3. csoport | a Hollóhát bajnokainak

[TEAM ROXFORT]

"Wit beyond measure's a man's greatest treasure!"


TEAM ROXFORT

CLEVE, Lizzie
de CRASSO, Gwendolyn
HOLLAND, Mika
LIXFISE, Amythia
WOLF, James


TEAM VOLDY

de CRASSO, Tristram
WOLLS, Cathrina

[Lizzie Cleve]

Lizzie Cleve

A legutóbbi Rend-gyűlésen Dumbledore szavai teljesen zavarba ejtőek voltak. Az öreg varázsló mindig szeretett kicsit rébuszokban beszélni, de a tegnap esti megjegyzései mégis túl furcsák és túl baljósak voltak. Nem, nem az a rész, hogy "el kell utaznom holnap este, és szeretném, ha különösen odafigyelnétek a Roxfort védelmére". Inkább az a különös, mindentudó és békés csillogás a szemében.
Mintha mindent el akarna rendezni, még ma, utoljára.

Lizzie, te átoktörő lévén mestere vagy az álcázásnak, sosem jelentett gondot elrejteni magad, ha épp észrevétlen akartál maradni. Úgy tudsz járőrözni a folyosókon, hogy a diákok többségének fel se tűnsz, de ez így van rendjén. Ha a nebulók tudnák, hogy mennyi Rend-tag vigyáz rájuk nap mint nap, egész biztos kitörne a hisztéria!
Most is az egyik ablakban üldögélsz, lógatod a lábad, alaposan körülvéve magad kiábrándító bűbájokkal és effélékkel, hogy még véletlenül se tűnj fel senkinek. Látod, ahogy egy lányka (valószínűleg fiatalabb a húgodnál) lesiet a lépcsőn, majd kisvártatva az egyik Rend-társaddal együtt tér vissza, kissé nyugtalanul. Vajon mi lelhette őket?
A nyomukba eredsz, persze csak lopakodva, kissé lemaradva, ahogy azt nagyon jól megtanították neked az iskolában annak idején. Saroktól sarokig osonsz, nem zajt csapva.
Hiszen Dumbeldore megmondta. "Senki nem láthat meg titeket!"

Amythia & Mika

Amythia, neked más ürügyed volt ma este a Roxfortban tartózkodni. Mostanában kicsit gyakran kell Madame Pomfreyt helyettesíteni az iskolai gyengélkedőn. A Rend tagjai persze tudják, miért: a javasasszonyt gyakran elszólítják egyéb kötelességei, és a harci sérülteket sajnos nem lehet az iskola betegszobáján kezelni. Így hát ma este is be kellett ugranod a helyére, úgymond.
Az este voltaképp egész nyugodtan is telhetett volna, hogyha nem rohant volna le egy hollóhátas diák lélekszakadva a gyengélkedőre, hogy azonnal jönnöd kell, mert valaki össze-vissza törte magát.

Miért, ó miért mindig neked kell olyan józannak és értelmesnek lenned, Mika, hogy azonnal tudd, mi a teendő baj esetén?
Tanulnod kellene az RBF-ekre, hisz a vizsgák hamarosan itt vannak, de neeem, mert ez a két hülye összeverekedett itt a klubhelyiségben, de azt is miért? Bah, férfiak meg a híres büszkeségük... Ráadásul ezzel a Wolf-gyerekkel mindig van valami.
Mindenesetre te voltál az egyetlen, akinek eszébe jutott, hogy ha már a delikvens nem tud lábra állni, akkor talán ide kéne hívni Madame Pomfreyt, hogy tegye helyre a sérülést, vagy legalábbis kezdjen vele valamit, ha mást nem, hát vigye le a gyengélkedőre ő maga egy odabűvölt hordágy segítségével.
Mikor leérsz a gyengélkedőre, igazából annyira nem is meglepő, hogy nem az ismerős javasasszonyt találod odalent, hanem ismét az egyik helyettesét. A probléma rövid felvázolása után elindultok vissza, fel a Hollóhát toronyba.
Útközben viszont az a furcsa érzésed van, mintha valami nem lenne rendben. Néha komolyan nem tudod eldönteni, hogy csak a sziporkázó képzeleted játszik-e veled, vagy tényleg figyel valaki a homályosan kivilágított folyosókon, mindenesetre ez elég zavarba ejtő. Vajon szólj Ms. Lixfise-nek a dologról?
Biztos csak butaság az egész. Különben is, ezt már máskor is érezted.
A képek úgyis mindig figyelnek.

Határozottan érzed, hogy valaki követ, Amythia. Ez egészen biztos, az ösztöneid nem szoktak cserben hagyni. Ha felidézed, mit mondott Dumbledore a mai estéről - illetve inkább azt, ahogyan mondta... Jó okod van feltételezni, hogy valami készül itt ma este.
És valaki határozottan követ benneteket.
Nincs olyan messze már a Hollóhát torony, de ez az egész nagyon nyugtalanító.

