Folyosók

*Komor mantra csendül a hangján, mit csendül, inkább erőtlen, gyenge, jellegtelen suttogás ez, csak a túlzott testi közelség miatt sikerül nekem is meghallanom, hogy mit mond, még ha minden szava nem is érhető tökéletesen. Nem is fontos, legalábbis számomra nem fontos az, hogy mivel tartja magában a lelket, mivel buzdítja magát arra, hogy a következő lépést megtegye, vagy éppen az ellen, hogy valami egészen vakmerő és buta dolgot kövessen el ellenem és ezáltal önmaga ellen is. Mivel az jól körülírható, hogy nem átok, nem rontás és még csak semmilyen bűbáj magva sem rejtőzik a szavaiban, én ennyivel teljesen be is érem. Az „örökké” kifejezés, amit megnyomott a végén úgyis sejtet annyi szentimentalitást, hogy közelebbről ne is legyen kíváncsi arra, amit mond. Nem, jobb féken tartani az olyan alapvető emberi reakciókat, mint az automatikus visszakérdezés, hogyha valamit nem hallunk egészen jól és megfelelően.

Mindazonáltal vitathatatlanul meglepő és szokatlan, hogy a korábbi hevesség után most alig tud járni, élni is, teljesen alkalmatlan lenne arra, hogy önmagát megvédje, mondhatni nem műkdöne megfelelően az életben. Jobb helye lesz neki a gyengélkedőn, azt hiszem ezzel sajnos egyetértenének azok is, akiknek soha, semmilyen tettemmel nem szerettem volna a kedvére tenni. A gyengélkedő várja a gyengélkedőt, Baradwys hős mártírokat megszégyenítő kifejezéssel az arcán megy be, de komolyan, mintha a vesztőhelyre sietne, azért ezt nem egészen értem, de gurkó legyek, ha egyáltalán valaha is érteni fogom az ő fajtáját és cikesz akkor, amikor majd ők is megértenek engem. Se a közel, se a távoli jövőben erre esélyt nem látok.*

-Hogy mi?-*kérdezem olyan idegenül csendülő hangon, amiben az idegenkedés személyre szabott hitetlenkedéssel társul. Megfogom az ajtó szélét, mielőtt becsukódnak, noha már elfordulni készültem, hogy a nap szerencsésebb része elé tekintsek, amikor is felém fordult és még kérdezett is. Kérdezett, igen, de már megint olyat, hogy komolyan fontolóra kell vennem a benne megfogalmazódó kérdésre adható válaszokat: ő mégis hol volt eddig? Valahol nagyon lemaradt az információáramlásban.* -Természetesen igen. A Madam valószínűleg a szobájában tartózkodik-*adom meg a lehető legdiplomatikusabb választ a kérdésére, gúnyolódás és piszkálás nélkül, hiszen egy beteg lányról van szó. Semmi más. Nem Seosaphine Baradwys aki előttem áll, aki megütött, és akit ezért én egyszer nagyon, de nagyon meg fogok átkozni, amint alkalmas lehetőség lesz rá, hanem egy beteg lány. Aki azért remélem végig tud menni a gyengélkedőn és hirtelen nem lesz amnéziás, felejti el az ilyen alapvető dolgokat, minthogy én voltaképpen az ellenség vagyok, nem pedig a kedvese, aki az ágy szélén üldögélve várja majd, hogy jobban legyen. Ugye nem?*
Áh, user ilyet nem mond >.<

Köszönöm a játékot!A játéktér SZABAD!

A tanteremben...

Meglepődök az arcom és a padló között elcsattanó förtelmesen antiromantikus csók hiányától, még jobban az erős kemény kartól, ami megtart, és akadályozza az előbb említett kis találkát. Az már meghaladja mind a meglepődés, megrémülés, pánikba esés, és minden másnak a fogalmát, amit emocionálisan átélek, amikor a kar gazdáját meglátom felemelve tekintetemet. Olyannyira, hogy fel sem fogom szinte, amit mond, csak akkor tudatosul bennem, amikor elindul, velem a tarsolyában.
Járni? Azt hogyan is kell? Valami köze van a lábaimhoz, de az életemért nem tudnám összerakni a mechanikáját, főleg nem miközben egyszerre próbálom nem összecsöpögtetni a többieket a balesetem maradékával, se magamat, és a kicsit sem csökkenő vérnyomásom miatt fura petyek, kusza sárkánygyíkok és tündérfények játszanak a szemeim előtt a sötétben, és Crasso szorítása is igencsak érdekes járásmódot tenne csak lehetővé. Bizonytalanul lépkedek, de inkább csak vonszol, a félrerúgott táskák zörejét és diákok elégedetlen halk morgását hallva vérvörös színre vált zöldről arcom, immáron érett almának mondhatom magamat. Istenem, mindenki engem néz, több ház előtt égek le egyszerre, estére már az egész iskola tudni fogja mekkora szerencsétlenség vagyok. Áh, mit aggódok emiatt, Crasso cibál ki a tanteremből! Sajátkezüleg fog véget vetni nekem és összes szenvedésemnek, hisz mi más oka lenne rá, hogy fáradjon egy olyan porszemmel, mint én ilyen undorító helyzetben? Túl sok a stressz a póktestemnek, és egy pillanatra úgy érzem elsötétül a világ…

A folyosón...

…Rövidke pillanat, nevéhez hű hosszúságú, de arra elég, hogy megmentőm és egyben kínzóm karjaiba kapjon alatta, mint anorexiás hercegnőt a sötét lovag, és közben kiérjen velem a folyosóra. Nem mondhatom, hogy jót tesz ez idegmaradványaimnak, de legalább már kevésbé szédülök a közel merőleges helyzet miatt. Jesszusom, ugye nem látták ezt a teremben? Nyüszenve rándulok össze, majdnem meg is rúgom.
„N-nagyon köszönöm Tanár Úr, de erre semmi szükség, le tudok menni magam is…” Vinnyogó hadarásom biztosan nem túl meggyőző, de nem ficergek inkább tovább, nem akarom felidegesíteni. Óh istenem, kérlek add, hogy ne legyen maszatos tőlem. Bár lehet véremtől lesz az ha így haladunk. Lesütöm a szememet, kicsit kiráz a hideg az undortól a számban érzett íztől, próbálok taláromban találni egy zsebkendőt, hogy kezemről végre letöröljem a mocskot. Áh, tegyen már le, az összes festmény minket nézz! Vajon tényleg a gyengélkedőre visz? Vagy az alagsorba a láncok közé? Meg fog bűntetni, nyomorúságos létezésem bűnéért, a halálfalók galádságával, és a hollóhátasok furfangos leleményességével. Vajon ért az oklumenciához? Mi van, ha mindent hall, amire éppen gondolok? Ne gondolj semmire, ne gondolj semmire…. lelkem mélyén sikítok, megint el fogok ájulni…

[- Szívességet tenne Mayfield, ha nem rúgkapálna, mint egy szaros tízéves]

FOLKS, WE HAVE A VERY SPECIAL GUEST FOR YOU TONIGHT
I'D LIKE TO INTRODUCE...

