Első emeleti folyosók

[- Elnézést, professzor úr – beszélhetnénk?]

Hogy nekem mennyire elegem van ebből az évből...
Nem elég, hogy az egész nyaram teljesen zavaros, fárasztó, és kifejezetten fájdalmas volt, visszatérünk a suliba, és minden gond csak erősebben nyomja a vállamat. Néha csak úgy érzem, mintha valaki rajtam támaszkodna, s egyre lejjebb és lejjebb húzna. Éjszakánként nem tudok elaludni, mert felriadok, mikor eszembe jut, hogy mennyi elintézetlen dolog van még az életemben, és hogy mennyire nem tudok a maximumom teljesíteni, és most Neehill is itt van a nyakamon, ő meg egyre többet akar. Álmodozzon csak.
Az éjszakai nem-alvásomnak köszönhetően nem először érzem úgy magam, mint egy szellem. Gondolkozom egy darabig, hogy ellógom az egész napot, de inkább nem vállalom be. Bár tudom, hogy aranyvérűként nincs sok félnivalóm, nem érdemes a sorsot kivívni magam ellen, amúgy is, ennyit nem ér az egész. Végzős év, ezt már túlélem, azt hiszem.
Miután erőt vettem magamon, és rájöttem arra, hogy valójában az kellene nekem, hogy Draco átöleljen, és vigyázzon rám, miközben alszom, kimászom az ágyból, s felveszem az ágy végében felakasztott hófehér selyemköntösömet. Megborzolom kócos, fekete tincseimet, fázósan húzom össze magamon a ruhát, majd a nemrég beújított íróasztalomhoz sétálok.
Mivel idén elég kevesen tértek vissza a Roxfortba, így vettük a bátorságot ahhoz, hogy kissé átalakítsuk a hálónkat. Szereztünk néhány asztalt, így végre van saját kis helyünk itt is. Az ágyon, illetve a klubhelyiségben tornyosuló, el-eltünedeződő jegyzetek, könyvek már borzasztóan idegesítettek, sosem találtam meg azt, amit egyik nap leraktam valahova, mert másnap már biztos nem volt ott, aztán az is előfordult, hogy a könyvek össze lettek cserélve, a kis harmadéves elvitte az én tankönyvemet, én meg álltam ott, hogy „helló, esetleg visszakaphatnám...?”. Az embernek jóformán helye nem volt arra, hogy lepakolja a holmijait...
Az asztal feletti teleragasztott falra pillantok, majd a határidőnaplómra nézek. Gyorsan elolvasom a feliratot azon a kis lila cetlin, mely kanyargós, villogó betűkkel emlékeztet, hogy keressem meg de Crasso professzort, nos, számmisztika előtt talán megoldható lenne. Elég fontos dologról kell beszélnem vele, de valahogy mindig elkerültük egymást az utóbbi napokban. Csak a felkészítés, meg a továbbtanulás miatt akarom egy kicsit zargatni, bár ami azt illeti, nem sok kedvem van hozzá – még mindig annyira vonz az ágy...
Mikor kilépek a klubhelyiségből, friss, üde, kimért, és ragyogó vagyok, vagyis így érzem magam, persze az, hogy a környezet ebből mit lát, az már egy másik kérdés. A tanári felé veszem az irányt, de szerencsémre már a folyosón megpillantom azt, akivel beszélni szeretnék. Kedves mosolyt erőltetek az arcomra, felveszem azt a nyílt, csillogó tekintetet, melyet annyira szeretnek a tanárok, mély levegőt veszek, és oda is lépek de Crassohoz.

- Elnézést, professzor úr – beszélhetnénk? - kérdezem, bár nagyon furcsa, hogy egy velem majdnem egyidős varázslót kell professzornak szólítanom. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani, ha előállok a kérésemmel, mondjuk így kora reggel, éhgyomorra nem hiszem, hogy belenyugodnék az elutasításba...

[- Tessék, Miss Dean, mondja csak]

I'M READY FOR
FALLING & QUESTIONS

A folyosókon általában fejem felemelve, a diákokat és a tanárokat pásztázva szoktam közlekedni, mintha arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban érhet valamiféle támadás akár a diáksereg, akár kevésbé kedvelt kollegáim, vagy esetleg a kastély részéről. Most azonban, a reggeli órám után igencsak elgondolkozva ballagok a tanári felé. Ez az ötlet, amit Holland felvetett az órán tanulmányozott tekerccsel kapcsolatban, nem hagy nyugodni. Fejem kissé lehajtva, a szemöldökömet dörzsölve haladok, azt hiszem, nem is tudatosan, előre. Valójában az irodám felé indultam, hogy rögvest utánanézzek a feltevéseknek, de tudom, hogy úgysem lenne most időm belemélyedni a rúnák tanulmányozásába. Ennél praktikusabb feladatok kell hogy ma lekössenek, úgy mint két további óra megtartása és aztán egy vidám séta a holdfényben, Halálfalómaszkban.
Nem vagyok benne biztos, hogy elsőre meghallottam, hogy szólítanak. Igazából még mindig nem vagyok teljesen hozzászokva ehhez a professzori titulushoz, már csak azért sem, mert igen távol vagyok attól, hogy bármilyen tudomány doktora legyek. Még szerencse, hogy a papírok hamisíthatóak - és szerencse, hogy van nem is egy mágiaág, melyben kellően kompetens vagyok ahhoz, hogy nálam fiatalabbakat tanítsak. Egy-két kellemesen maximalista durmstrangos professzoromnak hála, értek egy-két olyan dologhoz, amihez itt a Roxfortban élők annyira nem. A tudásomnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Meg persze a protekciónak.
Ettől függetlenül néha úgy érzem, hogy a hátam közepére kívánom az egészet, de makacsabb vagyok annál, hogy panaszkodjam. Felemelem a fejem, és amint meglátom, ki is szólított meg, kihúzom magam.
- Tessék, Miss Dean, mondja csak - üdvözlöm, kicsit talán szívélyesebben az átlagnál, miközben odalépek hozzá. Karom kitárom felé, de nem érintem meg végül a vállát, csak a mozdulat marad, de ahogy enyhén felé hajolok, biztosítva érezheti magát teljes figyelmemről.
- Miről van szó?

[- Nos arról lenne szó, hogy úgy döntöttem, a Mandragórába szeretnék jelentkezni év végén, ehhez pedig szükségem lesz Rúnaismeret RAVASZ-ra. A fakultáció tökéletes, de azt hiszem, ehhez ennél magasabb szintű ismeretekre lesz szükségem, és abban reménykedtem, hogy esetleg Ön tudna nekem segíteni a felkészülésben.]

Mikor kitaláltam, hogy mit is akarok csinálni, és rájöttem, hogy ehhez kinek a segítsége kell majd, először csak annyit kérdeztem magamtól: Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok? Nem mondhatom, hogy én vagyok a legaktívabb diák órákon, szeretem inkább meghúzni magam, így megspórolok magamnak rengeteg energiát, bár ami azt illeti, ha valamelyik tanár kérdez tőlem valamit, azért az esetek nagy többségében tudok rá válaszolni, ilyenkor pedig rájövök, hogy megéri tanulni, mert jó érzés az, amikor hozzá tudok valamihez szólni. Crasso is felszólított már egy párszor, de azt hiszem, mindig jó válaszokat adtam, a dolgozataimra meg minden alakalommal kiválót kaptam, szóval talán ezért emlékezni fog rám...
Nem vesz észre. Elmosolyodom, majd már majdnem megérinteném a hátát, és mellé lépnék, mikor ráébredek, hogy nem egy barátomhoz megyek csevegni, hanem egy tanárhoz, tanárral meg ilyesmit csinálni kicsit furcsa lenne. Ettől függetlenül néha késztetést érzek arra, hogy megérintsem. Hogy miért, azt nem tudom, csak úgy kíváncsiságból, hogy hogy reagálna. Beteg ember vagyok.
Mivel továbbra sem figyel oda – feltehetőleg nagyon belemerült a gondolataiba – megismétlem a kérdésemet. Erre már reagál, és igazából meg is lep, hogy milyen kedvesen üdvözöl, és még a nevemet is tudja. Hát nem csodálatos? Kissé elpirulok, de abban a pillanatban össze is szedem magam. Mit is akartam...? Ja, igen.