Gwennie & James

- Különben is, Wolf, mi az, hogy állandóan a kis griffendéles haverjaiddal lógsz?
Így kezdődött az egész vita, amely végül verekedésbe torkollott. Egy dolgot nem viselsz el: ha a Jarevepilest szidják. És FŐLEG nem viseled el egy ilyen kis mitugrásztól, mint Jasper Gordon, akinek annyi esze van, mint egy hintalónak, és igazából nem is érted, hogy mi a fenének kéri rajtad számon az elvesztett házpontokat, mikor ő nem szerzett egyet sem, és hogy miért buzerál téged folyton azzal, hogy így kéne védened a meccseket, úgy kéne védened, és különben is minek engedted be azt a tök könnyen védhető gólt a múltkor a Griffendél-Hollóhát meccsen Scottól. Valójában a tököd tele volt már a gyerekkel, és amikor meglökte a mellkasod, nem is kellett más ahhoz, hogy alaposan behúzz neki egyet.
A baj csak az, hogy e a gyerek annyira szerencsétlen, hogy egy ilyen könnyű kis legyintéstől akkorát zakózott le a lépcsőn, hogy most ott jajgat a klubhelyiség közepén, és igazából nem tud felállni. És most mindenki őt sajnálja, és mindenki vele van elfoglalva, és igazából dögöljön meg a világ...
Fogod magad, és otthagyod az egész kócerájt inkább. Ki kell szellőztetned a fejed. Kirontasz a klubhelyiségből, és a kelet-nyugati híd felé veszed az irányt, hisz a próbatermet azon keresztül lehet leggyorsabban elérni, de igazából az is megfelel, ha ácsoroghatsz egy picit a mélybe bámulva ott a szeles hídon, az is lehűtené a fejed.
A baj csak az, hogy még el se éred a hidat, és összefutsz két sötét lepelbe öltözött alakkal.
Akiknek nem kéne itt lenniük.
Nagyon nem.
Az ezüstösen csillanó maszkjukról azonnal felismered őket.
Halálfalók...

Gwen, igazából nem tudod, mitévő légy. Itt ez a veszekedés, és már előre látod, hogy Jamesnek akkora a feje, hogy mindjárt derékban kettétépi ezt a hülyegyereket. Próbálod leállítani őket, de mintha észre se vennének.
És aztán James üt - és már kész is a baj.
Igazából választhatsz, hogy a feldúlt James után indulsz-e, vagy inkább megpróbálsz segíteni a pórul járt Jaspernek, esetleg úgy döntesz, teljesen hidegen hagy az egész. Igazából a legjobb választás az lenne, ha még egy picit is szeretnéd felhasználni Jamest bármire, hogy utána menj. Ki van borulva, ilyenkor csak az igaz barátok állnak az ember mellett...

Cat & Crasso

Jééé, a Malfoy-gyereknek végre sikerült rendbehoznia ezt a hülye szekrényt! Nahát! Alig egy évébe telt!
Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hagyták el egyes Halálfalók száját még a túloldalon, a Borgin&Burkes-nél, ahová az azonnali meghívás szólt a karon felizzó Jegy formájában.
Igazából a legkevésbé sem volt kedved Crassoval együtt teljesíteni ezt a feladatot. Sokkal szívesebben maradtál volna imádott Jamesed oldalán, vele még a kínzás is sokkal édesebb, de a Nagyúr szava szent és sérthetetlen. Különben is, Crassoról is azt híresztelik, hogy beteg. Ugyan nem tudod egyelőre, ez mit jelenthet, hisz a fiú túl csóró ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésedet, de azért ígéretesen hangzik.
Dumbledore irodájához kellene mennetek, viszont nagyon rég volt már, Cat, hogy te ide jártál iskolába. Crasso soha nem is volt még itt (illetve de, egyszer, mikor eljött a húgáért, hogy elvigye a temetésre, de ez annyira nem publikus információ), de amint a szekrénytől és a Szükség Szobájától elindultok, rögtön ismerőssé válik neki a környék nagyjából a második sarok után.
A baj csak az, hogy ő egyáltalán nem erre a környékre akart volna jönni. Ha teheti, messzire elkerüli ezt a helyet, a Hollóhát-tornyot, de ha már nincs más választás, hát ez is jó lesz.
Nem fog Wollsnak panaszkodni egy ostoba útvonal miatt. Inkább nem fedi fel, hogy nem ismeri ki magát a kastélyban.

Fura, hogy útközben egy diákkal sem találkoztak még. Ez vajon miért lehet? Miért van ekkora csönd?
Ám abban a pillanatban feltűnik egy sápadtnak tűnő, dühös arc a sötétben.
Egy diák. Méghozzá Crasso jól ismeri ezt a fiút, nem máshonnan mint Gwen emlékeiből.
Még szerencse, hogy mindkettejük arcán ott van az ezüst maszk, így gyakorlatilag felismerhetetlenek.


A Halálfalók épp áthaladtak a nyugat-keleti összekötő hídon, és félig még érződik a huzat. Nekik jobb kéz felől egy csigalépcső vezet fölfelé, valamelyik toronyba.
James háta mögött hosszú, egyenes folyosó húzódik, a sarkon túl pedig közel a Hollóhát-torony bejárata. Ha kiáltanak segítségért, valószínűleg hallaná valaki. Talán. Bár persze, mindenki odabent van a klubhelyiségben, és épp őt szidják versengve, valószínű, hogy kijönnének a kiáltozására...
A hosszú folyosón egyébként szobrozik pontosan két lovagi páncél, kék pajzsokat tartva. Ezek mögött jól el lehet bújni, ha valaki esetleg követte volna Jamest.

Mika és Ms. Lixfise a másik irányból érkeznek a Hollóhát torony bejárata felé, de esetleg hallhatnak bizonyos furcsa zajokat vagy átkokat a folyosó végén túlról, bár leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy ki settenkedik a nyomukban.

Ha ezt a folyosószakaszt U alakúnak képzeljük el, Amythia, Mika és Lizzie az egyik végén, Cathrina, James és Crasso a másik végén állnak. A klubhelyiség pedig pont félúton van. Ahogy talán Gwennie is.

