Gyengélkedő

Sache

Milyen második sor...? Cellar arcára egy művész sem festhetett volna töményebb értetlenséget. A srác össze-vissza beszél, ráadásul mintha még jól is érezné magát ebben a helyzetben, cseppet sem tűnik leharcoltnak vagy megviseltnek, szóval vagy agymosott, vagy kém. Vagy agymosott kém. Azért vonakodva bár, de elfogadja a kinyújtott kezet, hogy feljebb húzhassa magát (így mégsem tűnhet olyan elesettnek), a patkányt és a borogatást viszont köszöni, nem kéri, félretolja őket az orra elől.
- Miről beszélsz? - Azonnal kattogni kezd az űzöttek logikája: Előbb jön a megfélemlítés, aztán a gúnyos "Ne ess pánikba!", csak elrontotta. Baromi hatásos... Igyekszik cinikusan hozzáállni a helyzethez, mégis azon kapja magát, hogy fel-alá futkározik a hátán a hideg. És hogy rohadtul fáj mindene. Nem is akar már ülni, de ha egyszer feltolta magát, hát nem szenvedi végig a procedúrát visszafelé; meg aztán büszkeség is van a világon, na. Katona dolog. Az elkövetkezők viszont már egyáltalán nem minősülnek annak.
- Te most szórakozol velem?... - Kérdi érdekesen összevont szemöldökökkel. Amúgy is sápadt arcából csak tovább menekülnek a színek, a pillantása szkeptikus. Egy darabig még a másikra mered, mintha azon tanakodna, mennyire lehet veszélyes az őrülete, aztán szorgalmasan nekiáll bárki más emberfia után kutatni a tekintetével, aki megszabadíthatja tőle. Madame Pomfrey? - Aha, tuti nem maradok itt holnapig, erre akár mérget is vehetsz... - Mormolja maga elé közben csak úgy foghegyről, nem túl hangosan azért, nehogy felpiszkálja az alvó oroszlánt. Éhesnek érzi magát és hülyére vettnek, de ahhoz még közel sem elég nyomorultnak, hogy csak úgy malmozva bevárja a Büntető Brigádot. A Kínokkínjának Kígyónyelvű Követeit. Nem, ő nem lesz a KKK példát demonstráló konca. Ettől az elhatározástól fűtve aztán félrehajtja a takaróját, és azzal a lendülettel ki is ül az ágy szélére, ami nem, a legkevésbé sem esik jól. Nem úgy, mint ő teszi majd, ha megpróbál felállni.
- Kérem a pálcám. - Nem viccel, a gyomra öklömnyire szorul az elfojtott indulattól. Ő is örül, hogy jobban van, hát persze, örömtáncot is lejtene, ha tudná, hogyan kell, azt azonban leshetik, hogy kiszolgáltatja magát. Még hogy egy napos memória... Nagy duma! - És nem tudom, mivel tömték tele a fejed, de a memóriámnak semmi baja. Ismerlek téged, Sacheverell d'Espèrey - hadarja idegesen, miközben azon izgul, hogy csak ne akadjon bele a nyelve Sache nevébe, és vádlón a fiúra mutat -, és a patkányodat is, és azt is pontosan tudom, mi történt velem tegnap, és marhára nem baleset volt.

*Pislog néhányat, egészen lassan, megfontoltan, miközben realizálja, hogy valahol elszúrta a dolgokat. A hálóteremben mindig olyan könnyűnek látszott, amikor a másik srác csinálta, de hát ez a különbség köztük, neki ez az első ébresztése, annak minden különlegességével együtt. Elvigyorodik lassan. Legközelebb jobban sikerül, csak egy nap, és újra próbálhatja, ez rettentően izgalmas.
Persze, nem szabad ezzel visszaélni. Nem szabad. Nem szabad. A betanult erkölcsiség bizonytalanul ismételgeti egyre inkább elvékonyuló hangon, de a fiú hallgat is rá, amennyire tőle telik szelíden néz, barátságosan húzta fel ülésbe, és vette a patkányát vissza az ölébe, noha az fényes gombszemeivel szinte rajongó érdeklődéssel figyelte Cellart.*
- Hm-hm, jobban szokott menni, amikor a naplód a közelben van, gondolom, most extrán bizonytalan vagy, de ne aggódj-*valóban remekül érzi magát, szinte csiripel, könnyedén fecseg, mint akinek nem árthat senki és nem kell tartania senkitől, legyen az halálfaló, vagy csak egy szigorú tanár.*
- Nem-nem, Hollóhátas becsület szavamra mondom, hogy a humorérzékem olyan értethetetlen, hogy fel sem merülne benned a szórakozás lehetősége, hogyha használnám, egyszerűen csak néznél rám hülyén és értetlenül-*mint most? Neeem, most nem vigyorog Sacheverell, nem kacagja ki a másikat, biztos, hogy nincs humoránál.* - Szóóóval, ha nem maradsz itt holnapig, én nem bánom, bár aligha vagyok ebben kompetens, de ha gondolod, lekísérlek a Mardekárhoz, ott biztos megtalálod majd a naplód, és minden tiszta és világos lesz-*ő a maga részéről egyáltalán nem fél lemenni oda a pincefolyosókhoz, játékosan babrál az ujján a gyűrűvel.*
- Amúgy február van, és már két hónapja itt vagy az iskolában így-*megszemléli az ágy szélére ülést, a talárja egy másik széken van, ott előtte, kicsit mellette,a  pálcáért viszont felkel Sache, és az éjjeliszekrény mélyéről veszi elő, mintha csak ő maga dugta volna oda, elvégre ki tudja, mikor téved erre valaki, aki esetleg heccből ledugná.*
- Parancsolj-*egy percig sem habozik átadni a kőrist, a patkányt közben nemes egyszerűséggel zsebre vágta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kicsit megszeppenten húzódik odébb a vádló hangsúly nyomatékától, behúzza a nyakát is.*
- Ne zaklasd fel magad, és beszélj halkabban, mert ha a Madame megsejti, hogy el akarsz menni, biztos előtámad, és az ágyhoz kötöz, vagy valami ilyesmi. Amire te emlékszel az az, amiről álmodtál? Jó élénken álmodsz. Na az még decemberben volt. Ha arra emlékszel, emlékezned kell arra is, hogy december volt, tehát ha most február van, akkor engem igazol-*a vaslogika és az ő könyörtelensége, mindazonáltal egy kissé megenyhül a tekintete, ahogy a fiúra néz. Biztos nagyon rémült.*
- Sérüléseid voltak, lehet, hogy nem kellene még felkelned. Szívesen elmennék a naplódért, de hát nem jutok be a pincébe, annyira ügyes én sem vagyok. Viszont beszélnünk kell majd. Hagytam nálad valamit tegnap. Tudom, nem emlékszel-*legyint, apróság.*