- Nos arról lenne szó, hogy úgy döntöttem, a Mandragórába szeretnék jelentkezni év végén, ehhez pedig szükségem lesz Rúnaismeret RAVASZ-ra. A fakultáció tökéletes, de azt hiszem, ehhez ennél magasabb szintű ismeretekre lesz szükségem, és abban reménykedtem, hogy esetleg Ön tudna nekem segíteni a felkészülésben. - állok elő kérésemmel, és figyelem minden mozdulatát, és arckifejezését, és továbbra is magabiztosan mosolygok, hiszen kérem szépen, éppen a gyönyörű jövőmért tevékenykedem, és percek választanak el attól, hogy megtudjam, hogy lesz-e mindebben segítségem.

Richard

Zene

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

Üldögélek az ablakpárkányon, kezem jókislányosan pihen a szoknyámon, lábaim keresztben. Pont mint egy jól nevelt lány. Nehogy elérjenek engem is a keresetlen szavak. Egy ideje lóbálom itt a lábamat, néha megtámasztom a hátam az üvegen és nézem a kinti havazást. Arra várok, hogy véget érjen Richard órája. Muszáj vele beszélnem.
Túl sok minden van mostanában a fejemben. A drága Debbieje, az én drága Noelem. Annyira unom. Néha csak felejteni szeretnék, de nem tehetem, mert akkor a jó emlékeket is elveszíteném. Mondd Richard mit kéne tennem? Nem szorongathatom meg mindig, mindenki tökét, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy én szeretném.
Nézem ahogy halkan hull a hó. Eszembe jut, hogy előző nap, pont ezen a folyosón küldtem rá egy csúfító átkot Sarahra. Beszólt és nem tetszett neki, hogy így vágok vissza. Az emlék hatására halk nevetésben török ki. Olyan hisztit lerendezett, hogy még én is csak pislogni tudtam. Nem tudom mit várt. Majd keresztbefont karral végignézem, hogy milyen kis buta liba? Nem rám vallana.
- Gyere már Richard…
Suttogom halkan az ürességbe, tenyeremet a hideg üveglapra helyezem. Ott marad a lenyomata. Lassan maszatolom szét, rajzolok a helyére szívecskét, benne egy N betűvel, majd mintha valami nagyon rosszat tettem volna, gyors mozdulattal, a talárom szélével törlöm le, semmisítem meg az összes árulkodó nyomot.
Elegem van. Egyszerűen ez a helyzet. Azt akarom, hogy csináljon végre valamit a hülye haverjával, a hülye volt nőjével, a hülye mostani nőjével. Ja…mert ha nem lenne elég bajom, betette Monique a lábát újra a Roxfortba. Állandóan csak engem szekál. Szerintem rajtam éli ki a gondjait.
Ne várd meg Richard, hogy én rendezzem el Noelt, Debbiet és a drága Mot. Ugye te sem szeretnéd látni azokat a csatákat?
Ekkor a terem ajtaja hangosan csapódik ki, hogy a diákok kiszáguldhassanak rajta. Megismerem a fejét már messziről. A háta mögött lépdelve, elkapom a talárja nyakánál és elkezdem húzni az ablak felé, ahol eddig üldögéltem. Egy pillanatra Noel után nézek. Csak egy fájó másodperc.
- Na ide figyelj bátyókám! Ha nem állítod le azt a hülye ribancot, akkor a te fejedet fogom legközelebb a vécékagylóba döngölni! Állandóan a nyomomban jár!
Vajon tudja már a nagy hírt? Tudja már, hogy Monique újra itt van? Talán már látta is? Vagy én lehetek az első, aki megosztja vele a hírt? Mennyire csodálatos dolog a meglepetés ereje.

   Richard Grosiean sosem tartozott azok közé, akik repesve várták a következő órát, ő sokkal inkább az a fajta srác volt, aki a szüneteket várta, s élvezte. Olyankor legalább együtt lehetnek a lányokkal, és tizenöt perc egy-egy félreeső sarokban sokszor csodákra képes, máris újult erővel megy be az ember a következő tanórára, hát még a lyukasórákat hogy szerette! De sajnos most még mágiatörténet volt, vagyis ami azt illeti egyáltalán nem sajnálta, de ez csak az új oktatónak, Kate Raimbourgnak volt köszönhető, akinek nagyon jó feneke, és mellei voltak. Az a nő volt Richard egyik legelérhetetlenebb életcélja. Hiszen tanár, s mint az lenni szokott, a tanárok kerülik a szorosabb kapcsolatot a diákokkal, viszont Miss. Raimbourg nem tűnt olyan szokványos tanárnak, a fiú sokkal inkább nézne ki belőle egy kalandvágyó, szexre éhes amazont. Persze erős túlzással.
   Tenyerével támasztotta arcát, miközben a tanárnő idomain legeltette tekintetét, pont úgy, ahogyan többi férfitársa is a teremben. Minden normális pasi tekintete megakad azon a nőn. Olyan nincs, hogy nem. Lehetetlen. Ám minden csoda csak két napig, s a legjobb percek is csak rövid ideig tartanak, az óra végét a hangos csengőszó jelzi, és mindenki lázasan pakolni kezd, elkezdve élvezni a szünet adta lehetőségeket. Richard és Noel húzzák az időt, váltanak egy cinkos pillantást, ám tekintetük azonmód siklik is vissza az idősebb nő felé. Érdekes módon már csak fiúk maradtak a teremben, akik nem igazán zavartatják magukat, kényelmesen pakolgatnak, de eljön a fájó pillanat, s a panorámának búcsút kell mondani, különben ő válik meg tőlük.
   A két mardekáros mosolyogva lép ki az ajtón, ám Rich nem jut messzire. Éles karmok ragadják meg hátulról, és húzzák magukkal. A fiú első gondolata az, hogy valószínűleg a tanárnő adta meg magát az angyalian szép, s csábító pillantások láttán, de mikor megfordul, vagy nem is, mikor meghallja a merénylő hangját, érdeklődése a mélybe zuhan, és unott fejjel néz húga felé. Nolitának isten adta tehetsége van hozzá, hogy a lehető legrosszabb pillanatokban zavarja, és Richard számára minden pillanat, amit a szünetből elvesznek, legrosszabb pillanat.  Persze próbálná meggyőzni a lányt…   
   Türelmesen, keresztbe font karokkal néz le Angi-re, és jó bátyóhoz híven, a szünet csodálatos ígéreteit félredobva hallgatja végig, mit is kíván mondani, ha már ilyen szépen félrehurcolta. Ha már nem tudta kivárni az estét, mikor is a klubhelyiségben, talán kicsit nyugodtabb körülmények között megbeszélhették volna a dolgokat.
- Jajj, Angie. – sóhajt bosszúsan. Igen, Nolitának hívták a lányt, de Richard sokkal inkább szerette húga középső nevét, így esett meg, hogy sokszor azon szólított. Ha már mindkettőre hallgat, miért is ne? – Azt akarod mondani, hogy Debbie otthonról kísért? Nyugi… - paskolja meg vállát - … már csak pár nap, és ha otthon leszünk, elintézheted. Odahaza egyébként is higénikusabb a klotyó. – mosolyog kedvesen, s reméli, hogy a beszélgetésnek itt vége is lesz. Nem szándékozik még több percet ilyen süketelésre fordítani.
   Fogalma sincs, Nolita hogy gondolta, de igazándiból nem is érdekli. Ha a húga képzelődik, az nem az ő dolga, menjen el a gyengélkedőre, és majd kap valami szert, hogy ne lásson kamuszellemeket, addig meg nyugodjon le. Vagy talán füvezik, és beszívva látta az ex-menyasszonyjelöltet? Mert Richardnak már csak ennyit jelent a szőkeség. Mihelyt hazaér, végképp megszabadul egykori barátnőjétől. A lánytól, kinek szíve alatt az Ő gyermeke nyugszik.

