Használaton kívüli Rúnaterem

Nem túl nagy, a padok mindegyike a falakhoz van húzva, a tanária asztal pedig a megkopott, porosodott táblához. Egyetlen ablak terpeszkedik a falon, mely régen volt mér kinyitva. Nem tudni miért nem használják ki már több mint 10 éve ezt a helyet. Sokan sokfajta történetet suttognak róla, de az igazságot talán csak a jó öreg Albus tudná… vagy lehet még ő sem?

A falakon, sötétben is világító apró, illetve nagyobb rúnák helyezkednek el, melyek folytonosan, körbe-körbe mozognak, akár csak a Föld.

Miután véget ért a vacsora, és lepakoltam a hálóteremben, otthagytam a többieket, mondván, hogy szeretnék most egy kicsit egyedül lófrálni a kastélyban. Lépteim mégis a régi, régi, használaton kívüli rúnateremhez vittek, remélve, hogy ott találom a bátyámat.
Kezemmel a kilincsen, vonakodva nyitottam be, mint, aki mégsem tudta, hogy jó ötlet volt-e idejönni. Zavarosak voltak a gondolataim, de jelenleg nem fordítottam nekik nagy figyelmet, ráérek majd később foglalkozni velük.

Soha sem voltam még ebben a teremben, első dolgom tehát az volt, hogy alaposan körülnéztem. Nem volt túlzottan nagy terem, a padok a fal mellett voltak. Nem szívesen üldögéltem volna itt szabad szándékomból.
A poros, kopott tanári asztalnál végre megpillantottam Tristram-ot, és a torkomból azonnal eltűnt a vacsorán kialakult gombóc. Drága bátyám papírokkal foglalatoskodott, talán észre sem vette, hogy bejött valaki a terembe, tehát félhangosan megszólaltam.
- Jó estét, tanár úr! - furcsa volt kimondani ezeket a szavakat, önszántamból nem is használnám majd őket a jövőben sem, de hát nem akarom, hogy a többiek még ezzel is piszkáljanak majd, így maradok a magázódásnál, mintha Tristram csak egy szimpla tanár lenne.
Így is, már most elegem volt abból, hogy a többi diák hozzám és az "új tanárhoz" kapcsolódó megjegyzéseit kelljen hallgatnom..

Várok, míg a bátyám rám tekint, majd helyet foglalok az egyik széken, lábaimat felpakolom a padra, és mintegy magyarázatképp, hogy miért is hozott ide utam, folytatom.
- Rettentő unalmasak, és idegesítőek a többiek. Az egyik fele folyamat azon nyafog, hogy milyen új szabályok alakultak itt ki, a másik fele pedig.. nos, őket csak az érdekli, hogy ugyanaz a vér folyik-e az ereinkben. Nem mondtam nekik semmit, bár tudom, hogy holnapra már az egész Roxfort tudni fogja, hogy igen, testvérek vagyunk. És neked, hogy telt az első iskolai nap? Milyen a többi tanár?

Pörög a nyelvem, úgy látszik, a vacsora alatti "depresszióm" és rossz kedvem, mentem elpárolgott, ahogy a testvérem közelébe értem.
Sokkal jobban érzem magam itt, mint akár a klubhelyiségben, vagy máshol a többi diákkal.
Lehetséges, hogy ez a terem lesz az új törzshelyem?

[- Üdvözlöm, Miss de Crasso]

CLOSE YOUR EYES
SO YOU DON'T FEEL THEM

Eredetileg úgy terveztem, hogy már egy héttel előbb idejövök, hogy feltérképezhessem Roxfort kastélyának minden fontos és kevésbé fontos szegletét, ám az utazásra bizonyos okok miatt csupán két napja került sor. Gwen előtt nemigen titkoltam a szándékaimat, hogy a Roxfortba jövök, már csak azért sem, mert kíváncsi voltam, van-e ellene kifogása. Így utólag belegondolva valószínűleg csak azért nem volt, mert amúgy sem igen állt velem szóba akkoriban.
A vacsora alatt igyekeztem nem feltűnően megkeresni a tekintetét, de aztán a kollégák túlzottan lefoglaltak. Igaz, volt egy bájonc, aki igen hamar távozott, és akadt egy másik férfi is, aki olyan feszülten szorongatta saját öklét, hogy csoda, ha most nincs tele a tenyere véres karmolásokkal.
Vikitria megvető tekintetét persze többször is elkaptam. Az vicces. Milyen kár, hogy a másik kedvenc partneremnek nincs elég sütnivalója ahhoz, hogy ha még óriási bundával is, de benyomják ide. Leroy nem az eszéről híres.
A vacsora után, ahogy megtudtam, szigorúan takarodót rendelnek el, hogy másnap zökkenőmentesen kezdődhessen a tanév. Halaszthatatlan teendőimmel előre elkészültem. Nem volt más hátra, mint az irodám és egyben hálóm felkeresése, mely itt van a folyosón. Stílusosan a rúnaterem mellett. Jobban örültem volna mondjuk egy szobának ami közelebb esik a hetedéves hollóhátasok lányhálóihoz, de az már valóban kicsit túlzás lett volna.
Elsősorban nem a húgom gárdedámjának jöttem ide.
Elvileg.
Hogy elüssem az időt, átnéztem az órarendeket, melyeket kikészítettem és sorba raktam. A legtöbb diákom nevét már a vacsora alatt kiderítettem egy-egy pillantásból. Mindenesetre a hiányzó láncszemeket is élvezet lesz pótolni. Kik azok, akik elég képzettek ahhoz, hogy ne engedjenek be ilyen egyszerű kérdéseket a fejükbe?
Léptek közeledését hallom, felnézek és várom, ki járhat erre. Ilyenkor biztos nem diák lehet. Aztán én lepődöm meg legjobban, mikor felbukkan az ajtóban a húgom.
Már meg se kérdezem, honnan tudta, hogy itt talál. Gwendolyn ösztönei néha ijesztőek.
- Üdvözlöm, Miss de Crasso - felelem a köszönésre kimérten. - Önnek már a hálókörletében volna a helye, nem? - kérdezem, aztán a prefektusi jelvényre siklik a tekintetem és egy apró, önelégült félmosoly rándul az ajkam szegletébe.
A prefektusok kivételek. Főleg az aranyvérűek. Annak tartanak minket.
- Meg sem kellene lepődnöm azon, hogy itt talállak. A csoporttársaid tényleg borzasztó ostoba embereknek tűnnek.Bár akadnak figyelemreméltó emberek is. Az egyik véla például.
Hát, akármit is hámoz ki ebből a pár célzásból, odalépek a padhoz, amelyre felhajította a lábait, és felülök rá.
- Nos a férjed nem lehetek, így kizárásos alapon az maradt, hogy testvérek vagyunk. Ez nem titok. Remélem, nem foglalkozol velük.
Felteszem a lábam én is a Gwen melletti székre, és rátámaszkodva előre hajolok. Körülöttünk minden néma. Úgy néz ki, a húgomon kívül nincsenek rendetlen diákok a kastélyban.
- A tanárok közt is sok olyan van, akik olyanok, mint én - figyelmeztetem. - Bár biztos sejted. De neked nem kell félned semmitől. Megjegyzem, utólagos engedelmeddel felírtalak a RAVASZ-kurzusra rúnaismeretből, vagy akárhogy is hívják itt ezt a hülyeséget...