Sache

Nagyon a nyelve hegyén van, hogy felvilágosítsa a srácot, miszerint ő, Cellar Door, soha életében nem vezetett még naplót. Unalmas és hosszadalmas, ráadásul totál felesleges is. Nem, a naplóírást határozottan nem neki találták ki, mégsem tudja félbeszakítani a másikat, mert az csak beszél és beszél és beszél, mintha nem is ebben a tér-idő pillanatban létezne. Mindezt pedig olyan könnyed derűvel teszi, hogy a mardekáros lassan kezd elbizonytalanodni. Végülis... fürkészi a békés, barátságos arcot ...határeset. Az ugyan meg sem fordul a fejében, hogy kettejük közül ő volna az elmeroggyant, de a képzeletbeli "Vigyázat, veszélyes!" táblát azért leakasztja a srác nyakából. Határozottan a békés fura bogarak közé tartozhat inkább, akik a maguk érthetetlen módján olyan dolgokon és helyzeteken akarnak segíteni, amiken nem kell, és úgy, hogy az ember szándékosan zavarba jöjjön tőle. Ilyenek a muglik közt kéregető lábanincs, pokrócon gubbasztó hajléktalanok is, akik szerint mindenkinek hatalmas szüksége van az életbölcsességeikre (persze némi apró fejében), és akik előszeretettel felkelnek és átcaplatnak egy forró kis meggypáleszre a szemközti közértbe, ha elzsibbadt a lábfejük.
Cellar határozottan hülyén és értetlenül néz. Arra vár, hogy mikor nyögi be a másik, hogy csak viccelt, végül mégsem bírja ki a poénig, elröhögi magát. Kínlódva, kényelmetlenül.
- Február. - Szuszogja kicsit meggörnyedve, miközben átkarolja a saját hasát. Egy kicsit őszintén meglepődik azon, hogy ilyen simán visszakapja a pálcáját. Most már komolyan figyel, és nem is rosszul, helyből magas vérnyomásúra döbben még vagy kétszer. - Mi...? Honnan... De hát... - Igyekszik valahogy szavakba önteni a félelmét, de nem sikerül. Helyette újabb támadást indít a vaslogika ellen.
- És azt mi igazolja, hogy február van? - Kérdi gúnyosan, önelégült vigyorral a képén. - Hm? - Még a szemöldökeit is a magasba rántja, annyira hallani akarja a cáfolatot vagy a megadást. Ez az egész kezdi komolyan idegesíteni. Naplók, hónapok, az álmai, gyakorlatilag minden lapja kiteregetve hever előtte a szanaszét gyűrt, valaha keményre vasalt ágyneműn, és nem tudja, hogy kerültek oda. Meg mik a szabályok. Mi értelme ennek az egésznek? Ki az osztó? (Jó lenne tudni, csak hogy alaposan orrba vágja az illetőt.)
- Figyelj... Kedves tőled, hogy segíteni akarsz, meg minden, és a világért sem akarlak megbántani, de mi tegnap nem találkoztunk. Akárhol vesztetted el a micsodádat, egész biztosan nem nálam van. Na... Segíts felkelni. - Oké, említettem, hogy büszkeség is van a világon. Büszkeség épp teaszünetet tart, így Cellar sajgó teste igényelhet egy kis segítséget a felkeléshez, hogy aztán több energiája maradjon majd a futásra.
- Nyugodtan kibökhetnéd, hogy meglopnád az egyik háztársamat, vagy bele vagy zúgva valakibe, nem értem, minek kell ekkora humbugot szőni köré... - Próbál azért megértő lenni, bár iciripiciri sikerrel.
Ha február van... akkor milyen sérülések?

*Peregnek a szavai rendesen, ha máshonnan nem, a fiú arcáról leolvashatja, hogy bizony-bizony szerinte is kicsit sokat beszél, de hát, ezen ne múljon senki boldogsága, hallgatni is nagyon tud, ha kell, de egyelőre olybá fest, bőségesen kell még beszélnie, győzködnie, valahogy leigazolni a az összes lehetséges módon azt a februárt. Szélesen elvigyorodik, kékes szeme felragyog, elfogadta a kihívást, ahogy meghallotta a kérdést. Sokat ugyan nem felelhet rá, de azért megpróbálja.*
- Biztos van valami időjelző bűbáj, bár most így hirtelen nem jut eszembe, a varázspálcádban mindig megbízhatsz, aztááán, elvezethetlek valakihez, akinek elhiszed, vagy írunk egy levelet a Minisztériumba, bagolypostával hamar megfordul, hogy igazolják, hogy milyen hónap van, vaaaagy, megkérdezed a naplót. Csudálatos jószág-*lelkesedik minden iránt, ami varázslatos, márpedig egy unalmas firkálgatásos füzetke biztos nem csigázná ennyire fel.* - De persze sohse tudtam belenézni vagy hallgatózni, amikor ott voltál nálunk a Hollóhátban, tudod, ööö, nem tudod, de ezt bárkitől megkérdezheted, volt egy kis gebasz a mardekár hálóval, ezért nálunk aludtak néhány, képzeld, Lamartin is, összevarrta Neehill száját-*újságolja a híreket csevegő hangon, amennyire csak tőle telik röviden és kurtán, tehát terjengősen és teljesen érthetetlenül. Tényleg nem látszik veszélyesnek. Még a pálcát is kiadta a kezéből, ami pedig potenciális támadás és ellentámadás eszköze lehetne, de az ő meglátásban nincs félnivalója Cellartól, ha pedig lenne, nos, arra is biztosan kitalálna valamit. Különben is, ha már megnevetette, akkor, szerinte legalábbis a mai napra minimum barátok.*
- Nem bántasz meg, akár vehetjük úgy, hogy tegnap nem találkoztunk, a naplódban sincs benne-*van valami embertelen ebben a derűben, amivel mondja, a hangja egy pillanatra megkomolyodik, mélyebb tónust kap, elégedett, számító.* - Ha neked úgy kényelmesebb vehetjük így, de ne vádolj elvesztéssel vagy tolvajlással-*egészen kizökken önmagából, miközben felkel, a karját nyújtja, alacsony, de szívós, erős fiú, biztos támasz addig, amíg Cellar megtalálja a maga egyensúlyát a lábán, nem csinál ebből ő büszkeségi kérdést, nem simogatja a saját egóját azzal, hogy segíthet a fiúnak.*
- Korán van még, hamarosan mindent megértesz, gondolom, és akkor megpróbálhatom elmagyarázni mit is keress. Hogy van a hasad? A néni begyógyított-*a sóhaja, amivel ezt megállapítja nem csak fájdalmas, de egyenesen olyan, mintha az életműve veszett volna oda.*

