Gyengélkedő

*Módfelett érdekesen alakul ez a beszélgetés, még a hiperaktív hollóhátas szerint is, aki nem tudja nem észrevenni a feszültséget kedvenc tanára és még kedvencebb patkánya között, és bár a józan logika azt diktálná, hogy az emberi faj tagja az előbbrevaló, mégis, Absinthe régóta hűséges barátja, a hűséget pedig nem szabad csak úgy odadobni, még egy másik ember kedvéért sem. Talán. Vagy valami ilyesmi. Bár azért rossz érzés arra gondolni, hogy csak azért, mert de Crasso professzort nem ismeri olyan régóta, és mert felnőttnek számító tanár, emiatt nem is lehet hűséges barát kategóriába venni soha, tehát ebből a szempontból soha nem szerezhetni meg azt a helyet rangban, amit a természetes ember-ember közti viszony feltételezne. Ez bonyolult. És egyre bonyolultabb, az iménti halálfalós-aranyvérűs kétely után nem kéne ilyen gondolatokra ragadtatnia az elméjét.
Sokkal jobb lenne Jules problémáival foglalkozni. Bár Jules legnagyobb problémája, a professzor éppen itt van előtte. Nosza, akkor foglalkozni fog vele, ha törik, ha szakad.
Megszeppenten nagyot bólint, hogyne tudná mennyire számít a név csengése (bár saját meglátása szerint a d'Espèrey igencsak előkelő hangzású, mi több, kifejezetten nemes csengésű), másról se hallani manapság, és mégis…*
- Nem volna túl helyes név alapján választani barátot -*bátorkodik elő a megállapítással, megnyalja a száját.* - Sokat tanulhatok Jules-től, ő művész, és ő is tőlem. Voltaképpen igazán kellemes társaság, amikor nincs bepánikolva -*szépít a fiú erényein, igazán szeretné őt jobb színben feltüntetni, hogy a professzor szerint se legyen derogáló a griffendéles társaság. Ó, milyen szép is lenne meggyőzni őt erről! Egy házvezető, ha jóváhagyná, hogy igenis minden rendben van ezzel a barátsággal, akkor az tényleg bizonyító erővel bírna mindenki számára, és senki nem vonhatná kétségbe… De olybá tűnik, hogy de Crasso hajthatatlan ebben a kérdésben, lenyűgöző erővel és meggyőzően állítja, hogy milyen is Jules valójában, gyenge. De a gyengeségében bájos, biztos ezt is észrevette, csak hát a bájosság nem olyan erény, aminek értéke van.*
- Értem professzor- *kissé elpirul a dicsérettől, lázas elégedettséggel felcsillannak a szemei. Az elismerésnél nincs hatásosabb befolyásoló szer, még hajlandó engedékenyen, simulékonyan beletörődni ebbe a voltaképpeni dorgálásba. Nem mondhatni, hogy teljesen lemondott volna Jules-ról a puszta szavak hatására, nem, egyáltalán nem, de elszánta magát arra, hogy bebizonyítja, őbenne is vannak olyan képességek, amik méltóvá teszik hozzá, Sacheverellhez, aki külső tanúk szerint is tehetséges. Új kihívás, de az energiáit tényleg arra fogja fordítani, hogy még jobban fejlessze önmagát.
Mosolyának a riadalom vet csúfos véget, ahogy a hirtelen félelmetessé váló kezek közé kerül a patkány. Idegesen topogni kezd, rémülten, ahogy a kis állat, bár visítani nem visít, mert ahhoz azért komolyabb fájdalom kellene egy harcedzett patkánynak egy kis szorításnál, de a lábai rémülten tepernek, kalimpálnak kilógva az ujjak közül, meg-megkapva az érdes bőrt kemény, szúrós kis körmeivel. Fekete gombszemei mogorván düllednek a rámeredő arcba.*
- Professzor úr kérem… engedje el -*fogja Sache könyörgőre.*- Csak egy állat, a kíváncsisága állati, ártalmatlan -*legalábbis addig, amíg a gazdája kezébe nem kerül, mert onnan még visszafordulva nagyot a harap a gyűrűért nyúló ujjba, majd eltűnik valahol a súlyos talár mélyén, Sache pedig zavartan lesüti a szemét.*
- Állítólag el van átkozva, ezért néhányszor már elkobozták korábban, főleg, mert elsőévesek annak idején nem is hordhattak ilyen tárgyakat, de mindig visszakerült hozzám. Még akkor is, amikor a szüleimnek haza kellett küldenem, mert semmilyen bűbájjal nem tudták helyben tartani. Ezenkívül igézéseket tudok vele nagyon jól elvégezni, és sokkal erősebb átváltoztató varázslatokat, mint amilyeneket az évfolyamos varázstudásommal képes lennék. Persze, csak ha nagyon alaposan megtanulom a hozzá kapcsolódó dolgokat. És nem szoktam használni vizsgákon sem -*felel engedelmesen, sietve, hálás kis mosollyal visszaveszi a gyűrűjét, a tenyerébe szorítja, hiába lett megtisztogatva, újra összezsírozza izzadó kezében, hamar átmelegszik, bár amúgy is testmeleg volt.*
- Honnan tudta a professzor úr, hogy varázsereje van? -*kérdezi kíváncsian, és kissé elbizonytalanodva, hogyha valami misztikus varázsképességgel csinálta, akkor lehet megérzi a nyakában levő másikat is, a koponyásat, biztos nem fogja helyeselni a jelképet, de hát nem tehet róla. Apropó koponya, vajon tudja, hogy az Imbolcon ki tett a tányérjára cukorkoponyát? Remélhetőleg nem, most hirtelen ijesztőnek tűnik, hogy ennek a félelmetes embernek próbált meg ilyen bizarr ajándékkal kedveskedni.*

[- Mayfield erényei bizonyára figyelemreméltóak -]

Kis kergeelméjű hollóhátas! Pedig úgy hírlik, e ház diákjai különösen letisztult és rendezett gondolatvilággal rendelkeznek, egyszerűen annak okán, hogy a tudományos tények rendszerezése milyen fontos az ember memóriájában is. Persze én, aki legtöbbet vizsgálgatom házam diákjainak tudatát (feltételezhetően), mindenkinél jobban tudom, hogy ez nincs így. Mindegyikük fejében rettegés, aggódás, félelem és zavar honol. Ez mondjuk nem is olyan meglepő, tekintettel a mindennapos hírekre és a háborús helyzetre. D'Espérey elméjét azonban jobb teszem, ha lehalkítom magamban, mert csiripel, akár egy barázdabillegető.
- Mayfield erényei bizonyára figyelemreméltóak - hagyom helyben a gondolatát. Tudom, hogy ezek az erények nem léteznek, tudom, hogy szépít, még a hangján is hallani. - ...ha nincs bepánikolva - teszem hozzá gúnyolódva, kissé élvezkedve azon, hogy ezt a kitételt bizony hozzá kell fűzni, így mondunk igazat.
Elégedetten bólintok, tetszik, hogy annyit mond csupán: értem, és nem verdes tovább kis fekete szárnyaival.
A patkány ellenben nem hódol be. Rohadt kis dög! Ráköpném a jelzőt, hogy mocskos patkány, ám ez nem adna hozzá további derogáló tartalmat sajnos létének egyszerű lényegéhez. Megrándul a kezem a harapásától, ez azonban valóban csak reflex. Tényleges fájdalmat nem okoz, a kezemet érték már nagyobb inzultusok mint ez. Viszont kelletlenül morranok, miközben beletekerem hüvelykujjamat a zsebkendőbe inkább.
- Neveletlen jószág - adok hangot is nemtetszésemnek egy elmorzsolt szitokkal mégis, egy bocsánatkérés ide még elfért volna a gazdája részéről.
Ámde itt a gyűrű kérdésköre.
- Ha el lenne átkozva, nem pozitív, hanem negatív hatásokat tapasztalna - vetem közbe, bár ez a legalapvetőbb dolog, amit még az elsősök is tudni szoktak a mágiáról, azért elmondom. Figyelmes szemekkel hallgatom a gyűrű varázserejének pontos leírását. Remek darab. Az én erőmet is segítené, mert lássuk be, sajnos rászorul az efféle mankókra. - Amolyan családi örökség? - faggatózom tovább. - Mert nem vonom kétségbe kollégáim véleményét, lehet mégis átkozott, csak épp önre nincs hatással. Volt már bárki más ujján?
Halványan elmosolyodom, ez az önelégültségem jele, sajnos ettől az árulkodó tulajdonságomtól nem tudtam még megszabadulni. Lehajolok kissé hozzá egyenes háttal, és fegyelmezetten a fülébe súgom (igaz, kissé távolról, tartva a patkánytámadástól):
- A tárgyak beszélnek hozzám.
Háh! Bár igaz lenne. Bár többnyire igaz, csak nem szó szerint, ez azonban misztikusabb. Végül is, legyen szó akár egy cukorkoponyáról, akár egy igaziról, bizonyos módszerekkel igenis szóra lehet bírni a tárgyakat. Is. Többek közt.

