Első emeleti folyosók

Az első emeleten található meg a legtöbb tanterem. A keleti szárny folyosói legtöbbször szélesek és naposak, nagy ablakokkal, itt-ott mozaikberakásokkal.

Tristram De Crasso
Egy diák korú tanárnak, aki rosszkor állt rossz helyen


Azt hiszem eltévedtem...
Vagy talán mégsem?
Végülis a kastély falai közt vagyok. Gondolom...
Ugye Roxmorts mellett nincs még egy hatalmas kastély?
Aj a macskarúgja meg ezt a hatalmas építményt! És azt hogy képtelen voltam időben ideérni...
Vagy két órája itt kellett volna lennem, csak hát szóval, elaludtam. Előfordul. Ez normális. Tényleg az.
Na jó nem... Égés...
Huszonhárom évesen már meg kellett volna tanulnom mi a pontosság és nem kinyomnom azt a nyavalyás ébresztő órát, és aztán nem egy órán keresztül állni a zuhany alatt és még ki tudja mennyi időt vesztegetni azzal, hogy megtaláljam a tökéletes öltözéket a mai napra. Aj, de izgultam! Minden korombeli nő így viselkedne! Csak most meg kéne találnom a tantermet, ahol hivatalosan tanítani fogok. ÉN!!!
Ha Dan nem lenne éppen kórházban, most biztosan kicsinálnám, hogy erre képes volt rávenni. De most kicsit más a szitu. Daninek fogalma sincs arról, hogy itt vagyok, ugyanis még mindig nem tért magához. Rubyval felváltva virrasztunk az ágyánál és várjuk hogy végre kinyissa a szemét. Fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. Egyedül nem tudnám végig csinálni ezt. Ruby hatalmas támaszt nyújt nekem, és remélem én is neki. Jelenleg is ő volt aki rábeszélt arra, hogy vegyem át Dan helyét, míg jobban nem lesz.
Tudom, mennyire fontos ez a bátyámnak. Ez a munka a mindene és rohadtul össze volt törve, mikor az előzőt elvesztette így természetes, hogy helyettesítem, csak abban nem vagyok, hogy én vagyok rá a megfelelő ember. Oké, hogy vágom a történelmet, de tanítani... Na majd meglátjuk. Egy-két hét. Több biztos nem lesz. Azt meg kibírom. Dan érdekében kibírom.
Rubyt megkértem, hogy dumálja már le nekem a dolgokat, hisz ő az ismerős itt, nem én. Nekem még csak arról sem volt fogalmam ki az iskola igazgatója, valami McGalagony. Azt hiszem...
Na, ma vele lett volna találkozóm. Ha nem kések el. De már délután egy van így inkább baglyoztam a nőnek egyet, hogy az óra után beszélünk. A cink jelenleg az, hogy öt perce órát kéne tartanom... Lehet nem kellett volna azt mondanom, hogy minden rendben lesz?  Mert szerintem vagy századjára teszem meg ezt a nyüves utat, és valamiért mindig ugyanoda lyukadok ki...
Mit mondott Ruby? Első emelet. A lépcsőtől jobbra. Vagy balra? És lehet hogy nem is az első volt már? Aj! Már fogalmam sincs! Legközelebb jobban figyelek... De egy biztos. Egy Merlin festmény lóg a terem mellett. Szóval, Merlin. Merlin hol vagy? Merre bujkálsz? Gyere elő?
Százszázalékos koncentrációval figyelem az összes festményt. A magassarkúm kopogása megtöri a csendet, a halvány kék, mini blézerem szinte virít ebben a homályos fényben. Itt mindig ilyen sötét van? A kontyba tűzött hajam pedig lassan tincsenként adja meg magát... Remek... De a terem még mindig nincs meg. Mikor valaminek neki ütközöm. Valami... nem túl keménynek. Nálam ez normális, így annyira nem lepődök meg, és tudom, hogy én voltam a hibás így azonnali szabadkozásba kezdek.
- Uh, upsz! Azaz bocsi! Szóval elnézést!
Ránézek az idegenre, kicsit pironkodva egy rész mert hiába, hogy a bénaságomat már megszoktam az elmúlt huszonhárom évem során, de azért nem szeretek így kezdeni egy új ismeretséget. Egy nálam magasabb... férfiba? Botlottam? Nem. Azaz, férfi, az oké, de nehogy már idősebb legyen mint én, és az én korom is elég zsenge egy tanárhoz képest. Ő pedig... Diák lenne? Tutira nem.
- Mond, hogy nem vagy diák.
Na, ha az, akkor az új tanárnéni jól beégette magát. Lehet, hogy nem így kellett volna megnyilvánulnom?