~Az Ostrom~

Lábát lógázva ücsörög és gondolkodik, ahogy még iskolás évei alatt tette sokszor, mikor épp nem volt kedve a klubhelyiség tömegéhez. Rég volt már… és keserédes emlékeket idéz fel az ismerős hely ekkora közelsége. Mit nem adna, ha odamehetne csak pár pillanatra… de tudja, hogy lehetetlen. Nem is csak a világos utasítás és a tegnap elhangzottak miatt, hanem mert túlságosan is jól tudja, hogy a Hollóhát klubhelyiségét őrző, filozofikus kérdéseket feltevő sas mellett nem juthatna be észrevétlenül.
A másik hely, ahova szintén nem mehet (holott szeretne), mégpedig nagyon is érthető okokból, a Mardekár klubhelyisége. Csak aggódó gondolatokat küldhet Zoey felé, amiket most nem hessegethet el azzal, hogy ugyan már, Dumbledore biztos elintézi…
Egy: az igazgató épp tegnap mondta, hogy elmegy, tehát most nincs itt, hiába is szeretnék.
Kettő: túlságosan jól tudja, mi is folyik odakint a világban. A Rend tagjaként több olyan információhoz is hozzájut, amik a nagy közönséghez nem, máshogy vagy később jutnak el. Épp ezért tudta jól minden egyes küldetés alkalmával, hogy véresen komoly a küzdelem. Még akkor is, ha igyekezett lazábban venni, nehogy belerokkanjon. Inkább higgyék a megbeszéléseken és a magánéletben fecsegőnek, és koncentráljon, ha már pálcatörésre kerül a sor, minthogy betegre izgulja magát.
Három: valami nagyon nem tetszett neki a tegnapi napban. Mikor az igazgató kimondta, hogy figyeljenek és kiosztotta a feladatokat, végignézett mindnyájukon… hosszan, a szokásos mosolyával, de nem a legilimentor-tekintettel. Úgy, ahogy pár végzős szokott a kastélyon és a parkon, mikor az Expressz utoljára viszi haza őket. Ettől valahogy rossz előérzete támadt, mintha ez a küldetés most tényleg más lenne, mint az eddigiek.
Hogy lenyugodjon, és mert az emlékek nosztalgikus hangulatra ragadtatták, dúdolgat magában, amit hála a disaudiónak és az üres környéknek, nem hallhat senki. Ezt a dalt még a nagymamájánál hallotta.

Il revient à ma mémoire
Des souvenirs familiers:
Je revois ma blouse noire,
Lorsque j'étais écolier.
Sur le chemin de l'école
Je chantais à pleine voix
Des romances sans paroles
Vieilles chansons d'autrefois…

Már épp belekezdett volna a refrénbe, hogy Douce France… , mikor mellette, a lépcsőn feltűnik egy diák. Egy barna hajú, zöldes szemű lány, most kapásból nem tudja, hányadikos (de Zoey körül lehet, úgy tippeli), aki komolyan és kötelessége teljes tudatában (na jó, csak az igen komoly arcot látja, de valahogy akkor is hozzáképzeli ezt, talán ez t is tippeli szintén hollósnak) siet lefelé. Miután meggyőzi magát, hogy nem hallhatta és láthatta őt, eltűnődik, nem kéne-e követnie, hátha segíthet távolról- ehhez azonban már késő. Igen gyors a kislány, el is tűnt a szeme elől, annyi ideje pedig nincs, hogy megkeresse. Különben sem tudna elszámolni önmaga előtt, amiért elhagyta őrhelyét.
Nem kell sokat várnia, ismét léptek zaja töri meg a csendet, és ezúttal mintha nem is egy ember közeledne… a lépcsőn meglátva a közeledőket igen meglepődik.
Amythia? Miért épp hozzá ment a kis kékség? Megsérülhetett valaki? És Amythia vajon tudja, hogy ő itt lapul ebben az ablakmélyedésben? Nem, nyilván nem… mindenki a saját feladatára koncentrált. És még ha emlékezne is, hogy ő kapta a Hollóhát-torony környékét, akkor sem tudhatná, pontosan merre is talált ideális őrhelyet.
Akkor is… eszi az áldott-átkozott hollóhátas kíváncsiság, és aggódik is. Úgy dönt, jobb, ha ketten vannak ott, és látatlanban is megéri ezért otthagyni a posztját, így mikor biztonságosnak ítéli a távolságot, lehuppan a padlóra, és az árnyékban, zajtalanul osonva tart velük lépést. Közben igyekszik nem kiverni a fejéből egyik fiatalabb, mugli rokonát, aki ezen akciója láttán örömmel visítana fel, hogy ő is beáll nindzsásat játszani… akármi is legyen az.
Hirtelen ismét rátör a balsejtelem, és azon töpreng, jelezze-e valahogy Rend-társának, hogy itt van, de letesz erről. A diáklány már amúgy is elég nyugtalan, mintha megérezte volna, hogy követik, és a jelzést kettejük közelsége miatt ő is észrevenné… és valószínűleg félreértené.
Egyébként is, az ukáz úgy szólt, hogy senki, de senki az égvilágon nem láthatja meg az őröket.
 
//A dal címe Douce France, elég ismert francia chanson, és mivel Lizzie nagyanyja mugli származású ill. a francia ágon vannak mugli rokonok, így szerintem elég elképzelhető, hogy hallhatta.//

Ostrom ;
de elsősorban James.

Kész röhej. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek James védőangyala, aki próbálja megóvni a balszerencsétől. S tessék, erre most itt ez az idióta balhé, még idiótább témával. Ez a kis mitugrász jól fel tudta heccelni Jamest. Érzem, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba, vagyis Jamie akármikor behúzhat egyet a kölyöknek. De hogy is kezdődött ez az egész?

Talán, az utolsó kviddics meccsen, mikor James minden erejét összeszedve próbált védeni, de nem jött össze neki. Akkor csúszott be az a bizonyos gól, s lám, most mindenki ezzel gyötri. Főleg ez a kis suhanc, Jasper Gordon.. Jobban tenné, ha hallgatna, s nem hozná fel ezt a sérelmet, de nem. Sőt! Még tovább is fokoz mindent. Hiszen ennyi nem elég neki, még azt is felrója Jamesnek, hogy mennyi időt tölt a Griffendéles barátaival. De Istenem! Ez egyáltalán nem rá tartozik.
Szinte látom a düh lángját James szemében égni, Jasper pedig csak mondja, mondja és mondja. Nem lehet leállítani, hiába is próbálkozok vele.