*Letisztultság és rendezettség. Belülről minden érhető, legalábbis a fiú tisztán lát, tisztán és világosan kilát a saját zavaros gondolatai közül, mondhatni, zseniként uralja a saját káoszát, hiszen a rend, a rend gyengíti a képességeket, elpuhítja az érzékeket, az ösztönöket, hogyha minden ott lenne előtte készen tálalva, akkor nem fejlődhetne a találékonysága. Vagy éppen jófelé fejlődne, utólag már nehéz megmondani, hogy jobb lett volna-e csírájában elfojtani ezt a zavarkeltő hajlamot, vagy jó így neki, hogy szabadon hagyták kibontakozni.
Ő a maga részéről nem is töpreng ezen, kipislog a saját gondolatai közül, kíváncsian fürkészi, tanulmányozza a házvezetőjét, miközben éberen és mohón lesi minden szavát, még ha rosszat is tett, vagy legalábbis, úgy érzi, de Crasso szerint rosszat tett, akkor sem törik le a lelkesedése. Sőt, elmosolyodik, hogy lezárják a Julesről szóló részt, azzal, hogy a pánik bizony nem tesz jót az értékeinek. Valóban nem, ezen nincs is mit tagadni, de majd vigyáz rá. Megnyugtatja. Mint egy testvér. Gyorsan adaptálta a gondolatot, és örökbefogadta, elvégre, ha vele megtörténhetett, és jól történt meg, akkor miért ne történhetne meg Julesszel is? Elfér a családban.*
- Nagyon sajnálom -*sóhajtja, elvégre szemrebbenés nélkül végignézte, ahogy Absinthe megharapta a férfit, de kihallja a jószág minősítéséből, hogy mit is mulasztott el a szociális kötelességei közül, még ha a maga részéről úgy is gondolja, hogy a professzor mindent megtett azért, hogy megharapja a patkány(elvégre megszorongatta, és csúnyán nézett rá), őt is megszokta, hogyha valami neki nem tetszőt csinál, (túl magasra dobja, leejti a lépcsőházban, leejti a seprűről, bele ejti a bájitalos kondérba, bezárja a ládájába, amíg utazik, benevezi patkányfuttató-versenyre, rajta gyakorol átváltoztatástanra).* - Nem veszett, vagy ilyesmi, engem is sokszor megharap, és semmi bajom tőle-*mondja azért együttérzőn, ahogy a betekercselt ujjat nézi, mintegy, vigasztalásul.* - Rendesebben szokott viselkedni, de szerintem most ő is nagyon megijedt -*fűzi még hozzá, miközben az oldalára simítja a kezét, ahol egy kisebb domborodás jelzi, hogy a patkány a talár belső zsebében helyezkedett el, izgatottan tekeregve, de egészen elnyugszik kis gazdája érintésére.*
- Ez igaz lehet -*töpreng el homlokráncolva.* - De egy átok lehet olyan okos, hogy szelektáljon, és nekem pozitív legyen, másoknak pedig negatív, nem? Mármint, persze, az átok, önmagában, mint átok negatív, csak… igen -*bólint rá bizonytalanul, elvégre ha félvér, akkor honnan lehetne ilyen öröksége, de hát a félvérek is jönnek valahonnan, és hozhatnak onnan örökséget, nem? Tovább forgatja lassan a gyűrűt, egyáltalán nem találja furcsának a kérdéseket, és természetes, hogy válaszol rájuk legjobb képessége szerint.* - Nem, még soha. Nem engedtem, vagy nem merték -*még a gondolat is ijesztő, rászorítja a kezét az ékszerre, rossz lenne belegondolni, hogy mit csinálna másokkal, ha esetleg… tényleg átkozott. Ő nem akar rosszat senkinek, úgyhogy agresszíven védi a gyűrűt, vagy inkább a gyűrűtől másokat.
De mivel Crasso mosolyog, a veszélyérzete egészen elcsitul, inkább kíváncsi meglepettséggel rezzen össze, amikor a professzor hozzá hajol, hogy olyan dologról folytassák a társalgást, amit csak ők érthetnek, mintegy „beavatottak”, és amik nem tartoznak más, avatatlan fülekre. Egyáltalán nem látszik riadtnak, sőt, nagyra nyílnak kékes szemei, egészen kitisztul a pillantása, kijózanodik, izgatottan megnyalja a száját.*
- Tényleg? -*hitetlen kis visszakérdezés, majd rögtön pontosít is sebesen suttogva.* - Mármint, tényleg, ha mondja. És milyen érzés? És mit mondanak? És meg lehet tanulni? -*oldalra fordítva a fejét úgy néz a professzorra, mint egy csodalényre, még a korábbi hirtelen kételyét és aggodalmát is elfelejti, hiszen ez csodálatos!*

[- Igen. Az átkok épp annyira okosak, mint a varázsló, aki használta őket. Ám némely átok igazán furfangos önmagában is. Például az Imperius-átok is csak annyira veszélyes, mint az, aki kimondja]

MEGREPEDT A PLAFON HULLANI KEZDTEK MIND A CSILLAGOK ÁM A
SZEME SE REBBENT PEDIG TÁTOTT SZÁJJAL LÁTTA IS A MÉG SOHA NEM
VOLT FÉNYFOGYATKOZÁST

Felrándul mozgékony szemöldököm, no lám, egy bocsánatkérés mégis megszületik, vajon miért? Átszivárogtak a gondolataim őbelé, vagy mégis szorult belé némi praktikus udvariasság? Bár eddig sem volt konok kölyök. Inkább széllel bélelt. Mindenesetre egy patkány ne osszon nekem igazságot és ne leckéztessen, mert egyáltalán nem kompetens a véleménye. A rágcsálóval kapcsolatos mentegetőzést egy kézlegyintéssel elhessentem, nem érdekes, egyáltalán nem az. Felesleges szavak egy felesleges témában. (Ha nem veszek tudomást a patkányról, nem fog problémát okozni, legalábbis most nincs jelen.)
- Igen. Az átkok épp annyira okosak, mint a varázsló, aki használta őket. Ám némely átok igazán furfangos önmagában is. Például az Imperius-átok is csak annyira veszélyes, mint az, aki kimondja - töprengek hangosan. - Igen, azt hiszem, erről lehet szó - erősítem meg a gyanújában őt is és magamat is. Igen, a családi átkok természete ilyen. Némelyeknek átok, másoknak áldás.
Tudásszomjas mohósággal tekintek az ékszerre. Tudnom kell, hogy a gyűrű veszélyes-e másokra. Egyszerűen tudnom kell. Mert ha nem... vagy ha képes vagyok megtörni az átkát, esetleg mást rá tudok venni, hogy törje meg...! Mennyivel erősebbé tehetne! Nem volnék többé olyan, mint egy félkarú rabló...
Ám a fiú ragaszkodása az ereklyéhez látványos és figyelemre méltó. Nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene, ha egyszerűen elkoboznám a gyűrűt, mint oly sokan mások korábban, azonban nem vagyok híve az ilyen brutális megoldásoknak, csak ha nincs más, manipulatívabb út. Ez esetben pedig van, lesz. Nem árt, ha megtartom a fiú bizalmát.
Ami nem is olyan nehéz, ahogy elnézem. Nem kisgyermek már, mégis milyen hiszékeny és könnyen lenyűgözhető! Bár, tulajdonképpen nem hazudok. Olyan nagyot.
Halkan nevetek.
- Sajnos nem minden tanulható, ez különleges adottság. Némelyik egész beszédes. Némelyek hallgatagok. Sok mindenről beszélnek. Hogy ki a gazdájuk, hogy a gazdájuknak milyen titkai vannak... - villantom rá sötétbarna szemeimet játékosan. - Például nemrég kaptam egy bizarr ajándékot... a tányéromra- célzok a cukorkoponyára. Kíváncsi vagyok, ráismer-e ebből a leírásból, bár nem túl konkrét.