[- Elnézést]

PUT UNDER THE PRESSURE
OF WALKING IN YOUR SHOES

ELEGEM VAN A ROXFORTOS DIÁKOKBÓL!
Esküszöm, ezek a nyafogós, kényes, lusta senkiházi hülyék egy hétig sem bírnák a Durmstrangsban! Most végeztem a negyedik évfolyammal, ahol olyan sötét van, mintha a gyerekeket szurokban fürdették volna ötéves koruk óta, és egyszerűen nem tudok fényt gyújtani kis fejükben. Igaz mit is várok, ez még csak a második hét... Még csak egy órán  vagyunk túl.
Nem vagyok az a fajta, aki bármit is feladna. Ha a kérdés azon múlik, ki bírja tovább idegekkel: ők vagy én, akkor kétség kívül én állok nyerésre.
Kínos lenne, ha nem így lenne...
Karom alatt egy vaskos mappával épp a tanári felé tartok, hogy megigyak egy kávét, mert egyszerűen szükségem van rá, hisz az éjszaka nem sokat tudtam pihenni. A Nagyúr igazán tekintettel lehetne arra, hogy egy 24/7es szolgálat mellett, mint amilyen a tanárság, az ember nem szívesen ugrik ki egész estés gyűlésekre.
Persze nem panaszkodom. Gondlatban sem. Én választottam ezt és meg vagyok elégedve azzal, ahová eljutottam. Pláne azzal, hogy milyen rövid idő alatt.
Ahogy erre gondolok, némileg jobb kedvre derülök, bár lépteimen nem lassítok, már csak azért sem, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó irányba haladok. Épp ezért inkább jó lendületesen sétálok, hagy higgyék csak, hogy pontosan tudom, merre megyek.
Azonban mindig elfelejtem, hogy ez a száguldás mennyire vissza tud ütni, mikor beláthatatlan útszakaszokon kis ívben akarja az ember bevenni a kanyarokat.
Az egyik folyosó végén ugyanis egyszerűen belerohanok egy lányba, aki úgy pattan vissza rólam, mint az egyszerű rontások a páncélsüvegről, de én is megtántorodom.
Remélem, nem okoztam maradandó károkat.
- Elnézést - mondom én is rögtön a szokásos nyugodt, kellemes hangszínen. Sötétbarna szemeim rögtön felmérik a helyzetet. Nem sérült meg és nem is ejtett el semmit, ahogy azt a hülye börleszkjelenetekben szokás. Helyette inkább kapok egy kérdést.
Egy fél pillanatig habozok. Még nem láttam ezt a nőt (mert idősebb, mint a legkorosabb diákunk), ami nem is tudom, mit jelenthet. Nem ismerem a helyi szokásokat. Lehet, hogy gyermek egészségügyi ellenőr? De valahonnan ismerős nekem. A vonásai. És ez a kínos mosoly az arcán. Valahonnan ismerős...
- De, az vagyok - mondom végül halálos komolysággal, miközben gyanakvóan nézegetem az előttem állót. - Miért, te?

Szórakoznak velem... Remek...


Na ne!
Fakadok ki hatalmas dörejjel, persze csak gondolatban, de ott nagyon. A francia szitok szavak csak úgy áramlanak a fejemben. Képtelenség, hogy egy diákba futottam bele. Ne már!
És már nyafogok is. Persze ezt is csak némában. Ennyire azért nem járatom le magam, még az kéne, hogy az új tanerő, francia káromkodásra tanítsa a diákjait, miközben lejártatva saját magát még nyüszög is, csak mert totálisan hülye volt. Nem vagyok normális... Komolyan nem. Meg különben is ez a tanárosdi is egy vicc, na mindegy. De nem lehet ez a férfi vagy fiú, aj tök mindegy, diák. Az abszurd. Mennyi lehet? Húsz? Huszonegy? Esetleg tizenkilenc? A szemeibe nézve, akár vagy száz évet is adnék neki, de az összhatás... Na ne szórakozzunk már itt, kérem szépen. Ez nem a Broadway. Igaz, tőlem kitelne az is, hogy egy rosszul elhelyezett díszlet között csatangolok.
- Anyáddal szórakozz... - motyogom az orrom alatt, de ez inkább csak néma kis gondolati csatámnak egy felszínre tört maradványa, ezt nem igazán szándékoztam volna kimondani, főleg ha tényleg diák az illető.
Azt hiszem sikerült bemutatkoznom...
De egy biztos, megint percek alatt sikerül lerombolnom a franciákról kialakított tévhitet, miszerint  igazán udvarias egy nép vagyunk. A nagy lótúrót. Csigát sem eszünk mindennap. Sőt én például ki nem állhatom, szerintem gusztustalan. Nyálkás és fúj! Az egy CSIGA!!! A békát sem enném meg... De még csak meg sem csókolnám. Ja persze, majd herceggé válik. Ezt tutira valamilyen magányos vénasszony találta ki aki jól meg akarta szívatni a fiatal naiv libákat.
O-ó... azt hiszem elkalandoztam. Upsz... Vajon mennyi idő telhetett el? Fejben sok, de általában ezek csak tized másodpercek az életben. Miért nincs jobb időérzékem?
- Ha diák vagy, miért nem vagy órán? - teszem fel magamhoz képest egész komolyan a kérdést. Hmm... talán a színészi karrier mégis csak meg fogja hozni a gyümölcsét? Végül is itt másból nem építkezhetek.
Viszont amint kimondom ezt a remekül eltalált agytröszt kérdést rá is jövök, hogy ekkora marhaságot is ritkán kérdeznek... Azaz annyira nem ritkán, mert én is megkaptam gyakran, anno, régen mikor még az iskola padot koptattam, hisz nem voltam egy túl gyakran órát látogató hölgyemén. Szerintem a mai napig áldják a napot tanáraim, mikor befejeztem a tanulmányaimat.
Na, de nem hiszem, hogy Mr. diák lenne. Legalábbis van egy ilyen érzésem. Persze én is a megérzések... Na mindegy... Legfeljebb még jobban beégetem magam. Mélyebbre már úgy sem nagyon süllyedhetek. S különben is, mit érdekel engem, hogy mit gondolnak rólam a diákok? Egy-két hétig maradok csak, és tanár néni leszek. Én diktálom a szabályokat. Wow, lehet még sem lesz olyan halálosan unalmas az elkövetkező rövidke időszak?
- Kate - és nyújtom egy erőteljes mozdulattal a kezem - Kate Raimbourg, én helyettesítem Danielt néhány hétig.
Legfeljebb kezet nyújtottam egy diákomnak. Akkor érezze magát megtisztelve. Egyéb esetben passzolom kivel állok szemben, ami ciki, mert tanárnak azért elég fiatal. De hát ki tudja mik itt a szokások. Még az is lehet, hogy igazat mondott, és tényleg csak egy kölyök. Annyit tudok a Roxfortról körülbelül, hogy egy varázsló iskola azt csókolom.

