedéssel, nyilvános szexszel vagy más fajta bűnökkel.
Most azonban, a meztelen lábamon gubbasztva figyeltem, amint Azazel - a doberman-démon hadseregem egyik izmosabb tagja - éppen a fiút szagolva bökdösi nedves orrával, majd nyalja össze. Sean persze morogolódva tért magához, ahogyan arra számítani is lehetett.
- Héjj, hagyjál már jesszus - magyarázta, aztán mégis csak végig simított a nyakán. Azazel erre köszönés képpen ugatott egyet. Talán játszani akart, mintha egy másik kutya lenne az, akire bukkant. Egy ideje nem is láttam ilyen izgatottnak és boldognak. Gabriel halála a kutyákat is megviselte, mégha a környezetváltozás némi izgalmat is hozott nekik. A napi tréninget nem tudtam nekik megadni, ígyhát csak kényesztettem őket. Szinte a fülemben csengett, ahogy azt mondaná: Kell a szigorúság, így bízhatok meg bennük teljesen, Királylány. És igaza volt... nagyon is igaza. Csakhogy ezek a kutyák már nem mentek harcolni. A legelőn játszottak s legfeljebb a bárányokat óvták meg a farkasoktól... habár Seant is barátnak tekintették. - Jól szétvágták a füled, kellett neked hagynod.
Erre Azazel megint ugatott egyet és elfutott a testvéreihez, hogy még látó távolságban, de körbe fussák a fák törzsét egymást kergetve. Kellett nekik a kimozdulás, én pedig végig nézhettem nyugodtan Sean testén. Nem rossz... nem rossz... Jól van, O'Mara, élvezkedj hát! A hang rám parancsolt, én meg élveztem. Miért is ne? Elvégre ennyi nekem is jár, ha már átestem rajta és a papucscipő jobb párja a teste alá szorult.
- Csá. Kukkolótúrát tartasz? Bocs, itt én vagyok az egyetlen pucér pasas, de néhány mérföldre érzek egy nőcit is. Bár lehet véletlenül széttéptem, mittom én. Szóval mit keresel itt Hamupipőke?
Elvigyorodtam, ahogy találkozott a tekintetünk.
- Nos, ha már itt vagy és pucér vagy, miért ne tarhatnám meg azt a kukkolótúrát? - kérdeztem és tekintetem végig simított a felső testén, odalent el is időzött kicsit. Hümmögve jeleztem, na meg egy bólintással, hogy elégedett vagyok a méretekkel, majd egész egyszerűen visszanéztem az arcára. Tudtam én önuralmat gyakorolni, hogyha akartam, csak általában kevés olyan helyzet volt, amikor ezt szükségesnek is éreztem. - Végül is nem rossz... de látom kicsit fázol. Régóta fekhetsz itt pucéran... - Vigyorodtam el, majd a hátsómra is huppantam.
Így nyújtottam felé a meztelen lábamat, kicsit megérintve a hasát.
- Akkor legyél Hamupipőke farkasa és add rá szépen az üvegcipellőt, mielőtt lefagy a lába. - Mondtam és közben azon gondolkodtam, mit adhatnék rá, ami átmelegíti. A saját ruháimat kicsit sajnáltam, azért hűvös volt így kora reggel... de végül is... lehetek jószívű. - Cserébe kölcsönadom a kabátom... vagy ilyesmi...

[- Nos, ha már itt vagy és pucér vagy, miért ne tarhatnám meg azt a kukkolótúrát? -]

☾ I'm crossing out names, and no one is safe☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-á-p-r-i-l-i-s-7

