Drumoise Moore

Drumossie mezeje a skóciai Inverness-től északra található, Culloden falucska határában. Az alacsony népsűrűség és korábbi viszonylag kevésbé látogatott volta miatt kedvelt helyszín volt kviddics mérkőzések rendezésére a skóciai mágusok és itteni csapatok körében. A 18. században itt zajlott le a muglik között a culloden-i csata, ahol a jakobita lázadókat az angol hadsereg leverte. Azóta muglik által kicsit gyakrabban látogatott terület, így ritkásabban, de alkalmi szinten még mindig rendeznek a területen kviddics mérkőzéseket, ebben az esetben persze megfelelő mugliriasztó bűbájokkal és védővarázslatokkal, óvintézkedésekkel fedezve a meccset a kíváncsi szemek elől, akik esetleg a csatatér emlékhelyét kívánnák felkeresni, bár az ideiglenes stadiont attól így is elég távol igyekeznek felállítani.

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Voltak pillanatok, amikor az ember úgy érezte, hogy "igazán" él. Amikor az a képzet fogalmazódott meg benne, hogy a jelenlegi helyzethez, a pillanathoz képest minden más csupán a létezés hézagainak kitöltésére szolgál és az "itt és most"-hoz képest nem is igazán az élet, csupán járulékos elviselendő szürkeség. Egyfajta eufória volt ez, kábítószer, a biokémia sajátos játéka, mely az ember pszichéjét befolyásolta s mindenkinek más volt, mégis jellegükben azért mutattak hasonlóságokat, ha tulajdonképpen csak elvont ideákról volt is szó. Zenélni, egy nőt ölelni és repülni: ez volt az a hármas, ami az én kábítószerrel felérő élménycsomagom volt. Nem volt meglepő hát, hogy az ember azon munkálkodott, hogy ebből minél többet és többet kapjon lehetőségek szerint.
Hivatásos játékos lettem, ezt az álmomat elértem, így végső soron mondhatjuk, hogy volt olyan terület, ahol rendszeresen megkaptam a magam adagját. Mert a repülés ugyebár nem feltétlenül azt jelentette, hogy seprűre pattanva sétarepülést végez az ember: nem, tartozott hozzá játék, csapat, további élmények. Amikor évekkel ezelőtt bekerültem először a Hollóhát csapatába, még őrző voltam, aztán terelővé avanzsáltam. Kényszerű posztváltás volt ez akkoriban, hiszen egy balesetem miatt került a csapatba egy másik őrző, aki még jobban is muzsikált mint én, viszont akkor ürült meg terelői poszt is és én rárepültem arra. Nem volt rossz döntés, mert ha szerettem is őrző lenni, az új posztot még jobban megkedveltem. Elsőre nyers erőt feltételező posztnak tűnik, de ha az ember belegondol, egy igazán jó terelő nem-, vagy nem pusztán az erő embere: egyrészt precíz, amikor célba kell juttatni egy gurkót, másrészt jó taktikusnak sem árt lenni, hogy felmérhessük: mikor kell valakit megvédeni a goromba golyótól s ki az, aki felé érdemes küldeni, hogy az ellenfél játékát a lehető legjobban megakasszuk, netán kritikus pontban lehetetlenítsük el. Anno a Mardekár terelői ezért is voltak szarok: nagy erővel és rosszindulatból játszottak. Nyers brutalitásuknak olykor volt hozadéka, de a Hollóhát másként játszott és ez az én alkatomnak is jobban megfelelt. Megtanultam átlátni mi zajlik a pályán, milyen taktikát alkalmaz egyik- vagy másik csapat és ehhez szabni akcióimat.
Véget értek a nyári edzőtáborok, az uborka szezon és lassan kezdetét vette az új évad, amit szokás szerint egy nemzetközi kisebb szabású barátságos trófea torna nyitott, mielőtt a rendes évi angol bajnokság kezdetét vette volna szeptemberrel. Szóval augusztusban már ezeket a meccseket kellett lejátszani, a Queerditch Emlékkupa keretében, ahol sikerült a Montrose Magpies-al a döntőig elverekedni magunkat s a Bigonville Bombers luxemburgi csapata ellen léptünk pályára ezen a meglehetősen napos, de azért erőteljesebben szeles nyári napon. A szél pedig nem is volt annyira jó barátunk, mert meg-megcibálta a seprűket és több fókuszt kívánt az irányításuk, minek következtében a meccs a szokásosnál picit jobban bővelkedett ilyen-olyan szabálytalanságokban a figyelmetlenségnek hála. Az egyik ilyen az volt, hogy az ellenfél terelőjével szinte egyszerre indultunk egy gurkóért, de ő az egyensúlyát vesztve egy mozdulatnál sikeresen bemutatott egy "bludgers backbeat"-et az én arcom rovására, s ahogy orrba kapott az ütő, hallottam a reccsenést, majd éreztem a hirtelen meleg érzést, aztán még egy koppanás, ezúttal a tarkóm, majd a hátam a lelátó korlátjának ácsolatán, ahogy pozíciómból hátratántorodva még a szél is megsodort. Fájdalomtól félvakon önkéntelenül kapaszkodtam meg a mögöttem lévő korlátban bal karomat hátravetve rajta, terelőütőmet elejtve. Jobb kezemmel a fekete kviddicstalár rejtekéből igyekeztem előkotorni a pálcám, míg közben a bíró is fújt és büntetőhöz készült a csapatom. Engem mégis más érdekelt jobban, s ahogy meglett a pálcám, igyekeztem gyorsan egy rutin varázslattal rendbe rakni orromat, ami szerencsére sikerült is. Nem ez volt az első ilyen eset és már rá voltunk készülve ezekre, begyakoroltam kellően a dolgot, hogy túlzottan ne akasszon meg. Persze arcom alsó fele véres maradt és minden bizonnyal a taláron is ott száradt már, de a fekete ezt annyira nem adta ki. Mélyen szedte a levegőt ajkaimon lihegve, ahogy a csillagokat kiűztem lassan szemeimből, bár a sajgó élmény és annak az érzése, ahogy a varázslat szerencsére nyomtalanul helyére reccsentette az orromat, még koponyámba lüktetett s fel se fogtam, hogy a büntetővel 10 pont ütötte csapatom "markát" és átvettük a vezetést.
Gondolataimat rendezendő hátrafordultam jobban, a seprűt a nézőtér palánkjával párhuzamosba hozva, hogy elkérjem oda beesett ütőmet miután eltettem pálcám, ez a mozdulat viszont újabb nem várt következménnyel járt: hirtelen szemtől-szembe találtam magam egy szempárral. És ez a szempár nagyon kék volt. És emlékeimbe is ivódott pár évvel ezelőtt mélyen. Blaire. Igen, a szemek hozzá tartoztak, ezt nehezen tévesztettem volna el, még akkor is, ha egyébként évek teltek el, mióta a Roxfortban utoljára láthattam. Az ütőm meg pont oda pottyant (elé, vagy az ölébe, magam sem tudtam, nem is figyeltem mi lett, amikor a korláton átvetettem karom s az ütőt elengedve kellett megkapaszkodnom. Talán ő vette fel önkéntelen, mert elé esett?) Nem mondtam semmit, csak némán néztem mélyen szemeibe addig az egy pillanatig, amíg a sportszert magamhoz vettem, majd már repültem is vissza a játékba. Fejben pedig egészen máshova... Hirtelen nehéz is volt hová tenni ezt a meglepetést, mert bár szokásom volt, hogy minden meccsre egy tiszteletjegyet küldjek neki bagollyal, soha nem jött még el. Ez utóbbi persze nem lepett meg, elég nyilvánvaló okokból, melyet évekkel ezelőtt a végzős bálon fedezhettem fel, mielőtt még ott eluralkodott volna a szeszély. S ha már szeszély: vannak az életben olykor megmagyarázhatatlan, cseppet sem racionális dolgok. Például az, hogy miért is őriztem az emlékezetemben azt, amikor Blaire-nek mondtam, hogy boldoggá tenne, ha látna profi játékosként a pályán. S hogy ennek miért tulajdonítottam akkora jelentőséget, mikor megvalósult az álmom és küldöztem a jegyeket, noha a kettőnk történetének volt egy keserű mellékíze számomra s ha végső soron nem is volt hosszan burjánzó a dolog, azért mégis valami oknál fogva mély nyomott és némi ideig sebeket hagyott bennem. Miért? Nem tudom. Nem volt racionális dolog, csak éreztem. Persze tudtam volna én ezt hosszabban magyarázgatni, még észérvek is társulhattak volna mellé, de a tény nélkülük is tény volt. Egyszerűen valamiért egyébkénti boldogságom perceiben is megőriztem azt a virágot, mely éppen nyitotta volna szirmait, de hirtelen megfagyott s azóta is ebben a dermedt állapotban leledzett. Lehet azért volt ez, mert az imént említett boldogság kapcsán mindig is volt bennem némi gyanú, hogy a körülményeknél fogva igen törékeny. S mostanra ez valahol igazolódott is. Életem egy érzelmi aspektusa merőben kérdésessé vált már egy ideje, én pedig most már voltam annyira érett, hogy ne az önpusztításba meneküljek, inkább a hivatásomba: a játékba.
Megráztam a fejem. Mindez ott keringett, belülről feszegetett, de koncentrálnom kellett! A meccsnek még nem volt vége! Összeszedtem hát magam s játszottam tovább, hogy ha teljesen koncentrált nem is voltam, azért kicsit összeszedtem magam és időben sikerült meglátni, hogy a két fogó az utolsó hajrában nyújtózik a cikeszért. Szívem nagyot dobbant, a luxemburgi volt előnyben! Körbepillantva fedeztem fel az egyik gurkót elérhető közelségben, majd ahogy egy széllökés hátulról a hajamba kapott, megértettem: annak az iránya jó. Lendítettem hát lesz ami lesz alapon, hogy egy jól irányzott kemény ütéssel küldjem meg barátságtalan csomagom a luxemburgi fogó nyújtózó keze felé, a találat pedig csúnya reccsenéssel tört csuklót. Brutális játék ez. És a mi fogónk meg kihasználva ezt, elkapta a cikeszt. Nyertünk.
Ováció robbant az eddig szinte csendesnek tűnő stadionban, én pedig kissé kótyagosan ereszkedtem a föld felé, hogy csapattagjaim közé állhassak egy csoportképre a trófeával úgy, ahogy voltam vérszutykosan, de aztán gyorsan igyekeztem is elillanni közülük, mert eddigre már a nézők közül is tódultak a pályára gratulálni-ünnepelni, még ha ez csak egy barátságos nyitány is volt a szezon előtt. De engem most nem töltött el jó érzéssel az, hogy emberek között szorongjak, így a lelátó alsó palánkjához surrantam az emberek között, ahol nem igazán ment ez a nagy tovuhabohu, hogy a palánknak vetve hátam vegyek mély lélegzetet, ami köhögésbe fulladt kicsit, hogy fejem végül lehunyt szemmel támasszam a fa felületnek. Kicsit kóválygott, a korábbi bekapott ütés még bennem lüktetett.