[- Ha diák lennék, nyilván lennének lyukasóráim is]

Lenyelek egy cifra ruszki káromkodást. Udvarias vagyok vele, erre még anyázik is. Bekaphatja. Az iménti vonzó és tulajdonképp bájos benyomás pillanatok alatt szerte foszlik, és már nem i vagyok olyan mézes-mázos, mint azelőtt.
- Ha diák lennék, nyilván lennének lyukasóráim is - felelek az ostoba kérdésére kissé nyersen és rendreutasítóan, mintha csak az egyik diákomhoz beszélnék. Nem szívok mellre semmit, csak néha olyan felesleges kedveskedni.
Főleg íy, hogy rájöttem, honnan olyan ismerős az arca. A kórteremből. És a vonásai is hasonlóak valakihez, akit ismerek. Vagy ismertem. Vagy megöltem. Vagy megkínoztam.
Azok a szemek mindig kísértenek.
Megbámulom a szemeit, bár attól visszatartom magam, hogy a gondolataiba merüljek. Attól óvakodom. Nem pillantok le a felém nyújtott kézre, csak megfogom, megszorítom és bemutatkozom.
- Tristram de Crasso.
Aztán a számhoz emelem, hogy megcsókoljam.
Nesze.
Van aki még tud udvarias is lenni.
- Talán rokonok?
Maradjunk kimértek.