☾ m y f u r ☽

A számban még érzem. Kat vérének az ízét érzem, pedig tudom, hogy annak a valakinek semmi köze hozzá. Az ő vére túl jó volt, és a szégyenbe belepusztulok. Hogy a bennem lévő állatnak ízlett, hogy ő szerette feltépni a torkát, és rosszul vagyok magamtól, az emléknek a képe beteggé tesz. Gyűlölöm magam a fehér szobát, a régi életem amiből csak a halál és a gyilkolás van bennem, és gyűlölöm a farkast önmagamban. Pedig ő is én vagyok.
Ő is én vagyok. És mégis őt teszem meg bűnbakknak. pedig aki akkor megölte Katet, az én voltam. Eggyéválva a farkassal. Szerettem volna azt gondolni, hogy annak a féregnek a halálával jobb lesz. De csak a húgom megöléssért álltam bosszút. A saját tetteimet mégis hogy toroljam meg? Dübörög még bennem az előző telihold fátyolos fénye, a szagok, a képek, a hangok zavarosan úsznak keresztül a fejemen, meg sem állva, hogy bármit is megállapítsak a környmezetemből. Sebezhető vagyok, pucés vagyok, és még éhes is, mert csak a farkas lakott jól, de én nem. Biztos van itt valahol egy kuka. Vagy valami normális állat, mondjuk egy nyúl vagy esetleg egy szarvas. Őz. Egy friss ünő húsa olyan jól esne. Szinte kicsordul a nyálam, miközben leresztül zúgnak rajtam.
Hallom a kutyákat, hallom a lépteket, az ismerős szagokat, de éhes vagyok, fáradt és még beteg is. Inkább csak maradok mozdulatlan, hátha nem hívják ki a vadőröket rám. Mondjuk legutóbb is megszivattam magam ezzel, hogy kinyúltam farkas alakban és a végén bedobtak egy állatkertbe. Még jó, hogy van szökési tapasztalatom.
Aztán egy kutyaorr bököd, és megérzem lassan Elliot ismerős zöld mohás, kissé furcsán erdős illatát. Meg a négy kutyáét. Három kan és egy szuka. Remek. Remélem nem kezdik majd el a seggemet szagolni, mégsem vagyok farkas alakban. Na ezt a fajta ismerkedést nem bánom, hogy nem hozom magammal, bár a bolhák is kikerülhetnének. Meg a kullancsok. De pesrze anniyra nem is izgat, végül is  rühes farkas nem vagyok, csak csöves. Fasza kis rangok, nem?
Morogva eltolom magamtól őket, aztán lassan ülőhelyzetben találom magam Elliot arcát bámulva, Kissé még zavarják a fények a szemem, így hunyorgok, miközben a kutyák lelkesen ugrálnak és vakkantanak, majd rohannak valamerre.
- Nos, ha már itt vagy és pucér vagy, miért ne tarhatnám meg azt a kukkolótúrát? - kérdez vissza Elliot, mire megvonom a vállamat.
- Csak nyugodtan, végül is nincs olyanom, ami neked ne lenne. Bár ki tudja miket rejtegetnek a vérfarkas szerveim - forgatom meg a szememet. - Csupa meglepetés a testem még nekem is, bizonyos éjjeleken. remélem nem maradt vissza rajtam még egy lopmos, vagy ilyesmi - fújom ki ingerülten a levevgőt.
- Végül is nem rossz... de látom kicsit fázol. Régóta fekhetsz itt pucéran... ül le mellém, majd böködni kezdi a lábával a hasam, mire megborzongok, mert azért hideg volt, és Elliot lába is hideg, és ezt a bundátlan testem kicsit keservesen fogadja.
- Ó, igen, tök régóta. Úgy döntöttem én leszek a szatír az erdőből, aki a lányokat ijesztgeti. Tudod, mindenkinek kell egy hobbi - vontam meg vállamat, összevont szemöldökkel fürkészve Elliotot és a lábát.
- Akkor legyél Hamupipőke farkasa és add rá szépen az üvegcipellőt, mielőtt lefagy a lába. Cserébe kölcsönadom a kabátom... vagy ilyesmi... - felvonom a szemöldökömet, de aztán inkább a fura cipőjét ráhúzom a lábára, csak vigye innen, és ne bökdössön a hideg lábábval. De már legalább nem Kat vérének az ízével foglalkozom. Hanem lábakkal. Csodálatos fejlődés ez, Sean, mindjárt felcsapsz cipésznek vagy a fazsom sem tudja.
- Fura cuccaid vannnak, Elliot - dünynögöm, miközben az egyik hím kutya rámrongyol és a mancsait átvetve hátulról a vállamon nyalogatni kezdi a fejem, mire én csak morogva kifújom a levegőt. talán kissé erőteljesebben mert lelapít a földre. Kicsit dominánsabb vagyok, mint kéne? Minden esetre azért megborzolom a nyakánál a szőrt.
- A cuccom itt van valahol, nyugi körbepisiltem, hogy megjelöljem a területem - jegyzem meg szarkasztikusan, majd felkászálódok, és elindulok. Ha ruhám nem is lesz, legalább pálcám igen és lehetek ordas megint. - Egyébként gondoltam, mivel nincs mit csinálnom és az utcán élek, beköltöznék Roxmortsba hogy riogassam Dumbledore kölykeit. Biztos rohadtul unatkozhatnak - mondom, miközben kiborzolok a hajamból egy-két levelet.

[tavasz]