zene:ew - phantom pain

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

Ki kellett szakadnom London szmogos levegőjéből és most, hogy a bátyám Oxfordba dolgozik egész nyáron, nyugodtan élvezhettem a Skye szigeteki kastélyunk csendjét és nyugalmát. Valójában kissé féltem odamenni, nem Mathias miatt hanem a másik hívatlan vendég jelenléte aggasztott, de Eric Lestrange valamerre másfelé rontja úgy tűnik a levegőt. Az otthon illata felidézi a régi emlékeimet, a boldog karácsonyokat, a vitákat, a végtelennek tűnő nyarakat... a napjaim csendben nosztalgiázással teltek. Hol kilovagoltam a közeli erőbe, hol a mezőn gyűjtöttem a vadvirágokat, hol pedig csak kifeküdtem és néztem a végtelen óceánt. Gondosan kerültem bizonyos helyeket bizonyos rejtekajtók mögött. Eric titkos lakosztályát, mert ha bár a kísértés megvolt, féltem hogy félig belehalok látni s ezzel együtt újra átélni a múltat.
Nem véletlen szeltem körbe háromszor a világ minden sarkát. Félig futás volt előle, a kapcsolatunk csúfos vége elől és a saját kudarcomtól. Így legalább lekerült rólam a pályaválasztás gyötrő terhe is, s a magam ura lehettem. Korábban nem hittem a sorsba, kinevettem aki ilyen normákkal igazolta önmagát mivel gyengének láttam. Mostanra rádöbbentem, talán tényleg mindennek oka van. És talán nem véletlen a kandalló mellé dobott kviddicsjegyek halma sem. Némelyik már poros, némelyik szakadt vagy esőáztatta víznyomokkal tarkított... mennyi bagoly járhatott itt teljesen eredménytelenül?
Ujjaim közé kapom a legfelsőt, arany cirádás betűkkel tarkított égszínkék meghívó kemény, papírlapocskán. Holnapra szól...
- Végül is... miért is ne?
Félig hangosan mormogom magam elé és egy huncut mosollyal arcomon lépek a szekrényem elé. Nagy bajba úgyse kerülhetek hisz ennyi ember egy helyen... ugya, mi gond lehetne?

- Egy kis kákallag mazsolát? Vagy mindenízű drazsét aranyom?
- Nem, nem köszönöm...!
Utasítom el finoman kezemet emelve a nekem nyújtott tálakban sorjázó édességeket. A tömeg hömpölyögve visz be az ideiglenesen kialakított kviddicstérre. Régen saját páholyokba ültünk, most azt sem tudom hova szól a helyem egyszerűen csak áramlok a millió izgatott varázslótársammal. Nem szeretek továbbra sem zsupszkulccsal utazni és bár közel lett volna Skye-ról ide repülni nem kockáztattam meg hogy valamelyik otthoni seprű beriasszon a bátyámnak. Nem akarom még hogy tudja, hazatértem. Meglehet véglegesen.
Egy kisebb fanatikus csapat tör utat mellettem, többek köztük én is követik őket. Tátva marad a szám látva a pálya méreteit, ahogy kiérek a lelátókhoz. A roxfortban sem volt kicsi a meccstáv és voltam Londonban is pár mérkőzésen, de valahogy itt a szabad terepen másképp hat az egész. Egy kedves hölgyboszorka eligazít ami a helyemet illeti én pedig készséggel foglalok helyet. Közel vagyok a lelátó elejéhez amit nem is bánok, egyrészt nem vagyok égimeszelő, legalább látok és szinte karnyújtásnyira van a korlát.
Williamson mindig tudja mi a legjobb választás... gondolom magamba elismerően, ahogy a pillantásom körbejár a pálya minden szegletén. A szurkolók már szinte az összes lelátóhelyet elfoglalták, nagy szíbnes hömpölygő masszaként mocorognak a messzi távolban de szinte egy emberként ordítanak fel ahogy a két csapat seprűiken körbeszelik egyszer kétszer majd még egy harmadik alkalommal is a légteret.
Bennem megakad a levegő csak pislogok a kivetítőre amin egyszer csak megjelenik egykori háztársam jóvágású arca, ahogy az összes csapattagot végigmutatják. Körülöttem szinte őrjöngenek az emberek, jókedvük rám is átragad és pár perc után én magam is tapsolva állok fel drukkolva a csapatnak. A kvaff feldobásával kezdetét veszi a mérkőzés. Ha valaki elvét valamit hangos hördülés ha eredménnyel jár egy próbálkozás hatalmas ováció a reakció, és ez a hangorkán körülölel engem is. Beszív és lüktet az egész testemben. Így mikor Morgan arca vérben fürdik egy váratlan gurkótámadástól mindenki morog és felszisszen helyette is a fájdalomtól. Természetesen én is, bár én sokkal inkább azért mert mindez közvetlen előttem történik. El se akarom hinni hogy egy ekkora térben pont itt éri utol a bűvös labda, mert mekkora ennek ugyan az esélye? A szívem megugrik attól, ahogy a keze tőlem szinte karnyújtásnyira megkapaszkodik, a tudattól hogy talán most vagyok hozzá több év óta a legközelebb fizikálisan és ő mindezt nem is sejti.... nem vesz észre, mással van elfoglalva, érthető. És ez így is jó, bele akarok olvadni a tömegbe.
Más lányok persze körülöttem hangosan műzokognak hogy kedvenc terelőjük orra ekkorát reccsent. Mily fájdalom és veszteség. Szerencsére azért Williamsont nem kell nagyon félteni, talán a Mardekár kemény gurkói vagy csak az évek és a rutin a profi ligában, de nem hagyja el magát, sőt, gyógyító sem kell neki a pályára. Megoldja egymaga a helyzetet egy ügyes hippocrax-al és a játék folytatódik is tovább. Vagyis folytatódna, de neki kell az ütője, ami történetesen a lábam elé esik. Ahogy fordul összeakad a tekintetünk én ledermedve állok mint a riadt őz a reflektor fényében ő pedig meglepve pislog rám egy végtelennek tűnő pillanat erejéig. Láthatóan nem számított ittlétemre. Nem jön ki egy szó sem a számon pedig biztathatnám, mint ahogyan mások tennék és teszik is. Én azonban egyszerűen csak felé nyújtom az ütőt bátortalan kézzel, miközben vadul remegő belsőmön próbálok uralkodni. Van valami ebben a fiúban, ami ennyi év elteltével is megbizserget... talán az az átható barna pillantás...
Ahogy elveszi az ütőt és elsuhan vissza a pályára ugyanolyan némán mint én is a gyomrom kiold és a távolodásával megkönnyebbülök. Az éljenzés körbeölel én pedig leroskadok a székre. Tudomásul kell vennem hát, lebuktam.
A meccs izgalmasan alakul, élvezem is valamennyire a történtek ellenére is, elvégre varázslócsaládban nőttem fel, mindketten a bátyámmal imádjuk ezt a néha brutálisan barbár sportot.
- Gyerünk Williamson, szedd össze magad...
Nevetséges, hogy félhangosan bíztatom hisz több méterre tőlem esélytelen hogy hallja és mikor sikeresen irányba pakolja a mocsok kis labdát amivel eltöri a másik csuklóját arcomon egy önelégült félmosoly jelenik meg. Ezzel egyidőben le is fújják a meccset. A csapat minden tagja leszáll, összeölelkeznek a megdolgozott sikert megünnepelve örvendeznek. Ott van egy halom fotós és firkász, Reggeli Próféta, Szombati Boszorkány meg az összes többi képviselője. Innen fentről nehéz kivenni ki áll le nyilatkozni, kit nem engednek útjára, én csak remélem hogy Morgant is alaposan kifaggatják, hiszen ma elég aktív résztvevője volt a meccsnek.
A tömeg körülöttem oszladozni kezd, felállok én is és sodródom velük. Igyekszem a lelátó alján a pálya szélét elkerülni, örülnék ha a hátsó kijáratok nem lennének lezárva de sajnos nincs szerencsém és vissza kell fordulnom. Már csak ketten hárman sétálnak velem együtt a kijárat felé mikor halk köhintésre fordulok meg. Más is így tesz de ők csak egy elégedett mosolyt vagy egy gratulációt vetnek oda a sztárjátékosnak én meg... csak bámulok rá.
Mennyivel másabb lett... a a sok edzés jót tett neki. Mindig is sportos volt, most azonban már nem olyan kisfiús mint annak idején. Vonásai mélyültek, csak a tekintete ugyanolyan csibészes mint egykor. Mikor került ide? Rám várt volna? Valami azt súgja igen, de nem akarok hinni ennek a kis hangnak.
- Khm, szia! Örülök hogy látlak, remek játék volt...
Túl merev, túl kimért, túl félszeg... de hát hány év is telt el? Három? Meglehet négy is már... ki számolja? Hogy lehet ennyi időt bepótolni? Hol kellene elkezdeni egyáltalán?
- .. én... megkaptam a jegyed... és.. köszönöm.
Egy őszinte ám óvatos kis mosolyt villantok miközben belekapaszkodom a táskám szíjjába. A kínos csenddel azonban nem tudok mit tenni így a szokott enyhén hadonászós stílusban rögvest próbálom kimenteni magam a helyzetből lányos zavaromban.
- Ohm, mennem is kell, a zsupszkulcs tudod...
Azzal sarkon fordulok hogy égő fejjel lehunyt szemekkel eltűnjek Skócia másik szegletébe a múltam kísértetei elől.