*Minden porcikájával hisz abban, hogy ez a kézlegyintés azt jelenti, hogy minden rendben van, a patkánynak megbocsátottak, feloldozták a bűnei alól, és a patkánymennybe juthat majd, nagyon sokára, ha természetes okokból elhalálozni, nem mondjuk valami halálfaló megmérgezi. Vajon ért Crasso a mérgekhez? Komolyan végigméri, magában bólint. Egészen biztosan ért annyira, hogy egy kistestű rágcsálót, vagy egy kistestű embert eltegyen láb alól. Mint mondjuk őt, de emiatt nincsenek aggályai, elvégre nem csinált semmi rosszat. És még rá is legyintettek. Ez voltaképpen jót jelent, jót kell, hogy jelentsen, mert utána olyan dolgokról beszélnek a varázslóajkak, amikről neki tudnia kell, és ami szavaknak oly kedves muzsikájuk és jelentésük van.
Átkok. Átkok és tudás, átkunk a tudás, de inkább csak ambrózia, amit mohón kortyol magába, rá-rábólintva az okfejtésre, maga is így látja és sokkal jobb de Crasso professzor szájából hallani, hogy ez így is van, mintha ő adta volna elő zavarosan és hagymázasan, ahogy minden mást is az elméletét. Az átok annyira okos, mint a varázsló. A családi átok pedig talán az egész család ravaszságát, generációról generációra felépített bonyolult szövedéket és intelligenciát tartalmaz.*
- Igen. Kár, hogy nincs kifejezett átoktanunk -*lelkesedik, hiszen akkor sokkal több, sokkal okosabb dolgot hozzáfűzhetne, és még szeretett gyűrűjét is jobban megismerhetné, szélesebb eszköztárral kutathatná.
Ártatlan és naiv a tekintetben, hogy milyen gondolatok járhatnak a férfi fejében a fent nevezett gyűrűvel kapcsolatban, mégis, valamiért ösztönösen elrejti, egy ügyes mozdulattal visszacsúsztatja az ujjára az ékszert, aztán a kezét a zsebébe teszi, majd előveszi onnan, mégsem illik, és egyszerűen a talárja ráncai közé simítja, a puha anyagba gyűrögetni, miközben a fejét enyhén félrehajtva figyel, felkötött karját egy kissé megmozgatva.*
- Egyáltalán nem? Egy kis része sem? Olyan, mint a metamorf mágia? Mert akkor biztos vannak olyan varázslatok, amivel ideig-óráig egy kis részébe bele lehet kóstolni -*utal némiképpen elszomorodva arra, hogy a varázsló azért csak el tudja változtatni magát ideig óráig, még ha nem is különösebben különleges, talán… talán ő is hallhatja, miről beszélnek a tárgyak, mik a gazdák titkait, hogy milyen ajándék… a tányéron…
Nagy kék szemei megrebbennek, a füle elvörösödik, felforrósodnak a szívdobbanásai a mellkasában, az ujjvégei megrándulnak, mint akit rajtakaptak, miközben valami sötét és titokzatos dolgot művelt. A világ hirtelen megtelik puha, nedves zihálással, de alighanem csak a saját, zaklatott lélegzetvételei visszhangoznak, megülve a fülében, mintha csak ki akarnál toloncolni onnan azt a kis, ártatlanul odavetetett mondatkát a bizarr ajándékról.
És vajon hogy tetszett? Mit szólt hozzá? ~ faggatja a pillantása az arcot. Nem kellett volna, nem szabadott volna, most már tudja, de annyira jó ötletnek tűnt akkor.
Finom volt? ~ megnyalja a száját, egészen kiszáradt a hirtelen meglepetéstől, végül aztán nyílik is a torka, lágy, dallamos szavakat fuvoláz minden lélekjelenlétét összeszedve.*
- És mit mesélt önnek?-*vagy az ajándékokat nem illik faggatni? Vagy nem vallanak? Valahol mélyen akarja, hogy valljanak, hiszen a professzor nem látszik felháborodottnak, és mint minden alkotó, ő is sóvárogja, hogy elismerjék a szándékát, hogy tényleg nem volt rossz ötlet az ajándék, de retteg az esetleges következményektől, ha rosszul méri fel a helyzetet, elvégre mégiscsak van a lelkének egy esendő, gyenge fele, ami mindig visszahúzza, és hajlamos dőre kétségekre.*

[- Hasznos volna -]

NEM
MEGVÁLTANI
NEM
TALÁN CSAK
MEGÉRTENI
AKAROM

Bájosak ezek a rajongó, lojális gondolatok, azonban ugyanúgy nem szabad nagy hitelt érdemlőnek tekintenem, mint a hasonlóan lelkes, ám kevésbé hízelgő gondolatokat a többi diák fejében. Gyakran bizonyul hamisnak és többségében megalapozatlan, mint a legtöbb vád. Noha látom, őszinte forrásból fakadnak, ám ez a forrás bohó még és kissé gyermeteg D'Espérey tudatában. Mindamellett persze ott van ez a gomolygó sötétség is, mely elrejt előlem tudat alatt dolgokat, gondolatok, melyek ott vannak bár, ám csak távoli, füstös sugallatként. Az az igazibb, az az őszintébb, ám egyelőre rejtőzködő. Nemigen találkoztam még effélével, bár azt mondják, minden lélekben lappang némi sötétség. Velünk fogant a bűn s velünk született a gonoszság.
- Hasznos volna - értek egyet sajnálkozásával. - Más iskolákban némileg következetesebb tanrend alapján tanlnak a diákok. Sokkal mélyebben megismerik a mágia elméletét és alapját, mint itt. Ám Nagy-Britanniában az efféle öröklődő és örökíthető varázserő ismerete olybá tűnik, csupán a kiváltságosoké - célzok arra, hogy ez a mágiának már azon szegmense, melyet nem tanítanak az iskolában, a máguscsaládok azonban, még ha csak szájról szájra is, de örökítik a tudást. Ezért van az, hogy azok, akik varázsközegben nőttek fel, mindig is előnyben lesznek azokhoz képest, akik nem. És ez bizonyára így van rendjén, ha igaz az, hogy létezik természetes szelekció, mint ahogy azt egy nem is olyan öreg varázslény-kutató megállapította nem is olyan rég.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a fiú elrejti a gyűrűt a szemem elől. Csak nem megsejtette, mennyire áhítozom megismerni, kipróbálni a hatalmát? Túl árulkodón, mohón villant a szemem? Talán. Óvatosabbnak kell lennem. Fel is tekintek a fiú sápatag arcára. A szeme csillog, úgy csillog, mint senki másé.
- Nos vannak bizonyos módszerek, mellyel ki lehet deríteni ezt-azt a tárgyakról. Például az is kideríthető, hogy ki vetette pergamenre a levelet, melyet épp olvasunk, elég hozzá egy egyszerű bűbáj - emlékeztetem, ezt bizonyára tudja, vagy ha nem, legalább tanul valamit.
Hah! Legszívesebben felkacagnék, ahogy látom a szemében a felismerés jeleit, azonban igyekszem megőrizni semleges arcom. Csupán némi derű és engedékenység arckifejezését öltöm.
~ Tetszett. Nevettem. Nem kóstoltam meg ~ felelik reflexesen a gondolataim. Hallhatja, mintha csak ő olvasna az én pillantásomból, akárcsak én az övéből. Olyan ösztönösen és természetesen csusszantom az elméjébe a válaszaimat, mintha mindig is így kommunikáltunk volna. De ezzel nem szabad játszanom. Szóban folytatom inkább.
- Nem áll szándékomban megfeddni, D'Espérey. Mindazonáltal felhívom rá a figyelmét, hogy az ilyesmit talán nem mindenki fogadta volna úgy, mint én.
Miért nem tudok dicsérni? Pedig valóban kedves gesztus volt, noha igaz, tekinthettem volna másnak is, gúnynak, iróniának, fenyegetésnek. Miért félek attól, hogy ha dicsérek, elvesztem a tekintélyem? Miért hiszem ilyen sziklaszilárdan, hogy ez így van? Hisz másoknál a kedvesség beválik. Talán csak nálam nem.
A kételyek vajon a kis kócosból vándoroltak át belém? Túl mélyre ástam volna le kaotikus lelkében? Visszavonulok, arcom zorddá válik.
- Noha nem vagyok édesszájú, kíváncsi volnék, mit is akart vele kifejezni. Ezt az a bájos cukorkoponya nem árulta el nekem - hajolok ismét csak pár centivel előre, hozzá.