the w●lf


Sean
2002. április 7.
Kora reggel

outfit

16+

Az erdő csendjében Sean morgása már-már olyan természetesen hatott, mintha az egyik bokorból bármikor előléphetett volna egy farkas valóban. A tavasz már-már szokásosnak nevezhető békétlenségébe ez is beillet volna... egy támadó farkas, ami ideugrik és letépi az arcomat, hogy aztán megint az, amit nyugodtnak véltem egy pillanat váljon katasztrófa helyzetté. Az elmúlt három évem, mintha másról sem szólt volna, csak harcra... ami valahogy mindig tavasszal tetőzött. Vajon mi történhet még? Egy egyszarvú ugrik ki valamelyik bokorból talán? Esetleg egy tündérlény táncol végig a szemünk előtt? Akárhogy is, nem gondoltam benne ennél mélyebben, csak Seant bámultam meg, meg a meztelen bőrfelületet, ami legalább annyira természetesnek hatott, mint a puszta lénye ezen a helyen.
- Nem akarlak kiábrándítani, de a méreteid... nos odalent is teljesen emberinek tűnnek. Persze állapotban még nem láttam, de megértem, túl hideg van. Még a látványom sem tujda feldörzsölni a hangulatod... bár ez a fura a te korodban. - Csípkelődtem vele tovább, ahogy a hátsóm ott landolt a hűvös avarban.
Felé nyújtottam a lábamat, ami furcsán színátmenetesnek tűnt ebben a hűvösben. Kék és lila keveréke volt, ahogy egész átfázott. Kicsit belesimultam jobban a puha bőrrel Sean érintésébe... hát igen, sosem volt bőrkeményedésem, ezért leginkább egy kislány lábfejének érintésére hasonlíhatott. Ezt az egyet viszont nem bántam. Már amúgy is megszoktam, hogy nem sok férfiasság szorult bennem a túltengő agresszión kívül, ami időnként előtört belőlem, helyrebillentve a nemi szerepeket.
- Fura cuccaid vannnak, Elliot - alighogy ezt kimondta, megjelent Azazel és két mellső lábát a vállaira vetve mosdatni kezdte. Csak egy pillanat, egy mordulás kellett és az állat azonnal a földre lapult... hirtelen nagyot dobbent a szívem, mintha Gabrielt láttam volna más testbe. Nem kellett volna ezen gondolkodnom, mert azonnal megéreztem a torkomban a gombócot. Mégis Sean dominanciája a kutyák irányítása felett, őt idézte.
- Te vagy az alfahím vagy mi van, Seanci? - kérdeztem és nagy nehezen felkeltem a földről, kicsit leporolva a nadrágomat, nem mintha ez segített volna azon, hogy beletérdeltem a mocsokba. - Remélem nem baj, ha én nem hódolok be... - Pedig milyen szexi volt, ahogy a kutyára mordult. Megköszörültem a torkom inkább a mondandóm végén, majd kicsit körbe néztem az erdőbe.
- A cuccom itt van valahol, nyugi körbepisiltem, hogy megjelöljem a területem - magyarázta, majd ő is felkelt és elindult valamerre. Zsebretett kézzel léptem mellé és intettem a kutyáknak hogy ugyan kövessenek már. - Egyébként gondoltam, mivel nincs mit csinálnom és az utcán élek, beköltöznék Roxmortsba hogy riogassam Dumbledore kölykeit. Biztos rohadtul unatkozhatnak.
Kicsit meglepődtem, hogy Dumbledore-t emlegeti. A halálhíre még külföldre is eljutott hozzám, így sejtésem volt róla azért, hogy milyen állapotok uralkodnak itthon... lényegében akkor gondolkodtam el először azon, hogy talán mégis csak haza kéne térnem, vigyáznom az anyámra. Csakhogy túl önző voltam ahhoz, hogy meg is tegyem. Ezért halt meg, helyettem halt meg.
- Dumbledore évekkel ezelőtt meghalt. Szóval McGalagony kölykeit riogathatnád. - Rántottam vállat. - Ugye azt tudod, milyen évet írunk? - Kérdeztem és közben kibújtam a kabátomból. Nem éppen az ő mérete volt, de azért menet közben gyorsan a vállára terítettem, hogy legalább egy kicsit védje a felsőtestét, a hátát. - Így ni... ne fázz meg.
Kicsit beljebb mentünk az erdőben. Pisiszagot nem éreztem ugyan, de egyre több szétszaggatott anyagdarab szegélyete az utat, ahol haladtunk. Egy-kettőt megszagolták a kutyák is, meg néha-néha előre futottak. Csak Agiel volt olyan közel hozzánk, hogy hozzá tudott simulni időnként Sean meztelen lábához.
- Amúgy... ha kell tudok farkasölőfű főzetet készíteni. - Jegyeztem meg halkan. - Ingyen... mármint szexi ez az alfahím dolog. Csak tudod... kevésbé fájna...

[- Nem akarlak kiábrándítani, de a méreteid... nos odalent is teljesen emberinek tűnnek. Persze állapotban még nem láttam, de megértem, túl hideg van. Még a látványom sem tujda feldörzsölni a hangulatod... bár ez a fura a te korodban - k]

☾ I'm crossing out names, and no one is safe☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-á-p-r-i-l-i-s-7

☾ m y f u r ☽

Az erdő hangjai lassan kezdenek normálisan visszatérni, és az érzékeim is hellyel-közel jobban működnek, mint az ébredésem pillanatában. ELnézem a kutyákat, halovány fintorral az arcomon. Meg volt a saját falkájuk, a saját családjuk, én meg valahogy most sem éreztem annak a késztetését, hogy szerezzek megamnak valamilyen falkát, verődjek csapatban. ELvoltam egyedül, az utcán, lopkodva és éhezve néhanapján, a csendes magányommal és azzal, hogy ki kellett volna találnom, hogy a bosszúm után mégis mit is kezdjek magammal. Nem voltak különösebb céljaim, bár  abújkálás, a körözési plakátoknak köszönhetően még mindig napirenden van. Még jó, legalább mozgásban tartm és nem leszek egy kövér vérdisznó, aki csak dobzódik az egyik sikátorban és hízik a szemeten. Összevont szemöldökkel fürkészem Elliotot, ahogy a kutyák között van, valahogy nem igazán néztem ki ezt belőle, inkább az a fazonnak tűnt, aki macskákat tart.
- Nem akarlak kiábrándítani, de a méreteid... nos odalent is teljesen emberinek tűnnek. Persze állapotban még nem láttam, de megértem, túl hideg van. Még a látványom sem tujda feldörzsölni a hangulatod... bár ez a fura a te korodban - kiszalad belőlem egy horkantás.
- Milyen meglepő, talán egy elefántéhoz kéne hasonlítania, így ember akakban? - kérdezek vissza irónikusan. - Igen Elliot én túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy kanosodjak bármire is, teljesen igazad van - fűzom hozzá szarkasztikusan, amjd lassan feltápászkodom a kissé fenyőtűs, homokos talajról, és még arra sem parazolok energiát, hogy leseperjem magamról a koszt. Túl sok energiába kerül még midnen még a visszaváltozás után.
- Én midnig alfa vagyok, tudod, egy egy személyes falkában ez nem túl gyakori - dünnyögöm, miközben elindulunk arra lassan, amerre a cuccaimat hagytam. Ha szerencsém van most nem hordják szét  amókusok. Vagy a medve. A medvékkel kifejezetten ellenséges a viszonyom. Gondolom ez olyan farkas dolog lehet. - Ha eleget gyakorlom rajta te is befogsz - sóhajtok szemforgatva, és kerülgetni kezdem a fák gyökerét. Nem az ösvényen megyek, nem akarok hülyét kapni az emberektől, idegesítőek amikor pucéran meglátnak.
- Dumbledore évekkel ezelőtt meghalt. Szóval McGalagony kölykeit riogathatnád. Ugye azt tudod, milyen évet írunk? - szólal meg Elliot, mire én kikerekedett szemekkel megtorpanok.
- Miafasz? - csúszik olyan nemes egyszerűséggel a kérdés a számra. Valahoyg DUmbledore olyannak tűnt aki elkaristol még úgy... néhány száz évig, ha már akkor is sikerült neki pár száz évesnek lennie. - Ö, nemtom. Gondolom olyan... Olyan 90-es éve vége? - kérzdeme, igzaából nem nagyon foglalkozom az idővel, kicsit midnen furán új volt még így is ahogy kilógtam az azkabanból, meg lefoglalt az, hogy az aurorok a sarkomban voltak, szóval kissé lemaradtam volna? Azt nagyjából tudom, hogy olyan 23 körül lehetek. - Olyan 12 körül voltam, amikor elvitt Thomas. Vagy nem? Fogalmam sincsen - vonogattam a vállamat. - De tényleg mi a szar történt?
Közben megérzem a hátamon a kabátot, kimormogok egy köszit, majd Elliot állítására megint csak megvonom a vállamat.
- Nem nagyon szoktam hazsnálni, Volkova is adott egyszer, de ha nem teliholdkor engedem ki a vadállatot, akkor magától robban. Kelelemtlen lenne ha letépné a fejed vagy ilyesmi, nem? - kérdezem, majd lassan odaérünk a cuccomhoz, ahol persze ott a cuccom kissé szakadt állapotban, de legalább a pálcám megvan.