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Az az időszak sokaknak volt sötét s ha az ember éppenséggel érőfélben lévő fiatalként kerül ilyen helyzetbe, az óhatatlanul deformálja. A pillanatnak élés, a nagy csalódások, veszteségek egy éve volt nagyon-nagyon korán, tizenöt-tizenhat évesen. Valami akkor eltört bennem és egy olyan pályára állított, amit ilyen-olyan módon tragikus viszonyok árnyékoltak olykor, volt, hogy az én hibámból. Mind jobban és jobban csúsztam bele az önpusztításba, anno a repüléstan RAVASZ-om is ennek hála csesztem el és kényszerültem a B tervre a második helyes jelentkezésemmel, kezdtem pálcakészítőnek tanulni. Az is tetszett, de a helyem mégsem találtam és csúsztam az apokaliptikus delíriumba. Mindebből végül volt olyan angyal, aki ki tudott húzni, egy tőlem valamivel idősebb hölgyemény, a baj csak annyi volt, hogy igazából mást szeretett s elég hely szívében nem maradt számomra. Már meg sem lepett a dolog, valahogy ebbe is bele tudok választani... igen, ott voltak az ismétlődő mintázatok mindennek a folytatásában is, bár az angyalt váltotta másik s én egy darabig azt hittem tán megleltem honomat, az utóbbi hónapok során rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem teljesen volt így. A dolgok változtak s ennek számos oka volt.
De annak, hogy tulajdonképpen miért is futottak ezek végig zúgó fejemen az itt és most, a meccs helyett, annak egy pár kék szem és a hozzájuk tartozó hat betűs keresztnév volt a kulcsa: Blaire. Elég volt most újra látnom, egyszer a kékségekbe pillantanom és a mélyben felkavarodtak a különböző áramlatok. Igen, ettől is volt kicsit kótyagosabb a fejem, mert egyébként kaptam én már sokat életemben, főleg az ereszd el a hajam év alatt, vagy amikor diákéveim végén végig stoppoltam Angliát. Hány kocsmai verekedésbe keveredtem? Adtam és kaptam ütéseket, ahogy az élet is pont így bánt velem.
Viszont ott volt az a pillantás, az a villám-sújtotta, egyszerre múlandó és örökké tartó pillanat, amíg tekintetünk összeakadt, amíg a hűs kék és a meleg fényű barna íriszek elmondták egymásnak, amit elmondani nem lehet így, s amit felfogni, végig gondolni sem. Akkor egy könnyed, bár kába mosolyra is futotta, hogy átvegyem az ütőmet és visszaröppenjek a meccs forgatagába. S nem is tettem rosszul, ha nehezen is találtam meg újra a magam- és a csapat ritmusát, végül egész jól sikerült a kritikus pillanatban.
Ugyanakkor nem vagyok teljesen elégedett magammal. Szerencse is volt ebben az egészben és játszhattam volna sokkal jobban, ha nem hagyom magam a tudatom- s tudatalattim prédájává válni. Ettől sokkal nagyobb önfegyelemre lesz szükségem a jövőben! Most meg? Most nem is tudom mire. Az biztos, hogy a kavalkádra, a nagy ünneplésre egyelőre nem, így a kötelező minimumot hozom, de utána gyorsan félre is húzódom, egy meggondolatlan újságíró pedig felém lépne, de én cseppet sem művelt módon köpök egy véreset oldalra, a hangás gyepre. Ez megtorpantja. Helyes. A firkászok-fotósok egy része már megtanulta: nem biztos, hogy engem érdemes megközelíteni. Nem feltétlenül tűrtem jól a bulvár figyelmet, pláne egy bizonyos okból s ennek hála vertem már össze budiban paparazzi fotóst, egy-egy ilyen akciónak meg az ő berkeikben híre is volt. A csapat PR oldalról meg bazírozott is rá, hogy a kemény kelta gyökerű terelő karakterét rajtam keresztül futtassa s így a szintén ilyen eredettel is büszkélkedő skót rajongók még jobban elfogadtak. Nekem meg viszonylagos nyugtom volt.
Most is, ahogy a lelátó lécfalának tudtam támaszkodni s elkezdek egy szövetzsebkendő után túrni a kviddics talár egyik zsebében, hogy azt megnedvesíthessem majd és le tudjam törölni az arcomra száradt vért. Viszont ez a mozdulatsor félbeszakadt, mert megjelent Blaire. Ez elsőre kicsit meg is lepett, mert tudtam, hogy a leányzó hajlamos lenne meglépni övid úton, ha úgy tartja kedve, én pedig mi jogon is rónám fel neki ezt? De örülök, hogy nem így tett.
- Oh, szia! Én örülök, hogy eljöttél! - biccentek mosolyogva s figyelembe véve társadalmunkban elfoglalt pozícióját, most biztos illene neki mondjuk udvariasan kezet csókolni, csak ahhoz elég szurtos vagyok, hogy ne tegyem. És hát ott van az a feszültség is, hogy jól esne megérinteni, de van bennem egy kis tartás is ettől, hogy nem venné jó néven. Őt is feszültnek látom, amit még egyelőre nem tudok hová tenni, mert korábban kicsit karakánabban reagálta le az ilyen helyzeteket. De nem mondom, hogy ez így ne lenne jó. Sőt, picit beszédesebb is, mint a határozottság, vagy a gőg fala mögé húzódni.
- Ugyan, fölösleges udvariaskodni! - legyintek. - Játszottam már jobban is! Nem volt rossz, de a remek nem ilyen! Viszont, ha már ilyen nézőm akadt, akkor azért igyekeztem megtenni, ami tőlem telt! - lassan a hangomra találok, ha eleinte kicsit akadozóbban formáltam a szavakat, de kezdtem helyre rázódni. Igen, ez már kicsit jobban önmagamra emlékeztetett, hiszen ott rejlett a szavakban egy kisebb bók is, de nem is becsültem túl azt, amit műveltem viszont abba se akartam belecsúszni, hogy álszerényen jobban degradáljam. Közben kezem csak előkerítette azt az anyagdarabot és a pálcámat.
- Én köszönöm, hogy eljöttél! Azt hiszem ezzel a meghívással tartoztam magunknak. És tényleg jó volt úgy játszani, hogy a nézőtéren tudhattalak. - reagálom le szavait, kerülve azt, amit ő is: nevezetesen, hogy ez sokadik jegy volt, amit kapott. Nem tartozik nekem semmilyen számadással, szóval erre a feledés fátylát borítottam. De nem úgy arra, hogy mindez egy évekkel ezelőtti délutánban gyökerezett, hogy nekem volt merszem igen is emlékezni arra, ami ott elhangzott. S onnan egyébként az elcsattant csókok sem voltak olyan messzire. Hogy Blaire mire és mennyire emlékezett, mit őrzött meg magában, ezt nem tudhattam. Mindenki máshogy van összerakva, mást tekint fontosnak.
Közben sikerült a kendőre némi vizet bűvölnöm s letörölgettem az alvadt vért az arcomról, amennyire tudtam. Blaire viszont ezt az időt akarja kihasználni a menekülésre. Ha korábban lelépett volna szó nélkül s úgy, hogy ide sem köszön, azt nyilván bántam volna, de nem lett volna mit tenni ellene. Most viszont ezt így nem tudom és nem is akarom elfogadni. Pálcától felszabadult kezemmel nyúlok utána a pillanat hevénél fogva s nem is igazán gondolkodva és finoman, de határozottan ragadom meg karját pont könyöke és kék ruhájának ujja között, puha porcelán bőrét érintve.
- Blaire, várj! - hangom határozottabban csendül, mint eddig. Egy picit viszont meg is szédülök, de nincs baj, talpon maradok. - Évek óta nem találkoztunk és ha már így összeakadtunk, hát... én... nagyra értékelném, ha nem hagynál itt ilyen hirtelen. Persze azt teszel, amit akarsz, de ha nincs dolgod, én szívesebben tölteném az időt veled, mint olvadnék be egy újabb meccs utáni ünneplésbe. - hangomon érződött, hogy ehhez tényleg nem volt kedvem, ahhoz ellenben nagyon is, hogy együtt töltsünk el némi időt. Határozottan állítottam meg, szavaim viszont óvatosabbak voltak, kicsit készek arra, hogy ha most tettek is lépést előre, akár hátrálni is tudjanak, mert hát... nem erőltethettem rá magam tényleg a másikra és attól még, hogy én megörültem neki, hogy jó volt újra a szemeibe nézni, elidőzni a korábban kislányos bájról most szépen metszett nőies szépségre váltott vonásain, filigrán alkatán, ez mind csak az én fejemben volt. Eddig is tudtam, hogy a maga módján hiányzott nekem, így ez a felfedezés nem volt új. Viszont az, hogy ő mit gondolt, mit érzett, az lehetett teljesen más és ez is volt annak a gyökere, hogy nem merészkedtem előrébb, csak tapogatóztam. Igen, itt jött a képbe, hogy zavarát még nem tudtam magamban helyére tenni, nem lehettem biztos abban, hogy az pontosan minek szól.

zene:ew - phantom pain

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

- Oh, szia! Én örülök, hogy eljöttél!
Sose voltam jó ebbe az udvariaskodós feszengős valamibe, amibe a társadalmi etikett belekényszerít. De ha már így összefutottam vele és lássuk be elég nagy pech hogy ekkora nézőközönség előtt pont nálam ejtette el az ütőjét, nem lehetek sem bunkó sem hálátlan. Mégis csak neki köszönhetem a jegyemet, amit bagolypostával küldött.
- Ugyan, fölösleges udvariaskodni! Játszottam már jobban is! Nem volt rossz, de a remek nem ilyen! Viszont, ha már ilyen nézőm akadt, akkor azért igyekeztem megtenni, ami tőlem telt!
Elbiccentem picit a fejem miközben hallgatom de csak mert a szavai mögött rejlő igazságot próbálom kiszűrni. Nem mintha ettől jobban sikerülne, de azért bízom benne hátha no meg mert egyet is értek vele. A ruhája még mindig vérfoltos és kissé az arca szeglete is. Hiába a törlés nem sikerült száz százalékos munkát végezni.
- Én köszönöm, hogy eljöttél! Azt hiszem ezzel a meghívással tartoztam magunknak. És tényleg jó volt úgy játszani, hogy a nézőtéren tudhattalak.
El kellene mosolyognom, de csak rezzenéstelen arccal meredek rá. Tartozni? Mégis miért? És kinek? Nekem? Vagy inkább magának? Rémlik, hogy anno említette ez az egyik célja, bár nem tudom valódi álma volt ez vagy csak amolyan komolytalan terv ami végül valósággá vált. Nem is feltétlen akarom ezt firtatni, így csak biccentek egyet és elfordulok. Jobb távoznom a feszengős nem teljesen kívánt találka megejtése után, de csak másfél lépésig jutok mert a csuklómon érzem ujjai melegét ami szelíden megálljt parancsol nekem.
Nem kellene hátra fordulnom, de mégis félig ösztönösen megteszem.
- Blaire, várj!
Csendes de határozott kérés ez aminek nem igazán lehet ellenállni.
- Évek óta nem találkoztunk és ha már így összeakadtunk, hát... én... nagyra értékelném, ha nem hagynál itt ilyen hirtelen. Persze azt teszel, amit akarsz, de ha nincs dolgod, én szívesebben tölteném az időt veled, mint olvadnék be egy újabb meccs utáni ünneplésbe.
- Oh...
Nyögöm ki meglepetten és a pályán sokasodó kisebb tömeg felé pillogok el, amit a csapat és az újágírók no meg a lelkes szurkolók tömege alkot.
- ... biztos, hogy... khm, biztos hogy nem akarsz visszamenni közéjük? Hisz várnak rád... Én... ráérek.
Vállat vonok nemtörődő stílusban. Ha kéri itt maradok, nincs okom haza rohanni de gondolom vannak kötelezettségei, amik miatt muszáj elengednie még ha átmenetileg is. Végtére is át kell előbb utóbb öltöznie.
- Ha szeretnéd megvárlak itt. Tényleg.
Elmosolyodom kedvesen jelezve, hogy tényleg nem fogom átverni. Lepillantok a csuklómra, amit még mindig fogva tart az ő keze. Nem mozdítom el csak kérdőn pillantok fel rá. Megy vagy marad... igazából rajta áll.