- Hát ott volna, ott volna.. De nem tudtam aludni, és úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy megkeresselek, és kikérdezzelek az első nap eseményeiről.
Tristram tekintete a jelvényemre siklik, így én is vetek rá egy pillantást, majd egy sóhajtással, mocorogni kezdek a széken.
- Most mond meg őszintén, neked köszönhetem ezt a csillogó, fényes "megkülönböztetést"? - kérdezem, bár tudom a választ, hiszen nem önszántamból akartam én prefektus lenni. Sőt.. De hát mit ad Isten, valahogy mégis megtörtént.

Rápillantok a bátyám arcára, nézem azt az összetéveszthetetlen, sunyi vigyorát, és én is elmosolyodok. Másoknak egy alávaló, kétes szándékú férfinak tűnhet, de nekem ő jelenti azt az embert, akit életem végéig imádni fogok, s akire rábízhatom akár az életemet is..

- Vélák? - reagálok a mondatára. - Melyikre gondolsz a kettő közül? Yvette vagy Yolanda? Bár, megtapsollak, ha elsőre megkülönbözteted őket egymástól. Nekem egy jó darabig nem ment. - vonom meg a vállam, majd részemről erről ennyit. Nem akarok én a két ikerről beszélgetni. Nem azért jöttem ide.

A férj szóra megint csak mosolyra húzódik a szám. Elég érdekes lenne, hogyha ilyen fiatalon már férjezett asszony lennék. Jesszus, még belegondolni is rémes. Én mint háziasszony? Brr.. hát sok szerencsét kívánok már előre is a jövendőbeli páromnak, hogyha elvesz feleségül. Az egy dolog, hogy ki tudom mosni a testvérem plusz az én ruháimat, meg tudok főzni meg ilyesmik.. De azért kicsit hebehurgya és ügyetlen vagyok én, az asszony szerepre, möhöhööö.
- Hát igen. Elég nyilvánvaló, hogy ha még ma nem is, de holnap már mindenki tudni fogja, hogy testvérek vagyunk, köszönhetően annak a pár személynek, akik már hamarabb meg tudták ezt. Nem, nem foglalkozok velük. Bár.. - megköszörülöm a torkomat, és halkabban folytatom. - tudod, James. Nos, hát eléggé furcsán viselkedik velem. A vacsorán egész idő alatt hozzám se szólt, totálisan levegőnek néz. Fogalmam nincs mi a baja.
Azt persze nem teszem hozzá, hogy ez csak azóta van így, mióta a vacsorán bejelentette McGalagony Tristram-ot, mint rúnaismeret tanár és a Hollóhát vezetője.

- Nem, semmi baj. Bár kicsit érdekes lesz a te óráidra járni, de nem baj. Majd megszokom a többiek viszonyulását hozzám.. És amit a tanárokról mondtál. Sejtettem. Nem, igazából tudtam. Nem újdonság, és különösebben nem érdekel, tudom, hogyha te itt vagy, akkor nem eshet bajom. Csupán Brandon-on lepődtem meg.. - csúszik ki a számon, és persze azonnal vissza is szívnám de már mindegy. Fogalmam nincs Trist tud-e a sikátori találkozásunkról. De késő, elszóltam magam. Bár, hátha átsiklik e téma fölött. Na jó, nem vagyok hülye. Kétlem, hogy ez fog történni..

- És.. visszatérve James-re.. - próbálom kibökni a lényeget. - tudom, hogy vigyázol magadra, de szerettem volna szólni, hogy mivel elég furcsán viselkedik, s nem tudom mik történtek vele a nyáron, legyél óvatos. Nem akarom, hogy James valami butaságot csináljon. Nem tudom képes lenne-e rá, de azért jobb elővigyázatosnak lenni vele szemben..

Igazából nem tudom elképzelni James-ről, hogy ártani tudna valakinek is. De, ahogy a vacsorán megláttam a bátyám iránti gyűlöletet a szemében.. Erre például nem is akarok visszagondolni. Ijesztő volt.
Még azt is megkérdőjeleztem volna abban a pillanatban, hogy - ha vitára kerülne a sor köztünk, s még ha csak szóban is megvédeném a bátyámat - nem emelne-e kezet rám.

[- A házvezető tanár választja ki a prefektusokat. De te azért kaptad, mert aranyvérű vagy.]

SO KEEP BREATHING
'CAUSE I'M NOT LEAVING YOU ANYMORE

A prefektusi jelvény. Az szép, nagyon szép. Számítottam erre a kérdésre, hogy most miért is kapta, elvégre elgondolkodtató, hogy miért is lett lecserélve a gárda fele, és hogy ő miért került be pont a kiválasztottak közé.
- A házvezető tanár választja ki a prefektusokat. De te azért kaptad, mert aranyvérű vagy.
Talán ezzel két kérdését is tisztáztam egyszerre. Arcomra egy a nők számára rejtélyes, ám férfiaknak igen egyszerűen értelmezhető kifejezés ül ki, mikor Gwen a véla-ikrekről kérdez, de úgy döntök, nem kommentálom az ügyet, minek? Csak ugrattam őt. Különben is, az, amit ő mond nekem, számomra sokkal érdekesebb, mint amit én mondanék neki. Bármivel kapcsolatban.
Rajongás...
- James. - Nem mondok eleinte mást.
Az a fiú... Már rég el kellett volna tennem láb alól, úgy mint az Ashmore-fiút, de valamiért azt érzem, nem olyan egyszerű ellenfél, mint az a másik. Álltam már vele szemtől szemben, nem is egyszer, és nyugodtan felkerülhetett volna a veszteséglistára a betöréskor is júniusban, de...
Ám mielőtt feltehetnék akár egy kérdést is ezzel kapcsolatban, megüti a fülem a Brandon név. Brandon ki?! Gray?...
- Állj-állj-állj - emelem fel a kezem, elhessegetve Gwennie afelőli aggályait, hogy szerencsétlen kis James Wolf bármit tudna nekem ártani: helyette visszatérek a Grey-ügyre. - Honnan ismered Greyt?
A fenébe is, milyen egyszerű lenne, ha most egyszerűen csak belepillantanék a fejébe, mint rég, mielőtt megtanítottam volna az okklumenciára, és kiolvasnám a választ! Az, hogy egy iskolába jártak, hiszen a kis ficsúr talán tavaly ha végezhetett, meg se fordul a fejemben. Rögtön rémeket látok, sötét sikátorokat és véres pálcákat. Az a fiú nem normális. Még Mirolt is megvágta volna röptében, ha közbe nem lépek. (Mondjuk őt nem kell félteni.) Ha tehetném, őt is legalább olyan távol tartanám a húgomtól, mint az összes kis barátját, beleértve Wolfot is. Mindkettőt, őszintén szólva.
Próbáltam belenézni Wolf emlékei közé egyébként, hisz a figyelmemet nem kerülte el az a gyűlölettől izzó, émelyítően utálkozó pillantás, amellyel rám meredt. Igazából mulattató, tényleg. Inkább, mint ijesztő.
- Tudod, hogy nincs mitől félned - mondom csak úgy miegymásként. - Nagyon tudom sajnálni azt a szerencsétlen varázslót, aki egy ujjal is hozzád merne érni. De ha akarod elbeszélgethetek vele.