Ez a gyerek alig van tíz deka. Súlya nincs, csak sáskaszerű formája, lépteit irányítani nem könnyű, mert imbolyog és botladozik, mint aki soha meg sem tanult járni tisztességesen. A fényért hálás vagyok Minticznek, eszerint legalább erre képes, hogy ha már miattam nem, a nyúlánk kamaszfiú miatt kedveskedik ilyesmivel. Elvergődünk a küszöbig, de alighogy nyitom az ajtót, érzem, hogy a fiú kicsúszik a kezemből, elgyengülve kezd ismét előrehullni, mintha valami húzná lefelé. Kinyitom az ajtót, kilököm, és felnyalábolom a testét, talárja rátekeredik a derekamra. Kicsit egyszerűbb lenne, ha kapaszkodna, így viszont ügyelve rá, hogy ne verjem bele kócos-maszatos fejét az ajtófélfába, kioldalazom vele, és lábammal visszatolom az ajtót a keretébe.
Kiérve morranok egyet, ahogy dobok a testén, hogy ne csússzon ki a karomból, és elindulok a folyosón előre. Már tudok tájékozódni a kastélyban, bár rövidebb utakat nem ismerek: a főlépcsőn keresztül fogok lemenni a földszintre, a gyengélkedőig a szokásos utat fogom követni, szokásos hosszú út.
- Szívességet tenne Mayfield, ha nem rúgkapálna, mint egy szaros tízéves - morranok rá, miközben még csak meg sem torpanok és össze sem rándulok a kínlódásától.
- Ha le tudna menni, nem cipelném, nem gondolja? - kérdezem flegmán. Hihetetlen, hogy alig vagyok idősebb nála két évvel, mégis ennyivel gyermetegebb. Az összes roxfortos diákról ez elmondható. Ez a nevelés, amit itt kapnak, ez lószar se. Tántorgó, pislogó süngyermekekként lépnek majd ki innen a világba, azt képzelvén, hogy semmiért nem kell megdolgozniuk majd, hogy a tudás, amit beléjük próbálnak ezek a szerencsétlen pedagógusprofesszorok tölteni, majd annyira fog kelleni, hogy feldíszítsék az esküvői sátrukat és berendezzék az otthonukat, aztán kész. Ebből a suta kamaszból is majd mi lesz? Emberi hulladék, teher valaki vállán, aki lesz olyan anyáskodó, hogy majd foglalkozik vele. Vagy épp atyáskodó. Nőies külsejéből kiindulva nem lepődnék meg ezen. Lepillantok rá, mi a frászkarikát dugdossa mocskos kezét ide-oda, de amint előkerül a zsebkendő, arra gondolok, ez legalább jó ötlet volt.
Noha legilimentor vagyok, és nem is utolsó, eszem ágában sincs a fiú fejébe hallgatni, vonásaiból ítélve csak a pánik jaj- és panaszszavait hallanám úgyis. De azért tovább beszélek hozzá, nem örülnék, ha újra elájulna, a tehetetlen testet nehezebb cipelni, mint azt, amit összetart legalább a saját akarata.
- Mindazonáltal, ha csak színlelt odabent, és valóban tud járni a saját lábán, lekötelezne, ha ezt közölné, hiszen akad jobb dolgom is, mint egy hisztiroham utóhatásaitól szenvelgő diákot poénból a gyengélkedőre szállítani - feddem egy kicsit, csak mert megtehetem, meg mert miért ne. - Nos? Nem? Én is így gondoltam.

*Vigyázzon magára, amikor legközelebb seprűre ül, igen, csinálja azt, amit mondanak, igen, természetesen, pálcát ne használjon repülés közben, igen, többet nem fogok (már miért ne?), a karját ne mozgassa, néhány óráig, rendben van.
Lehetetlen megkötések és meglehetetlenebb kikötések sorvasztották Sacheverell lelkét, miközben a gyengélkedőről lefelé szaladt az egyik egyenes, széles, korlát nélkül, tehát csúszásra alkalmatlanított lépcsősoron. Szaladt, elvégre a nyakába kötött karja az emberi evolúció jelenlegi állása szerint nem lehet akadálya az ilyesminek, éppen ezért tiltva sem lehet. Fehér kötése, fekete talárja, az oldalára vetett táskája vidáman repülő pepita pingvinhez tette hasonlatossá, noha a sietség oka egyelőre önmaga előtt is teljesen tisztázatlan volt, alighanem valami csendesen parázsló reménység volt az, ami éltette, és aminek csakis az ebéd maradékaihoz lehetett köze. Ugye, aki az ebédszünetet a gyengélkedőn tölti megroppantott ízületeit helyrepakoltatni, annak már csak az ételszag utáni rohanás adhat némi vigaszt. Noha a fejlődésben levő szervezetnek sok energiára lenne szüksége és az, hogy nem nő magasabbra talán majd azok lelkén szárad, akik ilyen szűk időintervallumba szorították a táplálkozási lehetőséget.
Lendületet vett egy oldalfolyosón, bekanyarodott egy kis csigalépcsőre, ami olyan meredeken dübörgött a mélység felé, mintha egész szarvascsorda veselkedett volna neki az órák ideje alatt baljós némaságba burkolózó kastélynak. Mindez egyáltalán nem zavarta, hiszen jól tudta, a termeken belül nem hallhatják őt, annyira azért az ősi kövek sem viszik jól a hangot. Félrelökte a falikárpitot, ami lezárta a hangulatosan klausztrofóbia-haladóknak címben részesíthető járatot, és már kint is volt egy széles, kulturált folyosón a főlépcső mellett, elégedetten csapta hátra a haját az arcából, ami egészen szétzilálódott a szaladásban Absinthe, a patkány legnagyobb örömére, aki nem győzött a göndörödő tincsekbe kapaszkodni, miközben még mindig az orvos-szag vállkötő-kendő csomójával próbált közelebbi szimat-bajtársságba keveredni.
A látómező megtisztítása elbájoló új perspektívát nyitott számára, kék szemei felragyogtak, elmosolyodott, ahogy, noha a lépcsőn bajlódó tanár-diák párost felfedezte, persze csak az után, hogy reflexesen ellenőrizte, nála van-e a rúnaismeret leadandó házi-feladat tekercse. Alighanem minden tanár ezt váltja ki váratlan felbukkanásával a diákokból, legyen az mugli, félvér vagy kiteljesedett aranyvérű, teljesen mindegy lesz, egyként sokkolja őket a bűntudat, hogy valamit elfelejtettek, amit meg kellett volna csinálniuk. Legnagyobb boldogságára az ellenőrzés pozitív eredményt ért el, az aggodalmaskodás felesleges és meddő mivolta miatt hamar elsüllyedt az új, sokkal izgatóbb ingerek tengerében.*
-Jó napot professzor! Jules!-*elégedett, derűs mosolya meghazudtolhatatlan örömről árulkodik, számára tényleg jó ez a nap. A főfolyosóról a főlépcsőre lép, mintegy melléjük szegődik, miközben Jules karja alá nyúl.* -Segíthetek? Mi történt? Jules biztos nem csinált semmi rosszat-*aggodalmassá mélyül a hangja.*