[- A csapat részei a mindennapjaimnak és a szurkolók, meg a sajtó sem sorolható az újdonságok közé. Szóval akár várhatnak is, mert az, hogy eljöttél és összefutottunk fontosabb.]

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Fel kell venni a ritmust. Nem könnyű feladat ez, mert miként is lehet egy eleresztett pillanat után kapni? Hogyan lehet elérni? Hogyan talál vissza az ember, ha egy pillanatra minden ütem szétesik egy zenekar muzsikálása közben? A választ erre nem tudtam racionálisan, de utóbbi esetben tapasztaltam meg a legtöbbször, hogy ez valahogy mégis működik. Talán valamilyen belső érzék kezdett ilyenkor dolgozni. És ez a belső érzék kereste a helyét akkor is, amikor Blaire-el futottam most össze váratlanul. Nem tudom, hogy valóban feszült-e még az a szál, aminek szinte ösztönösen próbáltam utána kapni és szavaim is valahol ehhez igazodtak. Egyrészt a tapogatózó udvariasság szinte természetesen adta magát, másrészt meg is lepett azzal, hogy megjelent. Nem az első jegyet kapta már és ha belegondolok a közös múltunkban, ott jobbára a félig kimondott, félig megélt pillanatok domináltak és ez nem is tűnt elég fedezetnek ahhoz, hogy tényleg kíváncsi legyen rám. De lehet, hogy végső soron tévedtem? Nem ez lett volna az első alkalom.
Nehéz helyzet ez, Blaire mintha nem is tudná, hogy miként kezelje és talán nincs is ezzel egyedül, egyszerűen csupán nekem olyan beszélőkém van, illetve olyan társasági rutinom, hogy látszólagosan ezen felül tudok emelkedni. Igen, én az iskolában is jobban meg tudtam azzal barátkozni, ha valamilyen társaság figyelmének a középpontjába kerültem, fürdőzni a dologban, de úgy, hogy közben nem adtam ki magam igazán, csupán egy szerepet jelenítettem meg. Ez pedig emlékeim szerint egy olyan dolog volt, amit Blaire nem is teljesen értett meg, vagy olykor el is bizonytalanította azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok...
Akárhogy is, azért csak sikerül megállítanom. Ahogy látom meg is lepi a dolog, de ha már elindultunk ezen az úton, akkor mégis végig kéne menni nem? Egyrészt úgy döntött, hogy mégis eljön, ami talán jelent valamit, másrészt ha már megláttam és megszólítottam, nem érdemes egy-két feszengős mondattá aljasítani ezt a lehetőséget.
- A csapat részei a mindennapjaimnak és a szurkolók, meg a sajtó sem sorolható az újdonságok közé. Szóval akár várhatnak is, mert az, hogy eljöttél és összefutottunk fontosabb. - mondom egyszerűen, de határozottan, igyekezvén Blaire tekintetét keresni közben. Igazat mondtam, a csapattagokkal való kapcsolat teljesen mindennapos volt, nem szakadt meg senki szíve, ha egyikünk-másikunk a maga dolga után ment, amíg a kötelességét ellátta és a pályán a maximumot nyújtotta. A szurkolókat kedveltem minden őrültségükkel együtt, de azért kellett némi távolság, a sajtót pedig igazából rühelltem. De ők se szerettek engem és ha őszinte akarok lenni, erre volt is okuk, mert vertem már meg paparazzi-t és vettem el a fényképezőjét (igaz őt mondjuk amneziáltam) de ez mutatja, hogy mennyire reagáltam barátságosan olykor a közeledéseikre.
- De tudod mit? Kicsit rendbe kapom magam, hogy ne legyek véres és ne sport ruházatban feszítsek, mert azért mégis hogy néz már ki ez egy ilyen stílusosan öltözött csinos boszorkány mellett? - egy könnyed mosolyt villantok a régi játékosság szikráit fellobbantva, majd folytatom. - Aztán találkozzunk a kettes kapunál található jegypénztár mögött. Igyekszem. - ekkor jövök rá, hogy még mindig fogom a csuklóját. Lepillantok a kezemre, egy pillanatra még finoma megszorítom, majd elengedem.
- Igyekszem. - teszem még hozzá, hogy utána tényleg távozzam a többiekkel az öltöző felé, akik eddigre szabadultak ki az emberek gyűrűjéből. Gyorsan el is kezdem magam rendbe szedni, futó zuhany maradék vértől megszabadulva, bár a fejemet ért traumának hála még egy pillanatra elkap a rosszullét és útjára kell engednem egy ravaszdi rókát,így még egy fogmosás is be kell, hogy férjen az időbe. Felkészült vagyok,nem az első eset, a kviddics veszélyes játék végső soron és ma olcsón meg is úsztam egyébként. De ha már így frissebb és talán üdébb is vagyok, magamra kapom a gönceim , amikben ma kijöttem a meccsre. Ezt követően elhagyom az öltözőt, majd a kifelé vezető folyosón az egyik falpanelt odébb csúsztatva slisszolok be a stadionépítmény szerkezeti elemei közé, hogy ezen az egérúton haladva jussak el a külső burkolatig. Itt is van egy laza elem, amit vállal megtaszítva ki tudok billenteni és kiléphessek a korábban említett jegypénztár háta mögé. Sajtó és szurkolók kikerülve. Elégedetten igazítom meg gallérjánál fogva a bőrdzsekit és keresem a tekintetemmel a csinos fiatal boszorkát, aki elméletileg itt kellett, hogy megvárjon.

zene:ew - phantom pain

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

Bár a zsivaj nagy, mégis olyan mintha köröttünk egy buborék lenne, mely kint tart minden illetlen betolakodót. Nem varázslat ez, hanem szimplán a szinte kiürült páholy kongó üressége ebben a szektorban, akiket hamarabb engedtek ki elvégre neves varázslók jelentek itt meg. Van aki még most távozik, de látva minket csak odébb vonul tapintatosan. Mintha csak sejtené, hogy ez a találkozás nem mindennapi…
- A csapat részei a mindennapjaimnak és a szurkolók, meg a sajtó sem sorolható az újdonságok közé. Szóval akár várhatnak is, mert az, hogy eljöttél és összefutottunk fontosabb.
Kikerekedő szemekkel kérdőn nézek továbbra is. Fontos lenne neki a találkozásunk? Azt hittem amolyan illemből küldözgeti a jegyeket, meg se fordult a fejembe hogy ennyi év után ő még sóvároghatna a figyelmemre. Meg hát aztán… mennyi de mennyi minden történt azóta. Szinte idegen nekem, akárcsak én neki és mégis… valami enyhe gyomrot szorongató érzelem ott van, azok a pillangók, akiket nem óhajtok elengedni.
- De tudod mit? Kicsit rendbe kapom magam, hogy ne legyek véres és ne sport ruházatban feszítsek, mert azért mégis hogy néz már ki ez egy ilyen stílusosan öltözött csinos boszorkány mellett?
Szavaira nem állhatom meg, elmosolyodom és talán kissé el is pirulnék az átható tekintetének kereszttüzében, de már kezdem ezt kinőni. Tett róla a sok utazás és a kellő mennyiségű tapasztalat hogy levetkőzzem a megszeppent jókislány szerepet. Jajj, csak a bátyám meg ne tudja!
- Van ami nem változik… bókmester..
Szúrok oda némi éllel a hangomban, de vidáman somolyogva. Érezheti hogy ez amolyan flörtszerű dolog, bár meglehet inkább nosztalgia részemről. Végtére is lássuk be, a Roxfort Casanovái között szerepelt évfolyamában Morgan is. Én csak ilyen férfiakkal voltam körülvéve. Vegyük csak a bátyámat vagy épp… Lestrange-t.
- Aztán találkozzunk a kettes kapunál található jegypénztár mögött. Igyekszem.
Bólintok a szavaira beleegyezően pár pillanat után. A torkom kissé kiszárad amikor megszorítja a csuklómat, de végül szabadon engedi, hogy a hűvös levegő körbecirógassa. Kirázna a hideg tőle de megállom hogy ne rázkódjak meg.
- Igyekszem.
Halkan kuncogás szalad ki a számon, kedves hogy kétszer is kimondja ezt a szót, maximálisan nyomatékosítva szándékát. Bár megértem, hogy megvan a félsz benne hogy eltűnök, mint  a kámfor, de mivel kicsikart szimplán a jelenléte egy felelőtlen ígéretet a részemről, nem szegem meg azt. Így mikor elfordul és alakját elnyeli az épületegyüttes pillantásom a burok, ami eddig védett egyszeribe kipukkan. A hangok berobbanak a fejembe, a távoli zsivaj moraja magára vonja a figyelmem. A kviddicsmezőre téved tekintetem, a hömpölygő tömegre. A lelátó többi része is fokozatosan néptelenedik el. Pár csendes perc után jövök rá, már csak én álldogálok ezen az oldalon, halk reszketeg sóhajjal elindulok kifelé, hogy a sztárjátékos által megadott találkapontot megkeressem.
Elsőre könnyűnek tűnt kilépni az épület korhadt fából és fémmel erősített szerkezete alól, tájékozódni sem volt felettébb megerőltető hisz magasan a falazaton a szektorok száma és a varázslatok iránymutatása izzó sugárként mutatták a Morgan által megadott találkapontot, de a jegyárus már felettébb ellenséges kedvébe volt a rajongó lánykák és autogrammkuncsorgó suhancok miatt. Kellett egy negyed óra, míg átvergődöm magam a csapaton illetve egy ügyes csellel és egy kendőzőbűbájjal sikerül átslisszannom a nem várt útonállókon, ennek következtében nem is kell sokáig várnom, mert két talán három perc múlva meg is jelenik a fiú, laza bőrzsekijébe kevésbé véres orral. Elmosolyodom, de miután elfelejtettem levenni magamról a bűbájt ő ezt nem láthatja. Látom ahogy keres a szemével, és látom ahogy a lányok sikoltva megrohamozzák de ő ezt csak később veszi észre. Ez pont annyi idő hogy én mellé lépjek és a fejem búbjára koppintva a rózsafa pálcával látható legyek immár előtte.
- Bú! Szia! Látod, látod, megmondtam hogy nem lépek le.
Sandítok fel csillogó szemekkel, mert várom bizony az elismerésemet. Aztán a felénk közeledő varázslókra vetem a pillantásom, akiket a jegyárus sem tud sokáig föltartani.
- 'Asszem mennünk kellene…
Húzom el a szám a kijelentésem után egy szelíd fintorba és immáron a fiún múlik mit akar vagy merre megyünk. Én teljességgel odabízom magam és azon se rágok be ha ráfirkant pár pólóra és kvaffra egy szignót.