- Gordon, fogd be! – próbálom higgadtan értésére adni Jaspernek, hogy nem igazán kellene túlfeszítenie a húrt. De semmi. Folytatja tovább.
S mikor meglöki Jamest, na, akkor már nincs megállás. Pedig talán még lehetne.
- Jasper, James, fejezzétek be! Ennek semmi értelme. – állok a két fiú közé, bízva abban, hogy semelyik sem akarja most megütni a másikat.
De James szó nélkül arrébb tol, majd mikor újra elhangzik az a bizonyos kviddics meccs, egy jókora ütéssel kellőképpen a padlóra küldi Jaspert.
Gordon a földön fetreng, James pedig tajtékozva elrohan. Egy ideig csak állok lesújtva, egy helyben, majd megrázom a fejem, és összehúzott, mégis aggódó szemekkel fordulok meg, és indulok el arra az irányba, amerre Wolf előbb távozott.

Fél úton épp csak megpillantom James távoli alakját, épp megállt, s maga elé meredve, mintha kővé dermedt volna. Kicsit előrébb hajolva nézek újra felé, majd immár azt is meglátom, hogy miért nem mozdul.
- Halálfalók – suttogom magam elé, és fejemben egymást követik a gondolatok.
Hagyjam itt Jamest, és keressek segítséget? Vagy segítség neki saját magam?
De nem tudhatom, hogy míg segítségért futkosok, addig a halálfalók mit csinálnak Jamessel. Szóval, a leglogikusabb lépés az, ha megpróbálom észrevétlenül megközelíteni őket.
Pálcámat előkapva, majd magamhoz szorítva indulok el a falhoz nyomódva, remélve, hogy talán nem vesznek észre. Csak hogy mikor már tisztán hallok mindent, amit a barátom és a sötét alakok „beszélgetnek”, sikerül mindent elrontanom. Ugyanis nem nézek a lábam elé, így sikerül elsodornom egy antik vázát, ami nagy puffanással dől el. Mivel feltehetőleg mindhárom illető észrevesz, nincs jobb ötletem, mint a pálcámat a halálfalókra szegezve, kilépjek a fal mellől.
És várok.

[Team Roxfort]

Team Roxfort
____________________________________________

Az 1600-as éve végén rendezett csúcstalálkozón határozatot hoztak, miszerint…
De kik is?
A Mágusok Nemzetközi Szövetsége közel két hónapnyi ülésezés után…
Két hónap! Annyi már nincs vissza az RBF-ig. Olyan nyomasztó, a nyakamon a vizsga, mi lesz velem? Nyugalom… nem hiába kerültél a Hollóhátba. Vagy… miért vagyok én itt? Igen, miért? Ó, jaj, figyelj már a könyvre!
Az exeteri boszorkánypert végül feloszlatták, és… – ez nem is az a téma – a varázsvilág elrejtése a muglik elől…
Képtelenség ilyen lármában koncentrálni! Maholnap vizsgázom, ezek a fiúk meg úgy kiabálnak egymással, mintha egyedül ők lennének jelen a klubhelyiségben.
Felháborodva pillantok ki a vaskos történelemkönyvem mögül, épp jókor, ugyanis az egyik nagyobbacska fiú abban a pillanatban penderíti meg a tengelye körül a másikat, aki egyensúlyát vesztve az én fotelem felé zuhan. Tétovázás nélkül elrebbenek onnan, még mielőtt nekem is bajom esne, s gyászos tekintetemet a pofozkodók és a vérfoltos tankönyvem között járatom. Ez nem lehet igaz!
Tehetetlen szemlélője vagyok a jelenetnek, de amikor az ütést mérő – James nevű – fiú kiviharzik egy sápítozó lánnyal a klubszobából, nálam is betelik a pohár. Szétdúljuk mások nyugalmát, aztán a szemetet hátra hagyjuk? Lemondóan guggolok le a fotelből alágurult sráchoz, akinek szépen feldagadt az orra a csapástól, valószínűleg el is tört, majd kérés nélkül elrángatom őt a kanapéhoz. Nem egy pehelysúlyú harcos, de végül csak sikerül ülőhelyzetbe biztosítani.
- Maradj, majd én szólok Pomfreynak – ajánlkozom, hiszen mást úgyse tehetnék érte, és ahogy elnézem, Gordon sem kifejezetten cselekvőképes jelen állapotában.

* * *

- Oh, szóval Madame Pomfrey házon kívül van? – miért is lenne a gyengélkedőn, végül is ez csak a munkahelye – De nekem segítségre van szükségem, vagyis nem nekem, hanem egy háztársamnak, azt hiszem, eltörött az orra, vagy hát nem is tudom, nem értek a törésekhez. Azt hiszem, komoly, eléggé vérzik, és… és… segítene nekem?
Amythia Lixfise, valahonnan szörnyen ismerős a név. Persze, tudom, hogy már hónapok óta kisegítő a javasasszony mellett, de mintha… á, mindegy. Sikerül rábeszélnem, hogy az összefüggéstelen habogásom ellenére jöjjön velem a Hollóhát klubhelyiségébe, ahol egy sérült ellátásra szorul – meglepetésemre nem is telt sok időbe a győzködés. Ahogy a kopogós köveken masírozunk a cél felé, csak a vérfoltos könyv jár az eszemben. Éreztem, hogy van valami a levegőben, és ez a fitogtató indulat még kivillantja ma a fogát. Ami azt illeti… talán butaság, de még mindig nem nyugodtam meg. Pedig a verekedős James Wolf már messze járhat, és mégis… valami nincs rendjén. Mitől szorul össze a torkom, amikor az egész szárny széltében-hosszában teljesen néptelen, és egy képzett boszorkával az oldalamon baktatok a szobámhoz? Legyünk már ott, azonnal lefekszem, és vége ennek a furcsa napnak!
Tétován pillantok a nálam alacsonyabb Lixfise-re, ám végül lenyelem a gombóccal együtt a kérdéseimet. Csak hülyét csinálnék magamból.