Richard

Zene

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

- Richard Grosiean! Ide figyelj! Nem azért várok már rád lassan fél órája, hogy most csak úgy lelépj!
Nézek mélyen a szemeibe, míg a sajátjaim éppen villámokat lövellnek felé. Dühös vagyok nagyon. Nem elég, hogy állandóan nekem kell felvilágosítanom a diákokat arról, hogy mennyire nem menő amit művelnek, még ilyen dolgokkal is nekem kell törődnöm, mint Debbie, Noel és Mo. Annyira unalmas már, hogy elmondani nem tudom. Igazán tehetne valamit végre a bátyám is, ha már férfi a családban. Mindig is a nőügyeivel volt baj. Miért nem tud egy jóravaló, vallásos, duci lánykát választani magának? Azokkal legalább nem lenne baj.
Felvonom a szemöldökömet és hitetlenkedve bámulok rá. Hát nem érthetően mondtam el a problémámat? Debbie csak az egyik problémám! Miért viselkedik megint úgy velem, mintha ötéves lennék? Talán ez egy testvéri kapcsolatban mindig is így lesz, de én már kezdem unni. Felnőttem és bizony van beleszólásom a dolgokba.
Elfordítom a fejemet, hogy még egy utolsó pillantást vethessek Noelre, mielőtt a sarkon befordul. Megdobban a szívem. Még mindig. Azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz, de ez nem így van. Csak magamat áltatom azzal, hogy az idő előbb utóbb minden sebet begyógyít. Egy nagy barom az, aki hisz az ilyesmiben.
- Te tényleg ennyire nem érted amit mondok?
Csóválom meg a fejemet és értetlenül nézem, azt, a bizonyos arckifejezését. Tényleg nem tudja. Hihetetlen, hogy nem is sejti, hogy miről beszélek! Ilyen nincs…én mondhatom el neki. Mekkora megtiszteltetés!
- Nem Debbieke kísért otthonról. Én valaki egészen másról beszélek. Találd ki, ki az új inspektor Gray mellett!
Mondom, olyan, mint egy találós kérdés. A megfejtéssel azonban nem biztos, hogy boldogság és megkönnyebbülés fog járni. Inkább egy görcs valahol a gyomorban. Valahol nagyon mélyen. Mint nekem, ahogy az üres folyosót bámulom. Észre se vettem, hogy ismét elfordítottam a fejemet az ellenkező irányba. Mintha reménykedhetnék abban, hogy a fiú visszajön, szerelmet vall és közli, hogy én vagyok élete szerelme. Persze…Álmodozz királylány!
- Monique. Állítólag halálfaló. Szép mi?
Bököm meg a vállát ezzel is célozva a csajozási szokásaira. Nem értem miért nem jó neki Izzie, aki Mardekáros, körülbelül 100 kg, viszont balhé mentes a csaj. Na jó, ez csak vicc, akkorát bemosnék a bátyámnak, ha ilyen lánnyal állítana be, hogy a fal adná a másikat.
- Noel megint a tanárnőt stírölte mi?
Kérdezem, ahogy visszaülök a párkányra. Nem szándékozok túl hamar elmenni, igenis jár nekem ez a pár perc. Nem is tudom mióta nem tudtunk normálisan beszélni. Talán mert nem volt időm rá, de csak azért, mert rámászott az egyik barátnőmre múltkor a bulimon! Abból mekkora balhé volt. Ki próbálta elsimítani? Hát persze, hogy én!
A térdemet bámulom, nem nézek Richardra, pedig érdekelne, hogy mit is szól Moohoz, főleg így a Debbie ügyek után. Nem…helyette én csak a lábamat mustrálom tüzetesen, ugyanis rettenetesen elpirultam a haverját illető kérdés után. Nem is értem, hogy juthatott az eszembe ilyesmi.
Fogadd el Richard. Innen most nem menekülsz. A szüneted az enyém!

   Sosem értette, húgát miért idegesíti menyasszonya. Vagyis már csak a volt menyasszonya, jobban szeretett így gondolni Debbie-re. Egy rossz emlék volt egy rossz, elcseszett életben. Egy olyan emlék, melytől épp megválni készült. Végleg. Az pedig, hogy lassan az emlék úgymond kettéhasad, és sokkal több nyomot hagy maga után, mint egy el nem vett menyasszony, már nem igazán izgatta Richardot. Úgy gondolta, hogy ha Debbie a későbbiekben nem nyugszik, hát nyugodhat majd a föld alatt, egy szép kis koporsóban, őt aztán annyira nem érdekelte a dolog. Ám a gyermeknek attól még lehet jó élete, hiszen ő nem tett semmi rosszat, sőt, Grosiean vér folyik majd ereiben, s ez mindenképpen felsőbbségre utasít, bár senki az égvilágon nem fogja tudni, ki is a fiú apja. Richard saját kezűleg gondoskodik majd róla.
- Fél órája? Minek vársz olyan régóta? Hisz tudod, mikor kezdődik a szünet! Nem kellett volna olyan korán ide jönni, és most nem ülted volna laposra a feneked. – közli a lánnyal kioktató stílusban, és nagy levegőt vesz, majd lassan fújja ki. Gondolhatta volna, hogy Nolita nem hagyja annyiban a dolgot. Mindegy is, a szünet már úgy is veszni látszik. Még azért pár reménykedő, vagy segélykérő pillantás. Noel. Az ég szerelmére, akkor nem veszel észre, mikor kéne?!
- Ööö… nem. – von vállat, hiszen tényleg nem érti, miről regél, vagyis regélne a másik. Sosem volt az értelmetlen beszélgetések nagymestere, és sok mindent nem értett, nem tartotta magát lángésznek sem, és mások gondolataiban sem jártas, így nem. Nem tudhatja, miről beszél húga, még ha az hasonlóan fenomenális tulajdonságokat is várna el tőle. Hiszen tudhatná… elvégre együtt nőttek fel.
- Nem, nem tudom. – von vállat unottan. Mégis miért érdekelné, hogy ki az új inspektor, hacsaknem… - Jól néz ki? – vonja fel szemöldökét, s ezúttal sokkal inkább érdeklődő az arckifejezése. Hisz mi másért újságolna el a húga ilyesmit, pont, és csak külön neki? Mi másért keresné fel? Úgy látszik Nolitának kezd beérni a… nem, azt kétli, de azért még jófej, hogy helyette szemléli a friss húst.
- Micsoda? – Monique Garside. Az első lány. Ő volt a fiú ágyában, vagyis inkább rendhagyó módon fürdőjében, de így mondják… mindegy. A lényeg, hogy Richard és Monique régen, talán három, vagy négy évvel ezelőtt jártak, és ő vette el a szüzességét, ám utána nem sokkal szakítottak, és azóta nem is találkoztak. – Húúú… apám. Ez tök király! – hüledezik, és ezúttal már mosolyog is. – Azt hittem valami rosszat akarsz közölni, erre te… Huh. Kösz az infót, Angie.
   Richard Grosiean sosem volt az a fajta fiú, akit megráz az, ha valaki az életében halálfalóvá lép elő. Habár a fiú erősen a semleges oldalon maradt, kicsit mégis ellenszenvezett Dumbledore pincsikutyáival. Sosem értette, miért kell még mindig az öreg hátsóját nyalni, hisz már meghalt. Mindegy, ez a téma nem ide tartozik.
- Nem csak No… - válaszolna reflexből, de még időben észbe kap. Vagy nem? Nem. Elkésett, s ezt jól tudja. A mosoly azonnal lehervad arcáról, és komolyan néz húga szemébe. – Nyugi, hugi. Minden rendben lesz. – ez az a mondat, amit minden nőnek be tud adni, de azért a húgát mégsem etetheti ilyen maszlaggal. – Szerintem még mindig nagyon bír téged. - Vagyis bírná, ha széttennéd a lábaid neki.