*Ráncba szalad a homloka, töprengésre húrozódik az elméje. Kiváltságosok. Ha a saját közegében marad, vérei között, abban az árnyékban, amiből megmentették, akkor talán okosabb lenne? Többet tudna arról, amiről érdekli? Talán visszahúzzák azok, akiket az övéinek érez?
Elbizonytalanodó pillantása végigrepdes a professzor arcán, sötét szemzugán, száján, markáns állán, a vonásokon, amik idősebbnek és érettebbnek mutatták sokkal, többel, mint amennyit valóban ráhúzott korban. Zavara illékony, de mégis kézzelfogható odabent, határozott vége és kezdete van azoknak a gondolatoknak, amik felzaklatják. Kiváltságosok. Olyanok, mint ő, de mégsem olyanok, többek nála, és igazából nem is akarna közéjük tartozni. És mégis. Mégis. Mégis!
Sóhajt, fájdalmasan, sóvárogva.*
- Hagyománytisztelő hely-*feleli végül szinte meghunyászkodva. Ami jár az jár, annak jár, akinek jár, bizonyára kiérdemlik és megszolgálják majd utólag, bár fogcsikorgatva tudja, hogy ez nem így van. Csak nem lesz irigy? Ő? Rossz ember volna akkor, márpedig nem lehet rossz ember, jóra nevelték és ő nem fog csalódást okozni.
Kényszeríti a figyelmét, hogy visszaforduljon az érdekes dolgok felé, eszközként használva önmaga befolyásolhatóságát lassan, gondolatról gondolatra hergeli magába a kíváncsi lelkesedést, amíg minden olyanná nem válik, mint az imént, és a szemei újra felcsillannak.*
- Igen, ezt ismerem -*bólint elégedetten és büszkén, egy levél nem jelenthet neki akadályt, illetve neki még talán igen, ha megbűvölt levélről van szó, de még néhány év, és nem lesz ezzel sem problémája.* - De ez önmagában elég kevés, nem mondhatni, hogy túúúl sokat elmondott. Akkor hasznos, ha valaki mondjuk elfelejti a címzést és az aláírást is, de alapvetően egy levél, írás írója nem annyira izgalmas, mint az írás maga.
*Mohón zsonganak a gondolatai, miközben magába issza a derűt és az engedékenységet, a zavar könnyedén foszlik le a vonásairól, nincs igazán bevésett helye neki, nem tartós, nem akarja magát rosszul érezni magát, hát az első adandó alkalommal odadobja a lelkét az elégedettségnek. Hát tetszett! Sziporkázó, lángoló izgalom pezseg a torkában, szavak gurguláznak ott, amik a gondolatai közé ki tudja honnan ivódott szavakra felelnének, feszítik a száját a mondatok, amiket ki akarna mondani, de hiszen nincsenek is kimondott dolgok, amikre válaszolhatna.
A zavara most egészen más természetű, izgalmas, szemlélődő, szaporán járja körül a ’tetszést”, ’nevetést” és a meg nem kóstolást, honnan jöttek és hova tartanak, mi végről birtokolják el a figyelmét. Talán csak bemagyarázta magának, talán, de odabent, mélyen megfogalmazódik benne egy gondolat, hogy ez kívülről való, idegen dolog. Hogy kihasználták az elméjét, a nyíltságát, a befogadókészségét. Hogy ez rossz dolog.
Nem rossz. Csodálja. Le van nyűgözve, kissé elnyílik a szája, ahogy próbálja megfogalmazni a tapasztalását, ami mintha mg sem történt. Kissé lehunyorítja a szemét, félrepillant, ahogy a nevét hallja.*
- Tudom -*mosolyodik el aztán édesen, kölykösen. Julesnek is ezt magyarázta. Crasso professzor a maguk valóságában értékeli a dolgokat, nem holmi paranoid kényszerképzetekkel áthatottan.* - Mármint, nem csináltam volna csak úgy… bárkivel, hogyha… megbánthattam volna -*igen, határozottan nehéz konkrét formát adni annak, hogy miért érezte úgy, hogy ezt megtehetni. Nem is vesződik tovább vele. Hiszen ott van bent az a kis gyanakvás, óvatosan tárja ki a gondolatait és elméjét, mert Crasso professzor jelenlétében van valami különleges, valami, ami felel az elméjének sötét és világos nyúlványaira, megbökdösi őket, mint egy mimóza virágát, és jobb lenne bezárkózni. Okosabb.
Nem lehet mindig okosnak lenni.*
- Ez ajándéknak nem kell kifejeznie semmit -*a férfi jókedvének múltával egyenesebben fogalmaz.* - Egyszerűen csak bájos. És Imbolc volt. Ünnep.

[- Valóban -]

MOST REMEGŐ SZÁRNYAKKAL ÁGRÓL ÁGRA
REPDES, MÍG LE NEM HULLIK AZ AVARBA.