Sache

Cellar kinyitja a száját, ám amíg ő levegőt vesz, hogy belekezdjen a "Baszki, mondom, hogy nincs naplóm!" című visszakozásba, a hollóhátas újult lendülettel folytatja a szövegelést. Ilyen nincs... Forgatja meg a szemeit nyűgösen, de figyel. Igen, a bűbáj nem lenne rossz ötlet, ha ismerne ilyesmit, de hát ki nézegeti manapság, hogy milyen hónap van? Mindenki tudja, hogy december. Már épp kezdi a fejébe venni, hogy hagyja, had legyen meg a másik boldogsága, BESZÉLJEN!, ám azon, hogy a Mardekár ház lakóit szétosztották a többi ház között, és ők egy hálókörletben tanyáztak a hollósokkal, na azt már senki ne akarja bebeszélni neki! Most komolyan. A Mardekár. A Hollóhátban? Meg a Hugrabugban? Hú, a nagyszájú griffendéleseket nem is említve!
- Várj. Mömömömö-mi? - Szakítja félbe keményen, összehúzott szemekkel, mert azért a mókának is van határa. Mikor újra megszólal, a hangja megrovó és gúnyos, amolyan utolsó figyelmeztetés ízű. - Lehet, hogy helyet kéne cserélnünk; szerintem neked nagyobb szükséged van Madame Pomfrey-re, mint nekem. Még hogy egy hálóban... Hehh. - Felröhög. Örömtelenül és röviden. - Örülhetsz, hogy nem mást találtál be ezzel a mesével, mert csúnya vége lenne. Amúgy mennyiben fogadtatok? Felteszem, nem a magad örömére próbálod megetetni velem a hülyeséget - mosolyog, mint a koncra váró róka, a pillantása viszont szúrós marad -, és a saját érdekedben is jobban teszed, ha most erre rábólintasz...
Ő úgy gondolta, ezzel pontot is rakhatnak az ügy végére. Néhány knútért, galleonért vagy csokibékáért elég meredek olyan dolgokat állítani egy embernek, hogy nem emlékszik az elmúlt két hónapra.
- Hhhajjjjj.... - na ez a sóhajtás beillik egy rekedt hörgésnek is - Ne kezdd már megint! Mondtam már, hogy nem vezetek naplót! - csattan fel hangosan, majd lendületesen felpattan az ágyról. Egy másodperc sem kell hozzá, hogy eltorzuljon az arca, és Sache válla után nyúljon. Elfogja a hányinger. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, és csak a légzésére figyel, miközben az ujjai akaratlanul is a hasára borulnak, mintha védeni akarná. A zöld póló még kissé nyirkos a lázálomtól. A hangszín változásától szégyenszemre kirázza a hideg. Megdermed. Először csak maga elé mered egy pontra, némán szuszog, aztán sötét pillantást vet a kapaszkodójára, és egy halk nyögés kíséretében úgy ahogy kiegyenesedik. Innen pillant le rá, az arca még sápadt, betegen fénylik a verejtéktől.
- Kurva vicces. - Vág vissza morózusan. Azért gyorsan a barna farmer anyagába törli a kezét - sutyiban, mert ő nem ijedt meg, csak simán szarul érzi magát -, majd némi ügyetlenkedés árán visszabújik a talárjába.
- Fáj. - ismeri el valamivel hűvösebben, miközben elrakja a pálcáját, és kifelé indul. Menet közben igyekszik többé-kevésbé kihúzni magát, de a teste önkéntelen is visszatalál abba a félig görnyedt helyzetbe, ami a legkényelmesebb. Nem emlékszik, hogy bármi is történt volna a hasával... ez megijeszti. Egyébként is meg mert volna esküdni rá, hogy a hollóhátas amennyire örült neki, hogy felébredt, annyira sajnálja, hogy ép és egészséges. Azt ugyan még magának sem ismerné be, de kezd tartani ettől a fura sráctól. Jobb lesz, ha minél hamarabb lerázza, így egy klasszikus taktikához nyúl: makacs hallgatásba burkolózik.

Nem mellesleg mit akar tőle?... Ez még nem derült ki, márpedig abban 100%-ig biztos, hogy nem hagytak nála semmit. Ennyire fontos lenne bejutnia a Mardekár klubhelyiségébe?

*Szélesen elvigyorodik, ha az eddigi mosolyai nem lettek volna elég szélesek, akkor most megmutatja, hogy milyen egy igazi, ragyogó vigyor, ahogy meghallja és felismeri a hangot, a hangsúlyt, az utolsó figyelmeztetés ízét ő maga kóstolta már eleget ahhoz, hogy élvezze szinte, amikor újra elé csöpögtetik. Nem elegek hát a szavak, a válogatott képtelenségek nem hozzák meg a várt eredményt, voltaképpen ez logikus, elfogadható ellenérzés, de hát mit is tehetett volna a kis Hollóhátas? Legközelebb a kockázatok és mellékhatások elkerülése végett egészen biztosan íratni fog előre ébresztő-cetlit a fiúval, amit majd gondosan megőriz a találkozásuk végére.
Talán most fütyörészve távoznia is kellene, majd holnap folytatása következik a dolgoknak. Csúnya-csúnya visszaélés lenne ez a hatalommal, amit mindenféle energia befektetés nélkül nyert a fiú felett, annak sajátos mivolta miatt, így egyelőre megmarad annál a koncepciónál, hogy barátok. És a barátok segítenek a bajban. Főleg az olyan bajban, amiben nem teljesen ártatlanok, bár persze alig-alig tehet bármiről is.*
- Áh, tudod, hogy a lehető legfurcsább dolgok tudnak megesni a Roxfortban, nem ez lenne a legmeglepőbb a Titkok Kamrájának legendája, vagy az után, hogy első évben mindenki együtt aludt a nagyteremben, amikor Sirius Black szökésben volt, és összehasogatta a Griffendéles portrét, erre még neked is emlékezned kell. Szóval annyira nem is lehet fura-*persze, azért nem köti a doxyt a karóhoz, ha ennyire nem nyerő az ötlet, de még kikívánkozott belőle az érv, mosolyogva hallgatja az óva intést, hogy bárminek is csúnya vége lehetett volna, ugyan már!
A leghatározottabban megrázza a fejét, talán éppen a rókapillantás készteti lázadozásra.*
- Nem fogadtam senkivel a rovásodra. Méltatlan lett volna-*szögezi le, bár legalább már az a széles, túlvilágian boldog vigyor lekopott az ábrázatáról.*
- Jól van, jól van, akkor nem vezetsz, majd megtalálod, de ne ugrálj-*lép közelebb, így a válla már rögtön kézközelben van, ahogy a fiút elfogja a szükség, óvatosan a karja, könyöke alá nyúl, bár kicsit aggódik, hogy a pince bensőjében megránduló inger végül az ő öltözékén ér kiteljesedő célba, ha már korábban elvétette, de azért reménykedik, és nem menekül el.
Óvatosan átkarolja a hátát, oldalt lépve mellette, a tenyerét egészen hátul simítja a zöld pólóra, egyáltalán nem taszul annak ember-nyirkos közegétől, ügyesen elkerülve viszont, hogy a bekötözött sebekhez érjen, amit a has egészen nagy felületét elfoglalják és a kötés oldalt kapaszkodik meg a karcsú testen. Alacsonysága még kapóra is jön, egészen biztos, bizarr támasza Cellarnak, akár akarja, akár nem, mert egyelőre, amíg ilyen bizonytalan, nem áll szándékában elengedni, hiszen nyilvánvalóan nincsen jól. Nem hiába kellene még feküdnie, de egy szóval sem tartóztatja, segít felölteni a talárt, aztán újra felkínálja a segítségét, bár melyik mardekáros támaszkodnak egy félvér hollóhátasra?
Hallgat ő is egy pár lépésnyit, amíg ki nem érnek a folyosóra, ahonnan az útjukat folytathatják, a sötét falak árnyékos közege meghozza a kedvét a tovább szavakhoz, még ha némi ellenérzést is vélt felfedezni a fiúban minden mondanivalója iránt.*
- Fáj, persze, azt mondták, hogy valami vadállat karmolt össze a Rengeteg szélén, én találtalak meg ott véletlenül. Elég sok vér volt a hóban, attól lehetsz ilyen rosszul-*egy kicsit eltöpreng, mielőtt folytatná.* - A ruhád nem volt szétszaggatva, ebben voltál kint, van is egy nagy folt ott-*mutat le az állával a talár hullámzó aljára, ami a lépéseik ütemére fedi fel és rejti el a foltot, bármily bizonytalanok is ezek a lépések.* - Ha volt valami tetoválásod, ez az állat egészen biztosan leszaggatta, és a Madame is begyógyította-*sóhajt megint.*
Folytatás itt!