- Aranyvérű.. - mormogom lassan magam elé. Mindenki úgy tudja, hogy arany vér folyik a de Crasso családban, még csak nem is sejtik, hogy tévednek. Félvérűek vagyunk, de ez senkit nem kell, hogy megtévesszen. Mindig is úgy viselkedtünk, hogy ne támadjanak senkinek kétségei a vérvonalunkkal kapcsolatban. Plusz még a famíliánk (néha nem épp) makulátlan hírneve és történelme is az aranyvérűségre mutat vissza.

A James-sel kapcsolatos aggályaimra nem is tud reagálni, hála a nagy és lepcses számnak, inkább a Brandon név marad meg benne. Tudtam, hogy nem fog átsiklani ezen a témán.
Nos, kérdezősködéséből ítélve, nem igen tud a sikátori eseményekről, tehát az lesz a legjobb, ha nem is tudja meg. Majd egyszer, később.. Majdnem hogy túl friss még a téma.
És persze azt sem tudhatom, Brandon örülne-e neki, ha megosztanám a mi kis beszélgetésünket Tristram-mal.
Szóval maradjunk egy kitalált sztorinál.
Csak az a vicc, hogy nem tudok, képtelen vagyok normálisan hazudni. Főleg a bátyámnak.

- Hát ugye, ő is idejárt a Roxfort falai közé. Meg hát egyszer-kétszer összefutottunk már az utcán, még a nyáron. Na és például akkor sor került egy kis beszélgetésre köztünk. - rápillantok a bátyám arcára, s remélem nem tudja leolvasni az arcomról, hogy hazudok. De várjunk. Végülis nem hazudok, csak kihagyok pár információt.
- Meg talán emlékszel rá, mikor egyszer rátok nyitottam, mikor elmélyülten beszélgettetek a lakásban. - vonom össze a szemöldökömet, és figyelem Tristram arcát.
Talán ezzel sikerül más irányba terelnem a témát, hátha a testvérem nem akar az akkoriakról beszélgetni. Mivel valahogy - így is, úgy is - eljutnánk a beszélgetésük központi témájához.

James Wolf..
- James.. Hát nem tudom. Nem félek tőle, csak néha kicsit megijeszt. Nagyon megváltozott. Nem olyan már, mint amilyennek megismertem. - taglalom.
Felrémlenek az első éves csínyjeink, a kalandok, amiket együtt éltünk át. Aztán mindet elhessegetem. Nincs nekem rá szükségem. Nincs..
- Nem tudom, jó ötlet lenne-e, ha te beszélnél vele. Így is eléggé (mondjuk ki) utál, nem hiszem, hogy ez jót tenne az amúgy is instabil kapcsolatunknak Jamie-vel, ami szerintem már eléggé szétesett. De tudod mit? Engem már nem érdekel. Már senki nem érdekel ebben az iskolában. Mondjanak, amit akarnak, higyjenek, amit akarnak. Már nem tudnak meghatni, sem befolyásolni. Főleg James nem.

Nos, végül eljött a pillanat, amire - szerintem - a legjobban várt a bátyám. Tudom, hogy a James és Tristram közti ellenszenv, mindkét fél részéről túlzottan nagy erejű, és Trist nem egyszer akarta már, hogy ne barátkozzak James-sel.. Jó, nem mondta, de érzékelhető volt.
Lehet, talán ezt kellene tennem. Még nem döntöttem el, de, hogyha így haladnak tovább a dolgok, akkor jobb lesz, ha örökre elfelejtem, hogy James Wolf valaha is a legjobb barátom volt..

[- Remélem, nem kerülsz rossz társaságba, Gwennie -]

IT'S A BEAUTIFUL LIE
IT'S THE PERFECT DENIAL

Tudnom kéne valamiről. Határozottan úgy érzem, hogy a húgom valamit titkol előlem. Nem baj: két percembe sem fog telni, hogy kiszedjem Greyből, mi dolga volt Gwennel. Ha egy ujjal is hozzáért, szénné égetem. Ám ez kicsit fáj. Az egy dolog, hogy nekem számos titkom van Gwennie elől, de hogy neki titkai legyenek előttem...
A Grey-sztorit azzal magyarázza, amire számítottam: hogy bizony iskolatársak voltak. Ez nekem csak azért nem egyértelmű, mert én nem jártam a Roxfortba soha, de ezt nem kell az orrom alá dörgölni... Végül azt említi, hogy benyitott a szobába, ahol épp azt magyaráztam Greynek, hogy tud bejutni a Minisztérium Elkobzási Ügyosztályára egy különösen ritka bájital-hozzávalóért. Azt, hogy végül megtalálta-e, nem tudom és nem is érdekel. Tőlem csak szívességet kért. De azt nem fogom elnézni neki, hogy felkeresett a lakásomban, ott, a hol a húgom alszik. Nekem az addig szent terület volt és igazából nem is értem, hogy talált oda. Akkor elég komolyan fontolóra vettem a költözés eshetőségét, de végül kár lett volna a gőzért, hisz most itt vagyunk. Mindketten.
Rendben, hogy honnan ismeri, de milyen közös témájuk lehetett? Egy Halálfalónak az én húgommal?!
- Remélem, nem kerülsz rossz társaságba, Gwennie - mondom aztán, és közben az aggódás és az irigység furcsa kifejezése költözik a tekintetembe. Túl sok Halálfaló van körülötte. White, Grey és én... Pont hárommal több a kelleténél.
Aztán gyorsan ejtjük Greyt Wolfért, mintha megint ide-oda akarna siklani a témák közt: hol van kényes pont, amit el akar kerülni, hol van olyan, amiről beszélni akar, hogy elterelje a figyelmem... Hallgatom. Napokig is elhallgatnám a csacsogását.
- Ahogy elnézegettem a kisfiú aktáit, egyébként is hamar lesz alkalmam elbeszélgetni vele, hacsak nem állt be a hozzáállásában is egy óriási változás a nyáron. Engem hidegen hagy az utálata, bár nem... inkább szórakoztat.
Hallva Gwen kifakadását mindenkiről, meglepettséggel vegyes elégedettség tölt el. Végre sikerült elérnem, hogy leváljon arról a manóképű kölyökről! Sőt, ha jól értem, az összes többi kis barátjáról is. Egy apró mosoly, egy villanás a tekintetben, ezekkel nyugtázom a kicsiny diadalt. Hisz ez végül is bók nekem. Azt mondja ezzel: csak benned bízom.
Egy hang belülről azt súgja, bár ne tenné.
- Gwen. Szükséged van a barátaidra - emlékeztetem nagyvonalúan: a nyertes helyzetből könnyű alamizsnát szórni azoknak, akiket legyőztél. - A kettőnk ügyéhez neked nincs közöd, úgy hiszem. Elrendezem vele, ha akarod.
Lehet, hogy nem egyértelmű, de Wolfról beszélek. Hajlandó vagyok megtárgyalni vele a dolgokat - persze nem úgy, mintha egyenlő felek volnánk, de ettől még nézhet ki úgy, hogy kulturált ember vagyok.