Meg-megrebben a fáklyák fénye, mintha nyitva felejtettek volna egy ajtót, vagy valaki elhúzott volna előttük – inkább csak előre figyelek, nem forgolódom. Így is épp elég a megmagyarázhatatlan szorongásom, nem tetézem a bajt. Innen már egyébként is látni a klub előtt strázsáló lovagi páncélokat, vagy csak egyszerűen tudom, hogy tőlünk nem messze azok állnak őrt. Igazán már nem is figyelem a köröttem változó környezetet, csak megyek, megyek. Megszaporázott lépteim zaja közé azonban más hangok is vegyülnek. Előbb porcelános kongás szűrődik felénk a titokzatos félhomályon át, jó hangosan, aztán mintha ugyanez a súlyos tárgy elkínzottan gurulna végig a kockaköveken, mint egy lassú, döcögő mozdony.
Úgy érzem magam, mint egy mugli horrorfilm eltévedt szereplője, és ez a gondolat cseppet sem nyugtat meg. Hogy is végzik az ilyen történetek hősei?

- Miss Lixfise, én… – nem akarok továbbmenni? Vagy úgy beijedtem a sötét folyosó ártalmatlan hangjaitól, mint egy elsős, és szeretném, ha megfogná a kezem? Áruljam el neki, hogy a hányinger kerülget attól az alaptalan sejtelemtől, hogy valami követ minket? Olyan butának érezném magam.
Pedig szinte már sajog a tarkóm a belelövellő gyanú karmos kis figyelmeztetésétől.

Ostrom ;
de leginkább Gwennie.

Mi a f*szt képzel magáról ez az idióta kis porbafingó?! Itt ugat velem, mikor még elképzelése sincs róla, hogy milyen egy kviddics meccsen játékosként részt venni. Persze, hogy nem tudja, szegényem olyan béna, hogy még a seprűt is fordítva üli meg. Nem is csoda, hogy az év eleji válogatáson nem került be a csapatba.
Wááh… most legszívesebben még belé-belé rúgnék, egyet, meg még egyet, de nem teszem. Annyira nem lehetek kegyetlen. Akkor aztán tényleg jól elintézném, így is felelőtlenül és meggondolatlanul viselkedtem. Nem szabadott volna… de van mentségem rá… most megtanulta... igen, egészen biztosan. Ezért is én fogok szívni, mert olyan hülye voltam, hogy nem gondolkodtam előre. Legjobb lesz, ha most… ha most elmegyek innen. Igen, talán. Szegény Gwen, ő megpróbált minket lenyugtatni, de nem tudott, már szégyellem magam, mi több. Nem a srác miatt, mert Madame Pomfrey se perc alatt rendbe hozza, semmiség, csak pár csont és kész, de Gwen, amilyen bunkó voltam vele… nem tudom, hogy megbocsát-e majd valaha.
Leszáguldok a lépcsőn, majd a földön fetrengő Gordont és a körülötte összeverődött kisebb tömeget kikerülve kirontok a klubhelyiségből. Cöhh, hogy egy ilyen gyenge ütéstől ekkorát esni.
De hát megérdemelte. Mi köze van hozzá, hogy mit csinálok, meg hogy kikkel barátkozok. Örülhetne annak, ha csak fele ilyen jó barátai lennének, de nem, neki biztosan nem lesznek olyan haverjai, mint Kevin, Giles, vagy esetleg Barbi és Jose. Ő ezt nem értheti. De ami biztos megérdemelte. Megérdemelte. Hmm, van egyáltalán jogom ahhoz, hogy ezt eldöntsem. Van, ugye?

Egyedül lépkedek a kihalt folyosón. Mellettem lovagi páncélzatok sorakoznak, szorosan a falhoz lapulva. Lépések zaját hallom. Vajon a sajátomét vagy nem? Nem. Az nem lehet. Ez biztosan nem egy embertől jön. Megtorpanok. Várok, majd egyszerre csak fekete köpenyek suhognak, s a fényben megcsillan egy-egy ezüstös maszk, ahogyan fejüket forgatják. Halálfalók. De hát, mit keresnek itt? Miért? És Dumbledore? És a többiek? Oh, mit tegyek? Kiáltsak segítségért? De hát ki segítene nekem, jelen pillanatban a felmenőimet szidják, biztosan nem törődnének velem. Hát akkor menjek oda hozzájuk? Húzzam az időt? Küzdjek meg velük?
A gondolatok egymást kergetik fejemben én pedig nem tudom mitévő legyek.
Szemem a két alakra függesztem, mereven bámulom őket, majd egyszerre felkiáltok.
- Hé, ti! – már mikor a szavak elhagyták szám, tudom, végzetes hibát követtem el. Veszélybe sodortam magam és akár a többiek életét is.
- Sziasztok! Öhm… mi járatban vagytok? – kérdem barátságosan, mintha bizony nekem olyan sok közöm lenne a dolgaikhoz és mintha bizony olyan jó barátok lennénk, pedig nem is tudom, hogy kiket rejt az a két, torz maszk. Kezem a zsebemben meglapuló pálcámra fektetem. Még nem veszem ki, majd, csak ha szükség lesz rá. Hátha nem támadnak elsőre, hátha ezek a kulturáltabb fajtából valók. Remélem.
És akkor. Egyszer csak egy nagy csörömpölés. Dörgés. Visszhang. És mindenféle hang, amit csak el lehet képzelni. Valami eltört, de nem tudom, hátra fordulhatok-e, megnézni mi az. Ki tudja. Megkockáztatok egy kis fordulatot s elkerekedő szemmel látom Gwent, aki nagy valószínűséggel a mindent elrontó zajt okozta. Magamban fennhangon káromkodok, még magamhoz is méltatlan módon, de itt már nem segíthet senki. Már ketten vagyunk a slamasztikában, viszont az erőviszonyok már jobbak. Kettő a kettő ellen, oh yeah.