A játéktér SZABAD!

[- Láttam ám, D'Espérey]

ITT KÖZKÚT SINCSEN MÁR
AMIBŐL INNÉK
[folytatás innen]

- Láttam ám, D'Espérey - figyelmeztetem, hogy csak ne forgassa a csillagszemeit, mert a végén még őt is neki kellene látnom megrendszabályozni, mármint, ennél a letorkollásnál is jobban. A fiú talán hiányolja a rugalmasságot, tán elvárná, hogy kezeljem őt szabadabban, hisz tehetséges diák, én azonban nem ezért vagyok itt. Ha már egyszer ebben az intézményben senki más nem fegyelmez, én legalább megteszem. A tanári kar egyes tagjai úgy vélik, babusgatni kell a gyermekeket, azzal az egyszerű ürüggyel, hogy nehéz nekik, de ezeknek a gyermekeknek fogalmuk sincs arról, mi az igazán nehéz. Nos nem az, hogy egy biztonságos, meleg helyen vannak, ahol ki van nyalva a sggük, ó nem. Az igazi nehézségekkel a kastély falain kívül kell mindenkinek megküzdenie. Idebent csak tűrni kell és nyelni kell, bár saját szememmel tapasztalom, hogy van, akinek az idegei már ettől is felmondják a szolgálatot.
Mikor felteszem a kérdést Mayfieldnek, egy metsző pillantással igyekszem elhallgattatni a kis kotnyeles koboldot, ahogy visszakérdez, nem illik épp a puhatolózó kérdéseim közé az ő furcsálló érdeklődése, ezzel csak felhívja a figyelmemet arra, hogy különös dologra gyanakszom. Meg akarom találni a rést Mayfield pajzsán, már ami a titkát illeti. A kérdező és a kérdezett épp elég, ha tudják, miről van szó. Igaz, Mr. Mayfield?
Vajon tudja, mire célzok? Úgy tesz, mint aki nem.
- Értem - hangzik el a számból, ez is szigorú, nem csodálnám, ha a griffendéles kezdene paranoiás lenni az egyszavas válaszaimtól.
Bár fürtöske akár a segítségemre is lehet. Igen, talán, hiszen elég okos és rafinált hozzá, hogy kiszedje a griffendélesből az információt, még ha az idősebb fiú eddig az orránál fogva is vezette a titkát illetően. Bár nem, nem hiszem. D'Espérey élelmesebb ennél. Hiszen hollóhátas. (Mulattat, hogy noha soha nem voltam roxfortos, mégis kezdek a házak sztereotípiáiban gondolkodni, miután magam is ráébredtem, hogy a sztereotípiák ezesetben valódi megfigyeléseken alapulnak.)
Máskülönben Mayfield köti le a figyelmem, aki alig egy-másfél évvel fiatalabb nálam. Mennyire különbözőek vagyunk mégis, erős a gyengével szemben, én és ő. Nem tehet róla szerencsétlen, ha kiváltja belőlem a zsarnoki hajlamot. Bár vajon tudja, hogy préda válik abból, aki aként viselkedik?
Az út további részét némán teszem meg, bár korántsem mélán merülve el a hallgatásban, inkább így tartva fenn a rendet különös triónk tagjai közt, így fegyelmezve, fegyelmezettséget mutatva. Hagyom, hogy vezessenek, fel sem merül bennem, hogy meg akarnának szökni előlem, mi értelme volna? Mint az a pár griffendéles őrült, akik betörtek az irodámba, és azt hitték, elfuthatnak... Végül nem sikerült nekik, de hogy is képzelhették, hogy nem találok majd rájuk egy későbbi időben?
Ahogy ismerős folyosóra érünk (hisz jártam már a medimágusi szobában, vagy ahogy ők hívják: a gyengélkedőn), szintén magam előtt terelem őket, még ha előre is akarna valamelyikük az ajtóban engedni (halálozási sorrend).
- Kerítse elő a medimágust - szólok D'Espéreyhez, az életképesebbhez. Addig is odafordulok Mayfieldhez.
- Szeretném, ha minden elmondana a rohamáról neki - mondom komolyan, a szemébe nézve, már ha rám meri emelni a tekintetét. - Minden kétséget kizáróan súlyos problémákkal küzd. Ettől függetlenül nem tekinthetek el attól a ténytől, hogy felemelte a hangját, megütött és megrúgott egy professzort. - Igen, ezalatt magamat értem, noha nem sokat ártott nekem a vergődése. - Február 11-én várom büntetőmunkára az irodámban.
A következő holdtölte éjszakája. Már ha addig nem derül  ki több a rejtélyes... betegségről.

*Hogy mit lááátott? Már nyitná a száját, hogy megkérdezze, de tényleg okos gyerek, eszébe jut, hogy alighanem az a nagyon nyilvánvaló gesztus nem a professzor kedvére való, és hát voltaképpen direkt a kedve ellen csinálta, csak úgy önmagának, gyerekes lázadás, és lám, lebukott vele, mert nem is akart ő olyan tiszta szívvel lázadni. Elpirul zavarában, halványrózsaszín arcrózsáitól beszeplősödik addig fehér emberhez méltó bőre, zavart tátogás után összecsukja a száját, nem, egyáltalán nem megfelelő a hely és idő arra, hogy részletes védekezésbe kezdjen arról, hogy mi nem történt úgy, ahogy a kedves tanár úr azt hiszi, hogy történt, de valójában egyáltalán nem volt olyan szemtelenkedő és tiszteletlen, mint amennyire látszott, hiszen mi sem állna távolabb tőle.
A pirulás után elsápad, amint rádöbben, hogy Jules védelmébe belehevülve éppen úgy kezdett el viselkedni a nagyra tartott házvezetőjével szemben, mint ahogy azt más, átlagos diákok tennék egy átlagos iskolában, ahogy itt is teszik a diákok a Roxfortban, akármilyen ijesztő is bevallania önmagának.
Jules nincs veszélyben. Akármennyire is megrémült, azt csakis azért lehet, mert teljesen félreérti de Crasso professzor jó szándékát. Ismerve Jules félreértésre való hajlamát csakis ez lehet az egyetlen logikus következtetés. Ő, Sache, azért viselkedett tiszteletlenül, mert Jules olyan kényszeredett kétségbeeséssel kapaszkodik belé, hogy az egész lénye azt jelzi felé, életveszélyben van, ami nyilvánvalóan nem igaz. A félreértés megoldva. Alkalomadtán majd bocsánatot kér a professzortól, és az ügy végére ily módon tényleg egy szép pontot tesznek.
De nem most. Most itt vannak ezek a fura holdrejtélyek, azok a metszőn rávillanó szemek, mintha divatba jött volna a rajongó hollóhátasok egzecíroztatása, lemondón sóhajt, úgy tűnik, ebbe a kis titokba senki nem akarja beavatni, még akkor sem, hogyha a hold körül pedig annyi-annyi érdekes varázsjelenség kibontakozása állhat.
Éppen ezért elképzelni sem tudja, hogy mi lehet az oka annak, hogy éppen Julest hozzák összefüggésben a holddal, mert a nyugtalan alvás neki egy kissé semmitmondó, de a közbekotyogott okfejtéssel nem rontja tovább a renoméját, tudja magáról, hogy úgyis talál még vagy ezer alkalmat arra, hogy az idegeire menjen a többieknek.
Kényelmesen vezeti hát a fiút, figyelve, amit mond, de valahogy nem áll össze a kép jelentéssé, olyan marad, mint egy modern, absztrakt előadás, amivel persze nincs semmi baj, leszámítva, hogy kevés értékkel bír a számára. Már-már unatkozni kezd, mire a gyengélkedőhöz érnek, a visszatérés öröme ugyan egy kissé felvillanyozza, hiszen mit szól majd a Madam, ha meglátja, hogy alighogy elbocsátotta a felkötött karjával, már pattan is vissza, mintha megszerette volna a tisztaságot és a rendet. Julest gondoskodón az egyik ágy széléhez vezeti, le is nyomja rá a lehető leghatározottabban.*
- Azonnal tanár úr. Nem lesz semmi baj-*címzi Julesnak, de a vállán hagyott patkány hátán simít végig, mielőtt sietősen ellépkedne a hátsó ajtóhoz, még a terem közepéről hátravetve mélységes fájdalmas, csalódott pillantását a maradókra, elvégre valamiből kihagyják titkos árulás, véletlenszerű összeesküvés, és ő nem lehet a része! Majd utólag kiszedi inkább Julesből, hogy miről pusmogtak olyan bizalmasan.
Azután eltűnik az ajtó mögött, ami a medimágus irodájába vezet, hogy néhány perc múlva diadalittasan térjen vissza onnan, nyomában az aggodalmas arcú javasasszonnyal, felkötött karját vidáman lóbálva.*