Richard

Zene

A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.

- Megint kezded? Hát soha nem tudod elfogadni, ha a másiknak van igaza?
Kérdezem, miközben minden egyes szónak nyomatékot adok azzal, hogy a mutatóujjammal vállon bököm a testvéremet. Miért kell mindig így csinálnia? Nagy okos. Ha én el akarom ülni a seggemet, akkor bizony el fogom ülni a seggemet. A saját döntésem, mint, ahogy elég sok minden mostanában. Egyre többször kerülök olyan helyzetekbe, ahol bizony nem számíthatok senkire. Ha Richard tudna ezekről, biztos, hogy égnek állna az amúgy is kócos haja.
Szeretném, ha végre megértené a mondanivalóm lényegét, bár ameddig nem ejtem ki a konkrét varázsszavakat, addig tudom, lehetetlen, hogy így legyen. No nem azért, mert gyenge elméjű lenne, vagy buta. Nem…egyszerűen pasiból van. A fiúknak pedig mindig mindent a szájukba kell rágni. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ilyen a természetük. Az agyuk pontosabban.
- Te tényleg megbolondultál?! Mióta számít királynak, menőnek ha a volt csajod kizsigerel, aki mellesleg halálfaló?
Kérdezem és kezdek pokolian dühös lenni, ez abból is látszik, ahogy a kezemmel hadonászok össze vissza és dobálom a hajamat a vállam mögé, akárhányszor pár kósza tincsem a vehemens viselkedésem hatására, előre repül. Ó igen. Kezdek nagyon belelendülni a dolgokba. Szeretem az ilyen helyzeteket, a feles energiáimat mindig levezethetem bennük. Azokból pedig van bőven általában.
Idegesít, hogy most már Monique is belépett a láthatatlan listám erősen húzott vonalai közé. A kötekedő ribancok sorába. Akikkel soha nem fértem meg és nem is fogok. Nem értem mi lőtte Moot. Régen se bírtam annyira fejét, bár lehet, akkor csak azért, mert elég csinosnak tartottam….De most. A lehető legrosszabb helyre lépett az életemben.
- Tisztázzunk valamit Richard, hátha így megérted. NEM. JÓ. HOGY. ITT. VAN. MOO. AZ. ISKOLÁBAN. NEM. JÓ. HOGY. CSESZTET. NEM. KÉNE. ÖRÜLNÖD. NEKI.
Szótagolom a szavakat és ejtem őket ki egyre hangosabban és hangosabban. Szinte már kiabálok a vége felé. Talán így megérti. Talán így végre megszabadít legújabb kínzómtól. Mégis mi a fenét vár? Hogy mondjam el neki, hogy még mindig jól néz ki, csak kicsit mintha nagyobbak lennének a mellei? Biztosan felfújatta őket. Nem tudom. Nem is érdekel. Nagyon nem.
- Uh…
Olyan fejet vágok, mintha éppen egy hatalmas öklöst kapnék a gyomrom közepébe. Érzékenyen érint a téma még mindig. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fog esni, ha kimondja amit már réges rég tudok. Bár ahhoz képest ez semmi, hogy múltkor smárolni láttam egy másik csajjal. Tudom, hogy azért csinálta, csinálja, hogy engem bosszantson, de nem tudom, meddig bírom már idegileg. Lehet, hogy napokon belül megátkozom.
- Marhára nem érdekel, hogy Noel kit bír és kit nem. Engem meg aztán végképp ne bírjon, mert eltöröm kezét, lábát.
Fújom ki a levegőt, amit eddig benn tartottam. Kezd eléggé zöld színem lenni. Nézd meg Richard mit tettél! Nézd meg!

   Most lehet, hogy ő a hülye, de nem nagyon fogja fel, mi is itt a probléma, húga miért is borult ki ennyire, mint egy teli bili. A tény, hogy Monique igenis itt van, egyáltalán nem rossz, az pedig, hogy Nolita nem nyugszik tőle, pedig már kicsit keserűbb dolog, de Richard számára abszolút nem rontó tényező, sőt, ez csak megerősíti abban, hogy húga komoly magatartásbeli problémákkal küzd, és még mindig nem tudja elviselni, ha valaki az ő szöges ellentéte, ezért kiabál most is vele. vagyis még csak felemelte a hangját. Ha kiabál, az rosszabb. Sokkal rosszabb.
- Nyugi már hugi. – teszi a lány vállára kezét, s finoman megszorítja, de pár másodperc múlva eszébe ötlik, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet, így el is kapja onnan jobbját. – Ha összefutok vele, akkor majd megemlítem neki, hogy szálljon le rólad. Rendben? – néz szemébe komolyan, és innentől úgy gondolja nincs értelme tovább firtatni a dolgot, elvégre túl van tárgyalva. Vagy nem?
   Nyugodtan veti vállát a hideg falnak, egy szusszanással siratja a szünetet, és szemeit kissé összehúzva, csöppet unott arcizmokkal járatja tekintetét a folyosón. Mintha teljesen egyedül lenne, hiszen mégis miért izgatná magát? Nolita tökre kiborult, igen, de ez őt miért is zaklatná fel annyira? Sosem volt az a fajta, aki átérezné mások végtelen fájdalmát, vagy problémáját. Egyszerűen nem érdekli, na meg neki is van épp elég baja, pláne mostanság. Nem érti, miért csinál mindenki egy régi ismerős nem éppen illedelmes viselkedéséből akkora problémát, talán ha tisztában lennének az ő gondjával, nem hozakodnának elő ilyesmikkel. Na, mindegy, lassan már kezdi megszokni a folytonos nyafogást, hiszen minden oldalról csak azt hallani.
- Angie, az ég szerelmére! – néz húgára szemforgatva – Igazán lenyugodhatnál. Mondtam, hogy elintézem, és kész, ne is foglalkozz vele! És ahelyett, hogy itt ordibálsz, viselkedhetnél kicsit kulturáltabban is, máskülönben ne csodálkozz, ha figyelmen kívül hagyom a hasonló kis jeleneteidet. Hidd el, nekem is vannak problémáim. Jól tudod, te is. – rövid szünetet tart, s közben megrovó pillantással néz szemébe. – Engem mikor láttál utoljára kiborulni, vagy másokkal ordibálni a folyosón? – hangja teljesen higgadt, s ami még fontosabb, halk. Nem fog fesztivált rendezni itt a folyosó közepén. – Grosiean-ok vagyunk, nem mocskolhatjuk be a hírnevünket ilyen ostobaságokkal. – hajtja le fejét, és kerüli pillantását. Ha az emberek tudnák, mégis milyen dolgokat rejtegetnek, mi áll a fényes álarcok mögött, elborzadva fordulnának meg utánuk az utcán, a Mardekár csarnokaiban rajtuk röhögnének. Megvetnék őket. – Tudod, mit tanítottak. – néz fel, s tekintetük újra találkozik. – A hírnév és a látszat mindennél fontosabb. Én eszerint élek… ahogyan azt a családunk elvárja. – fejezi be rövid monológját, s karjait lassan fonja keresztbe mellkasa előtt. A mosolynak szemernyi nyoma sincs Richard arcán, ritka pillanatnak számít, mikor a fiú ily komolyan viselkedik, persze húgának ez sem lehet újdonság.
- Felnőttünk, Angie, és bizony a felnőttek világa szar. Szokj hozzá. – von vállat, körmei lassan húsába mélyednek az elfojtott indulatoktól, s érzelmektől. Hirtelen emlékek ezrei özönlötték el. Élete legrosszabb emlékei.
- Lehet, hogy kemény vagy. – mosolyodik el húga kitörésén. – De az érzelmeidet nem törölheted el egyik pillanatról a másikra. Nekem sem sikerült. – vallja be szomorúan, s olyan halkan, hogy csak a lány hallja. Ez most a valódi Richard Grosiean, nem az, akit a Roxfortban ismernek. Semmi álarc, semmi felvett tulajdonság, vagy képmutatás.
   Nagy levegőt vesz, és fáradt sóhaj hagyja el ajkait. Ujjai elkalandoznak sálja szőtt vonalain, ám gondolatait valahogy nem tudja elszakítani. Mégis mi lesz vele?