Jogos. Totál jogos. S most szépen be is lettem oltva, de megérdemeltem. Teljesen igaza volt a kijelentésem felesleges volt és idióta. Tipikus tanáros költői megfogalmazás hülye köntösbe ágyazva. Na de a kimondott a szót úgysem szívhatom vissza, így nem is parázok rajta, az idők leforgása alatt megszoktam, hogy a nyelvem általában külön életet él.
Hmm... Egy pillanat alatt megváltozott a hangordózása. Érdekes...
Upsz, talán magára vette volna az iménti anyázásomat? Ezek szerint valóban kimondtam. Hát... ő... szóval... upsz.
- Háh, de ezek szerint mégsem vagy az! Lebuktál! - virulok fel.
Nem izgat, hogy ő morcos lett, nekem bejön hogy bizony lebuktatta saját magát. Hisz ott volt a HA. Hehe, szeretem ezeket a szavakba rejtett rejtvényeket, ezek olyan izgalmasak, és annyira jól lehet velük kötözködni, csak érteni kell, hogy kimondott szó, nem mindig azt takarja, melyre először gondolna az ember. A drámaírók is mindig ezzel játszadoztak, meg az összes kódrendszer és rengeteg régi feljegyzés is mind e köré a gondolat menet köré van építve. Na, jah ennyi legalább szorult belőlem a Raimbourg mániából, ha már más nem.
Van valami a szemeiben... Valami... Megfogalmazatlan. És ahogy nem ereszti a tekintetem... Nem tudom eldönteni, hogy fel kéne e vennem vele a játékot, vagy inkább kislányosan másfele tekinteni, de végül tartom a szemkontaktust. Nem eresztem én sem őt. Flúgos egy liba vagyok, de néhány dologhoz én is értek. A bűvölés ezekhez tartozik. Talán ennél a fiúnál is. Férfinál. Banyek.
Megszorítja a kezem. Értékelem a gesztust. Gyűlölöm, mikor annyira semmibe vesznek, hogy csak épphogy belerakják a kacsómba ujjaikat. Ne már. Kérem szépen, igenis megérdemlem a tisztelet, ez pedig az jelenti. S ha már én is szorítok elvárom a partneremtől is.
- Üdv - mosolygok rá s kicsit megdöbbenek, mikor csókot lehel a kézfejemre - Oh! - csusszan ki a számon megint valami, aminek nem kéne... Lakat Kate! Zárd már be azt a tetves lakatot!
Jól esik a kézcsók. És az oh is az elismerés jeleként tört utat magának a világba. Ritkák manapság az ilyen udvariassági szokásokkal rendelkező férfiak, főleg a muglik között, én pedig túl sok időt töltöttem ott, hogy bizony az ilyen gesztusok meglepetést tudjanak okozni.
- A húga vagyok - válaszolom és cserfességem megint csak megmutatkozik, mert képtelen vagyok lezárni azt a lepcses szám - De a félreértések tisztázása végett, össz-vissz öt perc van köztünk. Nem valami tizenéves fruskaként kóborlok az iskola falai közt és képzelem azt, hogy hú de nagy tapasztalattal rendelkezem csak mert kijártam az iskolát.
Ezt tisztázni akartam. Nem tudom miért. Valahogy úgy éreztem, azzal hogy Dan húga vagyok fiatalítani fognak, és nem akartam. Vannak ilyen idióta rögeszméim, ezek ellen felesleges is küzdenem.
- Na és te, mi járatban vagy az iskola falai közt?

[- Ez a véleményed a mostani tanárokról? -]

Jé lebuktattam volna magam? Egy halvány szemfordulatot tesz íriszem. Briliáns elme! Igazából szívesen játszottam volna tovább a diákjátékot, de szándékosan lebuktattam magam egy beszólásért. Valamit valamiért... Mégis olyan bájosan örül magának, hogy rájött a "nagy rejtélyre". Tulajdonképpen az is kedves, ahogy meglepődik a kézcsókon. Vajon hány éves lehet? 20? Épp elkezdeném találgatni a korát, mikor megadja a választ a ki nem mondott kérdésemre.
Te jó ég, mennyit beszél! A tekintetem kezd furcsállóvá válni, ám mindenesetre az imént nyugtáztam, hogy nem néz félre. Bátor lány. Viszont nem egészen értem, mire céloz a fruska-megjegyzésével.
- Ez a véleményed a mostani tanárokról? - kérdezek vissza érdeklődő tekintettel. Bár ahogy elnézem, nemigen járt még itt, így nem valószínű, hogy ismerné a tanári kar új tagjait. Akár ismét magamra is vehetném a célzását (ha az egyáltalán, nem pedig csak üres locsogás), de én több mint KÉT éve kijártam az iskolámat. Remek eredményekkel. Úgyhogy köszönöm az érdeklődést.
- Én? - kérdezek vissza, és meglepettséget tettetek. Hirtelen körül nézek. A festmények árgus szemekkel merednek ránk, valószínűleg nem szeretik, ha hangoskodnak a folyosószakaszukon.
- Én is egyike vagyok azoknak, akik itt tanítanak, pedig alig végezték el az iskolát.