[Andromeda Bucksworth]

Andromeda Bucksworth



Nesztelen léptekkel haladtam a folyosón. Közel s távol sehol senki, de azért bal kezembe vettem a pálcám a biztonság kedvéért. A jobb kezemben a csellóm tartottam fekete tokjába zárva, súlya jólesően húzta a karom. Mihelyt akad egy kevés időm a tanulás mellett és netán unatkozni kezdenék, megragadom az alkalmat némi gyakorlásra, némi álmodozásra és pihenésre. Mivel a klubhelyiségben mindig van valaki és a hálókörletben nincs elég hely, általában a közeli, már használaton kívül helyezett Rúnaterembe szoktam bezárkózni, ahogy azt most is teszem. Itt legalább nem zavar senki. Aki pedig zavarni akarna, szerencsére a zárt ajtóba ütközik.

- Ostium clausum! – mondom halkan, miután a terembe érve leteszem a hangszert az egyik padra és visszafordítom a pálcám az ajtó felé, mely a bűbáj hatására gyorsan becsapódik és megnyikordul. Ezzel az apró varázzsal garantálom, hogy az ajtó zárva is maradjon, és csak az léphessen be, aki az Alohomoránál valamivel kreatívabb és erősebb zártörő átkot is tud. Ha pedig tud ilyesmit, hát felőlem bejöhet, megérdemli.

Felpattintom a cselló tokjának csatjait, majd jobb kezemmel kiveszem belőle a vonót és magam mellé teszem. Balommal magamhoz intek egy széket, mely engedelmesen siklik a terem közepére. Az ablakon gyér fény áramlik be, a rúnák pedig szeszélyesen csillognak a falon, elhagyatottan, megfejtetlenül, akárcsak jómagam.
Kevés fény, sok magány, így maradsz észrevétlen és halálos, akár a tigris az éjszakában.

- Gyere szépségem – emelem ki börtönéből fekete lakkozott hangszeremet, majd a pálcám a nadrágom zsebébe rejtve felveszem a vonót és a kottáim, majd a székhez sétálok. Ahogy leülök és elhelyezkedek az ujjaim simogató mozdulattal futtatom végig a húrokon és a cselló nyakán. Már kezdem is érezni, hogy mi következik, hogy míg mások alkohollal és édességgel tömik mámorig maguk én a zenével juttatom önmagam valami olyan állapotba, ahol megszűnik a külvilág. Ahogy a vonót végighúzom a húrokon, azok enyhe rezgésbe kezdenek, én pedig megborzongok. Az arcomon a mosoly árnyéka játszadozik.

A dallam lassanként összeáll, a kották mellém hullnak, de én nem foglalkozom ezzel, csak játszom, megszűntem élni egy kis időre. Zenész lett belőlem.


//Bocsi, hogy ilyen kis semmitmondó kezdés lett, de majd bepótolom később //

[-Ismersz mugli rockegyütteseket?! Amúgy egész jól nyomod. Mit játszottál az imént?]

::Sence Islington::

*Merlin héttornyos omladozó házára!! Hogy hanyagolhattam el ennyire a zenét mostanában?! Lássuk csak... Áhá tudom már. A hülye tanulás az oka az egésznek. Hogy a doxy rágná meg a lábát! Már ha volna neki lába egyáltalán. A mai fárasztó nap után k*rvára nem vágyok másra, csak egy kis kikapcsolódásra. Dupla bájitaltan volt Travis Foley professzorral, mert ugyebár mi annyira szeretjük az órákat, hogy egy nem elég a mahagóni pálcáért sem néhányból. Na jó a bájitaltan még rendben is volna. Foley prof. nagyon jó fej, ráadásul a Griffendél-ház vezető tanára. De ezután jött a feketelecsó... SVK azzal az Angelus Mirollal. Az a pasi bármilyen jóképű is, valami nem stimmel vele. A fene se tudja végül is honnan a búbánatosba került ide, és nem is érdekel különösebben, ám csodálkozni való nincs sok. Szeptember óta egészen más a Roxfort. Szinte az egész tanári kart kicserélték az ég tudja kikre, mikre. Nem stimmel az egész, de már rég nem érdekel! A DS új reményt adott. Hiszem, hogyha egy maroknyi igaz ember csapatba verődik, akkor legyen Lord "Hűdenagyongonoszvagyok" Voldemortnak akár egy ikertestvére, akkor sem tudják a jó oldalt leigázni.

Bizonyára egy lajkus, akivel ezeket a gondolatokat megosztanám azt hinné, hogy egy naív p*csa vagyok. Szó sincs semmi ilyesmiről. Ez kész tény, nem ábrándos álom, mint a csökkent agyúaknak való nyálas mugli filmekben. Manapság a legtöbb ember behúzza fülét, farkát, és kussol inkább, mert paráznak a gyáva nyulak. Főleg a muglik, mint Amelia barátnőm. Szegényembe igyekszem nap, mint nap lelket önteni, akárhányszor összefutok vele, hogy nyugodjon meg, egyszer vége lesz. Bár külső szemlélő könnyen lehet, hogy azt mondaná: "Könnyen beszélsz, hisz nemesi származású vagy, nem mugli ivadék..." Jó, jó. Valahol igazuk is van. Az az egyetlen rohadtul nagy mázlim, hogy drága jó anyám, akit rajongásig szerettem színarany vérű volt. Apám igaz félvér, de nem is olyan rég még az ő családja vére sem volt "szennyezett". Csak azt tudnám miért jó a varázsvilágnak a kib*szott aranyvér. Azért, mert Lord Voldemort is aranyvérű? Én inkább úgy vagyok vele, hogy szívesebben barátkozok egy normális félvérrel, mint egy senkiházi fennhéjazó aranyvérűvel. Habár ki tudja. Bizonyára köztük is akadnak normálisak. Ott vannak például a Weasley-k. Ők nem éppen az aranyvér mániájukról híresek, és tök jó fejek mind. Elég csak az ikrekre, vagy Ginnyre, és Ronra gondolni.  Kész téboly, ami most van! És nekem pedig szükségem van már egy kis kikapcsolódásra, most rögtön. Az utolsó SVK után kissé talán bágyadtan, de derült mosollyal szinte kirobbanok a teremből, és felrohanok a hálókörletbe a gitáromért, na és hogy átöltözzek. Odakint gyér fénnyel süt a nap így szeptember közepén. Nemsokára leáldoz az "indiánnyár" és valószínüleg felváltja a kellemes időt a zord hideg. Ilyen időben már melegen kellene öltözködni, de Én jó norvéghoz híven bírom a hűvös időt. Egy világoskék laza ing váltja fel a hófehér iskolai egyen inget, és egy fekete, testhez simuló csőfarmer a rakott szoknyát.