Sache, ne, kérlek, ne piszkáld és pimaszkodj! Így is elég ideges és félelemmel teli vagyok, agyamat még leterheli a súlyos zavaros köd, és nem hagy teljesen tisztán gondolkodni. Oldalba lököm, és szúrósan nézek a fiúra, aki máskor szinte famulusom, megmentőm. Megrázom a fejemet. Viselkedj, könyörgök!
Haza akarok menni. Most! Rögtön és azonnal. Szívem szerint megállnék, leguggolnék, majd összekuporodnék kis csigaként a földön feküdve, és ott maradnék örökre. Crasso is mit faggat? Már mindent elmondtam, mire akar még kilyukadni? Roncs vagyok és korcs, nincs ezen mit vitatni, vagy cifrázni. Hagyjon békén végre! Engedj el! Érzem a mellkasomban fellángolni megint a fájó, szorító érzést, szemeimben a könnyeket, de valahogy elnyomom őket, a felrúgott és kiömlött érzelmek üvege újra készen áll, hogy teletömjem kimondatlak gondolatok százával, erőseb bedugózva, míg legközelebb nem reped el, vagy borul el ismét.
Érti. vajon ez rossz, vagy jó előjele? Nem tudom értékelni a válaszait, se őt. Csendben baktatok, hagyva, hogy Sache vezessen, gyengén, és zavartan, néha fel-felvillanó zavarral és rosszulléttel. Nem tudnék elszökni, bármennyire is akarom, ha Sache most a Nagyúr karjaiba vinne, akkor sem tudnék mást tenni, mintsem menni egyenest előre és engedelmesen nézni rá. Amikor odaérünk végre a túlságosan hosszúnak és egyszerre rövidnek ható séta végén, ijedten ragadom meg Sache talárját az eddiginél is erősebben, majdnem magamhoz rántva a fiút, de elengedem. El kell. Nem okozhatok bajt. Nem szegülhetek ellen még többet, nem szabad. Majdnem el is dőlök és elfekszek, ahogy Sache lenyom, magamtól is oda akartam volna indulni, de jól esik, hogy a döntést levették a vállamról, így nem én tűnök tiszteletlennek. Fáradt vagyok, hadd aludjak. Crassonak viszont még bántania kell, nem lehet vége ilyen gyorsan, soha nem lehet vége. Vágyódva pillantok barátom után, csak az  itt hagyott kis társát simogatom meg a vállamon, akiről szinte meg is feledkeztem. Leveszem az ölembe, és őt nézve simogatom, forgatom idegesen. Vajon tetszik neki, amikor ezt csinálom?
„Igenis.” Felelem, szemlesütve, majd felkapom a tekintetemet. Hogy MICSODA?! Olyan erősen harapok a szám belsejébe, hogy amaz teljesen elzsibbad, és csak a fogaim nagy felülete miatt nem harapok ki belőle egy darabot. Nem cikáznak a fejemben a kérdések vagy a gondolatok, csak az üres, fehér zúgás tölt meg, ahogy elkerekedett szemekkel, és már szinte kékes sápadtsággal nézek fel rá.
„Mi?” Kényszerítem ki magamból végül. „De én nem direkt…kérem T-tanár Úr! Nem v-voltam magamnál!” Remek, már csak a dadogás hiányzott. Mindig ilyenkor jön rám, amikor amúgy is ki vagyok szolgáltatva. Remegő kezekkel szorítok a taláromra Absinthet szabadon engedve. Annyi büntető munkán voltam már, de mégis! Ez igazságtalan, ez helytelen! És nem, nem akarok Crassonál lenni! Bármelyik más tanárnál, csak Crassonal ne! Teljesen rám szállt, mégis mit követtem el?

[Köszönöm]

AHOL AZ ELEGENDŐSÉG JUT MAJD RÁM

Ha megengedhetnék magamnak egy mosolyt, elmosolyodnék, de meg kell őriznem szigorú, marcona ábrázatomat, ha rendet akarok tartani. Különösen fontos, hogy ne a pajtásuknak tartsanak, hanem a tanáruknak, valakinek, aki felettük áll. Pedig ahogy lenyomja a kisebb a nagyobbat a betegágyra, az tulajdonképpen bájos. Mint mikor az öcs vigyáz a bátyra. Vagy a húg.
- Köszönöm - pillantok D'Espérey után, rá lehet bízni ilyen feladatokat, könnyen és hatékonyan teljesíti őket, nem úgy, mint Mayfield tenné, ő alighanem saját magát sem találná meg egy bájitalfiolában.
Tekintetem elidőzik a zöldszín rágcsálón, ahogy a hosszú pókujjak cirógatják, szinte markolják. Egy pár hosszú pillanatig megbabonázottan mustrálom, a kezeit, a szőrmegombócot a kezeiben, az ölét, esetlen alakját és megadó engedelmességét, ahogy kimondja, igenis.
- Meg van lepve? - kérdezek vissza gonoszul. Csak nem döbbennék meg ezen! Az, hogy ha mégis megtörténik, és meglepem a fiút, az csak azt jelenti, hogy eddig senki nem volt olyan erélyes, hogy fegyelmezést alkalmazzon vele szemben. De majd én kinevelem belőle ezt az átkozott alamusziságot. ezt a nőies sérülékenységet. Nem varázslóhoz méltó magatartás, még akkor sem, ha sárból van a vére, a varázserejét pedig lopta.
Közelebb lépve A kezem megsimítja ijedt, keskeny kis arcát.
- Aznap este nyolc órakor - nyomatékosítom a kérésemet. - Ha nem lesz ott, gondoskodom róla, hogy a rákövetkező napon már ne kelljen semmiféle órára mennie. Akármilyen állapotban is legyen. Elvárom, hogy ott legyen az irodámban pontban nyolckor - ismétlem el, ha esetleg elsőre az érintés sokkjától nem értette volna tisztán a kérésemet. Aztán elengedem az állát.
A közeledő fiú s a javasasszony felé fordulok. Kócos, ifjú, jellegtelen nő ostoba képpel. Ugyanaz a tendencia figyelhető meg itt is, mint a tanárok kiválasztásában, persze jómagamon kívül. Ifjú, tapasztalatlan, gyenge kezű. Persze ebben is lehet, hogy az iskolatanács keze van. Miért is ne. Minél gyengébbek a bábok, akik az iskola személyzetét alkotják, annál könnyebb rángatni őket madzagon.
Elmondom neki, hogy Mayfield elájult az órán, hogy hányt, és hogy a karomban kellett lehoznom. Említést teszek a düh- vagy pánikrohamáról.
Aztán a nő eltessékel bennünket, elhúzza a függönyt az ágy körül, minket pedig kizár a társalgásból.
Lenézek D'Espéreyre, intek a fejemmel, hogy lépjünk kissé távolabb, már csak az illendőség kedvéért is.
- Maguk talán rokonok, amiért ennyire törődik vele? - szegezem neki a kérdést kertelés nélkül. - Tudja, nem vet jó fényt magára, hogy koszos vérűekkel, hm... mutatkozik.