Néha észreveszem, mikor már kezdem idegesíteni az embereket a locsogással. De csak néha. Na, nem azért mert hű de jó színészek lennének, hanem mert olyan magasról pottyantok rájuk, hogy az már szemtelenség. De nincs igazam? Miért foglalkozzak olyan apróságokkal, hogy hülyének néznek? Vagy hogy értetlenkednek a nyitottságomon? AZ élet túl rövid, hogy mindent magunkba zárjunk, és hát ami a szívemen a számon, még akkor is ha emiatt sokszor, túlontúl is sokszor titulálnak egy hülye libának. Hát tegyék. Sosem érdekelt. Soha nem tartoztam azok közé akik minden tettük után körbe néznek, hogy vajon nem vétettek e hibát. Én inkább azt a csoportot gyarapítottam, akik gyerekként ha elestek az utcán mielőtt hangos üvöltésbe kezdtek volna, előtte konstatálták van e közönségük, és ha akadt, akkor kezdődhetett a műsor. Ha esetleg nem? Na akkor tovább rohantam, hátha a következő kanyarban több nézőre akadok.
- Oh dehogy is! - válaszolom naivan - Inkább csak saját magamról. Valamiért itt ezen a szigeten nem akarják elhinni rólam, hogy huszonhárom vagyok... Pedig szerintem nem nézek ki kiskorúnak, de persze a mai világban. Rajtad is elgondolkoztam vajon a diákok seregét gyarapítod e. Huh az elég ciki lett volna, ha igen. Gondolj bele! Hivatalosan tanár néniként tetszelgek, de lepacsizok az egyik diákommal? Na nekem is meg lett volna a hírem, és hát tudjuk jól, hogy nem épp célszerű fiatalkorúakkal esetleg félreérthető kapcsolatokat kötni, erre a bátyám a legjobb példa - és észbe kapok.
Nem, nem azért mert csak tódulnak ki a számon a szavak, hanem mert Dan múltja itt titok és mégsem kéne elrontanom a renoméját. Ha Ruby tudná mit művelek itt, már tuti kicsinálna, jah Danről nem is beszélve, még jó hogy öntudatlan, szerintem ha csak sejtené, hogy épp átvenni készülök a helyét már rohanna is ide, hogy megállítson. De megfogadtam, hogy nem teszem tönkre, minden erőmmel azon leszek, hogy ne hozzak rá szégyent és ha visszatér, ott folytathassa, ahol abbahagyta. Ezért vagyok itt. Azaz szépen számolok háromig mielőtt válaszolok. Ezaz Kate, jó kislány vagy. Csak hallgass az épeszű gondolatokra. 
- Oh, bocsi, sokat beszélek - zárom le az előző mini monológom.
S most várok. Nem szólalok meg, még akkor sem ha legszívesebben a kérdésére rávágnám: Igen, te! De nem teszem. Mert, egy, kettő, három.
Látom a meglepettséget az arcán, és nem értem. Tudnom kéne hogy ki ő? Valami nagyfejes vagy mi a fene? De gondolom mindjárt közli, azaz remélem, mert hogy fogalmam sincs az is biztos. Nem vagyok én idevalósi. Olyan nekem itt minden, mint egy kisgyereknek, minden új.
És akkor közli. Én pedig hirtelen köpni nyelni nem tudok. Uh, hogy azt a macska rúgja meg! Ez most komoly? Egy tanár? Kb két perce vágtam le, hogy én biza nem vagyok egy hátulgombolósos tanár, erre kiderül, hogy ő meg igen... Ez... na ez a ciki és nem faláb.
- Bocsi - kezdek bele a mentegetőzésbe - Nem ellened szólt az előző kritika, csak magamra értettem. Fogalmam sem volt, hogy találkozom itt nálamnál fiatalabbal. De bocs, hogy erre így rákérdezek. Mennyi vagy?

[- Egy tanárnak nem kell mindig komolynak lennie. Bár nem hátrány. Talán ha komolyabb vagy, a diákok is komolyabban vesznek -]

Ezen a szigeten? Persze, hiszen Raimbourg, és amúgy is érezni a kiejtésén, hogy nem angol, ahogy nagy ritkán az enyémen is, hogy hosszú évekig nem angolul beszéltem. Csak beszél és beszél, mintha fel lenne húzva. Mennyi ideje is csevegünk? Tíz-tizenöt perce? Eleve késésben volt. Amilyen szétszórt, nem ártana erre figyelmeztetnem, de végül is ez mulatságosabb.
Kárörvendő és aljas vagyok, igen tudom. De ahogy az új tanári kart elnézem, McGalagony igazgatónőn kívül ő az egyetlen nő. Meg mondjuk ott van Miss Montalvo is, azokkal a szigorú szemeivel, de egy ideje kinőttem már abból, hogy a diákot játsszam, akit elfenekelnek.
- Egy tanárnak nem kell mindig komolynak lennie. Bár nem hátrány. Talán ha komolyabb vagy, a diákok is komolyabban vesznek - látom el feleslegesen jó tanácsokkal. Menjünk bele a csevegésbe, miért ne? Húzzuk az idejét. Meg a saját idegeimet is. Sajnos túl jó okom van arra, hogy tovább kínozzam magam ezzel a beszélgetéssel, hisz ha jól értettem Lestrange-t a múltkor, bizony nem más, mint ő küldte a Szent Mungóba a mi hőn szeretett francia mágiatörténészünket, és egészen elgondolkoztam rajta, hogy vajon önszorgalomból meglepjem-e azzal, hogy befejezem a munkát, amit elkezdett. Viszont nem kötötte az orromra, hogy mi dolga lett volna Raimbourg professzorral, és amíg ezt ki nem derítem, nem teszek semmit.
De milyen nagy szerencse, hogy Daniel Raimbourg húga ilyen közlékeny...
- Sajnos nem szerencsés közelebbi kapcsolatokat kialakítani a diákokkal, még akkor sem, ha akad köztük jó pár olyan is, akik már átlépték a felnőttkor küszöbét. Bár utánanéztem, úgy tudom, nem tiltja a szabályzat. Talán csak nem volt még rá precedens - jegyzem meg, ám a pajkos kacsintást mellőzöm, akkora kéjencnek azért nem akarom beállítani magam. - De miért is hoztad fel a bátyádat példának?
Egészen jól szórakozom azon, mennyire zavarba jön a kijelentésemet hallva. Még egy halk nevetés is belefér, ezzel is tompítom a figyelmeztetésem élét. Most persze elnézést kér. Nem mintha szükségem lenne rá a lelki békémhez, de egy jólszocializált emberi lény ezt nem veszi olyan komolyan.
- Semmi gond.
Hogy mennyi vagyok? Huszonöt centi...
- Húszéves vagyok - teszem hozzá a választ is, majd megvárom az újabb megrökönyödését mielőtt megmagyarázom, csak hogy fenntartsam a beszélgetést (hátha elejt még 1-2 megjegyzést a fivéréről):
- Az új vezetőség úgy döntött, ráfér a Roxfortra egy kis vérfrissítés. Sokan panaszkodtak arra, hogy elavult dolgokat tanítanak itt. Állítólag a bátyád nagy úttörője volt az újféle tudományoknak, hallottam róla.
Blöffölök. Remélem, bejön, vagy legalábbis remélem, hogy Kate Raimbourgnek halvány lila gőze sincs arról, mit tanít a bátyja, vagy hogy hogyan.
- Vele mi történt? Nem láttam az évnyitón.
Hát, nagyon remélem, hogy Gwent sose fogják ilyen alamuszin faggatni rólam. Amilyen cserfes, a végén még ő is elmesélne mindent.