Baldachinos ágyam alól kihúzom egy hanyag-laza mozdulattal a tokjában heverő gitáromat, és kallantyújánál fogva megragadom, és elhagyom a klubhelyiséget. A folyosón szerencsére nem botlok alkalmatlankodó alakokba. Még Hóborcba sem, pedig a kis köcsög előszeretettel tesz keresztbe a diákoknak. A használaton kívüli rúnaterem felé veszem az irányt a folyosón, ami nem sokára nem is lesz olyan használaton kívüli. A terem felé érve kissé elkeseredetten tapasztalom, hogy valaki bizony megelőzött. De ez sem szegi kedvem. A hangokból ítélve valaki hegedül, vagy valamilyen más vonós hangszernek tépi a húrjait. Bizonyára gondoskodott róla az illető, hogy rajta kívül ne jusson be más. Balommal előveszem a pálcámat a karomra erősíthető tartóból, (amikor nem viselek talárt, akkor mindig itt tárolom a fegyverem) rászegezem a zárra, és a nonverbális ige hatására kinyílik az ajtó előttem. Na igen. Mivel kifejezetten hasznosnak találtam a nonverbális varázslást, nem voltam lusta disznó megtanulni. Az ajtó zárul mögöttem, de én nem zárom le bűbájjal. Minek? Úgysem mernek ide bejönni. Ha már egyszer nem lehetek egyedül a "törzyhelyemen" Sebaj. Tekintetem a zenélő lányra vetül egy pillanatra, aki nem tudni észre vett e. Minden esetre nem zavarom meg. Ha felfigyel Rám annak úgy is jelét adja. Vagy mégsem? Egy széket intek magamhoz, ráülök, és lehajolok, hogy kivegyem tokjából a gitáromat. A tokot a földre helyezem magam mellé, hangszeremet ölembe helyezem, de nem kezdek el pengetni egy rock dalt sem, megvárom, amíg a számomra eddig ismeretlen lány befejezi az általa játszott melódiát. Amikor befejezte ránézek, és elkezdem játszani az egyik kedvenc számomat, a knockin' on heaven's door-t a Bon Jovi feldolgozásában. Imádom ezt a dalt. Nem tudom ismer e ez a lány mugli rock együtteseket. Bár nem lehet tudni. Csodák mindig is érhetik az embert. Lehet, hogy Ő is nagy rock fan. Amikor vége a dalnak ránézek.*
-Ismersz mugli rockegyütteseket?! Amúgy egész jól nyomod. Mit játszottál az imént?
*Kérdések elhangozta után ujaimmal a gitár húrjain babrálok, de szememet az ismeretlen lányon tartom, hogy mit reagál, arra kíváncsi leszek.*

[Andromeda Bucksworth]

Andromeda Bucksworth



A zene úgy szállt fel a fejem fölé, mint egy aprócska termetű kolibri, színes csíkokat húzott maga után, olyan képet festett verdeső szárnyaival, amit halandó szemmel nem lehet látni. Furcsa varázst éreztem, miközben játszottam, a vonó a kezemben felmelegedett, olyan volt, akár a megolvasztott fém. Szétkentem a hangokat, most csak magamra figyeltem. Gyakran megesik, hogy hiába viszem magammal a kottáim, jobban esik improvizálni valamit. Ilyenkor érzem a legjobban magam.

Felszabadít, elfeledtet, megnyugtat.

Ajtócsapódás ráz fel a kábult nyugalomból, összerezzenek egy kissé, de folytatom a játékot. Roppant mód bosszant, hogy társaságot kapok, de inkább nem mutatom, ha jól emlékszem ez a lány Griffes, náluk meg... nos, ki tudja hogy reagálnak egy bosszús arcra. Az improvizációt megszakítva inkább egy Bach cselló szólóra váltok át, a kottát fixírozva fel sem nézve a jövevényre, aki nem zavartatja magát a jelenlétemen. Sőt, mikor befejeztem és ráemelem a tekintetem, játszani kezd a gitárján valami populárisabb dallamot, amit még soha nem hallottam, gyanítom abból az okból, hogy nem hallgatok rádiót. Csak karácsonykor és akkor is csak kényszerből.

Kérdése meglep, szóhasználata pedig kissé zavarja a fülemet, de ezt is igyekszem figyelmen kívül hagyni.
- Bach-ot, köszönöm. És nem, nem szoktam mugli zenét hallgatni, de ami azt illeti varázszenét sem - jegyzem meg semleges hangon, a lányt figyelve, miközben abban reménykedem, hogy megérti a metakommunikációm és észreveszi, hogy szívesebben venném, ha távozni.

Hátha.

[-Még nem ismerjük egymást. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Andromeda Bucksworth vagyok, Andy. Benned kit tisztelhetek?]

::Sence Islington::

*Nem igazán vagyok a metakommunikáció nagymestere. De annyit, -mint eme tudományban nem igazán járatos személy- leszűrök, hogy most egy olyasvalakivel van dolgom, aki hogy is mondjam.. Nem igazán szociális típus. Engem ez azonban egy cseppet sem zavar. Általában úgy vagyok vele, hogy a legtöbb emberrel megtalálom a közös hangot, akkor miért lenne  másképp ezzel a lánnyal is? Hirtelen szemet szúr udvariatlanságom. Nem mintha az udvariasság, és a tisztelet mintaképe lennék. Hisz még a nevét sem tudom ennek a lánynak. Ideje ezen javítani. Csillogó, tiszta gitáromat a széknek támasztom, jómagam pedig könnyedséggel rugaszkodom el az ülőfelületről, és ha már nem játszana semmit odamegyek elé, és barátságosan a hideg jobbomat nyújtom felé.*
-Még nem ismerjük egymást. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Andromeda Bucksworth vagyok, Andy. Benned kit tisztelhetek?