*A fekete gombszemű zöld szörnyeteg köszöni szépen, a maga részéről példamutató lojalitással tűri az inzultust, ha már a gazdája meggondolatlanul ilyen lelki válságban hagyta Julest, mentségére legyen mondva, nem sokat tehetett a dolog ellen. Azt csinálja, amit a professzor mond. Milyen nevetségesen is vette volna ki magát, ha nekiáll kötözködni, hogy nem hagyja kettesben a tanítványt a tanárral azért, mert annak fekete eszméi miatt nem bízik meg benne. Hiszen na és akkor mi van? Nem neki kell bíznia benne, persze, azért a füle éber arra, hogyha Jules veszély-jelzést ad le, akkor visszasiethessen, a dadogás viszont nem számít efféle jelzésnek, amúgy sem hallja a kis hollóhátas a távolban.
Bezzeg a patkány! Egy nagyra nőtt zöld érzelmi lokátor, ami pontosan befogja a sápadt pókujjakon keresztülrezonáló félelem hullámait, hiszen azok az ő testét hánytorgatják, szerencsére patkány-mércével mérve már nagyon régen evett bármit is (az a mandula a gazdafiú zsebében nem számít, különben is, csak egy volt), így nem tör ki rágcsáló-léptékű öklendezésben, és végtére ez az ujj-játék akár felfogható egyfajta masszázsnak is, amit a fáradozásaiért kap, mintegy jutalomképpen. Sacheverell sokkal extrémebbül szokta dobálgatni ezt a kalandkedvelő kis famullust. A famullust, aki a testét ugyan játékszernek hagyja puhán és csonttalanul, mint egy üres húszsák kapaszkodó kopasz farokkal, ami a csontos hüvelykre kulcsolódik sebesen, ámde a feje és a tekintete nagyon is tudatos lényhez méltón merevek maradnak, amennyire csak a gerinc hajlékonysága engedi, nem rezzen a parányi háromszög formájú koponya, a ragyogó szemek nyílegyenesen szegeződnek a saját aurájú professzorra, kerekded fülei a hangját gyűjtik, fürgén járó orrocskájában ki tudja milyen vélemények épülnek fel a belélegzett esszenciákból. Nem fél farkasszemet nézni a kis patkány.
A gazdája sem félénk, határozottan előkerítette azt a nőszemélyt, lettlégyen akármilyen fontos más dolga, nem hagyta azokat érvényesülni, ha már egyszer kiadták a parancsot, és noha tényleg okozott egy kis riadalmat („d'Espèrey, mit csinált megint a karjával”-jellegű sápítozás a kezdet), hamar sikerült tisztáznia a félreértést, és meghoznia az elvárt személyzetet, igaz ugyan, hogy a simogatásról lemaradt, de mindennél ékesebben tanúskodik arról Jules arca, hogy valami történt. Valami rendkívüli. Valami érdekes, amíg ő nem figyelt oda.
Elsápad egészen. Micsoda borzalom kizárni őt, de hát ez a diákok sorsa, és még csak 15 éves, nem lehetnek tekintettel rá a nagyok. Úgyhogy nincsenek is. Privát duzzogásában csaknem visszaveszi a gyógypatkányt, de végül erre nem kerül sor, előbb paravánon kívül találja magát a professzor duruzsoló hangú beszámolóját hallgatva a jelenségről, ami elkapta Julest. Tiszta sor, valamitől nagyon bepánikolt, nagy cucc, ő is meg tudja így ijeszteni, nem kell ahhoz halálfalónak lenni. Mosolyog, hiszen örül, hogy nem komoly a baj, legalábbis semmiképpen sem komolyabb, mint alapvetően, mondhatni, a természetes határértéken belül maradt, de némelyek ingerküszöbén ez már a beavatkozást igénylő küszöb lehetett.
Szegény de Crasso! Hogy megrémülhetett! Végül is, neki is van húga, tudja milyen aggódni az ilyen gyönge és törékeny lényekért. Meleg, barátságosan kéklő pillantással mosolyint a házvezetőre, amikor távolabb inti, könnyedén, szinte lábujjhegyen oda is lépeget, hogy meg ne zavarja a beteget. Talán máris alszik.*
- Hogymi?-*szó szerint leesik az álla.* - Hasonlítunk?-*kérdezi tanácstalanul, hiszen a felmerülő tézist, hogy ők rokonok valamivel meg kell magyaráznia. Félrefordítja aztán a fejét kissé, de a tekintetét nem fordítja el, ily módon az oldalsó szögből egészen sajátosan bámul a professzorra, hosszan, kissé beharapja a száját, mielőtt válaszolna. A hangja egészen elmélyül, megkomolyodik.*
- Nem vagyunk rokonok, a barátom, iskolatársam, segítek neki a tanulmányaiban-*olyan tiszta értelemmel formázza a szavakat, hogy ne lehessen félreérteni. Kis mosoly rándul a szája szélén.* - Magam sem számítok tiszta vérűnek professzor úr, bár nem állt szándékomban megtéveszteni-*hátrarejti az ép kezét, idegesen forgatni kezdi a gyűrűt a hüvelykujján.*