Klikk. Klokk. Klikk. Klokk.
Rohamosan telnek a percek, de én idióta teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol is kéne éppen lennem. Nem mintha ez meglepő lenne nálam, most már lassan azóta játszom ezt, hogy megtanultam járni. Egyedül a színpadon sosem történt velem ilyen, talán azért is menekültem oda. De hát most itt vagyok és nem ott. Szóval jó lenne ha összeszedném magam, nem igaz? De igaz!
- Hát szerencsére nem szándékozom néhány hétnél tovább maradni, de köszönöm a tanácsot - válaszolom - Nem vagyok egy tanár típus, de gondolom ez már feltűnt.
Örülök, hogy bele tudunk menni valamilyen témába, szeretek ismerkedni, és sajnos eddig nem sok angollal hozott baráti viszonyba a sors. Valamiért az itteni emberek nem szívlelik a magamfajtákat. Begyöpösödöttek ezek az angolok...
- Lehet, hogy a szabályzat nem említi, de hidd el, nem díjazzák az ilyen eseteket, még akkor sem ha a két fél között már szóba jött a házasság - mondom komolyan, és a kérdését Daniellel kapcsolatban szándékosan kerülöm. Úgy teszek mintha meg sem hallottam volna.
Hallgatás fél egészség, hát én inkább abban hiszek, hogy a kimondott szó minden bajt felül ír, de a bátyám este más. Teljesen megértem, hogy nem reklámozza a kirúgatásának az okát, vagy egyáltalán azt, hogy nem önként hagyta el a Bueaxbattons-t. Én sem tenném. És hát a színészetet itt én sem hangoztatom. Érdekes is lenne. Akkor már kiakaszthatnék a nyakamba egy céltáblát, hogy "ide lőjetek Halálfalók".
És a mentegetőzést egy kisebb nevetés követi. Vicces lettem volna? Oké, tényleg. És ártatlanul  elmosolyodok.
Húsz. Hmm... egész jól tippeltem akkor, csak hát ennyi idősen tanítani? De hát Daniel is huszonegy volt mikor belefogott az okításba, vagy ő is még csak húsz? Na jó nem tudom.
Annyira nem lepődök meg ezen a számon. Inkább csak érdekesnek tartom. S ha itt van ilyen fiatalon, akkor biztos tudhat valamit.
- Oh, hallottál a bátyámról? - csillan fel a tekintem, mindig is büszke voltam rá - Dan tényleg eléggé előhaladott eszméket vall és egyre többen támogatják is. Hatalmas jövőt jósolnak neki, és többen nehezményezték is, hogy tanításra fecsérli el az idejét, de szerintem fantasztikus tanár. Ha fele annyi szenvedélyt visz bele az óráiba, mellyel nekem szokott mesélni a történelemről és felfedezéseiről, akkor nem hiszem hogy sokan unatkoznak az óráin. Múltkor órákon át vitatkoztunk a tizenhatodik századi kentaur lázadás eszményi kérdéséről például és élveztem, pedig ki nem állhatom a tömény törit, a fülemen jön már ki minden, aj és megint csak csacsogok. Ne haragudj, a részemmé vált az örökös beszéd, de ez csakis a gyerek koromnak köszönhető. Gondold el, hogy úgy kellett felnőnöm hogy az egész családom régészkedett én meg unatkoztam. Hát aztán egy idő után jó társasága lettem magamnak - és kivillantom a fogaimat.
Vissza kéne fognom magam, mert a végén itt is mindenki kerülni fog. " Hú, ezzel a lánnyal nem állunk szóba, mert sosem szabadulunk"
- Egy hete baleset érte, és jelenleg a Mungóban van - válaszolom ezt most próbálom tömörre venni. Az előbb túl sokat hadováltam. Miért érdekelnék Tristramot a részletek?