[- Van, ami nem.]

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Igazán bámulatos dolog az emberei elme és a szubjektív tér, amit képes megképezni: manipulálja az idő múlását, hangokat, látványt, lehetővé teszi, hogy az egy valóságon belül sok kis igazság létezhessen. Teremtett és pusztított, önmagába zárt öntudatlan istenség volt. Jelen pillanatban például egyfajta légüresnek tűnő teret teremtett Blaire köré és körém s ki tudja külön-külön mennyi minden futott át tudatunk felszínes és mélyebb rétegeiben... a biztos csak az volt, hogy ha az igazságaink belül különböztek is, ezeket valami szál mégis összekötötte és ez érdekes felismerés volt. S ezt a felismerést csak egymás lehetett megtenni a jelek szerint.
- Van, ami nem. - bólintok csibészes mosollyal. - Például az, ahogy megvillannak a szép kék szemeid ilyenkor. - cukkolom tovább picit, talán azért, mert ez ismerős terep volt, de azért is, mert igazat mondtam. És azzal is igazat mondtam volna, hogy ha hangot adok annak is, hogy ez tetszik. Évek teltek el, valamelyest gyerekek voltunk, mugli mércével mindenképp, de mégis az ember személyiségének egy fontos része akkoriban kezd kikristályosodni és ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Meg igazából ha el is szaladtak, nagyjából három év mégsem olyan rettenetesen sok mindent egybevetve. Még rá lehet találni ismerős ösvényekre, felbukkannak az emlékek könnyen, ahogy a megszokott megmozdulások is. Nem hagytuk oda annyira régen, hogy ez erőltetést kívánjon és ebben a szikrákat pattogtató dialógus foszlányban ez teljes mértékben felsejlett. Azt sem volt szabad elfelejteni, hogy kétszer annyi éven át jártunk egy iskolába, ahol egy házba tartoztunk. Hat évig ettünk egy közös asztalnál, lazítottunk egy klubhelyiségben, évekig voltunk egy kviddics csapatban is. Változó intenzitású ismeretség volt ez, de rövidnek semmiképp sem mondanám és hát mindent egybevetve a roxforti házak jelentették a második családot minden diák számára, hiszen hét éven át életünk legnagyobb részét egymás társaságában töltöttük és nem otthon. Kapocs lett volna ez anélkül is, hogy Blaire-el volt valamiféle közös múltunk és nem tudom, hogy mindkettőnkben, vagy csak bennem szunnyadt egy tudatréteg alatt a "mi lett volna ha"...
De az idő azért teljesen nem állt meg a kedvünkért sem, így kénytelen voltam a cselekvés útjára lépni és elmentem rendbe szedni magam, meg átöltözni. Kellett ez, mert a meccs kis balesetét ki kellett valahogy heverni. Lehet a holnapi nap lesz amúgy szarabb, de most a zuhany azért segített helyre rázódni. De megbírom, nem véletlenül űztem ezt a sportot. Mondjuk így sem feltétlenül tudtam a gondolataimat minden téren összekaparni a zuhany alatt és nem is volt ez meglepő, mert az életem egyfajta káosszá vált a maga nemében hála egy ártatlannak induló franciaországi kiruccanásnak hála. Azóta sok dolog változott és ezeket nem feltétlen tudtam hová tenni. Blaire pedig valahol új ismeretlen volt az egyenletben. Ugyanakkor talán a megoldóképlet részét is képezte. Ki tudja?
Az kétségtelen, hogy állta a szavát és nem lépett le, mint kiderül a kiábrándító bűbáj megszűntetése után. Szerencsére jó irányba néztem, mert ugye ezzel teljesen nem tűnt el. Így nem néztem ki komplett idiótának. Azt meghagyom a visítóknak, akik sajna kiszúrtak maguknak még így is. Asszem a stadion következő felállításánál más útvonalat kell majd keresnem magamnak.
- Valóban! Egyébként sem voltál olyan, aki megfutamodott és máskor sem csalódtam abban, ha megegyeztünk valamiben. - biccentek egy könnyed mosoly kíséretében. Ez is tény volt, mert ha valamire megkértem, vagy amikor elhívtam, akkor állta a szavát, ha beleegyezett. Ez mondjuk esetemben sem volt másként, legfeljebb azt lehetett a számlámra írni, hogy ha pajkos kedvem úgy hozta kifograttam és szándékosan félreértettem dolgokat, vagy éppen szó szerint vettem. Mintha egyszer még az ablakon is kivetettem volna magam egy kifakadásának hála, egy ablak alatti teraszra érkezve, aminek ottlétével ő esélyesen nem számolt velem ellentétben, mert utána eléggé felhúzta a kékszemű szépség az orrát. Mondhatni megorrolt rám. De egyébként a neki küldött tiszteletjegyek is végső soron arról szóltak, hogy valamilyen szinten álltam a szavam, tartottam magam ahhoz, amit neki mondtam, bármi történt is velem az évek alatt.
- Igen, ezek mindjárt itt lesznek. - sóhajtok, de másra nem is számítottam. Gyorsan belekarolok hát Blaire fehér pamut fedte kecses karjába, ő pedig tudja, hogy mi jön így esélyesen elég stabilan fogja viszonozni a gesztust, hogy együtt hoppanálhassunk egy kapualj fekete ajtaja mögé, a nem messzi Inverness-be.
- Tök jó, hogy ennyire szeretik a csapatot, meg vannak rajongók, de... azért fárasztó tud lenni, pláne az elvakultabbak. A sajtó mondjuk szarabb, az is igaz. - vonom meg a vállam, az előbbiek kommentálása után. Lehet fölöslegesen járatom a szám, de a csend sem tűnt jó opciónak és valahogy autmoatikusan jött ez a téma, mert a suliban azért tudtam központba kerülni és ez nem egyszer tett Blaire malíciájának célpontjává. Nem mintha ő a hollós csapat hajtójaként ne járt volna hasonlóan például a meccsek előtt-után... Régi rutin volt talán ez is. Nyitom közben a fekete kaput, majd kilépünk az utcára a sürgő emberek közé, hogy aztán már a szomszédos MacCallums-ba térjünk is be. Ha Blaire nem figyelt erre, vagy hagyta, akkor most is rajta felejtettem az érintésem, belé karolva. Ha más nem, addig, amíg a bárban egy csendesebb asztalt nem fogtam magunknak. Itt mondjuk nem ismertek és nyugi  is volt egy hétvégi kora estéhez képest.
- Lehet ilyenkor kéne jönni a sablonos kérdéseknek, hogy "mi van veled, mesélj mi történt, meg hogy vagy", aztán udvariasan rácsodálkozni egymás életútjára kényelmes sekélyességgel, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez az, amire szükségünk van. - rázom meg a fejem kicsit, majd jön is az egyik itt dolgozó megkérdezni, hogy mit hozhat, én pedig egy whiskey-t és egy jó pint barnasört kérek, és persze Blaire rendelését is felveszi.
- Szóval nem az udvariaskodás jegyében mondom, de örülök, hogy eljöttél megnézni a meccset. Annak pedig még jobban, hogy ez nem merült ki végül ennyiben. - megérkeznek az italok, én pedig koccintásra emelem a whiskey-t, hogy utána el is tüntethessem. Egyelőre többet még nem mondok, már így is megadtam egyfajta alap hangot és az is érdekel, hogy Blaire mihez kezd ezzel az egésszel. Az is segíteni fog, hogy helyet találjak ennek az egésznek magamban.