Pomfrey megint jól kiütötte magát.. Ujjával megpöckölgeti az ablakba kitett, szorgosan elrendezett apró üvegcsék tetejét. Smaragdzöld íriszei félszegen villanva veszik szemügyre a kristályosan csillogó apró kenceficéket, de a kilátást beárnyékolja az udvarról besütő szürkeség. Még a Napnak sem volt kedve bevilágítani a mai napot. Még az idő is olyan baljós.. Összeráncolt homlokkal pillant ki egy darabig az ablakon, majd egyik göndör, szőke tincse a képbe szökik, ezzel visszarántva a valóságba. A mai nap valahogy annyira furcsa. Valami van a levegőben, ami a plafonra tudná kergetni. Lehet, hogy csak a legutóbbi gyűlés miatt van? Meglehet.. De ez az idő, ez a furcsa feszültség, ami szinte tapintható a levegőben..
Miközben kisöpri arcából elrakoncátlanodott tincsét, elmélázva végigfuttatja még egyszer pillantását az udvar haragos zöld füvén. És ha esős az idő, vagy szürke az ég? Skóciában vagyunk, az istenért.. Ismét visszafordul az apró üvegcsékhez, kecses ujjait végigfuttatja karcsú nyakukon. Azért most mégis jó lenne, ha itt lenne Pomfrey. Na nem mintha hiányolná a vén boszorkát, de az egyedüllét csak tovább fokozza aggodalmát. A mai nap valahogy olyan komor. Még ahhoz sincs kedve, hogy lemenjen bosszantani Foleyt, de ha Pomfrey itt lenne, rajta legalább köszörülhetné a nyelvét. De nincs itt, mert a legutóbbi csatában majdnem otthagyta azokat a szépen álló fogait. A diákok nem is gondolnák, hogy mivel kell szembenézniük nap, mint nap, és a tény, hogy bármelyik pillanatban ők is ilyen helyzetbe kerülhetnek, az egyszerűen..
- Rettenetes. – ujjaival összekoccintja két üvegcse fejét, a koccanástól ismételten feleszmél. Észre sem vette, hogy hangosan folytatta gondolatmenetét. Az üvegkoccanás gyermekien csilingelő hangja még mindig ott csüng a levegőben, körüllengve az egész gyengélkedőt, elvegyülve a kastélyban lebegő vészjósló aurával, és ez az elegy valahogy most iszonyatosan hátborzongató.
Ajtónyítódás. Amythia villámsebességgel pattan fel, és fordul az ajtó felé. Hajszálhíja volt, hogy nem kapott a pálcájáért. Ez a mai nap tényleg igazán kiborító. Mikor meglátja, hogy egy diáklány tévedt be hozzá, azonnal erőt vesz magán, és felölti megszokott mosolyát, igaz nem sok sikerrel; szemei gyanakvó komorsággal szemlélik a hollóhátas lányt.
- Madam Pomfrey ma nincs itt. – közli minden kérdés nélkül a lánnyal, szavaira vidám hangsúlyt erőszakolva. Muszáj, hogy legalább ő nyugodtnak mutatkozzon.
Szemügyre veszi a lányt, miközben beszél. A vonásai egész ismerősek, bizonyára látta már a folyosókon, de arra nem emlékszik, hogy el kellett volna látni. Most sem maga miatt jött. Orrtörés. Ez a kellemes szó végre őszinte mosolyt csal arcára.
- Nagyszerű-nagyszerű. Menjünk is, ne vesztegessük az időnket, a végén még el talál vérezni nekem itt valaki. – csacsogja vidáman a lányra kacsintva. Már pedig az orrtörés most jó. Az orrtörés nem haláleset, nem leszakadt kar, nem tartós eszméletvesztés, égés, félresikerült transzformáció és még ezer egyéb szörnyűbbnél szörnyűbb baleset, amit sokkal inkább el tudott volna képzelni a mai napról.

Apró termetét meghazudtolva szedi gyors egymásutánban lábait. Tényleg nem szeretné, hogy az illető túl sok vért veszítsen a klubhelyiségben, ám valami sokkal jobban nyomasztja. Határozottan érzi, hogy valaki a nyomukban van, azt viszont nem szeretné, hogy ezt a hollóhátas lány is észrevegye, ám az aggodalmas arckifejezését látva, valószínűleg ezzel már elkésett. Nem biztos benne, hogy közülük való az illető, aki a nyomukba szegődött, de amíg megvan az esély, hogy esetleg valaki a sötét oldalról settenkedik a hátuk mögött, egy másodpercet sem vesztegethetnek el. Talárja alatt ujjai már rég rácsavarodtak pálcájára. Alsó ajkába harapva pislant fel a diáklányra. Meg kellett volna kérnie, hogy maradjon a gyengélkedőben, oda bezárhatta volna, valószínűleg nem esett volna baja. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.. Badarság! Hol lenne nagyobb biztonságban, mint egy Rend-tag mellett? De mégis mitől fél? Mintha egy kisebb csatára készülnének, úgy viselkedik. Merlin szerelmére, ez egy iskola, mi történhetne?