Nem akartam, hogy megszólaljon, kicsit sem akartam azt a flegma utálatos hangját hallani, pedig a feszült, tudatlan és kiszolgáltatott csend is felmerült bennem mint lehetőség, és úgy ítélem az jobb lett volna, valamilyen miniatűr skála fokain. Nos igen, ennek ellenére megszólalt, aminek hatására egészen apró botsáska méretűvé húzom össze magamat, mondhatni méretarányosan, sőt abból is bébi sáska. Bár az nem lárva? Vagy ezeknek nincs…áh, franc se tudja, a lényeg, hogy csontos, inas nyomorult tagjaimat magamhoz húzom, jó messzire el Crasso arcától és talán fogaitól is. Ki tudja mire képes egy rosszkedvű halálfaló. Istenem, megőrültem, talán már csak a vicc tart épen lelkileg, amennyire én ép tudok lenni. El kéne mennem a pszichológushoz, ha megyek én még valaha valahova…
A kérdése jogos, de nem nyugtató, főleg nem a kis szünet utáni folytatás. Éppen összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólaljak, már a számat is kitátottam, teljesen start-pozícióban ülő kis madárfióka voltam, de hiába, csak tátogtam, még kukacot sem kaptam, csak lecseszést, méghozzá egész szaftosat. Ismét lárvák járnak a fejemben, tényleg orvosra van szükségem.
„Nem, vagyis igen, vagy nem… én…” Összevissza hebegek-habogok, Jules szedd össze magad! „ Nem játszottam mag magamat Uram, már jobban vagyok. És… „
Mégis hogy mondjam el? Tisztelt tanár úr, a hidegrázás kerülget az érintésétől szinte fóbiás szinten, és csak ront a helyzeten? Igen, ahogy az azonnali félelem kezd eltompulni bennem állandó jellege miatt, újra felmerül a sokkal régebbi, sokkal erősebb paranoia és undor. Igyekszek oldalra húzódni, de akkor félő, hogy leesek, illetve alulról átfogó karjai sem szűnnek meg.
„Van egy kis problémám. Tudja…” Eddig jutok, mikor is új akadály ugrik szembe velem. Sache, soha rosszabbkor! Bennem ragad a szó, az érzelem, de talán még a lélek is örök időkre ettől a látványtól. Miért? Annyit vesződtem, hogy erősnek, szeszélyesnek és kegyetlenül harapós, civódónak tűnjek legutóbb, erre hogy lát legközelebb? Egy nyomorult hercegnőként a folyosón. Mit keres itt egyáltalán? Nincs órája? Szemem a kezére vándorol, és világossá válik az ügy. Miért nem tudtál volna a fejedre esni, majd kómába, te rézfa a zöldesre korrodált rézangyaloddal, aki nem fütyül, hanem szaglászik a válladon?
„Sache, kérlek, erre semmi szükség!” Ijedten vonom el a kezemet az övétől, mintha nem lenne elég bajom most még ő is tapogat. Undorító szaga van, felkavarodik tőle a gyomrom, Indiai tömegkórház jut eszembe, és megfordul a világ velem. Ellököm magamat a tanártól, még akkor is ha kiesek, nem érdekel, el kell távolodnom tőle, nem érhet hozzám, nem!
„Engedjen el! Kérem, mindenki, ne nyúljanak hozzám! NE!” Dühödten rúgok, és hacsak nem fog vasmarokkal egészen biztosan kivergődöm magamat a kezei közül kedves tanárunknak a röpke testi-lelki hisztériás pánikroham közepette.

[- Elég legyen már! -]

Úgy húzódik el tőlem, mintha legalábbis sósavba mártogatott nyelvvel akarnám végignyalogatni a testét. Egy helytelenítő, rendreutasító pillantást érdemel, igazán maradhatna már nyugton is inkább. A dadogását hallva mérgesen, türelmetlenül morranok egyet, talán még a szememet is megforgatom.
- Elég legyen már! - parancsolok rá, ahogy tovább kúszik-mászik és tekereg. - Megátkozták, vagy mi baja van?
Kénytelen vagyok megtorpanni, ahogy épp rálépnék a lépcsőre. Még szerencse, mert amúgy amennyit pattog ez a fiú, kis híján el is ejtem. Olyan vagyok, mint a futóhomok, minél erőteljesebben kapálózik valaki ellenem, annál hamarabb leli vesztét nálam, személyesen nálam. Mayfield most a karjaimban, ugyanis bárki látja lelkem, minden perverz öröm nélkül, de rászorítok, megmarkolom a térdét alulról és az oldalát a karja alatt, ahol fogom. Amilyen csontos, kis híján a bordái közé zongorázom az ujjaimat.
A lépcső aljában pillantom meg az egyik diákomat, aki rögvest felénk indul. Buzgó gyerek, kissé hiperaktív, panasz nem érkezett még rá az elevenségén kívül. Kissé éretlenebb a koránál, bizonyos tekintetben viszont nagyon is határozott képes lenni. Nem számítok arra, hogy majd most is körbeugrál bennünket, mint egy lelkes kölyök kuvasz, de a jelek szerint Mayfiled-del ismerik egymást, hiszen rögvest a védelmébe is veszi a fiút.
- Azon kívül, hogy ájulást színlelt egy tanórán, valóban nem tett semmi rosszat - válaszolok d'Espèreynek kissé harapósan.
Hátrahőkölök, amint Mayfield kapálózni kezd, igazából eléggé erősen tartom ahhoz, hogy ne tudjon vergődő csokibékaként kipattanni az ölemből, de ez a makrancos akarat meglep tőle.
- Szedje már össze magát! - ripakodom rá. - Maga meg menjen hátrébb! - rivallok rá d'Espèreyre.
Próbálom lefogni a griffendélest, magamhoz szorítva átkarolom a térdeit felülről, karom lefogja a vállát, kezem a felkarja csapkodását akadályozza meg, de csak ideig-óráig. Végül akkorát rúg belém, hogy eleresztem a lábait. Úgy fogom a vállát, hogy leesni biztos nem fog, de ezt a helyzeti előnyt kihasználva szabad kezemmel hátracsavarom a karját, hacsak ki nem sikerül rántania magát a markomból valahogy, amit kétlek, de persze egy pánikba esett kis vad is sok mindenre képes. Másik karom átcsúszik a válláról a nyakára, és nem túl durván, de erélyesen nyomom oda a lépcsőkorláthoz, hogy mozgásképtelenné tehessem. Ujjaim a tarkóját szorongatják, ott, ahol az apró állatokat is szokás megfogni, hogy mozdulatlanná merevedjenek. Tartom. Addig szorítom oda, amíg elmúlik a nyavalygás és a vergődés. Akár neki is feszülhetnék, hogy még biztosabban tudjam mozdulatlanságban tartani a testem súlyával, de amíg ennek nem látom szükségét, nem préselem neki a lejtős, vastag és minden bizonnyal hűsítően hideg kőkorlátnak.
- Ha ennyire eleven, valóban kétlem, hogy nagy baja lenne, Mayfield - szólalok meg, amint úgy ítélem, képes figyelni. - Ha nyugton marad, eleresztem.