the w●lf


Sean
2002. április 7.
Kora reggel

outfit

16+

– Milyen meglepő, talán egy elefántéhoz kéne hasonlítania, így ember akakban? – Az ironikus hanghordozás ellenére kicsit felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy én totál komolyan gondoltam. Legalábbis részben, mert hát azért elvárható lett volna egy alfától, hogy a méret úgymond a szeren legyen. Egyelőre elfogadtam nehezítőkörülménynek a hideg időjárást és egy hümmögő bólintással el is engedtem a téma ezen részét.
–  Igen Elliot én túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy kanosodjak bármire is, teljesen igazad van – válaszolta, miközben feltápászkodott. Láttam, ahogy a tűlevelek, a por nyomot hagynak a bőrén. Egy-egy levél bele is fúródott a bőrébe, így csak a karját poroltam le, a hátsóján egészen fájdalmas lenne. Egyszerre kihúzogatni esélytelen volt, de egy csipesszel pár perc alatt meglenne, ha kibírja a fene nagy férfiasságával.
– Nekem határozottan ivarérettnek tűnsz, blöki. – közöltem és sokat mondóan végig néztem rajta, mielőtt elindultunk volna. Az erdő belseje felé haladtunk, bőven letérve az útról. Nem bátnam. Én is jobban szerettem a járatlan területeket, ott az ember sok érdekességet észrevehetett a pucér vérfarkason, na meg egy őt követő, túl merész varázslón kívül is.
–  Ha eleget gyakorlom rajta te is befogsz. – A kis sóhajtás egyenesen fenyegetőnek hatott. Tetszett, hogy elhiszi, hogy én bárkinek is behódolok. Csakhogy ez nem igazán történt még meg eddig… legfeljebb időszakosan és én tanulok a hibáimból. Sokszor olyan dolgokat engedtem, amik megsebeztek. Sean persze ezt nem tudta. Neki csak egy oldalamat mutattam meg, már azon kívül, amelyik finom puszit lehelte az ajkai sarkába legutóbb.
– Ezt úgy érted, le akarsz teperni? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy veszi a lapot… de nem is számított igazán. Csak flörtölgetek, mert flörtölgetni van kedvem, a többi rajta múlott. Bár kétlem, hogy örült volna, ha megérzi rajtam Aiden illatát, ha mondjuk leteperne szíve szerint. Az ilyen farkassrácok szaglása nagyon érzékeny, az egész nem történt négy napja.
– Miafasz? Ö, nemtom. Gondolom olyan... Olyan 90-es éve vége? – kérdezett vissza. Egy kicsit megköszörültem a torkomat és azon agyaltam, hogy vajon fázik-e. Ez valamivel könnyebb kérdés volt, mint az, hogy most komolyan nekem kéne őt felvilágosítani… nagyon szerettem Seant. Igen szerettem, mint egy furcsa, különc barátot, ezért nem akartam éppen én kiábrándítani, hogy a világ, amiben hisz egész egyszerűen nem létezik.
– Olyan 12 körül voltam, amikor elvitt Thomas. Vagy nem? Fogalmam sincsen. De tényleg mi a szar történt? – kérdezte. Nyeltem egyet, ahogy megtorpantunk és végre meg tudtam igazítani a vállára ejtett kabátomat. Kicsit összehúztam rajta, bár tudtam, hogy kicsi neki és nem lesz tökéletes.
– 2002 van. – Válaszoltam végül egyszerűen és felnéztem a szemébe, majd tovább indultam, hagyva, hogy megelőzzön annyira, hogy mutassa az utat a megfelelő irányba. – A második varázslóháború kezdetén megölték a halálfalók Dumbledore-t. Az utódja lett McGalagony… de persze nem voltam én sem itthon, szóval csak másoktól hallottam az egészről. – Tettem hozzá. Nem voltam nagy szakértője annak, ami itt történt abban a tizenöt évben, amíg erdőkben és sivatagokban aludtam, azt hazudva magamnak, hogy ez így tökéletesen rendben van.
–  Nem nagyon szoktam hazsnálni, Volkova is adott egyszer, de ha nem teliholdkor engedem ki a vadállatot, akkor magától robban. Kelelemtlen lenne ha letépné a fejed vagy ilyesmi, nem? – kérdezte, ahogy elértünk egy kupac rongyhoz. Biztos kellemes ruhadarabok voltak… amikor még egyben voltak. Mostanra éppen csak a mellbimbóit tudta volna eltakarni velük.
– Az energiákat másképp is le lehet vezetni. Például szexszel. – Közöltem a lehető legnyersebben és a hátsójára pillantottam. A kabátom túl rövid volt ahhoz, hogy eltakarja. Persze volt közöttünk némi magasságkülönbség, meg ő vállasabb is volt nálam. – Na jó, Seanci, most velem jössz. – Mondtam és felkaptam a pálcáját a rongykupacból, a kezébe nyomtam. – Ki kell húznom néhány tüskét a seggedből. – Tettem hozzá, majd azzal a lendülettel hoppanáltam is vele a házba, az Aiden illatú szobámba. – Feküdj le. Hasra.