zene:ew - phantom pain

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

A kapott bókra egy ajakrándulás a válaszom. Nem lepi meg a hirtelen megjelenésem, de láthatóan örül, ám ahogy a barna pillantása elvándorol rólam a közelgő nem kívánatos csapatra sóhajtva ad nekem igazat. Érzem, hogy kényelmesebb tempót szeretne most azonban kéz tűz közé kerülünk, ami a kötelességtudat és az önző mód megragadott szabadság és privát szféra játéka és ebben neki kell döntenie minek hajt fejet. Valahol arra számítok hogy elnézően sütkérezik kicsit a rivaldafényben, elvégre biztosan kötelessége kielégíteni a rajongók sóvárgását, ő mégis inkább belém karol. Ruhámon keresztük is érzem ujjai melegét, kabátom a szabad kezembe tartva kissé lejjebb enged majd felé indul. Elég ránéznem a fiú elszánt arcára, tudom hogy most hoppanálni tervez, abban viszont nem vagyok biztos hogy itt, a stadion közvetlen közele mellett lehet-e. Minden esetre igyekszem kiüríteni teljesen az elmém, nem akarom befolyásolni az úti célunkat sem megkockáztatni azt, hogy totál máshol köpjön ki minket a varázslat. Kabátos kezem belekapaszkodik a megragadó örvény miatt Morgan dzsekije aljába, így tulajdonképpen mikor megérkezünk egymással szembe állunk alig negyven centire.
- Tök jó, hogy ennyire szeretik a csapatot, meg vannak rajongók, de... azért fárasztó tud lenni, pláne az elvakultabbak. A sajtó mondjuk szarabb, az is igaz.
Bólintok egyetértőn, mert átérzem mennyire idegesítő mikor fotóznak, rohannak utánad vagy épp… követnek minden felé. Anno ugyan a suliban én is játszottam és ott is akadt pár idegesítő alsóbb éves, akit nehezen lehetett levakarni a folyosókon de az meg ez közel sem vethető össze. Egyetlen pillanattal időzik tovább a kezem a bőrkabát szélén, mint talán illene majd el is engem annál is inkább mivel a fekete kapu nyílik mi pedig kilépünk az alkonyodó utca gyér forgalmát erősítve. Karomnál fogva irányít én pedig nem húzódom el, ám meglepetésemre Williamson nem is tervez messzire menni, rögvest a szemközti kis néptelenebb pubba invitál be, melynek füstös melege durván arcba csap.
Úgy tűnik partnerem nem először fordul meg itt, mivel elég otthonosan kezd el mozogni a bárban, kezdve azzal, hogy kikéri az egyik félredugottabb asztalt kettősünknek. Figyelem a mozdulatait, és mikor elhelyezkedünk megpörgetem a gyér itallapot ujjaim között.
- Lehet ilyenkor kéne jönni a sablonos kérdéseknek, hogy "mi van veled, mesélj mi történt, meg hogy vagy", aztán udvariasan rácsodálkozni egymás életútjára kényelmes sekélyességgel, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez az, amire szükségünk van.
Hagyom hogy ő törje meg a csendet, mert annak ellenére hogy néha kínos tud lenni engem annyira nem zavar. Megszerettem a sok évnyi utazás alatt.
- Valóban nem lenne?
Felvonom a szemöldököm kihívóan, de mindeközben a pincér a rendelésünket kéri és Morgan italválasztását követően egy fél percnyi gondolkodás után ugyanazt kérem. Végtére is lebuktam egy többezer fős kviddicsmeccs alatt, rám fér egy erősebb ital is. Követem a pincér távolodó alakját tekintetemmel, talán ezért is érzi egykori iskolatársam hogy újra magához ragadja a szót.
- Szóval nem az udvariaskodás jegyében mondom, de örülök, hogy eljöttél megnézni a meccset. Annak pedig még jobban, hogy ez nem merült ki végül ennyiben.
- Meghiszem azt, pláne hogy nem is hoztad a legrosszabb formádat… - csipkelődök vicceskedve és feléje bökök a fejemmel. – Hogy van az orrod? Nem kellene azért megnézedned egy gyógyítóval? Rémlik, hogy rendszeres ájuldozó királykisasszony voltál.
Az idő közbe megérkező pohár pereme felett mosolygok rá, majd koccintok vele. Az ütődés hangja halk hátteret szolgáltat a vendégek beszélgetésének morajában.
- Amúgy, köszönöm a jegyeket. Nem tudtam hogy rendszeresen küldesz, mivel… nemrég tértem csak vissza az országba.
Elrévedek egy pillanatra. Nem tudom mennyire menjek bele az elmúlt évek kalandjaiba. Mert abból volt bőven. Egyáltalán érdekelheti őt? Nem akarom utatni. Általánosabb de egyben személyesebb kérdést teszek hát fel, ami furdal első pillanattól kezdve, mióta megláttam a kis tikettet.
- Miért küldtek őket? Már jó oké, azon kívül hogy megígérted egyszer rég, mikor még azt se tudtuk mik leszünk és hova sodor az élet minket. Azt hittem, rég… elfelejtetted…
És vele engem… de ezt nem teszem hozzá, csak az arca vonásaiból próbálom kiolvasni mi járhat a fejében.

[- Valóban nem.]

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Nem mondanám, hogy új volt a nagy nyilvánosság elől való meglépés igénye. Voltak helyzetek és napok,- nem is kevés-, amikor ez fel sem merült bennem, amikor nem léptem erre az ösvényre és nem azért, mert mondjuk a csapat menedzsmentje ezt erőltette volna ránk. Egyszerűen szerettem közvetlen és kedélyes lenni. Hálás voltam mindenkinek, aki eljött a meccseinkre, aki szurkolt nekünk. De egy komoly koncentrációt igénylő meccs után nem mindig volt ez a helyzet, ha meg sérülés is volt közben, akkor pláne. Egyes helyzetekben jobb volt visszahúzódni egy kicsit a magam világába.
Most is hasonló volt a helyzet, bár ezt nem egyedül tettem ezúttal: Blaire is velem volt. Ő más volt: nem rajongó, nem szurkoló, nem sajtós és ha netán kíváncsi is volt rám, akkor valóban rám volt az, nem a csapatban betöltött szerepem vagy a magánéletem bizonyos aspektusai miatt. Ez pedig mindenképp érték volt. Nyilván ez nem volt egyedi, voltak ismerőseim, akik tettek a kividicsre úgy en bloc és az is tök hálás társaságot jelentett. De az biztos, hogy most gyorsan döntök és egy társas hoppanálással változtatok földrajzi helyzetünkön. Miután errefelé gyakran rendeztek meccset, így már kialakult az, hova is tudok visszahúzódni. Inverness elég nagy mugli város volt ahhoz, hogy ideális terepet nyújtson. A belvárosban kötöttünk ki, de ez inkább előnyös volt, mert az utca forgataga még jótékonyabb volt, bár a muglik között kevésbé merült fel, hogy bárki is kiszúrna.
Egymásba karolva könnyedén fordulhatunk ki az utcára és bele is olvadunk az emberek sorába: két fiatal kart-karba öltve nem igazán kelt feltűnést, pláne ha egy pubba fordulnak be. A csapat miatt nekem kijáró felhajtás után ezt valahogy hallatlanul élveztem. Volt abban valami egyszerű és jó, ahogy egy letisztult és csinos eleganciával öltözött, valamilyen fura nyugalmat sugárzó Blaire-el a karomon léphettem párat az utcán mi közben rám se bagóztak.
- Valóban nem. - biccentek. - Ez olyasmi, amit bármikor meg lehet ejteni igazából, tehát ráér. - foglalom össze a véleményem egyszerűen már az asztalnál ülve. Persze amikor helyet foglaltunk előzékenyen kihúztam Blaire számára a széket, ha ezt hagyta. Szerintem nem is mondtam akkora hülyeséget, mert az újra találkozásunk felkeltett valami olyan eddig szunnyadó feszültséget, vibrálást, ami inkább kívánta a figyelmet és botorság lett volna hagyni banalitásba fulladni. Nem tudtam, hogy miért, de valahogy súlya volt ennek az egésznek.
Az italrendelést is megejtettük, én pedig ismét magamhoz ragadtam a szót. Blaire régebben sem volt egy fene csicsergős alkat, nálam meg ez változó volt. Teljesen jól elvoltam sokszor a magam csendességében, de azért azt se mondhatom, hogy ne szerettem volna a hangom hallatni, ha okot láttam rá. Most pedig volt rá.
- Megmarad, voltak már szarabb sérüléseim is. - vonom meg kicsit a vállam, miután a kis csipkelődését csak egy játékos mosollyal nyugtáztam. - Amúgy meg örülj neki, hogy egyszer a jelenlétedben dobtam el magam, retorzió nélkül ütögethettél! - hasonló hangnemben teszem még ezt hozzá, de talán az is dukálna, hogy ha az az ájulás nincs, nem biztos, hogy most így itt ülnénk. Az a kis baleset akkor és ott átszakított egy gátat, kizökkentette az egymást kerülgető leginkább verbális cicaharcot a maga kerékvágásából, ahogy a szituációban Blaire is lejjebb engedte a maga álarcát és én is. Koccintunk, majd jöhet is az ismerős érzés, ahogy a whiskey-vel felfűtöm és kicsit perzselem magam belülről.
- Igazán nincs mit! És merre jártál? - kérdezem is meg, hiszen ez adja is magát, illetve hát triviális volt, hogy ez magyarázza miért ez a sokadik tiszteletjegy ért célba. Vagyis a többi is célba ért, csak Ő nem volt otthon. Ez mondjuk egy érdekes adalék, mert lehetett volna az is ok, hogy nem kíváncsi rám például.
- Na látod, ez egy jó kérdés! - dőlök hátra, miután kortyoltam egyet a sörből s a korsót lerakva ujjaimmal rakoncátlan tincseimen szántottam végig.
- Tudod kedves Blaire, én úgy vagyok összerakva, hogy nem feltétlenül felejtek. Nyilván nem úgy értve, hogy az elmúlt fél év minden ebédmenüjét felsoroljam fejből, hanem olyan tekintetben, hogy akik- amilyen események fontosak voltak számomra, azok velem maradnak és időről-időre fel is idézem őket, ebben pedig segít az, amikor valami emlékeztet ezekre. Éppen ezért azt a késő tavaszi délutánt sem felejtettem el, amin erről esett szó. - azt mondjuk inkább a mosolyom és a tekintetem jelzi, hogy egy kedves emlékemről van szó. Igen, a mai napig nem bántam meg, hogy akkor elhívtam, hogy kockáztattam, még ha igazából tizenkilencre húztam is lapot.
- Viszont mélyebb racionális magyarázatot nem tudok adni asszem, így be kell érned azzal, hogy én gondoltam rád és egy részem remélte, hogy a küldött jegyekre egyszer lesz valamilyen válasz. - összegzem a dolgot, az ő kékségeit fixírozva. Tényleg nem feltétlenül tudtam a választ dolgokra, egyszerűen csak dolgoztak bennem késztetések és eddigi életem alatt arra jutottam, hogy nem rossz az intuícióknak engedni, mert a túlagyalás megfoszthat valamitől. Nem tudtam mennyire értette meg azt amit gondoltam, vagy helyesebben azt, amit éreztem. Meg lehet azt érteni? Főleg, ha én se értem? Talán azt remélhettem hogy együtt tudott vele érezni. Az, hogy eljött lehetett ennek a jele. Azt esélyesen sikerült éreztetnem, hogy én nem felejtettem el Őt...