*Az együttható figyelem legalább annyira meglepi, mint amennyire az ő megjelenése váratlanul érte a kedves közönségét, noha számíthatott volna arra, hogyha megszólal, felbukkan, megragad és köszön, akkor óhatatlanul magára vonja a figyelmet, ami ugyan soha nem lehet elég túlzó egy excihibicionistának, Sache azonban megilletődve élvezi ki ezt a pillanatot. A tiszteletadás jeleként lemagázták, igaz, Jules közben határozottan ellenezte a jelenlétét, ennek, és a megerősítő tanári hátrautasításnak hála el is távolodik, igaz, nem túl messzire. Csodálkozó kritikussággal bámulja a küzdelem rövid, dulakodáshoz hasonló szakaszát, ami alighanem már korábban is elkezdődött, ó, mennyi érdekességről maradhatott le. Ájulást színlelni nem szép dolog, különösen nem, egy tanórán, de még ez is megnyugtatóbb, mintha valami olyasmivel gyanúsítanák a barátját, ami miatt aggódnia kellene. Így csak jó Hollóhátas szerint alaposan megszemléli magának a helyzetet, amiben ugyan nem kérték a segítséget, de a puszta jelenléte veszélyesen azt sugallja, hogy biztos nem hagyja szó nélkül az esetet.*
-Professzor úr... szerintem engedje el, amíg megnyugszik-*gond nélkül veszi magának a bátorságot, hogy újra megszólaljon és tanácsot adjon*-Tudja ő mű...-*megáll a nyelvén a szó, mégiscsak kellemetlen volna, ha a művészbetegségre hivatkozni, ami Jules állítása szerint nincs is, nem létezik, de már mit mondhatna? Működésképtelen? Művelt? Az hogy függ össze ahhoz a hagymázas pánikhoz, ami teljesen a hatalmába kerítette a másik fiút.* -...műűűrge kóros. Tudja, utálja, ha hozzáérnek emiatt. Nem megátkozott, és nem is tudja magát összeszedni, egyszerűen csak rohamot kap. Biztos szörnyen érzi magát emiatt, higgye el, egyáltalán nem akarja igazából megrúgni, vagy valami, csak... nagyon rossz neki, ha így fogja.
*Nyílt, bizakodó tekintettel reméli, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy az elengedést a megnyugvás okának kódolja a tisztelt tanár úr, nem pedig a következményének, hiszen akkor még elég sokáig elálldogálhatnak itt a fal mellett, Sacheverellnek úgysincs jobb dolga ennél. Végső esetben még az is lehetséges, hogyha nem sikerül Julest emberi állapotba hozni, akkor kénytelen lesz a professzor inferust csinálni belőle, hiszen azoknak biztos nincsenek ilyen problémáik. Elábrándozó pillantással méri fel a kettősüket, igen, határozottan lehetséges, hogy de Crasso professzor egy életre megoldhatná ezt a kínos problémát. Tanácstalanul megsimítja a saját arcát, nem Jules álláspontját ebben az ügyben ismerve valószínűleg a felvetését igen-igen rossz pontnak könyvelné el, így inkább hallgat erről, és ha már ott van a keze, leveszi a patkányt a válláról, a bal tenyerébe ültetve leguggol, leteszi a földre, némi lökdösés által meggyőzi arról, hogy igenis, tényleg azt szeretné, ha odamenne szegény Jules-hoz, aki egészen kínos helyzetbe hozza magát ezzel a hanggal, ezekkel a szavakkal és vergődéssel, szóval a Absinthe, mint az állatterápia szerves része szalad oda elé, hiszen egy megtermett, zöld patkányt mindenki észrevesz, aki felé ácsingózva nyújtogatja a mancsait.*