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt

Mintha nem hallana. Nem értem, hogy mi baja. Talán még mindig  a tanárnő feszes idomai hatása alatt van? Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem akar megérteni. Felháborító, hogy egy buta liba jobban érdekli, mint a húga problémái, amik ez esetben az a bizonyos nő okozza.
A vállamra helyezi a kezét, a mérges tekintetem pedig követi. Úgy látszik, elég jól ismer, mert leveszi onnan a tenyerét. Jobban járt.
Ismét lehuppanok a párkányról, Richard elé állok, majd párszor megpaskolom az arcát.
-   Hallod magad? – kérdem felháborodottan. – Az a nő rajtam éli ki a gondjait. Gondolod, hogy pár szóval el tudod intézni az összes problémáját? – teszem fel bosszúsan a kérdésemet, miközben összevissza hadonászok. Hülyét kapok attól, ha egy fiú naivan viselkedik. És pillanatnyilag a bátyám pont azt csinálja.
Richard ügyes, de kötve hinném, hogy el tudna simítani egy halálfaló bonyodalmait.
Egyébként is mi közöm Monique gondjaihoz? Nem a rokonom, hogy foglalkozzak vele. Nincs problémahiányom. Elég sok magán ügyem van, amivel meg kell birkóznom, hogy mások, számomra jelentéktelen, dolgaival foglalkozzak. A bátyám női hidegen hagynak, addig, amíg nem bosszantanak fel. Az efféle nézeteltéréseket pedig Richardnak kell elintéznie. Ne jöjjön össze olyan lánnyal, aki piszkálja és nem kedveli a húgát, úgy értem a családtagjait.
Amúgy meg nem fogom fel, hogy miért rajong ennyire ezért a nőszemélyért. Régen szépnek tartottam, talán egy kicsit irigy is voltam rá, de ez csupán azért volt, mert kicsi és kifejletlen voltam. Jelenleg viszont úgy vélem, Richard sokkal jobbat érdemelne. Most már igazán találhatna magának egy jó modorú, aranyvérű lányt.
A viselkedése, ahogy siránkozva a kőfalnak dől, egyre jobban felhúz. Inkább menne szoknyákat vadászni, mint hogy a húgának segítsen? De hát a KIS húga vagyok. Nem fogadom el, hogy szívesebben bármi mással foglalkozik, mint velem? Itt fog maradni és végighallgat, mi több, segíteni fog! Ha tetszik neki, ha nem.   
Rám förmed. Az egészért ő a hibás, és még rám haragszik?
-   Hogy mi? Tessék? – nem hagyom szótlanul. Hogy mer kulturálatlannak nevezni? Csupán dühös vagyok. – Hogy mondhatsz olyat, hogy ne foglalkozzak vele? El tudnál viselni valakit, és nem figyelni rá, aki rád van szállva és egyfolytában szekál? Ezt te sem gondoltad komolyan! Elhiszem, hogy sok problémád van, de a Monique nevű gondod már nem csak a TIÉD. – elcsendesülök, hisz az egész mondanivalómat egy levegővétellel mondtam el. Teszek pár lépést felé, csak pár centi van köztünk, de most halkan szólok hozzá – Grosiean-ok vagyunk, és pont ezért nem hagyhatom, hogy egy senkiházi halálfaló nőszemély így bánjon velem!
Nem mondhatja, hogy nincs igazam, mert igazam van! Az én családom sokkal híresebb, ismertebb, sokkal nagyobb a hírneve, mind Garside-é.
-   Tudom! – reagálok, ahogy végighallgatom. – És pont ezért segítesz. Mert ha az a nő nem kopik le rólam, és te nem segítesz… nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de nem fogom eltűrni, hogy ez megalázzon mindenki előtt. Szerinted az nem tesz rosszat a hírnevemnek, ha mindenki azt terjeszti, hogy gyáva vagyok és hagyom, hogy egy… halálfaló úgy bánjon velem, ahogy kedve tarja? Velem? Egy Grosieannal?
Hallgatom, ahogy komoly arccal felvázolja az ijesztő valóságot. Bizonyos dolgokban egyetértek, de nem mindenben. A nagybetűs élet tényleg nem egyenlő egy álomvilággal, és természetes, hogy mindig a gyengébb veszít, én pedig semmiféleképpen nem fogok a lúzerek közé tartozni. Nem azért születtem, hogy mások alattvalója legyek. Eddig is sikeresen uralkodtam, és ez így is marad. Van, aki azért született, hogy vezessen. Ha bárkinek nem tetszik a felosztás, akkor próbálkozzon egy másik életben, hátha több sikerrel jár.
-   Nem Richard, nem! Lehet, hogy te már felnőttnek számítasz, de én nem. És amíg ez így van, már pedig egy ideig így is lesz, köteles vagy segíteni, attól függetlenül, hogy milyen a világ.
Elkényeztetett vagyok, megszoktam, hogy mások oldják meg a problémáimat, ha nem tudok velük megküzdeni.
Látom, hogy Rich arca teljesen megváltozik. A szemei sugározzák a gondterhet. Rossz érzés, hogy ilyennek látom, de annál ócskább a gondolat, hogy egy nap én is így fogom érezni magam. Azonban nem mutathatom ki az együttérzésemet és nem hagyhatom, hogy elérzékenyüljön. Már csak erre lenne szükségem…
-   Szedd össze magad! – bököm meg a mellkasát. - Maszkot fel, érzéseket el. A többiek nem láthatják ezt az énedet. A végén még kihasználják…
Rihardnak igaza van. Most is szeretem azt a marhát, Noelt. És szerintem ez nem fog változni, attól függetlenül, mennyire bánt, amit velem tett.
-   Nem, tényleg nem. De neki erről nem kell tudni. Elég, ha elhiszi, amit lát.
Nem tagadom, hogy még mindig érzek valamit Noel iránt. Richard túl jól ismer. Nehéz lenne neki hazudni. Meg értelmetlen is, hisz a bátyám, és ő áll hozzám a legközelebb. Amúgy sem szoktunk egymásnak hazudni, max. eltitkolunk bizonyos dolgokat, ez pedig nem a hazudozás kategóriájában tartozik.

