03/04 végzős bál

V é g z ő s b á l
to; Leonard J. Flint

2004. június 11.
" Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra."

outfited: bálos

Még csak nem is bosszankodom amiért megint kiütközik a szerencsétlenségem. Azon egy picit meglepődök ugyan, hogy a másik Hollóhátas olyan természetesen kap utánam, mintha mindig is ezt csinálta volna. Beharapom az ajkam, nem mondok semmit, nem firtatom, épp csak bedobom, lehetne akár zsonglőr is.
– A családom is rajongana az ötletért. – jön az ésszerű reakció, mire csak egy apró fintort ejtek meg. Mindig is mondtam, minden sokkal könnyebb lenne egy elcseszett család nélkül...legalább is nálam biztos.
- Lehet...hogy még jegyet is vennének az előadásra - próbálkozok azért, épp csak félig-meddig játszva el a gondolattal. Nem akarom, hogy a partnerem olyasmire gondoljon, amitől eltűnik az a mosoly az arcáról. Azt hinném ezt meg lehet szokni, de nem... teljesen más az arca, és mintha eltűnne róla az árnyék is, ami rendszerint rávetül.
Furcsálltam, hogy egyre több árnyék tűnik fel itt az erdőben, elsőre nem is értem igazán, miért jó ez, miért jönnek ide, de ez egészen addig tartott, míg nyögések nem törték meg a csendet. A létező összes kérdőjel kiül az arcomra, ahogy Leora pillantok. Oké, vannak hiányosságaim, de teljesen tudatlan nem vagyok. Attól, hogy én még nem csináltam, tudom, mi okozhatja azokat a hangokat.
- Ez természetes... a te társaságodban egy akasztás is kellemes lenne - forgatom meg a szemem, reagálva a tényre. Mert hogy az. Mindketten tudjuk, hogy az utóbbi időben nem feltétlenül véletlenül történtek azok az egymásba botlások, egyszerűen szükségem volt az ő társaságára. Elönt a jó érzés, mikor közli, és se érzi magát rosszul, de nem reagálok rá, csak csendben fürdök a boldogságban, és nézek a lábam elé közben, nem szeretnék ugyanis még egyszer megbotlani.
Egy fához érve szembe fordulok vele, mikor megfogja a karom. Megint úgy érzem, mintha szikrák pattognának, és mégsem akarok elfutni. Vajon ez is olyan ösztönös, mint akkor este? Tovább azonban nem vagyok képes gondolkodni, a közelsége megint leterít, és hálát adok a fénak, mert neki tudom vetni a hátam. Messze van a kellemes érzéstől, de legalább megtart.
- Ezért pedig jutalom jár. – látom, hogy mozog a szája, hogyne látnám, hisz milliméterekre van az enyémtől. Valószínűleg még az ajkaim is elnyílnak a döbbenettől, mert bár már nem egyszer játszottam el a gondolattal, vagy épp fogott el a kísértés, mégse tettem....tettünk semmit. Most csak annyira van időm, hogy behunyjam a szemeim, máris megérzem az ajkait az enyémeken. Kezeim elindulnak, hogy átkarolják a nyakát, miközben félszegen viszonzom azt a csókot, a magam tapasztalatlanságával, de annál lelkesebben. Mellkasom Leoéhoz feszül, és bár messziről, de hallom, hogy egy apró nyögés is köszökik. Közben persze az agyam tiszta, tudom én, hogy ha nem én lennék most itt, valószínűleg ugyanezt egy másik lánnyal tenné. Tudom azt is, hogy el kellene löknöm, és nemes egyszerűen közölni vele, ne szórakozzon velem. Azonban azt is tudom, hogy minderre nem vagyok képes. Gyenge vagyok.