[– Ezt úgy érted, le akarsz teperni?]

☾ I'm crossing out names, and no one is safe☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-á-p-r-i-l-i-s-7

☾ m y f u r ☽

Annyira émelygek, hogy szinte érzem a véres hányást feléjönni a torkomba. Kíváncsi vagyok nyeltem-e már le valami emberi szálkát a nagy marcangolás közben. Elég fos halál lenne úgy megdögleni hogy kiszúrja a gyomrom egy nem tudom. Egy karnak a csontszilánkja. fasza lenne, komolya. Tuti emberi alakban találná meg valamelyik gyökér mugli a hullámat, és ha felboncolnak majd megállapítják, hogy kannibál voltam. Bár nem tudom mennyire vagyok az. Végül is még nem tartok ott, hogy emberi testrészeket tároljak a hűtőmben. Mondjuk nincs is hűtőm, badum tss.
Csak imbolyogva megborzolom a hajamat, miközben körbeugrálnak a kutyák.
– Ezt úgy érted, le akarsz teperni?
Elliot kérdésére csak lomhán megvonom a vállamat, ennynire futotta az energiámból a piszkálásra, meg amúgy is másra sem vágytam, csak hogy megtaláljam a cucccaim, legalább a pálcámat, hogy ne keljen pucéran végiglobbiznom megint egész londonon, mint akkor, amikor még pálcám sem volt. De imádtam azt a pár hónapot, komolyan. Főleg  arandom betaláló aurorokat, akik amúgy még most is néha üldöztek, de örültem, hogy a hülye körözési plakátjaimat kezdi szarrá kenni az időjárás, és a minisztérium egy lusta dög újat nyomtatni.
- Ja leteperlek, és mindennek a tetejébe meg is téplek, tudod, szeretem ha véres a dolog - fanyalgok, meg presze azért kellően perverzül hangzik is atól függetlenül, hogy kibaszottul tolom az iróniát. Azért egészen bírtam Elliotot, mondanám úgy, hogy annyira, hogy meg tudnm tépni, hogy megízleljem milyen az ő húsa. Kifejezetten aranyos vérfarkasos dolog lenne nem? Csak letépném a fejét meg minden. Oké, tudom, hogy csak azért túlzom el a dolgokat, hogy legalább ne őrüljek bele abba, hogy havonta talán több ember halálát is okozom, hogy meg kellett ölnöm az első lányt aki baromi sokat jelenthetett nekem. MIndezt egy gazdag fasz miatt, aki imádott játszani. Én én nekem is jástzanom kellett vele. De ennyi kellett ahhoz, hogy józan maradjak, hogy annak a Seannek a józanságát ne veszítsem el, aki a gyerekkoromból megmaradt. És amúgy sem akartam volna bántani Elliotot se. Se Aident, bárhol is járt az a nyomi. Se az öccsét, aki képes volt eltaknyolni bennem, mint ahogy most elesett Elliot.
– A második varázslóháború kezdetén megölték a halálfalók Dumbledore-t. Az utódja lett McGalagony… de persze nem voltam én sem itthon, szóval csak másoktól hallottam az egészről.
Megtorpanbtam, és kikerekedett szemekkel bámultam Elliotra. Tényleg kibaszottul nehéz beleilleszkedni abba a világba ismét, ahonnan hosszú, hosszú évekre kitéptek. Lehunytam a szememet, és agyaltam. Igen, valami rémlett, hogy sutyorogtak Voldemortról, hogy mindeki fosott tőle, hogy volt egy szemüveges nyomi a húgom házában, akit midneki úgy várt mint a messiásra... De a képek zavarosak, és homályosak. Emlékszem a Roxfortban megtanultakra, de azon kívül a többi emlékem szilánkos füstfellegg mögé tömörült. És mennyi volt még mögötte. Mennyi kifakult kép. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem ezt, hogy néztem volna a filmet, de helyette kiégett filmkockákat kapok.
Oké, Sean. Csak a fél világ a feje tetejére fordult, miközben te az azkabanban rohadtál.
- Az szopás - mormogtam egy hümmögés keretében. Mivel látszott ELlioton, hogy ő se tudott olyan sokat erről, inkább nem faggattam anynira a többi dologról. vajon Fraserék kertje az ostrom miatt volt olyan halott szagú?
Ahogy a cuccomhoz értünk, szinte megkönnyebbültem felsóhajtottam, ahogy Elliot a kezembe nyomta a pálcámat és már készültem arra, hogy végre kényelmes farkasalakomba elbandukoljak egy koszos kis sikétorba kipihenni ezt a rohadt teliholdat, mert most a farkasom is elégedetten mormogva szunnyadt bennem. De mielőtt bármit is reagálhattam volna a szexes, vagy a tüskés válaszára, becuppan a fekete vákuum, és kijukadunk Elliottal egy házban, ami tömve volt Aiden szagával.
- Fincsi - kommentáltam szemforgatva, majd inkább nem vetettem bele magam az ágyba. Túl sok testnedvet éreztem onnan. - Gondolom nem kostanában mostány ágyneműt - pillantok rá jelentőssáégteljesen, majd a fenekemre nézek. - Most miért akarsz megszabadítani a tüskéimtől? Egy kibaszott sündisznő a seggem - modnom, és el is vigyorodom, de aztán csak elhasalok a szőnyegen. Aztán meghallom a birkák bégetését és érzem a jellegzetes szagukat is. A számat pedig éhesen megnyalom. Nincs is finomabb a nyers birkahúsnál.