   Bosszús arcot vág. Nem igazán tudja eldönteni, mitévő legyen. Nolita olyasmit vár tőle, amiről azt sem tudja, hogyan oldja meg. A megoldást keresik mindketten, Nolita reményvesztetten, s inkább áthárítva másra, ő pedig csupán tanácstalanul. Hiába jártak egykor Monique-al, hiába voltak szerelmesek. Talán szerelmesek. Hiába a régi kötelék, ami elmúlt, az elmúlt. A lányból felnőtt nő lett, miért hallgatna rá? Éppen rá, egy diákra? És vajon miért van rászállva pont az ő húgára?
- Szerinted mégis mit csinálhatnék? Álljak elé és fenyegessem meg!? Nolita, halálfaló lett belőle! Mégis hogy fenyegethetném meg! Ne felejtsd már el, hogy nem Franciaországban vagyunk, ahol minden ember a mi kívánságainkat lesi, ahol mindenki behódol nekünk, ahol nem kell félnünk senkitől, mert tudjuk, hogy megvédenek. Itt csak magunkra számíthatunk, na meg egymásra. De ötletem sincs, hogyan hathatnék Monique-ra. Megváltozott. Az egyetlen, amit tenni tudnék, az, hogy megvesztegetem. Lefizetem. De nem hiszem, hogy beválhatna, régen sem érdekelte a pénz. – néz húgára, arckifejezése cseppnyit ingerült. Nem szereti, ha olyasmit várnak el tőle, amit nem tud teljesíteni. Vagyis inkább azt nem szereti, ha valamit nem tud teljesíteni. Az sokkal bosszantóbb, mint bármi más. Túlságosan hozzá van szokva, hogy mindent megkaphat, hogy neki minden sikerülhet. Ahogyan Angie is.
- Jól hallottad. – vonja fel szemöldökét, s karjait komótosan összefűzi mellkasa előtt, ujjaival sálja szélét birizgálja. Ideges, feszült. Valahogy le kell majd vezetnie. Talán majd este a klubhelyiségben elszórakozik pár lánnyal. Vagy talán poénból zöldre változtatja a folyosón elsétáló hugrabugosok haját. Hogy melyikhez lesz kedve, az még a jövő csengő bongó muzsikája.  Örül, ha túléli a mai napot. Meg a holnapit.
   Aprócska mosoly bújik ajka szegletébe, fejét kicsit lejjebb hajtja, s szórakozottan simít végig borostás arcán. Nem szeret borotválkozni, így néha megesik, hogy pár napos borostával jelenik meg. Nem szól semmit. Hagyja magát kis időre elveszni gondolatai közt. Elképzeli, ahogyan áramlanak, kavarognak körbe, s körbe, mint egy merengőben. Végigzongorázik páron, csak úgy kíváncsiságból, szórakozásképp. Az emlékek különbözősége szinte sérti belső szemei világát. Fény. Sötétség. Komorság. Árulás. Vér. Gyilkosság. Szerelem. Csalódás. Fájdalom. Magány. Halál.
   Ritkán nosztalgiázik, többnyire azért, mert az egyetlen dolog, amitől igazán fél, az a múltja. Múltja kísértetei üldözik. Álmaiban. Képekben. Néha emberekben is fellel némi hasonlóságot. Retteg. Szellemektől. Festményektől. Tudja, hogy rosszat tett, de elfogadni képtelen. Mert gyenge. Hiába igyekszik, hiába mutatja magát másnak. Fáj bevallania, de gyenge. És most múltjának egyik lezárt ajtaján, mintegy felszakított seb, kopogtatnak. Miért kell minden szépként élő képet megrontani?
- Mihamarabb beszélek vele. Csak nyugi. Jó? – nem akarja megrémíteni húgát elgyötört arckifejezésével, így inkább nem néz fel. – Segítek neked. – nyugtatja meg, s igyekszik összekapni magát. Egyik lábáról másikra helyezi a súlyt, s kihúzza magát. Az iménti arckifejezést pár fokkal kíméletesebb, jobb váltotta át.
   Nem tudja, mi lehet vele. A hangulatingadozásait viszont maga is észrevette. Valószínűleg ez lehet a probléma. Erős. Erősnek kell lennie minden egyes nap, minden órában, minden percben. Mert nem engedheti, hogy gyengének lássák. Kihasználják. Túl könnyű préda lenne a sakálok éhező, hegyes fogai húsába vájnának. Vér. Árulás. Gyilkosság.
   Egyedül Nolita előtt engedheti el magát. Egyedül ő ismeri igazán. Még Mitchhel sem állnak ilyen közel, bár vele nem is lehet komolyan beszélgetni. Mitch még túlságosan gyerek az ilyesmikhez. Arra jó, hogy Richard kiélje szórakozási vágyait, vagy indulatait rajta, de a lelkizésben nem számíthat öccsére.
- Igazad van. – csóválja meg fejét, s nyúzottan temeti arcát tenyereibe, szemeit dörzsöli, noha nem álmosság ellen. Pár pillanatig élvezi csak a sötétséget, aztán húgára néz. Igyekszik megnyugtató tekintettel nézni a lányra.
- Nem fogok neki mondani semmit. Már megtehettem volna. De szerintem tisztában van vele. Csak féltékennyé akar tenni téged. – húzza el száját, próbál együttérző lenni, de ez ritkán jön össze neki, így megelégszik azzal, amije van. Ami jelenleg leginkább a lány tekintetének kerülésében ki is merül.

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt

Látom, hogy nem tetszik neki a kérésem. Tanácstalan, ugyanúgy, mint én. Viszont nekem van tippem, hogy mit csináljak, neki pedig nincs. Ez azért is aggasztó, mert az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott, az az, hogy segítséget kérek tőle. Azonban, ha ő sem tudja, hogy hogy állíthatja meg azt a halálfaló r*b*ncot… Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék.
Tudom, hogy nem szereti, hogy ha rákényszerítik dolgokra, de a kishúga vagyok. Kötelessége, hogy megvédjen, főleg azért, mert az ex-nője az, aki bánt.
-   Jó! Nyugodj meg – reagálok a bátyám mondandójára. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha kiborult volna. Nem szeretem, ha így beszélnek velem, de főleg ha Richard szól így hozzám – Arra nem is gondoltál, hogy talán azért csesztet, mert nem tetszik neki, hogy ennyi lánnyal kavarsz? Lehet, hogy még mindig szerelmes beléd, nem? – kérdem, egy kicsit magasabb hangnemen. Én is nő vagyok, tudom, hogy milyenek vagyunk. Egyet mondunk, de teljesen mást érzünk. Képesek vagyunk hazudni, hogy elrejtsük az igazi érzéseinket, és hogy nem mutassuk ki, ha valami bánt minket. Azért hazudunk, mert egyrészt nem akarunk gyengéknek tűnni, másrészt pedig azért, mert tudjuk, hogy minél gyorsabban túl kell tennünk magunkat és továbbélni az életünket. Persze van, amikor azért csináljuk, mert látjuk, hogy az, akit egykor szerettünk már rég túl van rajtunk és szánalmasnak érezzük, hogy leragadtunk a múltnál és képtelenek vagyunk előrelépni.
Richard minden lányt elcsábít. Természetes, hogy Monique féltékeny a többiekre, viszont nem értem, hogy miért engem támad. Miért nem azokat, akik a bátyám ágyát melegítik? Lehet, hogy ismeri annyira Richardot, hogy tudja, azok a lányok nem jelentenek neki semmit, így hát nem sok értelme lenne őket zaklatni. A bátyámat amúgy is hidegen hagyná az ilyesmi. Ezzel szemben, ha engem zargat, akkor olyasvalakivel játszik, aki fontos a Richardnak. Úgy látszik, ez a nő aljasabb és eltökéltebb, mint gondoltam.
-   Ugye tudod, hogy ez egyenlő a lehetetlennel? – kérdem felháborodottan. Nem kérheti tőlem, hogy ne vegyem figyelemben, hogy az a senkiházi egyfolytában piszkál. Az ilyet még egy kutya sem bírná sokáig. Biztos, hogy egy idő után elkezdene harapni. De én ember vagyok. Én mihez kezdhetnék? Nincs akkora gusztusom, hogy beleharapjak egy halálfaló, vagy inkább úgy mondom, hogy Moniqueba.
Azon gondolkozom, hogy vajon min mosolyog? Netán viccesnek találja a helyzetet? Lehet, hogy ő jól mulat, de a szórakozása a jó kedvem és az életem kárára megy. A drágalátos Monique minden jó pillanatomat tökreteszi. Nagyon örülnék, ha bátyám tenne valamit ellene.
Egy kicsit az az érzésem, hogy Richard nem vesz komolyan, ez pedig még jobban felbőszít. Igazán figyelhetne rám. Azt hiszem, nem nagy kérés. Álmodozni vagy emlékezni később is tud, amikor én már nem vagyok itt.
-   Aj, Richard! Miért nem értesz meg – kapom fel a vizet. – Ez a nő - ahogy az előbb te is mondtad – egy halálfaló! Ha a pénz nem érdekli, miből gondolod, hogy a szavaid hatni fognak rá? Nem fog rád hallgatni, érted? Nem fog!
Életemben nem találkoztam és nem is hallottam olyan emberről, aki gonosz, de nem érdekli a pénz, viszont ért a szóból és fel is fogadja. – Csak akkor leszek nyugodt, ha Monique elhagyja az iskolát vaaaagy… Leszáll rólam!
Egy pillanatra elhalkulok, majd ismét megszólalok, de ezúttal sokkal nyugodtabb hangon.
-   Ám de legyen! Bízom benned, bátyus! – fúrom a tekintetébe a sajátomat – Ha azt mondod, hogy csupán ennyivel le tudod állítani, elhiszem neked, de kérlek! Csinálj valamit! – mondom most már egy kicsit hisztisen.
Biztatóan csóválom a fejem, amikor látom, hogy próbál magához térni. Természetesen nekem bármit elmondhat, bármikor. Jobb, ha velem osztja meg a bánatát, mint egy idegennel. Még ha nem is tudnék neki tanácsot adni, legalább biztos lehet abban, hogy nem adom tovább a titkait.
-   Féltékeny? Na azt várhatja… - Mondom, de jól tudom, hogy ez nem igaz. Már most féltékeny vagyok, és bár tisztában vagyok azzal, hogy értelmetlen, nem tudok magamnak parancsolni. Irritál, idegesít, irigy vagyok, ha más lányokkal látom.
-   És mondd csak – a tekintetem a földre szegezem – szokott rólam kérdezősködni?
Nem merek Richard szemeibe nézni, mert attól félek, hogy kiolvassa az enyémekből a reményt. Nem lenne szabad Noel után áhítoznom, de nem tudok az érzéseimmel harcolni.