Nem árt, gyermek, ha ilyen komoly dolgokon is eltöprengsz olykor. Kíváncsian figyelem, kiket tart a "saját közegének"? Mit tud erről? Az igazi szüleiről? Nem ártana összeszedni inkább azt, hogy én mit tudok erről. A gondolatai után kutatok, minden szálat megfogva, egyenként kihúzva, kibogozva a kusza gondolat-fonalakat, azok foszlányait, hogy kifésüljem, ki, mint ahogy a haját akarom egy durva kefével egyenesre fésülni, nagyjából most rögtön.
- Valóban - értek egyet. - Bölcs megfogalmazás - teszem hozzá derűsen hunyorogva. - Mondja, ezt igazságtalannak tartja? - érdeklődöm könnyedén. Nincs tétje annak, mit mond, én magam már úgyis céloztam a magam véleményére. Rosszat gyakorlatilag nem mondhat.
A tudata úgy hömpölyög, mint a légkör elemei, ciklonok és anticiklonok kergetik egymást odabent. Én csak vitorlázni tudok odabent.
Újból az a szikra a szemében.
- Ugyan, nem lenne izgalmas így mások titkos leveleiről megállapítani, hogy ki írta kinek és mi célból? - kérdem. Sok effélét csináltam korábban, a Minisztériumban való munkavállalásom alkalmaival. Ez a kémkedés lényege is, ám ez nem olyasmi, amivel a diákomnak hencegnék.
- A tárgyakról ugyanígy megállapítható, hogy kié, hogy ki készítette, kitől kapta az illető, hogy miért, milyen alkalomból. Mivel egyes tárgyak összecsiszolódnak a tulajdonosuk varázserejével, azt is meg lehet mondani például egy pálcából, hogy milyen erős az illető - táplálom tovább fantáziája szüleményeit az úgynevezett képességemről, mely sajnos csupán kitalálmány. Ennél többet én magam bajosan tudnék megállapítani egy használati- vagy varázstárgyról, holott képzett bűbájhasználó vagyok.
Cikázó gondolatai magukhoz édesgetnek, lebilincselnek és egyszerűen magukba olvasztanak. Jól érzem magam benne, vagy csak ennyire magával sodró személyiség, ilyen fiatal létére ez bámulatos. Azonban nem stimulálom az elméjét újabb gondolatzsinórok felaggatásával. Óvatosnak kell lennem. A bizalma elnyerése a célom, nem pedig az, hogy tartson tőlem, és elővigyázatos legyen a közelemben azért, mert esetleg megsejti a képességeim valódi erejét.
Igen, az elmék megnyitásához és nyitva tartásához leggyakrabban nem a legilimencia a legkönnyebben járható út.
Apró málnaszáj.
Hogy mosolyog. Tökéletes tudatában annak, hogy az ábrázata és teljes külleme ártalmatlannak tűnik. Kiváltképp a haja, az a rakoncátlan sörény.
Elképesztő ez a rajongás, bevallom, jól esik. Vegytiszta örömet nem sok embernek szerez a puszta jelenlétem.
- Nos, köszönöm az ajándékot - mondom végül. Amit kapok, illik megköszönni, én pedig nem vagyok az a fajta, aki híján volna az udvariasságnak vagy a stílusnak.
A fejére teszem a kezem. Ujjaim göndör, sűrű hajába siklanak, majd lassan, lágyan végigszántják a puha gombóc-bozontot. Nem selymes, nem siklik vízként az ujjaim közt, nem, ez valami egészen más. Sosem tapintottam, túrtam még ilyen páratlan hajkoronát. Mélyen belélegzem, majd a maradékát elmorzsolom az ujjaim közt.
- Hadd viszonozzam a kedvességet valamivel - szólalok meg, egy hirtelen ötlettől vezérelten.

*A véleménye éppen olyan hullámzó, mint a hajtincsei, pedig nem is tekergeti őket problémás fiatalok jó szokása szerint. Némelykor elhagyott, rémületes, tiszta vérű családja a „közeg”, ami a sajátja, különösen, amikor úgy érzi, félvér szülei, akiket szeret, de nem ért, meg nem érthetik őt és a fura dolgait. Máskülönben kvibli testvérkéi és félvér öccse a közeg, az otthon, a meleg, szeretettel teli. Pont annyit tud az igazi szüleiről, hogy féljen attól a sötétségtől, amiben fogant, és ami még most is kísérti, és talán visszavárja. Ugye, rokonok?
Megborzong, talán a hajára kifent erőszakos gondolatoktól, talán az elméjében óvatoskodó szellemérintések által a felszínre csalogatottaktól, magához szorítja el pillanatra sérült kezét, a másikkal pedig megcirógatja a patkányt a zsebben, minden rendben van.*
- Nem, azt hiszem nem mondható, hogy kimondottan igazságtalan volna-*jön egy pillanatra zavarba, belepislant a válaszadásba is, megrágcsálja a száját, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, meglengeti kissé a felkötött karját.* - Mármint, persze, azzal szemben igazságtalan, aki meg akarja ezeket a dolgokat tanulni, de biztos vagyok abban, hogy jó oka van annak, hogy miért nem akarják, hogy bárki elsajátítsa. Azt hiszem, egy kissé önellentmondásos a véleményem-*ismeri el sóhajtva.
Aztán felkapja a fejét, megint nevetésre rándulnak a szeplők a képén.*
- Nem, mármint a célja igen, de erre is alkalmas volna egy bűbáj? A cél olyan összetett és rejtélyes dolog, egy csomó ok és okozat van benne… na meg persze mások titkos levelei, ha az én kezembe jutnak, akkor van valami előfeltételezésem arról, hogy mit is keresek bennük, hogy mi lehetett a cél -*vált megfontoltabb, komolyabb álláspontra.* - Nem lenne szép dolog-*fűzi még hozzá. *
- Ez már érdekesebb, de a személyazonosság megismerése önmagában csak még több kutatást és kérdést vet fel. Sokkal jobb lenne a tárgyak képességeit megismerni-*egyszerűen elhiszi, hogy de Crasso erre is képes, nem volna meglepődve.* - De nyilván fontos az erejét is felmérni -*teszi hozzá alku készen, bár gondolatban egy kissé megvonja a vállát. Erő és hatalom, mindenkiben ott van a potenciál, de elég magabiztos ahhoz, hogy úgy érezze, ő nem szorul arra, hogy felmérje mások erejét. Elvégre mi szükség van az erő ismeretére? Vagy kérni akar tőle valamit, amire ő nem képes, ami számára nem opció, hiszen amire nem képes, azt kellő odafigyeléssel el fogja sajátítani, a másik eset pedig, hogy meg kell küzdenie vele, persze nagyon csak elméletben, elvégre miért akarna egy 15 éves fiú küzdeni (másra sem vágyik, mint az élet kihívásaira), de ha mégis úgy alakulna a helyzet, kifundálná, hogyan győzzön. Mindenképpen.
Mindenesetre ezt nem volna illendő mondani sőt, a szemét is lesüti, mielőtt túlságosan is árulkodóvá válna a tekintete, amíg rendezi a gondolatot, és eltünteti belőle azt a leheletnyi fennhéjázást, ami azt hirdeti, nincs ilyesmire szüksége. Még akkor se, ha voltaképpen érdekesen hangzik, igen, meglehetősen, bár egyre érdekesebb az, hogy személyesen a professzor, mint személy miért csinál ilyet. Halálfaló, nyilván ezer és kétezer oka van rá, de mégis, tényleges miért? Nincs is érdekesebb, mint a titokban bonyolódó sötét és titkos ügyletek.
Felpillant, félrehajtja a fejét. Vajon a tanár úr íróasztala mit árulhatna el a gazdája varázserejéről? Ha valahol tárgyakat bűvöl, akkor az az asztalnál lehet, átvitten talán ott található a legtöbb varázserőnyom. Sajnos az efféle tanulmányhoz be kellene törnie, ami a Samhain óta nem különösebben vonzó napirendi pont az ifjú diákság körében. Tűnődőn szemléli a férfit, elgondolkodva, azért egy próbált megérne, valami biztos letesz, elhagy magából nyilvános helyen. Mondjuk egy dolgozat-tekercset megvizsgálva talán az erejét felmérhetné. Érdekes kísérlet volna. Naiv felfedező vágyát alulról, hátulról józan számítás táplálja, csinálja csak a tekergő elme, játsszon, amíg annak a játéknak van értelme és tétje*
- Igazán…-szívesen? semmiség? Valami ilyesmit kíván a megkezdett mondat a végére, de a torkára forr a szó hirtelen, mintha meglepné az érintés, pedig nem az a tipikusan antiszociális lélek, egyszerűen csak nem szokás diáktársak között, a felnőttek pedig egy idő után fájdalmasan mellőzik a kedveskedő fejsimogatás. Újra elmosolyodik, mohón felfelé kunkorodnak a szájsarkai, kissé előrehajtja a fejét, nem tart attól, hogy a boglyában elakad majd a kéz és meghúzza, a göndörebb és kevésbé göndör csigák engedelmesen és gyorsan tekerednek fel az ujjakra, aztán engedik el őket.
Egészen megszeppentnek tűnik, vagy inkább megilletődöttnek a gesztustól.*
- Igazán nem szükséges-*leheli végül gyengén, hiszen csak egy pillanatnyi kedvesség volt, és így is megolvadt lelkének boldog, hajlamosabbik fele.*