Még jobban felgyorsítja lépteit, szinte már átrepüli a hideg padló köveit, de érzi, hogy még mindig nincsenek egyedül, igaz, a legutolsó Rend-gyűlésről felderengő emlékfoszlány egészen megnyugtató tényként lengi körül gondolatait. Szokása szerint éppen a bájitaltan professzort piszkálta, böködte, molesztálta, vagy épp bármi más idegesítő dologgal inzultálta, ám épp időben elkapta a pillanatot, mikor Foley megelégelte a zaklatást, így még pont jókor teljes koncentrációt színlelhetett, még mielőtt lehordták volna. Ebben a pár másodpercben, mikor épp minden idegszálával megfeszült, hogy Dumbledorera figyeljen, ne pedig azon röhögjön, hogy hamarosan ő koppint a teljesen felidegesített Travis Foley orrára azzal a felszólítással, hogy valaki itt figyelni szeretne, éppen arról folyt a szó, hogy több őrszemet is állítanak majd a Roxfortba. Bárcsak jobban figyelt volna.. Bár ha eszébe jut, hogy még Foley kért bocsánatot, amiért őt megzavarta, totál megérte a dolog.. Pedig jól tudja, hogy halál ideges volt. Ezt a belénevelődött udvariasságot valahogy ki kellene űzni.
- Miss Lixfise, én…- a hollóhátas lány vékony hangja szívfájdító kegyetlenséggel rántja vissza a valóságba. Macskaszemeit ismét felemelve pislant kérdő tekintettel a másik felé, teljesen feleslegesen. Ő is ugyanúgy érzi a feszültséget a levegőben, érzi, hogy valami nincs rendben, sőt, hallja azokat a neszező hangokat, amik olyan hátborzongatóvá teszik az ismerős folyosót.

[Cathrina]

Team Voldy

&& Cathrina

@@ James, Gwennie

- Cathrina drágám,  és te, Crasso! Jobb, ha ti is velük tartotok... - A Nagyúr szinte dorombol, akárcsak Cathrina, miközben fejet hajt és elmosolyodik azzal a tipikus csábító macska-arckifejezéssel.
A kis csapat körbeállja a Borgin&Burkes' titkos hátsó szobájában a szúette varázslatos volt-nincs szekrényt. Egy páran már átkeltek, és akik még itt állnak félkörben a Nagyúr mellett, azok is csak arra várnak, mikor kelhetnek át. Hiszen betörni a Roxfortba... Milyen csodálatos szórakozás!
- Kétlem, hogy az ifjú Malfoy elő tudná keríteni a vén Dumbledore-t rövid időn belül, úgyhogy segítsetek neki... Javaslom, hogy az igazgatói irodában keressétek!
Crasso félig meghajol, jelezve: vette a parancsot. Előrelép, de természetesen a bájos Cathrina magának követeli az elsőbbséget.
- Gyerünk! - bődül fel Voldemort türelmetlenül, és visszasüpped a karosszékébe, melyből szemét lehunyva elsőosztályú páholyból nézheti végig a Roxfort feldúlását bármelyik hívének szemein keresztül.
Nos, Tristram a legkevésbé sem szeretett volna rész venni ebben a ma esti akcióban. Egyszerű oka volt ennek, és legkevésbé a gyávaság: kicsit elszámította magát, már ami Celia temetését illette. Jobban akarta időzíteni a dolgot, hogy húga biztosan ne lehessen az iskolában azon a napon, de hát erre a szerencsétlen Malfoy-gyerekre semmiféle tervet nem lehet építeni. Tristram nem is érti, miért van még a kis görény életben. Hetekkel később sikerült megoldania ezt a szekrény-kérdés, mint kellett volna neki. A Nagyúr helyében ő már rég nem adott volna neki több haladékot. De persze nyilván ebben is van értelem. Élvezetes lehet kínozni azt a szerencsétlen családot, akik egykor oly nagyra voltak magukkal, ám most nem mások, mint apró porszemek, kegyvesztettek a Nagyúr szemében...
Nem mutatja aggodalmát. Életében csupán egyszer járt a Roxfortban (amikor találkozott előbb azzal az irritáló öreggel, Dumbledore-ral, majd elhozta a húgát) ám már akkor is megállapította: az igazgatói iroda és Gwennie hálókörlete veszélyesen közel fekszenek egymáshoz.
Egyetlen reménye az, hogy a szerencse mellé áll, és nem hozza össze őt ma éjjel a testvérével, vagy ha mégis, hát a lány nem ismeri majd fel őt.
Csakhogy Crasso sohasem hagyatkozik olyan ostobaságokra, mint a szerencse, így hát szinte biztos benne, hogy a nem várt találkozás be fog következni.

Rossz besurranó tolvajokként suhannak végig a kárpitozott folyosókon. Cathrina általában szereti a főnököt játszani, ám bevetések alkalmával inkább maga elé engedi az oly kicsire becsült férfiakat. Persze, hisz hulljon előbb a férgese. Most viszont kénytelen ő irányítani a fiatal Halálfalót, hiszen kettejük közül csak az egyiküknek van kielégítő helyismerete.
A híd már ismerős Tristramnak, hisz ezt látta már, mikor itt járt, a vén mágus errefelé sétáltatta meg Tristramot (miközben bölcs tanácsokkal látta el a fiatal hölgyek szokásairól), itt várakozott a húgára, és innen kísérték le őket szorgos házimanók díszkíséretként (vagy inkább biztosítékként, hogy Tristram nem kóborol majd el a kifelé úton).
A két fekete köpenybe burkolt álarcos alak igyekszik minél gyorsabban átkelni a hídon, noha egyáltalán nincs meg bennük az a szándék, hogy elrejtőzzenek bárki elől. Szinte észlelni lehet a mozgásukon, hogy azt várják, mikor veszi már őket észre valaki, miközben persze árgus szemekkel figyelik a környéket.

A felbukkanó fiú láttára Crassoban egy pillanatra megáll a ütő. Nem, nem ijedt meg, csak felismerte a gyereket. Túlságosan gyakran szerepel Gwennie emlékeiben, ami azt jelenti, hogyha ő a közelben van, valahol itt lesz a húga is.
Ez mekkora balszerencse!
Ajka vicsorra húzódik, rögtön amint a fiú megszólal. Flegma, ápolatlan, nyegle és túl sokat zsong Gwen körül - idegesítő. Crasso két-három lépés távolságból máris a fiúra szegezi kivont pálcáját, csak úgy, fenyegetésképp - a legtöbb pisisnek ettől már elakad a szava. Ám mielőtt bármiféle átkot szórhatna rá, vad csörömpölés hallatszik a folyosóról, és Tristram - csapdát sejtve - inkább erre reagál: a rejtélyes hang forrása felé célozva elkiáltja magát:
- Stupor!
Vörös fény siklik végig a szétszóródott tárgyakon és a cserepeken.
Eszébe se jut, hogy a hangja máris elárulhatta, sőt az sem, hogy a rejtőzködő ugyanúgy lehet egy szerencsétlen macska, mint a húga, Gwen.