*Bár nem vagyok egy finomkodó úrihölgy típus, szüleim azért e téren szépen kitanítottak. Vajon elfogadja e kedves, emberi gesztust? Nagyon remélem. Bár miért ne fogadná el? Arcvonásaim némi hűvös semlegességet tükröznek. Előzékenyen hallgatom végig a kérdésemre adott válaszát. Szóval Bach mugli zeneszerzőtől játszott valamit. Nem, mintha annyira közel érezném magam a komoly zene világához, de az Oslo-i zenekonzervatóriumban folytatott csekély tanulmányaim során azért mégis csak tudom ki az a Johann Sebastian Bach. A zongoradarabjait ismerem hellyel közzel, de manapság inkább a mugli rockegyüttesek zenéit játszom a gityómon. Várjunk csak.. Azt mondta nem szokott mugli zenét hallgatni. És egyáltalán semmilyen zenét. Ezt kissé furcsának találom. De hát Bach is mugli.*
-És miért nem? Ha zenész vagy, akkor miért nem szeretsz zenét hallgatni?-

Immár kíváncsiság rejlik eddigi semleges hangszínembe. Míg válaszol a kérdésre visszamegyek a székhez, ahol az imént még ültem, magamhoz veszem a gitáromat, és helyet foglalok ismét a lánytól úgy négy méterre. Ujjaimmal végigsimítok a gitár húrjain, kék szemem pedig a lányra szegezem. Kissé magának valónak tűnik, de nem reménytelen. Bizonyára kezdek vele valamit...

[Andromeda Bucksworth]

Andromeda Bucksworth


Valahogy meglep a közvetlensége, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy akárki is barátkozni próbálna velem. Az ötödik évre a legtöbb ember teljesen kiépíti a társas kapcsolatait és csak nagyon ritka esetben szereznek már ilyenkor barátokat. Jómagam nemkülönben. Elsőben és másodikban a legtöbb hasznos és fontos embert megismertem, pozitív benyomást keltettem magamról, de semmi több. hasznos ismerősökre tettem szert, ennyi volt az egész, egy gyilkos ettől többet nem is várhat. Igaz barátok? Hiszek én még a mesékben?
Nem. Hiroko nagyi egyszerűen elvágta a normális élet felé vezető szálat. Senkire és semmire nem lehet feltétel nélkül, teljes bizonyossággal számítani, akárhogy is próbálkozunk. Nap mint nap ezt látom a Mardekár házban. Fiúk és ruhák, hülye pletykák és rosszul elsült meglepetések sora okozza egy-egy "életre szóló" barátság végét, mindössze néhány perc vagy óra alatt. Az ember lánya senkire sem számíthat igazán csak önmagára. Esetleg szerencsésebb esetben a családjára. Lévén nekem ezt csak apám és félig-meddig Kazu jelenti, akik az év jelentős részét távol töltik tőlem, nincs sok kapaszkodóm.

Ahogy hozzám lép és a kezét nyújtja elgondolkodom rajta, hogy feltétlenül szükséges-e elfogadnom a gesztust, de végül úgy döntök, miért is ne tenném?

- Sence Mai Islington - mutatkozok be hivatalos komolysággal, fel sem állva a helyemről, csak hideg kezemet az övébe téve. Határozottan rázok kezet vele, végig tartom a szemkontaktust, majd visszahúzom a kezem és újból lenézek a csellómra. - A saját zenémet hallgatom a legtöbbször. Nincs időm arra, hogy zenét hallgassak, ha időm van, akkor inkább már játszom. A zenehallgatáshoz jobban kell koncentrálnom, hogy megértsem, felfoghassam  minden egyes rezdülését, minden hangszer finom szavát és ez sok időt igényel, semmi mást nem csinálhatok közben, különben máris oda a figyelmem. Így legtöbbször csak kottából ismerem a nagyobb műveket is, az olvasás könnyebben megy - felelek halkan, szinte semleges hangon a kérdésére.

Azt hiszem, igazán kimerítettem témát, ritkán válaszolok ilyen hosszan. Általában egy-két szó is elég ahhoz, hogy megértessem magam, a többi csak felesleges szócséplés. De a zene az más. Nehéz róla csak néhány szóban beszélni. Olyan komplex és rejtélyes, varázslattal átszőtt fogalom, amelyről beszélhetnénk órákig, akkor sem határozhatnánk meg egyértelműen mi is az. Mindenesetre nekem a zene az egyetlen mód arra, hogy kicsit elhatárolódjak ettől a léttől, ami olyan nyűg, melyet nem dobhatok el magamtól. Ez a lét, amelyen már régóta egy sötét és komor lyuk tátong és a lelkemet emészti, egyre inkább elhatalmasodva rajtam.

[–Bizonyára ezért vonulsz félre Te is ide, ha zenélni szeretnél. Ez a hely elég magányos ahhoz, hogy zavartalanul koncentrálhass a zenére. Apropó. Ha már a zenénél tartunk…]

::Sence Islington::

Lassacskán kezdek hozzászokni ahhoz, hogy a környezetemben talán furcsállják a közvetlenséget. Így volt ezzel kezdetben Amelia is. Ő is legalább ugyanígy furcsállta a közvetlenségemet. De furcsa mód. Én ezt egyáltalán nem bánom. Elvégre nem lehet mindenki olyan, mint Én. Az ellentétek pedig vonzzák egymást tudvalevőleg. Hosszútávon biztosan él ez a tétel. Sence távolságtartása nem lep meg. Manapság ez a módi. Vagy ha úgy tetszik. Így biztonságosabb. Hiszen a Roxfortban a diákok legtöbbje nem igazán szeret közvetlenségbe sem bonyolódni a másikkal. Persze volt ez másképp is. Nem mindig volt ilyen fagyos a légkör az iskolában, és unblock a varázsvilág berkein belül. Csak hát azóta változott egyesmás. A csatabárd ki lett ásva. A halálfalók pedig nem kímélnek jobbára az aranyvérűeken kívül senkit sem. Nem mintha ez engem érdekelne. A DS új reményt adott. Mégpedig arra, hogy ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből igen is létezik kiút. Van remény.

Nincs mitől félnem. Habár lenne jócskán. Hiszen mindenütt halálfalók hemzsegnek. De ez nem szegi a kedvem. Én maradtam, aki vagyok. Fesztelen, bohókás, bolondos, de legfőképpen közvetlen. Figyelmesen hallgatom végig Sence válaszát az imént feltett kérdésemre. Végül a gitárom mögül mosolyogva bólintok. Egyetértésem jeléül. Habár sikerem nem teljes. A szavak semlegesen távoztak ajkain keresztül a terem csendjébe.  Azért némi öröm is vegyült bele ezekbe a szavakba a részemről. Hiszen nem az volt az első benyomásom Sencéről, hogy egy szószátyár valaki. Ez pedig azt gondolom felért egy kisebb szónoklattal. Elmosolyodom. Valami halvány reménysugár azért felsejlik a homályban. Talán elérem nála, hogy egy kicsit felengedjen? –Bizonyára ezért vonulsz félre Te is ide, ha zenélni szeretnél. Ez a hely elég magányos ahhoz, hogy zavartalanul koncentrálhass a zenére. Apropó. Ha már a zenénél tartunk…

-Hagyom félbe, befejezetlenül a mondatot. A szék magasságából lenyúlok a gitártokba, és egy kottát halászok ki onnan. Az Apocalyptica nevű mugli együttes előadásában egy Metallica szám kottáját veszem elő. És egy egyszerű pálcaintéssel Sence felé lebegtetem a kottát tartalmazó papírt. Miközben figyelem a reakcióit halk, nyugodt, hűvös hangnemben magyarázatba kezdek. –Ez a mugli együttes vonósokra dolgozza át a Metallica együttes számait. Ha van kedved eljátszhatjuk együtt az egyik dalt.   –Amennyiben Sence benne van a fura duóban, akkor Én magam elé reptetem a saját kottámat, és elkezdem pengetni a gitár húrjain a szép dallamokat… Néha néha kinézek a kotta mögül Sencére. Kíváncsi, érdeklődő tekintettel figyelem Őt. Mit fog tenni erre az igen csak közvetlen ajánlatra?