[- Egy gyereknek nem kell, hogy határozott véleménye legyen, ön azonban már tizenöt, majdhogynem tizenhat. Majdhogynem tizenhét]

TISZTÁNAK SZÜLETTÉL
MÉGIS FEKETE VAGY

A sötétség az egyetlen, ami mindig visszavárja az embert. Sőt, még hívogatja is. Téged is szólongat, apró árnytündér? Ettől borzongtál meg? Halvány, megértő mosoly villan fel a gondolataimban. Tudni akarod, ugye, mennyire sötétek a gyökereid valójában?
Próbálom kisilabizálni, mit is akar mondani az igazságtalansággal kapcsolatban. Hunyorogva tűnődöm el, vajon szükséges-e helyre tennem az önnellentmondást, vagy felesleges volna a próbálkozás, a fiú logikájának és egész lényének ismeretében a próbálkozás.
Végül úgy döntök, semmiképp nem felesleges.
- Egy gyereknek nem kell, hogy határozott véleménye legyen, ön azonban már tizenöt, majdhogynem tizenhat. Majdhogynem tizenhét - megyek tovább, arra célozva, hogy kisvártatva felnőtt lesz Anglia varázslótörvényei szerint. Nem engedheti meg magának egyébként sem, hogy ingadozzék, hisz itt egy rosszul kimondott véleményért már büntetés jár. Bár alighanem ismét túl szigorú vagyok...
- Aki akar, megtanulhat bármit, amennyiben elég kvalitással rendelkezik. A hangsúly azon van, kinek mekkora a hátránya, ám a hátrány jórészt behozható. Tanulással, szorgalommal - magyarázom, ezzel egyszersmind elárulom, ismerem, milyen, mikor ugyanazért a tudásért háromszor annyit kell küzdenie valakinek. Ez azonban szintén nem olyasmi, amivel az ember dicsekszik. - Ám még ha a neveltetés hiányzik is, ott lapul a származás és az öröklött tehetség. Már ha az ember tudja, hogy ki az, akitől örökölt és mit.
Hallgatok picit, míg átfutom a gondolatait a szülőkkel kapcsolatban, de egyszerűbben tallózhatok, ha a felszínre hozom előbb a témát.
- Próbálta már kideríteni, kik voltak a valódi szülei? - kérdem szinte lágyan. Érdekel. Nagyon érdekel, és ez alighanem több, mint természetes kíváncsiság. Vajon a megmaradt rokonai, ha vannak egyáltalán, érdeklődnek a fiú után? Segítenének neki kibontakoztatni lappangó tehetségeit? Hisz a felfogása villámgyors, ahogy elnézem. Rávillantom a szemem.
- Ez helyes megállapítás - méltatom a cél és az ok összetettségére vonatkozó vélekedését. - Ám a legbonyolultabb indok is lebontható borzasztóan egyszerű motivációkra. Ennek alapján sokkal egyszerűbb megismerni az emberek szándékait, és az embereket magukat is - veszem fel gondolatának ritmusát élénken. D'Espérey olyan gyermek alighanem, akinek nagyon könnyű felkelteni az érdeklődését, de ugyanilyen könnyű elveszíteni is. Mayfield ezalól kivétel lehet (tekintetem röviden a paraván felé is siklik, árulkodva arról, épp rajta jár az eszem), rejtély továbbra is, hogy miért, hacsak nem veszem alapul D'Espérey saját bevallását, mely szerint "szükség van rá".
Magányos fiúcska lehetsz, ha ilyesmire van szükséged. (Sötét tekintetem visszatalál rá.)
- Nincs fontosabb két varázsló közt, mint ismerni a másik erejét - szól a hangom kissé figyelmeztetően, szaladgáló gondolataira válaszolván. - Ez a túlélés kulcsa. Bár a kellő önbizalom sem hátrány - húzódik vékony mosolyra a szám.
Óh, az az asztal, ha tudna mesélni! Mocskos történeteket mesélne, olyan mocskosakat, hogy belepirulnál. Derültség villong szemeim csokoládébarnái mögött. Nem örülök így azonban a betörés gondolatának, bár az figyelemreméltó, hogy eltántorítja a Samhain alkalmával történt sajnálatos incidens azzal a három jómadárral.
Hagyom a rakoncátlan csigákat az ujjaimra tekeredni, eljátszva mozgékonyságukkal. Mielőtt teljesen elengedném, belemarkolok egy kicsit a tarkóján, kommentár nélkül, pusztán élvezkedve azon, hogy ezt megtehetem, és azon, hogy kezes bárányként tűri.
- Nincs a tanárnak nagyobb öröm a készséges diáknál - mondom halkan, belefeledkezve kissé a pillanatba, melyből az ápolónő hangja zökkent ki, aki végül előbukkan a paraván mögül.
- A fiúnak pihenésre van szüksége. Nyugtatókat és remegéscsillapítót adtam neki, mivel a láza is felszökött. De nagyon gyenge. Valakinek gondoskodnia kellene róla, hogy eleget egyen és hogy kímélje magát. - Jelentőségteljesen néz a kis tündéremre, akinek még utoljára megsimítom a nyakát, majd lassan leveszem róla a kezem, miután a nő kellően megrökönyödött rajta, hogy ott van. - Itt tartom éjszakára - foglalja össze végül a diagnózisát a javasasszony.