the w●lf


Sean
2002. április 7.
Kora reggel

outfit

16+

Seannal valami nem volt rendben fejben... mintha kiesett volna neki jó pár év és még mindig a kilencvenes évek végén járna. Láttam azt a helyet, ahol élt, ahol Thomas Rowle megpróbálta teljesen tönkre tenni. Meglehet sikerült is neki... de én megkedveltem Seant, pontosan olyannak, amilyen. Ezért is vittem haza a házamba, hogy kihúzzam a fenekéből a tüskéket, szépen, egyesével, gondosan lefertőtlenítve a sebeket, varázslat nélkül. Nem tudsz mindenkit megmenteni O'Mara... - A hang kegyetlenül csendült bennem, ahogy megérkeztünk a szobába. Igaza volt, de én mégis mindig megpróbáltam... mert valahogy egyre könnyebb volt mások gondjaival foglalkozni, mint a saját sebeimet gyógyítani. Azokról inkább megpróbáltam megfeledkezni.
- Fincsi - Jegyezte meg az ágyra pillantva. - Gondolom nem kostanában mostány ágyneműt  - Folytatta. Hát igen, nem volt túl sok időm Aiden távozása óta itt rendet rakni... de egyébként is... csak szex volt... nem? Éreztem, ahogy a kérdés kicsit megzavar, kizökkent az eddigi gondolataimból. Eszembe jutott a manó, ahogyan azt az aranyport lehelte felém... felénk. Nem tudom. Gyönyörűbbnek láttam Aident, de pont annyira izgatott fel, mint korábban: erőteljesen, szenvedélyesen, forrón. Az érzések csak még erőteljesebbek és valóságosabbak lettek. De nem mertem beleélni magam. Nem tudtam valaha merni fogom-e még bárkivel is... Az egész élet egy játék volt.
- Bocsi... nem jutott eszembe, hogy esetleg egy másik férfi is bemászna az ágyamba. - Jegyeztem meg és elvigyorodtam. - De nyugi, nem olyan vészes... itt csak kétszer csináltuk. - Tettem hozzá és a kabátért nyúltam, hogy lehúzzam a hátáról. Tökéletes látványt akartam és hát lássuk be, Sean teste nem rossz, még az éhezés és a meglehetősen rossz diéta ellenére sem.
- Most miért akarsz megszabadítani a tüskéimtől? Egy kibaszott sündisznő a seggem - folytatta. Aztán lendületesen elhasalt a szőnyegen, mint egy dacos gyerek, aki nem érti meg, hogy az ágyra menjen csak azért sem. Mindegy, fogtam a pálcámat és míg ő a száját nyalta, az Aidenszagú paplanra lebegtettem a testét.
- Seanci, Seanci... ha jól viseled magad, utána kapsz báránypörköltet. - Mondtam és odaültem mellé, magamhoz hívva a fertőtlenítőt, a csipeszt és némi vattát. - Mármint bent van a hűtőben, csak fel kell melegíteni. - Magyaráztam meg és finoman végig cirógattam a hátán, csak úgy, hogy érezzem az izmaimat. Reméltem, hogy ez elég lesz arra, hogy legyőzzem a bennem uralkodó kétségeket. Mégis miért gondolnék arra, hogy megint normális kapcsolatban legyek? Az részletkérdés, hogy Aidennel... bárkivel... nem is érdemlem meg. Először elválok, aztán elhagynak, aztán meghalnak... ennél egyértelműbb üzenetet kaphatnék az élettől? Igen, házas akartam lenni, gyereket akartam... de ez már csak egy álom volt, amit nem akaródzott valóra váltani. Csak megint megtörténne ugyanaz.
- Ez el fog tartani egy darabig... - Közöltem meglehetősen halkan és az ujjaim közé vettem a csipeszt. Az első tüske könnyen kijött, de nem lepett volna, meg ha fáj neki. Óvatoan lefertőtlenítettem és jött a következő. - Ha szeretnél aludhatsz az ágyamban egy kicsit, vehetsz fürdőt, kapsz tiszta ruhát... megihatsz velem egy lángnyelvet. - Ajánlkoztam. Valójában baromi magányos voltam, jól esett volna a társaság. 