[- Látom, nagyon otthon vagy a témában]

Nagyon komoly válasz érkezik a diák-tanár viszonyokat ecsetelő gyenge poénomra.
- Látom, nagyon otthon vagy a témában - jegyzem meg, és ez egyben kérdés is, hisz azért felmerül bennem a gyanú: mégis miért?
Céltudatos puhatolózásomat viszont úgy néz ki, nem koronázza siker ma. Nem leszek ideges. Nem... Nem leszek ideges. A szentségit neki, hogy ennyit tud beszélni  a semmiről! Gyerünk, gyerünk, lapozzunk már a bátyádról, egészen pontosan oda, hogy mi is szülte a kis nézeteltérését Rodolphusszal...
ARGH!
Meddig képes még áradozni a csodálatos Daniel Raimbourgről?
Egyre nehezebb fenntartani az udvarias érdeklődés álcáját, pedig nagy-nagy szükségem lenne rá. Legszívesebben beleverném a fejem a falba - vagy az övét? Oh milyen szépen csicseregne nekem, ha épp fémpántokat hevíthetnék a derekán... Biztos több érdemleges mondanivalója akadna.
Mikor aztán konkrétan válaszol a kérdésemre, és kezdeném izzítani a memóriasejteket....
Egyetlen nyamvadt mondattal lerendez.
Hát jó. Kérdezek én. Ha Invitoval is, de akkor is kiszedek belőle valami értelmes információt. Csak tovább kell tartanom a meglepett tisztelő és a csodálkozó jóindulat álcáját.
- Baleset? És nagyon súlyos? - érdeklődöm. - Bár ha azt mondtad, hogy nem sokáig maradsz, akkor talán van remény, hogy hamarosan viszont láthatjuk Danielt az iskola folyosóin?

- Őőő... hát... igen. Volt egy elég komoly botrány ebből Franciaországban - adok megint tömör választ.
Tudom, hogy rengeteget beszélek, és az eseten nagy részében totálisan feleslegesen, és gyakran többet mondok mint kellene, de ha a bátyámról van szó, akkor őt megvédem. S tudom, hogy ha elterjedne róla a múltjának a ballépése, akkor az nem tenne jót a karrierjének, és annyira szeret itt lenni. Teljesen ki van virulva. Azaz volt. Most éppen nincs a toppon.
- Hát, a szó legszorosabb értelmében, nem baleset. Megtámadták. De fogalmunk sincs róla ki. És sajnos elég súlyos, még mindig nem tért magához, de reménykedem benne, hogy minél hamarabb felépül és visszajön tanítani, mert én nem vagyok alkalmas a tanári szerepre.
Valóban nem sokat tudok Daniel balesetéről. Annyit amit Alex és Ruby elmondtak. De biztos vagyok benne, hogy titkolnak valamit. Túl sokat sugdolóztak... Ha nem tudnám, hogy Ruby mennyire oda van a bátyámért, akkor még gyanakodnék is rá, de így... Valamit nem mondanak el nekem... De vajon miért? Mi az amiről nem tudhatok? Pedig tök jól tudok titkot tartani! Na jó, legalábbis egész jól. Az esetek nagy részében.
- Ha esetleg szeretnéd meglátogatni, akkor szólhatok ha magához tért. De addig csak a családot engedik be hozzá, meg persze a menyasszonyát. Egyébként honnan ismeritek egymást?
Igen, úgy vélem Tristram és Daniel jó ismerősök lehetnek, hisz Tristram kérdései erre engednek következtetni. Olyan aggodalmasak. Vagy csak én vagyok túl naiv? Lehet. Ruby már egy párszor leszúrt azért, hogy jelen helyzetben jobban is megválogathatnám a barátaimat, hisz most nem lehet tudni, kiben bízhat a boszorkány és kiben nem...

[- Menyasszonya van?]