*Mindent tudni akar. Mindent erről a világról, az emberekről, önmagáról, a varázserőről, az állatokról, az élőkről, a holtakról, a sötétről és a világosságról. Talán a sötétről egy kissé jobban, hiszen a világosságban nyíltak a titkok, nincsenek rejtett kincsek, amik annyira felcsigázzák a kíváncsiságát és a lelkesedést.*
- Ez azért elég merész számítás -*kacag fel csengőn, aztán gyorsan elhallgat, elpislog a függöny felé, hátha nem zavarja most ki a gyógyító hangoskodásért, ő tényleg nagyon igyekszik.* - Mármint a 16 még nagyon messze van, a 17 pedig onnan még nagyon messze és hát a hetedévesek se különböznek annyira tőlünk-*csak sokkal több mindent engedhetnek meg maguknak. Valójában már nagyon várja a sorsfordító szabadságot, a választás szabadságát, amikor komolyan veszik az elhatározásait, nem csak elnéző pillantással megpaskolják a fejét, hogyha valami őrültséggel áll elő.*
- Tanulással és szorgalommal -*bólint egyetértően, szinte szertartásos áhítattal ismételve meg a Hollóhát ház jelmondatának is beillő szópárt. Elvégre szinte házon belül marad a társalgás. A háttérben meghúzódó kemény küzdelmeket természetesnek könyveli el, nem figyel fel rájuk különösebben.
Annál inkább a neveltetés kérdésére. Felszikrázik kék szemeiben egy hirtelen indulat, ami arra késztetné, hogy tiltakozzon a neveltetését kritizáló gondolat ellen, de odabent még éppen idejében fojtást lapátok erre a józanság, így egészen másfajta szavakkal válaszolhatja meg a kérdést, mint amit először gondolt. Hova ez a nagy indulat, nem vezet előre, nem okos dolog, márpedig ő nem csinál olyan dolgokat, amik nem okosak, ugye?*
- Beszélgettünk otthon róluk, ennyi elég-*hazugság, szemenszedett hazugság, és odabent tudja is, hogy de Crasso is tudni fogja ezt, de dacosan megemeli az állát, és kitart a hazugsága mellett, és csak odabent suttogják el a szellemnyelvek a történetet. Megpróbálta. Kiderítette. Átkutatott minden naplót, jegyzetet otthon, kihallgatott beszélgetéseket a szülők között, miután céltudatosan felzaklatta őket a kérdéseivel, olyannyira, hogy azok elküldték a testvéreihez, hogy magukra maradva egymás között megvitassák a kételyeiket. Hallotta a kérdéseiket, az anyja ijedt sóhaját, hogy vajon mi lesz belőle, hogy tényleg kiütközik-e rajta a vér, és az apját, ahogy nyilvánvalóan ostobaságnak és babonaságnak nevezte ezt. Tud arról, hogy a valódi szülei sötét, gonosz alakok voltak, hogy megérdemelték a meglakolást, hogy bántották az ártatlanokat, hogy mindazt elpusztították volna, ami az ő számára kedves. Nem szereti a valódi szüleit.
Mégis izgatja mindaz a tudás, ami számukra nyilvánvaló volt, mindaz a történelem, ami mögöttük állt, mindaz a lehetőség, ami akkor állhatott volna előtte, hogyha másként alakul az élete.
Talán mostanra már saját inferusa lehetne, és nem szorulna arra, hogy véletlenszerűen ragadozó inferusokat égessen fel az azokat mozgató rossz szándék okán.*
- A motiváció még nem vezet egyenesen a szándékhoz -*ráncolja a szemöldökét vitakészen.* - Hiszen a motiváció lehet mondjuk a vagyonszerzés, a vágy valamire, de a cél, az indok arra, hogy miért pont azt és miért pont úgy csinálja az nem egyszerűen motiváció, hanem helyzet, pillanat és körülményfüggő is-*bátran néz a sötét szemekbe, ragyogó kéksége hűvösen csillan, most nem tud tartani ezektől a szemektől és a bennük rejtőző mindenttudástól. Szinte csalogatja, kihívja a tekintetét, nézzen bele, cáfolja meg, okítsa. Tanítsa. Mindent, amit mond, azzal ő, Sache annyival többet tud egy felnőttebb varázsló gondolkodásából és logikájából.*
- Nem csak a túlélés a cél-*sokkal többre vágyik. Sokkal minőségibbre, tartalmasabbra. Erő, sóhajt csak, igen, persze, fontos, de hogy ez a kulcs, nem.* - A saját erőm megismerése inkább tűnik kulcsfontosságúnak -*szinte bocsánatkérőn mondja, ábrándosan, miközben hátrahajtja a fejét.
Mély, elégedett sóhajjal lélegzi be a Gyengélkedő mindig olyan sajátos illatú levegőjét, amiben a gyógyulás gőzei elkeverednek a kórságok mákonyával, még ha nem is túl komoly betegségeket kúrálnak itt, a háború, a harc szaga benne van a levegőben, mégis olyan édes marad, olyan kellemes.
Kellemes és otthonos. Legszívesebben a tarkóján markoló kézbe fúrná a fejét, hogy enyhítse a beszélgetésben felkavarodott belső feszültséget, hogy csináljon valamit, ami gyerekes, ami rá vall, amivel kellemkedhet, de aztán éppen, a készséges diák kifejezésbe belelátott biztatás után mégiscsak kiküldik.
Nem különösebben barátságosan szemléli a nőt, a szája sarka is megrándul. Nem eszik eleget. Talán az apjának kellene gondoskodnia róla, talán a Griffendéles csapatszellemnek, nevelőnek, vagy éppen a politikai rendszernek, hogy nem idegeli ki, mint a diákok többségét. Ugyan már. Miért neki mondja? Kissé ideges lesz a hirtelen ránehezedő, odaképzelt felelősségtől, ő csak barátkozik, nem kell így nézni rá, Julestől mi sem áll távolabb, minthogy hallgasson őrá, egyelőre örül, hogy eltűri a jelenlétét.
Hátralép, na nem mintha rajtakapták volna bármin, lusta hátralépés ez, inkább az ajtó-felé hátrálás, szívesen eltűnik szem elől.*
- Viszontlátásra-*dúdolja a nőnek, aztán de Crasso professzorra pillant, őt mégsem hagyja itt két szó között, rajta a jelentőségteljes nézés sora. Folytatják ezt a furcsa diskurzust, vagy a professzornak más dolga van. Hamarosan véget ér az óra, talán már véget is ért, mintha hangokat hallana kintről.*

[- Épp ezért]

NEM MARAD KŐ KÖVÖN,
AMIT LE NEM ROMBOLNÁNAK

Dicséretes a tudásvágya. Hollóhátas szellem, ahogy egynémely ős-roxfortos mondaná, bár mivel én nem ebben a környezetben nevelkedtem, nem érzem át olyan mélyen a házrendszer sztereotipikusságát, mint mások.
Hogy kacag! És milyen fegyelmezetten, hirtelen hagyja abba, mintha sose lett volna szabad neki nevetnie. Épp mint nekem.
- Épp ezért - felelem. 15 vagy 17... szinte egyre megy. Mondjuk, őt nem tartanám velem egyenrangúnak, 15 lehet 17 de 17 nem lehet 19. Pedig csupán ennyivel vagyok idősebb. Mégis, egész más az én világom és az övé.
Valóban, minden házon belül marad. Négyszemközt, majdnem, hiszen a gyógyító fültanúnk volt, de ő kit érdekel? Nem hangzott el semmi veszélyes. (Gondolataim ellenőrzik ezt a feltevést, de tényleg így van, nem figyelt ránk, nem is igen hallott bennünket.)
Nocsak! Mohó kíváncsisággal figyelem a fiú szemeiben fellángoló dühöt, vagy leginkább annak azonosítható érzelemvihart. Csak nem érzékeny pontra tapintottam? Felcsillan az én szemem is (egyszersmind engedem, hogy észlelje: felismerem a füllentést). Mert tudom, persze, hogy nem mond igazat. Ő felemeli az állát, én azonban lejjebb hajtom a fejem, hogy jobban lássam, elmélyítem a szemkontaktust, hogy többet lássak az emlékeiből. A gondolataiból. A vágyaiból. Legszívesebben rögvest választ adnék neki, de továbbra sem rontok ajtóstól a házba. Nem szabad.
Igazság szerint a fiú felkavar. A fekete mágia olyan tudás, melyet a legnagyobb felelőtlenség továbbadni. Ezt azért mondom, mert saját magamon érzem, milyen borzalmakkal jár sötét erőket használni, nekromanciát gyakorolni. Nem egy lelkes amatőr vagyok (már nem), aki villongani akar sötét tudásával. Használója vagyok, és ismerem minden gyalázatos velejáróját a fekete mágiának, ismerem az árnyoldalait, tudom, milyen addiktív, milyen részegítő a hatalom, és mennyire lemoshatatlan a vér a bemocskolt kézről. Tudom, mennyire megnyomorítja a lelket, mintha prés alá szorulna, mely alatt egyre csak facsarodik, zsugorodik, mígnem egyszer majd megreped, szétmorzsolódik, és aztán semmivé válik. Különös módon látom magam kívülről józanul, ez talán elvetemült józanságomnak köszönhető, nem tudom. Az, hogy a fiú ezeket a tanokat akarja megismerni, elborzaszt és felajz egyszerre. Egyrészt felismerem, micsoda színtiszta brutalitás részemről, hogy szívesen avatnám be. Másrészt szánalmas, de igaz, mennyire vágyom arra, hogy bemocskoljak valaki mást is. Hogy magamhoz hasonlóvá tegyek valaki mást. Nem azért, hogy bocsánatot nyerjek valami nem ismert hatalom előtt... hanem hogy ne legyek benne egyedül. Nevetséges, mennyire vágyik minden ember arra, hogy megoszthassa mással, amije van, legyen az vér, vagy dicsőség. Nekem ennyim van. De ezzel is fertőzni akarok.
Nyelek egyet, mély lélegzetet veszek, mert meg kell szakítanom az elmélkedésemet. Párbeszédet folytatunk, engem azonban most igencsak elragadt ez a gondolatspirál. Vissza kell találnom. Vita... Hát persze.
Hunyorintás villan szemeimbe, ez egyúttal ki is tisztítja belőlük az imént elmélyülő sötétséget. Látszólag a témában maradok, azonban teljesen másra célozva teszem fel a kérdést:
- Ha adott volna minden körülmény. Ha tisztában volna a céljával. És megfogalmazódott volna a szándék. Meg merné tenni, amire vágyik? - fogalmazom meg a tulajdonképpeni felajánlásomat. Bár ezt így nem fogja érteni. Nem, meg kell magyaráznom, azonban a gyógyító mindent tönkretesz. Gyűlölve meredek rá, talán ezért kapaszkodik inkább a fiú tekintetébe, mint az enyémbe. Hogy fűzzem tovább a gondolatot?
Kivárom, míg a dörgedelmek elhangzanak, hát persze, az alvás mindenre gyógyír, Mayfield pedig beteg.
- Kérem értesítse a házvezetőjét is a tényekről - tartom még szükségesnek, hogy ez elhangozzék az ápoló irányában, aztán részemről többé érdektelen a téma (egy darabig, hiszen most sokkal lázasabban kezdett el érdekelni... valami más). A nő bólint, és jelzi is, részéről a társalgás véget ért, hát részemről is.
- D'Espérey - szólalok meg, mielőtt a fiú elhátrálna. Nem, ne menj el. Maradj. Tudom, hogy sürget az idő, nekem is órám lesz mindjárt (ahogy azt megállapítom a kórterem falán függő időmérő szerkezetre pillantva), de ezt értened kell.
Valójában habozok, mielőtt megszólalnék, ámbár ez sokkalta inkább tűnik megfontolt hatásszünetnek, míg végigmérem a tőlem eltávolodó ifjú varázslót.
- Ha a tudás, amivel rendelkezik... - (ide ajánlom, hogy helyettesítse be a kellő határozót: "a szüleiről", vagy "a sötét tanokról") -, mégsem volna elég, keressen fel.
És bezárul a szám. Ennél többet... ennél többet nem mondhatok neki. Kérni nem fogom. Magától kell jönnie.
Mint ahogy én is magamtól határoztam el, hogy fekete mágiát fogok tanulni.