Átok, átok, csak átkokra és varázslatokra vagytok képesek gondolni azzal a megcsömörlött elmétekkel ebben a kis tündéri siralomvilágban! Azt se tudjátok mi az a lép vagy tesztoszteron ti középkori kuruzslók! Ismét elfog a szédülés, szemeimet hunyom az egyre szűkülő résen át látható világra. Valami nincs rendben, elzsibbadó, megfeszülő ereket rejtő kezem alatt széthullik a világ, Crasso talárja vastag, kőbálvány, az ujjaim vékonyak, pókselyem, vékony…maga a levegő is vékony. Túl vékony. Nem kapok levegőt, levegőre van szükségem! Többre, sokkal többre! Felületes kis surranások, kielégítetlen szusszanások, a félhomályban, testemtől külön önállóan repkednek, ahogy öntudatom elhagy. Nem tudom hol vagyok, ki vagyok, minden helytelen, abszurd, természetellenes, magából kifordult morbid csoda ország. Nem is érzem, ahogy leszorítanak, az erős karokat, a dulakodó indulatot, vagy a segítőkész kétségbeesést valahol egy madárka lelkében. Nem érzek mást, csak a ködé hulló semmit, ami körülvesz és megfojt minden pillanattal, az árnyakat és emberalakokat, a kezeket mindenütt, testem minden felületén, férgekként kúszva rajtam, bennem. Sikítok.
Nem nyugszok le, egyre erősebben vergődök lepréselve, hiába lett kevesebb a kiváltó ok, most már túl késő. Túlléptem valami lelki határt, amit eddig nem ismertem, hiába volt ott, közel tudatalattimban elrejtve végig. Saját lidérceim az ok immáron, hiába emberi kéz lökött át a küszöbön, ők hajtanak tovább és tovább. Remegő, adrenalintól hajtott lábakkal rúgom amilyen keményen csak tudom, akármit amit érek, még ha kárt is okoz bennem. Fájjon csak nekik, fájjon nekem, fájjon minden nyomorúságos rémképnek és látomásnak, ami egyszerre ostromolja gondolataimat, ami elönt ezzel a végtelen és szűnni nem akaró kísértő félelemmel, és terrorizál, nyaggat, lelkem felemészti. Félek, jobban félek mint bármikor máskor, maga a Sötét Nagyúr sem hatna rám úgy mint ez a pillanat, ahogy levegővel együtt kiszáll belőlem minden ráció és értelem. Értelmetlen zaj minden, amit mondanak, csak a félájult őrület utózengései, miért is érdekelnének? Amíg egy hang nem töri át a elmém sűrű ködjét, fecsegő, gyermeteg, és olyannyira idegesítően kedves. Ha erőltetve is kell felé fordulnom, ha alig látok is a könnyektől, ha Crasso félig ki is takarja, de meglátom Sachet. Az a kis őrült még mindig itt van, érvel, magyaráz, és nézz, engem. Engem, a legalacsonyabb pillanatomban, a legsebezhetőbbként, legocsmányabban. Nem akarom, tűnjön el! Forduljon el, égesse ki magából a létezésem emlékét is. Miért pont ő?
„Fogd be!” Kiáltom elcsukló hanggal, a sikoly határán, a legördülő könnyek között, összeszorult szemekkel. Abbahagyom a rugdalózást, ernyedten remegve esek össze a korlátnak dőlve. Nem láthat így, nem, nem szabad! Le kell nyugodnom, különben Crasso… NEM! Ettől csak még jobban félek, gyorsabban kapkodom a levegőt. Nincs Crasso, nem létezik, nincs más, csak én, és Sache. Visszatartom a lélegzetemet egy pillanatra, majd kilélegzek, 1-2-3-4, be 1-2-3, ismét stop egy pillanatra. Nehéz tartani a tempót, amikor úgy érzed Tartarosz készül elnyelni, de a hiperventilációt lassan a halkan csukladozó sírás váltják fel, amikor ismét elkapna utórengésként az ijedség lenszín szemekre, apró zöld tappancsokra koncentrálok. Nagyon hosszú időnek tűnik az a pár perc, ami alatt kezelhető állapotra hozom magamat, ahogyan a vak pánik percei is lelasultak és kinyúltak előttem. Még mindig szédülök, és ha Crasso elenged biztosan összeesek, de újra testem ura vagyok. Egyelőre. Gyenge, halovány mosollyal pillantok le a kis segítségre, szerencséje van, hogy nem rúgtam el a folyosó végére. Kár lett volna hű kis rézangyalkáért.
„Sajnálom”

[- Ügyes fiú -]

Nemigen tudok odafigyelni d'Espèreyre, miközben épp zabolázni akarom a vergődő bestiát Mayfieldben. Komolyan azt hiszem, hogy valami rohamot kapott, és nem is állok messze a valóságtól, csak épp egészen rosszul értelmezem azt. Néma, küszködő, magányos harcot vívok a fiú ép elméjének érdekében, és ez a kis kócos mitugrász vajmi keveset segít a hülyeségével. Ha most elveszteném a fejem, és úgy odacsapnám ezt a szegény fiút a falhoz, hogy beleájuljon, mármint igazán és fájdalmasan, azzal nem segítenék magamon, különösképp azért, mert d'Espèrey mindent lát, sőt, még ez az elbaszott nyers patkány is itt kavarász, ki tudja, milyen megfigyelőbűbájokkal van ellátva. Mayfield kiáltása azonban komolyan aggasztani kezd. Elgondolkozom rajta, hogy belenyomok egy némítóbűbájt, vagy lehet, hogy egyszerűbb lenne szimplán stuporizálni, na igen, az eszméletvesztés előidézésének ez egy humánusabb, Angliában preferáltabb módja volna, de ezt sem tehetem meg, így hát csak örvendeni tudok a szerencsének, amikor a kiabálás végül abbamarad, zörgő csontú kis áldozatom nem szirénázik tovább kétségbeesetten, hogy idehívja a többi illetékest, mint a nők, akik azért óbégatnak szex közben, hogy odacsalják a többi hímet. Nem, ez szépen elhallgat, én meg csak fogom, és nekifeszülök, és ahogy így előrehajol itt előttem és küzd ellenem, bizonyára nem fogja észrevenni azt az előremeredő illetlenséget, melyre nyugodtan mondhatnám, hogy csupán a pálcám. Ahogy nyöszörögve parancsolni próbál a kisebbnek. Ahogy gyötrelmesen vergődik az erőm súlya alatt. Ahogy mindjárt meghal saját szégyenétől. Ahogy végignedvesítik azok a könnyek az arcát, barnás haja pedig beletapad. Akár egy gyenge nő.
De csillapodik. Várok még, várok, aztán óvakodva húzódom hátrébb, biztonságos távolságba. Nem a rúgkapálásától félek, úgyis össze-vissza verte csontos bokája és kemény cipője a lábszáram. Lélegezni kezd, és én is. Igyekszem nem zihálni, nyelek egyet. Én is csillapodom.
- Ügyes fiú - dicsérem meg, ahogy lehiggad, és enyhítek is a szorításon, hiszek d'Espèreynek, rá is pillantok futólag megerősítést várva, hogy jól csinálom-e. Szinte egészen elengedem aztán a hetedévest, csak azért tartom még rajta a kezem, mert pocsékul néz ki, mintha bármelyik pillanatban cseppfolyóssá válhatna az iménti kemény, harcias vergődést követően, kifáradva, mint az olaj, melyet leeresztenek.
- Műrgekór, mi? - fordulok aztán a diákom felé, ahogy eljutnak a tudatomig a szavai, melyekkel meggyőzni próbált. Kifáradtam, és bevallom, leizzadtam a talárom alatt, amilyen buzgón próbáltam visszaszorítani az ellenkezést, de a talár mindent tökéletesen eltakar. Remek ruhadarab.
- Gyakran vannak ilyen rohamai? - faggatom inkább d'Espèreyt, ő tűnik a beszámíthatóbbnak kettejük közül, és őszintén szólva őt is tartom az értelmesebbnek, hiába csapong többnyire, mint egy kerge lepke.
- Elengedhetem, Mayfield? - kérdezem aztán a fiút mustrálva, végül is abszolút engedékenyen. Ha bólint, leveszem róla a kezem, de azért aggódva figyelem.