Cellar

Hogy lehettem ekkora egy idióta? Erősen benne volt a pakliban, hogy bekövetkezik, és tessék, ami késett nem múlott. Hogy mi volt a végeredmény? Nagy sokára sikerült csak elaludnom, hosszú, végtelenségig tűnő óráknak. Csak bámultam ágyon fekve a plafont és azon a pillantáson gondolkoztam. Vajon mit sugallhatott? Felnyom? És ki lehet az egyedüli hibás? Hát természetesen én, ki más. Ha kicsit elővigyázatosabb lettem volna... de nem, itt nincs ilyen, itt vagy figyelek, és nem történik gubanc, vagy nem és bukom. Biztos már kikövetkeztette, hogy kintről jövök. Az a rossz az egészben, hogy fogalmam sincs mire számítsak. De hát mardekáros... És manapság a többségük szeret szemétkedni, fitogtatni hogy ők az urak. Gyűlölöm az egész rendszert, ahogy bánnak velem, csak mert nem vagyok hajlandó azt tenni, amit egy aranyvérűtől elvárnak. Cöhh... Hova jutunk...
Nem tudtam egész éjszaka megtalálni a nyugalmam, állandóan a lehetséges variációkon rágódtam. Ha egyet végigvezettem, jött a másik. Holnap fogadjunk büntetővel kezdem a napot. Fantasztikus lesz. Ezek miatt az agyalások miatt még átöltözni is elfelejtettem, úgy aludtam el ahogy megérkeztem.
Hogy mi is történt? Egyszerű válasz. Szabályt szegtem, még pedig kettőt is. Hogy mit vétettem? Engedély nélkül elhagytam a birtokot, ráadásul egy holmit is hoztam magammal, amit senki nem nézett át. Pedig csak meglepetésnek szántam. A húgom... Büszke lehetek rá, amiért könnyebben veszi az akadályokat. Odahaza nem állnak jól a dolgok. A nagyi sokat betegeskedik, nem bírja a szervezete. Ha ő feladja, én fogok majd felelni mindenért. A vállamra terhek rakódnak. Gyám leszek, egyedüli rokonként. Az istenit, nagykorú vagyok! Nem szabad így gondolkodnom, határozottnak kell lennem, igen is meg fogom csinálni, ha úgy alakul! De ne alakuljon. Nem szeretnék még egy családtagot elveszíteni. Hugicára büszke vagyok, amiért könnyedén veszi az akadályokat. Nyitott, nem törik meg a hazulról kapott hírek. És most ünnepelhet is, szülinapja lesz hamarosan. Csak pár nap. Gondoltam meglepem. De amit még a nyáron kinéztem neki, abba talán belekötnének, hogy veszélyes, vagy meg van bűvölve. Nem akartam kockáztatni, hát így kiötlöttem egy tervet.
Tegnap egyedül megléptem a birtok egyik kivezetőútján. Gyors lelépő volt. ha nem tudom, hogy megkapom a tárgyat, neki sem indulok. De odakint van egy nagyon jó ismerősöm. Párszor baglyot váltottunk, hogy majd megveszi, és ha nála lesz, szól. Nem említettünk semmi gyaníthatót a levelekben. Az ügy simán ment. A tárgyat, amit már egy kopottas csomagolás fedett sikeresen elhoztam. Minden lépésem, mozzanatom után visszafelé körülnéztem, nem-e figyelnek. A kis dísztárgy, egy különleges megmunkálású karperec a markomban lapult, és a végét elbaltáztam. Nem figyeltem eléggé, az éjszaka egy srácba botlottam. Még időben észrevettem, és leléceltem. De egy valamit tisztán láttam, hogy mardekáros, és az arca... az arcát nem tudom elfelejteni. Tisztán előttem van ha rá gondolok, hogy mennyire meglepődött. Meglepettséget láttam, és még valamit amit nem volt alkalmam szemügyre venni. Azért tartok annyira, hogy felnyom. Látta a csomagot, erre mérget veszek! És az egyedüli akit okolhatok, az saját magam, és a figyelmetlenségem.

Másnap álmoskásan ébredtem a hálótársak zajongására. Először fogalmam sem volt, mit keres rajtam a talárom. Aztán ahogy ébredeztem, kezdett derengeni, hogy mi történt tegnap. A srác! Vajon felnyomott már? Vagy zsarolni akar esetleg? Manapság már túlságosan sokat képzelnek magukról. Azt hiszik istenek. Bármit megtehetnek az új rendszerben. Ettől félek én is. Lehet szemétkedni fog. Lassan lekászálódok az ágyról, a ládámhoz vezet az első utam. A csomagot keresem, jobb letudni, biztonságba. Ha már lelepleződtem legalább ne találják meg, na nem mint ha itt biztonságban lenne. De nincs időm elrejteni. Kapkodva veszem át a ruhám tisztábbra, és már vágok is le a lépcsőkön, hogy a reggelizők tömegéhez csatlakozhassak. A gyomrom szüntelenül korog, muszáj valamivel legalább az éhségem csillapítani. A srác ráér, még bőven van időm gondolkozni. És különben is, amíg nem vonnak kérdőre, nincs baj.
Nyugalom...
Kissé gondterhelt mosollyal az arcomon lépek ki a klubhelyiségből, biztatva ezzel magam, hogy nem lesz semmi probléma. Ugyan már, biztos elfelejtette. Nem is láthatta annyira az arcom. De én az övét igen is. A fülei nem voltak egészen átlagos méretűek, és alkatra sem az a határozott. De minél nyápicabb valaki, annál gerinctelenebb, nem igaz? Muszáj lesz megtudakolnom.
Egy pillanatra megáll bennem az ütő, ahogy a folyosón befordulva megpillantom őt. Meglepődök alaposan, közben pedig érzem ahogy a vér a nyakamban lüktetni kezd, az adrenalin pedig kíméletlen gyorsasággal terjed szét bennem. Gondolkodás nélkül ragadom meg a srác karját és az első üresnek tűnő helyre be is rántom. Szerencsémre, az adrenalin hat, kétszer olyan erősnek és határozottnak érzem magam. A cselekedetem is ennek köszönhető. És most? Hogyan tovább?
A falhoz vágom a srácot, és ugyanazzal a lendülettel szabad kezemmel előhalászom a pálcám és neki szegezem.