*Ahogy a száján elfulladt a kacaj, úgy veszik nyoma a szemében az indulatnak is, gyorsan kisimul a hangulata, az idegei, nincs rá oka, hogy olyasvalami miatt dühöngjön, ami nem is számít igazán. Csak egy mellékes dolog, egy szál, amit követhet ugyan, de akkor tévútra csalogatja, holott a levegőben már pattog valami ismeretlen feszültség, valami újfajta áramlása lesz a szavaknak, az összepillantó tekintetükben, valami, mintha közelítene, mintha valami nagyot akarna mondani ez a perc, vagy talán a következő, egyre csak a várakozás izgalma remeg a gyomra felett. Vagy lehet, hogy az Absinthe, akinek finom állat-ösztönei már érzik, hogy történni fog, olyasmi, amit korábban el se tudott volna képzelni, ami lenyűgözi, vagy talán megijeszti, de egészen biztosan nem hagyja hidegen, megragadja majd a figyelmét.*
- Úgy értem, nem sokkal komolyabbak -*pontosít félszegen, bár tudja jól, hogy erre is ott vannak az ellenpéldák, leginkább a zöld-ezüst lobogós házban, de hát ott a 15 évesek is farkasok és sárkányok voltak, vannak és lesznek, de a többi ház hetedévesei, nos…
Olyanok, amilyenek, a pokolba velük, Merlin vigye el az összeset, nem számítanak. Félrepillant a mohó pillantás elől, mintha nem akarná, hogy túl mélyre lásson, holott az imént még nagy volt a bátorság, aztán újra összeszedi magát, feldagad benne a belső kényszer, hogy megmutassa magát, tisztán, nyugodtan, józanul, mégis, üresnek hat ebben a bátor visszapillantásban a tekintete. Visszatükröződik benne de Crasso alakja, vissza a lebukott hazugság, benne kavarodik, hogy nem bánja, hiszen ez volt a cél, egy inferus vonszolja keresztül magát lustán a tekintetének kék temetőjén, az elfojtott vágyak és gondolatok, a tudás szeretetének könnyű szárnyain lebbennek át a színen, képzeletében megtelepszenek a talárba burkolt széles vállakon és a professzoréhoz hasonló, de kaján szemekkel őt nézik, hiszen ő talán mindent tudhat, amit neki tudnia kell, illetve tudni akar. Talán mindent tapasztalt is már, olyasmit, amit talán soha nem akarna, bár, jelenleg ilyesmit nem tud elképzelni, tudja, hogy minden lehetséges.
Csak a véleménye nem ül ki tisztán a szemébe, a lábát lógatva, halkan sziszegi odabent, a nyílt és csodáló felszín alatt egy kis mag, sisteregve, haragvó gőzökkel pácolja, oltja édes személyiségét belülről rothadttá.
Sejti, hogy kutatnak benne, bár szavakká nem merné fogalmazni a gyanút, érzi, hogy a közel hajtott fejben a saját gondolatai visszhangoznak és kerülnek emlék-polcra. Nem bosszantja különösebben, inkább irigy arra, hogy képes rá, ilyen könnyedén, és hogy ő nem tudja, hogyan kell, bár olvasott erről is (ó, vajon létezik-e még olyan megnyilvánulása a mágiának, amiről nem olvasott?), védekezhetne, megpróbálhatná, igen, fejlődhetne, még ha a professzornak ez nem is jelentene akadályt, de meg se próbálja. Nincs szerencsésebb egy készséges diáknál, bár a fél lelkét eladná azért, hogyha tudná, hogy mire gondol a házvezetője, hogyha ő is értené a pillantásba megfogalmazódó gondolatokat. Hogyha hallaná, ha a tudással oszlathatná el a saját kétségeit. Vajon mulat rajta? Megtették már, és ő azt is elfogadta, hiszen senki és semmi még az életben, csak egy porszem, még ha hőbörög is ez ellen egy kissé a büszkesége, még ha nagyot álmodik is, még nem elég.
Nyelés és lélegzet, mintha visszatérne valami gondolatból, amit ő nem ismerhet. Sóhajt, félrehajtja a fejét, miközben a fura kérdésre figyel, a válasz még nem érett meg a nyelvén, még várja a folytatást és a magyarázatot, amikor kiküldik. Álomvilágból szakítja ki a felismerés, hogy távoznia kell, hogy ez a beszélgetés talán elúszik a végtelenbe, mintha meg sem történt volna. Keserűség kaparja a torkát, belemar a torkába acsargó dühvel, miért húzta az időt, miért vitatkozott bolondságokon, miért beszélt össze-vissza, akkor talán, ha nem teszi, lett volna ideje válaszolni is, még ha még több kérdést rántana is magával, milyen szívesen állna eléjük!
Vert seregként fog távozni.
De nem most rögtön. Felpillant a nevére, észre sem vette, mikor kókadt le a feje, mindig gurulós jókedvű haja már előre is hengeredett, hogy lefüggönyözze a világ elől, amíg magába száll, kiles kócolt tincsei közül, majd egy ingerült mozdulattal hátrarázza őket. Valahol a lelke mélyén tagadhatatlanul számít arra, hogy Crasso összetöri a pillanatot és azt mondja, hogy felejtse el amit mondott (milyen szívesen elrohanna ez elől), de aztán az őt mérő pillantás súlya alatt kihúzza magát újra, legyen, aminek lennie kell, hiszen a megérzése is megmondta, hogy valami nyomasztó dolog fog történni.
Nem az történik. Kiszáradt szája magától nyílik cseppnyit, megrándul a szája széle, mintha mondana valamit, mintha kérdezne, de nevetséges módon egy tündér kérdése cseng az elméjében. „Jézusom, te mindig ennyit kérdezel?” kérdezte, és azóta is azon töpreng, vajon mindent meg kell kérdeznie? Hogy mit jelent ez pontosan? Hogy arra gondol-e a professzor, amire ő gondolja, hogy gondol? Hogy ez a gondolat, ez tényleg, és igazán, és valóban, és megkeresheti? Mi lesz akkor, ha egyszerűen csak tényleg megkeresni? Mi fog történni ott? Mit fog mondani neki?*
- Feltétlenül -*leheli végül halkan, elragadtatott csendességgel.*

Köszönöm a játékot!

A játéktér SZABAD!