*Összeráncolja a szemöldökét elégedetlenül, azért ami túlzás az túlzás, addig oké, hogy ne nyúlkáljon hozzá, ezt még valahogy lenyeli az ember, na de hogy fogja be? Mégis mire fel, amikor éppen a rángatózó, hideglelt fiú ámokfutását próbálja meg gyerekes játszadozássá mérsékelni, hogy senki ne vehesse komolyan. Kelletlenül pillant fel a professzorra, holott a rajongó tekintet szinte mindig fixált kéklő íriszén, ha a rúnák ismerőjéhez ilyen közelségbe kerül, természetesen ezt végtelenített tudásvágynak is becézhetik a laikusok, mások, tapasztaltabbak egyszerű fanatizmusnak könyvelnék, míg az igazán rafináltak felfedeznék a csillogó várakozást, vagy inkább vágyakozást valami után. Per pillanat azonban elég morózusan les fel a guggoló pozícióból, amibe ragadt még a korábbi mozdulat következtében, megsérült kezét az ölében rejtve el, ezzel meg is védve, ha esetleg Julesnak újabb rúgkapálásra támadnak kedve, amit valljuk be, igencsak nehezményezne, sőt, egyenesen hálátlan következetlenségnek tudna be.*
- Igen, azt-*pirul fel kissé az arca a rávillanó tekintettől, már el is felejtette, hogy pontosan minek nevezte hirtelen felindulásból Jules baját, így, a professzor szájából valahogy hihetetlenül ostobán és bután hangzik, ez persze nyilvánvalóan nem de Crasso hibája, de amikor az előbb kitalálta még sokkal, de sokkal értelmesebben hangzott.
Nagyot sóhajt, felkel, lerázogatja a talárjáról a fantomport, mielőtt válaszolna, hátha addig elmúlik ez a pír az arcáról.*
- Nem tudom biztosan professzor úr, tudja, éppen ezért, mert ilyen, én se találkozok vele túl sokszor.
*Adja meg a korrekt választ, felpillant, komolyan és határozottan visszanyerve az uralmat az arcszíne felett, hátrarázza a haját a szeméből.*
-Néhány napja volt egy hasonló, megrántotta a bokáját, én pedig segítettem neki helyretenni. Meg aztán, ott volt a csiklandozóbűbáj-*eltűnődik egy pillanatra, hogy talán nem kéne bevallania, hogy megátkozta egy iskolatársát, de ennél komolyabb bűnöket is követtek már el ebben az évben, így nem érzi, hogy ezzel különösebben kirína a többi eset közül, egyáltalán, bármi figyelmet érdemelne, annál jobban megragadja csapongó képzeletét Crasso kérdezősködése. Talán nem véletlenül hozta ki az óráról, jó szándékból pátyolgatja, hazudósan aggódó tekintetének engedve fűzi tovább a szavakat.* -Eléggé rosszul esett neki. Gondolja, hogy lehet segíteni rajta? Felkísérjem a gyengélkedőre? Erre van egy csigalépcső fel, ha... ha nem klausztrofóbiás.

Erőtlenül lógok a lépcsőkorláton, félig lehunyt szemekkel, vékony gyenge tagjaim komoly zsibongással és zsibbadással követelnek pihenést maguknak a komoly anoxiás munka után. Hiába, számomra ez megterhelő edzésnek számít, bárhogy is nézzük. Gyengén ingatva karomat és mozgatva ujjaimat simogatom Absinthet, lassan táguló látóterem pillanatnyilag egyetlen lakosát. Még mindig bennem van a félelem és terror, és egyetlen rossz csepp elég lenne, hogy visszatóduljon hozzám. Viszont most még uralom, csak egy-egy hirtelen kézrándulás árulkodó, és a túlságosan szélesre tágult pupilláim. Nem is emelkedek ki Crasso árnyékából, bántó a fény.
Szipogok kicsit, letörlöm arcomat taláromba, ahogy Crasso teret enged mozgásomnak, és csak ekkor, ahogy elhúzódik érzem mennyire is nyomult hozzám. Kicsit felzaklató, hogy ennyire közel volt, de sikerül kiszorítanom ezt a tényt, ahogy azt a szokatlan valamit is, ami többi részénél vehemensebben nyomult nekem. Csak az övcsatja…biztos, maradjunk ennyiben. A többit majd a pszichológussal beszélem meg pár év múlva.
Inkább próbálok odafigyelni arra mit beszélnek, bár a fele átzsong a füleimen, valahogy nehéz még kibogozni a szavakat. „Ügyes fiú.” Mi vagyok én kiskutya? Legalább nem paskolja meg a fenekem…akarom mondani fejemet. Te jó ég, megártott ez a roham. A hülye elszólás legalább annyira jó, hogy magamon mosolygok lágyan. Lassan újra képes vagyok összetettebb gondolatok formálására, ha nem is tudok felugrani, és boldogan visszasétálni a hálóba, mintha mi sem történt volna. Sachet szemlélem, még a földön, arcán zavarral. Megsértettem? Nem akartam, csak kellett a csend. Nem akartam kiabálni. Most biztos utál, bunkó parasztnak tart, amikor ő csak segíteni akart. Nem tudhatta hogyan kell, én magam sem tudtam. És mégis, segített, betartotta a szavát. Annyira ostoba vagyok. Ő csak barátkozni akart, a maga kis butus kölyökmacska módján, erre én gusztustalan és kegyetlen voltam vele, mintha nem az ilyen embereket utálnám a legjobban. Most meglátta milyen is vagyok, és hagy a fenébe, én pedig megint itt maradok a nagy semmi közepén egyetlen segítő nélkül, mert ennyire hisztis álszent rohadék vagyok. Meg is érdemelném, hogy itt hagyjon.
Talárujjamba rejtem az arcomat. Nem, nem akarom, hogy elmenjen, és sírni sem akarok már lassan felnőtt létemre a folyosó közepén. De egyik ellen sem tehetek semmit, csak hang nélkül kiáltok egyet, csukladozó felbuggyanó könnyeim között. Bólintok Crasso kérdésére, kicsit összekapom magamat, legalábbis annyira, hogy felálljak, bár még remegnek a lábaim, és kicsit cikáznak előttem a színes pillangók, és nem engedem el a korlátot
„Nem mürge… pánikbetegség. Azt hiszem. Nem tudom, nem voltam orvosnál még vele.” Előbújok a talárujjból, nincs értelme rejteni, amit mindenki tud. Felveszem Absinthet, segít megállni, hogy ne bőgjek mint egy kisgyerek. Megrázom a fejemet.
„Ennyire még nem volt. Biztos csak a stressz. Csak…egy kis nyugtató kell, talán.” Körülbelül annyi fogalmam van arról, amit beszélek, mint Sachenak, hiszen számomra a pánikbetegség csak sikítós kis hisztérikák és unatkozó háziasszonyok repertoárjába tartozott, nem kamaszfiúéba, akinek egyetlen gondja, hogy életképtelen.