Nem, ezt nem tudom elviselni. Öljön meg inkább itt helyben, de ezt nem bírom! Újra gyűlni kezdenek a forró könnyek a szemeimben, minden bátorságommal és elkeseredésemmel akarok válaszolni Crassonak, de akkor hozzámér, és nekem végem. Minden tagom zsibbadt bizsergéssel és a már pánikot túllépő félelemmel bénul meg. Puszta fagyos döbbenettel néz rá a kerekre tágult könnyes szemeimmel. Nincs erőm megmozdulni, nincs erőm válaszolni, sikítani, ellökni, menekülni, semmire, de semmire sincs. A fülemben a saját vérem zúg, ez tölti ki egyedül a tudatomat, mindenféle gondolatot elűz, így ha még hallanám is szavait a távoli morgáson kívül másnak, épkézláb gondolatnak, képtelen lennék értelmezni őket.
Szétestem.
Csak fehér ködöt látok, de ezúttal valamiért nem ájulok el, talán már nem vagyok képes rá. Csak figyelem, amíg Sache meg nem érkezik végre, vidáman, a karját lóbálva, mint a kisgyerekek az első iskolai napjuk után, vagy a csatát nyert katona. Vajon mekkora harc volt a nővér megkeresése? Rövid és diadalmas, bizonyosan könnyű, nem úgy, mint az én csatáim. Miért vagyok ilyen csapnivaló hadvezér? Eleresztem, az eddig minden atrocitást olyan hűen tűrő kis állatot az ujjaimból a szabadba, hadd rohanjon vissza a gazdájához, és ahogy Crasso ellép tőlem, krumplis zsákként dőlök el oldalra az ágyon, ahova Sache oly vehemensem ültetett le.
Meg akarok halni, itt és most. Sokat emlegettem ezen a napon, de soha nem gondoltam még olyan komolyan, mint ebben a pillanatban. A párnába rejtem az arcomat, és hangtalan sikítok, majd sírni kezdek. Nem hallok semmit a kinti beszélgetésből, azt se vettem észre, hogy magunkra hagytak, és vászonalapú karanténba vontak, egyedül hagyva egy sipákoló és engem nyugtatni próbáló nővel. A vállamra teszi a kezét, én pedig lerázom, ő pedig szerencsére ért a szóból, különben lehet megütöttem volna, amilyen állapotban vagyok. Mind tudjuk, én nem tanulok a leckéből, soha, már csak az kéne. Nem tudok beszélni, még nem. A folyosón lenyugodtam valamelyest, de Crasso megint előhozta belőlem szinte teljes erejével a rohamot. Ő a hibás, ismét miatta váltam a félelmek, az undor és az emberi szánalom ideges gócpontjává. Mi lesz velem azon az éjjelen? Mi? Magamra húzom a takarót, és én a világgal szakítok, megtarthatja a gyerekeket, a házat, és elmehet délre az új szeretőjével, én pedig felakasztom magamat a csótány járta lakásomban, hogy majd a bűz miatt panaszkodó szomszédok találjanak rám. Képtelen vagyok elviselni per pillanat. Nem baj, ő se engem.

[- Most, hogy nézem, a szemeik egyaránt különösen duzzadtak, és persze csontos alkatuk is hasonló, ez alap lehet egy távoli rokonságra, mondjuk unokatestvérire vagy másodunokatestvérire. Bár ezen az alapon maga rokona lehet egy Lamartinnak éppúgy, mint egy Malfoynak. Azonban a feltételezésemet arra alapoztam, ahogyan Mayfielddel bánik. Messzemenően... patronáló]

D'ESPÉREY
MAYFIELD

MÁSKÜLÖNBEN KÍVÜL TÁGASABB

Ez a patkány akar tőlem valamit.
Mi van, ha ez a patkány animágus? Azokkal legilimenciát használva se megyek sokra. Túl intelligens egyszerű jószágnak, annak kell lennie, hiszen gyanakodva méreget engem.
Csoda, hogy nem rohan Mayfield vállára és harap bele a csuklómba, mikor megfogom az elsápadó fiú kis, kerek állát.
Amitől szétesik teljesen, szétesik darabokra a kezemben. Gyermeki zsarnoksággal figyelem ezt a szétesést, erőfölénybe kerülök, borzalmasan könnyen és gyorsan. Nem kell érte küzdenem. Nem kell bizonyítanom érte, a puszta érintésem is elég.
Aztán visszaér D'Espérey, hozza a javasasszonyt, és már csak azt tudom nézni, ahogy elhúzza a nőszemély a paravánt. Hátralépve hallgatom egy darabig a javasasszony fojtott hangját, figyelek, mi történik odaát. A mozgások hangja és az árnyak elárulják, hogy Mayfield lefeküdt. Jó. Ezen legalább túl vagyunk.
Kócoskára pillantok mellettem. A kérdését hallva ráhunyorgok fiúra, mely most épp nemcsak amolyan illusztrációja az elgondolkodásomnak, hanem komoly vizsgálódás (bár célszerűbb lett volna az összehasonlítást mindkét diákot látva megejteni).
- Most, hogy nézem, a szemeik egyaránt különösen duzzadtak, és persze csontos alkatuk is hasonló, ez alap lehet egy távoli rokonságra, mondjuk unokatestvérire vagy másodunokatestvérire. Bár ezen az alapon maga rokona lehet egy Lamartinnak éppúgy, mint egy Malfoynak. Azonban a feltételezésemet arra alapoztam, ahogyan Mayfielddel bánik. Messzemenően... patronáló - találom meg a kifejezést, melyet kerestem.
Bólintok aztán, ismét a paraván felé nézve, melyen túl nem látok már semmit sem, hang sem szűrődik ki a javasasszony ténykedésén túl. Bájitalt keverget kiskanállal egy bádogedényben.
- Tudom. Ismerem a családját.
Lepillantok rá aztán, figyelmem nem kerüli el a gyűrű. A kezéért nyúlok, pontosabban széles tenyerem eléteszem, mintha épp táncba hívnám, bár se bál, se zene nincs. A gyűrűjét akarom látni, és remélem ez a gesztusből egyértelmű. Ha a kezét a tenyerembe simítja, mint várom, akkor kissé megemelem azt, szemügyre veszem a sötét foglalatában fénytelenül díszelgő vérpettyes követ. Megsimítom a felületét, majd a kezet el nem engedve kérdezem:
- Elég erős varázsereje van ennek a gyűrűnek - tájékoztatom a fiút, nem vagyok biztos benne, hogy ezt tudja.