[- Oké, most összebolházom, remélem örülni fogtok -]

☾ I'm crossing out names, and no one is safe☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-á-p-r-i-l-i-s-7

☾ m y f u r ☽

Elliot szobáját és házát megtöltik a gyerekes illatok, a fű és a birkák különös szagának keveréke, a kávé illata, Aiden cigijének a szaga, és az ő illata, összekeveredve Elliotéval, és egy régen eltűnt nő hátrahagyott leheletni emlékével. Mindent éreztem, átjárta a ház falát, a bútorokat, még Elliot szétszexelt ágyneműjét is a családi illata. Kicsit furcsa volt. Nem emlékeztem rá, hogy milyen lehetett. De fájt a hiánya, nagyon-nagyon fájt. Talán el kellett volna mennem oda, ahol születtem. Talán találkozhattam volna valami maradékkal, ami belőlem és a múltamból maradt. Kissé sértetten morrantam fel, ahogy belebelgtet az ágyába, de aztán csak fújtatva belemordultam az ágymenűkbe.
- Oké, most összebolházom, remélem örülni fogtok - dünnyögöm. Majd megadóan odatartom ELliot felé a fenekemet. Van néhány hegem, régi viadalokról megmaradt nyomok, vagy néhány újabb is, amit csak azért szereztem mert összemarakodtam a közelembe kerülő vérfarkasokkal. Legutóbb is három rámszállt, de úgyis én nyertem. Mindig én nyerek.
- Seanci, Seanci... ha jól viseled magad, utána kapsz báránypörköltet. Mármint bent van a hűtőben, csak fel kell melegíteni - magyaráz Elliot, mintha kajával meg lehetne vesztegetni. De persze érzem én a bárányok illatát,  afriss húsuknak az ízét a fogaim alatt, ami remélem elmossa azt a maradék fémes ízt a számból. Kathrina ízét. Mindig abban reménykedem, hogy kikopik a vére a fogaim közül. De mindig ott van. Egyfolytában. És ez megőrjít. De szerenscsére túlságosan éhes vagyok ahhoz, hogy ne éljek a lehetőséggel. Már hozzászoktam, hogy nagyjából mindenki etetni akart. Én lettem London és környékének ázott ragadozója, aki elfogad néha egy kis adományt. Abba nem lehet meghalni, hacsak nem mérgezett.
- Oké, de legyen nyers, légyszi, úgy sokkal finomabb, mintha kisütnétek belőle a lényeget - dünnyögöm, és bizalmatlamnul méregetem a kezében lévő tűt, aztán csak megadom magam a tüskekiszedésnek. Néha meg-meg rándul az arcom és férfias morgás tör ki a torkomból, de igyekszem nem random letépni a fejét, mintha egy dínó lennék a Jurassic Parkból. Jó lenne tudni, miért vágom ennyire a filmeket. De inkább nem teszek neki semmilyen popkulturális filmes utalást, mert. Mert úgyis beijedne hogy mivan.
- Tudom Elliot, hogy így akarsz halálra kínozni, szóval köszi. Majd a szellemem meghálája neked, hogy itt marad kísérteni és megkeseríti az életed - mormogtam, és megint összerándultam az egyik kikerülő tüskétől és aztán a csípő fertőtlenítéstől. Meg persze a ház zártsága is fusztrálni kezdett, nem igazán szerettem, olyan érzésem volt mindig, mintha bármikor bárki lángra lobbanthatta volna, és akkor minden a fejemre szakad. Nem tudtam megmagyarázni, honnan jött ez az érzés ez a félelem. De a tűztől is félek. Alig vártam, hogy kiszökjek innen a szabadba.
- Ha szeretnél aludhatsz az ágyamban egy kicsit, vehetsz fürdőt, kapsz tiszta ruhát... megihatsz velem egy lángnyelvet.
- Köszi, anyu - forgatom meg a szememet, miközben érzem, hogy a bennem szunnyadó farkas alszik. És most egy kicsit békés egyedüllétben vagyok önmagammal. De tudom, hogy egy részemnek betegesen kezd hiányozni az a forrongás a belsőmben. Mert már a bőröm alá vésődött. És nem létezhetek már nélküle.
- Nem kell fürödnöm tök tiszta vagyok. De ha adsz enni meg piát, akkor már boldog vérfarkas leszek - dünnyögöm ásítva. - Remélem Aiden is örülni fog a pucér seggemnek, nem iagzán találkoztam vele a hármasrandink óta. Biztos kamaszodott - forgatom meg a szemem irónikusan. Nem igazán tudtam róla sokat, pedig egészen jól elvontunk ott a csendes piszkos esős ereszünk alatt pár évvel ezelőtt. Egy idő után azonban elfoygott a türelmem és elhessegetem ELliot csipeszes kezét a fenekemtől ha volt még benne, ha nem.
- Oké, oké, most már hagyjál, jól vagyok... - pattanok fel, makacsul magam előtt szorongatva egy takarót és esítok is egy nagyot. - Inkább engedj ki aludni.