[- Szervusz, drága – köszönök vissza neki, és elindulok feléje.]

S eljött az idő.
Eljött az ideje, hogy végre a karmaink közé kaparintsuk a Roxfortot, ezzel bizonyítva, hogy a hatalom a mi kezünkben van, és senki nem tehet ellenünk semmit. Ha kis Malfoy kölyök képes lesz végezni Dumbledore-ral, amit kétlek, akkor senki sem lesz a világon, aki veszélyt jelenthetne a Lordra. Annak a vén bolondnak már rég halottnak kellene lennie, akkor már rég vége lehetne a háborúnak, de a szerencsétlen bolondok azt hiszik, hogy van értelme a harcnak. Sajnálatra méltóak. Ahogy életüket feláldozva küzdenek a jóért... Hát nem veszik észre, mennyire szebb lesz majd a világ, ha kigyomláltuk a mocskokat? A sárvérűek a mágus világ szégyenei. Senkik. Rühes dögök, akik még könyörületet sem érdemelnek, szánalmat meg egyáltalán nem.
Örömtől ittasan lépek át a szekrényen, hogy végre a régi iskolám falai közt lehessek. Crassohoz eddig nem sok közöm volt, nem emlékszem, hogy valaha is dolgoztunk volna együtt. Ráadásul elég jelentéktelen volt a számomra ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek vele, de természetesen tudtam, ki ő. Mindenkiről tudtam, aki csak a gárda tagja volt. Hisz az ember, tudás s információk nélkül csak egy senki.
Crasso egyelőre tökéletesen viselkedett, egyetlen szavam sem lehetett rá. Hmm... Talán ő is tudakozódott egy kicsit felőlem? Vagy talán a makulátlan viselkedésért, majd egy kis dicséretet szeretne tőlem? Na majd meglátjuk, talán ha jó fiú lesz, talán.
Az igazgatói iroda... Keleti szárny, arra még emlékszem. Nagyon jól tudom, merre fele kellene lennie, de... túl régen voltak már azok az évek, mikor ezeken a folyosókon kopogtak cipőim, ráadásul sosem törődtem olyan semmiségekkel, hogy igazgatói iroda. De nem fogom Crasso orrára kötni, hogy csak a megérzéseimet követem a céllal kapcsolatban. Azt soha. Cathrina Wolls nem mutat soha egyetlen egy pillanatra sem gyengeséget. És mit is számít, ha kerülőúton találunk csak oda? Annál izgalmasabb lesz a ma éjszaka. Nem bánnám, ha útközben belebotlanánk egy-két kószáló diákba, hogy szórakozhassak egy kicsit. Csak egy picurkát, ha már itt vagyok. S tudom, hogy a feladat mindenekelőtt, de egy kis szórakozás azért kell.
Vegyetek csak észre! Vegyetek nyugodtan észre!
Már várom a pillanatot, mikor botlunk végre bele valakibe, minden porcikám remeg, hogy pálcát szegezhessek egy bakfisra, vagy ha szerencsém van, egy eltévedt aurorra. Crassonak kéne előttem haladnia. Én vagyok a főnök, ez kétségtelen, de ha velem történne valami, az nagyobb kár lenne. Neki kéne elől mennie, de kettőnk közül egyedül én jártam még a kastély falai között. Ez igazán idegesítő… Crasso csak egy senki, egy férfi. Érte nem kár. De értem…
És végre!
Egy diák. Egy fiatal siheder, egy kölyök, pontosan olyan falat, amire vágytam. Egy kis előétel, hogy felcsigázza az ízlelőbimbóimat. Crassoval egyszerre rántottunk pálcát, és egy pillanatra már megijedtem, hogy fiatal társam egyből tönkreteszi a játékomat, mikor a jó szerencse közbeszólt a hátunk mögött felhangzó csörömpöléssel, és fiatal társam azonnal abba az irányba fordult. Legyen csak elfoglalva azzal a valamivel, vagy valakivel, én már kinéztem magamnak ma estére valakit.
Mosolyra húzódik a szám. Annyira édes ez kis mitugrász. Igaz, a jó modorra nem tanították meg, de most nem is számít. Állok vele szemben, és csak figyelem egy darabig macskaszemeimmel, és egyre több fehér fog jelenik meg vöröslő ajkaim között, miközben a pálcám egyetlen egy másodpercre sem ereszkedik lejjebb. Egyetlen mozdulat tőle, és azonnal egy szépséges átkocskával ismerkedhet meg, ami talán nem is lenne a hátrányára, mert amit tőlem kaphat, azt biztosan nem tanítják a Roxfortban.
- Szervusz, drága – köszönök vissza neki, és elindulok feléje.
Szépen lassan haladok előre, egyre közelebb és közelebb, de nem állok meg előtte. Nem. A háta mögé lépek, és a fülébe mondom a következő szavaimat:
- Mit szeretnél, mi járatban legyünk?
És szabad kezemmel beletúrok szőke fürtjeibe, majd érzékien simítom végig a nyakát, és vezetem egyre lejjebb és lejjebb finom ujjaimat az oldalán, hogy érezzem zsenge testén, ahogy beleremeg az érintésembe, és egyszerre járja át a vágy és a félelem, ahogy meztelen nyakán érezheti forró leheletem melegét. Imádok játszani.