   Halk kacajt hallat, arca azonban nem árulkodik hasonló boldogságról, örömről. Hisz ez csak valami hülye látomáskép. Ez nem lehet! Hiszen régen sem tudta, mi van köztük pontosan. Jó. Monique vette el a szüzességét, ez rendben van, de, hogy vajon volt-e igazi szerelem köztük, azt nem tudja. Erről sosem merte megkérdezni a lányt, akkoriban még ő is kicsit visszafogottabb, félősebb volt, ha a nők jöttek szóba.
- Én megértelek. – legszívesebben nyugtatólag húga vállára tenné kezét, de aztán meggondolja magát. Ismeri a lány tüzes természetét, így hát jobb, ha távolról szemléli a fortyogó lávát. – De esélytelen, hogy Monique szerelmes legyen belém. Szerintem régen sem volt az. – nosztalgikus mosoly a jól bevált álarcra, csak, hogy tiszta legyen a helyzet.
   Elismerően bólint, ahogyan húga végre valahára kezébe engedi az irányítást. Mégis hogy képzelte, hogy tesz bármit is, amíg ő minden egyes gondolatát, ötletét megcáfolja? El fogja érni, hogy az a nő leszálljon Angie-ről, ha kell, megvesztegeti pénzzel, ha kell, megvesztegeti a testével. Ha kell, megad neki bármit. Ő egy Grosiean. Eléri, amit akar. És most meg kell védenie a húgát. Nolita nem számíthat másra, csakis rá. Fájdalmas. Szomorú. És abszolút semmi kedve a halálfalóval szóba állni. De sajnos ez így van.
   Azt viszont nem tudja garantálni, hogy a nő valóban el is hagyja a kastélyt. Ötlete sincs, erre hogyan vehetné rá. Jó, nyilván a pálcájával, de Mo nem hiába lett halálfaló. Veszélyes. Nem holmi alsóbb éves mitugrász, akit könnyűszerrel lever párbajban. Igen. Nehéz bevallani, de tart a nőtől. Fél, hogy az esetleg legyőzné őt, és lássuk be: jogosan.
   Szánakozó arckifejezéssel néz a lányra. Jól tudja, hogy féltékeny, de nem szól egy szót sem. Ha Angie titkolni akarja, hát tegye. De nem teszi túl jól. Aki nem féltékeny, az nem kérdez ilyesmiket a volt pasijáról. Őt nem fogja átverni.
- Nem Angie. Nem szokott. – hazudja szemtelenül a lány szemébe. Így jobb lesz mindkettőjüknek. Ennél az agyrémnél bármi jobb lehet, Richard sosem értette mégis mi értelme ennek az egésznek. Így csak egymást idegesítik, na meg a környezetükben élőket. Így Nolitának is sokkal könnyebb lesz a felejtés. Igen, felejtenie kell, nem lehetnek újra együtt, nem engedheti, hogy ugyanaz történjen, mint a múltkor. Nem csak a halálfalóktól kell megvédenie a húgát, hanem Noeltől is, még ha erre a lány nem is kérte meg. Legszívesebben megmondaná neki, hogy felejtse el Noelt, amilyen hamar csak lehet, de ezt nem teheti. Nem tudná megmondani neki, szegény már így is épp elég összetört. Még ha erősnek is mutatja magát. Csak álarc, jól ismeri.
   Elereszti a sál végét, s kihúzza magát. Tartása egyenes, stílusa elegáns, mint mindig. Az embereknek messziről tudniuk kell, kivel van dolguk. Ő egy Groseian. Aranyvérű. Így hát viselkedjenek is ehhez méltóan vele.
- Tudod Angie… egyszerűbb, ha elengeded. Ő is ezt teszi. – lehet, hogy nem kéne ilyen mértékben beleavatkozni a lány dolgaiba, de már beleártotta magát, és innen nincs kiút. Vagy mélyebbre süllyed az ember, vagy sehová. Hátra pillant, s látja legjobb barátját a folyosón visszafelé közeledni. – Csak csinálj úgy, mintha észre sem vennéd. – kacsint még egyet, s lágyan megpaskolja a lány arcát. Tudja, hogy utálja, de nem hagyhatta ki. – További szép napot… Miss Grosiean. – búcsúzik tőle mosolyogva, majd csatlakozik Noelhez.
   Lehet, hogy nem kellett volna hazudnia.
   És ha a lány rájön? Mindegy. Így volt a legjobb.
   Így lesz a legjobb.

Köszönöm a játékot! *-*

Richard

Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság.
Katt

Elképesztő, hogy a fiúk mennyivel gátlástalanabbak a lányoknál. Nem értem, hogy Richard miért feküdt le azzal a libával, ha nem tudta, hogy szereti-e. Én sosem adnám a szüzességemet egy olyan srácnak, akiről nem tudom biztosan, hogy szeret-e. Még akkor sem, ha a fiú a világ leghelyesebb hímneműje lenne.  Miért tenném? Miért sietnék? Nekem nem csak az számít, hogy jól nézzen ki az, akivel megteszem, hanem az is, hogy úgy érezzen irántam, ahogy én iránta.
Látszólag Richard-ot ezt nem érdekelte, különben nem adta volna meg magát ilyen olcsón és könnyen.
A válaszára megforgatom a szememet, majd elfordítom az fejem, hogy ne lássa az arcomra kiült szánalmat.
- Erre inkább nem mondok semmit – szólalok meg, miközben még mindig oldalra nézek. Nem is kell kimondanom azt, amit gondolok. Richie elég jól ismer, hogy a reakciómból rajöjjön arra, hogy mi a véleményem erről. Nem akarom szándékosan megbántani azzal, ha azt mondom, hogy egyfolytában, egymás után hibákat követ. Nem kell vele közölnöm, hogy mindig csalódom benne, ha meggondolatlanul cselekszik, még akkor sem, ha én nem úgy fogadom a baklövéseit, mint ahogy a szüleink. Ő sem nevez naivnak, amiért Noel után vágyóm.
Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Nem csak azért, mert elértem, amit szerettem volna, de azért is, mert ismét azt érzem, nem vagyok egyedül. Bár vannak szüleim és még sok testvérem, mindig is Richard volt az, akit nagyon közel éreztem magamhoz. Nem véletlen. hogy mindig hozzáfordulok, ha valami bajom van. Ő az, akire felnézek, mert minden helyzetben feltalálja magát, kreatívan, minden áron megoldja azt, és attól függetlenül, hogy a tettek emlékei hagynak-e benne fájdalmas nyomokat vagy sem, többnyire gondtalannak és felszabadult látszik.