TELL ME YOUR SECRETS
AND ASK ME YOUR QUESTIONS

Botrány Franciaországban. Vajon miféle botrány? Vajon van köze ennek bármihez is? Utána kell néznem most már Daniel Raimbourg előéletének kicsit komolyabban, mint eddig tettem, ha meg akarok tudni bármit is erről az ügyről. Eddig bárhol is szaglásztam, mintha valaki minden egyes nyomot eltüntetett volna. És igazából csodálom, hogy Rodolphus nem akarja túl nagy dobra verni, miért is kellett majdnem halálra átkoznia valakit, hiszen ez neki dicsőség, nem? Megtámadja valami önérzetes varázsló, ő meg fél kézzel elbánik vele... A fenébe is, hogy nem tudtam ott lenni azon az éjszakán, amikor eldicsekedett vele... Bosszantó. Leroyt meg hiába is faggatnám erről, hiszen ahelyett, hogy elmesélné, mi is történt, elkezdene szórakozni. Nem hiányzik még egy pohár whiskey az arcomba.
Lehet, hogy kicsit elkalandoztam a beszélgetés szoros témájától gondolatban, ám Kate annyit locsog, hogy igazából fel se tűnik, hogy nem hallottam 1-2 félmondatot. Már épp azon vagyok, megunva a társalgást, hogy emlékeztetem: órára kellene mennie, mikor elkottyint egy újabb információt, mely talán fontos lehet.
- Menyasszonya van? - kérdezek vissza. - Nahát! Nem is tudtam. Ki a szerencsés?
Arra persze nem válaszolok, hogy honnan ismerjük egymást. Nem hát. Mégis mit mondanék? Hogy egyszer találkoztunk, akkor is épp követtem a fickót, mert a Nagyúr arra gyanakszik, hogy benne van a Főnix Rendje Teamben?

- Ruby Wakefield. Lehet ismered is. Két éve végzett itt. Azt hiszem - és csak mondom tovább. De nem is én lennék...
Miért jutna eszembe, hogy talán nem kéne ilyen készséges válaszokat adnom? Szimpatikusnak találom Tristramot. S hát egy kicsit tetszik is, de most épp úgy is van egy remek kapcsolatom. Semmi kötöttség, csak sex, néha egy drága vacsi, egy szép ajándék és színtiszta élvezetek. Nem is vágyom másra. Egy jó darabig biztosan nem.
- Te idejártál? - csacsogok tovább - Hatalmas ez a kastély, egyszerűen képtelenség itt bármit is megtalálni. Ráadásul minden egyes folyosó ugyanolyan, és sötét! Nem lesznek itt depressziósak a diákok? És a festmények... Mindegyik komor és ellenszenves. Egyáltalán nem segítőkészek.
És akkor leeseik.
- A macskarúgja meg! - szisszenek fel hirtelen a sajátos káromkodási szótáramból kiemelve egyet.
Hogy lehetek ennyire bolond?
- Ezt nem hiszem el! Hol lehet azaz átkozott mágiatörténet tanterem? Már réges-rég ott kéne lennem. Órát kéne tartanom. Így is késésbe voltam. Merlinre, már mennyi idő lehet? Hogy én ezért mit fogok kapni... Így is lekéstem a megbeszélést az igazgatóval. Akiről még csak azt sem tudom kicsoda. Aj, hogy átkozna el Morgana LeFay, hogy ennyire hülye vagyok.
S csak mondom, és szóhoz sem hagyom jutni Crassot. Hátha esetleg tudna segíteni.
- Muszáj azonnal odajutnom! Nem tudod véletlenül merre van? - teszem fel végre a kérdést neki kétségbeesett kiscica szemekkel ránézve.

[- Nem nagyon szeretik az idegeneket -]

IT' TIME
TO END THIS CONVERSATION

Wakefield... Milyen ismerős neve van... De hamarosan még ismerősebb lesz, ha utánanézek az illetőnek. Két éve végzett. Milyen remek támpontokat kapok a csacsogó hugicától...
Épp válaszra nyitnám a szám, elmesélném, hogy nem, én nem ide jártam, hanem a tajgán levő Durmstrangba, és hogy az egész más volt, mint ez, legalábbis ami a felfogást illeti... És helyeselnék, hogy valóban, a kastély hatalmas, és mintha én mindig peches lennék idebent, mert a folyosók mintha nekem másfelé kanyarodnának mint a húgomnak, aki ide jár, és útba szokott igazítani. És hogy a képek milyen rettenetesen idegesítőek, ám csak annyit sikerül mondanom a ledöbbenése előtt, hogy:
- Nem nagyon szeretik az idegeneket -, mármint a festmények, de hirtelen valami bevillanhat Kate fejébe.
Hoppá, csak nem az, hogy órán kéne lennie? Magamban jót mulatok rajta, hisz a maga módján azért bájos. Hagyom, hogy kimérgelődje magát, majd eljátszom a gáláns, segítőkész férfikollegát. Kinyújtom a kezem, hogy jobban mutogathassak neki:
- Menj le azon a lépcsőn, aztán a második ajtó balra. Hamar odatalálsz. Kövesd a diákok zsibongását. Egyszerűen őrjöngenek, amikor nincs bent náluk tanár. Sok sikert! - sietek hamar lezárni a monológomat, és intek.
- Még találkozunk, Kate - ígérem neki, és megvárom, hogy elinduljon, aztán...
Aztán én is megyek a dolgomra.
Ha végre kiderül, mi a kapcsolat Raimbourg és Lestrange között, megléphetem a következő lépést.

~