- Ki vele, köptél valakinek? - az hirtelen meg sem fordul a fejemben, hogy mi van ha mégsem. Ha így van, talán ideje lesz bevetni az improvizációs képességem.

[[Tegnap]]

Daniel

[Tegnap]
Pinceajtó a vacsorától jócskán eltelten - és épp annyira kiürült fejjel - haladt a folyosókon. Az aznap történteken merengett. Élvezte, hogy emlékszik még a délelőtti edzésre, az izgalomra, ahogy megsuhintja a terelő ütőt és szinte belereccsen a labdával való találkozásba a mágikus fa. Az izomláz is tetszett neki, tompa sajgás a vállában és felkarjában, mert tudta, mi okozta. Varázslatos dolog az emlékezés, kivált, ha az ember olyan fogyatékkal él együtt, ami lehetetlenné teszi. Annyi minden elveszik, és ez néha annyira... fáj. A fiú sóhajtott egyet saját nyomorán, és befordult a folyosó végén.

* * *

Morty ma, Bájitaltan után, rábízott egy titkot. Épp az ebédlőbe tartottak, mikor elsietett mellettük egy kopogós sarkú csizmát viselő, alacsony lány, aki mellesleg szélvész módjára kis híján el is sodorta a páros szélesebb és alacsonyabb tagját. Említett személy további napját pedig egy az egyben felkavarta.
- Hát nem gyönyörű?... - Lehelte a bevett "Figyelj már az orrod elé, Teee, gurkóivadék!" helyett maga elé, és kicsit megigazította a szemüvegét, ami az apró botlás következtében lejjebb csúszott az orráról. Cellar talán még soha nem látta ennyire elvarázsoltnak a malacos arcot. Furcsállta is. A lány után nézett, elbiggyesztette a száját, és amolyan "Hát végül is... nem egy bányarém." módon jobbra-balra billegtette a fejét. Valójában nem sokat látott belőle, talárban minden csaj egyforma, de a járása energikus volt, a haja pedig hosszú, mézbarna hullámokban omlott a háta közepéig, és úgy fénylett, mintha reggel mosta volna. Egy-egy göndörebb lokni játékosan rugózott, ahogy lépett.
- Aisling Blueberry... - Ejtette áhítattal a nevet Morty, aztán a hollóhátast elnyelte az óráról kinyomakvó többi diákból sűrűsödött, insant tömeg. Cellart egy kicsit zavarta, hogy barátja átváltott andalgó csiga üzemmódba, úgyhogy finoman gyorsítást kezdeményezett, és jelentőségteljes hallgatásba burkolózott. Nem is kellett sokáig várnia.
- Nem mondhatod el senkinek. - Eskette Morty. - Megígéred?
- Viccelsz? - Röhögte el magát ő. Kinek mondaná? Holnapra meg úgyis elfelejti. A srác mesélni kezdett.

* * *

Szerencsés flótás... Mosolygott maga elé, hisz a történet alapján a dolog koránt sem olyan esélytelen, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Tett még egy kitérőt a könyvtár felé, hogy összeszedje az ottfelejtett jegyzeteit, aztán elindult vissza a hálókörletbe. Ekkor történt, hogy legnagyobb meglepetésére beleakadt egy meglepően zaklatottnak tűnő, griffendéles srácba. Megállt benne az ütő.
Mi a francot keres ez itt? Első gondolat.
Miért vág ilyen képet? Második gondolat.
Harmadjára úgy elkapta a paranoia, ahogy annak a rendje és módja. Egyrészt neki is a körletében lenne már a helye, másrészt ha egy vörös ilyen képet vág, az már-már megfelel egy "halálfalometernek". Talán jól is gondolta, mert a srác lelécelt, ő pedig a józan eszére hallgatva ugyanígy tett, csak épp egy másik irányba.
Szándékosan nem diktálta fel a naplójára a történteket. A titok maradjon csak titok, ennyi kijár egy barátnak. A griffendéles meg csak bajt hozna a fejére. Tisztább, ha tényleg nem lát semmit. Így azonban sokat kell forgolódnia, mire meglepi az álom.


[Ma]
Órára halad. Már túltette magát a kezdeti sokkon, hogy Halálfalók járkálnak a Roxfort falai között, és hogy az elmúlt pár hónap nemes egyszerűséggel kihullik a fejéből. Azt is megemésztette, hogy mára állítólag beadandót kellett volna írnia Mágiatörténetből, amitől helyből kapott egy kisebbfajta agyvérzést, de szerencsére Mortimer rávilágított, hogy kár aggódnia, elkészült a dolgozata, ráadásul át is beszélték, és egyáltalán nem rossz. A dolog egyetlen hibája, hogy cseppet sem emlékszik, mit is írt, úgyhogy most a pergament bogarászva halad a folyosón, és a legkevésbé sem számít rá, hogy egyszer csak orvul nekimennek.
- Hé! - Szakad fel belőle a döbbent kiáltás, aztán a torkára is forr a szó, merthogy a háta és a feje koppan a falon, ráadásul neki szegeznek egy pálcát is. A tekercs halkan, gyűrötten hullik a padlóra, a rántáskor kicsit el is szakadt. Cellar a másik fiúra mered, az arcára egy festő sem kenhetett volna kifejezőbb értetlenséget. Úgy érzi magát, mint egy rossz oldalra lapozott szereplő valami varázslókrimiben.
- Mi?... - Ennyit mer kérdezni így nagy bölcsen és elsőre, kicsit talán vékony hangon is, aztán kapcsol, hogy héka, létezik még mardekáros becsület, és meglehet, hogy ezer meg egy dologban tűnik ki a többi zöld közül, de azért egy oroszlános csak ne löködje őt így a falnak! Összeszűkülnek a szemei, és most már határozottabban a rá szegeződő pálcáért nyúl.
- Neked elment az eszed. - Kezdi valamivel dühösebben, majd egyenesen a fiú szemébe nézve megfogja a fegyvert, ha nem fordítja addig félre, hogy a föld felé nyomhassa. Nem kapkodós vagy agresszív, simán csak nem bírja, ha ilyesmit fognak rá. - Tedd el ezt a szart, mielőtt valakinek baja esik. Mi a francot akarsz tőlem?
Udvarias akart lenni, de bevágta a tarkóját, és nem kifejezetten jókedvű. Mellesleg a srác ismerős neki, látta már az épületben. Griffendéles barom... Miért kell nektek állandóan kötözködni? Egyáltalán mi ez a hely?... Végigcikázik a hátán a hideg, mert van egy olyan sanda gyanúja, hogy tilosba keveredtek. Elég gyanúsan üres ez a terem, a falakon mozgó, pislákoló rúnák pedig nem tűnnek egészen veszélytelennek. Az ilyen termeket zárni kéne.