*Felkanalazza az elengedett patkányt fürgén, két lépés között, mielőtt újra felnézne a professzorra, biztosítva arról a tekintetével, hogy újra a teljes figyelme az övé, elvégre, mint tanár és házvezető ez jár is neki, ő pedig készséges és jó tanuló, csak hát mégsem hagyhatta patkánypajtását a porban hemperegni, könnyedén a vállára lendíti, és az megül a karját felkötő fehér anyag ráncában megvetett lábakkal.
Fekete gombszemei persze újra Crassot figyeli, az orra most sebesebben jár, elvégre a férfiből áradó dögletes aura most a kis gazdáját fenyegeti, nem pedig az idegen fiút, akivel mostanában olyan sokat játszanak. Azért fontossági sorrend is van a világon, és a kis patkánynak határozottan nem tetszik a dolgok alakulása, be is kotor a göndör haj alá, de Sache egy gyors fejrázással mintegy elhallgattatja, letudja a problémát. Sokkal érdekesebb dolgok nyűgözik le a figyelmét.*
- Lenyűgöző, lehetséges, hogy rokonok vagyunk -*a másodunokatestvérség nem hangzik rosszul, rávehetné akkor Julest, hogy rokoni alapon látogasson el hozzájuk, biztos nagyon szeretne ott lenni, jó hatással volna rá a szerető, családi közeg.
Bár Malfoyt és Lamartint nem látná annyira szívesen, megnyalja a száját zavartan, ahogy felmerül a nevük lehetőségben, oldalra pillant, de nyíltan nem akar hangot adni az ellenérzésének. Aztán mégis.*
- A Malfoyok mindig szőkék, a Lamartinok meg.. -*elakad, kissé még jobban elsápad, a szeplők világítani kezdenek az arcán. Mi van, ha Lamartin rokon? Ha az apja Lamartinokat ölt meg, elvégre ők is halálfalók. Aranyvérűek, talán mindig is azok voltak… vagy mi? Nem, badarság, egészen biztos, hogy Crasso professzor téved, bár a házvezető soha nem téved, de félre lehet vezetni. Mindenkit félre lehet.
Jól megnyugtatva magát elmosolyodik.*
- Jules nagyon védelemre szoruló. Szerintem ezt mindenki látja rajta, testvérség nélkül. Hiszen ön is professzor úr elhozta ide a gyengélkedőre, látja milyen állapotban van -*megrögzötten hisz abban, hogy a puszta jó szándék, és Jules rászorultsága vezette erre a professzort. Ennek csak így van értelme, mi másért hagyta volna lehányni magát?
Mindenesetre az, hogy ismeri a családját nem hangzik túl jól. Elvégre akkor pontosan tudja, hogy akkora nem mond igazat, ha azt állítja magáról, hogy nem tisztavérű. De hát ezért csak nem jár büntetés, egy kissé elgondolkodik azért, hogy mondjon-e valamit, sebesen jár a melegedő fémkarika az ujján, aztán az elé kerülő kézbe belebámul, meglepetten előredőlve, Absinthe meg is csúszik a vállán, sajátos nyekkenő hanggal egyenesen bele is pottyan kalimpálva.*
- Ó, elnézést!-*mint egy szemfényvesztő bűvész olyan gyorsan kapja le a gyűrűt az ujjáról, cseréli le a patkányra a férfi tenyerén, mindeközben pedig hozzá sem ér a bőréhez. Óvón, aggodalmasan szorítja meg visszanyert kedvencét, aztán zsebre vágja, hogy nagyobb biztonságban lesz a pálca mellett. Megszemléli a saját gyűrűjét, egy kicsit talán kicsi volna Crasso ujjaira, valószínűleg egy nőé volt korábban. Talán a kisujjára jó lenne. Talán. úgy a feléig lemenne.
Milyen kínos, hogy női gyűrűt hord. Ennek csak most lesz hirtelen jelentősége. Milyen szégyenteljes, hogy erre gondol, miközben szegény Jules hogy szenved.*
- Tudom!-*vágja rá nagyon büszkén, már kísérletezett is vele, aztán megköszörüli a torkát.* - Mármint, igen professzor -*csendesebben fűzi hozzá, mikor megjelenik a javaszasszony rosszalló arca a paraván hasítékában.* - De nem csinálok vele semmi rosszat, kérem ne vegye el -*nagy, csillogó szemeit esdve mereszti Crassora.*

[- Érdemes volna utánanéznie. Tudja, hogy manapság mennyire nem mindegy, honnan eredeztethető a varázsló családja. Egyes nevek jobban csengenek másoknál]

Ez a patkány nagyon bosszantó. Farkasszemet nézek vele egy darabig. Meglátjuk, melyikünk lesz ember a gáton, patkány. Meglátjuk. Épp hiányzik egy patkánylép és némi patkányfarok Mirol bájitaljaihoz.
Ehhe. Hogy iszkol a tekintetem elől. Helyes, én is így gondoltam. (Nahát, meg tudok félemlíteni egy patkányt, micsoda tehetség.)
D'Espérey öröme nem teljesen képes elismerésszámba menni, hiszen gyermek még, könnyen lenyűgözhető és az akták alapján a képzelete is igen élénk. Nem csoda hát, ha szívesen játszik el a gondolattal. Én azonban nem játszom, válaszokat keresek. Kis elméjében észrevétlen mocorogva csípem el és el a legkisebb emlék- és gondolatfoszlányokat is. Érzékelem a patkányához való ragaszkodásától kezdve az apró megingást, hogy miért is nem szeretne mondani bármit is a legaranyvérűbb családokról. Mondjuk ezt megértem. Én se biztos, hogy szívesen veszem őket a számba, ha a saját magamhoz fűződő kapcsolataik kérdésesek.
Hogy elsápad! A vér azoknak az arcába és arcából mozog ilyen gyorsan, akik máskülönben nehezen vagy nem egészen tudják kifejezni magukat. A félemberek teste árulkodik így, a kamaszoké főként. A kis ötödéves éppen abban a korban van.
- Érdemes volna utánanéznie. Tudja, hogy manapság mennyire nem mindegy, honnan eredeztethető a varázsló családja. Egyes nevek jobban csengenek másoknál - emlékeztetem, elvégre ez így van. - Hallotta már a mondást, hogy griffet tolláról, varázslót barátjáról? - kérdezem csak úgy miegymásként. Nem pazarolnám arra az időmet, hogy fenyegessem, de ami tény, az tény.
Mayfield. Összehúzódik a szemem, kissé rosszallóan figyelem a hollóhátasomat.
- Szép dolog a törődés - méltatom. - Ha úgy dönt, hogy gondoskodik valakiről, meg kell hogy legyenek hozzá a kellő erőforrásai. Egy gyenge idegzetű, gyenge szervezetű sárvérű a varázsvilág selejtje. Ennyi erővel egy néma, vak, siket és béna öregasszonyt is a gondjaiba vehetne. Miért nem veszi körbe magát olyanokkal, akiktől tanulhat? Maga nagyon tehetséges, D'Espérey. Ne hagyja, hogy az efféle elfoglaltság, minthogy egyben próbál tartani a reszkető, bomlott elméjű csontvázat, lekösse az energiáit. Bár úgy hallom, energiából igen sok szorult magába - kunkorodik kissé fel a szám szeglete.
Nem arra számítok, hogy majd bármit is beletesz a kezembe a kezén kívül, ezért igen meglep a patkány belepottyanása a markomba. Rá is fogok, mielőtt tovább esne a kis nyavalyás, bár a tenyerem éppenséggel elég széles, de ki tudja, milyen pánik- vagy erőszakrohamot produkál a kis hülye. Ahogy D'Espérey utánanyúl, elhúzom a kezem a patkánnyal együtt, kipeckelve tartva kis zöld testét, kissé megszorítva, csak hogy visítson. Felemelem, hogy megnézhessem arcmagasságból is, megforgatom jobbra-balra. Csak hogy a kis dög is tudja, ki van erőfölényben.
- Vigyázzon jobban a famulusára. Felteszem az se véletlen, hogy bezöldült és így maradt. Vannak, akik nem nézik jó szemmel, ha más varázslók állatai a közelükben ólálkodnak, a patkánya pedig nagyon is kíváncsi.
Visszaadom neki a jószágot, és elveszem a gyűrűt. Zsebkendőért nyúlok a zsebembe, előveszem és megtörlöm a kezem, majd a benne levő gyűrűt is, ha már ott van. Megkísért a vágy, hogy felpróbáljam, olyan aprónak tűnik valóban, de a varázsgyűrűk többnyire tágulnak maguktól. Ám nem vagyok olyan ostoba, hogy felhúzzam az ujjamra. Megszagolom, közel emelem a szememhez, a fénybe tartom, majd meglatolom a súlyát.
Rásandítok a gyógyítónőre kérdőn, akar-e valamit, de ha nem, visszafordulok D'Espéreyhez. Elmosolyodom.
- Miért akarnám elvenni? Jobb, ha magánál van. Milyen képességei vannak? - érdeklődöm. - A gyűrűnek - teszem hozzá magyarázólag. Vissza is nyújtom neki közben, nehogy nagyon megrémüljön tulajdona elvesztésének lehetőségétől.