zene:ew - phantom pain

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

- Megmarad, voltak már szarabb sérüléseim is. Amúgy meg örülj neki, hogy egyszer a jelenlétedben dobtam el magam, retorzió nélkül ütögethettél!
Ujjaim között forgatom a poharat míg felette a srácra sandítok. Összehúzom a szemem, hogy mérlegeljem mennyire viccel vagy mennyire akar belemenni ebbe a nosztalgiába, majd úgy döntök jobb leküldeni mindezek előtt azt a szíverősítőt. Csak arra nem számítok, hogy ennyire erős és köhögőrohamot kapok, ami átvált nevetésbe. Jó ideje már nem fogott rajtam az alkohol, de hát a tequilától spanyolhonban erősebbet nem kapni és már szinte el is felejtettem milyen az a jófajta skót lángnyelv mardosó ereje.
- Jól vagyok, nyugi! – intek mikor látom, hogy már mozdulna gavallér módjára, mint a szék esetében is, mely manapság igencsak meglepő ha nem a bátyámról van szó. Így rátérünk a kiesett évekre, és a merre jártál kérdésre, amire csak ködösítve merek felelni.
- Hát… jobb inkább úgy kérdezni, hogy merre nem? Bejártam a világot! Az egészet! És igen, imádtam! Milliószor jobb volt, mint a Roxfort ódon falain belül magolni az unalmas mágiatörtit!
Lehet eljön a nap mikor minden kis kalandomat, meglepő afférjaimat és egyéb érdekes tanulmányaimról is beszámolok illetve megosztom vele ezeket, de még nem érzem késznek magam, mivel magam sem tudom miért invitált ide. Pontosabban miért akart látni oly sok év kihagyás ellenére is. Válasza kissé meg is lep.
- Pedig kíváncsi lettem volna azokra az ebéd menükre barátom. – csipkelődök vele újra, és nem állom meg kiadom az adu ászt a kezemből.  – Pedig már azt hittem, titkon még mindig utánam epekedsz te hősszerelmes. De! Akkor így megnyugodtam…
Szegem fel a fejem, mint aki jól kiismerte a másikat. Tudom, hogy nincs igazam…. vagyis, jobb úgy fogalmazni nem teljesen vagyok számára közömbös, de nem áltatom magam. Biztosan van valakije, elvégre sztárjátékos és nem is rossz parti, elég csak a nagy barna szemeibe pillantani.
- Viszont mélyebb racionális magyarázatot nem tudok adni asszem, így be kell érned azzal, hogy én gondoltam rád és egy részem remélte, hogy a küldött jegyekre egyszer lesz valamilyen válasz.
- Hát eredménye lett, itt vagyunk. – széttárom a karom, mert magam sem hiszem el, hogy öt nappal azután, hogy visszatettem Angliába a lábam máris egy inverness-i kis kocsma levegőjét élvezem, ráadásul egykori barátommal.
- Mondanám, hogy terveztem meccs után odamenni de az igazság az őszintén szólva hogy mázlid van, amiért a lábam elé puffant az a labda. A tervem az volt hogy elsunnyogjak ahogy vége a meccsnek, mert… hát nem is tudom.
Kissé feszengek, mert nem jó bevallani hogy nem akartam vele találkozni. Mégis azt érzem így tisztességes, elvégre nem jó illúziókat kergetni.
- Talán a sok év kihagyás miatt nem tudtam örülnél-e nekem meg… nem váltunk el anno túl szépen. Ezért bocsánatot is kérek.
Vágtam hozzá sok pletykára alapozott vádat, ami hiba volt. És hasonló bélyegzést kaptam nem sokra rá én is mástól, ami teljesen összetört. Az élet már csak ilyen. A karma senkit nem kímél, s talán valahol rosszabb is mint egy főbenjáró átok.

[- Ez tényleg jól hangzik! És valamelyest átérzem a dolgot. Már azon túl, hogy a mágiatöri Binns előadásában ritka szar volt. Én még a háború és az ostrom után csináltam egy muglis-stoppos túrát, persze csak idehaza. De utána még megismételtem és volt, amikor Dél-Franciaországig elvetődtem így. De te sokkal több helyen jártál és ez izgalmas!]

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Nem tudom, hogy Blaire félrenyelt, vagy a szesztől köhög, így csak kicsit dőlök előrébb, hogy lássam mi a helyzet, de megnyugtat, én meg biccentek. Nem tudhatom, hogy mennyire bírja a piát mert igazság szerint csak egyszer voltunk olyan helyzetben, hogy ez valamelyest felmerülhetett volna, az általam szervezett szilveszteren, de az sem pont úgy sikerült.
- Ez tényleg jól hangzik! És valamelyest átérzem a dolgot. Már azon túl, hogy a mágiatöri Binns előadásában ritka szar volt. Én még a háború és az ostrom után csináltam egy muglis-stoppos túrát, persze csak idehaza. De utána még megismételtem és volt, amikor Dél-Franciaországig elvetődtem így. De te sokkal több helyen jártál és ez izgalmas! - nem forszírozom nagyon a dolgot, nem faggatom, de a hangomból is érezheti, hogy nem pusztán udvariaskodom, tényleg érdekesnek tartom a dolgot. Csak egyszerűen nem rohanom még le ezzel kapcsolatos kérdésekkel, ez a dolog rá van bízva jelen állás szerint. Cserébe meg valamit én is elárultam a magam életéből.
- Azt meghiszem, elvégre a káposztásbab lebilincselő téma! Annál már csak a fish'n'chips érdekfeszítőbb, ha pedig az ember igazán csiklandós hangulatában van, hát még a barbecue szószról is mesélhet! - igyekszem átszellemült arcot vágni, majd rákacsintani, mintha ez valamiféle visszautasíthatatlan ajánlat lett volna, majd csak elnevetem magam. A megjegyzésére viszont elül a nevetés, majd felvonom a szemöldököm. Erős tét volt, meg kell hagyni, de hangnemében illeszkedett ahhoz, amit korábban én is vázoltam. Itt és most nem sietek a válasszal, pontosan ez a jó helye a csendnek.
Faramuci ez egyébként, mert korábban pont azt vonta kétségbe, hogy mennyire vagyok képes őszintének lenni ilyen tekintetben, most meg az ellentéte lett az eposzi jelzőm. Ez meg gondolkodóba ejtett és arra engedett következtetni, hogy azért ő is rágódott a múltbéli dolgokon. Szóval egyelőre csendesen nézek a kék lélektükreibe. Sok gondolat kergetőzött koponyámon belül, emlékek, a múlt és a jelen járt karneváli táncot. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy nem igazán tudtam az életem bizonyos területein hol is állok. Csúszott ki a talaj a lábam alól és nem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy ez ellen küzdenem kellett volna. Nem is tudtam volna teljes mértékben, mert belecsöppentem egy olyan, rajtam túlmutató kalandba, egy olyan politikai játszmába, ami akadályozta, hogy menteni próbáljam a menthetőt. Ködös volt az egész.
Blaire ellenben itt volt velem szemben. Hús-vér valójában, egyszerre ismerősen és bizonyos mértékig ismeretlenül, átvitt értelemben távol és mégis közel. Ez pedig egy megkerülhetetlen tényegyüttes volt. Nem volt kétségem afelől, hogy egy elkerülhetetlen fájdalmas végzet felé robogtam így is úgy is, ha pedig a vég garantált, hát nem mindegy hány sebből fogok vérezni? Nem mindegy hány hasáb lesz a máglyán? Mélyet szusszantam.
- Nyomot hagytál bennem, olyat, akár egy borostyánba merevedett kipattanni készülő rügy. Egy részem vágyott rá, hogy lásson, hogy újra találkozzunk. - elismerem a dolgot, még ha nehéz is a pontos gondolatoknak hangot adni. Mégis megpróbálkozom vele valamelyest, de egyszerűbb költői képbe csomagolni azt, hogy végső soron mit is érzek: azt a megmerevedett lehetőséget, amit egymásnak jelentettünk és végül sosem virágzott igazán, ami azzal jár, hogy sem a szirmait kibontani, sem elhervadni nem tudott egyaránt. Nem tudom, hogy Blaire mennyire lesz hajlandó bontogatni a metaforát, de a megjegyzésére így tudtam a legjobban megfelelni. Talán nem is akarja, mert egyszerűen nincs szüksége arra a bonyodalomra, amit ez jelentene.
Mondjuk amiket következőnek megoszt velem, az azért elgondolkodtató. Kérdéseket vet fel, az általa adott magyarázaton túl is. Nemes egyszerűséggel azért, mert amit megjelöl, az nem akkora dolog. Nyilván nem volt a legszebb és legjobb ez akkor és ott, de összességében ettől sokkal csúnyábban is lezajlik egy-egy ilyen helyzet, sokkal jobban lehet ártani a másiknak. Abban nem kételkedem, hogy emiatt lehetnek benne bűntudatos érzések, de ennél színesebb lehet az összkép.
- Valahogy nem lep meg, mármint... régebben is csináltál ilyesmit, talán ez ösztönből jön. - picit oldalra döntöm a fejem, ahogy elgondolkodom. Hiszen az utolsó roxfortos szilveszteren, amikor szerveztem egy nagy össznépi bulit, nos akkor is megpróbált így meglépni. Az emlék mondjuk halvány mosolyt csal az ajkaimra. Ahogy pedig Blaire feszengeni kezd, ösztönösen nyúlok és teszem kezem az ő kacsójára kicsit nyugtató jelleggel, hogy aztán a kékségeibe pillantva finom mosollyal az ajkaimon kezdjek beszélni.
- Ugyan... az ilyen alkalmak közül nincs szép. De megértettem a dolog lényegét akkor, ha ez nem is volt igazán jó. Viszont akkor és ott neked nem rám volt szükséged. - egyszerű a dolog végső soron. Ha nem is tudtam tőle mindent, azért voltak dolgok, amikkel képbe kerültem, a végzős bálon például egyértelművé is vált ez az egész számomra. Viszont az, hogy végül "eltűnt", nyakába vette a világot, azt mutatja, hogy inkább megégette magát. S az, hogy most itt ült velem szemben meg arra utalt, hogy megint egy más fejezetnél tart és bizonyos tekintetben egyébként én is. Hogy ezekre a lapokra mit írunk? Ez rajta és rajtam is áll.
- Egyébként már régen megbocsátottam.