◂ the wolf ▸

2002. április 7.
Kora reggel

◃ s e a n ▹

The wolf is howling in the forest of the night
He wants to, but cannot sleep
The hunger tears his wolven stomach
And it's cold in his burrow

style: simple ║ zene: Vargsången

Nem volt olyan furcsa látvány az ágyamban valaki más. Talán csak egy kicsit, de a gondolatot könnyen el is nyomtam magamban, ahogy elkezdtem a sérült terület fertőtlenítésével foglalkozni.
– Oké, de legyen nyers, légyszi, úgy sokkal finomabb, mintha kisütnétek belőle a lényeget. – Mondta, ahogy végre meg is nyugodott és beletörődött a ténybe, hogy most pedig szépen megtisztítom a problémás területet. Nem lett volna kellemes, ha mondjuk elfertőződnek azok a sebek… főleg, hogy nos… eléggé hátul vannak és magának nem tudta volna ilyen ügyesen lekezelni sem, a nyalogatás pedig, amit kutyaként csinálna csak még inkább nem segített volna a helyzeten.
– Az agyadat sütötték ki legfeljebb. – Válaszoltam, bár én semmilyen ételért nem rajongtam. A normális emberek viszont azt mondták, hogy a birkapörköltnél nem sok kellemesebb dolog van Észak-Írországnak ezen a kietlen szegletén. Seannak pedig energiára volt szüksége, nem mindenféle nyers húsra, amik a farkast talán táplálják, de az embert aligha.
Újabb mozdulattal rántottam ki egy tüskét a bőréből. Láttam, ahogy megrándul a teste, ahogy a fertőtlenítős vattát finoman a hátsójához nyomta. Hát igen, a lehető legkellemetlenebb helyen sérült meg. Én már csak tudom, milyen érzés, mikor ott kell ápolnia az embernek magát… és még csak segítsége sincs. Keserűség ült meg a számba. Hiába nyeltem, nem akart eltűnni. Persze néha eszembe jutottak a régi emlékek, de egyre kevésbé tudtak felzaklatni… inkább csak kellemetlenek voltak. Talán éppen ezért nem volt olyan jó ötlet lefeküdnöm megint Aidennel.
– Tudom Elliot, hogy így akarsz halálra kínozni, szóval köszi. Majd a szellemem meghálája neked, hogy itt marad kísérteni és megkeseríti az életed – morogta. Erre csak elmosolyodtam, hát persze… mintha belehalhatna abba, hogy kihúzzák a fenekéből a tüskéket. Ez inkább az érdekeit szolgálta.
– Hát annak nagyon örülnék. Úgyis túl szürkék a mindennapjaim.
Végig néztem rajta, ahogy ott feküdt. Nem látszott rajta annyira, hogy rossz diétán lenne, egészen szépen, szálkásan rajzolódtak ki az izmai. Már-már jól mutatott az elhasználódott ágyneműmön, kicsit beleveszve Aiden illatába… na és a bámészkodás az ugye még nem bűn. Aiden amúgy sem mondta, hogy igényt tartana rám… vagy hogy legyek megint a nyuszija… na jó, talán egy kicsit célozgatott rá ott a kőkörnél az erdőben. A francba Elliot, a francba! Ez nagyon fog fájni neked. A hang szokás szerint korholt és igaza volt. Tökéletesen értettem ahhoz, miképpen sodorjam bele magamat a lehető legrosszabb helyzetekbe. Megfogadtam, hogy többet nem keresek kapcsolatot, hogy inkább csak lefekszem minden szembejövő faszival, és akkor majd én irányítok. De a gyeplő pontosan úgy siklott ki az ujjaim közül, mint korábban.
– Nem kell fürödnöm tök tiszta vagyok. De ha adsz enni meg piát, akkor már boldog vérfarkas leszek – magyarázta ásítva. – Remélem Aiden is örülni fog a pucér seggemnek, nem iagzán találkoztam vele a hármasrandink óta. Biztos kamaszodott – folytatta némileg ironizálva. Hát igen, akkor még valóban egészen más volt. Aiden nem kamaszodott, azon már régen túl volt, egyszerűen csak össze volt zavarodva, nem találta a helyét ebben a világban, mert nem tudott leszámolni a múltjával. Talán sosem fog igazán, de éreztem, hogy megváltozott. Erősebb lett, határozottabb, felnőttesebb.
– Nem vagyok Aiden tulajdona… – közöltem aztán. Szerettem volna elhinni ezt a gondolatot, de amilyen hülye voltam, megint ezüsttálcán nyújtottam át magamat neki. Nem lett volna szabad. – De én örülök a pucér seggednek, főleg most… – A csipesszel megragadtam az utolsó tűlevelet, és kitéptem. Ám még mielőtt le tudtam volna fertőtleníteni, Sean úgy döntött, hogy elveszíti a türelmét és a takarómmal együtt felpattant.
– Oké, oké, most már hagyjál, jól vagyok... – Takargatta magát, miközben indulatosan beszélt. –  Inkább engedj ki aludni. – Természetesen megint rátört az ásítás, amit sikeresen át is ragasztott rám. Esélyem sem volt a szám elé kapni a kezemet, olyan hirtelen ült meg rajtam az álmosság. Kinyújtottam a kezemet, elkaptam Seant és egy lendülettel behúztam az ágyba.
– Na nem… te most az enyém vagy. – Közöltem és a fejemet a mellkasára fektettem, ahogy sikeresen lenyomtam a párnák közé. Reméltem, hogy nem áll ellen. Aztán szépen, a haját sodorgatva az ujjaim között, elnyomott az álom. Volt ebben a helyzetben valami megnyugatót.

köszönöm a játékot!