[Értem]

A lassú, csukladozó bólintás, a fiú reakciói, a bizonytalan reszketés. Hihetetlen, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves fiú így összetörjön teljesen átlagos körülmények között. Elképesztő, groteszk, nevetséges. Bírálón állok felette, szigorúan nézem, szerencsére csak a hátát, mert talán ha látná az arcom és azt a mély, neheztelő megvetést, akkor megint elsírná magát. Orrlyukaim kitágulnak, ahogy veszek egy mély lélegzetet. Ezek gyerekek, Crasso. Légy elnéző velük. Összetöri őket a háború, mint a papírhéjú doxitojásokat. Kifordulnak magukból, láttál már ilyet.
- Értem - mondom a kócos ötödévesnek. - Figyelmeztetnem kell, hogy ne végezzen el gyógyító bűbájokat a társain, d'Espèrey. Bízza az ilyesmit szakemberre, mert többet árthat, mint használ.
Akárcsak én az imént, bár ezt nem hiszem, úgy vélem, én csillapítottam le a fiút erőszakkal, azzal, hogy nem engedtem, hogy tomboljon.
Továbbra is erősen nézem Mayfieldet, ahogy felegyenesedik és lassan megfordul a patkánnyal. Az állat ezek szerint megnyugtatja. Akárcsak a vérfarkasokat egy másik állat. Nemrég múlt el a telihold, talán ezért ilyen zaklatott, ingerlékeny és gyenge? Okot találok sápadtságára, ürügyet a lelkiállapotára, gyanút találok.
Azonban Mayfield is előáll a maga verziójával.
- Honnan tudja, ha nem volt vele még gyógyítónál? - kérdezek keresztbe. Megfigyelem a sírástól és nyűglődéstől meggyűrődött arcát. - Egészen más is állhat a háttérben - jelentem ki annak biztos tudatában, hogy nem tévedek a vérfarkassággal kapcsolatban. - De a nyugtató minden bizonnyal hatásos lesz. Én nem vagyok fóbiás, de nem bízhatom magára a fiút - fordulok megint saját házam diákja felé. - Nem bírna el vele. Különben pedig miért nincs órán, d'Espèrey? - jut eszembe hirtelen, igaz, nem elkergetni akarom, csak a miheztartás végett. Nagyon is jó szolgálatot tesz most az útmutatásával és a patkányával.
Rendbe szedem a talárom, különösen az ujját és a sötét, egyszerű gombos kézelőt, egy kicsit még el kell viselnem a hányásbűzt is a fiún, letakarítani nem fogom, a háztartási bűbájok nem férfi pálcájába valók, soha nem is gyakoroltam túl őket.
- Ha képes járni, induljunk. Okvetlenül lekísérem, beszélek a javasasszonnyal a tüneteiről. Ezt kezeltetnie kell, Mayfield. Úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, ön- és közveszélyes - közlöm vele a szomorú és nyilvánvalóan ismert tényt, aztán jelzem, hogy indulnék.
- Gyerünk, séta.

*Visszapillant Jules-ra, ahogy a könnyeivel küszködik, összeráncolja a szemöldökét tanácstalanul, kiegyenesedik, sőt, nyújtózik egyet, amikor Absinthe a reszkető kezek fészkébe kuporodik, mint az élet meleg és barátságos rágcsáló központja, épebb kezével hátrasimítja a haját az arcából.
Úgy látszik, nem lesz inferuskeltés. Ez kicsit talán bosszússá teszi, de csak csapongó fantáziájának kínos, eltitkolt mellékterméke, hiszen semminek sem örül jobban, minthogy Jules visszatért az élők valóságába, ezzel a kellemetlen helyzeteknek egy lendületet adott, esélyt arra, hogy hisztérikus csapongását mielőbb elfelejtsék, mint köröző aranyhalak az akvárium közegét.*
-Nem volt komoly bűbáj-*mosolyog Crassora bűbájosan, annak halálfaló és „keleteurópai” mivoltától mit sem zavartatva, azon kölykök ártatlan képével, akik a puszta bájukkal megveszik maguknak az elnézést, akármilyen rosszalkodáson kapják is őket.* -Sokkal veszélyesebb amikor SVK-n megátkozzuk egymást, vagy a bűbájtanos lebegtetés, ahol egy csomóan leestek.
*A maga részéről jól megvédettnek tekinti magát, ő is tovább nézi Julest, ahogy az állatkát dédelgeti, egyetért Crassoval azzal, hogy elragadó összképet adnak, a griffendéles kipirult, kicsattanó arca és a patkány betegesen kóros zöldje, a vékony, fehér ujjakra tekert ennivalóan kopasz farkinca. Ki ne szakítana időt a félárnyékos folyosón rögtönzött efféle élő testes művészeti alkotás élvezetére?
Tanácstalanul hallgatja a gyógyítói problémát, vajon mi más lehet a háttérben? Megharapta valami veszettséget terjesztő állat, vagy halott, esetleg csiklandóport tettek a ruhájába. Merénylet, merénylet hátán, akármilyen órán is volt, rengeteg a lehetőség egy merényletre, felcsillannak a szemei. Ki fogja deríteni, aztán elmondja Crassonak, aki majd jól elkapja azon elvetemült személyeket, akik nem átallottak az ő Jules barátjának keresztbe tenni. Lehet, hogy tényleg valami átok van a háttérben, ahogy azt a tanár úr korábban kitalálta, már csak az elkövetőt kell előkeríteni, és minden el lesz intézve. Rajongón csillannak a szemei. Ki fogja deríteni milyen óra volt, hiszen Jules biztos nem jár rúnaismeretre, tehát nem a professzor saját órája volt. Az is lehet, hogy az ottani tanár átkozta meg! Hogy fondorlatosan eltávolítsa de Crassot, hogy aztán a diákokkal forradalmi terveket szőjenek!
Nehéz összeszorítva tartania a száját, annyira kikívánkozik belőle az elmélet és a kifejtés, de biztos tények nélkül egyelőre nem akar előhozakodni vele. Nem is lenne ildomos. Ezt felismerve sóhajt egyet, majd újra Crassot nézi, tűnődve méri fel a vállszélességét, és a csigalépcső össz szélesséhez hasonlítja fejben. Egy kicsit riasztó az eredmény, az ilyen becsléseknek úgyse lehet hinni.*
-Elnézést, eszembe se jutott, Jules biztos elmenekülne, hogyha rám lenne bízva, én pedig szolidaritásból engedném neki, sose jutna el a gyengélkedőre. Nekem pedig repülés órám van-*lendíti meg felkötött karját, bemutatva, hogy mégis mi is volt a probléma tárgya azzal a bizonyos órával kapcsolatban. A séta kijelentést magára veszi, egyelőre hátrálva, a furcsa trión tartva a szemét indul meg a lépcső felé.*