zene:ew - everything everywhere always

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

Élvezettel hallgatom a rövidre szabott kalandjait. Tudom, hogy jobban ki tudná fejteni és csak az udvariaskodás miatt nem merül bele a részletekbe, pedig Dél-Franciaország vad bája engem is magával ragadott. A mugli stopp… hát az tőlem sem áll olyan messze, de persze nem azért mert annyira élveztem volna, hanem mert tartottam tőle hogy a bátyám és Lestrange könnyen a nyomomra akadnak ha pálcát használok.
- De te sokkal több helyen jártál és ez izgalmas!
Elvigyorodom pimasz elégedettséggel.
- Ha tudnád mennyire…! – fricskázom zsigerből vissza a potya kvafflabdát és hát igen, az italt is kissé megérzem. Végtére is ma nem sokat ettem, ami meglehet elég nagy hiba volt.
- Azt meghiszem, elvégre a káposztásbab lebilincselő téma! Annál már csak a fish'n'chips érdekfeszítőbb, ha pedig az ember igazán csiklandós hangulatában van, hát még a barbecue szószról is mesélhet!
Kuncogok egyet, mert teljesen abszurd hogy ilyen témákat vesézünk ki ráadásul olyan érzettel, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára holott több év telt el mély fájdalmakkal és hozzájuk tartozó mélységekkel. Akár ide vehetjük azt is, amit akarva vagy akaratlan egymásnak okoztunk.
- Nyomot hagytál bennem, olyat, akár egy borostyánba merevedett kipattanni készülő rügy. Egy részem vágyott rá, hogy lásson, hogy újra találkozzunk.
Egész idáig tart a feloldott jókedvem, mert most komolyabb vizekre evezve bennem reked a levegő is. Talán hiba volt rákérdezni ennyire nyíltan, s ami nem tűnt pár pillanattal ezelőtt még tolakodónak most hirtelenjében a barna szemekbe tekintve mégis azzá vált. Nem várt, már-már kínosnak ható csend áll be közöttünk, hiába a kocsma kellemes háttérzaja. És, mint mindig, a jelentőségteljes pillanatokban az agyam lefagy, az idegeim pattanásig feszülnek és hiába nyitom szóra a szám, értelmes dolgot nem bírok kinyögni. Nem mondom hogy ez más alapokra helyezi a kapcsolatunkat, de tény ami tény, olyan vallomás, amit valahol mindig is kicsit reméltem. Imponál? De még mennyire? Melyik nőnek ne tetszene?
- Én…
A szemem rebben, de más tova is suhan a pillanat hogy átvegye valami más a helyét. Az őszinte sajnálat, amiért megbántottam… a múltban? Igazából talán még most is.
- Valahogy nem lep meg, mármint... régebben is csináltál ilyesmit, talán ez ösztönből jön.
Éles kés, amit belém döf, de meglepő módon nem háborodom fel az ért kritikára, hanem még egyet is értek vele. Meglehet ez a jellemfejlődés egy része, a sok tapasztalat és fájdalom bölcsességnek álcázva dolgozik bennem. És ahogy folytatjuk a múlt felhánytorgatását úgy hűlök el Morgan érettségén.
Nem rám volt szükséged….
Ez a mondat valahogy annyira igaz, annyira valós, annyira szép és annyira fájdalmas hogy szemeimbe könnyek szöknek de még nem döntenek úgy hogy elindulnak le arcomat végigszántva. Mikor lett az a szívtipró nagyképű srác ennyire érett és bölcs? Ennyire megbocsátó?
A válasz tudom, hogy azokban az években rejlik, míg én is és ő is a saját útját járta.
- Egyébként már régen megbocsátottam.
Lepillantok a kezére, ami az enyémet vonja körbe langyos, kellemes meleget adva, akárcsak a szavai. Őszinte mosollyal hunyom le a szemem, azzal sem törődve hogy ennek következtében egy könycsepp csak elkanászodva kibújik a szemem sarkából.
- Köszönöm …
Hangom megkönnyebbült és valahogy a benn rekedt feszültség is kiold. Örülök, hogy túllépett rajtam? Vagy azon inkább, amik lehettünk volna? És persze hogy megérti milyen bonyolult is volt sok szempontból akkor a helyzetem. Na nem mintha most fényesebb lenne, de ez… hát már egész más történet.
- És… mit ad Merlin… sztár lettél! Behalok Williamson! Nem panaszkodhatom magam se, de neked aztán igazán bejött az élet!
Csóválom meg a fejem somolyogva és nem húzom el a kezem a kezéből csak úgy fordítom hogy teljesen belesimulhasson az övébe.

To Ms. Blaire Montrego

I ain't no nice guy after all

Akadtak dolgok, amikről nem feltétlenül volt illendő beszélni, vagy annyira az alkalom nem adta magát ehhez. Talán mind a ketten így voltunk ezzel jelen állás szerint.
- Nocsak nyuszifül! Nagyot ugrottál? - cukkolom kicsit Blaire-t egy kis kuncogással kísérve, szinte ösztönösen véve fel egyfajta közös, régi ritmust. - De vigyázz, mert most kedvem szottyant megtudni! - teszem még hozzá, továbbszőve a dolgot. Bár valahol ez is tán provokáció, mert nem biztos, hogy most fog mesedélutánt tartani. És lehet van sok olyan, amit egyébként el se mondana.
Azért elszórakoztatjuk magunkat kicsit és ez jó. Fura, de mégis van egyfajta természetes viszonyulásunk egymáshoz, ami ezt lehetővé teszi, van valami kapocs. Mondjuk pont ez az, ami komolyabb témák felé terel bennünket. Blaire a tűzzel kezd játszani, én meg vagyok annyira hülye, hogy még olajat is öntsek erre. De jelen helyzetemben talán ez már mindegy is. Az életemnek van egy olyan bonyodalma, amit nem tudom miként fogok kibogozni és nem is gondolok ezzel, ha nem muszáj. És azt kell észrevennem, hogy Blaire kék tekintetének kereszttüzében ez nagyon is könnyű.
Szemmel láthatólag Blaire se tud hirtelen mit kezdeni mindezzel, csak néz, ajkai szótlan mozognak, majd amikor tényleg megszólalna már én is beszélni kezdek, mert vetett fel még olyan dolgot, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Nem könnyű ez, de ha nem beszéljük meg most, akkor talán sosem fogjuk. És akkor talán sosem lesz arra esély, hogy meglássuk mi lesz ebből: marad a fagyott világ. Látom, hogy amit mondok az hatással van a kék szemű szépségre. Valahogy a mélyére találtam a dolgoknak,ezt jelzi a könnycsepp és az is, ahogy egyébként érintésemre reagál. Fogom és meg is cirógatom puha kacsóját. Vigaszként? Bátorításként? Hogy szavaim nyomatékosabbak legyenek? Talán ez mind ott van benne egyszerre. És ott van a tény is, hogy nem eresztem el és ő is marad. Ez egyszerűen jó így. És az is jó, hogy nem hagytuk elmenni a problémákat észrevétlen, ha pár szóval is, de adresszáltunk valamit, ez pedig amellett, hogy feloldotta a korábbi keserűséget, netán bűntudatot, új oldalt is nyit és lehetőségeket hordoz magában.
- Néhány vargabetűvel, de lényegében igen. Bár a hírnév maga nem igazán érdekel, a lényeg, hogy megélhetek a játékból, amit szeretek. Viszont mindig vannak olyan dolgok, amik teljesebbé tehetik a képet. - kacsintok a leányzóra játékosan egy finom mosoly kíséretében.
- Remélem te pedig már hosszabb távon is hazatértél! - teszem még hozzá, majd játékos módon egészen közel is hajolok pofija mellé, hogy a fülébe súghassak.
- És arról meg gondoskodom, hogy ne szökj meg csak úgy! - ajkaim fülecskéjét súrolják a szavak feltörése közben, míg mélyen beszippantom és élvezem édeskés illatát is.

zene:ew - everything everywhere always

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~ ❈ ~~

- Nocsak nyuszifül! Nagyot ugrottál?
Van valami a hanghordozásában, ami a játékos kedvességen túlmutat. Valami, ami visszakapcsol a régmúlt pár kellemes emlékfoszlányába mégis onnan testidegen, mert új. Talán a jövőt előrevetítő mérföldkő, egy jelzés nekem hogy nem olyan rossz ez az irány és ne idegenkedjek. Végtére is egy hullámhosszon tudunk lenni, ebben nincs semmi kétség.
- De vigyázz, mert most kedvem szottyant megtudni!
Somolygok egy kósza pillanatig ajkaimba harapva. Nem biztos hogy mindenről annyira tudni akarna, de azért lenne egy két vicces történet, amit megosztanék vele alkalomadtán.
- Inkább te vigyázz, mert még szavadon foglak és halálra untatlak…
Ha cukkolás hát vissza is adom ahogy a kezem is ott felejtem az övében. Valahogy természetesnek hat ez, holott két napja ilyesmi eszembe sem jutott volna.
- Néhány vargabetűvel, de lényegében igen. Bár a hírnév maga nem igazán érdekel, a lényeg, hogy megélhetek a játékból, amit szeretek. Viszont mindig vannak olyan dolgok, amik teljesebbé tehetik a képet.
A kacsintás mögöttes tartalmát nem firtatom, sejtem mik lehetnek a teljesebb kép felé vezető utak. És valahogy ezek mind férfimagazinokba illő fehérneműmodellek formáját öltik magukra vad képzeletemben. Nem is kell ezen meglepődnöm, Williamson jóképű, a korral érik mint egy jó bor, tehetséges és flörtölni is tud…
Veszélyes egyveleg ez. Bizonyítja a legváratlanabb pillanatokban meg-meglóduló szívverésem is.
- Remélem te pedig már hosszabb távon is hazatértél!
Hát ez a felvetés azonban kicsikar belőlem egy lemondó sóhajt, ami számára nem sok jót ígér. Valójában magam sem tudom és pont ez a bökkenő. Ha bármi lenne közöttünk van egyáltalán értelme? Futó kaland sem lenne gát vagy a holtomiglan-holtodiglan szintre akarna lépni? A férfiak többsége még hálás is az előbbiért, de akadtam össze fura fazonokkal szóval… sosem tudni manapság.
- És arról meg gondoskodom, hogy ne szökj meg csak úgy!
Zavart mosollyal nézek rá de mivel rettenetesen közel kerül, veszélyesen közel főleg az arcélének címzem a válaszomat.
- Próbálj csak megállítani. Hurrikán vagyok, ha megyek semmi nem tarthat vissza és viszek magammal mindent!
Ez nem kérdés ez tény és ha ebben kételkedne a bátyám tökéletes biztosítékot adhat szavaim valósságára. A kérdés az, ő vajon miként állítana meg? Egyre jobban érdekelne, hogyan bírna maradásra.