Utálom azt a nőt! Azért, mert egy senkiházi halálfaló, mert meg akar alázni és azért is, mert ő az első nő a bátyám életében. Az elsőt pedig lehetetlen elfelejteni, bármit is csinál az ember. Talán csak egy exmemóriammal lehet eltörölni a múlt képeit, de azt hiszem, itt ez szükségtelen. Inkább emlékezzen rá, emlékezzen arra, ahogy Monique kihasználta. Hátha következőre nem adja magát ilyen könnyen és olcsón.
Látom Richie arckifejezését és legszívesebben ismét kiengedném a kitörni vágyó lávát, de visszafogom magam. Nem verhetem le rajta a dühömet és az elszenvedett sérelmemet. Noel egy hülye, aki nem tudja, hogy mit akar, de azt sem, hogy mit veszített el, amikor elhagyott.
- Remek! Ennek csak örülök – hazudom bátyámnak. Minden egyes szó után kirázz a hideg, csíp a szemem és megremeg a gyomrom, mintha ez lenne a büntetésem, amiért be akarom csapni a körülöttem lévőket, de még magamat is. Ahányszor csak kimondom vagy arra gondolok, hogy Noel és a női ügyei már nem érdekelnek, tudom, hogy ez nem így van. Talán rám férne egy exmemoriam… De nem lehet, nem szabad! Nem lehetek olyan gyenge, hogy kitöröltessem az emlékeimet és nevetségessé tegyem magam, azzal, hogy nem találtam más kiutat.
Elmosolyodom, végigsimítok a ruhámon, mintha csak azon lennék, hogy megigazítsam a kicsit lecsúszott álarcomat. Az előbb mintha én mondtam volna Richardnak, hogy nem szabad kimutatnia, amit érez. Ez rám is vonatkozik. Mind a kettőnk kénytelen bujkálni, ha meg akarja tartani a helyét a ranglétrán. Sőt! Nálunk nincs választás, nem dönthetünk. Tilos lecsúsznunk, ha nem akarunk úgy végezni, mint Bianca. És azért valljuk be, senki sem vágyik arra, hogy a családja száműzze.
Richard kihúzza magát, a testtartása enyhén hanyagból egyenessé válik és mintha az arca is megváltozna. Amikor ismét megszólal mintha a szavainak nagyobb súlyuk lenne. Ugyanolyan, mintha csak apa beszélne, olyan fontosnak tűnik a mondanivalója.
- Már megtettem és nem érdekel, hogy mit csinál – egyre magasabbra építem a hazugság kupacot, ami körbeölel és lassan maga alá fog temetni.
Richard megfordul és tekintete középpontjában már nem én állok, hanem Noel. Annyira ideges vagyok rá, amiért egy idióta, egy fafej, egy… egy… egy hülye. Lassan a talárom zsebébe nyúlok, hogy elővegyem a pálcámat és megátkozzam, amiért még most is úgy mosolyog rám, mintha soha semmi sem történt volna köztünk. Richard ismét felém fordul, én pedig automatikusan kihúzom a kezemet a ruhadarab alul. Még jobban kiegyenesedem és büszkén felemelem a fejem, amikor a vezetéknevünkön szólít. Szeretem, ha így fordul hozzám. Ilyenkor eszembe jön, hogy ki vagyok és mennyit érek, ahogy azt is, hogy Noel egy féreg, aki annyit sem érdemel, hogy büntetésbe kerüljek miatta…
-   Viszont… Vigyázz magadra! – mondom halkan, mielőtt még eltávolodna. Büszkén sarkon fordulok és elindulok. Minél messzebb kerülök Noeltől, annál jobb. Neki is, nekem is.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad!

Morgan Williamson

Tegnap délután óriási felfedezést tettem a könyvtárban. A bűbájtan részhez mentem, és meg is találtam, amit kerestem, egy vaskos, klasszikus kötetet. A kezembe vettem, de ahogy kihúztam, megakadt valamin a szemem. A bűbáj gyűjtemény mögött, a polc hátsó falához simulva egy vastag könyv lapult, becsúszva a könyvek és a polc háta közötti szűk résbe. Kiveszem, hogy visszarakjam a sorba, de végül még se tettem. Nem hiszek a véletlenekben. A könyv címe „Művészet és Mágia”, a borítóján színes festékpacák voltak láthatóak. Láthatóan olyan könyv volt, amiért élek-halok. Ott helyben kinyitottam és elkezdtem olvasni a bevezetőt, miközben másik kezemmel a bűbájkönyvet automatikusan visszatettem a polcra – asszem nem lesz rá szükségem.

Egész éjjel későig azt bújtam, és ma is magammal vittem, hogy az órák közti szünetet kitöltsem valamivel. Mikor órák után megint elővettem volna, nem találtam a táskámban. Egész tartalmát az ágyamra borítottam, de a könyv nem volt benne. „Bizonyára bűbájtanon felejthettem” – gondoltam vissza az órára, mikor pennaszerzés céljából mindent magam mellé pakoltam a táskámból, s ezek szerint nem minden került vissza a helyére.

Azonnal a bűbájtanterem felé vettem az irányt, ahol szerencsére meg is találtam a pad alá esve. Visszafelé menet ki is nyitottam, és tovább olvastam a 11. fejezetet. Automatikusan mentem a klubhelyiség felé, fel se pillantva a betűk és ábrák rengetegéből. Az első emeleti folyosóra vezető lépcsőfokokon lépkedtem végig éppen, amikor egyszer csak a semmibe léptem. Az a bizonyos trükkös lépcsőfok, amit alap esetben mindig átlépek, most nem jutott eszembe, így hatalmasat estem a lépcső közepén. A könyv kirepült a kezemből, és pár fokkal lejjebb állt meg. Ahogy a lyukba léptem, testem előre vágódott a lépcsőn, és éles fájdalom hasított a jobb lábamba, amely a lukban maradt. Két kezemre támaszkodva megpróbáltam kimászni, de ezzel csak azt értem el, hogy immár nem csak a lábam, hanem mellmagasságig bent voltam a lépcső szűk hasadékában. Lábammal éreztem a lyuk alját, de ahogy a jobb lábamra is ránehezedtem, a fájdalom elviselhetetlenné vált, és úgy remegett az egész, hogy gyorsan levettem a súlypontom róla. Elég bizarrul festhettem, ahogy a lépcső közepén a feljebb lévő fokra támaszkodva kezeimmel megpróbáltam felhúzni magam. Sikertelenül. Sose voltam túl erős, a sportokban és a mozgásban nincsen tehetségem, még a saját, vékony testalkatomat sem tudtam kijjebb emelni a lukból.

Hát ez fantasztikus. Ráadásul sehol senki, valószínűleg mindenki a nagyteremben vacsorázik. Összeszorított fogakkal teszek még egy próbát a lábammal, de az nem bírja el a súlyomat, és a fájdalomtól felkiáltok.