Én mondtam, hogy ne tegye, de nem hozom ezt fel. Ő tudja a saját határait, és ezek szerint cselekedett. Na meg, mit érnék el az árulkodással. Pedig nemrég még igenis reális lehetőség volt, hogy az ő gyöngyöző örömére suttogom meg Crassonak összes létező és nem létező bűnét. Sajnálom Sache, de azt az egy örömöt meg kell vonnom tőled az inferrusokkal együtt. Élned kell, csak még egy kicsit még, amíg nem találok mást amibe kapaszkodhatok, mert saját lábaimon megállni, soha nem lesz erőm.
Magamhoz ölelem Absinthet. Annyira hiányzik Félix ebben a pillanatban, és annyira sivárnak és üresnek érzem magamat nélküle. Carmen, bármilyen kedves is soha nem fogja tudni pótolni. Bárcsak a famulusom lehetett volna. Miért pont ez volt hazugság? Miért nem hat a mágia az egész világra? Hagyom, hogy kis lábacskáival matasson a sebes, csontos ujjaimon, ha mást nem, legalább állandó jelzőt, emlékeztetőt hagy maga után Carmen.
Persze, hogy kivágja magát, miért is tenne mást, annyira nyugtató a kis ostoba- nem, bájos- fecsegése, hogy villámcsapásként érnek Crasso szigorú, lényegre törő kérdései.
„Mire gondol? Úgy értem, igaza van, de…” Nem fejezem be. Hogy mondjam a szemébe, hogy a háború közepette sárvérűként még szép, hogy egy amúgy is gyenge idegzetű személynek előjönnek legrosszabb tulajdonságai és pánikrohamot kap? Mondjam meg neki, hogy az ő hibája, amiért az órán volt? Hogy az iskola hibája, amiért folyamatosan félelmem és undorom tárgyai közé kényszerítenek, nem tudok rendesen enni, aludni, és minden fürdés egy próbatétel? Nem, képtelenség, elmegyünk, kapok nyugtatót, a gyógyító majd szépen elrendezz, és elfelejthetjük ezt az egészet. Már csak pár hónap, miért nem bírtam ki még egy kicsit?
„Igen, az jó ötlet. Nem rohannék el Sache, nagyon rossz érzés, inkább elnyomnám valamivel, ha lehet. És még nem múlt el egészen.” Absinthet a vállamra rakom, csak picit szisszenek, ahogy meghúzom hajamat közben, és megdörzsölöm az arcomat. Veszek pár mély lélegzetet. Crassonak igaza van, mert az is vagyok. Egy őrült, magatehetetlen kis senkiházi. Legalább Sache nem tűnik már annyira felzaklatottnak. Remélem le tudja foglalni és elterelni Crasso figyelmét kellően. Nem tetszik ahogy forgatja a szavakat, ahogy rám néz, kellemetlenül fürkésző, kielemző. Önkénytelen is összehúzom a taláromat, és elfordulok a korlátba kapaszkodva. Elindulok lassan, soha el nem engedve a kapaszkodót. Jobb lenne, ha nem kéne még járnom egy kicsit, de túl fogom élni. Viszont újra elkezd feltámadni bennem a nyugtalanság. Vajon mit akar? Mostantól meg fog figyelni? Eliminálandó, közveszélyes szennynek tekint? Nem, nem, nem. Nyugalom. Igaza van, beteg vagyok, és erre kell kezelés. Talán akkor képes leszek egy órát végigülni. Crasso csak szokásos szigorú önmaga, meg talán kicsit morcos, mert összekentem hányással. Mentségemre legyen mondva, nem véleménynyilvánítás volt iránta.
„Nem lenne jobb, ha én mondanám el neki?” Óvatosan Sache mellé lépek, és megfogom szabad kezemmel a talárjának a szélét.

[- Akkor sem]

- Akkor sem - tudatosítom d'Espèrey-ben a kuruzslás veszélyeit, akárhogy is mosolyog rám, ez talán a gyermektelen és magányos kolléganőket meghatja, akik sóvárogva vágynak egy hozzá hasonló fiúcska bájos szeretetére és figyelmére, na meg a mosolyára, de engem nem lágyít meg. - Az órán felügyelet alatt dolgoznak - teszem még hozzá, igazolva magam, na meg a rendszert persze, most épp azért, hogy enyém legyen az utolsó szó, hogy megértse, mi a lényeg: ne szórakozzon a társai testi épségével. Aztán a figyelmem tovább siklik a patkányt simogató griffendélesre, aki úgy látom már legalább annyira magához tért, hogy a válaszadásra képes legyen.
- Bármi lehet, Mayfield. Akár a holdfázisok is befolyásolhatják az elme és a test átkait - mondom megértő-komolyan. Látom, hogy tudna mit mondani erről, csak nem teszi, látom a belülről a szájának feszülő szavakat és panaszokat, látom benne a vonagló reszketést, mely halálra rémíti. Mégis az a patkány a tenyerében olyan, mint egy gyógyegér, csak ezt nem lenyelni kell, hanem simogatni. Megdöbbentő a látvány.
- A szolidaritástól nem lesz jobban - szólok szinte kedvesen, nevelő célzattal a fiatalabb fiúhoz, majd a felkötött karjára nézve biccentek. - Világos.
Tekintetem úgy vándorol kettejük közt, mintha két felelő diákot faggatnék.
- Hogy érti azt, hogy nem múlt el egészen? Ne akarja, hogy elkábítsam és úgy vigyem el a betegszobára - mondom, de ezzel már csak önmagamat szórakoztatom, hiszen bizonyára megrémíti majd ez az opció. Szegény kamasz, ki van téve mindenki gúnyos kénye-kedvének. Rossz vagy Crasso.
Séta indul, lassan követem őket, főleg Mayfield tempójához kényszeredetten igazodva. Vezetem őket, mint póráz nélküli kutyákat, ahogy egymásba kapaszkodva indulnak el előttem.
- Elmondhatja a saját verzióját. Bizonyára újra és újra meg fogják kérdezni magától, hogy mi történt és mit érzett közben. Az iskola pszi-doktorának legalábbis kötelessége lenne. Nem járt még nála, felteszem, különben a problémáját már diagnosztizálták volna - teszek egy kicsit úgy, mintha tényleg nem lenne semmi más gond itt a zaklatott lelkiállapoton kívül. - Maga mugliivadék, nemde? Különös, hogy az átnevelés során nem tűnt fel senkinek a dolog... - morfondírozom el, megint a vérfarkasságra gondolva miközben egyenletes léptekkel ballagok mögöttük.